Centi_30.jpg147

 

 

 

 

 

 

1987 December 24. Csütörtök


Szenteste!!

Délelőtt az ünnepből semmit nem éreztünk.
Ja de.
A kólát az ebédnél.
Mindig ez emeli az esemény fényét.

Ma nem volt min emelni. Nyomottan motoszkált mindenki, alkalmi beszélgetések nemigen adódtak. Én ültem az ágyamon és a naplóm töltögettem. Aztán magam mellé tettem és körbenéztem.
Néztem miben van az ünnep.
Az ágyamon nincs, a szekrényemben nincs, a többiek cuccán nincs és a többiek arcán sincs.
Itt a körletben semmiben nincsen benne.
De mi is az ünnep?
Mit ünneplünk ma?
Hát a szeretetet.
Szeretet itt miben van?

Megtévesztésnek van a bajtársakban, pl. B. K. Zs.-ben van szeretet, pl. irántam is. Ahogy bennem is iránta.

De ez álságos, mert csak kényszerűségből szeretjük egymást. Ha tehetné nem engem szeretne, hanem azokat a haverjait, akik közül kiszakították ide, idegen emberek közé, akaratán kívül. Hogy aztán a szeretet érzését érezni akaró kényszer miatt engem szeressen többek közt.
Igen a szeretet kell. Itt benn azt úgy hívjuk: bajtársiasság.
Én megpróbáltam nélküle, például Adyligeten.

Kurva nehéz.

Szóval van ez a kacska szeretet itt benn a társak közt. De ez nem nagyon számít. És nem számít más szeretet sem, ami itt bennem van, mert nem idevaló.
Civil.
Mondjuk a szülők iránt vagy Edit iránt korábban érzett szeretetem az olyan, hogy ritkán tudom csak elővenni.
Nem passzol ide sehogy sem.
Milyen rést akarnék betömni olyasmivel, amivel az egészet akarnám kitölteni?
Nem, az ilyen szeretet itt benn a seregben nem számít.
Ezek kilőve.
Akkor miben van itt a szeretet?
Abban a rendszerben, ami ezt egészet működteti, biztosan nincsen.
De semmi hozzá kapcsolódóban sincs.
Semmi se szól itt a szeretetről.

Van a fegyveremben?
Nincs.
A tisztekben, a laktanyában, a Határőrségben, a hadseregben és a háborúban van szeretet?
Nincs.
Egyik se a szeretetről szól.

Katonaként, és ezt felismerve elég lehangoló az egész.
Jön ilyenkor karácsonyi hangulat?
Faszt.

Nem jön.
Nem lett ünnep.

 

Aztán elvittek Ferihegy 1-re. Mészáros Pali volt a csapatügyeletes tiszt, 5 órára tett ki őrködni.
Ez volt ma az ajándék.
Hogy nem 7-re.

Először egy órát álltam kinn aztán négyet egyben, este 6-tól 10-ig. Már négy óra körül elég gyér mozgás volt csak a reptéren, de egy-két óra múlva minden elcsendesült. Teljesen megszűnt a légi forgalom, semmilyen gép nem jött. A karácsony este az már mindenhol biztosan tart.
Már elkezdődött.
Vagyis mivel senki nem mozog sehol, mindenki otthon van.
Barátoknál, családdal.
De legalábbis otthon.

Én meg itt állok egyedül, több száz méterre mindentől ami emberi.
Amit ember alkotott.
A betont, amin álltam, nem tudtam sem emberinek, sem alkotásnak látni.
Nagyon is nyilvánvalóan vagyok tök egyedül a világban.
Ez nem jó így.
Ezt meg kell vizsgálnom:
Mi a jó büdös lófaszt keresek én itt?

Karácsony este.

A szent este.

Mit?

Egy órát elkeresgéltem a gépállóhelyen az üres, lezárt gépek közt, hogy hátha meglátom az okot. De nem lett meg, és a pihenő után, mikor kijöttem kerek négy órát őrködni már neki se kezdtem választ találni. Mert még az a tény se látszott jónak, hogy őrködöm.
Látszólag talán igen.
De senki nem gondolhatja, hogy ezt teszem tényleg.
Eszembe sem jut.
Egy dologra figyelek, semmi másra, egyedül arra, hogy ne bukjak meg.
Csak azt az egyet figyelem, jön-e tiszt.
Tőlük, ha nem kellene figyelmeztető lövést adni, akkor meg tudnám védeni a repteret, meg az országot. A figyelmeztető lövéssel az a baj, hogy figyelmeztet.
Nyilván rájönne, mit művelek, de elvileg mondanom is kellene neki, hogy álljon meg, satöbbi, de akkor vagy fegyvert ragadna ő is, vagy rám szólna, hogy ne csináljam.

Mindkettő kizökkentene a ritmusból.

Ha nem kéne szaroznom, akkor élenjáró lennék, élkatona. Az lenne a jó, ha látom, hogy tiszt, lőhetném is le, védhetném a hont. Pengeéles lennék, soha nem hibáznék. A tökéletes őrkatona, a tévedhetetlen lennék.
Itt a reptéren egyetlen tiszt sem fejthetne ki rendszerellenes aknamunkát, nem tudná a szocialista hazánkat tovább rombolni.
Ez az egy dolog lenne az értelme az ittlétemnek.
És hasznot is hajtanék ezzel.
Mert lehet, hogy csak így lehetne védekezni a butaság ellen. Mert ezt a tömény ostobaságot muszáj lenne a laktanyákban tartani. Mert, ha egyszer kitör innen, akkor félő, hogy elterjed. Így is nagy a kockázat, ezek a tisztek hazamennek, most például karácsonyra, átöltözhetnek civilbe. Amíg meg nem szólalnak, teljesen normál embernek látszódhatnak.
Kurva veszélyes az ilyesmi.

Nem akarnék egy olyan országban élni, ahol a tanulatlanságában pökhendi tapló, vagy az állami marhaságra szemet hunyó szervilis, magukat tanultnak gondolt senkik és az állami degenerációnak gyermeki gonoszsággal, de abban őszintén tapsoló, csukott tudatú agyonfrusztrált kisember mondja meg, mit csináljak én, hogy éljek.
Hogy egy romlott lelkű, közepes képességű, munkával sosem terhelt őrmester gondolja magát valakinek, irányítson országot, katonaságot, katasztrófavédelmet, rendőrséget, meg még ki tudja mit.
Nem, soha ne legyen ilyen, akkor ott nem akarnék élni.
Vagy ők, vagy én.
De rólam még nem derült ki érek-e valamit.
Tizenkilenc éves vagyok, én élhetnék.
De róluk kiderült, hogy szart se érnek.
Akkor ők.
Most kéne elkezdenem.
A mai első tisztet, akit meglátok, le kéne lőnöm.
A jövőm érdekében.
Ennek van értelme, ez jó terv, jó cselekedet.

