Centi_30.jpg1

 

 

 

És végre itt van, elérkezett ez a nap!!!
540 napja csak ezt a mait várom, 540 napomat adtam ezért az egyért.
Ma van a leszerelés napja!
Ma egyenként elszaggatjuk a szálakat, amik a katonasághoz kötnek.
Ma este már civil leszek!

Ma leszerelek!

Ma véget ért végre!

VÉGE!!!!

 

 

1988. május 18. szerda

Reggel jutott az eszembe, hogy tegnap nem rúgtunk be.
De senki.
Ilyen józanok talán sohasem voltunk. Az utolsó esténket töltöttük együtt. Én is ezt csináltam, és láttam a többieken is.
Rögzítettünk éles kontúrokat, csatlakozási pontokat az emlékeknek.
Ez, amit együtt átéltünk, soha nem törlődik ki.
Ez biztos.

Mivel holnaptól már végérvényesen emlék lesz, az emlékezés előtti valóság utolsó pillanatai, érzetei, érzései elviselhetetlenül felértékelődtek.
Szinte fájt, hogy mindenből üvölt a "soha többet".

Soha többet nem látod.
Soha többet nem tapasztalod.
Soha többet nem érzed.


Eltűnik holnaptól egy földrajzi egység.
A ferihegyi reptér.

Soha többet nem láthatom azokat a helyeket, amelyeken a mai napig éltem, nem lesz repedés a betonon, nem rodeózom rajta, nem állok a csáp mellett, nem mehetek be többet pilótafülkébe, nem megyek soha többet hátra a füves területre, nem ciházom többet, nem mehetek be soha többet a kutatóügyeletekre, soha többet nem járok itt a laktanyában. Itt hagyom az ágyam, kipakolom a szekrényem és üresen hagyom.
Eltűnök innen.
Semmi nem marad utánam.
Talán néhány történet, egy felkarcolt vers.
És azt is itt hagyom.
Soha többet nem olvasom vissza.

 

Eltűnik egy nyelv.
A fegyveranyag, a jelentem, a ciha, a tisztacsere, az ugafon, az ébresztő, a surranó, még a mágus is.

 

És igen, a Mágus.
Eltűnik egy kultúra.

"Nemsokára itt a május,
én vagyok az öreg Mágus."

Ki fogja ezt érteni ezentúl?
Milyen közegben lesz ez adekvát mondat?
Soha nem lesz ilyen.

Ez a mondat egy komplett kultúrát ír le, ebben a mondatban minden benne van.
De csak itt benn érthető.
Benne van a sereg, a leszerelés várása, benne van az időpontja, az egyén társadalmi pozíciója, és hogy egy kiválasztott csoport, a mágusok tagja. És ez az érzés, ez a tudat, hogy ő az öreg Mágus, ez az élet szerves része.

Nem hóbort.
Nem hobbi.
Nem gyorsan megunható szakkör.
Egy hosszú élet.
Másfél év.
Egy tizennyolc évesnek az élete tizede.
Ez volt az élet.

A véres valóság.
A sorakozó, a riadó, a fegyveres szolgálat hóban-fagyban, kánikulában, ugrani, ahová és amikor akarták. És a katonának egyetlen társa van, egyetlen valódi támasza, aki egyben az ellensége is, az idő.
Az idő karon fogja a katonát és lassan, kimérten andalog végig, az első perctől az utolsóig.

A tudat sem szabadulhat, napokig, hetekig aztán hónapokig menthetetlenül csak azzal foglalkozik, ami itt a seregben történik. Kialakulnak a keretek, és ami benne némi tartalom, az az élet.
Szenvedéssel, kínlódással, félelemmel és fájdalommal, harcokkal, barátságokkal, bajtársakkal, örömmel és vidámsággal töltött teljes élet.
És ebben helye van a Mágusnak, mint identitást adó közösségnek, a valahová tartozás tudatával.

 

Öreg.
Leszolgálta az idejét.
A hierarchia tetején áll.
Mindezt annak teljes tudatában, hogy a katonai hierarchiában ő van legalul, a tisztek, tiszthelyettesek alatt. De, mint leszerelő mégis ezek felett áll. Ettől Mágus.
Persze, mindegyik korosztály azt gondolja magáról, hogy felette áll a többinek. A Sas azt hiszi, hogy szárnyal, de nagyon könnyen lebucskázik, a Mamut meg hatalmas, de lassú, lomha, a Berben pedig lehet kiváló törzsi harcos, de ember.
Gyarló.
Egy Mágus varázserővel bír. Mindenek felett.

Persze a Berben, Mamut, Sas, rögtön igyekszik ezeket erőtlen eszközökkel megcáfolni, erről nem tudnak leszokni, de varázserővel tűrjük.
Ez a Mágus.
Egy kultúra szerves része, alkotója, működtetője.

Ez tűnik el holnap.


Minden eltűnik, mindent újra kell kezdeni.
Segítenek a katonaság előtti emlékek, de más élet volt.
Mindent újra kell építeni.

 

Ma Mágus vagyok, Mágusok a társaim. Kik lesznek ők holnap, ki leszek én?
Ezt a félelemmel teli kérdést láttam a szemekben.

 

Vittük egymásnak az Atlast aláíratni. Aki jó gyerek, bele kell kerüljön. A fiatalabb korosztályok is. Írja be a nevét, címét és amit akar, egy sajátos gondolatot, egy üzenetet vagy semmit. Minden jó, legyen benne.

Vittem az Atlast a fiatalabbaknak, de beszélgetés hevében nem tudtam figyelni, csak azt láttam, hogy Horgos Miki a szeszek mellé beírta, hogy "Ha mindez az enyém lehetne." Tánczos is körmölt bele nekem valamit, de nem láttam mit, épp röhögtünk valamin, talán egy kicsit erőltetve is a jókedvet. Kicsit szélesebb mozdulatokkal, egyre kevésbé egymás szemébe nézve, végül valami nevetésből kiszakadó sóhajjal, hogy "hát igen". Aztán másfelé fordulunk és elkapunk egy másik szembe jövőt. Nehéz volt kimondani, hogy holnap elválunk, ő marad, én megyek.
Tánczos fél év múlva szerel le, addigra én talán hallani se akarok a katonaságról.
Lehet, hogy soha nem látjuk egymást többet.
Nehéz ezt tudomásul venni.

 

Mert igen, ez a legfájóbb.
Eltűnnek a bajtársak.

Mint mindenki, mindig visszatértünk egymáshoz Tánczossal, majd másokkal újrakezdtük a színjátékot.
A valóságot nem mondjuk.
Katonaviselt férfiak vagyunk.
Körülírjuk, viccelődünk, utalgatunk, nem mondjuk, csak bénultan érezzük, hogy vége, hogy soha többet.
A nagy részüket soha többet nem látod.
A testvéred, ismered, másfél évig az életed része volt, holnaptól ez megszűnik.

De ha mégis találkozol vele később, nem ő lesz.
Aki itt volt, megszűnik.
Eltűnik.

Tegnap minden szempárban benne volt a rémület, hogy ki leszek holnap.

 


De nem tudom, lehet, hogy ezt csak ma gondolom, lehet, hogy tegnap ebből semmi fel sem tűnt, csak ma reggel az ébresztő után kótyagosan emlékszem így. Ez az első hivatalos emlékem az élményről, ami már arról szólt, hogy emléket gyűjtök. Nagyon remélem, hogy nem hamis máris az első emlékem az egészről.

De, hogy mindenki gyűjtögetett, az igaz. Mindenki szívta be az élményt, az emlék előtti utolsót, beszélgettünk, csapatosan jártuk a körleteket, hogy na, nézzük már meg, mit csinál a Bálna? És Nagy Feró, meg Kistatár?

A legközelebbi bajtársak néha kettes, néha nagyobb csoportokban diskuráltak, nevetgéltek.

Mindenki igyekezett mindenkihez szólni valamit, és az est vége felé egyre ki nem mondott, fájó érzésektől átitatott, suta mondatok születtek, hárman négyen beszélgetve, egymásba kapaszkodva, ölelve szorítottuk ezt a másfél évet, annak utolsó morzsáit, apró, foszló pillanatokba markolva.

Józanok voltunk.
Nagyon is.

Pontosan érzem a kés hideg vasát.
Belém döfte a végérvényesség gondolata.

Ezért tudtam pontosan reggel, hogy nem ittunk. Ettől a tompítatlan fájdalomtól.
Tudtam tegnap is, de ma lett feltűnő.
Meg talán azért is, mert reggel már senki nem volt józan.

Az izgatottság láza égett mindenkiben.

 

 

Megkaptuk a parancsot, hogy melegítőbe öltözve menjünk, adjuk le először is a fegyvereket.
Mindannyian megváltunk a minimum egy éve cipelt őrtárstól, a mi nevünket kivezették a fegyver száma mellől a nyilvántartásból.
Leadtuk a tártáskát is, zajongás, lökdösődés, röhögés közepette.
fegyverletétel.jpgMár senki nem volt józan.
A közelgő szabadság leheletétől megittasodva vihorásztunk.
– Már fegyverünk sincs!
– Milyen katona az, akinek nincs fegyvere?
– Semmilyen. Az olyan nem is katona!
– Akkor micsoda?
– Hát civil!

Tolongva, lökdösődve álltunk sorba, hogy a kimenő ruhát leadjuk, hogy a gyakorlótól és a hű bakancstól megváljunk. Már gyakorlatilag mindent leadtam, csak még a tányérsapka maradt a fejemen.
Többször beálltam a sorba, többször visszakoztam. Nagyon szeretem ezt a sapkát. Szeretem a formáját, azt, ahogy szúrósan nézhetek ki alóla. Szeretem, hogy tartást ad a fejemnek, így a hátamnak, az egész testemnek. Jól áll és jóképű vagyok benne.
Na jó, most leadom, de amint tudok, szerzek.
Ezzel megváltam attól is, már csak a melegítő, a rövid tornanadrág, a papucs, meg a tornacsuka maradt, de ezeket hazavisszük, ajándék a Határőrségtől.

A kezdőcsomag.


Aztán este hat körül kaptuk az utasítást, hogy vegyük fel a civil ruhát. Nem kellett ehhez utasítás, mert amint nem volt már feladatunk, nagyjából két órája, sokan azonnal nekikezdtek.
Én nem.
Én vártam a parancsra, meg még utána is egy kicsit, amíg Knízner be nem toppant valami miatt és meg nem kérdezte őszinte meghökkenéssel:

– Dvorszky maga mit ül itt? Nem megy? Úgy megszokott itt?

– Megyek, ha akarok – válaszoltam neki foghegyről, de aztán felálltam tényleg, mert üljön itt a faszom tovább, Kníznerék közt.
Megyek.

Csak amiatt nem akartam, mert minél többen öltöztek át civilbe, annál inkább éreztem azt, hogy ciki az a ruha, amit behoztam. Nem azért mert más, hanem mert ugyanolyan.
Rémülten figyeltem, mi lesz a katonatársaimmal. Megszületett bennük a civil. De az a civil, akit én nem gondoltam némelyikről. Bizonyos szempontból rendben lenne, divatosak bár a másfél évvel ezelőtti divat, meg persze megjelentek az időtlen stílusok, például a makkos cipő.
Azt mindig is gyűlöltem.
Nincs rá magyarázat.
De nem bírom.
És fenntartásokkal kezelem azt, aki hordja.
ModernTalking.jpgRémülten néztem arra a most már idegenre itt mellettem, akinek a táskájából egy pár ilyen előkerült, és tudtam, hogy így fognak engem is nézni, de nem engem fognak látni, hanem egy puha bájgúnárt. Mert az én élezett szövetnadrágom, kicsit buggyos, hosszú ujjú garbóm, és a lapos talpú, finom bőr cipőm ezt a képet mutatja rólam.

Én nem ez az utolsó emlék akartam maradni. Ezt egy életre elkúrtam.

Gyanakodva, idegenkedve, viszolyogva vagy gúnyosan néztem a többieket, felbuzogtak az előítéletek, és azt gondoltam, mennyire másnak látszik mind, mint ami valójában.
Mert egyenruhában nincs cicoma.
Ott kibújik az ember.

Azokat egyenruhában ismertem.
Ezeket civilben nem ismerem.

De most látom csak, hogy nemcsak kiemeli, hanem el is takarja a civil ruha az egyént. Mert ha annak tartom őket, aminek látszanak, akkor soha nem ismertem volna meg őket. Magamtól nem akartam volna tőlük semmit. De nem a ruha teszi az embert. Ha nem hagyom magam ítéletet alkotni első látásra, akkor talán a jövőben is meglátom azt mindenkiben, aki egyenruhában lenne. A jeleket ismerem, nem hagyom, hogy az előítélet mozgasson. De roppant nehéz, mert engem most is az mozgat, én ma engem nem akarnám megismerni.

A ruházata alapján semmiképp.
A hülye fasz tegnap jelmezt hozott be. Lelki topRongyból készült béna maskarát.

Átöltöztem és éreztem a csodálkozó tekinteteket. De mindenki rácsodálkozott a másikra.
– Ez baszki te vagy, Dvorszky?
– És neked meg milyen csukád van?
– Apám hozta Szófiából.
– Igen? És másmilyen nem volt?
– Miért mi bajod vele?
Ja, semmi – mondta valaki összeröhögve másokkal. – Fasza.

Jó kedvünk volt már, de én éreztem, hogy csak Dedi és Alex maradt önmaga, mindketten farmerben voltak, Dedi fehér, nyúlt pólóban, hozentrógerrel, durabel bakancsban. Alexen fekete póló, fekete lezser tornacipő.
Semmi faxni.

