Centi_30.jpg191

 

 

 

 

 

November 10. Kedd

Nem volt most Rövid Ugrásom, éjszakai szolgálatból éjszakára mentem újra. Hat körül Lufival, a Sas körlettársammal azon beszélgettem, hogy az erő miben nyilvánul meg.

Én azt mondtam, hogy szerintem testben.
Lufi azon a véleményen volt, hogy testben is, de akaratban is.
Sőt akaratban inkább.

Valahogy eljutottunk oda, hogy ő sosem szkanderozott, engem meg sosem nyomtak le.
Azt mondta, hogy letesz.
Ezt nem hihettem. És nem is tűrhettem.
Azt mondta, hogyha nagyon akar, le tud győzni.
Figyelmeztettem, hogy ez még senkinek sem sikerült.

Annál jobb. Mondta így még jobban akarja.

Tehát szkanderezni kezdtünk.
szkander4.jpg
Lufi ugyan nagyobb nálam, de kövér egy kicsit, ezért eszembe sem jutott, hogy erő lehet benne. Márpedig ahogy most nekiveselkedtünk úgy néz ki, lenyom.
Szkanderben.
Puha, folyós karján semmi nem feszült meg, semmi nem rándult meg, semmi nyoma nem volt, hogy éppen emberfeletti erőfeszítést végez. Mindez Lufi arcán látszott csak, vöröslött, rángott és csikorgott a foga.

Viszont a szeméből ádáz tűz villogott, de igazából nem volt perzselő, ha összetalálkozott a tekintetünk sem láttam benne ártó szándékot. Tulajdonképpen úgy nézett rám, mintha ott sem lennék. Nem velem küzdött, hanem azzal az erőfeszítéssel, amivel én ellenálltam.

Csak arra koncentrált, hogy annál nagyobbat tudjon kierőltetni magából. Hogy a neki ellenálló erő kié, lényegtelen. Tulajdonképpen a koncentráció tette vaddá a tekintetét.
Én örömmel belefeszültem az összecsapásba, jött a gondolat, hogy őt most jó lenne lenyomni.
De ez így akaratnak elég gyenge.
És nem is ért sokat, mert hamar megértettem, hogy az nem fog menni. Ha Lufi legyőzni nem is tud, azt erről az arcról, ebből a tekintetből láttam, hogy nem is hagyja magát.
Én nem győzhetek.
Pedig jó lenne.
De nem fog menni.
Ennyit az akaratról.

Mármint az enyémről.
Mert Lufié sziklaszilárdnak látszott. Mert az arca folyamatosan változott, de a tűz a szemében nem.
Aztán egyszer csak kihúzta magát, az arca kisimult és belenézett a szemembe. Nyugodt volt és fennkölt. Nem győzött még, de már igen.
Tudtam, hogy vége.

Hogy nem győzhetem le, azt már korábban megértettem, de azt gondoltam, tartom magam, amíg ki nem fárad, és feladja. De nem adta fel, sőt most látom, hogy tudja, legyőzött. A karjaink még egymáshoz feszültek, de nyilvánvaló lett, végem.
Nem tudom, hogy mi történt eddig, talán csak az erőm térképezte fel és megállapította mennyit kell pluszban belefektetnie, vagy mostanra gyűlt össze annyi akarat, amivel legyőzhet, mindenesetre kiegyenesedett, rám nézett és egy határozott mozdulattal letett.
Nem gyorsan, nem kapkodva, hanem egyenletes lassú sebességgel, de nem torpant meg, és én sem tudtam ellene tenni semmit. Mint egy hidraulikus emelő, lassan, de biztosan elvégezte a dolgát.

Mivel még mielőtt egymásnak feszültünk volna, kiszivárgott a körletünkből, hogy úgy néz ki Lufi szkanderezni fog, ráadásul velem, így egész sokan lettünk mostanra. Nagy üdvrivalgás támadt, néhányan szaladtak is továbbvinni a hírt. Lufi egész ügyesen hessegette el a gratulálókat, és nagyon hálás voltam neki, hogy a nagyképűség legkisebb jele nélkül nyújtott kezet nekem és egyáltalán nem lesajnáló hangsúllyal, csupán barátsággal jegyezte meg, hogy valahogy így gondolta, hogy az akarat az erősebb.

Nagyon megkedveltem Lufit, hogy később sem hencegett sosem ezzel. Ha kérdezték, csak legyintett, hogy semmi nem volt, én rossz passzban voltam, ő meg jóban, ennyi.
De akárhogy nézem ez nekem komoly presztízsveszteség.

Vége ennek a mítosznak.

Vége annak az időszaknak, nem kőbe vésett szabály, hogy nem lehet letenni.

Emlékszem, még Medve is elismerte a fölényem kénytelen kelletlen, holott ő tényleg az igazán erősek egyike volt. Sokat kerülgettük egymást, illetve ő engem, szóban sokat szkanderoztunk, de egyszer nem bírta ki és kihívott.
Amikor már tudható volt, hogy engem senki nem tesz le és hogy ő meg már majdnem mindenkit. Sokan várták ezt a mérkőzést, mert eddigre már köztudottan utáltuk egymást Medvével, és kicsit mi is úgy éreztük, hogy most revansot veszünk egymáson. Végre szabályozott keretek közt egymásnak eshetünk.
De azért féltem ettől a mérkőzéstől.
Medve mégiscsak egy nagyhangú öreg, és valóban erős. Nem volt bennem az a lendület, mint amikor kizavartam a körletünkből, semmi indulat nem volt bennem és féltem, hogy így kevés leszek.
Volt is egy pillanat, amikor megtolta a kezem, úgy nézett ki lassan letesz. De nagyon nagy szerencsémre ettől olyan önelégült arcot vágott, hogy bennem azonnal felbukkant a kép, hogy milyen elánnal mesélné másnak, illetve, hogy ezek után bátrabban baszogatna, hisz egyértelmű, hogy erősebb.