De mire kiértem az előtérre, fáztam már annyira, hogy ne legyen bennem forradalmi hangulat.
Nyugtom nem lett, valami bizergett benn és úgy nyargaltam fel-alá, hogy messziről úgy tűnhetett, elment az eszem.
És el is ment.
Az agyam önállósította magát és bukfencezni kezdett. Képeket dobált be középre és én egy pillanatra beleláttam mindbe. Aztán leestek mélyre, utánuk nyúlni nem tudtam.
Jöttek sorban, forogtunk, az agyam pörgött, de én kaptam hányingert. Jött minden, válogatás nélkül.
Az osztálytársak, egy saját szemmel látni vágyott piramis, egy foghúzás, mákos guba, Edit melle, Gorbacsov, a második világháború összes áldozata, a farkam látványa föntről, a 6:3, a család kacagása, Csubakka, lila rágó, Misike fingszaga, az Ararát, egy égő ház, Vivaldi Négy évszakja egyben, egyetlen képben, Apu alakja, ahogy zenét hallgat, a Titanic, az amikor öngólt rúgok, Balrog őrnagy, a karácsony és egy jó szarás itt benn.

De jöttek elvont fogalmak is, idegen szavak.

Aztán mindez egymásba olvadt, összekeveredett.

Nem bírtam követni.

Tényleg elkapott a hányinger, csinálnom kellett valamit. Megpróbáltam a képeket, fogalmakat elkapni. Valahogy megtartani és egy másikat is elkapni. Hogy könnyebb legyen őket kezelni, egymásba kapcsoltam mind, sorban.

 

Trombózis szürke beton karácsony,
Radioaktív tumor, letörés-szerű
Hisztéria-maszturbatív
Önexhumáció.

 

Ilyen lett.
Megálltam egy nagyméretű aggregátor mellett és a szekrényem kulcsával, akkurátusan belekaristoltam az oldalába.

Fehérre festett fémlap, jól is mutat benne.

Mondjuk nem az én kézírásommal.

Jött az újabb szólánc, bevéstem azt is. Mégse telt az idő.

Amint befejeztem ezt, kiderült, hogy ez nem falta fel az időt, alig sértettem a felszínét. Alig húsz perc telt el.
Bolyongtam, tébláboltam, erőltetett menetbe váltottam, leguggoltam, közben a képeim közt forogtam.

De nem telt az idő.

A szenteste minden másodpercét megátkoztam.

 

Néha megálltam körbenézni.

Közel távol senki! Sem egy rohadt gép, se terrorista, se baglyok, se bogarak, se emberek, nem jön se róka, de még démon sem. Nem látom a többi katonát, mindegyikük a gondolataival tölti (ki) a karácsonyt. Elbújva, magában.

Hirtelen felbukkant egy autó a távolban.

Néztem, néztem.

Azt néztem, hogy felém tart.

Egy LRI-s 1500-ös Polski. Azt az igazán fontos munkaerő kapja csak. Akiknek elegánsabb megjelenés dukál.

Órák óta teljes csend honolt a reptéren. Sötét van és mozdulatlanság.
A reflektor fénye szembántó sugárban vágott bele az éjszakába, és mikor szembe fordult velem, azt hittem összeéget.

Kezemmel takartam el a szemem, és egy idő után azt éreztem, ha most valaki megkérdi miben settenkedtem, azonnal bevallanám, hogy tiszteket akartam lőni ma halomra.
Még a társaimat is megnevezném.

Az autó mellém kanyarodott, a fény mögöttem hasított szeletet. Még hunyorogtam, amikor egy ötven körüli, kék egyenruhás földi utaskísérő állt elém.

Kezet nyújtott, a szemembe nézett.
– Boldog karácsonyt! – mondta.

Meleg tekintete, mint lángszóró olvasztott fel bennem minden jegesedést, és könnybe lábadt a szemem.

Hogy mondta? Boldog karácsonyt?
Az de jó lenne. Ilyet szeretnék.
Igen. Boldogat!

karácsony1.jpg

Boldog karácsonyt! – mondtam én is.

Szorítottam a kezét hosszan, mintha abba kapaszkodnék, mintha rögzíthetném támasznak, hogy ne menjen, maradjon még. Őszinte sajnálat gyúlt a szemében, aztán megveregette a vállam és elváltunk. Elhajtott a vámosok irodájához, becsengetett, amikor ajtót nyitottak, ott is "Boldog karácsonyt" kívánt és visszaült a kocsiba. Én bénultan néztem utána, amíg a piros hátsó lámpái fényét felitta az éjszaka, amíg a motor hangjára rákúszott a csend.

Utána is ott álltam, üveges szemmel, mint egy elfeledett és soha többet fel nem fedezett, sivatagos kontinens mindentől elválasztó tengerpartján és már nem volt más kép, csak ez.
Ez az egy.

Fentről láttam magam, azt is, amikor elindultam végig a tengerparton.
És ő ment ott lenn, szedte a lábait, már-már futott, hogy hátha van híd, hajó vagy bármi, de én fent láttam, hogy egy üres sivatag van lenn és körbe tenger, meg áthatolhatatlan távolság.

Ezt nem tudtam talpon elviselni.
Elgyalogoltam egy félretolt rokkantkocsihoz és beleültem.
Ekkor rántotta görcsbe a testem a zokogás.

Nem volt hosszú.
De őszinte.
Amolyan gyermeki tehetetlenségben buzgott.

Aztán eszembe jutott Edit. Ekkor utoljára úgy.
Hogy hiányzik.

A zokogás ritmusába berántott egy nagyot ez a gondolat.
És rögtön jött egy másik, hogy nem hiányozhat, ne hiányozzon, hisz kirúgott.

Elmúlt a sírás.

És úgy éreztem, elmúltam én is.

Vége.

Ennyi volt.


Kibiztosítottam a géppisztolyt, és csőre rántottam.
Ijedten néztem körbe, mert a fémek irtózatosan éles hangja körbefutott a betonon, az épület üvegfalain, nem kímélt semmit, mindenhova bevisított.
Riasztó hang a závár csattanása, és nem is illik a karácsonyhoz.
Bár ha a társaimra gondolok, hogy ők is ugyanígy birkóznak a karácsonnyal a szeretet ünnepén, ha a lelkiállapotukra gondolok, akkor illik.
Sőt ide ez illik igazán.
Füleltem, de végül senki, semmi nem mozdult, nem figyelt rám senki és én a számba tettem a fegyver csövét. Ráhelyeztem az ujjam az elsütő billentyűre és vártam.

Nem tudom mire vártam.

Tapsra. – mondaná Apám.
És igaza lenne.
Tapsra.
Már akkor, amikor bekonferálnak:
Hölgyeim és uraim, íme az ember, aki leggyorsabban dönti el a világon, hogy eldobja az életét. A közönség ujjong, ilyet ritkán lát. Aztán látom, hogy utána is tapsolnak, az aktus után, de azt én már nem látom, mert nem élek. Látom, hogy ők kimennek a nézőtérről, én ott maradok vérben úszva. Ők haza mennek és nemsokára már nem rólam beszélnek, és elfelejtenek örökre.

