Centi_30.jpg34

 

 

 

 

 

1988. április 15.  péntek


Este nem volt semmi a bukásommal kapcsolatban, ma meg reggel Rövid Ugrás-sal tettek délelőttös szolgálatba vissza, Ferihegy 1-re.
Azt gondoltam, amíg még nincs büntetés, addig bűnözhetek, mert majd nyilván csak hozzácsapják az előző ügyhöz, és azt mondják, azt ezért is kaptam. Azt gondoltam, nem fognak súlyosabban szankcionálni, mert azt újból meg kéne vitatni. Nyilván ez futna át az agyukon: hagyjuk a faszba, különben a nyakunkba nő valami kurva nagy és kurva sok feladat.
Jó ez így.
Gondolná minden tiszt.
És szerintem nem kell a tegnapiért sem komoly retorzióra számítanom.
Mit erőlködjön, csinálja magának a papírmunkát, jelentéseket? Mert mi van, ha komolyabban meg akarna büntetni, mondjuk azzal, hogy Adyligetre küld fogdába?
Meg kéne indokolnia.
Azzal, hogy beismeri, hogy nála ilyen megtörténhet, elesik az élenjáró zászlóalj elismeréssel járó jutalomtól.
Nem jó ezt megkavarni.

Emiatt én nem nagyon éreztem, hogy ne folytathatnám ott, ahol tegnap lebuktam, és újra kulináris élmények után kutattam ma is. Sokkal kisebb sikerrel, mert ma zömmel közel-keletről jöttek gépek, azokról azért ritkábban adnak meleg ételt. Bár előre csomagolt kis kuglófokat sokszor adnak, de azért is jártam kevesebb sikerrel, mert néha annyi légy ömlik ki amikor kinyitják az ajtókat, és annyi marad ott szállongani, hogy nem kíván az ember kérni semmit.

feka.jpgMa egy Libyan Airlines gép hozott egy csomó koromfekete négert.
Így írom, hogy négert.
Mert mikor meséltem az IFA-n visszafelé, hogy mi volt, akkor is ezt a szót használtam és Molnár Csabi rám szólt, hogy a világban, civilizált országokban nem használják ezt a szót, vagy ha igen, akkor igen pejoratív értelemben, ezért használjam a fekete kifejezést.
De nem tudtam használni, mert nekem gyerekkorom óta néger a fekete neve.

Szóval ma rengeteg néger jött.

Libiából honnan jön ennyi néger? Az nem arab ország?
Nem értettem, de mintha még a stewardess is néger lett volna.

Nagyon fura szaguk van, sose gondoltam volna, hogy embertípusok szaga különbözhet, és hogy ennyire, az kifejezetten megdöbbentő.

És most esik le, hogy miért nem éreztem ezt sose. Mert én csak a lengyel piacon láttam külföldit, más embert, nem magyart.
De a lengyelek fehér emberek.
Ugyanaz a rassz.
És nyilván volt büdös lengyel is, amikor például napokig nem volt lehetőségük fürdeni, de ugyanolyan büdösek, mint mi.

Szag alapján nem lehetne megkülönböztetni a lengyelt meg a magyart, dwa bratanki.

De a néger más.

Nincs olyan tartománya a szagmintáinak, amit elviselhetőnek tartanék.
Nagyon fura.
Szexnél, egy álomszép izmos néger nővel nem zavarna-e ez a szag?
Nem tudom, nagyon határeset.

Ezért is keringtem olyan távolságban a gép körül, hogy lehetőleg ne csapjon meg akkor sem, ha csak épp a takarítók mozognak az ajtóban, vagy a csomagjukat húzza el előttünk egy kis traktor.

Aztán elcsendesült minden és bóklászni kezdtem ahogy szoktam, rugdosva az apró gumidarabokat, amik a kiszolgálóautók kerekeiről, vagy ritkán magának a repülőgépnek a kerekeiből esnek le, vagy műanyag névtáblát, ami a csomagról maradt el.
Ismerek minden repedést, minden festést, minden jelzést.
Azt is tudom, ahogy Riderick említette, hogy a napokban mondta is valami kopasznak, hogy mennyi a "gépjárműforgalom által nem érinthető terület" fehér csíkjainak száma az előtér előtti betonon.

De ezt a formát nem ismertem.
Messziről kiszúrtam.
Ilyen érzékkel találtam egyszer órát itt a betonon.
Lassan, cikk-cakkban közelítettem, azzal játszva, hogy vajon milyen távolságból jövök rá, hogy mi az.
De nem jöttem rá.

Míg mellé nem értem, fogalmam sem volt.
És utána sem.
Valami tömött, kerek, bőven féltenyérnyi szőrös tömb volt.
Megfoghatatlan óvatosság lett úrra rajtam, nem értettem, minden szart pillanatok alatt arrébb rúgok ha nem tudom, mi az, durván felfordítom, megállapítom, hogy valami szar és rúgom el.
De ezt csak megböktem a bakancs hegyével.

Aztán akkorát ugrottam, amekkorát csak bírtam. Ahogy megérintettem, azonnal támadóan kilökte a lábait.
Egy rohadt nagy, a tenyeremnél nagyobb madárpók állt be velem szemben. Ahogy a legyek is, ez is gondolom a repülőgéppel utazott Afrikából, vagy ki tudja honnan. Sok legendát hallottam már, bogarakról, pókokról. Egy bogárral én is megjártam egyszer. Na ilyet nem akartam még egyszer.
Figyeltem a pókot, az idegesen méregetett, néha megemelte a testét, egy kicsit előre-hátra ringatta, majd visszaeresztette a földre. Néha a két első lábát felemelte.
Nem tudtam mi legyen.
Hátráljak én?
Vagy várjam meg míg elmegy?
Vagy egyszerűen menjek oda és tapossam el?
Madárpók-450x270.jpgA bakancson nem tud átcsípni, biztonságban vagyok, de az a társam, aki nem tudja, hogy itt ilyen kóricál, az nincs, tehát el kéne taposnom.
Már indultam volna, amikor hirtelen majdnem térdmagasságig felugrott, hatalmas puffanással érkezett vissza a betonra, majd olyan sebességgel indult meg, hogyha felém szalad, nem tudok elmenekülni. Hogy mi alapján nem támadott meg, nem tudom, de nem éreztem nagy kedvet most már, hogy eltapossam, tehát azért a dög a pszichikai hadviselésben elég jártas.
Úgy éreztem, azt a hátrányt, hogy gyorsabb, csak fegyverrel tudom ellensúlyozni, ezért levetítettem magamban a jelenetet, ahogy hisztérikusan lövöldözöm a betonra és egy pókot akarok elejteni.
Élenjáró határőr lennék-e ettől?
Mivel a válasz legalábbis nem volt egyértelmű, úgy gondoltam, nem hősködök, de közben észrevettem, hogy másodpercek óta szem elől vesztettem, és most körülnézve sehol sincs.