Láttam a kaján vigyor előszelét a képén, és jött is a kellő indulat, a kurva nénikéd, ezt nem hagyom. És valóban, megint nem nyertem ugyan, de Medve is kénytelen volt feladni.

Jól van – mondta –, majd legközelebb.

De ebben a mondatban az a két szó volt erősebb, hogy "jól van". Azt jelentette, oké tényleg nem lehet letenni.
Ez az eset erősítette meg ezt a hitemet nekem is. Úgy éreztem, ekkor öltött formát és rögződött valami viszolygással vegyes tisztelet irántam a többiekben, ami úgy éreztem, sok esetben védettséget biztosított.

Csak remélni tudom, hogy ez az eset Lufival nem tépázza meg a híremet nagyon.

Igazából az esett nagyon rosszul, hogy Lufi karja petyhüdten, lazán lifegő zsírréteggel fejtett ki akkora erőt, ami ellen nem tudtam védekezni. Emlékszem az utolsó gondolatomra, mielőtt csattant a kézfejem az asztalon.
Jaj ne már, ez a csoffadt bicepsz nyom le?

És de.

Ez.

Éjjel ezzel a petyhüdt karral küzdöttem álmomban, sose feszült meg, mindig lötyögött rajta a háj, de nem tudtam védekezni, az meg pofozott vagy falhoz nyomva fojtogatott.

 

Centi_30.jpg206

 

 

 

 

 

Október 26. Hétfő


Széna elengedett reggel a takarítás után, még egy fejmosással sem fárasztott sem minket, sem magát.
Aztán már csak pihentem a délutános szolgálatig, majd F2-re vittek.

Herold volt a Küti helyettese.
Olyan pozíció, amiben ha akar, meg tud szopatni.
És meg akart.

Két novemberi leszerelő helyeselt, hogy kinn kell aszalódnom, mindenkinek jobb lesz úgy. Heroldnak felragyogott az arca, mellé álltak az öregek.
Annyira a képükbe kiáltottam volna, hogy kapjátok be, szarjankók, ha tudnátok mit művelek éjszakánként, hogy pár órája még csajoztam a laktanya előtt, nem beszélnétek így rólam, de lenyeltem.

Persze, ényleg megszopattak. Keserű pirula volt ez, mert ezek szerint semmit sem ért, hogy megfenyegettem a napokban Heroldot. Vagy nem értette, vagy nem akarta érteni, de mindegy is, az a lényeg, hogy nem voltam egyértelmű. Vagy légnemű vagyok, én hiszem csak, hogy súlyom van. Mások nem mindig érzik bennem az erőt. Valamit ezzel tennem kell, mert ma tényleg csúnyán megszopattak.
16 percet pihentem, a váltás is késett, emiatt összesen 7 óra 51 percet álltam kinn.

A váltás nem szokott késni.
Az amolyan szentírás, hogy a szolgálat végén nem baszunk ki a másikkal, időben leváltjuk, menjen, pihenjen.
De ma valamiért elkéstek.
Tehát 7 óra 51 percem volt fortyogni.

Mikor leváltottak, felemelt mutatóujjal figyelmeztettem Heroldot, hogy eszébe se jusson hozzám szólni, mert letépem a fejét. Azt reméltem, hogy a két öreg Berben is csak addig röhörészik, amíg rájuk nem villantom egyszer a szemem, amiből sütött a vérfürdő vágya.
De utána is röhörésztek.


Mire beértünk a laktanyába már annyira ideges voltam, és ez látszott is rajtam, hogy mindenki jobbnak látta, hogy a plató hátuljából hagyjanak előrerobogni és hangosan odaverve a bakancsomat feltrappolni az emeletre. Az alegység ügyeletes megállított valami szar miatt, nem figyeltem, a dühöm forró agyvizében áztak a gondolataim, nem nagyon bukkant felszínre semmi; bármilyen új impulzus meg mint szemét, lebegett a tetején.

Legyintettem ingerülten és a fegyverszoba ajtóhoz már az egyik Berbennel egyszerre értünk, itt megint éreztem a mozdulataiban valami felsőbbrendűséget és nekem eldurrant az agyam.

bohóc.jpgFélretolva őt, az ajtóból hajítottam be a géppisztolyom a fegyverszoba mélyére, csoda, hogy nem repült ki az ablakon.
Hatalmasat csattant a többi fegyveren, aztán a földön.
Az egész folyosón végighullámzott a hangja, mindenki elhűlve hallgatta, AEÜ utánam kiáltott, ahogy meglátta, hogy ezután a körlet felé gyalogolok, hogy ezt jelentenie kell, és azonnal tegyem a helyére rendesen, de egyáltalán nem reagáltam, mentem lefeküdni.

Úgy éreztem, ez így nem jó, éjjel kemény legény vagyok, Rejtő regényhős, nappal mások rongya, amit rángathatnak, ahogy akarnak. Olyan, mintha valami degenerált, beteg elme szülte Dr. Jekyll és Mr. Hyde történet szereplője lennék.
Nem jó ez így.


Valakit nagyon meg kell vernem.

Valakin meg kell mutatnom, hogy hol a határ, hogy ne maguk közül valónak gondoljanak, hanem ufónak, idegennek, veszélyesnek, kerülendőnek.
Valakit megverek.
Nincs más megoldás.
Nem tudom. Legyen az alegység ügyeletes?

Elvégre beírt másnapra kihallgatásra.