Ezeknek haljak meg? Egy hülye ötlet miatt?
Így egyszerűen?
Mert nagyon egyszerű!
Csak akarni kell.
Persze nehéz akarni, ha hülyeség.
Mert az.
Semmit nem old meg.
Az egyetlen előnye, hogy egyszerű.
Most végképp.
Egy apró mozdulat.
Talán 1 mm.
Ennyit kellene mozdítanom az ujjam.
Ennyire kellene lenyomnom az elsütőbillentyűt.
Ellentart most az ujjamnak, de nem kell erő, hogy elnyomjam.
Kattan benn valami, rácsap egy alkatrész a gyutacsra és és elindul a lövedék a csőben a fejem, az agyam felé.
És vége is.
1 mm!
Ennyi.
Nem sok.
Akár meg is tehetném.

Vártam. A cső lehűtötte a szám, a nyelvem kicsit hozzá is fagyott.
Nem tudtam mi a jó, ha becsukom a szemem és a belső képek látványával múlok ki, vagy legyen nyitva, hogy a reptér rideg betonjának képét hagyjam beégni vagy vörösbe borulni. Nem tudom, hogy lesz, sose haltam még meg.

Vártam.

Nem tudtam mire várok.
Tapsra. – mondaná Apám szarkasztikusan. Hogy benne legyen, "arra várhatsz", nem érdemel ez tapsot.
Nem. Azt hiszem tényleg nem.
Apám se örülne ennek.
A család többi tagja se.
Buksi se.
Még tán Edit sem.

Hagyom a fenébe.
1 mm.
Nevetséges.
Ennyin múljak?

Kivettem a számból a csövet és felálltam.
Most kivert a víz, és rogyadoztak a térdeim.

Ez hülye ötlet volt.
Nem! Soha többet csinálok ilyet!
Ezt soha nem láthatom megoldásnak.

Annyi minden nem történt még velem.
Annyi kérdésem van, annyi választ várok, annyi mindent kell látnom.

A nemlét az faszság.
Azt választani is az.
Én többet soha nem fogom.



Ma két dolgot fogadok meg:

Soha többet, nem sírok nő miatt, sem más miatt.

És nem leszek öngyilkos.
Soha többet.
Egy életre lemondok róla.

 

Boldog karácsonyt?
Igen. Boldogat.

 

Centi_30.jpg154

 

 

 

 

December 17. Csütörtök


Persze az alegység ügyeletes tévedett vagy hazudott tegnap, nem teljes szabadnapra engedtek ki, hanem csak reggel 8-ig. Ha ezt tegnap tudom, ha belenézek a könyvembe és meglátom, hogy csonka szabadnapot kaptam, lehet, hogy ki sem jövök.
És mennyivel jobb lett volna!

Tegnap ugyanis találkoztam Edittel.

Fura volt, hogy nem engedett be magukhoz a lakásba, váratott az ajtó előtt, míg felöltözött. Lementünk a házuk elé sétálni, de iszonyú hideg volt, visszamenekültünk a lépcsőházba. Ott közölte, hogy talált egy másik palit, nem bírt rám várni.

Hát mit mondjak?
Nem ért váratlanul.
De hiába készültem rá, ez most így alaposan mellbe vágott.
Azt hittem kemény vagyok.

chuk1.jpgNem is értem miért, de valami igen gonosz markolt hátulról az agyamba és tépte, húzta hátra a tudatom.
És azok a foszlányok, amik kiszabadultak a szorításból, csak a reflexek közvetítésére maradtak alkalmasak. A reflex pedig az, hogy ez nem lehet, ezt nem hiszem, ez aljasság, ez árulás!
És ezt mondtam is neki, mit mondtam!
Zihálva hörögtem.

Ezt érdemlem én? Aki szolgálom a hazát? Aki azért védem, hogy ő kényelmesen, biztonságban hetyeghessen más pasikkal?

Nem érzi ezt aljasságnak? Nem gondolja, hogy ezzel engem tönkretesz?

Megszeppenve állt, könnyezett, szipogott, majd mikor én levegőért kapkodtam halkan megszólalt.

Több mint egy hónapja nem jártam nála, és még csak nem is írtam, azt sem tudta, mi van velem. Azt érezte, már nem érdekel, mert különben levelet biztos írtam volna, ha szeretem.

Bassza meg!
Teljesen jogos, amit mond!
Egyáltalán nem jelentkeztem az elmúlt hónapban, igazából tényleg nem érdekelt. Igaza van.
Mégsem megértő lettem most.
Attól, hogy ebben tökéletesen igaza van, elementáris harag áradt szét bennem. Fújtattam, ziháltam, vérben forgott a szemem.

Egy hónap haladékot kért, azt mondta, ne szakítsunk véglegesen. Legyen ez amolyan próbaidő, hogy hogyan bírjuk egymás nélkül.

Hallottam amit mondott, de azt éreztem, csak azért mondja, hogy gyorsabban szabaduljon, mert fél és teljesen jogosan fél.

Nem vagyok ura magamnak.
Ráordítottam, hogy konc nem kell! Ha nem jön be a másik pasi, hozzám ne jöjjön vissza! Ha így nem kellek, ahogy vagyok, akkor ne kelljek.

Márpedig így ahogy voltam, nem kellhettem neki.
De senki másnak sem kellenék.
Így torokhangon, agresszíven fenyegetőzve.

Ezáltal nem tűnök valami kívánatos portékának.
Nem hiszem, hogy ilyenre vágynak a nők.

Összehúzta a vállát, és most olyan picike lett, hogy a gőzön át is éreztem, mennyire törékeny.
De valamit össze kell zúznom.

– Így kelljek, ahogy vagyok! – ordítottam és egy hatalmas ütést mértem a levélszekrényekre. De kurvára fáj, gondoltam vékonyan a dühtől duzzadó erek közt, meg még az ugrott be, hogy na így aztán tényleg nagyon sokaknak kellenék, ahogy most vagyok.

– Kapd be a faszom! – mondtam annak a lánynak, akit valaha szerettem és kirohantam az utcára.

Mire hazaértem, már jobban fájt az öklöm mint a szívem, ezért a családdal úgy viselkedtem, mintha mi sem történt volna, bár Apámon láttam, hogy átlát rajtam, de csak annyit mondott, ne csináljak nagyon nagy hülyeséget.

Reggel indulás előtt bepakoltam jó néhány kazettát, a Sony walkmanemhez, amit már korábban bevittem, meg egy kis zsebrádiót. Aput kértem meg, amikor bejöttek nemrég meglátogatni, hogy vegyen nekem valami kisméretű rádiót, ami lapos és zsebben elfér.

Nyolcra rendben bejöttem, de a buszon valahogy felébredt bennem a megcsalt szerelmes és mozgatni kezdett. Bement velem Zádorihoz, akitől kértünk mára egy bent töltendő szabadnapot.
Nem adott, sőt közölte, hogy éjszakára szolgálatba megyek.

Dühösen trappoltunk ki az irodájából és betoppanva a körletbe elégedetlenül néztünk körbe.

Új körlet, nemrég költöztem. Nem tetszik nekünk az elrendezése.
Neki ugrottunk az egyik szekrénynek és a szoba közepére húztuk.

