Centi_30.jpg314

 

 

 

Július 10. Péntek

Délelőtt berendeltek kihallgatásra. Szadó őrnagy, Szilasi törzsőrmester és Koltay zászlós ült a szobában. Szigorú arccal nézték, míg bejöttem és tisztelegtem. Kezdett melegem lenni.

– Na Dvorszky határőr, mi is van a pedáns renddel? – kérdezte Szadó.

Nem szólaltam meg, mert csak azt tudtam volna, mondani, hogy ott van kinn a kutyakonyhán. Szadó folytatta.

– Koltay zászlós, állítása szerint tegnap nem ezt tapasztalta.

Most jelentőségteljes csend következett, így megtörtem.

– Jelentem, tegnap a zászlós elvtárs több éppen zajló munkafolyamat közben járt ott, amik elvégzése látszólag rendetlenségnek hat. Amennyiben a mai kutyakonyhás váltótársam nem jelentette, hogy rendetlenség lenne, akkor azt gondolom, este mindent a legnagyobb rendben hagytam ott.

– Dvorszky, ne magyarázzon, magának a nap minden percében rendet kell tartania a kutyakonyhán! Megértette?

– Jelentem igen!

– Na és mi a helyzet a karnissal?

Na bassza meg, mi legyen? Nem mondhatom, hogy leszereltem. Viszont Szilasi pár napja még látta.

Tehát pár napja még volt.

Most meg nincs.

Eltűnt.

De Szilasi erélytelen fajankó, Koltaytól kell inkább félnem. Ha azt mondom, pár napja még volt karnis, most meg nincs, de nem mondom meg, hogy én szedtem le, akkor a többieket fogják gyanúsítani.

– Jelentem én úgy emlékszem, nem volt függöny.

Koltay felhorkant.

– Nem függöny, maga szerencsétlen! Karnis!

– Jelentem, függöny nélkül én nem figyelek fel egy karnisra, nem tudok róla.

Szilasi idegesen felpattant.

– Pár napja még az ujjam is végighúztam rajta! Nekem ne hazudozzon itt!

Figyelnem kellett, hogy ne remegjen se a hangom, se a szemhéjam, mert a gyomrom erősen rezonált.

– Jelentem, múltkor épp a kutyák ételét főztem, el se tudtam mozdulni mellőle, keverni kellett. Az ujjára emlékszem, a karnisra nem, azt gondoltam az ablakkeret volt koszos aznap. Nem akartam megkockáztatni, hogy anyagi kár keletkezzen abból, hogy leég a tészta. Arra kellett figyelnem. Utána viszont letakarítottam az ablakkeretet, nem figyeltem fel karnisra.

– Mondja Dvorszky, maga szerint én hallucinálok?

Megint nem mondtam semmit, de az orra alá dörgöltem volna, hogy nem az első eset, múltkor sem emlékezett pontosan.

– Na jó, utánajárunk ennek a dolognak. – legyintett lemondóan Szadó őrnagy – Van valami hozzáfűzni valója?

– Jelentem két póráz egyelőre leltárban van, de nincs a kutyakonyhán…

Nem tudtam befejezni, Koltaynak szikrát vetett a szeme. Nyilván azért, mert tegnap csak tehetetlenségében hozta el őket, értelmes oka nem volt.

– Ne azokra legyen gondja, eléggé benne van a slamasztikában ezek nélkül is! Lelépni!

 

Aztán behívták Németh Gyurit a rajparancsnokomat. Mikor visszatért a körletbe, kérdezgették a többiek mi volt. Ő gyanakodva méregetett.

– Valami karnis hiányzik, tudsz te erről valamit?

Németh Gyuri szinte sose volt a kutyakonyhára beosztva, ő nyilván nem emlékezett a karnisra, vagyis nem tudta megerősíteni, hogy volt-e olyan. De hát sose volt.

– Koltayék rajtam is keresték, de nem tudom, ti emlékeztek függönyre?

Körbenéztem, már mindenki gyanakodva figyelt.

– Nem függöny, karnis. Azt mondja a Szilasi, hogy pár napja ellenőrizte és tiszta kosz volt a teteje.

Legyintettem.

– ÁÁÁáá, a Szilasi hova nem képzel koszt?

Kisebb röhögés keringőzött, majd Gyuri annyit mondott:

– Karnisra én se emlékeztem, de azt mondták volt, most meg nincs a helyén.

– Akkor szerintem sose volt. – legyintettem újra.