Centi_30.jpg234

 

 

 

 

Augusztus 29 Szombat


Ma megint Parával mentem szolgálatba F2-re. Répával összeálltunk, vagyis mind a ketten elhagytuk a szolgálati helyünket, én beljebb mentem a betonon, ő kijjebb a füves rész felé és középtájt találkoztunk.
Répa egy igen érdekes jelenség.
A második kerületben nőtt fel, az Ördögárok mellett egy kastélyban. Csak nagy fejesek, rendszerhű arisztokrata családok laktak a környéken az állítása szerint, de ők teljesen véletlenül kaptak itt lakást, egy műemlék kastélyban.
Ezt utalták ki nekik. Proliknak.
De az apja korán meghalt és ő egyedül élt a takarítóként dolgozó anyjával. A sok kádergyerek folyamatosan zrikálta, és csak úgy tudott ennek véget vetni, hogy mindegyiket elverte. Ezért a kerületben egy idő után, miután mindenkit egyenként elkalapált, már nem piszkálták.

Ő állt a betonon a hátsó gépállóhelyen. Mikor mentem ki én is, megálltam mellette, egészen pontosan behúzódtunk az egyik gép mögé takarásba, és beszélgetni kezdtünk. Korosztályom. Azokkal, akikkel együtt vonul az ember, könnyebben találja meg hangot.
Mesélt a gyerekkoráról, hogy kezdetben, az egyéni torzsalkodásokat kellett megszüntetnie,  ezért aki beszólt neki, annak nekiugrott. Nem mindig járt szerencsével az elején sokszor került szorult helyzetbe, de tudni lehetett róla, hogy semmit nem tűr szótlanul. Aztán erősíteni kezdett és végül szisztematikusan végigverte a környék, a suli vagányait, aztán azoknak a haverjait. Ebből az a helyzet alakult ki, hogy Répa iszonyúan hirtelen haragú lett, gyorsan elfutotta a pulykaméreg, és tanácsos volt nem feszíteni nála a húrt.


De mivel őszinte barátja nem sok volt, akit a bizalmába fogadott, annak szinte vértestvére lett. Karcsú gyerek volt, ha nem attól lett volna széles válla és keskeny csípője, hogy iszonyú izomzat takarta, még nőiesnek is lehetett volna nevezni. Amikor szóba került az anyja bármikor, nagyon oda kellett figyelni, hogyan ejti az ember ezt a szót: anya. Gyanakodva figyelt, mindig gúnyt keresett.
Akinél ezt már nem figyelte, az volt a barátja.

répa2.jpgMi valahogy nagyon gyorsan beszélni tudtuk a másik nyelvét, a kinn töltött öt óra első fél órájában kialakult ez az állapot. Mindenki szerint magasan Répa a legjóképűbb köztünk, de van mellé egy adag gyerekes komiszság és valami önelégült mosoly az arcán, amitől Rejtő regény szereplőnek tűnik, a vagány nők bálványa, talán Fülig Jimmy ilyen.
De igazából hazudni sose tudott, talán csak lódított, de úgy, hogy mikor mondta, már röhögött rajta mindenki. Mindenki igyekezett jóban lenni vele, nem amiatt, mert a testi ereje tekintélyt parancsolt, hanem mert áradt belőle a természetes, manír nélküli magabiztosság, abból adódóan, hogy gyakorlatilag nem volt természetes ellensége.

Kiderült, hogy én a Dózsában cselgáncsoztam, ő meg a Dózsában birkózott, a véletlenen múlt, hogy nem találkoztunk, de ez a tény azt eredményezte, hogy sosem mértük össze az erőnket. Pedig én igen jól fejlődök, sosem voltam ennyire erős, a napokban elkaptam a ritmust és már majdnem a legnagyobb kézi súlyzót használom bicepszezni.  Érzem, hogy formálódom, és szeretem, hogy hanyatt fekve, már belelóg a periférikus látásomba a mellkasom. Gyakorlatilag végig hülyéskedtünk egész szolgálat alatt, nagyon jóban lettünk, olyan vicceket engedhettem meg magamnak, amiért másnak a fejét venné. De ugye összeálltunk, vagyis én nem mentem ki a szolgálati helyre, ő meg nem zavart el, ahogy a szabályzatban benne van.
Nem beszélgethetnénk.
Olyan súlyos vétség ez, mint a szolgálati hely elhagyás.

De ennyi kockázatot megér egy új barátság

Centi_30.jpg330

 

 

 

Június 24. Szerda

30 hetem eltelt, még hátravan 48.

Az éjszakai szolgálat előtt bementem a kennelek közé, felvenni az újabb őrkutyát. Szemi feküdt, és amikor meglátott lejjebb, egészen közel a lábaihoz engedte a fejét. Onnan sandított fel rám.

Gyorsan megnyugtattam.

– Nyugi Szemi, pihenj csak, nem téged viszlek!

Nincs 6 egész órája, hogy behoztam, nem akartam szegényt kivinni újból. Abból, ahogy viselkedett láttam, hogy nem is akar mozdulni. Ezért Pórázt vittem magammal. Amióta véletlenül kiengedtem, azóta valahogy velem megbékélt, talán jó pontnak értékelte, hogy szereztem neki egy labdát. Az a gyanúm kezd támadni, hogy tökéletesen elfogult vagyok ezekkel a kutyákkal. Póráz fejedelmi megjelenését is imádtam, meg azt a tartást, ami mindegyikben benne van. Pedig ha tudnák, ha felmérnék ésszel, hogy tulajdonképpen rabszolgák, nem biztos, hogy így bírnák. Persze lehet, hogy tudják és pont ezért olyan a tartásuk, és tényleg elfogult vagyok, mert azt gondolom, hogy ők tudják igen, de így mutatja meg mindegyik, hogy nem törtünk meg.