Basszus, azért, hogy beszartam egy póktól.

 

 

 

 

 

______________________________________________________________________________________

Korabeli híradó

 

 

 

Centi_30.jpg197

 

 

 

 

 

 

November 4. Szerda


Felesleges volt tegnap nyüszítenem, ma délutános szolgálatba tettek, vagyis tegnap délután kettőtől, ma kettőig pihenőn voltam.
Az kerek 24 óra, szinte szabadnap.

Délelőtt Répával elmentünk gyúrni és mivel csak ketten voltunk, kibeszéltük az elmúlt hónap eseményeit. Ami kiviláglott, hogy nem érdemes többet kilógnunk.
Klassz volt, izgalmas, büszkék lehetünk, de túlontúl kockázatos.
Esetleg maradhatna, hogy mi is csak a Sarokházig mennénk berúgni. De se Répa, se én nem tartjuk programnak az ivást, múltkor jópofa volt inni a Lidóban, de nem lettünk törzsvendégek, és oda is ugyanolyan kockázat kimenni. Katával és Tamarával szívesen találkoznánk, de mindent elfelejtettünk a nevükön kívül, őket egy életre elkúrtuk. Azt lehetne még, hogy nem szökünk messzire, csak ide az út mellé és minden autót megállítunk, hátha ők ülnek benne. De ezt viszont minden este meg kellene tenni.
Na ez se igazán kivitelezhető.
Tulajdonképpen ez a bukás, a Petőfi laktanyabeli fogda emléke, ennek a helyzetnek a komolysága és a futkosó fenyegető közelsége mindkettőnket lehűtött.

– Hagyjuk a fenébe ezt a szökdösődést! – mondta Répa is, miután mindezt átbeszéltünk.
Kicsit kedvetlenek lettünk mindketten, megint üres, felesleges és hosszú időtöltésnek látszott a katonaság. Hirtelen megint sok lett az a sok nap, ami még hátra volt, és hirtelen szürkébb lett minden körülöttünk. Miután megtelt a konditerem, unottan hallgattuk az esti szkander bajnokságra készülőket, talán azért, mert ma ez minket nem érintett, mert szolgálatban leszünk, de lehet, hogy amúgy sem villanyozna fel már. Aztán kiültünk az udvarra és kicsit újra visszapergettük a dolgaink.

Megint lezárult egy klassz időszak, szuperemberek voltunk Répával, de ez ezzel el is múlt. Nem tudom, hogy most épp visszagyávulok sima, jelentéktelen bakává, vagy szerencsével lenyugszom az ostoba vakmerőségből, de most, ahogy Répa kimondta, hogy hagyjuk abba, most nagyon fájt.

Mintha meghalt volna egy bajtársam és ez nem is állt messze a valóságtól.
Most eltűnik Répa, a rettenthetetlen sármőr, kilép az életemből Rejtő Jenő, az idegenlégiós kalandokkal, elvész az a jókedv, ami kísérte a szökéseink, mert azt a felszabadultságot, ami a börtönünkből való kijutás okozott, nem tudja pótolni semmi, máshogy visszahozhatatlan.

És elveszett, meghalt Dvorszky határőr, a hős, a bátor, a vakmerő, a szellemes és a szórakoztató.
És elhal ez a kettős, amit mi alkottunk, az az egység, az a két testben dobogó egyetlen szív, egyetlen tudat, egyetlen entitás, ami mi voltunk ketten, amikor épp szó nélkül menekültünk a rendőrök elől, amikor össze sem kellett pillantanunk, mégis egyszerre feküdtünk a kocsik alá, bújtunk bokrok mögé és másztunk ki, indultunk el ugyanazzal a lábbal, ugyanolyan mozdulattal lendülve neki.
Mindez elmúlt és úgy érzem ez az érzés, ilyen szituáció, ekkora felszabadultság soha nem jön már.
Soha.
A civil életben sem.

Elszorult a torkom, valahogy tudatni akartam Répával, hogy életem legszebb élményeit kaptam tőle, de nem ment, még annyit sem tudtam kinyögni, "köszönöm".

Az "azért kurva jó volt, nem" kérdésemet elröhögtük, felelevenítettük ugyan a legjobb pillanatokat, például Boda arcát amikor meglátott minket a buszon, vagy a csajokat, Katát és Tamarát, és csak reméltem, hogy Répa érzi, amit mondanom kellett volna, ha nem lettem volna máris ugyanolyan gyáva alak, mint amilyen a szökések előtt voltam.

Aztán szolgálatba mentünk, én F2-re, Répa F1-re.

IRÁNI JUMBO1.jpgMa ismét jött az iráni JUMBO.
Szilasi engem küldött ki mellé.
Nagyjából egyszerre értünk ki, én a kutatóügyeletről, a gép a leszállópályáról. Pont szemben velem érkezett és így, ahogy közeledett ijesztően nagy lett. Messziről is látszik hogy nem kicsi, de valahogy nem akart megállni a növekedése. Mint a kenyértészta, ami kezd megkelni és csak nő, csak duzzad.
És éreztem, hogy rám ömlik, beterít.
Jött a kerozinos kamion, aminek az átmérője kisebb, mint a hajtómű.
Hatalmas gép ez.
Jöttek a különböző kiszolgáló autók, és mindegyiket követte egy kommandósokkal megtöltött Latvia.