 

A sorban már alig bírtunk magunkkal ahogy kaptuk kézbe a személyiket. Szadó őrnagy osztotta ki, és hagyott bennünket sivalkodni.
– Na, mutasd csak a képet benne!
– Ne már! Ez te vagy?
– Aztakurva! Tíz év börtön. Ezt nézzétek!
– Na és nézd meg ezt a marhát! Add csak ide! Jaj ne szégyenlősködj! Láttalak már baszki a Swissair kerekén nyáladzva horkolni is, ne csináld!

Szadó még utoljára elköszönt és Zádori kopasz hadnagyra bízta, hogy lekísérjen bennünket. Az udvaron láttam elsuhanni Répát, épp hogy inteni tudtunk egymásnak, már hajtották is ki őket, az útlevél kezelők meg órákkal ezelőtt elmentek, már csak mi vagyunk.
A kapu előtt újra felsorakoztunk.

Amikor pont egy éve, még kopaszként láttam Basáékat leszerelni, nem értettem.
Hogy lehet a leszerelőket egybe terelni, sorba állítani?
Akkor megfogadtam, nem így megyek el.
Hanem úgy, hogy mindenki érezze rajtam kívül is, hogy én leszerelek. Az is, akivel együtt megyek el, és az is, aki itt marad. Mindenki tudja majd, hogy Dvorszky határőr elmegy a kapuig, Dvorszky Tamás pedig kilép rajta.
Ez egy nagy, közös esemény kellene legyen.
De ahogy anno Basáékból csöndben, civilben félszegen tébláboló, gyenge csoport lett, sorba lehetett őket állítani, nem álltak ellen a terelgetésnek, úgy lettünk látszólag mi is ilyenek.
Annyit várta az ember ezt a pillanatot, hogy már csak túl akar lenni rajta.
Fárasztja is, untatja is az egész.

Ezért állok itt.
Ilyen nyugodtan.
Sorban.

Meg azért is, mert teljesítettem.
Kész vagyok.

Akkor, amikor Basáék szereltek azt gondoltam, hogy legyen zaj, legyen mindig csatazaj körülöttem, boruljon minden, dőljön meg, ami csak meg tud.

Hát én nem tétlenkedtem.
Állandó harcban voltam a tisztekkel, tiszthelyettesekkel, tisztesekkel, és úgy egyáltalán mindenkivel, akinek valamilyen csillagja vagy beosztása volt.
Ezt teljesítettem.

Azt gondoltam akkor, hogy semmi ne legyen szent és sérthetetlen, senkit-semmit nem tisztelek önmagáért. Ha kivívta a tiszteletet, akkor igen.
Itt van például Szadó őrnagy.
Ő tisztelhető.
És itt van Guttyán, ormótlan sziklába vájt kútja az emberségnek.

És ezzel be is fejezhetem a sort.
Ezzel is megvagyok.

Azt gondoltam még akkor, egy éve, hogy legyek öngól nekik, legyek a teremtőjére támadó teremtmény, akiből katona lett, harcos, de nem a katonaság híve lett, hanem ellensége, akiből másfél év alatt nem alázatos szolga, hanem a hatalom ellensége lesz, hogy ez az ellenérzés a tisztelettel, a dogmákkal, a hittel szemben ne csak a katonaságnál legyen jellemző, hanem hogy katona legyek kinn is, harcos, aki a pusztító vakhit, az eleve elrendeltséget, mint cselekvőképtelenséget önmagára mindenkor érvényesnek tartó ostobaság elleni harc kiképzett ügynöke.
Az egyik legnagyobb ellenségem az autoriter hatalom.
És a képviselője. Akinek csillag van a vállán.
Ha nem értem van, akkor az ellenségem.

Harcos vagyok.
Kész vagyok.

Már vagy tíz perce, itt benn a sorban is.
Húzzunk már innen a picsába!
De komolyan, nem nyitná ki valaki a kaput?

 

Ekkor Zádori végre befejezte a beszédét, elköszönt, és utasította az őrt, hogy nyissa ki a kaput.

Még a szemem sarkából láttam Knízner kopasz hadnagyot szaladni felénk. Lemaradt az eseményről, későn érkezett. Ha egy perccel korábban jön, még egy remekbe szabott, testhezálló beszédet mondhatott volna. De elkésett, nem parádézhat. Csak egy pillanatra láttam, de sütött róla a kétségbeesés.

Eszembe jutott, hogy hátra szólok neki, ha már ilyen lélekszakadva fut utánunk, hogy igen beraktam az uzsonnát, van rajtam sál, Anyu, de aztán meg se álltam, végtére is ki ő nekem?

És nagy lépéssel kiléptem a kapun, és felszálltam a kinn várakozó határőrségi buszra.

 

Egyszóval:
leszereltem.

 

 

 

 

 

Epilógus

A civil élet első pillanatai.
Szadó parancsa volt ez így, hogy hagyott bennünket saját lábunkon kilépni a kapun a buszhoz, amivel bevisznek a KÖKI-re kiszórni minket. Kedvelem azt a fickót, tudja mi fontos ilyenkor. Azt a lépést, a kapun kívülre, mindenkinek magának kell megtennie.

 

A buszon nemsokára elült egy kicsit a zsivaj, én miközben meredtem az ablakon át a semmibe, az ölembe engedtem az Atlast. Kézben hoztam, mert nem akartam a táskába tenni, nem akartam összegyűrni. Szétnyílt, és megláttam Tánczos kézírását.

A Világtérképre írt egy mondatot búcsúzóul:

"A világ legszabadabb emberének. Dvorszky Tominak"

 

 

 szabadabb1.jpg

 

Centi_30.jpg98

 

 

 

 

 

1988. február 11. csütörtök

Az éjszakák nagyon kemények.
Sosem éreztem magamon, a bőrömön a tél hatását, erejét. Itt a betonon viszont az ember a legapróbb részletéig megismeri.
Alaposabban, mint ahogy valaha szerette volna. A beton olyan kegyetlen, hogy szinte felfoghatatlan. Nyáron néha 70 fokra felmelegszik, most télen meg úgy ontja magából a hideget, hogy biztos 5-10 fokkal hidegebb van rajta, mint körülötte.

Mindenki retteg az éjszakától. Akkor olyan kíméletlen az idő, hogy nehéz felfogni, hogy nem kizárólag a mi elpusztításunk céljából létezik, hanem, hogy tőlünk függetlenül.
Felfoghatatlan, mint ahogy az is, miért ilyen kegyetlen velünk.

Az éjszakának két része van.

Az első rész az éjféltől hatig terjedő időszak.
Ez a nyugis.
Szarrá fagysz ugyan, de akkor csak geci hideg van, amolyan állandó. Megsarcol, de nem kegyetlenkedik. Ilyenkor a halálos ellenség: az álmosság. Akkor végünk van, akkor az egész éjszaka kínvallatás, vagy még inkább egy brutális vallási áldozat.
De erre fel lehet lelkileg készülni.

A másik részre viszont lehetetlen.
Ez borzalmasan ijesztő és nem csak ijesztget.

Hat és nyolc közt - időjárástól függően, talán a párától - egy fél órás időtartamra több fokot csökken a hőmérséklet, vagy csak a hőérzet változik, nem tudom, de akkor halálra lehet fagyni. Reggel hattól nyolcig valahogy a körülmények elegyéből véletlenszerű időjárás jön létre, soha nem lehet tudni, hogy mi.
És pára mindig van hozzá.
Az, ami az igazi kegyetlenség.
Azt nem lehet kivédeni.
Az bemegy.
Mindenhova.
Érzed, hogy beterít.
És arra jön a fagy, hó vagy ónos eső. Mindegyik más miatt szed cafatokra. És ők csak bevégzik, mert a pára már a csontokban van, az ízületek közt. Hat és nyolc között majdnem megöl a hideg. Nem halunk meg, de haláltusát vívunk.
Hosszú, kegyetlen agónia ez.

És míg az első részben egy akkor épp ideális esetben meg tudom állítani a remegést, a vacogást, addig itt semmi esélyem. Az első részben, ha ügyes vagyok sikerül meleget gondolnom. De hattól nyolcig védtelen vagyok, semmit nem tudok csinálni. Ilyenkor elemi erővel csap le a tél, a hideg.

fagy4.jpgEgész testemben remegek, görnyedt háttal, imára kulcsolt kézzel, rogyasztott lábakkal állok, és várom, hogy elkezdjen kínozni.
Nem tehetek mást.
Közben remegek, mint a kocsonya.
És úgy vacogok, hogy a fejem hátra hajtom, becsukom a szemem, és nyüszítve csattogtatom a fogaim.

Ilyenkor nincsen ám semmi gondolat.
Egy aprócska foszlány sem, tökéletesen semmi leszek, csak hús, utolsókat rúgó elhasznált hüvely. Az, ami én vagyok, tetszhalott vagy tán meg is szűnt létezni. Nincs bennem semmilyen gondolat, semmi.
Az a tudat sem, hogy lehetne bennem.
Nem létezem, amikor ennyire fázom.

Ilyenkor lehet a delikvensre botütést mérni úgy, hogy látható, nem törődik vele, azt várja, hogy vége legyen.

A részeges kegyetlenkedők kutyái ilyenek. Lehet látni, hogy már hiába ütik, már nem is érzi, már csak megvárja, míg vége. És nincs a szemében semmi, ahogy az enyémben sem, nem voltam jelen, illetve igazából nem is voltam egyáltalán.

Visszafelé a laktanyába, az IFA-n ülve egy ilyen éjszaka után újragondolni a történteket végtelenül elszomorító.

Úgy tűntem el magamból, mintha nem is lennék. Mi vagyok én tulajdonképpen? Hol lakom magamban? Vagy hová megy a lélek a testből, ha nekem sehova se ment? Mihelyst nem voltam a testemben, nem voltam egyáltalán.

Hol vagyok, mi vagyok és ki vagyok?

Valaki mondja ezt meg!

Benn a laktanyában Cupi alhadnagy fogadott.
Ő megmondta, amit gondol, de nem rólam gondolkodott.
Fontosabb dolga van annál.
A csapatügyeletes tiszt irodája előtt közölte, hogy mindenkit elvár a délutáni kötelékre, eligazításra. Nézünk egymásra, ez tök hülye. A köteléken kötelességünk megjelenni, mióta világ a világ. De jó, délután megjelentünk. Hosszan cuppogott a szájával, miközben a szétálló szemeivel minket fürkészett meg maga mögött mindent. Ismerős ez a szituáció, Cuppogó, vagyis Hortományi alhadnagy a szakaszparancsnokom volt, amikor én még szakács voltam.
Rengeteg afférunk volt.
Egy emberöltő távol történt.
De ilyen is, hogy Cupi tartja a második századnak az eligazítást. Talán csak a korára való tekintettel adnak számára fontosabb, de amúgy jelentéktelen feladatot.
Mondjuk tartson eligazítást.
Ne érezze, hogy elpocsékolta az életét.
Soha semmi értelmeset nem csinált.
Szar ezt felismerni.
És az öreget miért ne kíméljük, főleg, ha helyettünk tesz valamit.
Csinálja csak.

És ő csinálja.

Szent meggyőződése, hogy ebben a szerepében nem csak a szolgálathoz kapcsolódó információkat kell közölnie, hanem kötelessége a világot is alakítani, rendeleti úton, vagyis parancsra, és kinyilatkoztatásként meghatározni valamit. Ma az volt a rettentő fontos közlendője, hogy nem enged senkit haza, mert olyan jegesek az utak.

Az ő szavaival ez így hangzott:

"Senki nem megy sehova, mert a hórengetegek ráfagytak az útviszonyokra."

Köszönjük Cupi a tájékoztatást.

Kimerítő volt.

De tényleg.

Nem mehetnénk végre a picsába, vissza a körletünkbe?

 

Centi_30.jpg117

 






1988. január 23. szombat


Ma tettek csak éjszakás szolgálatba. Ferihegy 2-re kerültem.
Kegyetlen hideg van nappal is, Láng Józsi összetöppedve várja, hogy leváltsam, mondja, hogy járt erre a sárga SAAB, a sofőr mondta, hogy nappal mínusz 14 fok van, készüljek fel, mert nemsokára még alacsonyabbra süllyed a hőmérséklet.

És igaza lett, joggal féltem az éjszakától, mert az minden előzetes konzultáció nélkül megtámadott. Én menekültem, ahogy csak bírtam.
De a hideg jött, korbácsolt, marta a testem.
Járkáltam fel-alá, mert a legmelegebb helyet kerestem.
Egy csupasz betonplaccon ezt nem könnyű megtalálni.
A többségi vélemény a kampósoknál, vagyis a második századnál, hogy ilyen nem is létezik.
Én hiszem, hogy létezik.

Mivel nyáron itt van a legmelegebb pont. Itt a két reptéren. Ez a föld legmelegebb pontja. Nyilván télre is maradhat egy négyzetméter vagy fél. De nincs meg, mert nehéz a teljes betont átpásztázni. Az ember a lámpaoszlopok, lépcsők közelében reméli, én például sokkal hosszabb ideig kerestem mellettük, jóval az után is, mikor már nyilvánvaló kellett volna legyen, hogy nem nyújtanak védelmet a hideg ellen.

Amikor épp érkezik egy, vagy készítenek fel gépet, akkor lehet a kiérkező gépek mellől foszlányokat elcsípni.
A kerozinos kamion, a cateringes autó, a csomaghordó kis traktor motorjainak hulladékhőjében turkálni. Amikor járó motorral várakoznak, elől, a hűtőrácsnál szökik néha, oda lehet állni elé, gyűjtögetni a kabátra, amíg a hűtő ventilátor be nem indul.
tűz.jpgLehet vadászni egy kis meleget a nyerges vontatók és a vontatmány találkozása mellett közvetlen, és jó reflexekkel, erős sprinttel a sofőrök ki-beszállásakor a fülkehő gyorsan elhaló pamacsait összekapkodni.
De végszükség esetén, tehát mindig, sokat segít a plusz egy század hőfok emelkedés illúzióját keltő kipufogógáz is egy távolodó autó mögött.