Éjjel megmozgatta a szél a levegőt. Nappal iszonyú meleg volt. Sosem gondoltam volna, hogy lesz valaha olyan, hogy én vágyom majd egy bizonyos időjárási állapotra és élvezem az eljövetelét. Városi kölyök voltam. Eddig a városban az időjárás csak egy tényező volt a sokból, és mint ilyen bármely állapotában csak marginális lehetett. Hatott ugyan az öltözködésre, de semmi másra. Most meg állok széttárt karral és érzem és élvezem a szellő érintését, az enyhén hidegebb levegő borzongatását. Mintha egy tengerparton lennék, lábamat égető, forró homokban futok az azúrkék partvonal felé, a kókuszpálmák váltakozó, pulzáló árnyékában. Tátott szájjal futok, hogy mielőbb beleharaphassak a tenger sós, pikáns testébe és ekkor valóban beterít, átölel ízével, zamatával.

Olyan.

De nem az.

Mert itt ez a megmozdult levegő csak váltja a szart.

A döglesztő hőséget, a fullasztó szárazságot.

De mégis kibaszott jó!

Nyalom, habzsolom.

Fürdöm benne.

Aztán ezt is unni kezdem, abbahagyom, hozzászokom.

Sőt már fázom.

Fogok is.

Csak most kezdődik az éjszaka.

Póráz is megereszkedik. Nyomja a hideg, kisebb akar lenni.

Nem akar fázni.

De a mozgásán más nem látszik. Csak az, hogy bármeddig viselné.

Hidegben is ugyanúgy működne.

Nem mutatna semmit.

Ha belül rázza a lelkét a fagy, akkor sem.

Nem tudom, hogy leszek-e ilyen jellem valaha is.

Mire visszaérünk a kutató ügyeletre, ez a légmozgás is fullaszt. Meleg mégis.

 

 

 

Reggel szolgálat után megvártam Szilasit és kértem kimenőt fogorvoshoz. Jelezte, hogy megfontolja és leléptetett.

Délben keltettek, hogy van könyvem 2-től.
Nagyon gyorsan elintézem a fogorvost, igazából egy másik időpontot kérek tőle és már megyek is tovább.

Nem tudom miért, de látni akartam Editet. Egyszer csak rám tört ez az érzés. Két hete, amikor otthon voltam el sem mentem hozzá, viszont a legutóbbi találkozásunk igazán reményt keltőnek tűnt, talán ekkor fogant meg az az érzés, ami ma életre kelt.
Bementem a sulijába és az ügyeletest kellett győzködnöm, meg a portást, hogy hívják ki az óráról. Már messziről futott felém a folyosón és úgy repült a nyakamba, hogy majdnem elsodort mindkettőnket a szele.
Azt hiszem pörögtem vele, de ebben nem vagyok biztos, mert belül, a lelkemben biztosan pörögtem és nem tudom, hogy amúgy mi történt.
Csókolgattam és nem érdekelt a portás alakja a háttérben, aki hosszan nézte a jelenetünket. Néztem azt a piros csengő száját, amivel azt duruzsolja nekem, hogy milyen fess látvány vagyok és milyen fura, hogy ez a szó jut az eszébe, amit a nagymamája használt, és legutoljára egyébként rám, mert a legutóbb látott és nagyon csinos fiúnak tart egyenruhában. De nem csak a nagyi, hanem ő is nagyon szeret engem ebben a ruhában és szeretne velem így mutatkozni, és eddig mindig, amikor elkísértem a suliba, majd szétnyílt a mellkasa, annyira büszke volt, de én olyan furcsa voltam állandóan, mintha rossz kedvem lett volna, vagy haragudtam volna, de nem értette, mert nem csinált semmit.

Ó én fasz, dehogy haragudtam! Milyen rossz, hogy ezt érzi, mikor csak amiatt voltam visszafogottabb, mert azt hittem, kényelmetlen neki velem, katonával mutatkozni.

Basszus!

Szeretem ezt a lányt! Szeretem, ahogy csüng a nyakamban és engem dicsér. Egészen levett a lábamról.

Ahogy a testemnek feszül a combja, a csontjai, a bordája, a melle, eszembe jut, hogy a mennyország az lenne, ha semmi mást, csak őt érezném már mindig, mindenhol ő feszülne hozzám, nem kéne magam éreznem nélküle soha többet.

Igazából nem is beszéltünk mást meg, elengedtem, sőt küldtem vissza az osztályba, órára. Elmondtam, hogy csak azért jöttem, hogy lássam, mert most nagyon akartam, tehát eljöttem, találkoztunk, de nem maradhatok, mennem kell vissza. Elbúcsúztam tőle és nem bírtam magammal, mert kockáztatva, hogy nem érek vissza 8-ra, hazamentem és otthon is közöltem a családdal, hogy szeretem Editet.

Levitation.jpg

Egészen a laktanya épületig, annak is a második emeletéig levitáltam. Széttárt karokkal, lábakkal lebegtem, csak a megszokás lassú sodrása vitt közelebb a katonasághoz, egészen az alegység ügyeletesig. Semmit nem érzékeltem a világból, Edit arca és alakja világított előttem, mint egy grál, és éreztem, hogy az övé vagyok, testestül-lelkestül. Kitöltött a szerelem, úgy ömlött át rajtam, hogy mindent kisodort magával, már csak tisztán az csordogált bennem, belekódolva Edit képével.

És ahogy lépdeltem fel a lépcsőn éreztem, hogy ez olyan erő, ami nem fér ide be.

Se a laktanyába, se a lelkembe.

