Centi_30.jpg61

 

 

 

 

 

1988. március 19. szombat

Ma valami Isteni szerencse okán belszolgálatra rendeltek, most valahogy így kezdték hívni a külső és belső körlettakarítást.

Dedi, egy korosztályom beli srác volt az alegységügyeletes, és amikor ezt kihirdetve belépett hozzánk a körletbe, megjegyezte még, hogy ma nagyon sokat takarítok majd, aztán kacsintott és többet nem zavart.

Ma este lesz az ünneplés.
Hogy mit ünnepünk, már nem emlékszünk, de még napokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy aki kimegy szabadnapra, hoz be szeszt, és ma megisszuk.
Nagy Laci csempészett be egy üveg házi pálinkát, Alex meg egy vodkát. A tisztek délelőtt hazatakarodtak, a körletből csak a kopaszok mentek szolgálatba, mi meg nekikezdtünk vedelni.

Előszedtem én is a két napja behozott cseresznyepálinkát, azzal kezdtük. Nagyon utálom amúgy a szesz ízét. Ha nem lenne a tudat, hogy majd ha felszívódik örömet okoz, nem biztos, hogy meg tudnám inni.
Néha már akkor hányingerem van, ahogy a számhoz teszem az üveget. De a többiek jól szórakoztak azon, amilyen ráncos segglyukká rándul az arcom minden egyes korty után.

Koritának van huzatja, neki rezzenéstelen az arca, meg Horgos Mikinek is. Mosolygós szemű, jóindulatú nagydarab festő gyerek. KisBerben.

Mondja is, hogy ejj, de szereti az italt.

Alex rögtön kérdezi is tőle, hogy te Miki, neked mi a hobbid, mit szeretsz?

– Hát nekem két szenvedélyem van.

– No, és mi az?

– Horgászni szeretek. Meg inni.

– A horgászat meg az ital? És Miki, ha csak egyet választhatnál, egy dolgot csinálhatnál, akkor melyiket választanád, melyiket mondanád?

Miki kicsit bizonytalankodik, majd elgondolkodva mondja.

– Hááát... akkor inkább az ital.

– Na erre igyunk.

Ittunk is.

Nem emlékszem mennyit.
Arra sem, hogy meddig.
És arra se, hogy ettől kezdve mi történt.
Arra emlékszem, hogy fázom.

És hogy ébredezem.

A wc a mi emeletünkön nem messze van a körletajtótól.
Szemben, balra, öt-hat méterre.
Valami oknál fogva, talán tervezési hiba miatt, kétnaponta eldugul valamiért az a lefolyó ami a piszoárokból elvezetné a cuccot. Az a lefolyó teljesen közös körön van azzal a lefolyóval, amelyik a vécé közepén egy kis fémráccsal fedve vezetné el a vizet, amikor a kopaszok felöntik és felmossák a padlót. Így ha a piszoár lefolyója eldugul, akkor ez is.

Következésképpen az a húgy, ami nem folyik le, az a rácson keresztül felbuzog és elönti a vécé padlóját, kb. két ujjnyi magasságban. Mindig úgy kell járkálni ha az ember a dolgát végezni megy, mintha hímes tojáson lépdelnénk, mert senki nem akarja felverni a surranó szélénél magasabbra ezt a bűzlő trutyit.

Na én ebben fekszem.

Még igazából nem tudom.
Csak nagyon fázom.

Kicsit megmozdulok, ekkor tudatosodik, hogy valami lében fekszem, mert hallom, hogy belecsorog a fülembe, de nem is hallom, illetve, hol hallom, hol nem, mert hullámzik.

A nyakam is olyan.
A hátam is.
Benne fekszem.

Kinyitom a szemem és már azt is tudom, miben fekszem.

Húgyban.
Bassza meg!
Hideg is.
És büdös.
Persze, emlékszem, mindig eldugul.
tenger.pngÉletünk része lábujjhegyen hugyozni, pedig igyekszünk tenni ellene, még én is takarítottam nagyon régen. Emlékszem, hogy itt a fejem melletti lefolyón próbáltam anno lezavarni a cuccot.
Még jó, hogy a szám nem ér bele.
Undorító.