Ezekkel jó, ezekkel viselhetőbb az a kíméletlen fagy, ami csipkedi minden tagom, és ami mondjuk például az orrom, az ujjaim és a lábam egyenesen marcangolja. Talán ez a lopott meleg nem is melegít, mert csak a kabátot éri, de legalább kicsit visszafogja a furkász fagy fúróját, nem kell éreznem, hogy több ponton támad, a külső rétegen és a belső anyag jó részén már túljutott és csak idő kérdése és behatol.
De az idő nem nekem dolgozik.
Ezért ha nincs gép, mániákusan igyekszem centiről centire bejárni a betont, hogy meglegyen a legmelegebb hely, ha meg gépek mozognak, szaladok melléjük csenegetni, elnyúlt arccal, transzban azt az élményt, hogy a testem néhány százaléka kicsúszott a zsibbasztó hideg markából.

Ami szinte igazi megváltás az a HOUCHIN.
Ez az a nagy teljesítményű aggregátor, amellyel a gépek akkumulátorait töltik. Ember magas gurulós fémdoboz, és valami rejtélyes ok miatt nincs szigorúan vett kipufogója, hanem a kipufogógázt belül kiengedik egy nagyobb térbe valamelyik oldalon, és egy nagy rácson keresztül szivárog a felszínre. Közvetlen elé kell állni, és akkor a hátat, vagy a teljes mellkast bemelegíti. Eszméletlenül büdös, az ember érzi, hogy káros is, de olyan finoman, simogatóan melenget, hogy olyan érzés, mintha ő szeretne egyedül ezen a világon.
houchin.gif
Csak be kell harapni a gallért vagy az usanka fülét és szájon át venni a levegőt. Akkor érdemes új szövetterületet bekapni, ha az ember háttal áll, és már a régibe annyi nyál folyt, hogy a szájtól pár centire belefagy a kabátba. Forogni is érdemes előtte, mint a sütőben, az is jó. A hátránya az, hogy a ruha kegyetlen büdös dízelolaj szagú lesz, már-már olyan a körletben aludni, mintha autó szerelő műhelyben lennénk.

Ma elég sokáig működtek ezek, két órát sikerült mellettük tölteni.
És ma felfedeztem egy belevésett írást.
Azt hittem az enyém, én írtam be karácsonykor, de hosszabb volt, meg közben eszembe jutott, hogy egyszer még nyáron, egy lépcsőben láttam azt bekarcolva, hogy "Terdik a gyalog". Azóta se tudom ki volt az a Terdik, de a neve alapján olyannak képzeltem, mint Butykó Horit, tehát akkor a gyalog az az jelenti, hogy paraszt lehetett.

De ez egy hosszú vers.
És meg van komponálva.
Gondolkodott, aki írta.
És ez nagy szó.
Nem azért, mert ne tudna majdnem bármelyik társam gondolkodni, hanem mert a reptér sík betonja a lényegével, a látványával leszoktat erről mindenkit.
Ha én gondolkodnék, akkor nem szaladgálnék melegért. Ezt csak ész nélkül lehet, mániákusan, megrögzöttként.

És így is telik az idő.
Sőt mi több, jobban.
Talán ezért lehet az ostoba embert megvezetni.
Tele kell tenni a fejét egyszerű utasításokkal, érthető primitív automatizmusokra építve, és az emberünk azt hiszi, hitet kapott, dolga lett, tehát gyorsabban megy az idő, nem kell figyelni arra, hogy amúgy szar. Kussolni kell a Párt miatt, bár hangosan éltetni elvárás. Nem élünk túl jól, ha nem tudunk állami vagyont lopkodni, és aki közelebb van a Párthoz, az többet tud. De az is éljenez, akinek csak az ígéret jut, hogy amikor megvívtuk a harcunkat az imperialistákkal, akkor mindenki egyenlő lesz. Az ilyen elhiszi, hogy ez a harc lesz a végső, és simán lehet szájon át fasszal tölteni, mert ugyanazt fogja visszaböfögni, emésztetlenül, amit a szájába adtak.
Nekem is ez segít.

Szopat a határőrség, de ha nem gondolkodom jobb, akkor a hülyeség is jelszó lehet, "keressük a nyílt betonplacc legmelegebb pontját".
De, hát nincs neki!
Nem baj, én hiszem, hogy van.

A Houchin előtt meg, mint egy kiterített medvebőr, tátott szájjal terülök el, és nem több bennem a gondolat, mint egy valódiban.

De itt valaki gondolkodott. És bele karcolta az eredményt a gép oldalába.

Egész jó vers.
Legközelebb hozok papírt, tollat, felírom.

 

Centi_30.jpg234

 

 

 

 

Augusztus 29 Szombat


Ma megint Parával mentem szolgálatba F2-re. Répával összeálltunk, vagyis mind a ketten elhagytuk a szolgálati helyünket, én beljebb mentem a betonon, ő kijjebb a füves rész felé és középtájt találkoztunk.
Répa egy igen érdekes jelenség.
A második kerületben nőtt fel, az Ördögárok mellett egy kastélyban. Csak nagy fejesek, rendszerhű arisztokrata családok laktak a környéken az állítása szerint, de ők teljesen véletlenül kaptak itt lakást, egy műemlék kastélyban.
Ezt utalták ki nekik. Proliknak.
De az apja korán meghalt és ő egyedül élt a takarítóként dolgozó anyjával. A sok kádergyerek folyamatosan zrikálta, és csak úgy tudott ennek véget vetni, hogy mindegyiket elverte. Ezért a kerületben egy idő után, miután mindenkit egyenként elkalapált, már nem piszkálták.

Ő állt a betonon a hátsó gépállóhelyen. Mikor mentem ki én is, megálltam mellette, egészen pontosan behúzódtunk az egyik gép mögé takarásba, és beszélgetni kezdtünk. Korosztályom. Azokkal, akikkel együtt vonul az ember, könnyebben találja meg hangot.
Mesélt a gyerekkoráról, hogy kezdetben, az egyéni torzsalkodásokat kellett megszüntetnie,  ezért aki beszólt neki, annak nekiugrott. Nem mindig járt szerencsével az elején sokszor került szorult helyzetbe, de tudni lehetett róla, hogy semmit nem tűr szótlanul. Aztán erősíteni kezdett és végül szisztematikusan végigverte a környék, a suli vagányait, aztán azoknak a haverjait. Ebből az a helyzet alakult ki, hogy Répa iszonyúan hirtelen haragú lett, gyorsan elfutotta a pulykaméreg, és tanácsos volt nem feszíteni nála a húrt.


De mivel őszinte barátja nem sok volt, akit a bizalmába fogadott, annak szinte vértestvére lett. Karcsú gyerek volt, ha nem attól lett volna széles válla és keskeny csípője, hogy iszonyú izomzat takarta, még nőiesnek is lehetett volna nevezni. Amikor szóba került az anyja bármikor, nagyon oda kellett figyelni, hogyan ejti az ember ezt a szót: anya. Gyanakodva figyelt, mindig gúnyt keresett.
Akinél ezt már nem figyelte, az volt a barátja.

répa2.jpgMi valahogy nagyon gyorsan beszélni tudtuk a másik nyelvét, a kinn töltött öt óra első fél órájában kialakult ez az állapot. Mindenki szerint magasan Répa a legjóképűbb köztünk, de van mellé egy adag gyerekes komiszság és valami önelégült mosoly az arcán, amitől Rejtő regény szereplőnek tűnik, a vagány nők bálványa, talán Fülig Jimmy ilyen.
De igazából hazudni sose tudott, talán csak lódított, de úgy, hogy mikor mondta, már röhögött rajta mindenki. Mindenki igyekezett jóban lenni vele, nem amiatt, mert a testi ereje tekintélyt parancsolt, hanem mert áradt belőle a természetes, manír nélküli magabiztosság, abból adódóan, hogy gyakorlatilag nem volt természetes ellensége.

Kiderült, hogy én a Dózsában cselgáncsoztam, ő meg a Dózsában birkózott, a véletlenen múlt, hogy nem találkoztunk, de ez a tény azt eredményezte, hogy sosem mértük össze az erőnket. Pedig én igen jól fejlődök, sosem voltam ennyire erős, a napokban elkaptam a ritmust és már majdnem a legnagyobb kézi súlyzót használom bicepszezni.  Érzem, hogy formálódom, és szeretem, hogy hanyatt fekve, már belelóg a periférikus látásomba a mellkasom. Gyakorlatilag végig hülyéskedtünk egész szolgálat alatt, nagyon jóban lettünk, olyan vicceket engedhettem meg magamnak, amiért másnak a fejét venné. De ugye összeálltunk, vagyis én nem mentem ki a szolgálati helyre, ő meg nem zavart el, ahogy a szabályzatban benne van.
Nem beszélgethetnénk.
Olyan súlyos vétség ez, mint a szolgálati hely elhagyás.

De ennyi kockázatot megér egy új barátság

Centi_30.jpg295

 

 

 

 

Július 29. Szerda

42 hét.

Délután 2-n kampó. Ezt írtam este a naplómba. El is méláztam felette hosszan. Feküdtem az ágyon, bevéstem ezt a rövid mondatot és megijedtem. Bár ez a tömör bejegyzés igenis sokat jelent, mégis riasztó, hogy ez történt ma.

A mondat jelentése, hogy délután kettőtől este tízig voltam szolgálatban, nem írtam elé, hogy Rövid Ugrás, vagyis 16 órát pihentem két szolgálat közt. Ferihegy kettőre vezényeltek és kutya nélküli őrszolgálatot nyomtam. Ebből nekem évek múlva is világos lesz mi történt. Látom majd magam előtt a repteret, a sok MALÉV gépet, látom a szolgálati helyeket, a fel-leszállások fizikailag számomra megmagyarázhatatlan jelenségét.
Az értetlenséget, hogy ez a böhöm monstrum, hogy képes erre?

Érzem majd a fáradtságot, de a jóleső érzést is, hogy nincs ma Rövid Ugrás, mert annál hatványozottan jelentkezik ugyanez, vagyis ma szerencsém volt. Tudom majd, hogy nincs nálam kutya, ami mérhetetlen módon meghosszabbítja a betonon kinn töltött időt. Ha semmi mást nem teszek, csak bambulok a pofájába, az a két értelmes szem annyit segít, hogy leírhatatlan. Persze úgy is hosszú 4-5 óra, de nélkülük, minden perc fényévnyire nyúlik, hiába foglalkozom a legapróbb kis dolgokkal is, rugdosok egy véletlenül a betonra keveredett apró kavicsot két órán keresztül, nem telik gyorsabban az idő.

És igen, ma találtam egy kavicsot. Nem mondom, hogy nagy dolog, de Ferihegy 2-n a steril környezetben ez olyan deviancia, ami rögtön megtetszett. Annyira eltért az itteni rendtől, hogy a védelmembe vettem.
Nem lehetne itt, mert a kerekek alól kipattanva, a hajtómű által felkapva és ellőve balesetet okozhatna. De amíg engem láttok evvel a kaviccsal, ilyen nem lesz.
Garantálom.

épész.jpgÉs óvatosan rugdosni kezdtem, eltologattam a sárgára, pirosra, kékre festett területekre, hogy megnézzem, ott hogy mutat.
A szürkéskék hatású kődarab a kék felületbe beleolvadt, ninjaként rejtezett.
A piros felületen harcias dísz lett, Superman ruhája jutott eszembe.
A sárgán mutatott a legjobban, ott a tenger és egy homokos partszakasz képe derengett fel, heteket nyaraltam rajta, a korong alakú sárga területből kinyúló egyenes 10 centi széles vonalakat is bejártam úgy, hogy aprókat rugdosva a kavicson, igyekeztem a csíkon belül tartani.

Nagyon élveztem, de ezt írjam a naplómba?

Nem írom.

De majd lehet, hogy egyszer rákényszerülök.

Hogy egyszer eseménynek tartom majd ezt is.

Na és ettől ijedtem meg.

Mi lesz, ha a hátralévő időben ilyesmi lesz a történés? Mi lesz később, kibírom-e ép ésszel, ha minden bejegyzésem így néz majd ki:

Délután 2-n kampó.

Centi_30.jpg316

 

 

 

Július 8. Szerda

Tegnap este úgy tettek ki minket az IFÁ-ról Ferihegy 2-n, hogy a kutató ügyeletre be sem mentünk, csak felugrott a platóra az ügyeletes tiszt és találomra leváltottuk a kintieket. Normál esetben a kutató ügyeleten kapunk utasításokat, ki hova kerüljön, most a laktanyából rögtön a szolgálati helyekre tettek minket. Tárakat kinn kellett cseréltünk a délutános szolgálat katonáival.

– Aztán ne legyen hiány, mert mindenkit kollektíven büntetünk, ha eltűnik lőszer! – dörrent ránk a küti.

Jogos gondolat, mert most én vagyok a felelős azért a lőszerért, amit egy társam vett fel, de idő nem volt megszámolni, majd akkor derül ki van-e hiány, ha reggel kitárazok és ellenőrzöm.

Kidobtak hátra a beton legtávolabbi részébe, néhány lezárt MALÉV gép mellé.

Mikor az IFA elment, akkor döbbentem rá, miért is így váltottunk.

Teljes áramszünet van.

Olyan koromsötét, hogy az épületig el sem láttam, nem volt borús az ég, de a hold nem világított. A csillagok is szökésben voltak, mert semmi fény nem derengett sehonnan. Amikor gép érkezett, akkor felkapcsolták a leszállópálya mentén húzódó lámpákat, gondolom, valami gyorsan lemerülő akkumulátorról, mert amint leszállt a monstrum, rögtön le is kapcsolták. Az utasok kiszállítása a kocsik lámpafényénél zajlott, az útleveleket, ahogy az útlevélkezelők mesélték másnap, zseblámpák fénye mellett ellenőrizték.