A JUMBO-t a BRAVO-5-re rakták, ez az avatatlan szemektől védett gépállóhely, messze mindentől, majdnem az irányítótorony mellett. Nekem majdnem húsz perc kellett kiérni. Minden olyan gépet, amivel kapcsolatban jobb ha kevesen és keveset tudnak, azt ide teszik.
A kommandósok engem is kicsit hátrébb tereltek, amíg a lépcsőt mellétolták, és kinyitották az ajtót.
Megint kiözönlöttek a legyek, de most lusták voltak, talán az itteni viszonylag hűvös idő miatt, csak megvizsgálták a környezetet, engem is, kicsit hajkurásztam őket, majd szétszéledtek, ahogy a kommandósok is, hogy kiderült, az irániak békés szándékkal jöttek. A kiszolgálók feltöltötték a készleteket és visszaindultak a reptér irányába.

Ott maradtam egyedül a muszlimokkal.
Míg Szilasi kiszólt rádión, a személyzet lecuccolt egy csomó rongyot, figyelgették a nap állását és leteregették őket a gép mellé. Szilasi elmondta, hogy nem hív be, amíg meg nem pakolják a gépet kötszerrel. A kötszer szót úgy megnyomta, hogy tudtam, újra fegyvert visznek.

Közben mindegyik iráni letérdelt a rongyokra és hajlongva imádkozásba kezdtek.
Lassan eléjük lopakodtam hogy úgy nézzen ki, nekem hajbókolnak.
Csak az egyikük fogott gyanút, de mosolyogva mutattam, csinálja nyugodtan, én figyelem a környezetet, vigyázok rájuk, de duzzadt a mellem, hogy Allah lettem.
Újra hős, de persze csak percekre.

Aztán befejezték az imádságot és szöszmötölni kezdtek a gép körül. Néztem, ahogy jönnek-mennek le-fel, és hirtelen nagyon nagy vágyat éreztem látni a gépet belülről. Megnéztem volna azt a híres púpot, mert el sem tudtam képzelni, bent ez hogy mutat.
A legmagasabb rangúnak látszó suviszkos képűt megállítottam, hogy engedjen fel, mutogattam kézzel-lábbal mire megértette mit akarok. Nagyot vigyorgott és intett, menjek csak, de a fegyverem tegyem a lépcső mellé, azt nem vihetem fel.
Figyeltem a többi manus arcát, nagyon is feltűnően és furán felragyogtak.
Nem nagyon tetszett az ötlet, látták is, hogy bizonytalankodom, többen odajöttek és biztattak, hogy menjek csak, ők vigyáznak rá.
Levettem a vállamról az AMD-met, nekitámasztottam a lépcső oldalának, tettem néhány lépést felfele. Éreztem, hogy ez így nem az igazi. Visszaléptem és kivettem a tárat, majd nekiindultam újra.
De ahogy az egyik megindult a fegyver felé, megijedtem.
Egyszer már elhagytam a fegyverem. Nem kéne újra. Bár jól megúsztam.

Hogy a fenébe magyarázom, ki, ha most ezek elveszik és anélkül megyek vissza a Kutügyre és a tár meg nálam van?
Elég cink helyzet lenne.
Nem, inkább nem mentem fel.
Gyávaság ez megint?
Nem tudom, de most úgy éreztem ez kicsit sok lenne.

Megszégyenülten léptem vissza, a genyó irániak röhögtek és szerettem volna, ha most az életemre törnek, mert szívesen kinyírtam volna mind.

Egy vérfürdő helyre tette volna a lelkem, de nem az jött, hanem egy csomó teherautó.
Láttam jó néhány katonai IFÁ-t a kommandósok kocsijai közt közeledni. Az IFÁ-kat is kommandósok vezették, mindenki aki megjelent, fekete ruciban jött.
Rám nagy ívben tett mindegyik, mintha a reptér része lennék, amiben nem tévedtek, de köszönni, vagy valahogy kellemetlenkedni biztos tudnék, mégis teljesen figyelmen kívül hagytak.
Olyannyira, hogy kedvemre lófrálhattam köztük.

Egyszer láttam egy képet a JUMBO-ról, ahol az egész eleje fel volt nyitva, pilótafülkéstül, mindenestül és ott pakoltak bele. Nagyon vártam, hogy nyissák már, de a hátulját nyitották ki, majd várakoztunk mindannyian.

jumbo.jpg
Ekkor megjelent egy szintén kommandósok által vezetett és kísért teherautó, valami hidraulikus emelőszerkezettel. A gép hátuljához állt. Egyesével betolattak az IFÁ-k, felcsapták a platók ponyváit és a fekete ruhás alakok komoly, izzadtságos munkával, hosszú ládákba csomagolt holmikat cipeltek át a liftes kocsira. Nem tudom milyen rangsor lehet a kommandósok közt, azt gondolom a kopaszok pakoltak, a többi őrködött.
Aki dolgozott, annak csak pisztoly lógott az oldalán, a többi jobban fel volt szerelve, ők valami általam ismeretlen, kisméretű géppisztolyt tartottak a kezükben.

Amikor a rakodómunkások az első adagot feltették, jöttek az irániak és az egyik ládát pajszerrel felfeszegették. Közelebb sunnyogtam, hogy lássam, mi van benne.
A JUMBO tankcsövekért jött.
Illetve valami vastag ágyúcsövekért, és ahogy ott nyújtogattam a nyakam, az az alak, akit megkérdeztem, hogy felmehetek-e, a vállamra csapott és elmutogatta, hogy tankhoz lesz. Ekkor kapcsolt az egyik kommandós, hogy talán ezt nekem nem kell tudni és rám ripakodott, hogy menjek messzebb, semmi keresnivalóm itt.

Én vigyázok itt a rendre, válaszoltam hetykén és még közelebb is léptem.
Az iráni érezte a feszültséget, átkarolta a vállam és intett a kommandósnak, valami olyan jelentéssel, hogy hagyd békén, jó gyerek. Azt éreztem, megillet a muszlim vendégjog. Sérthetetlen vagyok.