Kiadni magamból itt benn nem tudom, de termelődik folyamatosan, hízom tőle és egyszer csak szétveti a testem-lelkem. Tudtam, hogy ez lesz majd és épp ezért volt jó még a lépcső tetejéig a szerelemben fürdeni. De, mint akit ketten a két karjánál fogva rángatnak, pofozgatnak, hogy ébredjen a tébolyából, mint aki már tudja, hogy kelni kell, de még maradna, még létezne inkább az álomban, a tébolyban, nem akartam kilépni. Én láttam, hogy ki kell jönnöm belőle, nincs mese, de olyan mélységesen finom érzés Editet szeretni, olyan természetes állapota lenne ez a létezésnek, hogy úgy éreztem megéri védekezni, szembeszállni az ébredéssel, a valóság bizonyító erejű képével. Küzdöttem, tekeregtem, de amikor megálltam az ügyeletes asztala mellett és megláttam, hogy a mellettem lévő két alak katona ruhában van, olyan érzésem volt, hogy az alegység ügyeletes pofozgat éppen.

És nem is tévedtem. Olyat mondott, ami kirántott, kijózanított azonnal.

– Két óra múlva éjszakás szolgálatba mész, kezdj el készülődni.

A kurva élet, még kimenőben vagyok, nincs is semmi átmenet, már megyek is szolgálatba? Nem várhattunk volna még egy kicsit?

De nem, nem vártunk. És ezzel megtört a varázs, elillant a szerelem.

Akkora űrt hagyott maga után, akkora árkot, majdnem beleszédültem.

De ha nem illan el, ha marad, beledöglök.

Itt benn, azzal az érzéssel nem lehet létezni.

Éjszaka F1-re mentem fel, Hobint, az öreg csatalovat vittem fel.

Ez a valóság.

Álomnak jó Edit és a szerelem, de itt élek, és észrevettem, hogy ha rájuk gondolok, akkor mérhetetlenül lelassul az idő. Kinn a beton mögött töltött idő megsokszorozódik. És már ez is elég, hogy az ember úgy érezze, ennyit semmi nem ér. Ez kínzás, ez kikészít, megöl.

Viszont addig, míg tartott ez ma, piszok jó álom volt, úsztam benne, mint a magzatvízben, nyitott szemmel és tele ment vele a szám, a tüdőm, gyomrom, a szívem és nem fullasztott. Szép kép ez, de már csak álom.

Ma éjjel sikerült hibernálnom az agyam, a kietlen tájon, messzi fények mögött járőröztem, és Editet láttam minden másodpercben, de csak mint esztétikai tanulmányt forgattam magam előtt a képét. Gyönyörködtem benne, de nem akartam többet. Nem jött elő a szerelem, nem jött elő, hogy vele kéne lennem, nem itt. Mintha egy barátomnak mutattam volna meg messziről egy fa mögül lopva, hogy ne vegyen észre, mert akkor az egész játék borul. Mert addig nem baj, hogy tényleg messze van.

Beszélt, cselekedett, mozgott, járkált és én minden részletét alaposan megfigyeltem és áhítattal gyönyörködtem benne.

Ma szerelmes voltam.

És alig hihető, de a dugás nem jutott az eszembe.

Tényleg.

Centi_30.jpg372

 

 

 

Május 13. Szerda


Még 54 hét.

Délelőtt felküldtem a konyhásokat a századhoz, hogy majd csak az ebédre jöjjenek vissza.

Merthogy valahogy rám jött valami, nem tudom mi.

szét.jpgAzt éreztem hirtelen, hogy szétbaszom a világot.
Széttépem apró darabokra.

Éreztem, hogy elkezd jelezni, mint a hányinger, amikor megérzed hirtelen, hogy ebből majd hányás lesz, de még csak felkészít, azzal a kegyetlen émelygéssel. Még van idő elrendezni mindent, behozni az ágy mellé a vödröt, kinyitogatni az ajtókat, hogyha futni kell, ne akadályozzon. Mozogsz még rendben, de a gyomrodat már nyomja, csavarja az érzés, kisebb öklendezések már megjelennek.

Na, ekkor küldtem el a konyhamunkásokat.

Ne lássanak.

Szépen halkan benyomtam utánuk az ajtót, majd nagyon lassan elgyalogoltam a mosogatóhoz, nyugodt mozdulatokkal leemeltem egy méretes merőkanalat.

Lüktetni kezdett a gyomrom, felpumpált valamit az agyamba, valami durvát, valami olyat, hogy most nem áll meg előttem semmi. Összerántotta a testem és egy hatalmas ütést öklendeztem.
Teljes erőmből rávágtam az egymásra tornyozott tányérokra.
Éktelen csörömpöléssel tört össze a legfelső. Megint megrándult a testem, és egy újabb hatalmas feszüléssel rávágtam újra. Tovább törtek a tányérok. Isteni érzés volt.
Attól a mikromásodperctől, amikor meglendült a merőkanál és egész nagy légellenállást fejtve megállíthatatlanul suhant előre, innentől kezdve, míg rá nem csapódott a halomra, egy orgazmusszerű kéjérzet járt át, a testem minden része egyetlen nagy lökésben feszült a merőkanál felé, s mihelyst a lökést továbbjuttatta magáról, az összes tagom a hátországban elernyedt, és tehetetlen csomagként csapódott az ütés után, mint egy próbababa ütközési teszten.
A szemem lecsukódott ilyenkor, a fejem hátrabillent, megnyúlt az arcom, a szám kissé kinyílt, és miután az összes kinyerhető erőmből összerakott ütés megérkezett a tányérokra, én belül széttárt karral forogtam peckesen, jelezve, hogy minden az enyém, én vagyok az ura mindennek, ami a képzeleten belül és kívül tény, valóság, fizikai test, közeg, és mindennek, ami csak elképzelés és teória. Mindez az én rendelkezésemre áll kényemre és kedvemre.
Adhatok, elvehetek, teremthetek és rombolhatok.

Nincs: Isten elvtársnak jelentem, teremtettem egy új világot.
Lószart.
Én vagyok az Isten.

