Centi_30.jpg1

 

 

 

És végre itt van, elérkezett ez a nap!!!
540 napja csak ezt a mait várom, 540 napomat adtam ezért az egyért.
Ma van a leszerelés napja!
Ma egyenként elszaggatjuk a szálakat, amik a katonasághoz kötnek.
Ma este már civil leszek!

Ma leszerelek!

Ma véget ért végre!

VÉGE!!!!

 

 

1988. május 18. szerda

Reggel jutott az eszembe, hogy tegnap nem rúgtunk be.
De senki.
Ilyen józanok talán sohasem voltunk. Az utolsó esténket töltöttük együtt. Én is ezt csináltam, és láttam a többieken is.
Rögzítettünk éles kontúrokat, csatlakozási pontokat az emlékeknek.
Ez, amit együtt átéltünk, soha nem törlődik ki.
Ez biztos.

Mivel holnaptól már végérvényesen emlék lesz, az emlékezés előtti valóság utolsó pillanatai, érzetei, érzései elviselhetetlenül felértékelődtek.
Szinte fájt, hogy mindenből üvölt a "soha többet".

Soha többet nem látod.
Soha többet nem tapasztalod.
Soha többet nem érzed.


Eltűnik holnaptól egy földrajzi egység.
A ferihegyi reptér.

Soha többet nem láthatom azokat a helyeket, amelyeken a mai napig éltem, nem lesz repedés a betonon, nem rodeózom rajta, nem állok a csáp mellett, nem mehetek be többet pilótafülkébe, nem megyek soha többet hátra a füves területre, nem ciházom többet, nem mehetek be soha többet a kutatóügyeletekre, soha többet nem járok itt a laktanyában. Itt hagyom az ágyam, kipakolom a szekrényem és üresen hagyom.
Eltűnök innen.
Semmi nem marad utánam.
Talán néhány történet, egy felkarcolt vers.
És azt is itt hagyom.
Soha többet nem olvasom vissza.

 

Eltűnik egy nyelv.
A fegyveranyag, a jelentem, a ciha, a tisztacsere, az ugafon, az ébresztő, a surranó, még a mágus is.

 

És igen, a Mágus.
Eltűnik egy kultúra.

"Nemsokára itt a május,
én vagyok az öreg Mágus."

Ki fogja ezt érteni ezentúl?
Milyen közegben lesz ez adekvát mondat?
Soha nem lesz ilyen.

Ez a mondat egy komplett kultúrát ír le, ebben a mondatban minden benne van.
De csak itt benn érthető.
Benne van a sereg, a leszerelés várása, benne van az időpontja, az egyén társadalmi pozíciója, és hogy egy kiválasztott csoport, a mágusok tagja. És ez az érzés, ez a tudat, hogy ő az öreg Mágus, ez az élet szerves része.

Nem hóbort.
Nem hobbi.
Nem gyorsan megunható szakkör.
Egy hosszú élet.
Másfél év.
Egy tizennyolc évesnek az élete tizede.
Ez volt az élet.

A véres valóság.
A sorakozó, a riadó, a fegyveres szolgálat hóban-fagyban, kánikulában, ugrani, ahová és amikor akarták. És a katonának egyetlen társa van, egyetlen valódi támasza, aki egyben az ellensége is, az idő.
Az idő karon fogja a katonát és lassan, kimérten andalog végig, az első perctől az utolsóig.

A tudat sem szabadulhat, napokig, hetekig aztán hónapokig menthetetlenül csak azzal foglalkozik, ami itt a seregben történik. Kialakulnak a keretek, és ami benne némi tartalom, az az élet.
Szenvedéssel, kínlódással, félelemmel és fájdalommal, harcokkal, barátságokkal, bajtársakkal, örömmel és vidámsággal töltött teljes élet.
És ebben helye van a Mágusnak, mint identitást adó közösségnek, a valahová tartozás tudatával.

 

Öreg.
Leszolgálta az idejét.
A hierarchia tetején áll.
Mindezt annak teljes tudatában, hogy a katonai hierarchiában ő van legalul, a tisztek, tiszthelyettesek alatt. De, mint leszerelő mégis ezek felett áll. Ettől Mágus.
Persze, mindegyik korosztály azt gondolja magáról, hogy felette áll a többinek. A Sas azt hiszi, hogy szárnyal, de nagyon könnyen lebucskázik, a Mamut meg hatalmas, de lassú, lomha, a Berben pedig lehet kiváló törzsi harcos, de ember.
Gyarló.
Egy Mágus varázserővel bír. Mindenek felett.

Persze a Berben, Mamut, Sas, rögtön igyekszik ezeket erőtlen eszközökkel megcáfolni, erről nem tudnak leszokni, de varázserővel tűrjük.
Ez a Mágus.
Egy kultúra szerves része, alkotója, működtetője.

Ez tűnik el holnap.


Minden eltűnik, mindent újra kell kezdeni.
Segítenek a katonaság előtti emlékek, de más élet volt.
Mindent újra kell építeni.

 

Ma Mágus vagyok, Mágusok a társaim. Kik lesznek ők holnap, ki leszek én?
Ezt a félelemmel teli kérdést láttam a szemekben.

 

Vittük egymásnak az Atlast aláíratni. Aki jó gyerek, bele kell kerüljön. A fiatalabb korosztályok is. Írja be a nevét, címét és amit akar, egy sajátos gondolatot, egy üzenetet vagy semmit. Minden jó, legyen benne.

Vittem az Atlast a fiatalabbaknak, de beszélgetés hevében nem tudtam figyelni, csak azt láttam, hogy Horgos Miki a szeszek mellé beírta, hogy "Ha mindez az enyém lehetne." Tánczos is körmölt bele nekem valamit, de nem láttam mit, épp röhögtünk valamin, talán egy kicsit erőltetve is a jókedvet. Kicsit szélesebb mozdulatokkal, egyre kevésbé egymás szemébe nézve, végül valami nevetésből kiszakadó sóhajjal, hogy "hát igen". Aztán másfelé fordulunk és elkapunk egy másik szembe jövőt. Nehéz volt kimondani, hogy holnap elválunk, ő marad, én megyek.
Tánczos fél év múlva szerel le, addigra én talán hallani se akarok a katonaságról.
Lehet, hogy soha nem látjuk egymást többet.
Nehéz ezt tudomásul venni.