Egész hajnalig nem oldódott meg a gond, éjjel végig áramszünet volt. Azt, hogy ettől miért fagyott le a kutató ügyeletes tiszt, illetve a váltás rendszere, nem tudom, de mindenesetre, 7 óra 50 percet álltam kinn.

Úgy a hatodik óra körül döntöttem el.
Ha egy HT (hivatásos tiszt) ellenőrizni jön a sötétben, lelövöm. Azt mondom nem láttam, sötét volt, fenyegetve éreztem magam, ezen keresztül a repteret és végeredményben a szocialista hazát, amit az én kötelességem most védeni.
Nem állt meg, szóltam.
Nem hallotta, nem figyelt, nem tudtam, hogy tiszt, nem látszott, sötétben az ő csillagjai nem világítanak, miért nem szólt, miért közeledett megállíthatatlanul? Azt hittem támad, úgy látszott teljesen, döntenem kellett, ha határsértő és nem cselekszem, akkor megszegem az eskümet, ez még így a legkisebb veszteség. Baleset. Sokkal jobb, mintha valami kár érné a szocialista haza vívmányait. Azt védem.

És megtettem.

lövöm1.jpg 

Csodálatos dolgokat képzelegtem, versengve jöttek elém, Gitti, Koltay, Korlát százados meg a többiek és én hazafias öntudattal lőttem őket halomra.

Centi_30.jpg325

 

 

 

Június 29. Hétfő

Tegnap éjszakai szolgálat után, reggel 8 körül, mérhetetlen fáradtsággal feküdtem le. Azt hittem, sírva fakadok, amikor 11:40-kor felébresztett az ügyeletes, hogy újabb Rövid Ugrásom van, megyek délutános szolgálatba, kezdjek készülődni. Újból Ferihegy 1-re vittek.

Ma megszakadtam, mint a barom. Kegyetlen a hőség, az álmosság, mint valami súlyos fátyol ereszkedett a fejemre, nyomott a föld felé és tompává tett. Sokszor csak álltam becsukott szemmel, és csak arra tudtam gondolni, hogy a lábam bírja még egy kicsit, ne roggyanjon meg, tartson állva. Minden kimosódott belőlem, és még levegőt is nehezebben vettem. Hiába jövünk szolgálatba felgyűrt ujjú ingben, nem sokat segít, mert a hosszú nadrág meg a bakancs csak úgy szívja fel a betonról a meleget.

Néha pillanatokra elernyedek, még állok, de belül azt érzem, hogy a fejemre nehezedő súly és a lábaimon felfelé kúszó forróság összegyűr, törnek a csontjaim és én örülök, hogy vége, hogy egy apró csomó leszek, és vége, és végem. A szolgálat utolsó félórájában behívtak pihenőre, leraktam a fegyverem és a fegyverszoba egyik üres szekrényébe bekuckóztam. Senki nem figyelt, lekucorodtam benn, felhúztam a lábaim, ráhajtottam a fejem a térdeimre, magamra húztam az ajtót és beleájultam az alvásba.
Jött a váltás, behívták a betonról a társaim, leadták a lőszert, az újak felvették, kimentek szolgálatba, a többiekkel elindult az IFA a laktanya felé. Később a platón utazva hallom, a ködön át, hogy dohogva mesélik, Gyebnárnak tűnt fel, nem vagyok a kocsin.
Ott felejtettek a kutatóügyeleten.

Visszajöttek értem, mindenki szitkozódott, mert nem találtak, de mivel a fegyverem benn volt, hamar eszükbe jutott átkutatni a kutató ügyeletet. Ott találtak rám a szekrényben. Nekem nem sok minden rémlik belőle, világosság, hirtelen hangok, majd ketten kiemelnek a karomnál fogva, lábra állok, valaki rám aggatja a cuccaim, a fegyvert is, a kutatóügyeletes valamit magyaráz előttem, de csak azt érzem, feltart, nem hallok semmit, nem is reagálok, úgy állok ott, mint a ló a versenyboxban.
Amikor felcsapódik előtte az ajtó, nekiindul. Addig semmi nincs benne se gondolat, se akarat, csak az önkéntelen késztetés, hogy indul, amint lehet. Amikor a platón mesélik, bólogatok, nem is nagyon értem, hogy rólam beszélnek, csak időnként megbillentem a fejem, hátha abbahagyják. Azt hallom, hogy kapjam be, az egész váltást megszívattam, mind aludhatnának már.

Nem érdekel, nem értem, nem vagyok itt.

Csak a testem helyezze valaki biztonságba.

 

Lefekvéskor eszembe jutott Edit. Igazából nem jó szó, hogy eszembe jutott, hanem csak beúszott a periférikus látásomba. Csak nagy sokára jöttem rá, hogy ő az. Félszegen állt a szemem sarkában, mintha egy ajtóban a félfa mögül leselkedne szégyenlősen. Azt vizsgálja, azt fürkészi az arcomon, nem zavar-e, ha most megjelenik nekem.

Nem.

Nem zavar.

Tök mindegy.

Szív33.jpgOlyan távoli és olyan idegen, hogy lényegtelen. Senkin, semmin nem lepődnék meg, senki-semmi nem érdekelne. Ha Süsü a sárkány, vagy akár Jézus, nem izgatna. Csak egy pillanatra húz keresztül, mint egy üstökös az agyamon, hogy ez az a lány vagy legalábbis olyasmi, akibe halálosan szerelmes voltam a napokban, meg esetleg ma is még.

De az üstökös elszáguldott, a fénye tompult, majd elillant és én Edit mosolygását az érdeklődés legkisebb jele nélkül néztem. Intett nekem, hívott magához.
A szemem se rebbent és hirtelen a felém terjedő éjfekete, álom nélküli alvás sötétje felé fordultam és szívemben semmivel össze nem mérhető boldogsággal vártam, hogy letaglózzon.



Harmadik Rövid Ugrás. A tegnap délutáni szolgálat után ma délelőtt F1-en. Fél hatkor robogott velünk vissza az IFA. Ezek a legrosszabb órák. 5-6 óta körül hajnalban még nyáron is iszonyú hideg van. Az ing, aminek az ujját ilyenkor se lehet leengedni, nagyon vékony. Illetve csak ilyenkor tűnik úgy. Mert egyébként meleg. Vacogtam, álmosan dülöngéltem, mint egy zsák és még az sem vigasztalt, jobban mondva azt sem fogtam, hogy én voltam a legöregebb a váltásban!

Csak akkor kezdtem érezni a súlyát, amikor rájöttem, hogy Mike törzsőrmester figyel erre a tényre és az egész szolgálat alatt csak 4 és fél órára tesz ki a betonra.

Mike istenné válik. Hálát rebegek az asztallapra, amire ráborulva folyatom a nyálam, aztán az arcom. Tíz percenkét felriadok, érzem, hogy meg kéne hálálnom, de nem megy, a szobában tespedő dög meleg mindig visszanyomja a fejem az asztalra.

Az, hogy a legöregebb vagyok a váltásban az csak egy dolog. Amiért a kutató ügyeletes tiszt benn tart valakit az az, hogy neki magának jobban teljen az idő. Vagyis azokat tartja benn többet, akikkel elbeszélgethet, röhöghet, szórakozhat. Hát én amúgy sem vagyok az a fajta, csak ha nagyon jól ismerem a környezetem, például a kutyás körletben nagyon jól érzem magam, bár ott is inkább a nálam kicsit idősebbekkel pl. Balga Gyurival vagyok jóban, az igazán öregekkel nem annyira, de a viccelődés az összkörletbeli alaphangulat.
De Mikét nem ismerem.

A másik, ami miatt nem barátkozom, hogy tiszt. Nem csak fajelméleti alapon derogál nekem leereszkedni hozzájuk, hanem van valami erős ellenérzés, hogy barátkozzam azzal, akitől függöm. Mindig ott lenne bennem a kétség a cselekedeteimmel kapcsolatban, hogy ez még barátkozás, vagy már alázatosság. Nem szeretnék vigyázni arra, mit mondok, mit nem, milyen viccet engedhetek meg.

És még csak ügyes sem vagyok, mert emiatt egy kicsit ridegebben viszonyulok hozzá, mint kellene, de jobb érzés ez így, mert biztos lehetek benne, hogy nem lépek át olyan határt, amit nem tartok jónak. Engem azért hozzanak be a betonról, mert öreg vagyok, mert ez ebben az esetben jár, ne azért, mert jó fej vagyok. De most mákom van, mert olyan fáradt vagyok, hogy belealszom a kérdéseibe, ez meg nem az ellenszenvtől van, azt még ő is felfogja. Amúgy nagyon szerencsés az, aki a nyolc órájából legalább kettőt pihenéssel tölthet. Jellemzően alig egy óra pihenő jut, olyan kevesen vagyunk egy-egy váltásban. Azt hiszem a Ratkó korszakot szoptuk meg, mert az ország szolgálati helyeit az ő létszámukra határozták meg, de manapság nem születünk annyian.

Ebben nem érzek személyes felelősséget, mégis én szopom miatta. Mike az utolsó fél órára kiküld a betonra, rám bíz két üveg vizet, mielőtt leváltanám az előtér szolgálatost, járjam végig az őrhelyeket, mindenkit itassak meg, ne száradjanak ki, aztán az üvegeket küldjem vissza azzal, akit leváltok.

 

Ezt a fajta hálát szeretem. Amit kaptam a kopaszoktól.

El kellett áruljam nekik, hogy nem az én ötletem, de, hogy én vittem ki a vizet nekik, az nagyon emeli az irántam érzett jóindulatot.

Hát illetve csökkenti a dühöt, hogy én többet voltam benn pihenni.
Na de öreg vagyok!

Jó, csak valamivel öregebb. De egy kicsit a sok köszöngető kopasz láttán elszégyellem magam, hogy én nem köszöntem meg Mikének, hanem látványosan természetesnek vettem.

Aztán az utolsó öt percben kijött a Kilós (Korlát százados) lökni. Mindenkinek jó voltam úgy. Mikének, a társaimnak, a betonnak, az utasoknak, a gépeknek, a nyárnak, a melegnek, mindennek és mindenkinek, csak ennek a baromnak nem, szerinte szőrös voltam. Tényleg nem borotválkoztam öt napja, de nem nagyon akartam erre időt áldozni. Megígérte, hogy lehúz szabadnapról és - hogy érezzem az ok-okozati viszonyt - ma délután a köteléken szabadnapra rendelt, és hosszan taglalta a többieknek, hogy ezt most benn töltöm, mert a kincstári pofát karban kell tartani, sima legyen, mint kiterített csapatzászló.
Nagy tapsot kapott magától, híres poéta lesz.

Dögöljön meg.

Centi_30.jpg331

 

 

 

Június 23. Kedd

A hatodik Rövid Ugrásom ez a mai. Este 10-kor adtam le, ma reggel 6-kor már megint felvettem a szolgálatot. Ferihegy 1-re osztottak be újra. De végre ez most kutyás szolgálat, Szemit vittem magammal.

Mike törzsőrmester a kutató ügyeletes tiszt. Sosem igazodom ki rajta. Igazából rendes, de valahogy nem következetes. De persze nem elvárás, miért lenne? Ma két szovjet és egy iráni gép jött, amihez nekem ki kellett menni, de sokkal tovább hagyott kinn a betonon, mint, ahogy vártam. Először jött a két szovjet, majd három óra múlva az iráni. Az érkezések közt behívhatott volna, de nem tette.
A két Aeroflot gépen csak feketék utaztak, ennyit sose láttam egyszerre. Hangosak, zajosak, a földi utaskísérőknek folyamatosan instruálni kell őket, hogy ne széledjenek szét. A kopasz Tokos van kinn mellettük. Enyhén köpcös kis fürge szemű srác, láthatóan nem tud hatásosan megjelenni, hogy a látványától a feketék jobban viselkedjenek. Nem egyenesen indultak el a lépcsőtől a buszhoz, hanem megnézegették többen a kerekeket, a hajtóművet. Ez érthető, engem is érdekelt, úgy meg pláne értem, hogy otthon beszállnak ebbe a gépbe a szavannán és azt még értik, hogy mitől megy az elefánt, de hogy mitől megy ez, azt nyilván kevéssé. Már ott tartanak, hogy az egyik bakot tart a másiknak, hogy az jobban belásson a hajtómű kráterébe. A földi utaskísérőt teljesen figyelmen kívül hagyták, hiába magyarázott nekik, szélesen gesztikulálva. Tokos kiinteget, hogy segítsek, mert ő inkább foglalkozik a rendesebbekkel, akiket nehezen bár, de kézjelekkel, és a „kurva anyád, szállj már fel a buszba” vezényszavakkal a helyükre lehet küldeni.
Határozott léptekkel indultam fel a betonra a fű széléről és amikor már viszonylag közel voltam a két igazi renitenstől, amilyen mély hangon csak tudtam, rájuk kiáltottam és egy náci karlendítés-szerű mozdulattal leparancsoltam őket egymásról. Szemi a kiáltásomra felkapta a fejét, meg valószínűleg a szokásostól eltérő mozgás is felkeltette a figyelmét, mert kihúzta magát, a farkát magasra emelte, fülei dárdaként meredtek felfelé és iszonyú szigorúan nézett a két feketére. Hosszú szőre az erőltetett menetben ütemesen rezgett rajta és sokkal robosztusabbnak mutatta, mint amilyen valójában volt. Ez így együtt megtette a hatását, a renitens négerek tízpontos levegőgyakorlattal ugrottak le egymásról és sprinttel vegyültek a többiek közé. Így, hogy sok feketét láttam együtt, ijesztően egyformának tűntek. Ráadásul valami sportklub vagy egyetemi válogatott tagjai lehetnek, mert mindegyik drapp nadrágot és fehér inget visel.