Fel kéne kelnem.
De nem csak a húgy hullámzik, hanem a testem is.
Meg az agyam.
Meg az egész helyiség.

Hányni fogok.

Öklendezem is néhányat, de ebből kiderül, hogy a hányáson túl vagyok.
Kicsit lefordítottam a fejem és láttam, hogy hogyan is fekszem és rekonstruáltam az eseményeket.
Már ami ebből a helyzetből következett.

Berúgtam kurvára.
Erre még valamennyire emlékszem is.
De a szituációból is kiderül.
Merthogy aztán bejöttem hányni.
Belépdeltem a tavon keresztül ide a budiba, kinyitottam a piszoárok melletti ajtót, hogy az angol vécét használjam.

Telehánytam.
Ezt abból gondolom, hogy még az oldalán is folyik, persze lehet, hogy eleve nem találtam bele, aztán valahogy a lábam közé vettem a csészét, majd lassan, vagy lehet, hogy gyorsan, hanyatt feküdtem, netán estem. Mert most a lábaimmal ölelem a fajanszot, félig benn fekszem a budiban, felsőtestem meg a piszoárok előtti területre lóg, és már érzem is, hogy a küszöb irgalmatlanul nyomja a derekam.

Ezt a geci helyzetet!
Csak tudnék már megmozdulni.

Esküszöm kimennék innen.

Neki is kezdek valahogy.
Lassan! Lassan, mert mélyen belecsap a fülembe a lé. Gyerünk, valahogy ki kell szabadulnom.

Minden forog, kavarog.
A gyomrom is.

Nyugodtan maradhatott volna kikapcsolva a szaglásom, nem kellett volna ezt most még üzembe helyezni.

–  Ááá a kurva élet, de büdös.

Na, felülök.
Folyik a hátamon.
Undorító.
Ki kéne menni a mosdóba.

Valahogy erőt vettem magamon és kitámolyogtam, éreztem ahogy a surranóba is csorog be. Mindent levettem magamról és lefürödtem.

Dedi helyettese volt az üti asztalnál, nyugodtan szendergett, csak akkor ébredt fel, amikor meztelenül, karomon a cuccaimmal imbolyogtam el előtte. Nem is nagyon lepődött meg, csak legyintett, hogy sejtette, hogy ebből ez lesz, a körletünkben mindenki úgy berúgott, hogy csoda, hogy csak engem lát így. A ruháim ledobtam az ajtó mellé, borzalmas büdös ez egész. Nagyon nagy mákom van, hogy nem megyek szolgálatba, mert most nem lenne miben. Valamelyest kijózanodtam már, át tudom gondolni, hogy jobb lenne már aludni.

– Húzz pizsamát testvér, zuhanj az ágyba.
Ezt hallottam benn a fejemben.
És most szót fogadtam.

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg140

 

 

 

 

 

December 31. Csütörtök


Szilveszter van. Elment egy teljes naptári év, 1987-ben az év első napjától az utolsóig határőr voltam, katona.

Nagyon hosszú idő ez.
De legalább már mögöttem van.

Viszont, hogy én ma szolgálatba menjek, arról szó sem lehet. Ez igazából reggel még nem volt olyan kardinális kérdés, csak amikor a reggeli után az alegység ügyeletes közölte, hogy éjszakás szolgálatra lettem beosztva.
Hirtelen rohadtul beteg lettem.

Végiggondoltam ugyanis, hogy akkor ez azt jelentené, hogy az éjfélt, az év végét, az új év első perceit a betonon tölteném és ahhoz semmi kedvem. Eszembe jutott a karácsonyi szolgálatom és nem akartam még egy ilyet. Ezért délelőtt elsunnyogtam a dokihoz, hogy most aztán iszonyú beteg vagyok, szerintem lázam is lesz, a torkom meg már most piros.

A doki hümmögött, hogy tényleg piros, igen ronda fertőzés lehet ez. Pedig amúgy csak megköszörültem az ajtó előtt.

– Előbb-utóbb meg kellene szabadulni a mandulájától, Dvorszky. Most sem ártana itt a katonaság alatt, de később nemzetgazdasági érdek lesz, hogy ennyit ne hiányozzon.

– Igen, ez engem is zavar – mondom –, mindig lelkiismeret furdalásom szokott ilyenkor lenni.