 

Mert igen, ez a legfájóbb.
Eltűnnek a bajtársak.

Mint mindenki, mindig visszatértünk egymáshoz Tánczossal, majd másokkal újrakezdtük a színjátékot.
A valóságot nem mondjuk.
Katonaviselt férfiak vagyunk.
Körülírjuk, viccelődünk, utalgatunk, nem mondjuk, csak bénultan érezzük, hogy vége, hogy soha többet.
A nagy részüket soha többet nem látod.
A testvéred, ismered, másfél évig az életed része volt, holnaptól ez megszűnik.

De ha mégis találkozol vele később, nem ő lesz.
Aki itt volt, megszűnik.
Eltűnik.

Tegnap minden szempárban benne volt a rémület, hogy ki leszek holnap.

 


De nem tudom, lehet, hogy ezt csak ma gondolom, lehet, hogy tegnap ebből semmi fel sem tűnt, csak ma reggel az ébresztő után kótyagosan emlékszem így. Ez az első hivatalos emlékem az élményről, ami már arról szólt, hogy emléket gyűjtök. Nagyon remélem, hogy nem hamis máris az első emlékem az egészről.

De, hogy mindenki gyűjtögetett, az igaz. Mindenki szívta be az élményt, az emlék előtti utolsót, beszélgettünk, csapatosan jártuk a körleteket, hogy na, nézzük már meg, mit csinál a Bálna? És Nagy Feró, meg Kistatár?

A legközelebbi bajtársak néha kettes, néha nagyobb csoportokban diskuráltak, nevetgéltek.

Mindenki igyekezett mindenkihez szólni valamit, és az est vége felé egyre ki nem mondott, fájó érzésektől átitatott, suta mondatok születtek, hárman négyen beszélgetve, egymásba kapaszkodva, ölelve szorítottuk ezt a másfél évet, annak utolsó morzsáit, apró, foszló pillanatokba markolva.

Józanok voltunk.
Nagyon is.

Pontosan érzem a kés hideg vasát.
Belém döfte a végérvényesség gondolata.

Ezért tudtam pontosan reggel, hogy nem ittunk. Ettől a tompítatlan fájdalomtól.
Tudtam tegnap is, de ma lett feltűnő.
Meg talán azért is, mert reggel már senki nem volt józan.

Az izgatottság láza égett mindenkiben.

 

 

Megkaptuk a parancsot, hogy melegítőbe öltözve menjünk, adjuk le először is a fegyvereket.
Mindannyian megváltunk a minimum egy éve cipelt őrtárstól, a mi nevünket kivezették a fegyver száma mellől a nyilvántartásból.
Leadtuk a tártáskát is, zajongás, lökdösődés, röhögés közepette.
fegyverletétel.jpgMár senki nem volt józan.
A közelgő szabadság leheletétől megittasodva vihorásztunk.
– Már fegyverünk sincs!
– Milyen katona az, akinek nincs fegyvere?
– Semmilyen. Az olyan nem is katona!
– Akkor micsoda?
– Hát civil!

Tolongva, lökdösődve álltunk sorba, hogy a kimenő ruhát leadjuk, hogy a gyakorlótól és a hű bakancstól megváljunk. Már gyakorlatilag mindent leadtam, csak még a tányérsapka maradt a fejemen.
Többször beálltam a sorba, többször visszakoztam. Nagyon szeretem ezt a sapkát. Szeretem a formáját, azt, ahogy szúrósan nézhetek ki alóla. Szeretem, hogy tartást ad a fejemnek, így a hátamnak, az egész testemnek. Jól áll és jóképű vagyok benne.
Na jó, most leadom, de amint tudok, szerzek.
Ezzel megváltam attól is, már csak a melegítő, a rövid tornanadrág, a papucs, meg a tornacsuka maradt, de ezeket hazavisszük, ajándék a Határőrségtől.

A kezdőcsomag.


Aztán este hat körül kaptuk az utasítást, hogy vegyük fel a civil ruhát. Nem kellett ehhez utasítás, mert amint nem volt már feladatunk, nagyjából két órája, sokan azonnal nekikezdtek.
Én nem.
Én vártam a parancsra, meg még utána is egy kicsit, amíg Knízner be nem toppant valami miatt és meg nem kérdezte őszinte meghökkenéssel:

– Dvorszky maga mit ül itt? Nem megy? Úgy megszokott itt?

– Megyek, ha akarok – válaszoltam neki foghegyről, de aztán felálltam tényleg, mert üljön itt a faszom tovább, Kníznerék közt.
Megyek.

Csak amiatt nem akartam, mert minél többen öltöztek át civilbe, annál inkább éreztem azt, hogy ciki az a ruha, amit behoztam. Nem azért mert más, hanem mert ugyanolyan.
Rémülten figyeltem, mi lesz a katonatársaimmal. Megszületett bennük a civil. De az a civil, akit én nem gondoltam némelyikről. Bizonyos szempontból rendben lenne, divatosak bár a másfél évvel ezelőtti divat, meg persze megjelentek az időtlen stílusok, például a makkos cipő.
Azt mindig is gyűlöltem.
Nincs rá magyarázat.
De nem bírom.
És fenntartásokkal kezelem azt, aki hordja.
ModernTalking.jpgRémülten néztem arra a most már idegenre itt mellettem, akinek a táskájából egy pár ilyen előkerült, és tudtam, hogy így fognak engem is nézni, de nem engem fognak látni, hanem egy puha bájgúnárt. Mert az én élezett szövetnadrágom, kicsit buggyos, hosszú ujjú garbóm, és a lapos talpú, finom bőr cipőm ezt a képet mutatja rólam.

Én nem ez az utolsó emlék akartam maradni. Ezt egy életre elkúrtam.

Gyanakodva, idegenkedve, viszolyogva vagy gúnyosan néztem a többieket, felbuzogtak az előítéletek, és azt gondoltam, mennyire másnak látszik mind, mint ami valójában.
Mert egyenruhában nincs cicoma.
Ott kibújik az ember.

Azokat egyenruhában ismertem.
Ezeket civilben nem ismerem.