Én megtiltanám nekik az egyenruhát. Megkülönböztethetetlenek.

fekete kápó1.jpg

Nem tudom mi ütött belém, talán karlendítéstől, de mindenesetre kirobban belőlem a kápó. Nem akartam ezektől semmit, de egy intés tőlük, hogy bocsi, az valahogy hiányzott. Annyira, hogy odatrappoltam a csoporthoz, megint kiáltottam, hogy hé, és mivel nem ismertem meg, kik rendetlenkedtek, találomra rámutattam közülük kettőre, majd egyenes karral magam elé döftem az ujjammal, hogy ide álljanak. A vidám csoport egy pillanat alatt kővé dermedt, a mosolyok lefagytak. Ahogy csukódtak be a szájak és halt el a fogak fénye, úgy lett egyre csillogóbb az a sok biliárdgolyó a szemgödrükben. És a tágra nyílt szemhéjak alól a rémület vibrált. Akikre rámutattam, hirtelen egyszerre szólaltak meg, magyarázták, hogy nem ők voltak, és tényleg látszott, hogy be vannak rezelve.
Féltek.
Ez most szarul esett, ellenkezésre, pimasz pökhendiségre számítottam. Erélyes akartam lenni, ellentmondást nem tűrő, de ezt most így hogy? Még mérgesebb lettem rájuk.

– Menjetek a picsába! – legyintettem feléjük és valóban nekikezdtek, mert villámgyorsan felpattant mindkettő a buszra.

Miután elmentek Tokos odajött és belecsapott a kezembe, hogy ez nagy volt öregem! Azért a kutyától, hogy beszartak!

Nem tudom, nem lett jókedvem. Mindig azonnal az orromra koppintanak fentről. Vagy bentről, vagy mittudomén. Ahogy valami olyat csinálok, amit nem annyira érzek én sem helyénvalónak, azonnal kapok valami pofont. Miért nem lehettem egy kicsit geci? Nem lehetett volna, hogy ellenkeznek, én meg kipróbálom végre egyszer, hogy milyen élni a rám ruházott hatalommal? Esetleg visszaélni? Honnan jönnek ezek, hogy egy kiáltástól teli rakják a gatyájukat? Nem lehetett volna, hogy kipróbálom és csak később szégyellem el magam? Magamtól. Amit én csinálok, amiatt? Nem pedig az ő reakciójuktól? Azt képzeltem, geci leszek, ők szemtelenek, erőlködünk egy kicsit egymással, de aztán ők így is, úgy is felszállnak a buszra, majd amikor elmennek, én átgondolom, mit műveltem és elszörnyülködöm magam és lelkiismeret furdalásom lesz.

De nem, mindig azonnal pofára esem. Ha megfordulok kocsival záróvonalon, akármennyire nézek körül, mindig a rendőrök karjaiba kanyarodom rögtön. Még az a gondolat sem suhanhat át az agyamon, hogy na, ez meg van. De amúgy ez valahogy a vezetésnél rögtön elkezdődött velem. Korengedménnyel alig több, mint tizenhét évesen jogsit szereztem.
Apu kisgyerekként megtanított vezetni, a KRESZ nagy részét az utazásainknál tőle ellestem, így a jogosítvány megszerzése gyerekjáték volt. És Apu hihetetlen ajándékkal lepett meg. Aznap amikor délután végre az okmányirodában átvehettem az vezetői engedélyt, előtte délelőtt elvitt egy közeli ház parkolójához, ahol egy Trabant eladója várt ránk.
Húszezer forintért megvettük az öregecske, de patent kis okkersárga autóját. Apu nekem vette. Majd kiugrottam a bőrömből, kínszenvedés volt kivárni a délutáni ügyfélfogadási időt. Átvettem a jogsit és rohantam haza, hogy beülhessek a kocsimba.
Apu olyannyira megbízott bennem, hogy fel sem merült, hogy beül mellém. Én emiatt nagyon hálás voltam, mert úgy szerettem volna menni először, mint aki a maga ura. Úrvezetőként megízlelni az önálló helyzetváltoztatás élményét. Tettem egy kört a kerületben és életemben először tankoltam. Elvarázsolt, hogy amint elfordítom a fényszóró kapcsolókarját, felgyullad a műszerfal világítás és megmutatja mennyivel megyek, meg, hogy hány kilométer van benne. Egy komplett űrsikló pilótafülkéjében éreztem magam. Persze minden autónk ilyen volt, de ez az enyém volt, minden kar és pedál meg persze a kormány engem szolgált.
Másnap este újra kocsikázni akartam, persze elvittem Aput egy körre, akkor, amikor azt éreztem, teljesen belaktam a kocsimat és nem vizsgadrukkal mutatom neki forgalomban a vezetési tudásom, hanem meginvitálom egy kicsit csavarogni együtt a környéken. Akkor azt éreztem felnőttem. De ez nem tartott sokáig, mert már másnap vad huligán lettem, próbálgattam a kocsi határait és meg voltam győződve, hogy az enyémek messze azon túl húzódnak. Bőven a megengedett sebesség felett száguldoztam, igyekeztem csikorgó kerekekkel bevenni a kanyart. Azt utáltam, hogy tél lévén figyelnem kellett, hogy csak száraz úton haladjak. Az Erzsébet királyné útján döngettem a Bosnyák tér felé, közben minden gyalogost megnéztem, hátha engem figyelnek, ahogy száguldok. Büszke voltam nagyon. Néztem oldalra hosszan, majd amikor visszafordítottam a fejem, felkiáltottam.

– Bassza meg!

trabi.jpgÁllt előttem a kocsisor. Rémülten tapostam a fékbe, de tisztán látszott, hogy ez nem elég. Meg is csúsztam, oldalra fordult az autó, úgy sodródott előre, ekkor önkéntelen felengedtem a féket, és amint megtapadtak a gumik, belőttek a sínek közé.

Az út jobb oldalán közlekedik a 62-es villamos, felugrattam az utat a villamos pályától elválasztó, méter széles járdaszigetre, átrepültem rajta és pont a villamosút közepén landoltam. Mindkét villamos pályára belógtam. A sín megütötte a trabi alját, megnyomta a küszöböt, emiatt nem nyíltak az ajtók, rémülten pislogtam a távolba, nem jelenik-e meg villamos.

Ekkor hangosan kocogtattak az ablakomon. Négy marcona kőműves állt kinn. A mögöttem haladó IFA utasai jöttek segíteni.

Letekertem az ablakot.

Egy mély dörmögő hang rezgette meg mellkasom, meg a kasznit.

– Jól vagy, öcsi?

Mi az, hogy öcsi? Jogsim van!

– Nem nyílik az ajtó. – mondtam kicsit vékonyabb hangon, mint szerettem volna.

– Annál nagyobb baj ne legyen! – röhögtek fel mindannyian, de akkor már levegőben voltam újra, mert a négy kerék felett megragadták a kasznit, megemeltek és egyszerűen kisétáltak velem az útra.

De azért megadták a kegyelemdöfést.

– Merre mennél, öcsi?

– Amerre az orra áll. – úgy éreztem, mintha egy lendkerekes kisautóban ülnék és a megfelelő sávba téve majd meglöknek, elindítanak. Hogy ne forgolódjon itt a kis hülye, állítsuk irányba.

El se köszöntek, letettek és mentek is vissza a teherautójukba. Szóval minden alkalommal, amikor fejembe száll „a király vagyok” érzése, pofán vág egy hülye szitu. Persze azért még nem lettem ezzel megszelídítve, mert két nap múlva csak összetörtem a trabit.

 

Amint a feketéket elvitték, leciháztuk Tokossal a gépeket, kaptunk szendvicset meg üdítőt. Tudom, hogy nagyon nem lett volna szabad, de a szendvicset megfeleztem Szemivel. Nem hiszem, hogy jót tesz neki, ha nem a megfelelő kajaidőben adok neki enni, nehogy elkezdjen rákattanni a kajára, aztán a kéregetésre. De valahogy így éreztem korrektnek, együtt érdemeltük ki, együtt szolgálunk, testvérek vagyunk. Mivel Mike nem hívott be, kinn töltöttem az időt amíg az iráni gép meg nem jött, ott maradtam a betonon Tokossal. Röhörésztünk, beszélgettünk, sokkal gyorsabban telik így az idő. Az iráni gépről nem adtak le nekünk semmit. Egyszer csak Mike törzs kiszólt nekem rádión, hogy azonnal menjek be. Közben láttuk, hogy jön Tokos váltása is. Messziről mondja is, hogy Mike távcsövön látta, hogy összeálltunk. Vagyis megbuktunk. Nem lehet a szolgálati helyet elhagyni, nem lehet két szolgálatot teljesítő katonának beszélgetni, együtt időt tölteni. De azért mi együtt is ballagtunk be. Mike alaposan leteremt bennünket és az a büntetésünk, hogy aznap nem megyünk már ki szolgálatba. Tényleg nem értem a tiszteket. Mennyire látják azt büntetésnek, hogy mások szívnak kinn helyettünk is? Igaz, hogy beígéri, hogy jelenteni fogja az esetet, szóval lehet ez rosszabb még. De délután szó sem volt erről a bukásomról benn a laktanyában, viszont betettek újra éjszakára kutyázni F1-re.

A hetedik Rövid Ugrás.

Centi_30.jpg332

 

 

 

Június 22. Hétfő

Az éjszaka nagyon nehezen telik. Kinéztem egy viszonylag akadálymentes távot, becsuktam a szemem és léptem tízet abban az irányban. Résnyire kilestem a szemhéjam alól, de csak addig, amíg konstatáltam, hogy nem megyek semminek, ha csukott szemmel még tízet lépek.

Míg lépdelek, nehezemre esik észnél maradni, mert amint behunyom a szemem, a szemgolyóim azonnal bezuhannak a fejembe alulra, és mint egy földre ejtett vízzel telt lufi, csattan melléjük a koponyám mélyére az agyam, rántva magával a tudatom. Az ájulás kezdődik így. Csak az a szám villan be időnként, a lépéseim száma. Minden tízediknél kinyitom a szemem és a bevillanó képből kianalizálom a veszélyes tárgyakat.
Amiknek nekimehetek.
Apró irányváltoztatással folytatom az utat.

rudugro.jpgEgyre gyorsuló ütemben futok. Hosszú bottal a kezemben. Rúdugró vagyok. Hallom, hogy számolnak mögöttem. Hatalmas erőfeszítéssel száguldok, egyenesen magam elé tartva a rudat. Kilencnél leteszem a végét, megtámasztom és lendülök felfelé. Tíznél megemelkedik a szemhéj és én a bot tetején pont akkor érek oda és néhány másodpercre kilesek. Aztán lecsúszom a rúdon, visszakerülök a kiindulási pontra és kezdem elölről. Iszonyú fárasztó. Nem bírom.

Meg is állok.

Így nem kell kinyitnom a szemem.

Beállok középre. Leengedem a rudat a földre.

Távol vagyok a széleimtől.

Szeretnék lefeküdni.

Tompán, messziről hallom a zajokat.

Nagy rám a testem, mélyen, belül kushadok.

Lassan leereszkedem. Végigsimítok a betonon. Leteszem a tenyerem, majd az arcom, végül lehasalok.

Ekkor megroggyan a lábam, hirtelen kinyitom a szemem meglátom a reptér egyik részletét.

Ó, bassza meg, nem fekszem, hanem állok! Nem aludhatok el!

Nagy mákom van, hogy Ferihegy 1-re rendeltek, itt kevesebb a gép, kevesebb az akadály. De gondolom Ferihegy 2-n is ilyen rohasztó hőség lehet, mint itt. A beton még éjjel is ontja a meleget.

Szerencsémre mikor majdnem elaludtam volna, leszállt egy PAN AM gép. Ahogy a SU gépeket, az amerikaiakat is különleges figyelem illeti. Látom, hogy Misike jön is kifelé Pofással beállni mögé. Azért egy öreg kutyás viszonylag sokat pihen. Általában csak akkor kell kijönnie, ha fokozottan védett légitársaság gépe érkezik. Megvárja, míg kiürítik, kitakarítják és megy is vissza a kutügyre aludni.

Odaálltam a lépcső elé és kíváncsian figyeltem a leszálló utasokat. A kinyíló ajtó mögül terjengő, kiáramló békesárga fény elmosott engem is. Egészséges, piroskás arcú nők, férfiak préselődtek ki a nagy fémtubusból. Mosolyogva, elégedetten, vidáman és felhőtlen könnyedséggel lépdeltek a lépcsőn felém. Burjánzott körülöttük a jókedv és hát igen, a boldogság.

Kifejezetten úgy éreztem, sivalkodnak. Magával rántott ez az euforikus hangulat, megemelkedett a pulzusom. De ekkor két férfi hosszú, felhőtlen kacagása feltépte az agyam és beleüvöltötte: rab vagy!

Láttam ezeket az embereket egy számomra felfoghatatlan távol lévő kontinensen élni, dolgozni ugyanilyen hangulatban, ahogy most érkeznek, láttam őket beszállni a gépbe. Láttam levegőbe emelkedni, hasítani a felhőket és most látom őket kiözönleni. Messze laknak, a levegőben utaznak, idejöhetnek.
Szabadon.

Végigtekintettem a mostani helyzetemen. Innen a laktanyáig, onnan pedig Ferihegy 2-ig négy kilométer a távolság. Egy négy kilométeres egyenes mentén, annak közepén és végpontjain 80-100 méteres ösvényen fel s alá sétálva élek. Ennyi a világegyetem. Nem az égbolt a magasság, hanem a második emelet. Nemhogy repülni nem tudok, de egy kerítést sem mászom át. Káröröm a vidámság, az alvás a boldogság. És ez majd csak 10 hónap múlva változik. Fiatal vagyok, miért vagyok bebörtönözve?

