Centi_30.jpg140

 

 

 

 

 

December 31. Csütörtök


Szilveszter van. Elment egy teljes naptári év, 1987-ben az év első napjától az utolsóig határőr voltam, katona.

Nagyon hosszú idő ez.
De legalább már mögöttem van.

Viszont, hogy én ma szolgálatba menjek, arról szó sem lehet. Ez igazából reggel még nem volt olyan kardinális kérdés, csak amikor a reggeli után az alegység ügyeletes közölte, hogy éjszakás szolgálatra lettem beosztva.
Hirtelen rohadtul beteg lettem.

Végiggondoltam ugyanis, hogy akkor ez azt jelentené, hogy az éjfélt, az év végét, az új év első perceit a betonon tölteném és ahhoz semmi kedvem. Eszembe jutott a karácsonyi szolgálatom és nem akartam még egy ilyet. Ezért délelőtt elsunnyogtam a dokihoz, hogy most aztán iszonyú beteg vagyok, szerintem lázam is lesz, a torkom meg már most piros.

A doki hümmögött, hogy tényleg piros, igen ronda fertőzés lehet ez. Pedig amúgy csak megköszörültem az ajtó előtt.

– Előbb-utóbb meg kellene szabadulni a mandulájától, Dvorszky. Most sem ártana itt a katonaság alatt, de később nemzetgazdasági érdek lesz, hogy ennyit ne hiányozzon.

– Igen, ez engem is zavar – mondom –, mindig lelkiismeret furdalásom szokott ilyenkor lenni.

– Na, azt hiszem Dvorszky, hogy ebből ennyi elég is lesz, de most kiírtam két nap egészségügyi szabadságra.

És lám, tényleg kiírt.

Répát sajnos elhelyezték, pedig egész nap az volt bennem, hogy szívesen találkoznék vele, valahogy azt éreztem, vele tudnám illendően búcsúztatni az óévet, amit a vele végrehajtott szökések tettek elviselhetővé. De igazából mióta nincs itt a századnál, nem is láttam, azt sem tudom, hogy hol van, hogy van.

Kérdezte is B. K. Zs, hogy mit lógatom az orrom, olyan, mintha beteg lennék.
Mondtam, hogy lassan telik az idő. Oké, hogy ma évet váltunk, de akkor is.

Szerinte be kéne rúgni este, azzal gyorsíthatunk a dolgokon. De legalábbis kevesebbre fogunk emlékezni.

Erre Petró Dezső és Alex, a bukott útlevél kezelő is helyeselt. Amúgy a laktanyában nem sokan maradtunk. Aki nem kellett a szolgálatba, az otthon volt. A tisztek most normálisan álltak hozzánk, aki nem ment szolgálatba, azt majdnem mind hazaengedték, és a csapatügyeletre egy sorállományú útlevél kezelő szakaszvezetőt tettek, gondolom, ne is lássák, ami ezután következik.

B. K. Zsoltnak mondtam, hogy tudom, hol lehet kimenni a laktanyából, szerezzünk italt. A tisztek délben mindannyian elhúzták a csíkot, mi, Alex, Petró, B. K. Zs nemsokkal utána négyesben elindultunk a kerítésen található lyukhoz.
Most lett világos, hogy a szökés ezen módját nem csak én ismerem.

Valóságos sorban állás alakult ki, minden körletből képviseltette magát valaki, egymást segítve másztunk át egyenként. Valamiért mindenki most gondolta megszerezni az esti innivalót.
Ez amúgy logikus, mert mikor is?
Hát a tisztek távozása után a leghamarabb.
Az pedig most van.

Kinn nagy brancsba verődve igyekeztünk a Sarokházba, a közeli kocsmába, beszerezni az esti piát.
A kerítésnél kialakult rendezett sorban állás után a pultnál is ugyanígy felsorakoztunk.
Én B. Kozmára hagyatkoztam.
Ő rutinos piás, én manapság már berúgok ha kell, de csak úgy csinálom, mint Hakapeszi Maki, amit adnak megiszom. Ekkor villant be, hogy sosem kellett ezen gondolkodnom, sosem kértem még magamnak italt, csak rábólintottam, ha valaki megkérdezte, hogy pálinka jó lesz-e. De most arra a kérdésre, hogy mit akarok, arra nem tudtam válaszolni.
Az ízét mindegyiknek egyformán utálom, nagyon nehéz döntés lenne, ezért amire B. K. Zs rámutatott, arra rábólintottam. Tehát sört és sok pálinkát iszunk ma.

Egyet-egyet rögtön a pultnál.

Ezzel nem voltunk egyedül, így a laktanya felé vezető visszaút inkább hasonlított futballhuligánok csorda jellegű, zajos hőzöngéséhez, mint szökésben lévők óvatos lopakodáshoz.