De most látom csak, hogy nemcsak kiemeli, hanem el is takarja a civil ruha az egyént. Mert ha annak tartom őket, aminek látszanak, akkor soha nem ismertem volna meg őket. Magamtól nem akartam volna tőlük semmit. De nem a ruha teszi az embert. Ha nem hagyom magam ítéletet alkotni első látásra, akkor talán a jövőben is meglátom azt mindenkiben, aki egyenruhában lenne. A jeleket ismerem, nem hagyom, hogy az előítélet mozgasson. De roppant nehéz, mert engem most is az mozgat, én ma engem nem akarnám megismerni.

A ruházata alapján semmiképp.
A hülye fasz tegnap jelmezt hozott be. Lelki topRongyból készült béna maskarát.

Átöltöztem és éreztem a csodálkozó tekinteteket. De mindenki rácsodálkozott a másikra.
– Ez baszki te vagy, Dvorszky?
– És neked meg milyen csukád van?
– Apám hozta Szófiából.
– Igen? És másmilyen nem volt?
– Miért mi bajod vele?
Ja, semmi – mondta valaki összeröhögve másokkal. – Fasza.

Jó kedvünk volt már, de én éreztem, hogy csak Dedi és Alex maradt önmaga, mindketten farmerben voltak, Dedi fehér, nyúlt pólóban, hozentrógerrel, durabel bakancsban. Alexen fekete póló, fekete lezser tornacipő.
Semmi faxni.

 

A sorban már alig bírtunk magunkkal ahogy kaptuk kézbe a személyiket. Szadó őrnagy osztotta ki, és hagyott bennünket sivalkodni.
– Na, mutasd csak a képet benne!
– Ne már! Ez te vagy?
– Aztakurva! Tíz év börtön. Ezt nézzétek!
– Na és nézd meg ezt a marhát! Add csak ide! Jaj ne szégyenlősködj! Láttalak már baszki a Swissair kerekén nyáladzva horkolni is, ne csináld!

Szadó még utoljára elköszönt és Zádori kopasz hadnagyra bízta, hogy lekísérjen bennünket. Az udvaron láttam elsuhanni Répát, épp hogy inteni tudtunk egymásnak, már hajtották is ki őket, az útlevél kezelők meg órákkal ezelőtt elmentek, már csak mi vagyunk.
A kapu előtt újra felsorakoztunk.

Amikor pont egy éve, még kopaszként láttam Basáékat leszerelni, nem értettem.
Hogy lehet a leszerelőket egybe terelni, sorba állítani?
Akkor megfogadtam, nem így megyek el.
Hanem úgy, hogy mindenki érezze rajtam kívül is, hogy én leszerelek. Az is, akivel együtt megyek el, és az is, aki itt marad. Mindenki tudja majd, hogy Dvorszky határőr elmegy a kapuig, Dvorszky Tamás pedig kilép rajta.
Ez egy nagy, közös esemény kellene legyen.
De ahogy anno Basáékból csöndben, civilben félszegen tébláboló, gyenge csoport lett, sorba lehetett őket állítani, nem álltak ellen a terelgetésnek, úgy lettünk látszólag mi is ilyenek.
Annyit várta az ember ezt a pillanatot, hogy már csak túl akar lenni rajta.
Fárasztja is, untatja is az egész.

Ezért állok itt.
Ilyen nyugodtan.
Sorban.

Meg azért is, mert teljesítettem.
Kész vagyok.

Akkor, amikor Basáék szereltek azt gondoltam, hogy legyen zaj, legyen mindig csatazaj körülöttem, boruljon minden, dőljön meg, ami csak meg tud.

Hát én nem tétlenkedtem.
Állandó harcban voltam a tisztekkel, tiszthelyettesekkel, tisztesekkel, és úgy egyáltalán mindenkivel, akinek valamilyen csillagja vagy beosztása volt.
Ezt teljesítettem.

Azt gondoltam akkor, hogy semmi ne legyen szent és sérthetetlen, senkit-semmit nem tisztelek önmagáért. Ha kivívta a tiszteletet, akkor igen.
Itt van például Szadó őrnagy.
Ő tisztelhető.
És itt van Guttyán, ormótlan sziklába vájt kútja az emberségnek.

És ezzel be is fejezhetem a sort.
Ezzel is megvagyok.

Azt gondoltam még akkor, egy éve, hogy legyek öngól nekik, legyek a teremtőjére támadó teremtmény, akiből katona lett, harcos, de nem a katonaság híve lett, hanem ellensége, akiből másfél év alatt nem alázatos szolga, hanem a hatalom ellensége lesz, hogy ez az ellenérzés a tisztelettel, a dogmákkal, a hittel szemben ne csak a katonaságnál legyen jellemző, hanem hogy katona legyek kinn is, harcos, aki a pusztító vakhit, az eleve elrendeltséget, mint cselekvőképtelenséget önmagára mindenkor érvényesnek tartó ostobaság elleni harc kiképzett ügynöke.
Az egyik legnagyobb ellenségem az autoriter hatalom.
És a képviselője. Akinek csillag van a vállán.
Ha nem értem van, akkor az ellenségem.

Harcos vagyok.
Kész vagyok.

Már vagy tíz perce, itt benn a sorban is.
Húzzunk már innen a picsába!
De komolyan, nem nyitná ki valaki a kaput?

 

Ekkor Zádori végre befejezte a beszédét, elköszönt, és utasította az őrt, hogy nyissa ki a kaput.

Még a szemem sarkából láttam Knízner kopasz hadnagyot szaladni felénk. Lemaradt az eseményről, későn érkezett. Ha egy perccel korábban jön, még egy remekbe szabott, testhezálló beszédet mondhatott volna. De elkésett, nem parádézhat. Csak egy pillanatra láttam, de sütött róla a kétségbeesés.

Eszembe jutott, hogy hátra szólok neki, ha már ilyen lélekszakadva fut utánunk, hogy igen beraktam az uzsonnát, van rajtam sál, Anyu, de aztán meg se álltam, végtére is ki ő nekem?

És nagy lépéssel kiléptem a kapun, és felszálltam a kinn várakozó határőrségi buszra.