És mintha tényleg elkövettem volna valamit, elszégyelltem magam, és behátráltam az árnyékba. Összenyomott, fojtogatta a torkom az utasokból szétáradt életöröm. Olyan erős életigenlés volt ez, hogy majd beledöglöttem.

De térdre mégsem ez kényszerített.

Hanem egy lány. Illetve nő. A tökéletes.

A PAN AM légiutas kísérők elegáns egyenruháját hordta, szőke, hullámos hajú, kék szemű forgószél. Járt a keze, gurulós konténereket ürített, takarított benn a gép farában, a nyitott ajtó mögött. Tényleg le kellett guggolnom, olyan szép volt. Arányos, szabályos, szimmetrikus, formás. Minden mozdulata kecses és elegáns, mint engedékeny uralkodóé. Olyan tökéletesnek láttam, hogy nehezen hittem, hogy valódi. Mint egy precízen megtervezett kirakatbábu. Lassultak a mozdulatai, szét-szétnézett feladatot keresve, éreztem, hogy mindjárt végez. Felegyenesedtem és még hátrébb húzódtam a sötétbe. Onnan figyeltem megbabonázva.  Aztán még letörölt valami polcot, majd megállt, felém fordult és rám nézett.

Hirtelen szerettem volna elbújni, semmivé válni, hogy ne itt, ne így találkozzunk, ne egy szemben álló ország fegyvereseként lásson. Szerettem a gyakorló ruhát, de most rettentő szürkének éreztem magam benne.

Legalább valamelyik kutya lenne velem, hogy értékesebbnek látszódjak!
El kéne bújnom.

De semmi nem volt a közelemben, se gép, se lépcső, se oszlop.

Tehát elbújtam magam mögé.

Vagyis hirtelen egy szabályos hátraarcot csináltam.

Meglátott vajon?

A hátamat tuti látja.

- Psszt. . .

Nem reagáltam. A hang a hátam mögül jött.

- Psszt. . .

Nevetséges voltam így háttal. A vállamra húzott fegyver fémalkatrészei közt hátrasandítottam és láttam, hogy ő pisszeg és integet.

Visszarántottam a fejem, továbbra is a hátamat mutatva neki. Olyan fura érzésem volt, mintha lebuktam volna, mintha rám nyitott volna a vécén. Szégyelltem magam és hihetetlennek tűnt, hogy hozzám szólt. Hogy ő szólt hozzám. Remegtem, mint a kocsonya.

De a pisszegés nem maradt abba. Nyilván jól látja, milyen szerencsétlen kis gyáva fasz vagyok.

Mit fosok?

Mit fosol?

Indulás!

Odamentem lépcső aljához.

Rutinos stewardess volt, ahogy odaértem körbepillantott, majd egy gyors mozdulattal ledobott nekem dobozos kólát, szendvicset és néhány kisméretű csokit egy kis zacskóban. Aztán ledobott még egyet és hátra a füves részen ácsorgó Misikére mutatott.
Megköszöntem.
Rám mosolygott és megtört a varázs. Ember lett. Hús-vér.
Tekintete barátságos volt, de távolságtartó, meghatott, de érdeklődés nélküli. Enyhén összeráncolt homlokkal, félrebillent fejjel, a melle előtt összekulcsolt kézzel nézte, ahogy az ingem alá rejtem a zacskókat.

Úgy nézett, mintha egy csontsovány kivert kölyökmacskának adott volna tejet és miközben az habzsol, ő elérzékenyülten felsóhajtana, „Istenem, szegénykém, de aranyos”.

Ez nem akartam lenni soha. Szánni valóan aranyos. Innen neki már nem leszek férfi soha. És ha nem vigyázok, nekem se.

De nem volt időm tiltakozni, meg hát legitimáltam a szerepemet: az ajándékot elfogadtam. Csak ugyebár az nem nekem szólt, nem a személyemnek, hanem a helyzetemnek.

Ő még benn sorba vette a feladatokat, nehogy elfelejtsen valamit, állt a gép tálalókonyhájában, és az ujjával mutatott a különböző irányokba. Szemét kidobva, üres kólás dobozok bezsákolva, edények bepakolva, polc letörölve. Aztán kimutatott az ajtón, ez a feladat voltam én.

Katona megetetve, a padló nagyjából felseperve, kéztörlő bekészítve.

Így indult a család a telekre. Ablakok becsukva? Gáz elzárva? Tomikám a halakat megetetted? Mehetünk?

A lány még gyorsan megigazította a rúzsát, a kendőt a nyakában és már fékezett is az érte küldött kisbusz. Én ott álltam a lépcső mellett, mint akit letaglóztak. Ő lelépdelt, szerintem kicsurrant a számon a nyálam, annyira kecses volt a járása. Az utolsó lépcsőfokról felém fordult, megfogta a karom és a tenyerembe nyomott egy színtartós rágógumit. Behajtogatta az ujjaim, két puha, meleg kezével összefogta az öklöm és sajnálkozva nézett a szemembe. Annyira gyönyörű volt, én meg annyira kicsike, hogy majdnem könnybe lábadt a szemem.
Nem volt fiatal.
Én nem tudtam, hogy ilyen gyönyörű lehet egy idősebb, harminc feletti nő. Hogy ilyen fiatalos, ilyen ruganyos, ilyen makulátlan.

nefertiti.jpg

 

Egy pillanattal később már a kisbuszban tartott a tranzit váró felé. Leolvadt rólam minden, ahogy bámultam utána, a vállam lógott, lecsúszott róla a géppisztoly szíja, a cső hangosan csörrent a betonon.

Miután elült körülöttem és bennem a csatazaj, kivittem Misikének a csomagot. Figyelte messziről mi zajlott, röhögött, ahogy közeledtem, hogy látta milyen alaposan helyt álltam, gratulált, hogy milyen gyorsan felszedtem ezt a nőt, pedig ő ismeri régről, de még neki sem sikerült. Hetente kétszer jön, legközelebb szerinte ne legyek ilyen rámenős, mert elijesztem.

Hát majd valahogy visszafogom magam.

 

 

 

Még másfél órát álltam kinn, aztán jött a váltás. Kiss Jani kis Sas, vagyis előttem egy időszakkal vonult keszeg srác jött váltani. Kérdezte, milyen volt az éjszaka, de nem tudtam válaszolni, olyan fáradt voltam, csak előre toltam a számban a rágót és amolyan vicsorgás szerűen megmutattam neki.

– Baszki! Lila rágó? Honnan van? Nincs még egy? – kiáltott fel.

Csak megráztam a fejem, meg a betonon veszteglő PAN AM gépre böktem és már indultam is tovább.

Annyira fáradt voltam, hogy reggeli közben hangosan zúgott a fejem. Aztán meg még jobban, mikor az alegységügyletes szólt fél 8 körül, hogy délben ébresztő, mert Rövidet Ugrom megint. Délutános szolgálatra megyek. Viszont végre Ferihegy 2-re, de sajnos kutya nélkül.

Rég nem jártam F2-n. De most nem tudott érdekelni. Dög meleg volt, tűzött a nap, de bármennyire zsibongott a reptér délutáni forgalma körülöttem, tompa voltam, és akár nyitva volt a szemem, akár csukva, azt a nőt láttam magam előtt.

Azt a tökéleteset.

Centi_30.jpg337

 

 

 

Június 17. Szerda

29 hét telt el, 49 van hátra.

Nagyon kegyesek hozzám a feletteseim, mert ma megint 16 órát pihentem, ami persze a szolgálatba indulás-érkezés, fegyver leadás, étkezések miatt inkább csak 13, de ebben benne van legalább 7 óra alvás, meg persze körlet vagy folyosótakarítás is. Tehát délelőtt mentem szolgálatra Ferihegy 1-re. Valamiért hirtelen nagyon sok SU, vagyis szovjet gép jön. Emiatt rövidített pihenőkkel őrködtünk.

Ma kutyás szolgálatban vagyok, Fjordot hoztam ki magammal. Ezt most Gyuri, a kutyások vezetője javasolta, mert véleménye szerint minden kutyát ki kellene vinnem egyszer, hogy tudjam melyik, hogyan viselkedik őrszolgálatban, meg hogy a kutyák is megszokjanak engem, ebben a helyzetben is. És kezdjem a legidősebbel. Tehát Fjordot hoztam ki.
Ezt később nagyon megbántam.

A szovjet gépeket fokozottabban kell védeni, ezért ha szovjet gép érkezik, ahhoz mindig ki kell menni kutyával. Ez azt jelenti, hogy a beton távolabbi részénél a füves területen, a SU gép mögött kell járőröznöm. A kutyás szolgálatnak az a hátránya, hogy ilyenkor távol van az ember mindentől, minden esemény messze zajlik, olyan érzés, mintha elfelejtett volna a világ. De ha bemerészkedem a betonra, az szolgálati hely elhagyásnak minősül. Ma rajzottak a szovjet gépek, és emiatt Fjorddal 6 és fél órát álltunk kinn egyfolytában.
Szegény Fjordot nagyon sajnáltam.

Nem látszik rajta, de azért már öreg. Ha a szabályzathoz tartani akarom magam, akkor járőröznöm kell, folyamatosan mozgásban kell legyek. De hat és fél óra rengeteg. Óráról órára láttam Fjord mozgásán, hogy lassul, és a gerince megereszkedik. Igyekeztem sokszor megállni úgy, hogy a kutügy felől takarásban legyek, valamelyik gép elrejtsen a szemük elől. Viszont ha Fjord le is tud feküdni, nekem állnom kell. Így még jobban érzem a hőséget. Időnként leguggoltam és megsimogattam, úgy éreztem ez hűti a testét.
Az ötödik óra után beszóltam rádión, hogy be kellene mennem megitatni a kutyát, de a küti azt válaszolta, hogy sok a gép, nem mehetek be.
Érveltem, hogy a kutya állapota az én felelősségem, és úgy látom muszáj inni adnom neki, de nem engedtek be. Nagyon szarul éreztem magam, nem is nagyon mertem Fjord szemébe nézni, muszáj volt kínoznom.
A szolgálat végére Fjord nagyon megroggyant, lassú, csoszogós léptekkel araszoltunk a kutügy felé, igyekeztem füvön menni, amíg lehetett, nehogy kidörzsölje a forró beton a lábát.

fjord2.jpg

Szerencsétlen, mikor bevittem és pihentünk egy kicsit, olyan hosszan ivott, hogy nem értettem miért nem folyik ki belőle, aztán bezuhant a kutyaházba, és megtörten, szomorúan nézett a szemembe.

Benn a századnál variálnak a szabadnapokkal, sok a beteg. Kaptunk többen is kimenőt, de a készülődés előtt nekem és Balga Gyurinak is megvonták, mert kevés az ember, szolgálatba kell menni. Az, hogy nincs elég ember, azt jelenti, hogy jóval több Rövid Ugrásunk lesz.

Centi_30.jpg340

 

 

 

Június 14. Vasárnap

Tegnap délutános szolgálatba vittek Ferihegy 1-re. Kampós voltam, kutya nélkül.

Most már elég meleg van így délutánonként. Hátraraktak 4 órára az Öreg betonra. Ez a legtávolabbi repülőgép parkoló. Ide állnak a tehergépek, meg a kisgépek. Tehergép nem állt benn, és kisgépből is csak egy. Egy igen picike. Most láttam először ilyen közelről négyüléses gépet. Nagyon kis bájos, mindene olyan, mint a nagyoknak, de egészen apró. Mint egy makett. Hihetetlen, hogy repülni tud. És tud.

kisrepülő.jpg

De a szárnya az olyan alacsony, hogy nem férek be alá, pedig közel s távol az az egyetlen hely, ahol árnyék van. Következésképp sehol nincs. És azért elég meleg a gyakorló felső is. Lassan jöhetne az országos parancs, hogy levehetjük.

Megsülök.

A fegyver tiszta fém.

Átforrósodva égeti az oldalam.

Jó volna inni valamit.

 

Este visszavisznek a laktanyába, ahol az alegységügyeletes azzal fogad, hogy holnap nem ugrok rövidet, délutánra megyek.

Vagyis van egész 16 órám!

16 óra pihenőm egyben, megszakítás nélkül.

Legalább hét órát alszom majd!

 

Sosem értem, ki és mi alapján lesz beosztva az egyik vagy a másik reptérre, vagy, hogy mikor megy szolgálatba. Engem ma délután visszaküldtek Ferihegy 1-re, holott tegnap is ott voltam.

Kutyás szolgálatba jöttem végre. Választhattam őrkutyát. Az enyém, Lux még nagyon kicsi, hónapokig nem lehet majd még szolgálatba vinni. Ma a legszebbet akartam kivinni. Szemit, az ónémet juhászt.. Nem tudom, honnan jött az ötlet, hogy ma gyönyörködni akarok benne.

Gyönyörű szép jószág. Velőt remegtető nézése van. Nagyon nyugodt, és amikor rád néz, a vesédbe lát. Tudja a gondolataid. De okos jóság van a szemében, azt jelzi, ne aggódj, biztonságban vannak.

mollyszemi.JPG

Kiküldenek az Öregbeton mögé megint. Az olyan messze van, hogy negyed óra, míg odaérek. Szándékosan nagyobbat kerültem, hogy el tudjak menni az előtér üvegfala mellett, és végig, míg haladok mellette, nézem magam ezzel a csodaszép állattal. Kinn a pusztában meg igyekeztem vele szemkontaktust teremteni, mert borzongatóan jó volt kitárulkozni előtte. Mesélni kezdtem neki. Editről, hogy mit érzek iránta és mit érzek jobban, szeretem-e vagy már csak dugni akarok. Meg arról is, hogy látom, hogy neki őrkutyának se könnyű, meg úgy egyáltalán, milyen életünk is van nekünk, kettőnknek.