Benn a körletben folytattuk, Petró és Alex is kivette a részét, de ők végül kaptak könyvet délután háromtól, hogy még a rendes tömegközlekedéssel hazajussanak, estére a körletben ketten maradtunk B. K. Zs-val.
Fogyott rendesen a csempész sör meg a pálinka is, B. K., a punk hőskorának általa is megélt időszakáról sztorizgatott, én a válaszok helyett csak vihogni tudtam egy idő után, ezért is jött az ötlet, hogy menjünk le a klubszobába valami filmet nézni, az menne nekem hibátlanul.
A sorállományú csapatügyeletes tiszt gyanútlanul adta oda a kulcsot, benn magunkra zártuk az ajtót, nem is tudom miért, bár az is meglepett, hogy senkinek nem jutott az eszébe lejönni ide. Nem sok filmet találtunk, de a legutóbbi rovancsolásom alkalmával tapasztalt kínálat láthatóan bővült. Unottan válogattunk és szinte egyszerre láttuk meg a Grease feliratot.

– A Pomádé? – kiáltott fel B. K. – Basszus ez kurva jó, ismered?

Kicsit szokatlan volt ez a lelkesedés, elvégre most mesélte, milyen kemény punk arcokkal nyomult, de örültem, mert, bár moziban nálunk sose vetítették, tévében láttam már.

– Persze, tegyük be.

Elindítottuk a videót, húztunk még egy nagyot a pálinkás üvegből és nekiültünk.
Illetve ez nem igaz.
Ahogy a főcímzene megszólalt, szétrugdostuk a székeket az útból és vad táncba kezdtünk.
Én nem is tudtam, hogy ilyet tudok.
Nem sokat táncoltam életemben eddig, utoljára mikor Edit elhagyott, de akkor inkább lebegtetett a zene, most viszont kiderült, hogy a pogo minden apró tánclépését ismerem.
És hát azt is meg kellett állapítanom, hogy höö... ezek ott a filmben punkok. Feltúrt haj, bőrkabát, vastag talpú cipők, tornacsukák, punkok ezek.

pomádé.jpg
És én is punk vagyok.
Felrúgtam egy széket, belerúgtam a szekrénybe, rácsaptam ököllel az asztal lapjára, szóval profi pogo táncos őspunk lettem.
B. K. úgyszintén.
A film zene nélküli történései közben újra ittunk, meg hangosan kommentáltuk az eseményeket, dühösen kiabáltunk az ellenszenvesekre, meghatódtunk a nyálas, de most drámainak látszó részeken és hagytuk a film egyszerű dramaturgiáját hatni.
A táncaink egyre vadabbak, a mozdulataink egyre erősebbek lettek. Találtunk egy számot, ami annyira tetszett, hogy majd húsz percen keresztül tekertük vissza arra a pár taktusra, és nagyon táncoltunk.
Aztán az egész kezelhetetlenné vált, és valahogy összetörtük az első széket.

Ez nagyon tetszett.
Mindkettőnknek.

Valami vidám, felszabadult dühkitörés bukkant elő belőlünk, és a középiskolában is használt fa székeket módszeresen, de táncmozdulatokkal törtük darabokra, bizonyos helyzetekben ketten kellettünk, én fogtam, ő meg taposta, rúgta, feszítette a lábait, a háttámlát, majd cseréltünk.
A hatodik vagy a hetediknél fogyott csak el a lendület, amikorra atomháború utáni állapotokat hoztunk létre, és egy újabb szék összetörése már inkább logisztikai feladattá vált, hogy ne akadályozzon benne a sok roncsolt fadarab.
Nem ébredtünk tudatára annak amit tettünk, csak eluntuk, én meg elhánytam magam.

Épphogy összegörnyedni volt időm, olyan gyorsan jött. Arra tudtam csak figyelni, hogy nehogy a széttört székek darabjait összeokádjam, mert valamiért azt éreztem, az túlzás lenne.

Ez az esemény valahogy B. K. Zs kedvét is elvette, meg tán egy pillanatra kijózanodott, mert megjegyezte, hogy úh baszdmeg, mi a faszt csináltunk.

Én a görcsös öklendezésből, röhögőgörcsbe váltottam, és hangosan hahotázva mondtam, hogy na talán most lefokozzák, ne szarjon, aztán még jobban röhögtem, mikor úgy döntött rendet rak.
Illetve össze akarta a darabokat illeszteni.
Nem ment, mert eléggé trehány módon dobáltuk szét a székek torzóit, de aztán B. K. Zs is nevetésben tört ki, majd kikísért, mert mondtam, hogy megint hánynom kell és megyek a budira, de nem tudtam.
Úgy dőltem jobbra-balra, mint az ingaóra ingája, majd beestem az épen hagyott székek közé. Innen húzott ki B. K. és támogatott fel a körletbe.