 

Egyszóval:
leszereltem.

 

 

 

 

 

Epilógus

A civil élet első pillanatai.
Szadó parancsa volt ez így, hogy hagyott bennünket saját lábunkon kilépni a kapun a buszhoz, amivel bevisznek a KÖKI-re kiszórni minket. Kedvelem azt a fickót, tudja mi fontos ilyenkor. Azt a lépést, a kapun kívülre, mindenkinek magának kell megtennie.

 

A buszon nemsokára elült egy kicsit a zsivaj, én miközben meredtem az ablakon át a semmibe, az ölembe engedtem az Atlast. Kézben hoztam, mert nem akartam a táskába tenni, nem akartam összegyűrni. Szétnyílt, és megláttam Tánczos kézírását.

A Világtérképre írt egy mondatot búcsúzóul:

"A világ legszabadabb emberének. Dvorszky Tominak"

 

 

 szabadabb1.jpg

 

Centi_30.jpg35

 

 

 

 

1988. április 14.csütörtök


Nagyon fájt a fejem délelőtt, hogy melyik körletbe hánytam és ki takarította el, fogalmam sincs, de bevallom, nem is nyomoztam nagy erővel. Örültem, hogy a délutános szolgálatig rendbe jöttem, a gyomrommal is minden rendben volt. A mai nap enélkül borzalmas lett volna.

Hatalmasat buktam cihával a Szilasinál!

Gondolhattam volna, hogy ha megígéri a századnál, hogy ma kijön ellenőrizni, akkor kijön.

Úgy nézem, olyan öreg lettem leszerelő létemre, hogy már gondolkodni sem tudok.

Ferihegy 1-re tettek délután.
Elképesztő jó idő volt, szinte nyár. Délutános szolgálatra már csak ingben és zsávoly felsőben jövünk, ez olyan felszerelés, hogy nagy melegben sem olyan nagyon sok, hidegben meg elég sokáig véd.
És el lehet rejteni alá a cihát.

Hogy vén fejemre miért jött el ez a kényszer, hogy mindenféle értéktelen szart összegyűjtök, nem tudom, de ma a Lufthansa gépről kaptam például egy kulcstartót, ami ugyanolyan Boeing gép kicsinyített mása volt, amiből leadták nekem.
Gyerekként hogy örültem volna egy ilyennek!
Talán ez a gondolat lehetett bennem most, hogy még 19 évesen is fontos megszerezni.
Lelkesen lejmoltam egész nap, az Air France-ról újságokat, csokit, kis lapos műanyag tégelyben különféle lekvárokat, a Syrian Air járatáról valami fura fűszerezésű beefsteaket melegételként, és olyan sűrű gyümölcslevet, mint a méz, az amszterdami járatról az isteni pudingot.
A Skandinavian Airlinesról, a SAS-ról pedig hat doboz sört.
Egy egész kartonnal.
Amolyan pofás a tetején fogantyúval felszerelt, bontatlan papírdoboz, hat sörrel. Isteni!

Olyan pazar nap volt ez, hogy igazán nem járhatott az a fejemben, hogy ezzel megbukhatom, nem az történt, hogy nem érdekelt, az történt, hogy az az ismeret, hogy ilyet nem szabad csinálni, teljesen eltűnt belőlem.
szivár.jpgMihelyst kaptam valamit, kigyalogoltam a betonnak az épületektől távol lévő szélére, és lakomázni kezdtem.
Miután túl voltam valamelyik fogáson, mentem a következő géphez, úgy járultam elé, mint vályúhoz, azt hiszem csak a kéréskor néztem a személyzet szemébe, utána már csak a kezüket láttam, meg azt, amit abban hoztak.
Igazi utcagyerekként dugtam mindig a zsávolyom alá a zsákmányt, lehet az is, hogy görnyedt tartásban, behúzott nyakkal, futólépésben sunyiskodtam ki a betonszélre.
Nem emlékszem.
Csak azt tudom, hogy tobzódtam az ízekben, arra a szivárványra koncentráltam csak, amiket a csukott szemhéjam vásznára festettek az ízek.
Váltogattam az édeset és a sósat, néha közöttük kortyoltam a gyümölcslevet, mindig úgy, hogy hagytam az előző íz hatását elmúlni, kikopni a számból és csak azután tettem bele a következő falatot. A kissé csípős, zöld színű mártásban megpárolt, vastag, klopfolás nélküli marhahús mellé behelyezett, édes lében savanyított citrom együttes íze szinte remegő kéjérzetet váltott ki, bár miután hagytam egy részét kihűlni, már csak a pár perccel korábbi kellemes emlékeket idézte a hús, de még így is vert mindent, amit addig valaha ettem.
Ez a citrom nagyon furcsa, mert hát savanyítva volt, de nem úgy volt savanyú mint citrom, hanem úgy volt savanyú, mint az uborka vagy a dinnye, hogy enni lehet, nagy falatokban, nem olyan, mintha nyers citromba harapnék.

Aztán megkaptam a söröket.
Ujjongtam, ekkora zsákmányom még sose volt sörből. Ezek a nyugatiak konzervdoboz szerű dobozban adják a sört, egy ujjal lehet kinyitni. Nagyon menő.

Még a gép mellett kivettem a dobozból őket és betáraztam a zsávoly alá. Nagyon kényelmes rakhely, olyan, mintha az iskolaköpenyt beletűrtem volna a gatyámba, és ki-begombolva tölthetem meg a derékszíj feletti részt, elől is meg hátul is. Hátul azért persze nehezebb menedzselni a dolgokat, nem könnyű a csípőtájt, hátul megbúvó lekvárt előreimádkozni. Főleg, ha elől is van egy csomó minden.
Van az a technika, hogy az ember csak az egyik oldalát tölti és mindig beljebb csúsztatja a régit, ha új zsákmányt tesz be, így egy idő után a sok holmi körbeutazik a derék körül, és a másik oldalon egyszerűen a bestokizás sorrendjében elővehetőek. Hátránya, hogy nem sok a variációs lehetőség, nem kívánhatom meg a gyümölcslevet, amíg a csokit meg a lekvár meg nem eszem.

