Centi_30.jpg219

 

 

 

 

 

Október 13. Kedd

Hatodik nap laktanyafogság.

Senki nem sejti mit csináltunk tegnap, dagad a mellem, mindenkit szarjankónak érzek magam mellett. Úgy értünk vissza, hogy senki nem vette észre. Kiszöktünk és visszajöttünk úgy, hogy senki nem vette észre!

Hajnal öt körül értünk a laktanya közelébe, már halványan sejteni lehetett az ég alján megjelenő tengerkék fátyol megjelenéséből, hogy közel a napfelkelte, éreztük sietni kell. Kicseleztük az őrt, visszamásztunk a lyukon, és a szendergő Csüti (csapatügyeletes tiszt) és az emeleten az alegység ügyeletesek mellett elsompolyogtunk. Ha valaki megállított volna az épületben, az már nem gond, azt mondjuk, a klubszobában voltunk pornót nézni, vagy az ÉPK-sokhoz indultunk, mindegy. Koltay biztosan lehúz egy-két szabadnapról, de valószínűleg a képébe röhögtünk volna.

Császárok voltunk, sebezhetetlenek.

Ez rögtön a 7:20-as ébresztőnél megcáfolódott.
Kevés a két óra alvás egy droidnak is, hiába császár, hiába sebezhetetlen, de aztán erőre kaptunk, álmosan is úgy álltunk a sor elejére és toltuk arrébb az ott állókat a reggelinél, mintha börtönbeli nehézfiúk lennénk. Így is éreztük magunkat, én nem mertem volna amúgy magam előre pofátlankodni, Répa érezte erre feljogosítva magát, de neki senki nem mert beszólni, én meg ugye vele voltam.

Reggeli közben jött a hír, lövészetre megyünk aznap.
Nem emlékeztünk, hogy ezt tegnap bárki említette volna, lehet, hogy ki se merünk szökni, ha tudjuk. Azért arról nagyon ciki lemaradni, vagy olyan fáradtan menni, mint amilyenek most vagyunk. Az egész napból nem is sokat fogtunk, senki nem értette mi ez a hihetetlen jó hangulat, min tudunk folyamatosan röhögni Répával.
De tényleg, nem bírunk magunkkal.
Egész emberes mennyiségű lőszert kaptunk, tizenkettőt. Persze röhögtünk Répával ezen is, mondtuk is, amikor osztották, hogy sose lövünk annyit, amennyi lőszert amúgy szolgálatban kapunk? Annyira nem kell tudnunk fegyvert használni? Hogy tanuljam mire elég a szolgálatban kapott lőszer?

Miközben vártunk a sorunkra, a környezetünkben várakozókon élcelődtünk. Bárkit kifiguráztunk, a szemébe kritizáltuk, mi van Medve, a te bocsaid azok?, mutattam a Medve seggében lihegő holdudvarra.
– Ki az anyjuk? Fogadok Bakonyit dugod.

medve.jpg

Elememben éreztem magam, Répa miatt senki sem szólt vissza, és talán ő is azt gondolta, hogy együtt vagyunk igazán erősek.
Olyan átüthetetlen tömeg vagyunk, amit nem piszkál az ember, ha jót akar.
Nem is erősek, hanem elképzelhetetlenül magabiztosak. Nem mutattunk erőt, legalábbis annak nyers valójában. Csak azt éreztük, ezáltal éreztettük, hogy nincs ellenfelünk.
Senki nem ér a nyomunkba sem.

Az éjszakai szökés felmérhetetlen magasságokba emelt a többiek fölé. Nekem kellett ehhez Répa, neki nem kellettem volna én. Ő mindig magabiztos volt, de mivel általában egyedül érezte ugyanezt, most nagyon tetszett neki, hogy nem egy nyálas lakáj liheg mellette a kegyét keresve, hanem egy egyenrangú partnerrel teszi mindezt. Láttam, hogy elemében van, a fáradtságán is átsütött a felszabadult gyermeki pajkosság, úgy láttam, Répa most lett előfeltételezésektől mentes önmaga.

Persze én jóval többet engedtem meg magamnak, mint amúgy lehetett volna, de Répa jól szórakozott, sosem tolta előre magát, nem védett, nem biztatott, csak jól láthatóan állt mellettem. Én voltam a viccbeli nyuszika, aki mögött ott áll a bokorban a medve és ezért kekeckedik az erdő állataival. Például az igazi Medvével.

Mikor ránk került sor, hangos csatakiáltással vetettük magunkat a földre, Répa meg se várta a tűzparancsot, kiszórta a tárat egyszerre. Szilasi leállíttatta az egészet, magához parancsolt bennünket. De akárhogy kiabált, nem tudta azt a vigyort letörölni a képünkről, ami reggel óta hol kívül, hol belül cikázott a lelkünk körül.

lőkiképzés.jpg
Répa kapott újabb adag lőszert a fejmosás mellé, hogy ezzel már bánjon megfelelően, és visszaálltunk az alapállapotba. Vihorászva vetettük magunkat hasra újra, és egy kicsit odafigyelve “jót” lőttem, Répa pedig "kiválót".

Miután visszaértünk a laktanyába az alegység ügyeletes mindenkinek hangosan mondta a nevét, aki fél óra múlva éjszakai szolgálatba megy.
Persze én is, Ferihegy 1-re.

Két óra alvással éjszakába menni? Vagy nagyon meg fogom szegni a szabályzatot, vagy össze fog roppantani a kimerültség.
Nem kéne szolgálatba mennem.
A fáradt hősök ilyenkor már henyélnek.

Centi_30.jpg231

 

 

 

 

Október 1. Csütörtök

Átköltöztem a 2-es körletbe.
Nem is tettek szolgálatba ma egyáltalán.

Reggel jött az ügyeletes ébreszteni és szólt, hogy el kell hagynom a kutyás körletet és hívat a Zádori hadnagy. Átkerültem a második századba, így ő lett a szakaszparancsnokom. Elmondta, hogy nagyon nem örül nekem, de majd rendbe fog szedni. Aztán elküldött költözködni.