És ekkor hatalmasat csörren a sok porcelán, szférák zenéjeként hasít át az agyamon, betölti az összes üreget belülről, és minden izom- és bőrsejtet megremegtet, ahogy távozik végtelen csendet hagyva maga után. Hosszan állok a süket csendben, majd kinyitom a szemem, hogy lássam azt a világot, amit jogom van megsemmisíteni. Isten vagyok, pusztító Isten.
Bennem egyesül Széth, Árész, Nergal és az összes pusztító, háború isten.

Körbejár a tekintetem a konyha csempéjén, át a falon, ki a szabadba a vakolaton át és ott látom ezt a laktanyát, a katonaságot és azt érzem, nincs hatalma, nincs hatalmatok felettem. Elpusztítom, ha kell.

Aztán lenézek a tányérokra.

Nem vagyok elégedett.

Ahhoz képest, hogy mi energiát tettem bele, az a három tányér, ami összetört nem sok. Rávertem még egyet, most csak a darabok fröcsköltek szerte szét, féltem is, hogy a szemembe pattan vagy elvágja a kezem, de újabb tányér nem tört el.

A picsába, nem kellett volna ezeknek az asztalig átrepedni?

Felvettem egy ép tányért és a hosszú folyosón a bejárati ajtó melletti csempézett fal felé dobtam. A hátoldalával ütődött neki, bénán lecsapódott belőle egy darab, földre zuhanva még egy negyednyi rész levált, de amúgy egészen egyben maradt. Bosszantott. Hogy fogom így szétcseszni a világot?

Újabbat dobtam el, félig az élével ért a falhoz, három darabra hullva zuhant a földre. Nem jó. Nézzünk egy újabbat. Ez se. Mi a faszból van ez? Azt vártam, hogy úgy robban szét, mint Hiroshima, hatalmas gombafelhővel, atomjaira, és megsemmisül, mintha sose lett volna.
De nem.
Dobom az újabbat, aztán még egyet, megsuhintom, megpörgetem, de nem jó, nem törik jól.

Ekkor kinyílt az ajtó és betoppant Cupi.
Elfelejtettem ráfordítani a kulcsot. Az ütő megállt bennem.
Meg szerintem benne is, mert szótlanul pásztázta körbe az ajtó környezetét, aztán teljes csöndben gyalogolt elém. Elfelejtettem tisztelegni, jelenteni, mindent, csak néztem rá.

– Minden rendben itt a konyhán? – kérdezte nyugodt hangon.

Nem tudom, rendben van? Neki vajon úgy tűnik? A szart van rendben, mit keresünk itt? Én mit keresek itt? Miért kell itt lennem? Ha akarom, ha nem? Mi a faszt csinálunk itt?

– Jelentem, minden.

– Azokkal mi történt? – bökött a cserepekre az ajtóban.

– Jelentem elcsúsztam velük, most jöttem seprűért.

Bólogatott, aztán a fejét csóválva elment.

Nem voltam már Isten.

 

A konyhamunkások semmit nem kérdeztek, ebéd után böktem a sarok felé a fejemmel, hogy azt legyenek szívesek szedjék össze.

Visszajött kimaradásról a kopasz szakács. Épphogy csak összefutottunk, mentem fel szolgálatból, ő akkor jött le a konyhára betanulni. Megint Robival lesz egész este. Egy iskolába jártunk vele is, ismertem, utánunk jött egy évvel.
Böröcz.

Éjjel forgolódtam, mikor észrevettem, hogy kezdenek az idősebbek elszállingózni a körletből. Felpattantam én is és utánuk mentem. A klubszobába igyekeztünk, videózni szoktak éjszakánként az öregek, ez alapvetően az ő kiváltságuk. Teljes lelki nyugalommal mentem be, bár úgy éreztem, mindegyik engem néz, kopaszként ugye semmi keresnivalóm itt. De begyalogoltam hátra és leültem. Többen forgolódtak, aztán Nitró észrevett.

– Húzás vissza a körletbe Dvorszky! Kifelé innen! – szólított meg.

Elhatároztam, hogy maradok. Nem szóltam vissza, oda se fordítottam a fejem, de Nirtó nem hagyta magát. Csakhogy az öregek a filmre voltak kíváncsiak és végül kisebb szóváltás után elkussoltatták. De beszoptam, mert ezek a marhák pornót néztek. Úgy éreztem, mintha valami perverz majom lennék, vagy olyan kiéhezett – mondjuk ez nem állt messze a valóságtól –, hogy inkább tíz körömmel kapaszkodom a székembe, de nem állok fel. Órákat ücsörögtem, míg végre valami vacak akció filmet beraktak, amin már el lehet álmosodni úgy, hogy amikor felmegy az ember nem sütik rá, hogy tuti rejszolni megy.

Nem, ezt ne gondolják.

Hajnalban feküdtem végül le.

Centi_30.jpg377

 

 

 

Május 8. Péntek

Koltay a csüti. Öt percet késtem, de nem szólt semmit. Nem is értem, már a kapuban figyelmeztetett az őr, hogy elkéstem ebből iszonyú botrány lesz, Koltay is nézte az óráját hosszan, amíg behúztam magam mögött az ajtót, de csak erőt-egészséget kívánt miután bejelentkeztem nála, és intett, hogy húzzak fel a századhoz. Arra tudok gondolni, hogy mindez amiatt volt, mert tudták 30 nap után voltam most szabadnapon, kíméletesebbek velem.
De igazából nem tudom.