Nem kellett több, onnantól kezdve mindig láb alatt voltam, minden lépést alaposan megfigyeltem, mintha tényleg rajtam múlna itt minden.
Nem volt mit látni amúgy, csak hogy a kommandósaink izzadnak a teher alatt, több turnusban, talán váltásokkal güriztek. Aztán nyilván beszóltak a kutügyre, mert csörgött a rádióm és Szilasi utasított, hogy menjek távolabb az eseménytől, nem az én dolgom ellenőrizni a folyamatokat.
Előre gyalogoltam a pilóta fülke felé és vadul ciházni kezdtem. Jó fej volt a személyzet, kaptam valami alufóliába csomagolt sült marhahúst, párolt zöldséggel, műanyag villát és kólát. Kissé távolabb, de a kommandósok közvetlen látóterébe ültem egy kis fémlétrára, majd hangos csámcsogással hozzáláttam az evéshez. Aztán elsétáltam előttük, és a kólát lassan komótosan kortyolgattam, hogy az étlen-szomjan dolgozó fekete egyenruhás gyászhuszárok jól lássanak.

Mikor végre valóban távolabb mentem, láttam, hogy Szilasi meggondolta magát, mert váltást küldött, jött kifelé Simon Pisti kisMammut. Elmondtam, amit megtudtam és hogy már leciháztam a gépet, de jó fej a személyzet, próbálja meg ő is.
Benn egy órát pihentem és mentem is ki az előtérre.

Kinn Tokossal összeálltunk, neki is mindent elmeséltem. Nagy mákunk volt, mert Szilasi is kijött lökni, meg valamivel később a századtól Zádori kopasz hadnagy is, de mindkettőt időben észrevettük és a megfelelő helyekre húzódtunk vissza, hogy ne bukjunk meg.

Olyan hülyék ezek, mint a segg, gyalog nem mennek sehova, a kocsijaikat meg messziről kiszúrni. Jelentettünk ahogy kell, semmit nem vettek észre, pedig az előtér a legláthatóbb szolgálati hely.
Ez egy kicsit helyre tett, mégis rafinált öreg róka vagyok.

 

Centi_30.jpg201

 

 

 

 

 

 

Október 31. Szombat

Ma Répával rácsodálkoztunk, hogy mostantól napokig szinkronban megyünk szolgálatba. Indulnunk is kellett ebédelni, mert Rövid Ugrással tettek minket délutánra F2-re. Ez még csak az első Rövid Ugrásom az elmúlt napokból, ma még frissek voltunk Répával, ezért a szolgálat alatt megállapodtunk, hogy mivel holnap megint csak délutánra megyünk, éjszaka újból kiszökünk.

És hogy ne is tököljünk sokat, rögtön miután leadtuk a fegyvert, már mentünk is a kerítésen ásító lyukhoz. Meglehetős rutinnal másztunk át rajta és már szaladtunk is a vasúti töltés mögé, hogy egy kilométer után visszaálljunk stoppolni az útra.

Megint nagyon hamar felvett két negyven körüli fazon. Pontosan tudták mi a dörgés, mondták, hogy bátrak vagytok srácok. Két katonatársba futottunk bele, a hetvenes években szereltek együtt a harckocsizóktól. A sereg alatt egy életre barátokká váltak. Mesélték rögtön, hogy ők hogyan lógtak ki, hányszor és minek.
Teljesen összeszoktak, kerítésen másztak át, és felváltva hol az egyikük, hol másikuk barátnőjéhez mentek el.

Én kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Hős vagyok, áthágom a szabályokat, megszegem a törvényeket, olyat csinálok amit csak kevesen, és amivel nem ártok senkinek.
Szököm éppen.

Miért kell más hőstetteit hallgatnom, miközben épp zajlik a sajátom? Jó fejek, de azért mégis!
Elvégre tényleg mi vagyunk szökésben.

Lehet, ez olyan gyakori, hogy aki volt sorkatona, az mind csinálta?
Ahogy ezek is?
Lehet, hogy nem csak kevesek csinálják?
Ez a két szimpatikus fasz is kiszökött, többször is.
Mindenki kiszökdösne?
A Kistatár is?
Ááá, azt nem hiszem.
Mindenki tuti nem.
Szerintem nem is olyan sokan.
A többségről nálunk nem tudom feltételezni.
Biztos kevesebben lógnak ki, mint ahányan nem.
Inkább az a valószínű, hogy kevesen.

Azért ez elég komoly kihágás.
Folyamatosan menekülni kell.
Éberen figyelni, nem lankadni.
Bízni a társban.
Társ nélkül nem is lehet.
Bírni kell az üldözöttség érzését.
És élvezni.

Nem, ezt kevesen tudják.
Amikor itt benn pici apró dolgok miatt beszarnak. Nem hiszem, hogy sokan merik.
Nem mondom, vannak fasza gyerekek, de a többség az nem ilyen. Ha megnézzük, hogy ezek között milyen a másmilyen, az aki inkább jelent azokról, akik bátrabbak. Mennyi van belőle, és mennyi az, aki pluszban még egyéb módokon is nyal, mennyinek van mindezekhez vagy mindezek mellett csillaga is?
Elég nagy halmaz.
Azok tuti nem szöknek.
A fasza gyerekek közt mennyi tenné még ezt is meg?
Ez az egyik legsúlyosabb eltévelyedés.
Háborúban az ilyesmi halált érdemel.
A laktanyában elkövethető legnagyobb bűn sosem lehet akkora, mint ez, mert benn vagy, hadra fogható, felhasználható. Kis stikák persze vannak, kiszaladnak ketten a közeli kocsmába, a Sarokházba, de jönnek is vissza rögtön. Esetleg kinn berúgnak, de ha felfedezik, benn biztos van, aki tudja és mondja is, hogy ki szoktak járni. És ha a tisztek utánuk mennek is, nem gond, megvannak, csak berúgni mentek, ahogy a tisztek is ismerik ezt, hisz rabjai. De úgy, hogy elmenjen az ember szórakozni a város másik felébe, ahogy mi terveztük, és hogy a laktanyában tényleg senki ne tudja, hol vagyunk, úgy nem hiszem, hogy sokan.
A fasza gyerekek közt is kevesen.
Nagyon kevesen.