Hánytam a folyosón, a lépcsőn, a körletben. Mindenhol hánytam, csak a WC-n nem.

Boldog új évet, 1988!

Ebben az évben leszerelek.

 

 

Pogo_lépései.jpgA pogo tánc lépései

 

Centi_30.jpg181

 

 

 

 

November 20. Péntek


Matyinak köszönhetően nem voltam sokat kinn éjszaka, de reggel éreztem, hogy ehhez nekem inkább fáj a torkom és ezért reggeli után elmentem a dokihoz.
A torkom mindig piros.
Csak meg kell köszörülnöm és iszonyú betegnek látszom.
De a doki nincs meggyőzve, ingatja a fejét, majd szó nélkül elküld. Délután szemlét tartanak a tisztek a körletekben, rendet kell csinálni.
A természet rendje, hogy nekem nem kell.
Meg Lufinak sem.

Most lettem öreg, Lufi pedig leszerelő, alig három hónapja van hátra.

Így mi az ágyon fekve várjuk, hogy Petró Dezső megcsinálja. Minden alkalommal sikerült eddig valahogy ellógnia, most viszont nem volt szerencséje, hárman voltunk csak a körletben. Néha Lufi hanyatt fekve, mint valami karmester, széles mozdulatokkal instruálta, ezt ide, azt ott még egyszer, de aztán elfáradt és hagyta, hogy Dezső sunyi pillantásokkal fellesve, hogy figyeljük-e még, egyre lanyhuló intenzitással maszatoljon.

Aztán jöttek a tisztek és Lufitól, mint rangidőstől kérdezték, hogy ez mi?
– Ez miért nem ott van? Az meg? Mintha le se lenne törölve, le kellene még egyszer! Igen az lesz a legjobb. Az egész körletet takarítsák ki újból! De ragyogjon!

Lufit ilyennek még nem láttam, úgy indult meg Petró felé, hogy azt hittem egyben lenyeli.
Még bele is férne.

takaritas_.jpgEttől megijedtem én is, ugrottam oda, senkinek se lenne jó ez, de addigra Lufi már sziszegett, hogy ezt többet soha, érted, kisgyerek? Most megnézed, milyen a tiszta körlet, és bármikor mondom, hogy ilyen legyen, te megcsinálod, nem kell szólni, nem kell kérni, hogy mit kell még letörölni, letörlöd. Most megcsinálom én, te ülsz és nézed. És megjegyzed öcsém, értve vagyok?

Olyan tömeg tornyosult Petró fölé, hogy nem volt kérdés, hogy ezt nem akarja még egyszer átélni.
Lufi egyébként nem ilyen, nagyon is nyugodt és szarik a korosztályos különbségekre, ő se szeret senkit ugráltatni, de ugrálni sem akar már. Most lett leszerelő, jogos is az elvárása.
De én szarban voltam.

Úgy gondoltam, takarítson a faszom.
De ha Lufi takarít, én nem fekhetem.

Így mikor Lufi elismételte Dezsőnek, hogy most ő megcsinálja, jól figyeljen, én is bekapcsolódtam, hogy igen, most megcsináljuk, de jól figyelje meg, mert mindig ilyennek kell lennie a körletszemlén.

Lufi nem kímélte magát, nekem se lett volna illendő, és végül egész jól is esett ez a vad, elszánt, pörgős munkavégzés és mikor készen lettünk, egymás tenyerébe csaptunk Lufival, hogy ez jó volt.
Kemény volt, de jó volt.

Petróra se haragudtunk, Lufi barátságosan mondta neki, hogy ecsém, szaladj a tisztekért.

Centi_30.jpg405

 

 

 

Április 10. Péntek

felkialtojel.pngNem kellett mennem mégsem szolgálatba, ma is betegnek vagyok beírva. Nem számítottam erre, mert tegnap Cupi mintha azt mondta volna, hogy beosztott mára.

Munka nélkül egész jól telnek a napok, de megint pária vagyok, kerülnek a többiek, azt hiszik meghibbantam. Elkerülök a konyháról és ettől nemhogy riadt és elkeseredett nem vagyok, mint más normális ember lenne, hanem még örülök is. Rejtély számukra miért akarok oda kerülni, ahonnan mindenki más menekül.

Lementem gyúrni, Kozmával beszélgettünk, lehúzták szabadnapról, mert nem borotválkozott meg rendesen. Nem érti ő se mit akarok, de azt mondja, Robit ő is utálja, nem szívesen dolgozna vele. Ez némi lelket önt belém, mostantól erre fogok hivatkozni. Robi becsületén olyan nagyot nem rontok ezzel és ez legalább érthető. Ha még utalok is rá, hogy végül nagyrészt ő intézte el nekem, ő fúrt ki, még sajnálni is fognak.