Tegnap nagyon hideg volt napközben, mikádóban mentem ki.  De persze tudom, hogy azt már nem vehettem volna fel, már tavaszi öltözetben megyünk haza, de úgy éreztem, anélkül megfagynék. Megbeszéltük Apuval, hogy este 9-kor beadja a kerítésen. Abban nem jöhettem vissza, mert ma viszont olyan jó idő volt, hogy a napnál világosabb volt, nem lehet rajtam mikádó.

Ahogy beértem ma, átvettem a gyakorlót, Koltaynak intettem, hogy mennem kell a konyhára a zárásban segíteni, csak bólintott, nem akadékoskodott.

Apu pontban 9-kor valóban megjelent, elsuttogtam, hogy nincs semmi gáz, beértem, a kabátot meg el tudom tenni, megúsztam. Elváltunk és valóban bementem a konyhára, hogy a csüti utasítására vagyok itt. Kussoltam, betettem a kabátot az öltözőszekrényembe és tényleg segítettem a zárásnál.

Délelőtt még otthon elmentem fodrászhoz és levágattam a hajam amúgy majdnem nullásra. Soha ilyen rövid nem volt még. A bevonulásnál vágták valami hasonlóra, de akkor sem volt ennyire rövid. Fura érzés, mert sok hajam ugyan eddig sem volt, de ez, hogy szinte semmi nincs, olyan igazán védtelenné tett. Ezért nem is tudtam szó nélkül hagyni, hogy Robi, miután ma meglátott, azt ecsetelte, sittesnek nézek ki és, hogy lecsúsznának a fejemről a golyói. Mert ugyan azt el tudtam képzelni, hogy neki bevillan, hogy megszopat vagy valami ilyesmi kép, de ez a szituáció, hogy a fejemen csúsznak le a golyói, olyan életidegen, hogy még sértőbbnek is éreztem, minden másnál. Fenyegetőztünk, de aztán csak duzzogva szétváltunk, én takarítottam, ő meg szöszmötölt valami szarral.

Olvastam egy könyvet Konrad Lorenztől. A kutyák viselkedését írta le, és ebben volt egy sztori, miszerint ő, a saját tenyésztésű, vadonat új kutyafajtája egyik első egyedével sétált a lakóhelye környékén. Minden nap megtette az utat és az egyik kertes háznál az ő kutyájának esküdt ellenségével, egy hatalmas német juhásszal ugrott össze folyton. Nem fizikailag, csak az elrettentés szintjén, ugyanis a két kutya a kerítés két oldalán ugatott, elmehettek volna egymás mellett, de nem, ők hatalmas lendülettel acsarkodtak egymásra, miközben a rácsok mentén szaladtak fel-alá, kerítésoszloptól kerítésoszlopig.

Aztán egy nap renoválták a kerítést és az egyik végén jó darabon hiányzott. A két kutya mit sem sejtve kezdi a szokásos viaskodást, mikor mindketten kiérnek a kerítésen túlra és megállnak egymással szemben. Semmi nincs köztük. Mind a kettő megszeppen kicsit, áll és figyeli a másikat, míg végül nagyon lassan visszaoldalognak a kerítés széléig, önfeledten acsarkodni kezdenek újra és csak addig szaladnak már el, ameddig a kerítés tart.

wolf2_resize.png

Robival így viselkedünk. Ma minden körülmény adott volt a verekedéshez, felbosszantott kurvára, sikerült nekem is olyat mondanom, amitől ő kapta fel a vizet, kölcsönösen elküldtük egymást az anyjába, forgattuk dühödten a szemeinket, de mivel nem volt jelen a Basa, hogy lefogja Robit, így nem ugrott nekem. Én meg nem akarok verekedni. De ezt nem mutathatom, csak azt, hogy nagylelkűen elállok tőle, nyilván olyasmi tudatban, ami Robiban is munkál, hogy jól van én kegyelmeztem meg neki, hülye szarjankó, emiatt igazán nem érdemes ekkora ügyet csinálnom.

Aztán ma már nem piszkáltuk egymást többet.

A kabátot este inkább lenn hagytam az öltözőben, majd máskor felviszem, úgyse hiszem, hogy most olyan hamar várhatom, hogy használni fogom. Még ha kiengednek sem lehet már felvenni. Koltay nem szólt hozzám, mikor felmentem a körletbe.

Centi_30.jpg438

 

 

 

Március 8. Vasárnap

Nőnap van. Ez a legkisebb mértékben sem látszott a laktanyában. Még levelet sem írtunk többen. A NŐ, a Nő, a nő a kimenő legnagyobb nyereménye a szerencséseknek, de itt benn, azon kívül, hogy néha este lopva megnéztük a barátnő fényképét, nem nagyon került szóba. Ez volt a magánszféra.
Persze néha lehetett hallani a körletben, hogy valaki nagy hangon ecseteli a kalandjait, de semmivel nem hihetőbb, mint a Csillagok háborúja, mindenki legyintett csak.

Megint benn töltöm a szabadnapom! Ma kellene matekot tanulnom. Koltay beváltotta az ígéretét.

Basával este virtuskodni kezdtünk, melyikünk bír több fekvőtámaszt lenyomni.

Kiderült ugyanis, hogy cselgáncsoztam régen, Basa nem hitte el, piszkált, hogy nyámnyila birka vagyok.

Ez igaz.

Mikor már egy ideje nyomogatta a bicepszemet, hogy ezzel a karral még önkielégítést se lehet szerinte végezni, megkérdeztem, hogy megmutassam-e, akkor gyorsan rávágta, hogy inkább fekvőtámasz.

taxidermia14.jpg

Széttologattuk a stokikat, az ágyakra zavartuk a körlettársakat és nekifeküdtünk.

Én kezdtem 54-el. Basa 59-el rám tromfolt.

Nem hagyhattam annyiban, 62-re emeltem a tétet.