Abba a szobába kerültem, ahol az a geci Bakonyi a körletparancsnok. Mától KAMPÓS vagyok, erre Bakonyi is nyomatékosan felhívta a figyelmem amikor belépett, miután beköltöztem a körletbe.
Egész idő alatt nem volt jelen és amikor megjelentem az első adag holmimmal, láttam, hogy a többiek kiürítették nekem a legszarabb szekrényt és a legrosszabb helyen lévő ágyat. Gyanítom Bakonyi parancsára.
Lehet, hogy a szobatársaknak se tetszett. De ezzel nem is foglalkoztam.
Volt bennem ma valami dühös káröröm, már-már büszkeség.
A bukásom félelemmel vegyes tiszteletet váltott ki a többiekből és ezért távolságot tartottak. Dühített, hogy hátrébb léptek tőlem, és különbnek kezdtem érezni magam tőlük, a beszari gyerekektől.
Én bátor vagyok.
Mindegyik összecsinálná magát, ha úgy kellett volna állnia Nyírő előtt, ahogy nekem. Szinte felsőbbrendűségi tudatom alakult ki, én vagyok az egyetlen, aki mer.
Mer kockáztatni.
Hogy ez valójában nem igaz, azzal nem foglalkoztam. Én vagyok az egyetlen tökös srác az egész laktanyában, aki szembe mer nézni a hadbírósággal és a futkosóval.
Ezért így is vonultam közöttük.
Én voltam, aki senkinek nem áll félre a folyosón, de akinek mindenki utat nyit.

Így kezdtem a költözésnek is.
Benyitottam a körletbe és látom, hogy Somogyi, egy kisMamut szintén költözött, épp a végén jár, rájövök, hogy nekem adják a kopasz ágyat. És ebben a hangulatban, ahogy beléptem, nem nagyon érdekelt, hogy jobb-e az ahová költözött Somogyi, de úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam. Lassan, az idősebbek orra előtt begyalogoltam az ágyig, Somogyi mellé, ledobtam a cuccom a földre, összemarkoltam az övét és visszavittem oda, ahonnan költözött. Rá se pillantottam, csak annyit mondtam:
– Einstand.
Aztán körbenéztem az időseken, hogy ők is értsék, ez most komoly, nem tágítok. Aztán belépett Bakonyi és megtorpant. Bent olyan halotti csend kongott, hogy ő sem törte meg, mikor látta, hogy nem az az ágy az enyém, amit kijelölt nekem. Nem tudom, az is lehet, hogy a szobatársaknak korábban se tetszett a dolog, de most nyilvánvalónak látszott, hogy nagy presztízsveszteség érné, ha ezt firtatni kezdené. Mindenki a saját dolgait kezdte igazgatni, hátat fordítva, látszott, hogy senki nem akar ezzel foglalkozni, nem akarja beleártani magát. Talán Bakonyi is érezte, hogy senki nem támogatná.
De aztán megjött a hangja és annyit megemlített, hogy az ő kérésére tettek ide, ebbe a körletbe, mert kötelességének érzi ráncba szedni.
Vállat vontam.
Ha minden velem kapcsolatos fegyelmi kihágást jelenteni akar és mindegyik után jutalmat kap, akkor novemberben tábornokként szerelne. De hogy ne érezze ezt könnyűnek, és hogy ne csak a bukás váltson ki tiszteletet, megmutattam magam előtte.

Most már egy ideje, egész komolyan súlyzózom. Répa feladatait végzem, nagyon komolyat fejlődtem. A versenysport utolsó évében 62 kiló volt a súlyom, de amint abbahagytam lecsökkent 5 kilót és úgy maradt. Gyakorlatilag 4 éve 57 kiló voltam, bármit is csináltam magammal. Bevonulásnál nem is látszott már rajtam a sport. Most viszont már 67 kiló vagyok, csupa izom, nyugalmi állapotban is látványosan erősnek látszik a testem. Este, mikor öltözködtem, gondom volt rá, hogy a Bakonyi meg tudjon figyelni, lassú, komótos mozdulatokkal vettem le a az ingem és cseréltem le a pizsamára.
Azt hiszem megtettem rá a megfelelő benyomást.
És a többiekre is.

A gyakorló alatt nem látszik, senki nem gondolta volna, hogy ilyen erős vagyok, 10 kilónyi plusz izomzat duzzad rajtam.
Az sok.
Én nagyon élvezem, lenn a konditeremben fekve nyomó versenyt rendeznek időnként az erre fogékonyak, 110-120 kiló körül már én is nyomok. Ezzel nem vagyok dobogós, de a terembe járó srácok kétharmada mögöttem van.

Meg terjed egy újabb hobbi is, szkanderezni szoktunk.
Répát basztatták az idősebbek, hogy lehet, hogy csak fel vannak fújva az izmai, de erő nincs benne. Répa tűrte sokáig, aztán még az augusztusi leszerelés előtt Butykó Horit már nem tudta elviselni és javasolta, hogy akkor szkanderezzenek.
Hori röhögve ment bele.
Répa meg úgy tette le, mintha Hori nem fejtene ki erőt. Hori nem is tudott beletörődni, Répának le kellett tennie ugyanúgy még egyszer.
Aztán bal kézzel is.
A többiek Répát nem merték kihívni, csak Horit, és másokkal szemben Hori erős volt. Egy darabig még tartott a kakaskodás, aztán elhalkult.
Egy-két hete jött elő újra, valamelyik idősebb kölöknek csesztette a csőrét Répa ereje és kihívta. Répa ugyanúgy rakta le, mint Horit.
Aztán jöttek a többiek.
És Répa, aki kiállt ellene, azt lenyomta. Mintha senki nem fejtene ki ellene ellenállást. De azért az óvatosabbak mindig azt hívták ki először, akit Répa letett. Ezzel akarták belőni Répa erejét. És szép lassan már jöttek a fogadások, és egész esték teltek izzadtságszagban valamelyik körletben. Aztán a gyengébbek kóstolgatni kezdtek engem is. Nehezen álltam kötélnek, végül Mészáros, egy novemberi leszerelő lapaj addig csesztetett, hogy leültem elé.
A nagytestű gyáva.
Nagyon erős orgánummal hangoztatta az erejét, de csak a gyengéket hívta ki. Az igazán erőseket azért nem, mert azt mondja, ő közéjük tartozik, haverok, ott nem kell neki emberkedni. Engem gyengének gondolt, de mivel Répa haverja vagyok, ezzel közeledett Répához is.
Ez hívott ki.
Ennek ki is álltam.

szkander3.jpg

Igazából a kudarctól féltem, azért nem akartam eddig. De itt nem volt visszaút.

A 3-as körletben álltunk neki, a szobalakók ott tömörültek felettünk és pont ezt utáltam, ebben nem akartam részt venni. Így nem szeretek szerepelni. Megkapaszkodtunk Mészárossal egymás kezébe és a rajtra nyomni kezdtük.
Éreztem, hogy azért erős. A szorítása egy satué. Úgy lendült nekem, mint egy bika, fújtatott.
De csak épphogy megmozdítja a karom.

Utálom, ha valaki csuklózik.
Néha véletlenül befordul a kézfej, de mivel Mészáros nem elégedett az eredménnyel, lévén még nem nyomott le, szisztematikus csuklózásba kezdett. Tekergeti a kézfejem keresi a gyenge pontot, ahol nekem úgy feszül, hogy engedek. Én nem akarok győzni, de az bosszant, hogy valaki a csalással szerzett győzelmét teljes értékűnek gondolja, a csalást magát meg elfogadhatónak.
Én bírom még, most érzem milyen erős vagyok tényleg. De győzni nem akarok.