A hősszerelmesé volt az ötlet és az erő, enyém a test. Így ketten azokat a tárgyakat is el tudtuk mozgatni, amit egyedül nem sikerült volna. Átrendeztük az egész körletet a saját ízlésünk szerint, és aki benn volt a körletben, egy szót se szólt, senki nem mondott ellent.

Végül lehuppantunk az ágyunkra és estig duzzogtunk fortyogva.

 

Centi_30.jpg165

 

 

 

 

December 6. Vasárnap

Ma meglátogattak Anyuék.
Hát igen.
Izgulnak.
Féltenek.
Nem voltam otthon valóban, már több mint egy hónapja.

Napközben nem mentem semmilyen szolgálatba, délután három óra körül hivatott a csapat ügyeletes tiszt, történetesen Széna. Érdekes, hogy nem érzem rajta, hogy neheztelne, pedig ő volt szolgálatban, amikor elkaptak és behoztak minket reggel a katonai rendészek. Nagyon kellemetlen helyzetbe került volna, ha kiderül. Nem is mondanám, hogy kedvel, de mintha engedékenyebb lenne, nem pedig bunkóbb, ahogy az ember várná.
Be kell vallanom, még én is barátsággal gondolok rá, úgy érzem, nem akarom többet kellemetlen helyzetbe hozni.

Most is nagyon emberi hangon mondta, mikor már ott álltam az irodája előtt, hogy itt vannak a szüleim.
Nagy kerek szemekkel néztem, hogy hol is, de sietve magyarázta, hogy nem benn, mert nem engedheti be őket. Több okból sem, részben erre nincs felhatalmazva, ő ebben nem dönthet, de ma vasárnap lévén, semmilyen magasabb beosztású, döntésképes tiszt nincs benn. Másrészt, ha egyszer megengedik, akkor átjáróház lesz a laktanya, minden anyámasszony katonája itt fogadná benn a látogatókat.
Nem akarnak ide szülőket beengedni. Van egy elképzelés, hogy bevezetik a szülői értekezlet intézményét, de az még csak terv.
Mivel úgy hallotta, hogy régen nem voltam otthon, most engem kienged a kerítéshez.

– És Dvorszky – kérdezte végül –, legalább megírta nekik, hogy büntetésben van, azért nem megy haza?

– Ööö, jelentem nem.

– Akkor mit áll itt? – dorgált meg jóindulatúan – Menjen, kap egy negyed órát.

Igen. Míg a kapu felé igyekeztem gondoltam át jobban. Nagyon régen írtam levelet.
Hogy miért is hagytam abba, nem tudom. Illetve talán azért, mert a levél megírásához gondolkodnom kell a bentről és a kintről.
Kintről, a családról. Editről.
De akkor nehezebb benn.
Akkor is kibírom, de lassítja az időt. Ezért leszoktam róla.

Ahogy megláttam a családot a kerítés túloldalán, ahogy sütött belőlük, ahogy érezhetően körbe ölelte őket az aggodalom, az szíven ütött. Jól láthatóan semmi bajom, de ezt ők honnan tudhatnák, ha nem írom meg?

Mivel nem tudták mi van velem, élek-e, elhelyeztek-e, futkosóra küldtek-e, eljöttek megnézni.
Tök véletlen, hogy korosztályombeli a kapuőr, Prill Csabi.
Ha kopasz van itt, kényelmetlenül éreztem volna magam, de így fesztelen tudtam maradni. Anyuék először hozzá mentek, ő betelefonált Szénának, az meg leküldött. Kicsit azért a kaputól messzebb állt a család, a drótkerítés mögött toporogtak a hóban.

Nagyon mellbe vágott a látvány, nagyon régen láttam így egyben a családot, valamiért az Eskü napja jutott eszembe.
Őszinte örömmel köszöntöttük egymást, igazából legszívesebben átugrottam volna a kerítést.
ugrás.jpg
Nagyon idegesek miattam, ez jól látszott, hirtelen nagyon elszégyelltem magam, hogy nem írtam nekik.
Micsoda önzés ez?
Tényleg senkire nem vagyok tekintettel.

Hideg volt, de szikrázóan sütött a nap, és olyan nagyon sokat nem állhattak még kinn, de a két öcsém már kicsit unta az ácsorgást. Anyu elérzékenyülve kérdezgette, hogy mi történt, Apu csak csóválta a fejét, mikor ecseteltem, hogy most folyamatosan büntetésben vagyok azért nem megyek.
– Jó, de írhattam volna! – tesz szemrehányást Anyu, de már nem volt erre szükség, én nagyon is éreztem, hogy ez tényleg igaz.
Nagy vonalakban elmeséltem, hogy mik vannak benn, de nem beszéltem arról, hogy hányszor lógtam meg, hogy ennek mi vetett véget, nem mondtam, hogy állandóan torzsalkodom a tisztekkel, hogy tulajdonképpen csak a baj van velem. Azt mondtam, hogy a fegyver elhagyását nehezen emészti a vezérkar, ezért számíthatok arra is akár, hogy hónapokig nem engednek haza. De azt láttam, minél többet meséltem abból, mit csinálok itt benn, annál jobban csodálkoznak.
Legalábbis Apám.
Mondta, hogy valószínűleg fel sem tudja fogni, milyen lehet nekem itt benn, de ha lehet, próbáljak meg kicsit kooperatívabb lenni, vagy legalább ne keressem direkt a bajt.
Ő csak a kiképzést csinálta annak idején végig Kisújszálláson, de ott valamelyik tisztnek feltűnt, hogy csak az egyik szemével lát, ezért leszerelték. A szeme még gyerekkorában sérült meg, amikor felkapaszkodott egy busz hátuljára, majd egy kanyarban leesett. Összetörte magát nagyon és a szeme is megsérült.

Valami fogalma van a katonaságról, mondta, de nem tudja, mekkora pszichikai nyomás ennyire sok fegyveres szolgálatot adni, amennyit ránk terhelnek ezekkel a Rövid Ugrásokkal.
Nem akar abba a hibába esni, hogy olyan dologról osztogat tanácsot, amit nem ismer, de annyit tud, hogy fejjel a falnak menni nem sokáig lehet. Csak arra kér, gondolkodjak, mielőtt bármit teszek, kicsit vizsgáljam meg, milyen következményekkel járhat. Úgy érzi kicsit túllőttem a célon, de bízik bennem, hogy azért megtalálom a helyes megoldást a dolgokra.

Kurva kényelmetlenül éreztem magam. Nem azért, mert ugyan ultra finom, de azért mégiscsak fejmosást kaptam, hanem mert igaza van.
Nem gondolkodtam eddig sosem azon, milyen következményekkel járhatnak a cselekedeteim.
Álltunk a kerítés két oldalán, a dróthálót markolva és én őszintén szégyelltem magam, de nem tudtam Apámnak megígérni, hogy gondolkodni fogok. Azt tudtam csak mondani, hogy minden rendben lesz.
Lehet, hogy sokat leszek büntetve, mert nem szeretnek itt a tisztek, de kibírom, efelől ne legyen kétségük.