Tehát összegyűlt ebben a kocsiban négy igazán fasza gyerek.
Azért, amikor kitettek a Nagyvárad téren, mégis úgy nézett ki, hogy na most két öreg katona elmondta a tutit a kopaszoknak, kitanították őket, a nyomdokaikba lépett az újabb nemzedék. Répának is valami hasonló lehetett a meglátása, mert felkacagott, ahogy az autó elindult és annyit mondott, hogy ezt a két nagyképű marhát!

Répa nálam életrevalóbb volt, teljes természetességgel kérdezgette meg a járókelőket, a buszvezetőket, hogy hogyan jutunk tovább. Én nem mertem volna, valószínűleg megyek az érzésem felé. Ami rendre megcsal amúgy. De Répa élvezte is, mert majd mindenki megkérdezte, hogy amúgy mit csinálunk itt, katonák vagyunk ugye. Ő mindig készségesen elmesélte és fürdött a reakciókban.
Ne mondja, valóban? Tényleg? Megszöktek? Ez igen, srácok! Nem lesz ebből valami baj?

Mindenkinek kielégítő választ adott, és mindig többes számban beszélt, mindig beráncigált pillanatokra a beszélgetésbe, mindig elmesélte a szerepem, rám mutatva közben. És jól esett, hogy megállhatok a vége előtt, nem kell teljesen bátornak lennem, nem kell járókelőket megszólítgatnom és így is árad felém és belőlem a hősiesség.

Hálás voltam Répának. Úgy éreztem, igazi barát.
Akiért tényleg az életem adnám.
És biztos vagyok benne, hogy ő is az enyémért.

Boldog voltam ettől, kimúlt valami görcs és én is jó fej lettem, amíg utaztunk a buszokon végig nevettem és nevettettem.
Fergeteges jó kedvünk lett.
Céltudatosan haladtunk a Randevú felé, ahogy terveztük, de most azt is tudtuk, hogy levesszük a lábukról a csajokat. Az utolsó kilométereket taxival tettük meg a Moszkváról, mert épp egy olyan srácot szólítottunk meg, aki pont oda igyekezett és elvitt magával. Istvánnal együtt is mentünk be. El se engedett minket, vitt a barátaihoz, egy elég népes és mérsékelten vegyes összetételű társasághoz. De ha nem is sok, ezért egész jó csajok voltak velük. Most akaratlan kicsit eltakarták őket a srácok, akik nagyon érdeklődőnek tűntek. Répa mesélt, és ahogy belekezdett a lányok előre furakodtak és kissé bárgyú kérdéseket tettek fel, de Répa brillírozott, úgy válaszolta meg ezeket, hogy az arca rezzenéstelen maradt, de a pasikból dőlni kezdett a röhögés. A lányok nem értettek a fiúkat, ezen a fiúk jobban nevettek, de ezzel amúgy jól elvoltunk, majd egy órát évődtünk velük, mert Répa mindig mondott olyat is ami az egészet lecsendesítette és tetszett a lányoknak. A lányok egyre jobban oda voltak érte. Most hiába beszéltetett és beszélt rólam sokat, nem érdekelte őket, de a szája, ahogy mondja mindezt, az nagyon.

Akkor is ő beszélt, amikor láttam elsápadni. Valamit meglátott mögöttem, de nem volt időm se megfordulni, se átgondolni, úgy vágtak hátba. Ezután gyors lett a reflexem, azonnal megpördültem és egy katonai rendész állt velem szemben, aki máris üvöltött velem. Teljesen elnyomta a discozene hangjait.

– Azonnal ki innen, katona!

Répának is intett és kimeneteltünk. Talán csak rutinosak voltak, de lehet, hogy valaki felnyomott minket és biztosra mentek, mert az egyikük az egyetlen bejárat elé állt, a másik pásztázta be a terepet. Jó fogásuk volt ma.

bilincs.jpg
Kinn a bejárat előtt álltunk vigyázzban, felváltva ordítottak velünk a discoba igyekvő lányok és fiúk előtt. A parancsoki UAZ ülésének fémkeretéhez bilincseltek minket aztán, majd szirénázva berobogtak velünk a Petőfi laktanyába.
Közben kiderült, hogy nincs könyvünk és semmilyen azonosítónk. Muszáj volt elmondani, hogy a Ferihegyi Határőr laktanyából szöktünk meg. Benn leadtak egy álmos őrmesternek, aki átvett minket papíron egy rövid, néhány mondatos jelentéssel együtt és bedugott egy cellába. Fogdába kerültünk. Bár Répa is ideges, tíz perc múlva már röhörészünk.
Hülye helyzet, de komolyan, most mit csináljunk?
A legjobb, ha viccet mindenből.
Még az őrmester kiabált, hogy csönd legyen a kurva életbe, kussoljunk végre, aztán nemsokára elcsöndesedtünk. Az őrmester még utoljára az ajtón keresztül annyit közölt velünk, hogy reggelig nem akar rólunk tudni. Addig alhatunk.

angyalbör16.jpgOlyat kongott a fémajtó, majd leestem a priccsről. Fél hat lehetett.
Az őrmester jött egy századossal meg egy zászlóssal. Az őrmester ébresztett, hogy valami fémmel, talán pisztolymarkolattal hatalmasat ütött az ajtóra. Mire benyitottak már mindketten vigyázzban álltunk.
A tisztek emberi hangon tájékoztattak, leginkább a százados beszélt, hogy nincs joguk sajnos velünk semmit tenni, határőrök vagyunk, a BM kötelékébe tartozunk, így nekik kell majd a megfelelő büntetést kiszabniuk. A BM szócskát olyan undorral ejtette ki, hogy minden korábbi emberi vonás eltorzult benne. De csak másodpercekre, mert aztán ismét nyugodtan folytatta, hogy most visszavisznek az alakulatunkhoz, bajlódjanak ők velünk. Kikísértek egy Latviához, a sofőr mögé ültettek minket, ők meg befészkelődtek mögénk.
Se bilincs, se hangos szó.
Nyilván tudták, hogy szökni nem fogunk.
És jól tudták.
Fasza gyerekek vagyunk, de nem ennyire.
A nevünket, az alakulatunk számát elmondtuk, ha el is szökünk, hová menjünk és minek? Ne adj Isten, visszalógunk a laktanyába, akkor is kiderül mindez. Mindegy, hogy ők visznek-e.
Kurva nagy bajban vagyunk.