Meg nem is tudok, mert a holtpontból nem sikerül kibillentenem. Igazából nem is próbálom, csak ellentartok.
De azt keményen.
Kivárásra játszom, lenyomni úgy érzem, nem tudnám, de tartani bármeddig.
Remegünk már mind a ketten, Mészáros már hangosan nyög, néha felkiált.
A csalással nem ment semmire.
Nem mozdult a karom.
Iszonyú erős vagyok.
Nem tudom ráerőltetni senkire az akaratom, de rám se tudja senki.
Bárkinek ellenállok.
Tartom, amíg megtörnek, kifáradnak.
És tényleg.
Gyengül a nyomás a kezemen, de még elszenvedek egy utolsó támadást, Mészáros a szemembe néz mélyen és egy újabb csaláshoz folyamodik. Hirtelen hátrarántja a karom és innen lendületből igyekszik megszerezni a győzelmet, de így is megtartom. Még át is tolom a kezét a középpontból az ő oldalára, érzem, hogy fárad. Hirtelen egy hangos kiáltás mellett feladja.
Oké döntetlen, mondja.
Nem tudom, hogy azzal, hogy abbahagyta, azt akarta-e elkerülni, nehogy lenyomjam, mert ő is érezte, hogy az ereje végén járt, vagy csak megunta, mindenesetre azt mondja legyen döntetlen. Kicsit értetlenkedik, mikor azt állítom, hogy ez nem döntetlen, hanem vereség. Vesztett, mert ő akart lenyomni, de nem nyomott le. Magyarázhatja a vereséget, ahogy akarja, de a célt nem érte el. Ha nem hiszi el, hogy legyőztem, jöjjön és nyomon le.
Győzzön le.
Erre bekussol.
Győztem.

Azóta naponta legalább egyszer kihív valaki. Nem tudom miért, talán kishitűség miatt, de nem kockázatom meg, hogy nálam erősebbeket megpróbáljak legyőzni. Sokakat sikerül, de mindegyikről pontosan tudom előre, hogy le tudom. Mert ugyan nem érdekel a győzelem, de aki ellen nem kell komoly erőt kifejtenem, azt lenyomom. De jönnek csőstül. Mintha mindenkinél egyenként be kellene bizonyítanom, hogy erősebb vagyok. Le kell nyomnom, és akkor az alany azt mondja, hogy tényleg, tényleg letettél. Elég egyszerű koreográfia, de mintha mindegyik igényelné ezt, pont így. Én nem élvezem, hanem csak azzal az gondolattal csinálom, hogy ha neked ez kell öcsém, lenyomlak.
És lenyomom.

De aki erősebb, aki kihívás lenne, azzal szemben nem érzem, hogy győznöm kell. Félek a kudarctól, hiába vagyok most magamhoz és az átlaghoz képest elképesztően jó formában.
Nem jön a versenyszellem.
De azt tudtam, hogy engem senki nem tesz le.
És tényleg, az a legenda kezdett keringeni, hogy Répa mindenkit letesz, engem meg senki sem. Répával szándékosan nem mértük össze az erőnket, én ismertem az övét és tiszteltem, ő csak sejtette az enyémet, és azt tisztelte bennem. De jó párost alkottunk, izgalmas mérkőzéseket rendeztek velünk, minden este más körletbe voltunk meghívva vendégszerepelni. Répa másodpercek alatt győzött, én meg hosszú percekig tartó menetekben fárasztottam ki az ellenfelet, de legyőzni senki nem tudott. Addig tartottam magam, amíg a másik teljesen kifáradt és elhagyta az ereje. De akit lenyomott Répa, az engem nem tudott.

Szóval valami hírem már volt, de itt a kettes körletben még nem látták az izmaim. Reméltem, hogy ez a látvány és az a tudat, hogy nehéz fiú vagyok, elejét veszi a torzsalkodásoknak.

 

 

 

Centi_30.jpg297

 

 

 

 

Július 27. Hétfő

sandor.jpgMisikét egyre nehezebben bírom. Kis mitugrász, bár alacsony mérete ellenére elég markosnak mondható. A teste fiatal, erős gyereké, a feje viszont harmincöt éves, proli kőműveséhez hasonlított. Meglehetősen kopaszodott és vele beszélni olyan volt, hogy az ember elfelejtette a katonaságot, és egy lecsúszott, rossz arcú, erélytelen tornatanárral feleselt.

Az éjszakai szolgálat utáni pihenőmből ébresztett délben, hogy menjek fel helyette délutános szolgálatba. Vagyis azt kérte, hogy ugorjak Rövidet. Már az lesokkolt tegnap, hogy a telken végzett, hajnalig tartó munka után éjszakás szolgálatba tettek, és joggal ijedtem meg, mert olyan kegyetlenül hosszúnak éreztem, hogy az “itt fogsz megrohadni” kifejezés, ami most eszembe villant, fenyegetően valóságosnak hatott. Ezt a mondatot amúgy a fiatalabb katonáknak mondjuk, jelezve, hogy mikor mi már rég civilként élünk, ő még mindig itt szopik. És igazi félelemként jelent meg, hogy mikor én magam már tényleg civilként élek, nem fogok-e még mindig itt szopni. Reméltem, hogy sosem fogok majd ezzel álmodni, hogy el fogom tudni majd engedni ezt, hogy én itt vagyok most és alvás helyett állok valami futurisztikus komplexumban, repülőgépek közt, tompazöld biodíszletként. De nem volt erős ez a remény. Egész éjszakát az alvás előtti utolsó pillanatban töltöttem, majdhogynem alfában, és azt mondják, ilyenkor lehet nagyon hatékonyan rögzíteni dolgokat az agy legmélyére. És akárhogy ellenkezem, nem tud más rögzülni, csak ez.
Hogy itt vagyok és szopok.

Ezért Misike ötlete nem nyűgözött le. Már az rosszul esett, hogy korábban keltett, mint kellett volna. Innen, ha le tudom rázni sem lesz egyszerű visszaaludni. Misike nem azzal érvel szerencsére, hogy idősebb, mert ebben az esetben nagyon nehezen engednék, de azért utal rá, viszont van valami elfogadható érvelésében, és bár érzem, hogy ez neki nagyon hasznos megállapodás lenne, nekem meg egyáltalán nem, tehát mégis a korosztályos akaratát érvényesíti, de végül is elvállalom

Talán tényleg vissza se tudnék aludni.