Elrepült így az idő, és csak akkor érzékeltem a külvilágot, amikor Szemi hátát végigsimítottam és szinte perzselte a tenyerem a szőre. Akkor tudatosult, hogy órák óta a tűző napon állunk.

Hogy a pihenőidőmben lehűljek teljesen, felsikálom az egész kutügyet vagyis kutató ügyeletet. Ez az a helyőrség, ahol a szolgálat alatt pihenünk, illetve ez a kutató ügyeletes tiszt, a KÜTI bázisa. Ő az, aki megszervezi ki, hova, mikor és mennyi időre menjen ki a gépekhez a betonra.

És az ő joga takarítást elrendelni, most például nekem. Nem nagyon értem, mert hárman vagyunk benn, az egyikük korosztályom, a másik egy kopasz kampós. Miért nem ő takarít? Illetve ők miért nem? Miért én, egyedül?

Ezek azok a kérdések, amit nem lehet feltenni. Mert ez nem kiindulási alap. Ugyanis a katonaság egy roppant demokratikus intézmény, nem tesz különbséget, ember-ember, katona és katona közt. Az, hogy az egyik előbb vonult, mint a másik, senkit semmire nem jogosít. Magyarul, ha nekem mondja a tiszt, hogy takarítsak, akkor nekem kell. Utána dohoghatok magamban, ahogy tettem is, de mást nem tehetek. Mikor elkészültem, mondta a csüti, hogy reméli, lehűltem eléggé és kibírom most már az éjszakás váltásig kinn.

Hát persze.

Centi_30.jpg345

 

 

 

Június 9. Kedd

Éjszaka volt az első éles szolgálatom egyedül, kutyával. Mivel szerettem volna minél több szabadságot adni neki, ezért Ködit vittem ki magammal.

Hát nem lesz a kedvencem az éjszakai szolgálat.
Nagyon...nagyon kifáraszt.
Tíztől kezdődik, engem egyből kiküldtek három órára. Vagyis a kiválasztott őrhelyen a reptéren járőröznöm kellett. Aztán egy órát pihentem, majd kimentem két órára, vissza a szolgálati helyre. Újabb óra pihenő és végül még egy óra a betonon az úgynevezett gépállóhelyen, a reggeli indulásra váró gépek parkolóhelye mögött. Ferihegy 2-n voltam.

A kutatóügyelet az ultramodern épület legszélén, a keleti oldalán helyezkedett el. A bejárati ajtó egy folyosóra nyílt, amely egyenesen az épület belseje felé hatolt, és a tisztítószer raktár, a takarítók pihenői és a WC ágazott le belőle. A bejárathoz legközelebb eső helység volt a kutatóügyelet. Három helységből álló együttes volt, parancsnoki szoba, legénységi pihenő és egy egyszerű teakonyha.
A legénységi pihenő csak az ücsörgésre lett felkészítve, székek voltak benn, aludni csak a linóleumon lehet, de amúgy ez nem szabályos, elvileg nem lenne szabad. Azonban most kipróbáltam. Szinte lehetetlen anélkül bírni. Éjjel egy órakor berendeltek pihenőre és a következő órában hajnal kettőig alvás nélkül kellene kibírni. Le vannak kapcsolva a villanyok, csak a kutató ügyeletes tiszt szobájában ég egy asztali lámpa, ilyenkor mindenkinek zavarja a szemét a fény, a széken ülve, lehetetlen nem elbóbiskolni. De ott aludni is lehetetlen, ezért az ember lekucorodik a linóleumra és az ébresztőig szendereg. Az tíz perccel a váltás előtt érkezik, mint derült égből a villámcsapás, az ember azt se tudja, hol van, úgy érzi nincs egy perce, hogy letette a fejét.

Csengett a fülem sokáig, olyan durván téptem ki magam az álomból. Mintha fejbe vágtak volna, úgy botladoztam ki Ködivel kettőtől négyig járőrözni. Szabadságot akartam neki adni, ehelyett türelmesen igazodik az imbolygó tyúklépéseimhez. Néha felnézett rám, hogy jól vagyok-e, de egy mosollyal sem tudtam viszonozni.

Mikor visszarendeltek újra, a fegyverem már csukott szemmel teszem be a fegyverszekrénybe, és rögtön utána összegömbölyödöm a padlón. 4:50-ig alhatom. 36 perc. Utána nincs idő hosszan ébredezni, nyújtózkodni, az ügyeletes megrugdossa a bakancs talpát jelezvén, hogy idő van, az ember ijedten kapja ki a fejét az álmából és pislog bele a valóságba, de ez csak a kezdő lendület, a kéz már tolja fel a felsőtestet, aztán a harmadik pislogás után már a hátán a fegyver, oldalán a rádió és kötözgeti kinn a pórázt a kerítés mellett.
Még egy óra hatig.
A reggel mindig öttől hétig a leghidegebb, amikor még nem süt nap, de már világos van. Akkor valahogy borzalmasan lehűl a levegő, vagy magas lesz a páratartalom, de ilyenkor nagyon lehet fázni. Álmosan meg végképp úgy vacog az ember, mint egy varrógép. Ködi előbb vette észre a váltást, én az ő testtartásából jövök rá. Olyan feszülten állt be a beton fele, hogy muszáj volt megnéznem mit figyel. És hát a váltást. Ködin nem segítettem ma egyáltalán, de legalább megvolt az első önálló kutyás szolgálatom. Igazából az egészben egyetlen dologtól féltem. A szolgálati helyekre IFÁ-val visznek minket ki. Az IFA platója majdnem mellmagasságban kezdődik, mert ez az összkerék meghajtású IFA, magasabb építésű, ballonosabb gumikkal.

milstory.blogrepublik.eu_2011_11_23_320_hatarzaras.jpg(kép forrása: milstory.blogrepublik.eu/2011/11/23/320_hatarzaras/)

Ide kell felemelni és innen kell levenni is a kutyát. A gerincét védi ez a szabály, de nehezek az állatok és az egész műveletet valahogy méltatlannak érzem hozzájuk. Félelmet nem ismerő élő fegyver és ölbe teszik a kocsira. De végül jól sikerül, nem ejtem el, nem ellenkezett. A melle alá és a feneke alá kell nyúlnom. De Ködinek láthatóan nem derogált mindez, sőt amikor szolgálat után leemeltem a platóról, úgy állt oda a széléhez, mintha hordszékbe emelném, felszegett állal, büszkén.

A szolgálat és a hozzá tartozó felszerelés, lőszer, rádió leadása után elindul velünk az IFA a kutyakonyhára, ahol visszaviszem Ködit a kennelbe, majd megyünk tovább a laktanyába. Ott először felsorakozunk a csüti előtt, majd ha ő elengedett, leadjuk a fegyvert, lecuccolunk és gyorsan megreggelizünk. Mire mindezzel készen vagyunk, 7 óra van. Ekkor fekszünk le.

Másoknak ez az ébresztő, így a körletben ugyanúgy zajlik az élet, mint máskor, a pihenőidősök beszélgetnek, takarítanak, járkálnak ki-be. A folyosóról behallatszik az ügyeletes kiabálása, vagyis nem a legideálisabb így pihenni.

Röviden és konkrétan szar.

Kettőkor ébresztettek, részt vettem a köteléken, ahol megtudtam a következő szolgálatom kezdetét. Éjszakára megyek Ferihegy 1-re kampósnak vagyis kutya nélkül.



Centi_30.jpg350

 

 

 

Június 4 Csütörtök

Kampós szolgálat délelőtt 2-n.
Nagyon érdekes amúgy a reptér élete.
Semmi más dolgom nincs, mint ezt vizslatni órák hosszat. Ma valami gond volt valami csomaggal.

Ferihegy kettőt csak Malév gépek használják, én kinn a betonon, messzebb álltam, ahova buszok viszik az utasokat a beszálláshoz. Jöttek a kis csettegő kistraktor-szerűvel a csomagosok, húztak maguk után néhány összekapcsolt vontatmányt, kis vonatnak néznek ki messziről.
Hozzák az utasok csomagjait. Villámgyorsan pakolnak be, jól láthatóan semennyire nem érdekli őket mi van a csomagokban, úgy dobálják őket, mintha azt tesztelnék mennyit bírnak.
Hány méter zuhanás után bomlanak szét, törnek össze, nyílnak ki?
Milyen erővel kell ehhez egymáshoz verni őket?

Ma valami elcseszés lehetett, mert egy bepakolt, indulásra kész gépen pakolták ki újból, vizsgálgatták, majd néhány csomaggal egy másik géphez mentek. Onnan is hoztak ide. A nagy cserélgetés végén valahogy a beton szélén maradt egy csomagos vontatmány két bőrönddel. Elment a két gép, valahogy éreztem, hogy nincs ez így jól, de az a tag, akinek megemlítettem, az aggregátoros töltőkocsi vezetőjének, a legszabályosabb vállrándítással lerázott.

Megnéztem a csomagokat, mikor egyedül maradtam velük. Olaszoké volt, az egyik gép Rómába ment.
Látok némi összefüggést.

colosseum.jpg

Ahogy valószínűnek látszott, hogy a tulajdonosok épp Olaszország felé repülnek, megdöbbentő erővel tör rám a késztetés, hogy kinyissam őket. Le vannak ugyan zárva, de olyan vacak lemezekből áll a zárszerkezet, hogy az egyik kallantyút kisebb feszegetés után ki tudnám nyitni.

Épp ekkor állt meg mellettem egy Latvia. Korlát százados lépett ki belőle, és a rituális tisztelgés után jelentést kért. Egészen pontosan azt kérdezte, mi az istent csinálok itt. Jelentettem, hogy ahogy nézem ezek lemaradtak a gépről és intézkedni kellene, de lecsendesített, hogy nekem ez nem dolgom, ilyesmit nem kell figyelnem, akkor kell jelentenem az ilyesmit, ha bomba van benne.

Oké, de azt meg honnan a gyíkból találjam ki?

Végül is beküld az üres beton közepére, hogy ott a szolgálati hely, ne csámborogjak el. A betonon benn rém unalmas. Ha nem áll itt gép, akkor nagyon látszik, hogy itt semmi nincs csak egy szürke placc, néhány apróbb repedéssel, amiket lassan kezdek felismerni messziről.
A távolban látom, hogy a Kilós minden katonánál megáll, mindenkit a jellegzetes testtartásával lecsesz és egy könyvelő alaposságával vizsgálja meg a legapróbb szart is, amivel igazolni tudná azt a berögzült feltevését, hogy szarunk a szolgálatra, leülünk, beszélgetünk, bambulunk ahelyett, hogy figyelnénk. Rendkívül alapos, minden mozdulatában benne van, hogy nem azt ellenőrzi, minden rendben van-e, hanem gőzerővel keresi, ami nincs. Hogy veszettül fegyelmezni akar. A legtöbbször nem félelmetes és nem riasztó amit csinál, hanem csak szimplán röhejes. Még akkor is, ha a mi bőrünkre megy.

De ma nem talált semmit.

Még látom messziről, hogy a kopasz srác az okmányoson –mielőtt visszamenne a laktanya felé–, állóra fékezteti a Latviát és leellenőrzi a századost.

Centi_30.jpg355

 

 

 

Május 30. Szombat

A Misivel (Berben körlettársam) vagyok kutyakonyha-tanszolgálatban. Ismerkedem a kutyákkal, meg a körülményekkel. Igazából sosem jártam még kennelben, képről láttam csak. És ott se tűnt túl komfortosnak. Közelről viszont egész embertelen.

Kisméretű cellák sora, mint az állatkertben a nagyvadak ketrecei. Egymás mellett rácsokkal elválasztott pici élettér a pórázon töltött szolgálati idő utáni világ.

Három négyzetméter a földgolyóból.

Ennyi az övék.

Kibetonozva teljesen, még a faoldalú kutyaház alja is beton, hogy a természet maradéktalanul a rácson kívül szoruljon.

A megjelenésünkre elég különbözőképpen reagáltak. A fiatalabbak ugráltak, szaladtak két lépést ide-oda a rácson belül, az idősebbek megőrizve a tekintélyüket, hangosan csaholnak, az igazán öregek, meg méltóságteljesen fejüket felemelve fekszenek. Figyelnek, de nem érdeklődéssel, hanem csak éreztetve, hogy tudnak mindenről, előlük nincs rejtve semmi. Nagyon pici terület a világuk, de az az övék.
Ott ők az urak.
Nem készülnek megvédeni, nincs bennük feszültség, biztos nyugalommal vizsgálnak minket.

Eszembe jut Buksi. A kis keverék tacskónk. Egyszer akkoriban, amikor hozzánk került láttam egy képet egy láncon tartott kutyáról. Jól látszott a képen, hogy a nyakörv szélesen, a bőrig kikoptatta a szőrt a nyakán. Ez borzalmasan mellbe vágott, akkori kisgyerekként ennél nagyobb kegyetlenséget el sem tudtam volna képzelni.
Volt képem a sebről úgy általában, tudtam, hogy a test sérülékeny.
Az állatoké is. Balesetben történhet velük bármi.
Meg azt is tudtam, hogy a szőr egyik tulajdonsága, hogy nő. Ha kihull az egyik, kinő utána újabb.
Mennyi idő kell ahhoz, hogy kilakoltasson a nyakörv maga alól mindenkit, és ha jönne újabb, pótolni az elhalt társait, azt írmagjában eltüntesse?
Milyen élet lehet annak az állatnak láncon? Hogy tehették ezt vele?