– Jó-jó! – mondta Anyu, de aggódnak miattam. Erősködtem, hogy ne tegyék, de nem sikerült száz százalékig megnyugtatnom őket.
– Legalább írjak néha. – szólt Anyu, én meg válaszoltam, hogy írok.
Igen, ennyit meg kell tennem.

Ahogy ott álltunk és néztem, hogy a leheletük pára pászmái átúsznak a kerítés drótjai közt és körbevesznek engem, rájöttem, hogy miért nem írtam.
Mert bár úgy tűnik én vagyok bezárva, mégis ők vannak börtönben, az aggodalom cellájában, én itt benn szabad vagyok. Ha nem gondolok arra, hogy kinn is lehetnék, hogy vannak szüleim, testvéreim, talán még csajom is, ha ezeket elfelejtem, szabad ember vagyok, akkor nem fog rajtam a szokásos büntetés, hogy nem engednek haza.

Ha nem engednek, nem engednek. Nagy ügy.
De ha leülök levelet írni, rajtuk gondolkodom, rájuk gondolok. Akkor hiányozni kezdenek ők maguk és mindaz, amihez hozzátartoznak.
Hiányzik a civil élet.
És ha az hiányzik, akkor rág belül, mint egy féreg. Ezt kell megtanulnom kezelni.

– Írok, írok. – mondtam búcsúzásképp, majd megszorongattuk egymás kerítésen átnyúló ujjperceit és én visszaindultam az épületbe. Ők megvárták, míg eltűnök, egy utolsót intettünk egymásnak. Fenn a körletben már estig nem szóltam senkihez, a fal felé fordulva, nyitott szemmel feküdtem megrendülten.

 

Centi_30.jpg170

 

 

 

 

December 1. Kedd


Éjszaka Ferihegy 1-re vittek.
Már nagyon hidegek vannak, egész nap olyan érzésem volt, olyannak láttam az eget, hogy havazni fog.

Éjjel szállongott ugyan a megfagyott, a gépekről apró szemcsékben leváló pára, de ez nem hó, még ha ugyanolyan tétován bolyonganak is a térben, mint az első könnyű hópelyhek.
Tíztől éjjel kettőig kinn álltam egyfolytában és addigra szép fehér váll-lapokat kaptam és ahogy pislogtam, azt is éreztem, hogy a szempilláim is fehérre festette a párakristályokat terelgető béna kis szellő.

Délben, nem sok alvás után keltettek, hogy Rövid Ugrással Tranzit-őrségbe megyek. Ráadásul 24 órában, ami azt jelenti, hogy ugyanúgy váltanak majd, mintha kapuőr lennék a laktanyában, vagyis négy óránként. Ez valami újítás, mert ez a tranzitőrségesdi nincs még nagyon kidolgozva. Eddig is elég ad-hoc módon intézték mindig, mintha ez a szolgálat még csak mostanában kezdene bevezetésre kerülni, és a tiszteknek nem lenne konkrét elképzelésük, hogy milyen is legyen. Valóban, a Sasok mondják is, mert kicsivel öregebbek, mint mi, hogy ők se emlékeznek sok ilyen szolgálatra, mintha ezek most szaporodnának fel. Valami változóban lehet a világban, mert mintha szökdösnének a népek otthonról.

Most egy líbiai fél család, vagy mi a fene érkezett tegnap, és persze nem tudni meddig maradnak. Azt gyanítom, ma még biztosan, vagyis a 24 órás szolgálatom kihúzom itt mellettük.

Genyóság amúgy amit velem csinálnak, mert az éjszakai szolgálatból Rövid Ugrással 24 órás szolgálatba tenni az kifejezett rosszindulatra vall. Nyilván szétesem a végére a fáradtságtól.
Mondjuk legalább nincs hideg az épületben.
A líbiaiak a Ferihegy 2 tranzitját szállták meg, fura összeállítású csapat, nem tudtam a dolgot hová tenni, két férfi és három, nagyjából egyforma korú kb. 10 éves fiú. Hogy ez egy nagy klán férfiállománya, vagy egy szűkebb családé, vagy két fél család, nem tudom.
Hol vannak az asszonyok, az anyák?
Velük nem sikerült komolyabb kontaktust kialakítani, hülyén néztek rám, ahogy a szokásos kézjeleimmel kérdezgetni akartam őket, ellenségesen rázták mindenre a fejüket, a kölkeik meg mögöttük röhögcséltek. Dühösen vonultam félre, rohadjatok meg, gondoltam, legyen veletek jó fej a kivégzési illetékes, aki majd otthon vár titeket.
De csak én gondoltam, hogy ezzel le van zárva a dolog, mert ugyan a férfiakkal megszűnt a kapcsolatfelvétel, a kölköket ez nem zavarta. Először csak összetorlódtak előttem pár méterrel egy kupacba és egymást lökdösve vihorásztak néha vagányan, néha szégyenlősen, majd kisebb kirohanásokat intézett némelyik felém, azt játszva, hogy közelebb mer jönni hozzám, ne adj isten megérinteni.

Nem voltam barátságos, bár igyekeztem jó képet vágni hozzá, de nem nagyon ment. Nem is nagyon reagáltam le, és azt hiszem itt hibáztam. Mert felbátorodtak és egészen közel jöttek és piszkálni kezdtek.
Valahogy nem látszott, hogy gyerekek.
Mintha kicsi, gonosz, erőszakos felnőttek lettek volna.
Lehet, hogy attól tűntek annak, mert ugyanúgy inget és világos szövetnadrágot viseltek, akár a férfiak, lehet, hogy azért, mert a frizurájuk is olyan volt, de lehet, hogy az arab gyerekek mind ilyen koravének, nem tudom, mindenesetre valamiért viszolyogtam tőlük.

arabkölkök.jpgAztán meg felbátorodtak és folyamatosan piszkáltak. A pisztolytáskát, a gumibotot, a sapkámat, mindezt egyszerre és hangoskodva. Értem én, hogy ezek a szarok tetszettek nekik, és lehet, hogy ez a fajta közvetlenség, hogy nekem dőlnek, rám támaszkodnak, meg hogy mosolyogva ugyan, de nyúlkálnak, ez otthon náluk természetes, de engem halálra idegesített.
Azt is láttam, hogy a líbiai férfiakhoz is így közelítettek, de én megilletődtem ettől.
Folyamatosan karattyoltak, piszkáltak, én meg hol innen, hol onnan fejtettem le a kezüket. És amikor nem bírtam az egyikük erőszakoskodását, megfogtam a kézfejét, erősen megropogtattam, majd durván hátrébb löktem. Ő felkiáltott a fájdalomtól és felém akart csapni a kezével, ekkor hirtelen felálltam és ha nem pattan fel az egyik férfi szintén, valószínűleg lekeverek a gyereknek egy pofont. Az ember nekem kiabált, én neki, aztán mindketten a gyerekeknek. Én azt kiabáltam neki magyarul, hogy vigye innen a büdös kölkeit, ő meg feltételezem azt, hogy hozzájuk ne merjek nyúlni.