 

Tehát Rövidet ugrok, délután kutyás szolgálatba megyek Ferihegy 1-re. Szemit vittem ki, erre Németh Gyuri kért meg, hogy a kutyák egyenletesen legyenek terhelve, és most Szemin a sor.

Ez nekem új, hogy erre így figyelünk, de semmi ellenvetésem nem volt.

Centi_30.jpg315

 

 

 

Július 9. Csütörtök

Kutyakonyhán kezdtem ma reggel. Gyorsan kitakarítottam és végre hosszú hetek után kihoztam Lux-ot a kennelből. Nőtt sokat, de nem testesebb lett, hanem csak magasabb és nyurgább. Semmilyen kötelék nincs köztünk, alig ismer. Azokkal az őrkutyákkal sokkal bensőségesebb a viszonyom, akiket kiviszek szolgálatba. Lux lenne a saját kutyám, akiért felelősséggel tartozom, akinek a fejlődése rám van bízva. De szinte sosem találkozunk, akkor is csak a szükségleteit elégítem ki, kitakarítom a szart a ketrecéből, és adok neki kaját, hogy összeszarhassa újra. Ennyiből kellene az összetartozás mély érzését felépítenünk. Misike jóval többször járogat a kutyakonyhára, elmondása alapján foglalkozik is Lux-szal, de ettől nekem nem lesz könnyebb a dolgom. Állandóan a pihenőidőmben tesznek ide, csakhogy akkor is a normál kutyakonyhás feladatokat kell elvégeznem előbb, nincs időm tanítgatni senkit. És ha ma is elvisznek délutános őrszolgálatba, harakirit fogok végrehajtani egy szájkosárral.

Az kétségtelen, hogy bár kacsázik ide-oda, kereng körülöttem Lux, de a pórázt nem rántja meg, hanem hatókörön belül marad. Vagyis valamit azért fejlődött.

Már kora délelőtt döglesztő a hőség, a pár nappal ezelőtti erős esőnek már semmi nyoma, sőt, most időnként én locsolom fel a kennelek betonját, hogy hűljön a környezet, ne főjenek meg benn. Megfigyeltem már, hogyha sokat süti a kennel betonját a nap, akkor sűrűn emelgetik a lábukat a kutyák, nyilván égeti a talpukat. Parancsba is kaptuk, hogy napközben kinn a repterek szolgálati helyeit a betonon kívüli földes, gazos részen közelítsük meg, ha rá kell térnünk, akkor futólépésben tegyük, ne égesse a forró beton kutyák lábát. Pokoli tud lenni a hőség kinn. Elképesztően nagy betonnal fedett terület és csak úgy ontja a magába szívott meleget, néha úgy átizzadom az alsógatyám, mintha medencéből jöttem volna ki épp. Itt a kutyakonyhán azért enyhítenek a kutyákon és rajtam is a fák.

A fekvést gyakoroltam Lux-szal épp, mikor megjelent Koltay zászlós.

póráz_bőr.jpgKét póráz volt a kezében, azt lóbálta felém.

Nem is hagyta, hogy jelentsek.

– Mondja határőr! Mi a véleménye ezekről?

– Jelentem eléggé elhasználtak, nem ártana cserélni.

– Az Isten fasza a hülye fejébe, nem úgy értem. Hogy kerültek oda, ahol megtaláltam?

Honnan a faszomból tudjam, hol találta meg?

– Jelentem, nem tudom hol voltak!

– Az még rosszabb! Azt se tudja hova hányja szét a magára bízott anyagot?

– Jelentem minden szolgálat rovanccsal kezdődik és azzal is fejez…

– Pontosan tudom, hogy zajlik, nem azt kérdeztem általában mi a helyzet, hanem az érdekel, ez a két póráz, hogy kallódhatott el?

Nem tudtam mit mondani.

– És miért nincs ezen a kutyán szájkosár? Álljon már hátrébb azzal az állattal, mit akar? Hogy megtámadjon?

Nem bántam volna, már csak azért is, mert ő jött ennyire közel. Miért mi hátráljunk?

– Nem tudja, hogy minden őrkutyán szájkosárnak kell lennie kennelen kívül?

– Jelentem, ez még nem őrkutya, ez még csak kölyök.

– Az engem nem érdekel, azonnal vigye vissza a kennelbe.

Lux az egészből semmit nem fogott, forgolódott, érdeklődött, lekötötte a figyelmét a szagolható környezet, és amikor elindultunk hebrencs ugrándozással követett. Még hogy őrkutya.

Közben Koltayt hallgattam.

Ennek a tálja üres! Annak meg szaros a ketrece.

Nem szóltam egy szót sem, visszazártam Luxot, Koltay követett és ingerülten kérdezgetett.

– Jöjjön csak! – mondta, aztán és bevezettet az épületbe.

– Ezek az edények mit keresnek itt? Mi ez a trehányság? A kutyatápos zsák miért áll tárva nyitva? Mi ez a mocsok itt?

Magyaráztam, hogy most egy folyamat közepén toppant be. Előkészítettem az edényeket, alapanyagokat a főzéshez, de még előtte kimentem, hogy foglalkozzam egy kicsit a rám bízott kutyával.

– Na ne szédítsen engem! Ne higgye, hogy ilyenekkel engem meggyőz! – mondta miközben egy széket az ablak elé húzott, és felállt rá.

– Engem nem tud átverni! Hiába erőlködik.

Ekkor egy kicsit megállt a keze, meg a szája is. És meredt az ablak fölé

Na mi van faszom? Mégis át tudlak?

Hol a karnis? – kérdezte fenyegetőn.

– Jelentem, a micsoda?

– Na ne nézzen engem hülyének! A karnis!

– Jelentem nincs függöny, sose láttam.

– Nem függöny, maga húgyagyú! Karnis. Hol van a karnis?

– Jelentem nincs karnis.

– Látom, hogy nincs, azért kérdezem, hol van! – ordította.

Teljesen kitért a hitéből, hangosan kiabált a székről, hadonászott, mint egy karmester. Lehet, hogy Szilasi adott neki ötletet, lehet, hogy ezeknek egy rúgóra jár az agyuk, de a hónap legjobb ötlete volt leszerelni és eldobni a picsába.

Toporzékolva röhögtem belül, aztán gondoltam lezárom a dolgot.

– Jelentem a szóban forgó tárgyat sose láttam! De ha volt, ebben benne van!

Benyúltam a fiókba és az orra alá csaptam a füzetet, amit alá is írtam a kutyakonyha átvételekor. Nyilván sose volt benne ilyen. Edények, fakanalak, székek listája.

Álltam előtte vigyázzban, nem mozdultam, hogy értse, hogy keresgélnie neki kell.