– Na, azt hiszem Dvorszky, hogy ebből ennyi elég is lesz, de most kiírtam két nap egészségügyi szabadságra.

És lám, tényleg kiírt.

Répát sajnos elhelyezték, pedig egész nap az volt bennem, hogy szívesen találkoznék vele, valahogy azt éreztem, vele tudnám illendően búcsúztatni az óévet, amit a vele végrehajtott szökések tettek elviselhetővé. De igazából mióta nincs itt a századnál, nem is láttam, azt sem tudom, hogy hol van, hogy van.

Kérdezte is B. K. Zs, hogy mit lógatom az orrom, olyan, mintha beteg lennék.
Mondtam, hogy lassan telik az idő. Oké, hogy ma évet váltunk, de akkor is.

Szerinte be kéne rúgni este, azzal gyorsíthatunk a dolgokon. De legalábbis kevesebbre fogunk emlékezni.

Erre Petró Dezső és Alex, a bukott útlevél kezelő is helyeselt. Amúgy a laktanyában nem sokan maradtunk. Aki nem kellett a szolgálatba, az otthon volt. A tisztek most normálisan álltak hozzánk, aki nem ment szolgálatba, azt majdnem mind hazaengedték, és a csapatügyeletre egy sorállományú útlevél kezelő szakaszvezetőt tettek, gondolom, ne is lássák, ami ezután következik.

B. K. Zsoltnak mondtam, hogy tudom, hol lehet kimenni a laktanyából, szerezzünk italt. A tisztek délben mindannyian elhúzták a csíkot, mi, Alex, Petró, B. K. Zs nemsokkal utána négyesben elindultunk a kerítésen található lyukhoz.
Most lett világos, hogy a szökés ezen módját nem csak én ismerem.

Valóságos sorban állás alakult ki, minden körletből képviseltette magát valaki, egymást segítve másztunk át egyenként. Valamiért mindenki most gondolta megszerezni az esti innivalót.
Ez amúgy logikus, mert mikor is?
Hát a tisztek távozása után a leghamarabb.
Az pedig most van.

Kinn nagy brancsba verődve igyekeztünk a Sarokházba, a közeli kocsmába, beszerezni az esti piát.
A kerítésnél kialakult rendezett sorban állás után a pultnál is ugyanígy felsorakoztunk.
Én B. Kozmára hagyatkoztam.
Ő rutinos piás, én manapság már berúgok ha kell, de csak úgy csinálom, mint Hakapeszi Maki, amit adnak megiszom. Ekkor villant be, hogy sosem kellett ezen gondolkodnom, sosem kértem még magamnak italt, csak rábólintottam, ha valaki megkérdezte, hogy pálinka jó lesz-e. De most arra a kérdésre, hogy mit akarok, arra nem tudtam válaszolni.
Az ízét mindegyiknek egyformán utálom, nagyon nehéz döntés lenne, ezért amire B. K. Zs rámutatott, arra rábólintottam. Tehát sört és sok pálinkát iszunk ma.

Egyet-egyet rögtön a pultnál.

Ezzel nem voltunk egyedül, így a laktanya felé vezető visszaút inkább hasonlított futballhuligánok csorda jellegű, zajos hőzöngéséhez, mint szökésben lévők óvatos lopakodáshoz.

Benn a körletben folytattuk, Petró és Alex is kivette a részét, de ők végül kaptak könyvet délután háromtól, hogy még a rendes tömegközlekedéssel hazajussanak, estére a körletben ketten maradtunk B. K. Zs-val.
Fogyott rendesen a csempész sör meg a pálinka is, B. K., a punk hőskorának általa is megélt időszakáról sztorizgatott, én a válaszok helyett csak vihogni tudtam egy idő után, ezért is jött az ötlet, hogy menjünk le a klubszobába valami filmet nézni, az menne nekem hibátlanul.
A sorállományú csapatügyeletes tiszt gyanútlanul adta oda a kulcsot, benn magunkra zártuk az ajtót, nem is tudom miért, bár az is meglepett, hogy senkinek nem jutott az eszébe lejönni ide. Nem sok filmet találtunk, de a legutóbbi rovancsolásom alkalmával tapasztalt kínálat láthatóan bővült. Unottan válogattunk és szinte egyszerre láttuk meg a Grease feliratot.