Én evolúciós tévút vagyok.
Mert a mókus fejlődik a gyűjtögetésben.
mókus.jpgHogy sok téli élelmet tudjon gyűjteni az agya kapacitása megnő, nagyjából huszonöt százalékkal, hogy meg tudja jegyezni, hová tette. Minél több eleséget rejtett el, annál nagyobb az agya adattárolásának képessége.
Nekem minél többet rejtek el, annál kisebb. Mert a hat sör kézhezvétele után szaladtam ki a betonszélre, és letompultam arra a pár négyzetdeciméterre, amiben a sör pont elfér.
Illetve pont a sör.
Semmi más nem volt már az agyamban, csak hogy az egyiket nagyon gyorsan lenyomjam, ezért az egyiket nagyon gyorsan lenyomtam.
Nem szeretem a sört.
De mivel ingyen kaptam, nagyon elvette volna a kedvem, ha nem ízlik.
Úgy ittam, mint a szabadság italát, mint rossz ízű életelixírt.
Azt terveztem, hogy a többit valahogy felcsempészem a srácoknak a körletbe. Alig ittam meg, már éreztem a szesz hatását, távolodtak a hangok, és zsibbadni kezdett a szám széle. Szeretem a részegség előtti szalonspicces állapotot.
A sör szar, de jó, amit csinál.
Kár, hogy ez nem tart sokáig.
Nem jó, ha elmúlik.
Ezért bontottam ki a második sört.
Ezt már nem ittam nyakló nélkül, hanem kortyolgatva, séta közben. Sütött a nap még hat körül is, melengette a hátam, tele voltam szajréval, volt mindenem, mozgó trafik lehettem volna, fegyveresen sörözgetve andalogtam a következő felszálláshoz szükséges felkészítés alatt álló gépek közt és kedélyesen szemléltem a nyüzsgést.

Ebbe az állapotba rondított bele Szilasi főtörzs.

Hirtelen nagyot fékezve állt meg mellettem a kutügy UAZ, Szilasi már ugrott is ki belőle, és szaladt, hogy mi az Istent csinál katona!

Nem sikerült rögtön elkapnom a tempóját, mert ahhoz, hogy tudjam mire gondol, végig kellett néznem magamon.
Mit csinálok? A fasz se tudja.

Hogy lássam magam jól, el kellett vennem a magam előtt tartott kezeim, de így úgy néztem ki, mintha széttártam volna a karjaim, megvontam volna a vállam, hogy hát ezt csinálom főnök, láthatja, szarok épp mindenre.

– Ne vonogassa nekem a vállát, hogy képzeli! Mi van a kezében? Maga sörözik szolgálat alatt? Tudja mi jár ezért? Mennyit ivott? Na hajoljon csak közelebb!

Egészen a számhoz hajolt és szaglászni kezdett. Közel-távol senki más, csak mi ketten.

– Ocsmány piaszagot érzek! – mondta.

Mélyen a szemébe néztem, ügyelve, hogy meg ne rebbenjek.

– Az nem belőlem jön. – válaszoltam.

Megrökönyödött.

– Hogy...? Mire céloz? Na azonnal üljön be a kocsiba!

Olyan dühös volt, hogy az ajtót is csak harmadszorra tudta becsukni, közben folyamatosan mondogatta, hogy majd adok én magának.

Tudtam én, min háborodott fel.
Nem is a feltételezésen általában.
Nem azon, hogy azt gondoltam, hogy az, aki engem elkap, az ne lehetne ittas. Nem azon háborodott fel, mert az esetek hetven százalékában a hivatásos kutatóügyeletes ittasabb az alá beosztott katonáknál.
Ez tény.
Ő azon háborodott fel, hogy ezt róla gondolom úgy, hogy egyébként köztudottan teljesen absztinens.
Vagy teljesen annak látszik.
Látszott, hogy ez készteti.

Bevitt a kutató ügyeletre. Ott épp Gitti teljesített szolgálatot, mint kutató ügyeletes tiszt, de amikor meglátott bennünket, felkapta a sapkáját és közölte, hogy sajnos pont most kell ezt elintéznie, miközben felmutatott valami hivatalosnak tűnő, de tök üres papírlapot, majd kiviharzott az ajtón.
Gitti.
Sohasem akar semmivel szembesülni.
Minden ami a megszokottól eltér, az ijesztő, az ismeretlen, attól ő fél.
Egy állítás porrá zúzza.
Ha azt jelenteném egy reggel, hogy nagyobbat, esetleg kisebbet szartam ma, attól ő beszarna.
Hogy akkor most mi legyen? Csináljon valamit vagy ne? Vegye tudomásul helyeslő bólogatással, mint valami parancsnok? De mit csináljon aztán vele? És ha ez valami fontos információ? Hallgasson róla? Vagy esetleg egyenesen jelentenie kellene, mondjuk Balrog őrnagy felé? Lehet, hogy ez olyan lényeges adat, ami meghatározhatja az ország védelmi rendszerét! Lehet, hogy az információ járványt jelent, és ez a hadképesség csökkenésével járhat. Akkor főparancsnokságnak tudnia kéne. Csakhogy akkor ők változtathatnak ezen a rendszeren, és akkor lehet, hogy neki is más lesz, azt meg ő nem akarja, mert ezt már úgy megszokta.
Nem jelenti.
Hátha tényleg nem akkora ügy. Nem biztos, hogy rögtön jelenteni kéne. Várni kellene, míg elmúlik.
Ha nem csinál semmit, valahogy megoldódik a dolog.
Minden megoldódik.
Jobb, ha ő nincs is ilyen helyzetekben jelen.

Ha mondjuk ott van, akkor se.

Igyekezett ilyenkor a lehető legtovább nem észrevenni, nem látni meg a tényeket, és mint most, elhúzni a csíkot, ne is lássa.
Valahogy oldódjon meg a dolog nélküle. Mert azt rögtön fölfogta, hogy az, hogy a Szilasi egy szolgálatban lévő kampóst hoz magával a betonról, az megoldandó feladatot jelent.
Így már ott se volt.
A határtalan félelme miatt jelentett néha jelentéktelen apróságokat, de amúgy amiatt voltak a legsúlyosabb bukások az ő szolgálatai alatt, mert néha látványosan nem vett tudomást valós dolgokról, így a határőrök egyre durvább sumákolást engedték meg maguknak, Gitti meg egyre durvább dolgok felett hunyt szemet, mert arra bármikor hivatkozhatott, hogy nem tudta.