Mélyen a szemembe nézett, én ártatlan arccal, tágra nyitott szemekkel néztem vissza rá. Vett egy nagy levegőt, leszállt a székről. Felemelte a füzetet, fenyegetően hadonászott vele.

– Ide figyeljen… – aztán lemondóan az asztalra dobta, de nem hagytam magam, odaugrottam, és lapozni kezdtem. Húztam az ujjam a sorokon.

– Karnis, karnis… – már köhögésbe kellett rejtenem a röhögést – Itt lesz az!

– Hagyja a fenébe!

– Igenis! – vágtam vigyázzba magam újra.

A legártatlanabb ábrázatomat vettem elő és tettetett aggodalommal vizsgáltam az arcát, hogy jól van-e.

A szemüvege mögött háborgott a tenger, de már nem szólt, felkapta a két pórázt és elviharzott.

Utána akartam kiáltani, hogy azok viszont tutira benne vannak a füzetben, de aztán hagytam elmenni.

Este, szolgálat után mikor megláttam, hogy Szadó őrnagy még benn van, hirtelen ötlettől vezérelve kihallgatásra jelentkeztem nála.

Elmondtam neki, hogy nálam mindig pedáns rend szokott lenni, kínosan ügyelek arra, hogy minden eszköz meglegyen, de ma Koltay zászlós ismeretlen céllal, ismeretlen helyre vitt két pórázt, valószínűleg cserélni fogja, mert jeleztem neki, hogy elég viseltesek, de ha netán nem kerülnek vissza, szeretném, ha kivennénk a kutyakonyha felszerelés listájából és ezt átvezetnénk a füzetbe is. Nem bírom a rendetlenséget, meg nehogy hiány keletkezzen nálam emiatt.

Szadó őrnagy aktívan helyeselt, megdicsérte példás rendszeretetem, hogy az ilyen katonát kedveli, majd megígérte, hogy intézkedik.

 

Centi_30.jpg348

 

 

 

Június 6. Szombat

Ma kutyakonyhás vagyok. Egész nap. Már egyedül járok, tegnap ugye levizsgáztam. De az első napomon majdnem elszúrtam mindent, majdnem irtózatos nagy bajt csináltam.

Amíg tanulószolgálatba jártam ide, igyekeztem a kutyákat megfigyelni. Para, Póráz, Pofás, Ködi, Szemi, Lux, Luc vagyis Lucifer és Fjord lakik a kennelekben. A nevüket valami lexikonból kapják, szekvenciálisan. Valaki húzza az ujját egyenként lefelé a sorokon és írják rá az ott található kifejezéseket a törzskönyvre. Így nagyjából be lehet lőni a korukat, mert amelyik az ABC közepéről kapott nevet az idősebb, amelyik a végéről az fiatalabb.

A legidősebb Fjord, 10-11 éves lehet. Erős testalkatú stramm kutya, nem látszik a kora. Nála valamivel fiatalabb Hobin és Ködi vagyis Ködmön. Hobin vöröses szőrű, de Fjordhoz hasonlóan fejedelmi megjelenésű, tartású állat, viszont Ködi eléggé megroggyant, sárgásbarna szőre csomókban hullik, kezd szenilisedni, rosszul lát, hall. 9 év körül lehet, de öttel többnek látszik.
Szemi, ó-németjuhász, 7-8 éves, kiegyensúlyozott állat, rettentő okos és kezes. Para, Póráz és Pofás 5-6 évesek, mindegyik jó formában van, Para kiszámíthatatlan, Póráz agresszív, vele is érdemes óvatosan bánni, Pofás meg egy kicsit félénkebb.

Érdekes, hogy valamiért ezeknél az őrkutyáknál az agresszivitás, a kiegyensúlyozottság vagy az erő a domináns vonás, nem nagyon láttam félelmi reakciót. Pofáson egy kicsit csak, de nem vészes.

Ennek a helyzetnek nagyon örülök, sokkal nehezebben vagy lehet, hogy sehogy se viseltem volna, ha sok megtört lelkű, félénk kutyával találkoztam volna itt. Ebbe amikor jelentkeztem, bele sem gondoltam. Megint valami romantikus elképzelésem volt a határőr és a kutyája közti elszakíthatatlan kötelékről, a szinte vértestvéri kapcsolatról. Ahogy elrejtőzve fekszenek a fűben és kémlelik a tájat.
Testük egymáshoz ér és egyszerre dobog a szívük.

Sem abba nem gondoltam bele, milyen lenne, ha lelki sérült kutyákat látnék, de arra sem voltam felkészülve, amivel itt találkoztam. A kutyákból valahogy, az hogy fegyvernek tartjuk őket, kiölte a félelmet, jobban viselik a sorsukat, mint én, aki csak látom és ellátom őket.

A lexikon nemrég kicsúszhatott a törzskönyvíró kezéből, mert rossz helyen nyitotta ki, hirtelen az L betűhöz ugrott vissza, így lehet az, hogy Luc és Lux nevük ellenére fiatalabbak a többieknél. Luc 3 év körül lehet, Lux pár hónapos.

Amikor megérkeztem a szolgálati helyre és kifordult az épület elől az IFA, ami idehozott, hirtelen teljesen egyedül maradtam. Mondhatni őrizetlen.

Vannak feladataim mára, de alapvetően azt csinálok, amit csak akarok. Estig vagyok ide beosztva, délután kettő körül jön a váltás a szolgálatba induló kutyákért, addig és utána szabad vagyok.
Elcsendesedik a környék, az IFA motorzaja leülepszik, gyönyörűen süt a nap, még nincs meleg, még a hajnali pára nem száradt fel teljesen, de érezni, hogy utána pokoli hőség jön. A környezetem most egy elhagyott kis falucska koszlott vasútállomására emlékeztet a harmincas évekből. Egy bakterház kicsiben.

Úgy éreztem magam, mint Tutajos, mikor leszáll a vonatról, áll még hosszan, miután elment a szerelvény, és boldogan szívja be a vidéki levegő illatát, mozdulni még nem tud. Most így egyedül, egy mesebeli nyaralás díszletét láttam a kutyakonyhában.
Aztán én mégis megmozdultam, hátramentem a kennelekhez és a pihenőidős kutyákat egyenként köszöntöttem, amelyikhez már kaja nélkül bemehettem a ketrecbe, ahhoz benyitottam és megdöngettem az oldalát. De mindegyiknek mondtam valamit, mindegyikhez beszéltem egy kicsit. Mondogattam a nevüket is, hogy szokják tőlem.
Én vagyok az új gazda.

Aztán elkészítettem azt a szart, amit kaja helyett kapnak. Egyszer adunk nekik enni egy nap. Nagyjából egy óra körül azoknak, amelyek benn vannak a kennelben, aztán azoknak amelyeket lehoznak szolgálatból. Most egy óráig semmi dolgom nincs. Csak ki kell takarítani majd a kenneleket, de az nagyon gyorsan megvan, seprűvel, slaggal. Illetve mivel én kaptam Luxot a kiskutyát, még vele kell foglalkoznom.
De az nem munka, nem feladat, hanem játék.