Ez az. Ez jó lesz így.

Azt mondom, annak örülök, hogy nem sokáig szívathat már. Ha viszont megemlítem, hogy katona akarok lenni, mindenki gyanakodva figyel, hibbantnak tart.

Hát kapnak nekik tetsző választ!

Centi_30.jpg407

 

 

 

Április 8. Szerda

Péntekig szolgálat-képtelen vagyok.

Negyed 1-ig aludtam, még este jeleztem az alegység ügyeletesnek, hogy reggel beteg leszek, ne zavarjon.
Királyi dolgom van, nem teszek keresztbe egy gyufaszálat sem. Látogatást tettem a konyhán, mert éhes voltam, nem akartam az ebédet megvárni. Arra toppantam be, hogy Basa épp Robival vitázik, nem is igazán figyeltem, hogy min. Csak akkor éreztem, hogy nekem is türtőztetnem kell magam, hogy meg ne üssem, mikor valami olyasmit vetett a szememre, hogy semmi bajom, és csak lógok egész nap, de köhögtem neki rögtön egy kicsit csúnyán, Basa pedig a védelmemre kelt.

Akkor szorult igazán ökölbe a kezem, mikor a Hortományi alhadnagynak írt jelentésének velem kapcsolatos pontjait emlegette. Azt mondta, hogy mindent elkövet, hogy elkerüljek a konyháról, nem lesz nekem ilyen jó életem soha többet, vissza fogom sírni, de ő könyörtelen lesz és minden gazságomat megírja az alhadnagynak. Kipenderít innen a konyháról, hogy a lábam se éri a földet.

images (14)_3.jpgZene füleimnek, semmit nem akarok jobban, mint innen elkerülni, bár jobban belegondolva már csakis Robi miatt mennék, más okom nem nagyon van, de nem mutathatom, hogy meginogtam. Robi igen elképedt, amikor illedelmesen megköszöntem a hozzám való jóságát, mosolyogtam, hogy annál, hogy innen elkerüljek, kevés fantasztikusabb dolgot tudok elképzelni. Zavarát azzal oszlattam el, hogy viszont a módszer, ahogyan teszi, az gyomorforgató, ugyanis azt az íratlan szabályt biztos ismeri, hogy nem köpünk a tiszteknek.
Egy gerinctelen smúznak tartom és legyen tisztában azzal, hogy amennyire tőlem telik, gondoskodom arról, hogy mindenki annak tartsa a laktanyában. Nekem az aranyéletem van oda, neki a becsülete, ha érzi a különbséget, biztos tudja, hogy melyiket lehet felemelt fejjel viselni. Viszont legalább nekem bebizonyította, hogy nem tévedtem a szakács suliban, amikor már ott rohadék féregnek gondoltam.

Nos, ebből tényleg majdnem verekedés lett, Basa fogta le, miközben hörgött, hogy szétbassza a fejemet, és vegyem tudomásul, hogy nem egy rohadék féreg.

Nem veszem.

Centi.jpg

 525

December 11. Csütörtök

 

Ma ebéd után áthajtottak minket a gyengélkedőre. Önkéntesen adtunk vért.

Mindenki.
Illetve majdnem, mert ketten a tű látványa miatt kaptak sokkot, hárman vérvétel közben ájultak el.

Fél litert vettek le, emiatt egész vacsoráig pihenőt kaptunk. Meg virslit, amiből kötelező volt enni, meg két sportszeletet és választhatóan sört vagy kólát. A szakaszunkból csak én meg a bikanyakú kértük az utóbbit. Szabó szóvá is tette, hogy nagyon egymásra hangolódtunk a bikanyakúval fenn az emeletes ágyon, de ilyen vád is kevés volt ahhoz, hogy sört igyak.

Azt mondják, a vérvételnek tegnap kellett volna megtörténnie, de ne üljünk fel annak az alaptalan szóbeszédnek, hogy az ezred orvosa tegnap nem tudott lábra állni - tájékoztattak a tisztesek. Igaz ugyan, hogy a mára szánt sört már tegnap reggel leszállították neki, de ne gondoljuk tovább - mondták - sima rágalom mindez.

Szóbeszéd eddig egyáltalán nem volt. Semmit nem hallottunk az orvosról. Viszont nem tűnt alaptalannak, amilyen hamuszürke arccal végezte a dolgát.

 

"Elismerésünket és köszönetünket fejezzük ki Dvorszky Tamás véradónak, aki szocialista és embertársai iránti kötelességérzésből 1986. december 10. napján vért adott, önkéntesen és térítés nélkül beteg embertársainak megsegítésére."

2012.12.11b.png