De nekem fogalmam sem volt ki a kutató ügyeletes tiszt.
Csak azzal foglalkoztam, aki én voltam.
Vagyis egy reptéri teszter.
Egy kritikátlan ízkritikus.
Egy hedonistoid gourmet!

Ez akkor vált igazán nyilvánvalóvá, amikor a hadizsákmányt kipakoltam az ügyeletes tiszti asztalra.
Dedi - korosztályombeli tisztes, Gitti helyettese - állt mellettünk és elismerően bólintott minden egyes tárgy előbukkanása után.
Mikor mindent kitettem eléjük, Szilasi annyit mondott:
– Én még ennyi összelopott holmit nem láttam! Ezért nagyon megüti a bokáját.
Aztán Dedihez fordult, hogy írasson velem jelentést, amiben leltárba vesszük ezeket a holmikat, aztán mindent öntsön és dobjon ki.
Ezután elment.
Kellett egy kis szünet, hogy én ne rögtön nyúljak a kibontott, és Dedi se a bontatlan sörhöz, de utána jókedvvel kortyoltunk bele.
Aztán Dedi adott egy-egy sört a kutyásnak, Gyebinek, és egy kopasz kisMágusnak, a pihenős kampósnak.
Majd közösen eltakarítottuk a maradék csokit, lekvárt.

Gitti mikor visszatért, bár látta, nem vette észre mit csinálunk.

 

 

 

 

Centi_30.jpg48

 

 

 

 

1988. április 1. péntek

Ma mielőtt elindultam volna a laktanyába, megbeszéltem Anyuékkal, hogy jöjjenek be vasárnap hétre, adok ki nekik újságokat, cihát.
Ha netán szolgálatban leszek, majd leküldöm valamelyik megbízható társammal.

Délelőtt viszont egész más foglalkoztatott.
Ketya átjött, és elmondta, hogy van világútlevelünk január elseje óta.
Nem is értem ezt.

– Mink van?

– Hát világútlevelünk. Amivel a világ bármely országába elmehetünk. Januárban jött ki erről valami jogszabály, mert az MSZMP fejesei úgy érezték, hogy ezt most megadhatják. Persze, nem lehet csak meghatározott mennyiségű valutát venni, valuta kiviteli engedély kell hozzá, meg vízumok a célországtól, de ha akarunk, mehetünk.

Forgott velem a világ.

világútlevél.jpg– Bárhova?

– Ahová csak akarsz.

– Angliába is, Franciaországba is?

– Oda is, de akár Amerikába is!

– Amerikába? Basszus, igaz ez? Ez kurva jó!

–  Ja, csakhogy a katonaság után egy darabig nem lehet innen kiutazni. Van valami törvény.

– Ó, az Isten bassza meg!

– Úgy valahogy.

– De én megpróbálok igényelni, lesz ami lesz! – mondom.

– Kell hozzá személyi.

– Leszerelek és visszakapom.

– Vissza.

– Mutasd a tied.

 



És ahogy néztem, kicsit el is érzékenyültem. Lassan másfél éve nem láttam a sajátom. Akkor leszek igazán civil valóban, ha ezt a kezemben tudom.

48 nap és szabad vagyok.
Utazni akarok.
Szerzek útlevelet.
Muszáj.

 

Korabeli rövidfilm a világútlevél bevezetéséről.

 

Centi_30.jpg208

 

 

 

333 nap eltelt.
333.
Rengeteg.
Legutóbb amikor a 333-at ünnepeltem azért tettem, mert akkor annyi volt hátra, most azt ünneplem ezzel a számmal, hogy ennyi eltelt. Nincs még egy év, de nagyon közelít!

 

Október 24. Szombat

Rövid Ugrással tettek a tegnap délutáni szolgálatból délelőttre Ferihegy 2-re. Reggel 6-tól rögtön kiküldtek a Catering-re.

A Catering az F2-n elég perifériális szolgálati hely, távol mindentől, egy olyan út mellett, ami csakis a Cateringhez, vagyis ahhoz a nagyüzemi konyhához vezet, ahonnan a gépeket látják el élelemmel. Akkor jön erre autó ha érkezik, vagy ha indul valamelyik gép. De vannak időszakok, amikor nincs ilyen, például ma alig.

catheringes.jpg

Lehet itt is ciházni, bár nem szeretik a sofőrök.
Ma nem is volt kedvem.
Meg a feladatomat végezni se.
Itt az étel szállító autókat kell ellenőrizni, pontosabban a belépő kártyáikat.

Teljes marhaság, mert idegen autó alig jár erre, a szállító teherautókat kilométerekről megismerni. Mivel nem nézünk a raktérbe, nem látjuk, hogy elbújt-e ott valaki, ahol logikus lenne.

Én biztos nem a kétszemélyes teherautó fülkében bújnék el, ha nincs kártyám. Ha valaki ellop egy ilyen autót, nyilván megszerzi a belépőket is, és mivel nem ismerjük arcról a söfőröket, bárki bejöhet, aki kártyát mutat fel. Ha nincs kártyája, de rosszban sántikál, akkor meg mikor megáll mellettem, egyszerűen lepuffant, észre se veszi senki.
Semmi értelme az egésznek.
Álmos voltam és fáztam is.
Ezért nem is csináltam semmit.
Szó szerint semmit.
Álltam és néztem.
Nem láttam, hanem csak néztem.
Amolyan nem cselekvőn.
Az agyam, az izmaim, a szemgolyóim bekapcsoltak, csinálták is szépen a dolgukat.
De semmi több nem történt.
Se vizsgálat, se elemzés.
Olyan biztonsági kamera lettem, ami nem rögzít és aminek a felvételét nem figyeli senki.
Én se.

A világ hullámzó altató lett, és én belül egy nyugágyon heverészek, medence mellett, koktélt iszogatva.
És a kintről se gondolkodom meg a bentről se.

Ekkor meglökött a Balrog őrnagy.