És persze érdemes egy kicsit foglalkoznom a többivel is. Végiggyalogoltam a kennelek előtt. Lassan, igyekezve, hogy ne zavarjam őket abban, amivel foglalkoztak. Meg akartam nézni melyik milyen úgy egyébként, amikor békén hagyjuk őket.

Megálltam, ha felfigyeltek rám, és akkor indultam újra, ha már nem érdekelte őket a jelenlétem. Némelyiknél hosszabban álltam és néztem mit csinálnak. Szerencsére egyik sem ugatott hosszan, ezen már túl vannak, csak Lux és Pofás jött közelebb, de ő a rácstól olyan távolságra, hogy ne érjem el, ha benyúlok. Egyébként se tudnék, mert derékig sűrűbb szövésű drótháló takarja a 10 centi távolsággal készített rácsozatot. Csak afölött tudnék átnyúlni. De nem nyúlkálunk be, csak a két agresszívebb kutyánál. Úgy takarítjuk a területüket, hogy nem megyünk be hozzájuk, hanem csak négy oldalról, a szomszédos kutyák boxaiból is, a seprűt átdugva és slaggal segítve kikotorjuk a kutyaszart a rácson kívülre. Vagy csak barnára pamacsoljuk az aljzatbetont, ha épp hasmenésük volt. Összességében mindegyik nyugodt, a fiatalabbak esnek ki ebből időnként, felugatnak kocsizajra néha, vagy futkározni próbálnak a cellájukban.

Ködi rendített meg. Idős kutya, de olyan, mint egy magas, nagyon izmos és intelligens férfi, aki szépen öregszik, látszik rajta a testi erő és az erős jellem. De mostanában megtámadta az öregség úgy igazán. Napról napra összébb esik. Bírja még, de lépteiben nem emeli már olyan magasra a lábait, kicsit meggörbült a háta és néha tétovázik. Nem tudni, hogy nem emlékszik hirtelen mit is akart vagy nem hall, nem lát jól valamit és ezért bizonytalan. De mindez csak pillanatokig tart. Amíg álltam a ketrece előtt, nyugodtan feküdt és felemelt fejjel figyelte a környéket. Néha rám nézett, de ugyanazzal a rezzenéstelen tekintettel, mint minden másra. Viszont miután otthagytam a ketreceket, messziről láttam, hogy idegesen keringeni kezd benn. Időnként megállt, és teljesen más irányba indult újra.
Ezek az irányváltásai olyannak tűntek, mintha türelmetlen lett volna, mintha csinálnia kellett volna valamit, amiben akadályozza a helyzete. Nagyon megsajnáltam. Láthatóan nincs sok már az életéből, és talán sosem volt kinn igazán szabadon. Bementem hozzá, és egy darabig dögönyöztem. Nem bánta, ha hozzáérek, persze lassan közeledtem, de hamar lefeküdt elém és hagyta, hadd masszírozzam. Nem dőlt oldalra, nem hemperedett hanyatt, hanem szinte szabályosan feküdt, a méltóságán nem esett csorba. Aztán felálltam és alakiztam vele picit. Tudni akartam, hallgat-e rám. Igen, hallgatott, magamhoz tudtam hívni, lábhoz tudtam parancsolni és apró köröket tettünk benn. Rátettem egy magammal hozott nyakörvet és pórázt, majd kimentünk a cellából.

A kennelek hármasával egybe építve kicsit távolabb egymástól, masszív tömbként álltak mögöttünk. Szemben 8-10 méterre egy fasor és tuják mögött húzódott egy hangársortól elválasztó drótkerítés, jobbra valamivel messzebb egy elvadult, gazos, fás árnyas liget takarta az amúgy is átláthatatlan betonfalat, ami egy vasúti sínpártól, azontúl meg tulajdonképpen a reptéri úttól szeparált el. Balra a kutyás gyakorlópálya gyanúsan szabályos téglalapja feküdt, a két, még gyanúsabb deszkákból összeütött rácsozat, amik közt egy bőrlabdával félreérthetetlen mozgást végezve töltik a szolgálati idejüket az ÉPK-sok, az építő szakasz katonái. Ők szinte mindig riadó készültségben vannak, mert bármikor lehet riasztani őket, ha nagy a baj, kiégett valahol egy izzó, szét kell szedni egy zárat, vagy a leesett csempét kell karhatalmi jelleggel visszaparancsolni a helyére.
Ezt a stresszt vezetik le épp. Labdával.
A saját laktanyabeli körletük felújításánál mindig az aktuális munkafolyamatra utalva csak hárman-négyen mennek dolgozni, hivatkozva arra, hogy ennyi a burkoló vagy a villanyszerelő köztük, a többi csak lábatlankodna.  Hogy ezt hogyan etetik meg a tisztekkel rejtély, de nekünk, őrkatonáknak is feltűnik, mennyire nem siettetik a felújítást. Talán jobban érzik magukat itt. Régen itt volt az állandó körletük a kutyakonyha közelében, aztán beköltöztették őket a laktanyába, de most a felújításnál visszakerültek megint ide, ahol az égvilágon senki nem háborgatja őket.

A kennelek mögött áll a kutyakonyha, és ezt az egész területet körbeveszi egy embermagas drótkerítés. Sok a fa a kennelek körül, nem tudom, szándékos-e, de ez árnyékot ad a kutyáknak.

Ködivel kicsit mászkáltam, nem sokat, mert láttam, hogy nagyon tisztességesen hagyja magát, teszi, amit mondok. Ezért egy határozott mozdulattal levettem róla a pórázt. Még tartottam a nyakörvénél fogva és mellé guggolva elmondtam neki, hogy most menjen, övé itt a tér, bóklásszon, de viselkedjen rendesen. Okosan nézett a szemembe, én kicsit izgultam, de elengedtem.

fjord1.jpg

– Menj öreg harcos! – indítottam el. Elszaladt jobbra a ligetbe és vadul jelölni kezdett. Utána gyalogoltam, megvártam, míg a kezdeti felindulás kicsit csitult. Odakiáltottam a nevét, ő azonnal felemelte a fejét, és én behívtam. Szándékosan úgy helyezkedtem, hogy ne abba az irányba kelljen jönnie hozzám, amerre a kennel állt.