– A Pomádé? – kiáltott fel B. K. – Basszus ez kurva jó, ismered?

Kicsit szokatlan volt ez a lelkesedés, elvégre most mesélte, milyen kemény punk arcokkal nyomult, de örültem, mert, bár moziban nálunk sose vetítették, tévében láttam már.

– Persze, tegyük be.

Elindítottuk a videót, húztunk még egy nagyot a pálinkás üvegből és nekiültünk.
Illetve ez nem igaz.
Ahogy a főcímzene megszólalt, szétrugdostuk a székeket az útból és vad táncba kezdtünk.
Én nem is tudtam, hogy ilyet tudok.
Nem sokat táncoltam életemben eddig, utoljára mikor Edit elhagyott, de akkor inkább lebegtetett a zene, most viszont kiderült, hogy a pogo minden apró tánclépését ismerem.
És hát azt is meg kellett állapítanom, hogy höö... ezek ott a filmben punkok. Feltúrt haj, bőrkabát, vastag talpú cipők, tornacsukák, punkok ezek.

pomádé.jpg
És én is punk vagyok.
Felrúgtam egy széket, belerúgtam a szekrénybe, rácsaptam ököllel az asztal lapjára, szóval profi pogo táncos őspunk lettem.
B. K. úgyszintén.
A film zene nélküli történései közben újra ittunk, meg hangosan kommentáltuk az eseményeket, dühösen kiabáltunk az ellenszenvesekre, meghatódtunk a nyálas, de most drámainak látszó részeken és hagytuk a film egyszerű dramaturgiáját hatni.
A táncaink egyre vadabbak, a mozdulataink egyre erősebbek lettek. Találtunk egy számot, ami annyira tetszett, hogy majd húsz percen keresztül tekertük vissza arra a pár taktusra, és nagyon táncoltunk.
Aztán az egész kezelhetetlenné vált, és valahogy összetörtük az első széket.

Ez nagyon tetszett.
Mindkettőnknek.

Valami vidám, felszabadult dühkitörés bukkant elő belőlünk, és a középiskolában is használt fa székeket módszeresen, de táncmozdulatokkal törtük darabokra, bizonyos helyzetekben ketten kellettünk, én fogtam, ő meg taposta, rúgta, feszítette a lábait, a háttámlát, majd cseréltünk.
A hatodik vagy a hetediknél fogyott csak el a lendület, amikorra atomháború utáni állapotokat hoztunk létre, és egy újabb szék összetörése már inkább logisztikai feladattá vált, hogy ne akadályozzon benne a sok roncsolt fadarab.
Nem ébredtünk tudatára annak amit tettünk, csak eluntuk, én meg elhánytam magam.

Épphogy összegörnyedni volt időm, olyan gyorsan jött. Arra tudtam csak figyelni, hogy nehogy a széttört székek darabjait összeokádjam, mert valamiért azt éreztem, az túlzás lenne.

Ez az esemény valahogy B. K. Zs kedvét is elvette, meg tán egy pillanatra kijózanodott, mert megjegyezte, hogy úh baszdmeg, mi a faszt csináltunk.

Én a görcsös öklendezésből, röhögőgörcsbe váltottam, és hangosan hahotázva mondtam, hogy na talán most lefokozzák, ne szarjon, aztán még jobban röhögtem, mikor úgy döntött rendet rak.
Illetve össze akarta a darabokat illeszteni.
Nem ment, mert eléggé trehány módon dobáltuk szét a székek torzóit, de aztán B. K. Zs is nevetésben tört ki, majd kikísért, mert mondtam, hogy megint hánynom kell és megyek a budira, de nem tudtam.
Úgy dőltem jobbra-balra, mint az ingaóra ingája, majd beestem az épen hagyott székek közé. Innen húzott ki B. K. és támogatott fel a körletbe.

Hánytam a folyosón, a lépcsőn, a körletben. Mindenhol hánytam, csak a WC-n nem.

Boldog új évet, 1988!

Ebben az évben leszerelek.

 

 

Pogo_lépései.jpgA pogo tánc lépései