Nem szó szerint, mert az ellenőrzést nevezzük így, de amúgy szó szerint, mert amikor felbukkant, kiestem a nyugágyból, majdnem bele a medencémbe, épp hogy elkerültem, de sajna már tudom, hogy az lett volna a jobb, mert így ide estem, kintre.
Álltam és néztem, és valahogy jött egy érzés, hogy ezt az autót, ami itt lassít mögöttem, ezt azért megnézem. És amikor megláttam benn Balrog őrnagy alakját, akkor megbillentem, ki a nyugágyból ide, Balrog őrnagy elé.

Álltam, mint aki elfelejtette a szövegét, Balrog őrnagy kiabált, hogy messziről látta már, hogy semmit nem csináltam, egy autót sem állítottam meg. Jelezte, hogy közbenjár annak érdekében, hogy kellőképpen megfenyítsenek.

De hát múltkor is ezt mondta!

Ettől kicsit helyre is billentem: semmi különös nincs, ugyanaz a lemez.

amerikai_anzix.jpgÉs ezzel visszaültem a nyugágyra, hagytam magam előtt hullámzani Balrogot és a szalmakalap alól bambultam rá álmosan.
Buktam persze, tudom én, de akkor mi van?
Balrog biztos többet idegeskedik miatta, mint én.
És ez jó, szeretem, ha gondot okozok.
Valahogy így jobban telik, hogy nem csak a tisztek nehezítik az én dolgom, én is az övékét.

Így van benne egyenrangúság, szinte partneri viszony. Így zajlik a fairplay szabályai szerint.
És így van értelme.
És ha van értelme, akkor gyorsabban telik.
Akkor néha élvezem.
Az meg felgyorsítja az időt.
Mert ki ne élvezne naphosszat nyugágyon heverészni? Én nagyon bírom. Semmi dolgom, nincs korán kelés, nem sietek sehova, hagyom a testem pihenni.

És néha kimegyek a játszótérre és hagyom, hogy Balrog őrnagy lökje a hintám, hullámozzak a dühkitörésén.
Azt csinálok, amit csak akarok.
Minden másodperce élvezet.

Tisztelegtem mikor elment, egy szavam se volt. Nem is emlékszem mit mondott még.

De a tisztek persze tudták. Nyilván Balrog felnyomott kutatóügyeleten, meg a laktanyai tiszteknél is, így egyikük,  Zádori kopasz hadnagy, rögtön a köteléken beárult a többieknek, a társaimnak. Részletesen taglalták, hogy mi a bűnöm, hogy nem állítom meg az autókat, és nem ellenőrzök igazolványt.

Aztán egy mélyebb hatásszünet után bejelentették, hogy holnaptól egy emberes lesz a váltás, mert mindkét reptéren kialakítottak egy-egy új szolgálati helyet. Ez azt jelenti, hogy hosszabb ideig leszünk kinn. Hét-hét szolgálati hely lett, 8-an megyünk ki, tehát egyszerre csak egy ember pihen, így átlagban mindenki 7 órát áll kinn.

Nem tettek ehhez hozzá semmit, csak közölték.

És persze a kötelék végén, mindenki meredt rám a "rohadj meg Dvorszky" nézéssel, mert úgy érezték, miattam lett ez így.
Hogy a tisztek kollektíven büntetnek.
Az én balhémat szenvedik ők.
Meg kell hagyni, a tisztek értik a dolgukat.
Érzésem szerint semmi közöm a dologhoz.
De én lettem az a majom, akit megvernek a többiek, ha a banánért megy.

Centi_30.jpg357

 

 

 

Május 28. Csütörtök

Megint délelőttre mentem, újra Ferihegy 1-re kampós tanulószolgálatba. Nagyon jó lenne túl lenni a tanulósdin, minél kevesebb kopasz látja, hogy én is most tanulom a dolgokat, annál jobb. Ma például olyasmit tanultam, amit a korosztályom, akik eleve ide kerültek, már három hónapja tudnak.

Vagyis ciházni.

Ez az egyik járulékos juttatása a ferihegyi FEP-nek.
Vagyis étel, ital.
Esetleg újság.
Ciházás.

Két katona közt ez valahogy így hangzik,
Leciháztad az Air France-t?
Ja le, volt húsos meg rostos.
Ami annyit tesz: Leraboltad az Air-France járatát? Le, igen. Szereztem sonkás szendvicset meg kajszibaracklevet.

A ciházás kifejezést ösztönösen használja az ember a lerablás vagy inkább a vadászat szinonimájaként, mert ez talán ellensúlyozza a cselekedetet, ami az valójában.
Mert tulajdonképpen szimpla kéregetés.

A helyes ciházás elemei a következők:

Az ember informálódik váltáskor, attól, akit éppen vált, mely gépeket ciházta már le. Ha sikerült neki, nem maradt-e belőle valami? Ha nincs döglött zsákmány, fel kell kajtatni a frisset, vagyis az épp érkező géphez igyekezni és miután az utasok leszálltak, úgy helyezkedni a lépcső alján, hogy a munkáját végző stewardessek jól lássanak, minden pillanatban. Igyekezni kell szemkontaktust teremteni.
Ha rutinosak és nem néznek ránk, akkor esetleg integetéssel, ugrálással igyekezni felhívni a figyelmet. Csak végszükség esetén alkalmazható hangjelzés, az sem éles, türelmetlen hang legyen, hanem lágy, ha lehet.
Leginkább a bagzó pilóták hangját érdemes utánozni.

Ha sikerült valahogy magunkra irányítani a fókuszt, az már 70%-os siker, a legtöbb légiutas-kísérőben felébred az ajándékozási vágy, amit hálás tekintettel lehet erősíteni, ilyenkor egy mosollyal érdemes szorítani egyet a hálón. A stewardessek adják a fejedelmi ételeket, még néha az első osztályról is osztogatnak, és csak ők férnek hozzá a szeszes italokhoz. A szeszes ital momentán nem érdekel, nem volt olyan eszement élmény, de azért az oktatóm elmondja, hogy akkor is szerezzek, mert a váltásomnak biztos jól fog esni.

Néha egy-egy jól sikerült hajtóvadászattal, például amikor két katona együttes erővel támad, kapitális zsákmányra lehet szert tenni. Sült húsos, kaviáros szendvicsre, egy kis palack borra, sörre.