Nagyon megrendített. Elhatároztam, hogy Buksira soha nem teszek se pórázt, se nyakörvet. És ez a család minden tagjának akaratával megegyezett, ezért Buksi bizonyos keretek közt, de a lehető legnagyobb szabadságban élt. Se póráz nem volt rajta, se nyakörv soha.
A telek, ahova hétvégente kijárt a család, egyáltalán nem volt bekerítve. Szántóföldek közt, földfogó gyümölcsösből és szőlősből kicsípett, Tanácstól bérelt terület volt ez. Hétvégi nyaraláshoz alkalmas telket akartunk belőle kialakítani. Ezért évek alatt, nyarak hétvégéinek minden percében megfeszített erővel irtottuk ki a szinte kiirthatatlan szőlőt, ami nekünk nem volt érték, mert a vetemény, meg a tollaslabdához a fű sokkal fontosabbnak ítéltetett. Hatalmas terület volt, olyan nagy, hogy eszünkbe sem jutott bekeríteni. Ezért Buksinak rendelkezésre állt egy beláthatatlan és határok nélküli birodalom. Köröskörül kilométerekre szántóföldek, erdők, rétek. Nem járt arra senki, vadász sem nagyon, mehetett amerre akart.
Néha órákig nem láttuk. Tudtuk, hogy nincs baja, visszajön. Rókát, borzot látott, nyulat kergetett, őzdögbe hempergett, kánaánban élt. Aztán visszajött és hempergett a szeretetünkben. Öten voltunk, nem mozoghatott úgy köztünk, hogy valaki ne simogatta volna meg, vagy ne szólt volna hozzá.

Most meg itt állok és nézem ezeket a szerencsétlen, örökre bezárt állatokat.

Biztos kutyás akarok lenni?

 kennel31.jpg

Eszközt csináltunk belőlük. Mindennapi használathoz. Ahhoz meg minimum életben kell tartani őket. Hogy kerül ez a legkevesebbe? Anyagilag, energia befektetést figyelembe véve.

Hát így, hogy passzentos tokot csinálunk nekik, ahonnan kivesszük őket, amikor kellenek.

Tehát mindenből annyit kapnak, hogy még funkcionáljanak.

És ez ott, és akkor elemi erővel vert szájon.

Ezt csinálják a feletteseink velünk is.

A határőrségnek szüksége van teljesen felülvezérelt eszközökre. A lehető legsúlyosabban leszabályoztak minket és használnak a beleegyezésünk és a jóváhagyásunk nélkül. De ha messzebb tekintek, ezt csinálja az állam a szüleinkkel is. Az erősebb államok is a kicsikkel.

Nem jó.

Valahogy ezen változtatni kell.

Mondjuk lehet, hogy pont itt, a legvégén, ilyen kicsiben kéne először, hogy emberszámba vesszük a kutyát. Lehet, hogy nekem kellene elkezdenem. Ki kellene őket engednem mind!

Hagyni hadd menjenek, van itt akkorra terület bekerítve, olyan lenne, mintha rezervátumban lennének. Arra kéne megtanítani őket, hogy visszajöjjenek, ha kell. De azt nem lehet elérni erőszakkal, ahhoz foglalkozni kell egy kicsit velük.

Esetleg szeretni.

De falkába állítani őket mindenképp. A természetes működési rendjükbe. Ha nekünk szolgál, és híven teszi, miért ne kaphatná meg az életét?

Megyünk Misivel kennelről kennelre. Mutatja a kutyákat, magyaráz. Rajta látszik, hogy szereti őket.
Nagyon.

De az is látszik, hogy ebben a keretben szereti őket, neki természetes, hogy az őrkutyák így élnek. És úgy nézem, egy kutyásnak ez a szemszög kell. Így kell látnia, mert ebben a közegben kell velük dolgoznia, így tanulta meg ő is, így látta meg kopaszként, ahogy most van, és ez utánunk is így lesz mindig. Mi az az eszköz vagyunk, amelyiknek, az a feladata, hogy ezt az eszközt, ilyen körülmények közt karban tartsa.

Csakhogy így a kutyás - állatgondozó. Én viszont gazda voltam mindig.

Nehéz lesz.

Centi_30.jpg365

 

 

 

Május 20. Szerda


365 nap. 52 hét.

MÁR CSAK EGY ÉV!!!!!!

Letelt 6 hónap.

Úgy néz ki, kutyás leszek mégis. Hivatott a Korlát százados, azt mondta, hogy kitüntet a bizalmával, és Szadó őrnaggyal egyeztetve, engedélyezi, hogy kutyás legyek.
Délután kimentem tanulószolgálatba a Balga Gyurival és a Hobinnal. 8 óra alatt 2 órát töltöttünk kinn. Ez annyit tesz, hogy nem sokat voltunk járőrözni. 8 órás szolgálatokra hoznak fel bennünket a kutatóügyeletekre. Ott jelöli ki a kutató ügyeletes, hogy ki mennyi időre és melyik posztra menjen őrködni.
Ahogy megfigyelem, a legfőbb dolog, hogy az ember ne legyen sokat kinn. Hideg van, meleg van, fúj a szél, jobb benn, pihenni. Mindenki igyekszik úgy helyezkedni, hogy vagy lógósabb szolgálati helyre kerüljön, vagy kedveskedik a KÜTI-nek, a kutató ügyeletes tisztnek, hogy ne sokat küldje ki.
Mert kinn néha rossz.
Mint például ma. Esett az eső, ugyanis.

Az első nap lejön, hogy itt a szolgálati helyek és idők határoznak meg mindent, tehát valószínűleg kinn lenni nem lehet valami jó. Biztos van valami olyan hátulütője, amit én még nem is sejtek. Biztos van nem várt, kellemetlen része.

Balga Gyuri kutyás, magas keszeg, de arcára nyugalmi állapotban kiül a jóság és a naiv vidámság. Igazán barátságosan mondja el, hogy itt ezen a szolgálati ponton mi a feladat. Szürreális jelenet, állunk hosszú, zöld esőkabátban egy TU-134-es szárnya alá húzódva, rogyasztott lábbal, hogy elférjünk. És mondja és beszél, de nem nagyon lehet túl cifrázni, hogy figyelni kell.
Ennyi a feladat.
Mindegy mit tanultál korábban, mihez értesz, mit gondolsz a világról, mindebből semmit nem kell használni, csak résen lenni. Hogy jelezzek, ha valami esemény lenne. A szemem kell nekik. Amivel észlelek. Arra reagál az agy, továbbítja az információt, a tisztek értelmezik a kutató ügyeleten, vagy esetleg magasabb szinten és aztán mi meg megkapjuk parancsba, hogy mit kell tenni, még a gondolkodás fáradtságával se terhelnek minket.

A szolgálati helyeken nincs sok esemény, illetve van, de ezek nagyon szervezettek, kiszámíthatók. Megjelenik egy irányító Zsiguli, sárga jelzéssel a beton felé indul, ekkor várható egy gép leszállása.  Leszáll a gép, az autó előtte halad és sárga jelzést adva bevezeti a parkoló állásba. Jönnek a csomagosok kis traktorokkal húzott vontatmányaikkal, a kerozinos tartálykocsi, az aggregátoros teherautó, a lépcső, a személyszállító buszok. Kiszállnak az utasok, leszállnak a stewardess-ek meg a pilóták és megjelennek a takarítók. Aztán eltűnnek a járművek és a személyzet, csönd lesz órákra, aztán egyszer csak megjelenik a poggyászokat szállító kis traktor húzta vontatmány. Beszállnak az utasok, persze előttük a személyzet, jön a villogó autó és bekíséri a gépet a felszállópályához.

És ez a ciklus megy vég nélkül.

Ezt kell figyelni.

 

Azért ennek meg van a szolgálati szabályzatban rögzített menete, illetve lényege. Tegnap ezt írtam a füzetembe az elméleti oktatáson:

Biztosítás célja:
az államhatáron átlépő utasok személyek, járművek és szállítmányok felügyelet alatt tartása és elkülönítése a nem utazóktól, más járművektől és azok utasaitól az ellenőrzés ideje alatt, továbbá határsértők vagy más bűncselekményt elkövetők elfogása, tiltott anyagok felfedése, határrend-sértés megakadályozása, és a határforgalom biztonságának fenntartása, repülőgép eltérítés és terrorcselekmény megakadályozása.

Meg kell akadályozni:
hogy személyek engedély nélkül az ellenőrzés alatt a járművekre felszállhassanak vagy azokat elhagyhassák, határforgalom biztonságát veszélyeztető cselekményeket követhessenek el, az utasok tárgyakat, értékeket, iratokat, tárgyakat, tiltott anyagokat átadhassanak az ellenőrzésen kívül álló vagy még(már) ellenőrzött személynek, illetve hogy azoktól ilyeneket átvehessenek.

Hobin volt velünk, idős német juhász őrkutya. Szürkébe hajló vörös bundája miatt nem túl szép. De hatalmas, öreg tagjain rettenetes izomzat nyoma látszik, tartása fejedelmi. Sztoikus nyugalommal tűr, de egyáltalán nem belefásulva, hanem csak tudja, hogy tűrni kell, azt, ami az ő feladatával együtt jár. Most az esőt, de amúgy a szolgálat kezdetét és végét. Tűrni, hogy kiviszik, hogy behozzák, nem rajong és szorong egyik miatt sem, pedig ő is tudja, hogy, ha nem esik, kinn jobb, mint a kennelben.

Ma néztem meg a kutyakonyhát. Ez az a terület félúton a laktanya és a repterek közt, ahol a kutyákat tartja a FEP. A megfelelő számú kennel, mindegyik egyformán kicsi, egyazon betonból kiöntve. Mellette a kutyakonyha, ami egy kis falusi ház nyári konyhájára emlékeztetett, pici téglaépület, csúcsos cseréptetővel. Itt készült a kutyák étele.

De csak beszaladtunk, felszereltük Hobint, vagyis szájkosarat, nyakörvet, hosszú pórázt tettünk rá és mentünk szolgálatba.

A kutyások között amúgy jó a hangulat, az hogy jó fej szakács voltam tulajdonképpen kicsit megalapozza a státuszom. Persze köztük kopasz vagyok, alig tesznek különbséget a most ideérkezett valódi kopaszok és köztem. Csak legalább barátságosak.

Az esti kupaktanácsra elhívtak, elmondták, hogy nemsokára kapunk egy fiatal kutyát, és valószínűleg ő lesz az enyém.

Centi_30.jpg435

 

 

 

Március 11. Szerda

f1f2.jpgMa Dinó, a konyhaszolgálatos sofőr elvitt magával. Egy dobozos UAZ-zal szállítja el a Ferihegy 1-en és 2-n található ún. Kutató ügyeletre a szolgálatosoknak szánt hideg élelmet és teát. A Kutató ügyelet az gyakorlatilag a helyőrség, vagyis ahonnan a reptéri szolgálatra indulnak a határőrök.

Ferihegy 2 lenyűgözött. Alig több, mint egy éve adták át,  minden vadonatúj. Modern, csupa üveg épület, csillogó márvány és mozgólépcső benne, meg rengeteg fotocellás ajtó. Az ajtókon túl, a számunkra tiltott területen, idegen országok idegen szavai idegen ajkakon, idegen divat, idegen szokások, idegen nők és férfiak.

Sosem voltam külföldön. A külföldit a lengyel piac szedett-vedett árusai jelentették, de ők akár a mi lakótelepünk lakói is lehettek volna, ugyanolyan ruhákban voltunk, mint ők, mivel tőlük vásárolta az egész kerület. Egyformák voltunk, ugyanolyan szatyrokkal és ugyanolyan vacak autókkal jelentek meg. Az enyém mellett a nevük se tűnt volna fel. Őket valahogy nem éreztem külföldinek. Idegennek meg még kevésbé. De itt ez a kavalkád minden részletében idegen.  Még négert is láttam.

f2.jpgAz összes utas ideges, az órájukat nézik folyton, én a tenyerem a hideg felületnek tapasztva földbe gyökerezett lábbal állok egy üvegfal mögött, de ők, ha a szemembe néznek sem látnak meg.

Dinóval bebarangoltuk az épületeket, majd a reptéren vitt körbe. Hatalmas terület van kiszakítva Pestből a reptér számára. Teljesen különálló világ. Minden dolgozónál kell legyen belső reptéri igazolvány, csak arra az útra fordulhatnak rá, amire jogosítja őket, mindenkit, mindent ellenőriznek az idevezényelt katonatársaim.

A belső autóknak saját rendszámuk van, a reptéren kívüli forgalomban részt sem vehetnek. Tűzbiztonsági előírásként minden autó éjszakára nyitva kell maradjon és benne kell legyen a kulcs, ha baj van azonnal mozdíthatóak legyenek. Rengeteg kiszolgáló autó áll a parkolókban, személyautók, kamionok, repülőgép-vontatók, targoncák végeláthatatlan sorban. A főbb utak jelzőfényekkel kivilágítva nyúlnak a messzeségbe. Az irányítótorony sci-fi film díszlet, lehetetlen formájú épület, két hatalmas lábon álló gömbszerű valami, szintén kivilágítva. A fel-leszálló zajos, hatalmas, de kecses gépek szintén katonás rendben felsorakozott, nyílegyenes lámpasor közt mozogtak. Káprázott a szemem, mire visszaértünk a sárga, megkopott körletbe és akkor éreztem először milyen különbség van a szocialista élet és a sokat emlegetett, vagyis szidott nyugat közt.

Mennyi szín van még a panelszürke, a dohánysárga és a katonazöld mellett!

Lenyűgözött a reptér, mintha a csillagok háborúja valamelyik űrkikötőjében lettem volna.

Egyszer majd utazni akarok repülőgéppel.

Valahova.

Nyugatra.

Idegenek közé.