Buksi kutyánk miatt jutott ez az eszembe. Mivel sose raktunk rá se pórázt, se nyakörvet, az meg eleve reménytelen volt, hogy elcsípjük, ha nem akart engedelmeskedni, nem volt semmilyen eszközünk, hogy közvetlen irányítsuk. Az maradt, hogy egyezkedni kellett vele. Ez nem volt olyan nagyon nehéz ügy, mert én fiatalkorában nagyon alaposan kiképeztem. Emiatt olvastam azt a sok könyvet, ami okán gondoltam, lehetek kutyás. És amikor a kis kétmaroknyi vakarékot ott hagyhattam, hogy csak lefektettem a suli mögött, úgy hogy én meg megkerültem az egészet és negyedórára eltűntem a látóteréből, és visszatérve ugyanott találtam, ahol lefektettem, úgy éreztem készen vagyunk, úgy éreztem levizsgáztunk, én kiképzőként, ő okos kutyaként.
Ettől a naptól kezdve nem követeltem tőle semmit.
A család többi tagja sem.
Buksi rettentő okos, sőt rafinált volt. Megértette mi a helyzet. Vannak törvényszerűségek, amik változtathatatlanok, mondjuk, hogy akkor sétál, amikor visszük, és hogy a sétának a napszaktól függően más és más az időtartama, vagy, hogy bizonyos esetekben mi döntünk mi a jó és helyes viselkedés, de ezen túlmenően azt csinál, amit csak akar. És valóban, csak akkor igazgattuk, amikor valami miatt lényeges volt, nem szekáltuk, csak ha nyomós okunk volt rá. Ezt hellyel-közzel tudomásul vette, engedelmeskedett, amikor kellett, de az együttélésünk nagy százalékban konszenzusokon alapult.
Elkanászodott persze, de csak egy bizonyos fokig. Mindig kifejezte a nemtetszését vagy a nyílt ellenállását, ha például nem akart hazajönni még, de ezt még azon a határon belül tette, amivel a mi működésünket nem zavarta. Reggel általában én vittem le először. De nekem rohanni kellett suliba, tehát csak 5-10 perc volt erre.
Pisil, kakil és megyünk fel. Sosem késtem el miatta.
Aztán Anyu vitte le hosszabb időre, amikor mindenki elment hazulról, miután elintézte az otthoni dolgokat, és ha belefért még az előtt is, ahogy elkezdtünk a suliból hazaszállingózni. Amint hazaértünk mi kölkök, vittük is akár egymás után mindannyian. Volt, hogy a játszótéren váltottuk egymást az öcséimmel. Én vittem le, de valamelyik öcsém hozta fel, így Buksi sokszor órákig lenn lehetett. A kutyával való séta alkalom volt a haverokkal lógni. Aztán este valamelyikünk levitte még, sokszor a szüleim együtt, főleg meleg nyári napok után késő este, amikor lehűlt a levegő. Viszont azt pontosan tudta a kis dög, hogy mikor nem baj, ha makacskodik. Ilyenkor az istennek nem lehetett hazakönyörögni, amíg ő nem érezte úgy, hogy elég. Amint a házunk felé kanyarodtunk, azonnal jelezte, hogy nem akar jönni, sokszor a ház felé nézni elég volt, hogy tudjam, úgy döntött, még maradunk. Le-lemaradozott, hátat fordított nekünk és vágyakozva meredt abba az irányba, ahonnan jöttünk. Szélsőséges esetben leült és meg se lehetett moccantani. Hiába beszéltünk a lelkére, még a fejét is elfordította, tüntetőleg hagyott figyelmen kívül minket. Csak akkor indult el, ha egyértelművé tettük, nem haza megyünk.

És most az előbb Ködivel az jutott az eszembe, hogy nehogy azért ne jöjjön oda hozzám, mert azt gondolja, visszaviszem a rácsok közé.
De szépen dolgozott, szóltam neki, jött.
Megnyugodtam.
Magára hagyhatom.
Az ÉPK-soknak szóltam, hogy kinn van, de ők még örültek is, szerették Ködit. Mint kiderült, tőlük néha kapnak csontot a kutyák, mert amikor valamelyiknek küldenek vagy behoz hazai kosztot, a maradékot a kutyáknak adják. Közvetlenül a kiválasztottnak. Rendesek, mert mindig megszavaznak egyet, amelyik megkapja, ha az olyan kevés, hogy értelmetlen szétosztani, viszont nem nagyon hagynak ki egyet sem, rotációval, de minden kutya sorra kerül. Magukhoz hívták Ködit, ő nem nagyon dörgölőzött, de hagyta, hogy mindegyik megvakargassa, majd kiporoszkált a kerítés széléhez szaglászni, jelölni, szöszmötölni. Többet nem törődött senkivel.

Magára hagytam, elmentem kitakarítani a kenneleket. Slaggal, seprűvel.
Parához nem mentem be, de Pórázhoz igen. Agresszívnek mondják, de én csak energikusnak látom. Összességében nem sokat ugatnak, de Póráz magasan többet ugat a többinél. Egyáltalán nem acsarkodva ugat, hanem jelzi, hogy itt van. Látja, hogy jövök-megyek, belépek a többi kutya cellájába, ettől izgatottan forog az övében, mondhatni szaladgál, de nem látom, agresszívnek. A többiek is izgatottak, de egyikhez sem félek bemenni. Mind vágyik valami kontaktusra, beszélek hozzájuk, simogatom őket.

És mielőtt Pórázhoz értem, beszaladtam néhány szem HAMM-ért, hátha kell. Nézem, ahogy ugat benn, engem is, de azt érzem, csak azért csahol, mert körbejelez, én meg csak a hang útjában állok. Megpróbálom lecsendesíteni, és ez nem is nehéz feladat, ő is szépen kiképzett jószág.

– Csend legyen, Póráz! Hagyd abba, ne bomolj, kicsit halkabban, ne kiabálj. Bemegyek, Póráz. Rendben? Menj hátrébb. Csend legyen!

Valóban elhalkult, és a „helyedre” paranccsal a házába küldtem. Ekkor kinyitottam az ajtót, beléptem és bezártam magam mögött. Mondogattam, hogy maradjon a helyén, ne aggódjon, csak kitakarítok és nagyon lassan kisepergettem a szart a ketrec szélein túlra, figyelve arra, hogy ne legyek neki háttal. Közben tovább beszéltem, hozzá, mert úgy éreztem ez minden állatnak jól esik, így nyilván neki is. Mikor végeztem kinyitottam az ajtót és elkezdtem kihátrálni, letámasztottam a seprűt benn, hogy a slagot kilökdössem a rácson kívülre, de véletlen meglöktem a nyelét és bedőlt a ketrec belsejébe. Egyik kezemmel az ajtót fogtam, leguggoltam és a másik kezemet is teljesen kinyújtva hosszan, akartam megfogni a nyelet. És ekkor Póráz, mint valami lövedék, robbant ki a házából, engem félrelökve kiszaladt a ketrecből. Utána eredtem, kiabáltam, hogy „ide hozzám”, de hirtelen megláttam Ködit, ahogy a vezényszóra felkapja a fejét.