Ha a stewardessek kicsúsznak a markunkból, lehet ugyanezzel a taktikával próbálkozni a catering-es autónál. A catering szolgálat a MALÉV gépeket látja el élelemmel. Ferihegy 2 mellől, egy hatalmas konyháról szállítják ki ZIL-re hasonlító dobozos teherautókkal, aminek a dobozát hidraulika emeli a gép ajtajának magasságába és amibe áthordják a catering-esek az el nem fogyasztott, de melegen tartott készételeket vagy szendvicseket. Gurulós kis fémdobozokban tárolják a gépen az ételeket, a jó fej melós ilyenkor belenyúl és ledob nekünk ezt-azt. De nem annyira adakozók, mint amennyire a lehetőségeikből következne. Ha őket is elszalasztjuk, még a takarítónőket lehet megpróbálni becserkészni. Legtöbbször idősebb nők, mindnek van már gyereke, sokaknak tán unokája is, a fiaik már voltak katonák.
Őket lehet a legkönnyebben elejteni. Elég egy kicsit elkeseredettebb arckifejezés, elég egy bizonytalan mozdulat, azzal sebet ejtünk a szívükön és ha találnak valamit, biztosan adnak. Mogyorót, meg olyan italt, amit kikértek, de bontatlanul otthagyták az utasok.  De ez jár a legkisebb pontértékkel.

hajtóvadászat.jpg

Ma egy catering-es ment lépre, és dobott le nekünk egy szendvicset. De nem kíméltük, üldöztük tovább. A társam, az oktatóm igyekezett elmagyarázni neki, hogy ketten vagyunk, de nem értette. Nem tudom, hogy ez hogy lehet, mert nem kellett érteni, fentről szerintem kiválóan látszott. Mindenesetre, nem adott többet. Az oktatóm mondta, hogy láttam, hogy kell, most már egyedül is csinálhatom, menjek, szerezzek magamnak valamit, de aztán mégis inkább megszánt és megfelezte a zsákmányt.
Fojtóan tapadós kenyérben hajszálvékony sonka, leheletnyi vaj, ízletesnek nem mondanám. Viszont majdnem megfulladtam tőle. A társam verte is a hátam, hogy nem kérhetünk a csütitől vizet azzal, hogy a torkomon akadt a csencselt sonka. Mindenesetre beavatott lettem, még egy-két életbevágó technikát végigmondott és úgy ítélte meg, a következő napokban elkezdhetem én is, önállóan.

A fokozatosságot szem előtt tartva először csak a takarítónőket baszogassam, mondta. A stewardess-szel az a baj, hogy némelyik képes és odaszól valamit idegenül.
Vagy ami még rosszabb, kérdez.
Na, az nehezített pálya, az még neki sem mindig sikerül, ott észnél kell lenni. Megígérem neki, hogy erre a tanításra életem végéig emlékezni fogok.
Ciha. Ciházni.

Visszaérve a laktanyába a csüti, Szilasi főtörzs sorba állította a szolgálatból érkezőket a csapat ügyeletes iroda előtt. Rövid beszédet intézet hozzánk valamiről, majd megállt előttem és megkérdezte, jót aludtam-e. Tényleg mintha álomból ébredtem volna, semmire nem emlékeztem, abból, amit mondott.

– Merthogy nyilván reggel elaludt, hogy nem volt ideje megborotválkozni!

Megtapogattam az állam, tényleg borostás. Annyira jó volt, amíg ez nem volt szempont, úgy vonultam be, hogy soha nem borotválkoztam előtte. Nem kellett egyáltalán. Talán volt egy két kósza szál, amit amúgy Anyu szemöldök csipeszével kicibáltam, még tetszett is, hogy úgy működöm, ahogy a dél-amerikai indiánokról olvastam, hogy nekik egész életükben nem kell, de itt benn muszáj volt elkezdenem borotválkozni és emiatt egyre gyorsabban nőtt és egyre erősebb lett.
És manapság már látszik, ha elhanyagolom. Persze még így is csak három-négynaponta kell, emiatt hajlamos vagyok elfelejteni. Ez a konyhán nem volt feltűnő, de itt állandóan vizslatják az állam. És hát basszus, tényleg szőrös voltam.

Szilasi értékén kezeli a dolgokat, és olyan főben járó bűnnek állítja be, hogy csodálom, nem kerülök statáriális bíróság elé.

– Nem gondolta, hogy ez olyan fegyelmi vétség, ami mindamellett, hogy büntetendő, esztétikai kérdéseket is felvet? El tudta egyáltalán látni ma a szolgálatát? Maga szerint lehet így védeni az országot? Gondoskodom a megfelelő büntetésről! Lelépni!

Kicsit ijedten vártam ma köteléken (napi eligazítás) a büntetést. Nem érzem olyan hihetetlen nagy hibának, amit csináltam, szerintem a harci készültségemen nem sokat rontott a borosta, az mondjuk igaz, hogy a ciházásból szerzett kenyér morzsalékos darabjai meg-meg akadtak rajta. Nem tudom, mire számítsak, Szilasi nagyon határozott volt, komoly büntetést kapok, az tuti.

És valóban!
Délután a köteléken kihirdették, hogy Élenjáró lettem.
Élenjáró!
Röhej.
Miért?
Ez a katonaság egy kurva nagy kupleráj. Most komolyan, miért én lettem élenjáró? Nehogy az legyen, hogy megint valami büdös nagy tévedés, mint amikor kiengedtek két nap szabira. Nehogy az legyen, hogy kiderüljön, megint hagytam magam sunyin élenjárónak nyilvánítani, holott büntetést kellett volna kapnom. De tényleg ez micsoda, mikor csak a gond volt velem és mindenki meg van győződve róla, hogy valami csúfos bukás eredményeként kerültem el a konyháról? A kutyások közt is érzek valami zavart, közülük senki nem kapott ilyen elismerést. Szerintem megint elkezd majd terjengeni, hogy csókos vagyok. De nem Apám miatt, hanem valami magasabb szintről, talán az lehet, hogy simán a szocialista Jóisten fia vagyok.

Ki is engednek rögtön szabadnapra 17-től.