Végül az ember maga mellé parancsolta a falkát, és ők meg durcásan és ellenségesen méregettek. Én elhatároztam, hogy az elsőt, amelyik ezek után felém jön, figyelmeztetésképp lelövöm. De aztán arra gondoltam, hogy amilyen faszok a tisztek, még lehet, hogy valahogy ezt is megúsznám, de ha van Isten és nem olyan hülye, mint a vezérkar, akkor biztos nem helyeselné, ezért annak rendje és módja szerint elszégyelltem magam, hogy micsoda hülyeségek jutnak az eszembe.
De azért a maradék három órát ugyanolyan duzzogva töltöttem, mint ők.

 

Centi_30.jpg176

 

 

 

 

November 25. Szerda


Tegnap véget ért az EÜ szabadság, de csak ma vittek szolgálatba.
Délelőtt Ferihegy 1-re.
Utána egy Ultra Rövid Ugrással. rögtön délutánra beosztottak Transit-őrségbe.

Egy szerencsétlen palesztin fickóra vigyáztam.

Azzal küldtek be hozzá, hogy igen nagy a szökés kockázata, nagyon figyeljek rá.
És hogy amúgy meg folyamatosan pofázik, de arra meg ne figyeljek.

Kicsi, törékeny alkatú, barna férfi volt. Amint beléptem felugrott és nyújtott karral jött felém bemutatkozni. Kicsit visszarettentem, észre is vette, lassított és mikor felengedtem, kezet ráztunk.
Leültetett és mesélni kezdett.

Nem értem, nem értem, mondtam neki néhányszor magyarul és kapcsolt, átváltott arra a pantomim előadásra, ami Abuval is segített szót érteni.

arafat.jpgAzt mondta, a PFSZ tagja, ha visszaküldik Izraelbe biztos kivégzik. Mutogatta a családja fényképét. Ez a felesége, az ott a két fia, az meg a nagylánya, ott hátul.

– Látom, yes, yes.

Aztán úgy tesz, mintha széttépné a képet és a darabjait a háta mögé dobná. Az ég felé mutat, igen, mutatja, mind az égben vannak.
Ott vannak.

Majd az ölében forgatja a képet, fátyolos szemmel mered rá vagy mellé.

Aztán hirtelen felugrik.

– Israel you know Israel...

– Yes, Izrael!

– Army!

Igen értem, katonaság.

Ratatata... ráz egy képzeletbeli géppisztolyt.

A feleségem, a lányom és a két fiam, mutatja a képen.

A feleség, a lány, és a két fiú.

– Yes, all family.

– Família?

– Yes, familia.

Az egész családja! Aztakurva! Mindet megölték neki.

Aztán közelebb húzódik és mesél tovább.

Nagy fájdalma volt emiatt, magyarázza, aztán kétségbe esett, végül dühös lett.
Nagyon.
Fegyvert szerzett és lőtte Izraelt. Lőtte éjjel, lőtte nappal és nekem az a gyanúm támadt, hogy lőtte ahol érte és igen, asszonyt és gyereket is.

Az a tűz, ami a szemében játszott, az nagyon is igazolja ezt a feltevést.
Aztán menekülnie kellett, mondja, ide jött, de nem engedik be az országba. Pedig neki azt mondták, ide be lehet jönni, innen nem küldik el.
De nem engedik be. Sőt sehova nem engedik, visszatoloncolják Izraelbe.
Ott biztos, hogy kivégzik.

– Ott kivégeznek.

Többféle változatban játssza el nekem, a torkára mutogat, hogy egyszerűen csak elvágják a torkát, kötelet hurkol a nyakába, hogy felakasztják, vagy lelövik. Az a gyanúm támadt, óvatosan befolyásolni próbál, valami segítséget vár, de nem tehettem semmit. Vigasztalásképp elmutogattam neki, hogy nem csak vele vagyunk ilyenek, és hogy Carlost is pár napja tettük ki innen.

Először megdermedt, nézett rám, s hosszan hallgatott.

Majd annyit kérdezett:

– Carlos?

– Yes, Yes, mutogatom, hogy fegyveres. A Carlos.

– Nincs itt? – kérdi a földre mutogatva.

– Nincs. Pár napja repülő, shh... Valahová el.

Nem közölhettem valami jó hírt, mert egész kicsire összement.

Biztos kivégeznek, mutogatja a torkát, a kötelet, a főbelövést.

Egészen megsajnáltam.

Kurva élet!

Mi közöm nekem ehhez? Miért én vagyok egy halálra készülőnek az utolsó mentsvár és ha igen, ha az vagyok, miért az a feladatom, hogy megfosszam a reménytől mégis, hogy elősegítsem a kivégzését.
Mert szívem szerint elengedném.
Lehet, hogy nagyon ronda dolgokat tett. De basszus, megölték a családját.
Persze ki tudja, hogy ez a szerencsétlen nem ölt-e már korábban is családokat.
Nem tudom.
De nem akarom senkinek a halálát elősegíteni.
Ebben nem akarok részt venni.

Persze, azért elengedni sem akartam. Legalábbis lábon kéne lőnöm magam, hogy ő volt és utána elengedni. Így lenne hiteles, de ezt azért mégse.


Rendes volt, mert nem szökött meg az alatt az egy alkalom alatt sem, amit akaratom kívül biztosítottam neki.

Tíz körül mikor a reptér elcsendesült és azt hittem, ketten maradtunk a palesztinnal az épületben, megjelent a Tranzitban Babarcsi zászlós.

Azt hittem ellenőrizni jött, összecsaptam a bokám, de nem érdekelte, legyintett.
Igazából a nevén kívül semmit nem tudok róla, a laktanyába sose jár, és hogy itt mi a feladata az rejtély, mert az itteni posztokat mind magasabb rangú tisztek töltik be. Atyaian átkarolta a vállam, lenyomott az ülésre és mellém ült.

– Na fiam, mi a helyzet?

– Jelentem, semmi rendkívüli nem történt.

– És az? Azzal mi van?

A férfi megérezte, hogy róla van szó, már szólt volna, de Barsi megelőzte, eltávolodott tőle, ezáltal tőlem is és egyetlen kézmozdulattal leállította. Nem ért hozzá, de benne volt, hogy neked most itt nem osztottunk lapot.

– Na mi van ezzel?

Dőlt belőle a cefreszag, billegett a széken.

– Jelentem, palesztin. Visszaviszik Izraelbe, kivégzik majd.

– Na, és miért?

Elmondtam amit tudtam, Carlost nem említettem, úgy éreztem, ezt a fickónak se kellett volna.

De Babarcsi legyintett – Hazudnak ezek, mint a vízfolyás. Megölték a családját, mi?

– Mi van? – fordult a férfi felé. – Family kaput? He? Family kaput?

A palesztin pasi szeme rám villant, szét akartam tárni a karom, de Babarcsi megbökött.

– Na kérdezd meg tőle, hogy miket csinált? Kérdezd meg, hogy kiket ölt meg?

Azt a pantomim előadást, amivel megkérdezhetném, nem akartam Babarcsi előtt bemutatni, szarul is éreztem magam, mintha elárultam volna az őrizetest, ezért csak széttárt karral pislogtam, nem tudok én ezzel beszélni, amit tudok, azt is a váltásom mondta.