A körlet közepén végeztük el a gyakorlatot. Nyilvánvalóan nem tudtuk az egekbe emelni a számot. Mindkettőnknek ingadozott a teljesítménye, de amikor én kinyomtam a maximumot, néha úgy, hogy az utolsóban hosszan, egész testemben remegve feszültem bele, az összecsuklás és a hirtelen megtáltosodás közt billegve, akkor amennyiben sikerült, Basa szó nélkül, összeszorított foggal tolt félre, ha nem sikerült, akkor hangosan nevetett, hogy még ennyi sem megy? Na, nézzem meg őt. De ő is úgy tudta csak, ahogy én.
Nem volt erősebb.
És nem volt gyengébb sem.

Láttam a szemén, hogy akkor sem fogja feladni, ha már egyet sem tud megcsinálni.
Ő is láthatta rajtam. Ha nem megy egy sem, akkor szájkaratézunk, de nem ismerjük el a vereséget. Ennek ellenére még néha nehezítettünk is. Feltettem a lábam a stokira és úgy nyomtam. Kaján arccal álltam fel, de látom, Basa is felteszi a lábát, viszont ő három ujján támaszkodik csak. Akkor én, ugyanúgy - stokin a lábam, de szélesen teszem le a tenyerem. Oké, ő már csak két ujját használja. Én két stokira szélesen teszem a lábam, széles kézzel, de nem tudok csak egyet így. Basa se többet, maradunk a hagyományos változatnál, abból én is nyomok legalább 20-at, de persze ő is. Egy ideje már nagyon remélem, hogy feladja, mert alig bírom, de nem adja fel. Akkor én sem.

Már nem csak az volt a tét, hogy mennyit nyom, hanem, hogy egyáltalán ráveszi-e magát az ellenfél, hogy megpróbáljon még egyet. És ha nem egyet, hanem kettőt, netalán 5-öt vagy csillagászati 25-öt nyomott, hogy végleg elvegye a kedvem, én neki kezdtem, hogy megpróbáljam megdönteni és nekiveselkedtem újra. Ahogy Basa is.

Feladni egyikünknek sem akaródzott.

A verseny hírére egyre többen jelentek meg a körletben, de lekoptak lassanként, mert úgy tűnt vég nélkül vagyunk képesek folytatni. Hajnal háromkor fejeztük be, közös megegyezéssel.

Centi_30.jpg527

 

 

 

December 9. Kedd

 

Alaki lépéseket tanultunk ma egész nap, díszlépést, hátraarcot. A rohadt géppisztoly szétszaggatja a vállam, olyan nehéz. Jobb kézzel húztam a szíját, és ugyan volt rajtam kesztyű, mégis kisebesedett a tenyerem. Órákon keresztül jártunk körbe az udvaron, én az előttem álló srác nyakán díszelgő pattanásra szegeztem a tekintetem, összeszorítottam a fogam, s erőszakkal gondoltam valami másra, valami szebbre.

Érdekes, mily egyszerű az ember!

Mindig a közelgő vacsora gondolata bukkant elő.

Közben kis, alacsony, barna bőrű őrvezető ugráltatott minket. Mérhetetlenül unom.

Egyszerre kell emelni a lábat, egyszerre mozdítani, egyszerre letenni, egyszerre mozog a testünk, egyszerre lendül a karunk, egyszerre nézünk balra, egyszerre veszünk levegőt és egyszerre fingunk. Egyszerre kerülgetjük a kanális melletti tócsát, egyszerre sandítunk az orvosi szoba ablakában tevékenykedő nővérke felé.

Egyszerre számoljuk a köröket, egyszerre próbálunk másra figyelni. Egyszerre látjuk meg a macskát, aki a sertéstelep felől szalad a szájában valami felismerhetetlen, véres valamivel. Egyszerre lökdössük egymás vállát, ha valamelyikünk kiesik a ritmusból, egyszerre káromkodunk, ha a mögöttünk lévő a sarkunkra lép. Egyszerre próbálunk talpon maradni a konyha mellett, ahol még jeges a beton. Egyszerre fáj a vállunk, és egyszerre várjuk ennek az egész rémálom napnak a végét.

Még hátravan a zászlóaljgyűlés.

Betereltek bennünket az udvar közepére, majd háromszázan alkotjuk a zászlóaljunkat. Rajonként, szakaszonként, századonként alkotunk egy hatalmas téglalapot.

Kiállt elénk egy vaskalapos őrnagy és szép hosszan beszélt a határőrizet hazánk védelmében játszott igen fontos szerepéről, kihangsúlyozva, hogy befelé sem, de kifelé aztán egy légy sem juthat!

Nekem kicsit logikusabb lenne, hogy kintről ne jöjjön be ellenség, minthogy bentről ki ne menjen. Hogy is van ez?

A tiszt befejezte az eligazítást.

– Erőt, egészséget Elvtársak! – búcsúzott.

Mint mindig ilyenkor, dörögve válaszoltunk és a tanultak szerint kiléptünk, vagyis a jobb lábszárunk merev térddel megemelve, lecsaptuk a földre úgy, hogy a talpunk teljes hosszában csattanjon. És mindenki egyszerre.

Hatalmasat dördültek a bakancsok, az udvar körül álló épületek ablakai beleremegtek, s még a mellkasunkat is megrázta. Döbbenten álltunk, amíg a visszhangja is el nem halt, és utána is lassan ocsúdtunk. Milyen erőt képvisel ennyi ember! Milyen hatalmas energiát szabadítottunk fel, s mi energia lehet még bennünk.

Ez a hatalmas dörrenés, valahogy egységbe forrasztott bennünket, s büszkén néztünk össze az idegen szakaszok, századok katonáival. Egyformák lettünk, egyforma lettem, és emiatt, akkor, büszke és elégedett voltam.

És ilyesmitől soha többet nem éreztem ezt.