Bassza meg kinn van Ködi is! – nyilalt belém.
Aztakurva!
Ne! Ködi, eszedbe ne jusson! Maradj!

De jó, hogy süket kicsit, mert tényleg nem jött, visszafordult a liget felé szaglászni. Nincs most idő betenni a cellájába, rohannom kell Póráz után, mi van, ha tényleg agresszív?

Nem sokat vannak egymás közvetlen közelségében a kutyák, de azért van valami falkaélet köztük. A többiek szerint Ködi a rangidős, a falkavezér. De öreg, simán lehet, hogy a pozíciójára törne egy agilisabb fiatal.
Mint Póráz.
Nem találkozhatnak össze! Mi  van, ha összeverekszenek?

Kurva élet! Mit műveltem?!

Már nem mertem kiabálni, nehogy egyszerre mindkét kutyát behívjam, csak szaladtam Póráz után. Ő az ÉPK-sok felé nyargalt, de előtte a kerítés mentén megtorpant, megszaglászta Ködi nyomát és ő is jelölt.
És ekkor meglátta a labdát. Mint a nyíl vetődött utána, az ÉPK-sok közül valamelyik felismerte.

– Ez Póráz! Vigyázz! Jön Póráz! – kiabált azok felé, akik épp egymással tusakodtak hárman a labdáért. Ahogy felemelték a fejüket már köztük volt a kutya és rávetette magát a labdára. Megpróbálta megharapni, de az elpattant, ő ugrott utána, morgott, vicsorgott és most nagyon is agresszívnek látszott. Mindenki halálra vált, mozdulni senki nem mert.
Szaladtam volna Póráz után, bár, hogy mit kellene tennem fogalmam sem volt.
Épp haladtam el az egyik ÉPK-s mellett, amikor rám kiáltott:

– Ködi!

Hátranéztem és valóban, közeledett Ködi. Nem vette észre Pórázt, csak épp erre indult bóklászni. Pórázt lefoglalta a labda, az ÉPK-sok vigyázzban állnak, nem fognak rosszalkodni, tehát inkább rohanok Ködi felé. Megfordultam és szaladtam hozzá, elkaptam a nyakörvét, ő kicsit meghökkent a hirtelen mozdulattól, és „futás” vezényszóval magam után cibáltam.
Valóban, önkéntelenül lassulni kezdett, ahogy észrevette, hogy a kennel felé tartunk, húzogatnom kellett, hogy haladjunk, majd a felerősödő zajban magam mögé pillantottam.

fjord.jpg

A srácok teli torokból üvöltöttek, hogy siessek, mert Póráz valahogy meglátta Ködit és égig emelt farokkal, teljesen kihúzott testtartással és hátán felborzolt szőrrel, egyre gyorsabb tempóban nyargalt felénk. Ködi nem értette mi történik, de nem akart visszamenni a cellába, de erős futásnak eredtem, húztam és időnként rákiabáltam, hogy futás, és épphogy belöktem a rácson belülre és ráfordítottam a kallantyút megérkezett Póráz és úgy támadt a vasaknak, hogy hátra kellett ugranom, ne legyek a fogai útjában.
Néhány méterre lógattam fel korábban a pórázt, amit Ködiről vettem le, most megláttam, levettem és a vicsorgó állat felé indultam. Gondoltam rádobom valami hurokkal és valahogy behúzogatom a helyére. Rákiabáltam, hogy „kuss legyen”, illetve csend, csakhogy, ahogy észrevette, hogy felé közelítek, gondolt egyet és visszaszaladt a focipályára. Az ÉPK-sokban erősebb volt a kíváncsiság, mint az életösztön, mert eleddig ott álltak, ahol az előbb és minket néztek.
Póráz hirtelen újbóli megjelenése riadalmat okozott, némelyik megindult a kijárat felé, hiába ordítottam, hogy ne fordítson senki neki hátat és ne fusson, mert akkor lehet, hogy üldözni kezdi. Iszonyú mákjuk volt, mert Póráz azt a srácot célozta be, aki a labdát tartotta a kezében. Az, amikor rájött, hogy ő van veszélyben a száguldó kutya elé dobta a labdát, egyenesen a mellső lábai közé, ott az megakadt, megszorult és Póráz másodperc tört része alatt kilukasztotta. Belemélyesztette a fogait és addig tusakodott vele, míg teljesen leeresztett. Kiabáltam neki, hogy „hozzám”, meg hasonlók, de semmire nem hallgatott, ezért közvetlenül mellé mentem, szerencsémre nem morgott, nem csinált semmit, csak állt peckesen, szájában az összelapított bőrlabdával, és engem stírölt.
Mintha azt mutatta volna, na, mit szólsz baszki, látod mit szereztem?
Láttam, de nem voltam boldog.

Muszáj befognom, amíg a labda lefoglalja. Megálltam mellette kb. két méterre, és ráparancsoltam, hogy feküdjön le. Egy darabig kihívóan méregetett, majd a következő vezényszóra a földre ereszkedett. Lassan mellé gyalogoltam és igyekezve, hogy eszébe ne jusson, hogy el akarom venni a labdáját, a háta felől közelítve rácsatoltam a pórázt. Lábhoz parancsoltam, amit meg is tett, és összességében készségesen jött mellettem, de a labdát nem engedte ki a szájából.
Az ÉPK-sok kiabáltak, hogy vegyem el tőle, vagy inkább vegyek másikat, de eszembe se jutott elszedni tőle.
Nem úgy néztem, hogy odaadná.
Viszont innen már probléma nélkül elértük a körletet, kinyitottam az ajtót szűken, és mikor a teste nagy része benn volt, megállítottam, egyik kezemmel a pórázt csatoltam ki, szintén a háta felől nyúlva felé, lábbal a farát megtámasztva belöktem és a másik kezemmel berántottam az ajtót.

Zombiként intéztem még el aztán a kajáltatást, nem mentem már be egyikhez sem, csak alul becsúsztattam a tálakat a ketrecekbe, aztán a konyhából kitettem egy széket az épület elé és merev tekintettel ültem órákig, abba az irányba merengve, ahonnan az IFA-t vártam, hogy elvigyen innen. Olyan mélységesen szégyelltem magam önmagam előtt, hogy nem tudtam ma már többet a kutyákkal foglalkozni.
Azt éreztem, hogy úgy viselkedtem, mint egy nagyképű marha, mint valami nagylegény, aki azt hiszi, minden trükköt tud. Nem éri meglepetés.

És de.

Éri.

Figyelni kell.

Felelősséged van.

Fura mi?