– Ejjj, az Isten faszát! – horkant fel a zászlós és a fickó elé penderült.

– Na mit műveltél sunyiképű?

Az ember össze töpörödött, egyáltalán nem látszott félelmetes harcosnak.

Babarcsi nem hagyta.

Na gyerünk! Gyerekeket erőszakoltál, mi? Vagy miket? Mondjad!

De ekkor már a férfi ingnyakát szorongatta és ordított fröcsögő szájjal.

– Mondjad, kit öltél meg?

Kurva szar helyzet.
Itt egy arc, akinek a védelme az én feladatom. Most határozottan elkelne neki a védelem.
Meg kell védenem, hogy elvihessék meghalni. A másik meg a felettesem, részeg és erőszakos.

Tennem kellett valamit.

– Zászlós elvtárs!

Megfogtam a karját és igyekeztem hátrébb húzni.

– Zászlós elvtárs, nem fogja tudni elmondani, nem beszél magyarul, talán egy tolmács kellene.

Indulatosan rántotta el a karját.

– Maga fiam meg ne fogdosson! Nekem ne mondja meg, mit kéne! Megértette? Meg fogja ez mondani, tudom én, hogy kell ezekkel bánni!

Szerencsétlen faszit az ingénél fogva igyekezett lerántani a padról, az meg védekezni sem mert.

– Zászlós elvtárs! Zászlós elvtárs! – kiabáltam de nem segített. Valamit tennem kell, ez kezd nagyon eldurvulni.

Ekkor megragadtam erősen a karját, meg a palesztinét is és erővel szétrántottam őket. A fickó beiszkolt a sarokba, én meg közelharcba kezdtem Babarcsival. Lökdösődtünk, igyekeztem túlkiabálni, hogy felszólítom, hogy hagyja el a Tranzit területét!

– A Tranzit és ennek a személynek a biztonságát nekem kell biztosítanom. Most úgy ítélem meg, hogy közbe kell lépnem, veszélyben érzem a biztonságát. Felszólítom, hogy hagyja el a Tranzit területét!

Próbáltam hivatalos szöveget kanyarítani neki, hátha valamelyik katonai formula észhez téríti és rájön, hogy igazam van, nem tehetek mást, de nem hatott.

Megragadta a vállam, én is az övét, tépkedtük egymást, ellöktem, ő visszalökött, és közben fröcsögött belőle az öntudat:

Ő egy zászlós, az engedélye nélkül rá se nézhetnék. Ha tehetné, lelőne, mint a kutyát, ahogy ezt régen csinálták, de akkor legalább fegyelem volt! Azonnal vágjam vigyázzba magam, mielőtt szájba vág, és jelentsek.

Felhívtam a figyelmét, hogy Ő viszont az én engedélyem, és az ügyeletes tiszt engedélye nélkül hatolt be az általam őrzött területre, veszélyesnek ítélem az általam őrzött személyre nézve, és azonnal távozzon, de hirtelen valahogy kiszabadult az egyik keze és lekevert egy pofont.
Nem ért el nagyon, a sapkám sem esett le, viszont lezuhant a rostély.

Nekirontottam, a karját oldalra ütöttem megfogtam a zubbonyát, mint a cselgáncsruhát.

– Menj a picsába, te hülye állat! – ordítottam rá. Megrántottam magam felé, és mivel meglendült valóban a teste, már könnyedén el tudtam oldalirányba mozdítani. Félkört tettünk le együtt, ezáltal én szembe lettem az ajtóval, ő meg háttal. És teljes erőmmel afelé toltam.
A kurva anyádra a te kurva anyáddal feleltem.
Láttam, hogy az egyik kezével a pisztolytáska felé nyúlkál, de érdekes módon nem ijedtem meg, hanem csak annyit tudtam, nem hagyhatom. A vállánál fogva taszigáltam, de a kezére kellett ütnöm. Olyan lendülettel tettem, hogy véletlenül letéptem az egyik váll-lapját.
Az a földre esett, ő is meglátta, meg azt is, hogy mekkora erővel ütöttem a kezére. Felbőgött, de így védtelen lett. Egy határozott mozdulattal kilöktem a csapóajtón, még egy két lépést toltam, hogy ne tudjon azonnal visszajönni, közben ütéseket kaptam a mellemre és kerültem el a fejemre irányulókat, végül egy nagy ütést én is bevittem a mellére, amitől megtántorodott, így én visszaiszkoltam a Tranzitba és ráfordítottam a kulcsot. Beálltam az ajtó mellé viszonylag takarásba, odaugrott a palesztin is, de Babarcsi nem vett elő pisztolyt, csak ráütött egyet ököllel az ajtóra, beordított még, hogy kicsinál, végem van, aztán elcsendesedett.

 

Gondolom milyen patália lesz ebből a századnál! Lehajoltam a zászlósi váll-lapért és zsebre vágtam.
Összeverekedtem egy zászlóssal! A kurva élet!
Milyen híre, következménye lesz ennek?

Két óra múlva leváltottak pihenni, Babarcsi már nem volt az ajtó előtt, mikor a váltást beengedtem. Benn a kutató ügyeleten nem említette senki, gondolom akkor majd holnap a századnál.
A palesztin emberem rendes volt, nem surrant ki míg Babarcsival dulakodtam, szóval most nyugi van.
Aludtam pár órát, majd hajnalban visszaküldtek váltani.

Jött ki a társam, egy kisberben kölök, mondta, hogy szétmegy a feje, annyit beszélt hozzá a palesztin, de próbált úgy csinálni, mintha nem is hallaná.

– Mi a szart tud ez ennyit beszélni?

Nem mondtam el, amit én megtudtam, csak beültem mellé. Nekem már nem beszélt sokat, szomorúan hallgattunk, míg jöttek érte az izraeli biztonsági szolgálat emberei egy LRI-s földi utaskísérővel. A palesztin kezet nyújtott, éreztem, hogy reszket, még egyszer visszaintett messzebbről és nem sokkal később eltűnt.

Valószínűleg végleg.

Centi_30.jpg211

 

 

 

 

 

Október 21. Szerda


Persze azért lehúztak a szabadnapomból, mert 10-re kellett visszajönnöm, de Aput, Anyut megnyugtattam, hogy minden rendben van, ne aggódjanak. A szökésünket megúsztuk, azóta más komoly baj nincs. Nem állítom, hogy eloszlattam minden kételyt.      


Edithez nem volt már erőm este átmenni, reggel meg indulnom kellett vissza. Ahogy beértem Répa jött is elém, hogy menjünk gyúrni, de a lépcsőfordulóban Molnár Csabiba, korosztályunk tagjába botlottunk.