vápnyit.jpgEz most nem elsikálható, erről jelentések készülnek, ezt két minisztérium fogja lelevelezni egymással, ezért most nagyon durva büntetést kapunk.
Most érdemes a Határőrségnek példát statuálnia. Most lehet olyan büntetést adni, amit büszkén be lehet lengetni a Honvédelmi Minisztérium felé: lehet, hogy nálunk is történik ilyesmi, de nem marad megtorlatlan. Néha összepillantottunk Répával, ő is biztos ugyanerre gondolt.
Tegnap elalvás előtt még viccelődtünk a futkosó gondolatával, de ma az nagyon is valóságos eshetőségnek látszott. Csendben töppedtünk egyre kisebbre, ahogy közeledtünk a laktanya felé, a két tiszt viszont kedélyesen diskurált, már egy ideje abban a leereszkedő hangnemben, ahogy majd átadnak bennünket.
Leereszkedően, fölényesen.
Most ők a rend és a törvény.
Bárki járul majd eléjük, legyen az akár a laktanya parancsnok, mindenképp erkölcsi nulla lesz előttük. Aki még arra sem tud vigyázni, hogy a katonái ne csámborogjanak a városban.

Tokos állt a kapu-őrszolgálatban, keze remegett a telefon kurbliján, ahogy becsörgetett a Csütihez. A hangja is remegett, alig tudta elmondani, mi is a helyzet. Magas rangú katonai rendészek hoznak két szökött határőrt.
Emberemlékezet óta nem volt ilyen.

Igazából Tokos arca döbbentett rá, mi is ez. Ha kacsint, vagy egy félmosolyt elenged, míg nyitja a kaput, akkor rendben lennék, de rémült, ijedt ábrázattal tette. Mintha a vesztőhely kapuját nyitná előttünk.
Rémület és sajnálat látszott rajta.
És aztán rajtam is.
Inkább rémület.

Amikor megláttam Szénát, akkor még inkább.
Nem is figyeltük, ki ma a Csüti.
Tök véletlen, hogy megint ő van, holott nála már egyszer lebuktunk és megígértük neki, hogy többet nem megyünk ki, amikor ő van szolgálatban.
Ellenkező esetre a futkosót helyezte kilátásba, és most minden ideális ehhez. Ha ügyesen csinálja, még kitüntetést is szerezhet.
De hamar meglátom, hogy nem akar hősködni.
Megalázkodva tördeli a kezeit és hajbókol. Magyarázza, hogy hagyjanak csak itt minden papírt, ő megírja a jelentést az összes minisztérium felé, úgy érzi ez kötelessége, szinte becsületbeli ügy, mégiscsak tőle szöktünk meg. A kiszabható legszigorúbb büntetést fogja kérelmezni, elrettentő lesz a retorzió ereje.

– Higgyék el! A Százados elvtársnak nem kell ezzel foglalkozni, nyilván van jobb dolga is!

Dől belőle a cefreszag, nem is tud ekkora beszéd után már másra gondolni, meg is kérdezi, hogy esetleg az apja házi pálinkáját nem kóstolják-e meg. A százados bólint a zászlós felé, az eltűnik Szénával az irodában, majd egy butykossal a hóna alatt bukkan fel újra. A százados kimérten mondja, hogy azért nem szeretné, ha ez rendszeres lenne, mert nem szeret ilyen korán kelni a Határőrség belső rothadása, a fegyelem hallatlan romlása miatt, ellenkező esetben kénytelen lesz még a minisztériumi kapcsolatait is bevetni, hogy végre a Határőrségnél is kialakuljon legalább megközelítőleg az a vasfegyelem, ami a honvédséget jellemzi. Széna tisztelgés helyett meghajolt, ígéretet tett, miközben a százados az összes rólunk írt feljegyzést a kezébe nyomta.

Közben minden második pillantása a kapu felé irányult, ahonnan a mi tisztikarunk valamelyik vezetőjének a felbukkanását várta.
Illetve dehogy várta, félte.
Látszott, hogy semmi vágya, csak végre a rendészek húzzanak innen a fenébe. Azok se érezték annyira jól magukat, bepattantak a kocsiba és elrobogtak. Szerencsére korán van tényleg, a mi fejeseink közül senki nem jött még.

Széna intett nekünk és mi követtük a maga után húzott, hosszú, testes alkoholpárába burkolva. Leültetett az irodában és elolvasta a jelentést. Megint izzadt, mint egy ló, csak az iratokra csöpögő verejték koppanása hallatszott. Lemondóan sóhajtott aztán és mint két barátnak, mondta, hogy ebből most nem csinál ügyet, de többet meg ne próbáljunk kiszökni, ha ő a Csüti, mert akkor mindent megtesz, hogy futkosóra küldjön. Ezt mondta múltkor is, de akkor mindez fenyegetésnek hatott, most kérésnek.
Megegyeztünk.

Még egy kicsit meg is sajnáltam. Hogy olyan pechje legyen, hogy kétszer is kilógnak a szolgálata alatt! És, hogy ettől az egész esti munkája, a sok pálinka teljesen haszontalanná vált, mert kijózanodott ahogy megjelentek a rendészek.
Attól tartok, már nem fogok tudni bevágódni nála.

Centi_30.jpg225

 

 

 

45 hét telt el, 33 van még hátra!

