Centi_30.jpg434

 

 

 

Március 12. Csütörtök

Lakatos meg Wágner úr ma kocsit törtek.

Mindketten öreg Mágusok, Wágner úr eredeti nevét soha nem tudtam meg. Néhány éve vonult be ide, csak valamin összezördült egy szolgálatot teljesítő rendőrrel és csőre húzott géppisztollyal végigkergette az utasok között. Azt mondják, hogy a leszerelés előtt állt, de nagyon féltékeny volt a feleségére és egy szolgálatos rendőr, aki valahonnan tudta ezt, folyamatosan zrikálta, hogy már nem kell sietnie a leszereléssel, mert biztosan valaki más dugja, erre ő csőre rántotta a fegyvert, átugrott a kordonokon és az utasokat megfektetve utánaeredt. Végigkergette ki egészen a reptér utcafrontjáig, és csak ott fékezték meg valahogy.

Azok a határőrök, akik futkosón voltak, nem térnek már vissza a határőrséghez. A tisztek szerint, ez lefokozás tulajdonképpen. Hogy a büntetés letöltése után a honvédség állományába kerülnek.

Wágner úr futkosóra került, 2 évet kapott, s a büntetés letöltése után, a napokban helyezték vissza. Hogy kinek lehet a rokona, hogy mégis határőr maradt, nem tudni. Ráadásul nem határszélre került, hanem ide, ahol eddig szolgált.

Ma Lakatossal berúgtak éjjel a reptéri őrszolgálatban, elkötöttek egy belső rendszámos Zsigulit. A hatalmas betont tökéletesen alkalmasnak ítélték arra, hogy farolgassanak egy kicsit. Mivel minden autóban benne van a kulcs csak el kell fordítani. Persze pont az ilyesmit megakadályozandó vannak ott a határőrök, és a többiek látták is, de ki mer rászólni két részeg leszerelőre, akiknél fegyver van és az egyikük már közel járt egyszer ahhoz, hogy használja és sitten is ült miatta. Normál esetben meg nem szokás jelentgetni sem, hogyha a másik valami olyat tesz, amit nem feltétlen támogat a szabályzat. Remélték a többiek, hogy megunják majd, nem lesz baj. Ők meg élvezettel rodeóztak a kifutón és valahogy, ismeretlen okból egy oszlopnak ütköztek. Ezt meg elég nehéz eltussolni.

Egész éjszaka hatalmas balhé volt, a tisztek mindegyikünkkel kiabáltak, ha kellett, ha nem. Felvertek minket éjjel, szekrényrend ellenőrzést rendeltek el, de nem találtak semmit, egyetlen részeg leszerelő sem farolgatott kocsival a polcokon a ruháink közt.
Na mondjuk ezt hiába mondanád egy tisztnek előre, meg kell róla bizonyosodni. Semmit nem találtak, de még ez se nyugtatta meg őket
.
Délelőtt még mindig idegesek voltak, azt ígérték, bekeményítenek és hogy ilyeneket nem lehet többet csinálni. Én persze nem tudtam, hogy eddig lehetett, de nyilván az én fejemben is rendnek kell lenni, ezért kezdetnek megrövidítették a szabadnapom.
Nekem. Logikus nem?

17-től 22-ig engedtek csak ki. Igaz, hogy ettől nem éreztem nagyobb felelősséget amiatt, amit Wágner úrék csináltak, de legalább jó előre megbüntetnek, ha mégis egyszer eszembe jutna követni a példájukat.
Húzok is ki innen, öt kinn töltött óra nem sok, de mégis valami.

 nagy gábor1.jpg(Fotó:Nagy Gábor)

Soha többet nem megyek kimaradásra. Szinte csak arra elég, hogy hazamenjek, s rögtön vissza. Innen a világ végéről két óra hazajutni, két óra vissza. Egy órám maradt a kimaradást élvezni. De ez alatt majdnem összevesztem Edittel. Csodálkoznék, ha kibírná ezt a másfél évet.

Kaptam tőle egy képet amikor bevonultam. Megígértem, hogy a szívem felett hordom majd mindig.
Az első adandó alkalommal beillesztettem a tányérsapkába. Van benne egy nylonnal fedett rombuszalakú terület, az a szerepe, hogy ne zsírozza át a sapkát a haj, de hatása az, hogy azon a területen kihullik. Nagyon sokan kopaszodtak meg ettől. Másfél év alatt szép tonzúra alakul ki. Viszont ennek a nylonnak az egyik oldalát pengével behasítva be lehetett dugni alá egy képet.