Irány inkább a klubszoba. A Csüti kérdés nélkül adta oda a kulcsot, mi benn összetologattuk a székeket, lefeküdtünk és viccekkel szórakoztattuk egymást. Mindhárman délután voltunk szolgálatba osztva, ráadásul mindannyian Ferihegy 2-re.
A szolgálat alatt is teljesen egyszerre küldtek ki és hívtak be minket, mintha valaki kínosan ügyelt volna rá, hogy a barátok együtt legyenek. Szinte mindenre feljogosítva éreztük magunkat, szét sem váltunk, együtt barangoltunk a szolgálati helyeink közt.
Nagyon durva függelemsértés ez, éjszaka lehet inkább kivitelezni, előfordul persze nappal is, de olyankor az ember fél szemmel folyamatosan pásztázza a környezetét, hogy elkerülje a lebukást.
De mi ma végigröhörésztük a napot és senkire nem figyeltünk. Szinte el is tűnt a katonaság, egy sikeres ciházás után behúzódtunk a beton közepén emelkedő nagy szellőző mögé, leültünk a szellőzőcsőnek támasztott háttal, körberaktuk magunkat szendvicsekkel, sütikkel és BB baracklevekkel. Sztoriztunk, teleszájjal röhögtünk és olyan érzésünk volt egész nap, mintha nyaraltunk volna.

nyaralok.jpg

Centi_30.jpg246

 

 

 

 

Szeptember 16 Szerda


Reggel a szokott időben keltettek, de jelezte az alegység ügyeletes, hogy a tisztek kihallgatásra rendeltek, készüljek. Reggeli után készen voltam teljesen, de a legteljesebben arra, hogy szájon vágjam Bakonyit, egy gerinctelen Berbent.
Medvének, és ami súlyosbító körülmény, Robinak a haverja.

Robi már egy ideje eszembe sem jut, már feleselni is meguntunk egymással, ha ő van a konyhán, nem köszönünk egymásnak, nem szólok be neki, nem tesz megjegyzéseket, ellenségesen méregetjük egymást, szúrósan figyelem minden mozdulatát, ahogy a kaját adja nekem, ő látja ezt, már meg sem próbál, szart, vagy kevesebbet adni, gyorsan kiadja, ami jár, ne is lásson.
Hosszú út vezetett idáig.
Néha viták, kiabálás, de a legutóbbi összezördülésünk óta, ha úgy ítélem meg, hogy nem megfelelő az étel, amit adott, akkor keményen a szemébe nézek és ha nem fogadom el egyáltalán, akkor félretolom a tányért, ha csak azt várom, hogy egészítse ki, akkor meg vissza az orra elé. Ő legfeljebb szitkozódik, de hozzácsap még valamennyi húst, köretet, vagy ad egy új tányér kaját.
Nem akar vitát már ő sem, a múltkori eset komoly presztízsveszteség volt, nem akar többet ilyet. Engem meg már nem érdekel, adjon rendes kaját, amúgy meg szarok rá.
Van abban a mondásban valami, hogy embert barátjáról, ezt már Ketyával kapcsolatban is felfedeztem, de markánsan, Robi és Bakonyi barátságával kapcsolatban merült ez fel. Bakonyi alakra, testtartásra, gesztusaiban, de még hanghordozásban is teljesen azonos Robival, mintha egypetéjű ikrek lennének. Az a sunyi nézés is, amit már Robiban is rettentő visszataszítónak találtam, Bakonyiban ugyanúgy megvan.

És ma azt találta kérdezni a folyosón, hogy mi van baszdmeg Dvorszky, fegyveres zendülésre készülsz, minek neked egy húszas tár, meg hogy reméli, most kicsinálnak a tisztek. Kajánul vigyorgott, éreztem, hogy szeretném pofán vágni, de aztán csak bemutattam neki a középső ujjamat és folytattam az utam.

Aztán politikai foglalkozásra vezényeltek délelőtt többünket. Korlát százados tartotta, annak szentelte a foglalkozást, hogy milyen fontos feladata van Magyarországnak nem csak katonai szempontból, mert az nem kérdés, hogy az első bástya vagyunk a Szovjetunió védelmének szent feladatában, de ideológiai hadviselésben is jeleskednünk kell, ezért a legkisebb jelet, ami gyengítheti, ne adj isten nyíltan a rendszer ellen tör, írmagjában kell elfojtani. Például ebben a feladatban ránk osztott szerepben fokozottan kell figyelni a fegyveranyagra, mert az olyan eset, mint a tegnapi, felveti a szándékosság kérdését, és ha beigazolódik a sejtés, kegyetlen határozottsággal kell fellépni ellene, mit gondol erről Dvorszky határőr?
A fasz kilós, olyan teátrálisan adta mindezt elő, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy ez a színjáték az én megfélemlítésemet szolgálja. Igazat adtam neki, mintha nem én lennék, akinek a bőrére alkudoznánk épp, aztán az elsők között húztam ki a teremből.

Rögtön ezután hívattak a tisztek, a kilós, az őrnagy és a két kopasz hadnagy előtt kellett megjelennem. Gondolom a százados elmesélte már, hogy mennyire belém állította a szart a foglalkozáson, mert majdhogynem sajnálkozással hirdettek ítéletet.
Most az egyszer ezt véletlen botlásnak minősítik, de a fegyver és lőszer kiadási szabályokon szigorítani fognak. Ezt a kötelékek is kihirdették, mondván, hogy köszönje mindenki nekem, de nagy tolongás nem lett, néhány kurva anyád Dvorszky hangzott el, de elég is ez, a hajbókolással úgyse tudtam volna mit kezdeni.

Aztán hogy, hogy nem, délután a balhé ellenére kiengedtek szabadnapra, bár holnap majd délre vissza kell jönnöm. Átmentem rögtön Edithez, ahogy hazaértem, de nagyon ellenségesen fogadott.
Az apjának ugyanis küldött egy levelet a rendőrség, hogy jelenjen meg megadott időben a Skodájávál a kapitányságon. Napokig tiszta ideg volt az egész család, nyilván mindenki arra gondolt, hogy nyilván én csináltam valami piszokságot, amikor kölcsön kaptam.
Az apja szerencsére nem is volt otthon, Edit szerint jobb is, mert borzasztóan mérges rám, azt se tudja mit csinálna velem, ha itt találna. Ez valahogy nem erősítette meg azt a szándékom, hogy sokat időzzek náluk, Edit meg nem volt hajlandó eljönni otthonról, mondván ezekben a vérzivataros időkben szükségük van a szüleinek a támogatásra.
Bűnözőnek éreztem magam, az anyja tekintetére hagymát és szalonnát is húzhattam volna magam mellé, de azt nem tudtam megfejteni, mit tettem. Egyszerűen nem emlékeztem semmi olyanra, ami miatt ilyen eljárást kellett volna a rendőrségnek kezdeményeznie.

skoda.jpg

Mára teljesen elment a kedvem mindentől, Buksi jelenléte vigasztalt csak, amikor órákra elmentem vele sétálni. Aztán persze nemsokkal később kiderült, hogy valamilyen bűneset miatt az összes fehér Skodát berendelték a városban, adatokat, meg az állapotukat nézték meg, Edit apjáé tiszta. Gondolom cserbenhagyásos gázolás vagy valami egyéb történhetett, és törés, új fényezés nyomát kereshették.
Tisztázódtam és legközelebb már erről nem is beszéltünk, de valami bizalmatlanság a szülőkben visszamaradt.