 

Október 7. Szerda

Ma ugrottam egy Rövidet, tegnap délutáni Tranzit-őrségből ma délelőttre mentem F1-re. A Gitti volt a Kutügy, ami mindenkinek fura volt, de legfőképp neki magának.
Ritkán, vagy tán még sose tették be ilyen beosztásba, nem is érezte magát jól ebben a szerepben, mert elszúrta a váltást. Hogy csak általánosságban van betojva valamitől, vagy van valami konkrét oka, nem derült ki, de néhányunkat csak két-három órára tett ki, de a kevésbé szerencséseket akár hét órára. Én megúsztam, két órára tett ki, Molnár Csabi viccesen jegyezte meg az IFA platón visszafelé, szolgálat után, hogy ő is elhagyja a fegyverét, ha ilyen jó dolga lesz az embernek utána, és hogy figyeljem meg, amilyen szerencsém van mindig, ezt is megúszom. Azok, akik többet álltak kinn, zúgolódtak Gitti miatt, így elég nyomott, bosszús hangulat terjengett köztünk és a többség szemében, az idősebbekében azt láttam, hogy bárcsak ne úsznám meg.

Én a tegnapi események miatt elég bizakodó voltam, mintha a laktanyában nekem lett volna a legjobb kedvem, Lufinak, a Sas körlettársamnak is csípte a szemét. Mondta is, hogy öcsém téged nem könnyű eltaposni, de azért mosolygott hozzá. Nem meséltem el neki sem a nőt, aki tegnap meghódított és akit meghódítottam, nem értette, mire ez a fene nagy vidámság. Lufi jó srác amúgy, a beceneve a Lauf családnévből bújt elő, de az alakja miatt is kaphatta volna. Olyan puffancs.
Nem sokkal később kimentünk a folyosóra, kötelékre. Szadó őrnagy állt elénk, ez már önmagában szokatlanná tette az eligazítást, mert amióta megjöttek a kopasz hadnagyok, ők tartották, gondolom, hogy még jobban belénk vésődjön a pofájuk, meg, hogy érezzék a hatalmat.

Szadó őrnagy merev volt, mint a szolgálati szabályzat és úgy intonált, mintha temetési beszédet tartana.

Az általános marhaságok után, előhozakodott az esetemmel és kiléptetett a sorból.
Álltam beszarva, nincs kétség, most mondja el mi lesz velem.

Felhívta a figyelmét mindenkinek, hogy egy nagyon komoly és súlyos ügyről szólna néhány szót. Körülményesen írta körül, hogy a fegyverre mindig vigyázni kell, az életünknél is jobban, az ellenség az életünket elveheti, de a fegyverünket soha. Ezt vegyük tudomásul, tartsuk szem előtt. De hogy mi magunk hagyjuk el, az példátlan, az nem maradhat büntetlen.

– Nagyon nagy szerencséje van Dvorszky, hogy éppen semmilyen harci cselekmény nem robbant ki, és a fegyelmezetlensége nem járt különösen nagy hátránnyal, mert akkor sokkal súlyosabb büntetést kapott volna, de ne gondolja, hogy vajszívűek voltunk. Ugye először megpróbált kibújni a szolgálat teljesítése alól, azzal, hogy elbújt az épületben, amivel a parancsmegtagadást is és a szolgálati helyelhagyást is elkövette. Másodszor veszélyeztette a harckészültséget azzal, ...phh.. kimondani is szörnyű..., azzal, hogy elhagyta a fegyverét! Még jó, hogy a takarítónők találták meg és visszahozták. – hitetlenkedve csóválta a fejét, mintha ő is csak most értené meg mit is követtem el, de azért töretlenül folytatta. – Soha életemben nem hallottam ilyenről, a katonának a fegyver a babája, a testvére, szülei, vagy akár a szocialista haza. Úgy kell szeretni, úgy kell vigyázni rá. De maga Dvorszky, nem ment ki az épületből, elaludt, majd elhagyta. És még ezzel sem érte be, mert aztán még a rádiót sem kapcsolta be, amivel meg az őrszolgálati szabályokat hágta át durván. Rendkívül súlyos cselekmény mindegyik egyenként is, de magának sikerült ezeket csokorba gyűjtenie. Éppen ezért a tisztikar az utóbbi napok vizsgálatai alapján és hosszas egyeztetések után szigorú döntést hozott.

börtön.jpg

Nagy levegőt vett, és keserű ábrázatán lassan mozgó szájával hirdette ki: Dvorszky határőr! Függelemsértését a tisztikar döntése alapján 7 nap laktanyafogsággal bünteti!

Teljes kussban állt mindenki, várták a folytatást, hogy és felnégyelés meg akasztás, de nem, semmi egyéb, ennyi.

Hét nap laktanyafogság!!!!!!!!!!!!!!!!!! Alig bírtam ki röhögés nélkül!

A kötelék után általában mindig mindenki céltudatosan húzta el a csíkot, másodpercek alatt ürül ki ilyenkor a folyosó, de most mikor az őrnagy „oszolj”-t vezényelt, mintha mindenki görcsöt kapott volna.
Álldogáltunk bénán, a legtöbb szem rám szegeződött, kérdezettek engem és egymást is, hogy ez most mi?
Ez lenne a büntetés?
Nem tudom, hogy hányan szerették volna, hogy futkosóra kerüljek, de még azok is kevesellték, akik amúgy kedveltek.
Nem azért mert nekem kevés, hanem, mert úgy egyáltalán.
Megfordult mindenkivel a Föld. Ha ez csak ennyi, mit kell csinálni komoly büntetéshez?

Hirtelen minden átértékelődött. Lehet, hogy minden félelmünk alaptalan, a katonaság egy bohózat?
Többféle teória napvilágot látott, de mire szétszéledtünk, az vert gyökeret, hogy valószínűleg inkább csókos vagyok. Történt már ilyen, tartottak már csókosnak konyhán, de most sem siettem leszögezni, hogy ennek semmi alapja. Az nem baj, ha azt hiszik.
Este a körletben is találgatták a többiek, hogy miért kaptam ilyen enyhe büntetést, de ők is abban állapodtak meg, hogy csókos vagyok, más biztos, hogy nem úszta volna meg ilyen könnyen, azért elhagyni a fegyvert, igenis nagyon súlyos kihágás. Ha nem csókos vagyok, akkor alig hihető, mennyire szerencsés.