Gyuri sokat sejtetően somolygott.

– Ezt mondtam nekik én is.

Szögi úr felült az ágyban.

– Mit csináltál vele, Dvorszky?

Elvigyorodtam magam.

– Sose volt.

Nagy röhögés támadt a körletben, Szögi úr felkiáltott:

– Némá!! Miből lesz a cserebogár! Dvorszky, nagy franc vagy!

 

10-től Ferihegy 2-re tettek éjszakás kutya nélküli szolgálatba.

Már megint totális áramszünet volt, semmilyen irányból nem jött fény, Budapest hatalmas vakfoltként rejtőzött az éjsötétben.

A sötétség, úgy nézem, illetve hallom, a hangot is elnyeli, mert olyan csend telepedet körém, hogy azt hittem, megállt az élet.

De teljesen, ahogy a Csipkerózsikában.

Éjfél felé valahogy rájöttek, hogy rájuk nem vonatkozik az áramszünet és mégis megjelentek a csillagok.

Ettől kirajzolódott nem messze Molnár Csabi alakja.

Amúgy töksötét volt, nem láthat messzebbről minket senki. Tehát elgyalogoltam hozzá. Ez szigorúan tilos. „Összeállni” nem lehet, az az egyik főbűn. Mert olyankor csökken a figyelem és ezt az egyet tökéletesen látják a tisztek. És nyilván csökken, mert valóban elterelődik, és beszélgetéssel az idő is felgyorsítható.

És nemcsak, hogy csökkent a figyelmünk, hanem olyan dolgokat műveltünk, amivel minden elemi szabályt áthágtunk.

Molnár nagyon megörült nekem, rögtön kellemes beszélgetés alakult ki. Átrágtuk, hogy ki mit gondol a TU-134-es és TU-154-es gépekről, valóban át tudják-e lépni a hangsebességet? Azt mondják, hogy mindkettő átalakítható katonai szállító- illetve bombázógéppé. A sebességet egy kar elmozgatásával adagolja a pilóta, és van egy teljesen pőrén kialakított stift, amit ha kihúz az ember, akkor hátra lehet húzni a kart, hogy a gép elérje a hangsebességet. Olyan töhötöm, olyan bumfordi gépek, hogy ezt igen nehéz elképzelnem. Meg hogy veszélyes bombázó tudna lenni, azt se nagyon tudom elhinni.

De orosz, és azok majdhogynem kávéfőzővel vitték fel Gagarint az űrbe.

Ki tudja? Lehet, hogy bombázó.

– Voltál már rajtuk? – kérdezte egyszer csak Molnár.

– Fenn a gépen? Nem, dehogy! Nem még.

– Gyere nézzük meg! Tudod, hogy kell kinyitni? – bökött az ajtó felé.

Nem, ez nekem eszembe se jutott, – döbbentem rá – nem figyeltem meg. Ennyit tesz, hogy míg én a konyhán voltam, ő már itt járőrözött. Tényleg kopasz vagyok.

 tu154kicsi.jpg

Felgyalogoltunk a lépcsőn és fenn szédülni kezdtem.

Nem a magasságtól, hanem a helyzetem, a világbeli elhelyezkedésem miatt. Olyan lépcsőn mentem fel, miről nincs visszaút. Eddig is követtem el vétségeket, de mindig a természetes szükségleteim kielégítése okán tettem, például leültem, ettem, pihentem.

De most szánt szándékkal teszek olyat, amit szigorúan tilos.

És nagyon tetszett.

Le tudtam nézni az őrhelyemre, a reptér betonjára, ami most kezd kirajzolódni, látszik a széle, a vége, nem pedig egy sima horizont, mint lentről. Innen minden lekicsinyelhető, még az a szopás is, hogy ezen a helyen vagyunk rabosítva.

Megfigyeltem, ahogy Csabi kinyitja az ajtót és nagy levegőt véve beléptem egy TU-154-es gépbe. Sötét volt benn, de hozzászokott a szemem, ahogy az üléssor felé meredtem. Beljebb léptem, letettem a géppisztolyt valamelyik székre, és végiggyalogoltam a sorok között. Minden támlát végigsimítottam, lassan húzva a kezem a szöveten, aztán visszafele jövet leültem középtájt. A közlekedő folyosóhoz legközelebb esőbe. Végignéztem a támlák közt előre, Molnár is széttárt karokkal ült az első sorban, szinte feküdt. Kihúzódtam az ablakhoz, feltoltam a napellenzőt és kinéztem a feketeségbe. Azt éreztem Szibéria felett repülök.