Edit meglátta és kiborult, hogy miért nem húzom le mindjárt a WC-n? Hiába érveltem, hogy egyrészt itt is a szívem fölött van, másrészt emiatt sokkal többet látom, minden alkalommal, amikor a fejemre teszem, harmadrészt meg, hogy így nem gyűrődik meg.

A falnak beszéltem.

Annak se sokat, mert jönnöm kellett vissza, esélyem sem volt engesztelni, dühösen jöttem el, csalódottan maradt ott.

Soha, de soha nem megyek ki ilyen rövid kimenőre.

Centi_30.jpg449

 

 

 

 

Február 25. Szerda

Élenjáró lett a zászlóaljunk. Ez a vezérkarnak fontos fegyvertény, nem azért mert büszkék rá, hanem mert jelentős pénzjutalmat jelent. Állítólag a laktanyaparancsnok annyit kap, amiből vadonatúj Zsigulit lehet venni. Nekünk az ünnep alkalmából ma nem volt irányított szabadidős program. Vagyis nem kellett ma takarítani senkinek.

A körletben ahova elhelyeztek, nagyjából mindenki idősebb, csak hárman vagyunk az én korosztályomból, persze az öreg katonák alszanak a földszinti ágyakon. Sofőrök, írnokok, szolgálatvezetők. Szabó Gabi és Réz Misi óta nem nagyon barátkozom senkivel. Adyligeten nem is volt kivel, leprásként került mindenki, annyi baj volt velem. És én sem láttam egyetlen olyan arcot sem, aki felé önkéntelen, mély közlendőm támadt volna.
Megszoktam, hogy magamban intézem a dolgaim. A levélírásra, a merengésre Edit fényképe felett, a felszereléseim tisztán- és karbantartására a takarodó előtti nyugodt perceket használtam. A bennem mélyen aknamunkát végző kétségeimmel pedig a sötétben, az elalvás előtt küzdöttem mindig. Ott, Adyligeten nem kérdeztem senkit semmiről, ami nem a szolgálattal kapcsolatos.
És most itt is kezd ez kialakulni, bár sokkal szimpatikusabb mindenki, mégis a körletünkben a gyanúm szerint mindenki csókos, ebből következőleg némi felsőbbrendűséggel viszonyulnak egymáshoz és én nem érzem magam idevalónak. A konyhán hamarabb beszélgetésbe elegyedem, ott könnyebben megy felengedni, mert a konyhamunkások nem fennhéjaznak, ráadásul visszamegy mindegyik a századához, a körletébe és néha hetekig nem találkozunk újra. Vagyis valamiért könnyebben engedem el magam olyannal, akivel nem futok össze nap mint nap. Már felismerem - nagyon is jól -, ki akar velem barátkozni előnyszerzési céllal és ki az, aki a beszélgetést magát is kellemes időtöltésnek gondolja. Velük érzem magam komfortosan.

De barátom nem lesz senki. Ezt eldöntöttem. Régen nem tudtam, hogy milyen fájdalmas az elválás.

A családdal és Apuval való búcsúban mindig benne volt a viszontlátás gondolata. Tudtam, hogy nemsokára találkozunk.

De a végleges elválásra nem voltam felkészülve.
Az kurvára fájt.
Hogy valakit, aki értékes számomra sosem látom többet, az a fájdalom leírhatatlan. És nem akarom ezt érezni újra sohasem. Akkor inkább nem lesz nekem senki fontos többet. Lezártam. Nem vagyok ugyan ellenséges, de nem kezdeményezek, más baráti közeledése elől kitérek, vagy csak egy határig engedem.

Szóval itt a körletben nem lesz barátság. Annyira nagyra vannak azzal, hogy jobbak a másiknál, hogy nem szívesen csatlakozom a beszélgetéseikbe. Basa az, akivel jobb a viszonyom, de ő inkább a konyhához tartozik, mint a körlethez, mert a körletben gyakorlatilag mindig alszik. És ugyan a konyhamunkásokkal sokkal hamarabb alakul beszélgetés, nem lesz barátság, hisz ők tulajdonképpen alárendeltjeim. Lehet, hogy ugyanolyan nagyképű fasz vagyok, mint a körletbeli társaim és csak azért tudok a konyhán jobban beszélgetni, mert más az alaphelyzet, én tulajdonképpen leereszkedem a beosztottjaimhoz, ők nyilván inkább beszélgetnek, mint mosogatnak. Akkor az se érvényes, az se tekinthető szimpátiából alakult beszélgetésnek.
Basszus, nem tudom, mit gondoljak, velem van a baj?

Nem kell takarítani ma, tehát kiiktatva a társaim zajongását, a felső ágyon, messze tőlük révedek a plafonra.
1fekszem.jpg