Én majd kiugrottam a bőrömből, mert tényleg nagyon olcsón megúsztam, akkora kő esett le, hogy eltorlaszolhatnám vele a laktanyakaput, de amiatt is ujjongtam, mert mióta itt vagyok senki nem kapott még laktanyafogságot, már a szó is tekintélyt parancsol, sittes lettem, igazi sittes!
Túl erősen vigyorogtam, a többiek nehezen viselték, ezért lementem a konditerembe. Későre járt már csak Imre Gyula edzett lenn. A gyakorlatok közben tárgyaltuk a dolgot, kibökte, hogy mint raktárosnak és az írnok helyetteseként van némi rálátása a dolgokra.

A helyzet a következő:
Az ügyemet tulajdonképp eltussolták a tisztek. Sokkal súlyosabb büntetést kellett volna kapjak. Felmerült a futkosó gondolata is, de minimum fogda járt volna ezért.

Ha igazán őszinte akarok lenni, én is annak örültem volna. Nem akarnék börtönbe kerülni soha, de a fogdát kipróbálnám és ennél jobb lehetőség ritkán adódik. Szerettem volna tudni, milyen, amikor csattan mögöttem a vasajtó zárja, és ablakon adják be az ebédet. Tudni, hogy bírom. De most már mindegy, jó lesz a laktanyafogság, ezt is úgy képzeltem, hogy kiürítik nekem a fegyverszobát, vagy a hadnagyok irodáját.

De nincs fogda itt a laktanyában - folytatta Gyula. - Ha fogdát kaptál volna, el kellene vinni Adyligetre. Csakhogy akkor ez az ügy nem tartható a laktanya falain belül, viszont azt nem kockáztathatták meg, mert mostanában osztják majd az Élenjáró címeket a különböző határőr ezredeknek, zászlóaljaknak. Ez pedig tetemes pénzjutalommal jár a parancsnokoknak, nálunk leginkább Nyírőnek. Ha valamely parancsnok irányítása alá tartozó alakulatában fogdával járó fenyítést kap egy katona, az az egység nem kaphat élenjáró minősítést.
Vagyis a tisztek tetemes pénztől esnének el. Akkor még el tudták volna intézni, hogy fogdába kerüljek, ha van egyáltalán ilyen helyiség a laktanyában. De ha tényleg meg akarnak büntetni és elvisznek Adyligetre, akkor viszont ez kiderül. Tehát öcsém ezt nagyon olcsón megúsztad.

Ha ez valóban így van, nagyon nagy szerencsém volt tényleg.

Ha nem ebben az időszakban követem el ezt a galádságot, akkor valószínűleg fogdára kerülök, aminek tényleg örültem volna, de az is lehet, hogy futkosóra küldenek, annak meg egyáltalán nem.
Mindenesetre nem ez történt volna, ami.

Amúgy meg a fenyítés egy főnyeremény. Ma már nem tettek semmilyen szolgálatba, nem adnak semmilyen feladatot, mert holnap megkezdem a laktanyafogságot, és ez most a felkészülési idő.

Amikor van időd átgondolni mekkora bűn terheli a lelked, micsoda elviselhetetlen büntetést kaptál érte. Hogy abban az állapotban bűnhődj, amiben a legmélyebben érint, amiben a legjobban érzed, hogy ez büntetés.

De röhögőgörcsben nem születik bűntudat.
Sőt, én úgy éreztem, kiváltságos lettem, hogy simán visszaszólhatok bárkinek, hogy nem takarítok én ki semmit, büntetésben vagyok. És mindenki azt látta, hogy ebben a komoly büntetésben én fekszem, pihenek, és szarok a világra.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Részlet a korabeli Büntető törvénykönyv, Katonai bűncselekmények fejezetéből:

 

 

Harckészültség veszélyeztetése
"363. § (1) Aki az alakulat harckészültségét közvetlenül veszélyezteti azáltal, hogy szolgálati kötelességének megszegésével

a) nem gondoskodik a szükséges fegyverzet, harci felszerelés vagy más hadianyag biztosításáról vagy készletének megóvásáról,
b) fontos fegyverzetet, harci felszerelést vagy más fontos hadianyagot megsemmisít, használhatatlanná tesz, vagy rendeltetésétől egyéb módon elvon,
bűntettet követ el, és egy évtől öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Ha a bűncselekmény a szolgálatra különösen nagy hátránnyal jár, a büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, háború idején tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés vagy halál."

"Parancs iránti engedetlenség
354. § (1) Aki a parancsot nem teljesíti, vétséget követ el és egy évig, csoportos elkövetés esetén bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés bűntett miatt öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha az engedetlenség
a) más alárendeltek jelenlétében akár a parancs teljesítésének kifejezett megtagadásával, akár egyéb sértő módon történik,
b) a szolgálatra vagy a fegyelemre jelentős hátrány veszélyével jár.
(3) Aki háborúban a harci parancsot nem teljesíti, tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel vagy halállal büntetendő."

"Szolgálati feladat ellátása alóli kibúvás
349. § (1) Aki fontos szolgálati feladat alól megtévesztéssel vagy távolmaradással kivonja, illetőleg annak teljesítésére képtelenné teszi magát, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés bűntett miatt három évig, háború idején egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény a szolgálatra jelentős hátrány veszélyével jár."

"Kötelességszegés szolgálatban
348. § (1) Aki őr-, ügyeleti vagy egyéb készenléti szolgálatban az ennek ellátására vonatkozó rendelkezést megszegi, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés bűntett miatt öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény a szolgálatra jelentős hátrány veszélyével jár.
(3) A büntetés bűntett miatt tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés vagy halál, ha a bűncselekményt harchelyzetben követik el és abból különösen nagy hátrány származik.
(4) Aki a bűncselekményt gondatlanságból követi el, vétség miatt a (2) bekezdés esetén, az ott tett megkülönböztetés szerint, egy évig, illetve három évig, a (3) bekezdés esetén öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."