Alattam a néptelen táj, végtelen távolságok és én ebben a végtelenségben céllal, határozott elképzeléssel utazok egy ismert végállomás felé. Nagyon szeretnék repülni majd. Úgy, hogy tudom, hogy hova megyek, mondjuk Tokióba vagy Bangkokba. Hogy amikor beszállok, már pontosan tudjam, hogy a földgolyó egy másik szegletében fogok kiszállni és ez az én akaratomból történik. Hogy tudom, mit csinálok ott, miért megyek oda, tájékozott vagyok, ismerek elméletben egy olyan világot, amit otthon nem tapasztalhatok meg. És megérkezés után tudom egy csomó dologról, hogy hogyan működik, a finomságokat pedig ott a helyszínen kitapasztalom. Megismerem.

És úgy jövök vissza, hogy miközben Pesten élek, pontos képem van egy 6000 kilométerre lévő város utcáiról, tudom, hogy melyik sarkon van jó fagyi.

Igen, akarok utazni egy ilyenben, amikor tényleg repül.

Ülök-e majd valaha repülő gépen?

 

Előrementem Molnárhoz.

– Ezt ki tudod nyitni? – mutattam a pilótafülke felé. Elvigyorodott, hogyne tudná.

Pár pillanat múlva feltárult egy ipari űrhajó fedélzete. Műszerek, kapcsolók, karok kétségbeejtően nagyszámú csoportja, mind vastag, kazánzöld pléhlemezbe, durván csavarozva. Meglepett, hogy ezt vezetik azok a jól öltözött elegáns pilóták. Valahogy a kertésznadrág és fül mögé dugott ácsceruza jobban illett volna ide. De az a tudás, ami ennek a működtetéséhez egy pilótának, egy embernek kell, az lenyűgözött. Milyen ész, milyen agy, milyen memória kell ehhez? Micsoda bátorság kell ahhoz a merészséghez, hogy más emberek életét a saját önbizalmam kezébe tegyem? A saját képességeimbe vetett hitembe? Mekkora teherbíró képessége lehet az ezzel járó felelősség viseléséhez? Két-három zseni tudását is kevésnek tartottam volna, pedig az első és másod pilóták közül mindegyik képes önállóan elvezetni. Felmérhetetlen csúcsteljesítmény.

tu154fulke2.jpg

Ezért elhatároztam, hogy elkezdem megszerezni ezt a tudást és hirtelen meghúztam egy kart.

Molnár megdermedt, figyeltük a műszereket.

Nem történt semmi.

Elfordítottam egy másik kart.

Semmi.

Molnár is megnyomott valami gombot majd vadul, aztán röhögve kapcsolgattunk, nyomogattunk mindent, amit értünk. „Ki meri még azt is megnyomni” versenyt játszottunk.

– Na de azt a pirosat, tuti nem mered! Baszki! Elforgattad? Na akkor ezt nézd, ezt megnyomom!

Egyre haladtunk a főkapcsoló kinézetű karok felé.

Semmire nem volt reakció.

Egymás elől kapkodtuk a csemegének ígérkező kallantyúkat, aztán amelyiket egyszerre értük el azt egymásnak feszülve akartuk elorozni, tologattuk messzebb a másik kezét, hogy végre mi magunk valahogy el tudjuk fordítani, kiabáltunk egymásnak, röhögtünk, amíg ki nem fáradtunk.

– Jó! Jó, elég, állj! Vége! Állj meg.

Visszahuppantunk a pilótaülésekbe, még rázott kicsit a röhögés mindkettőnket, aztán lassan elcsitultunk.

– Te! Vissza kéne állítani!

–ÚÚhhbbaszdmeg! De hogy?

– Nem tudom. Melyiket nyomtad meg először?

– Honnan a fenéből tudjam?

– Hogy találtad ki, hogy melyiket?

– Nem találtam ki, elfordítottam.

– Kapcsoló volt, vagy valami kar?

– Nem tudom, nem emlékszem, nem arra figyeltem!

– Akkor mi a faszra, baszki? Valahogy vegyük sorra! Nekem azt hiszem ez volt az első. Nem tudom. Ez lett volna a második? Ááá basszus ez nem fog menni, remélem, ha ráadják a gyújtást, nem száll neki egyből az irányítótoronynak.

– Nem is arra áll az orra!

– Az tök mindegy. A kormányt eltekergetted?

– Nem. Azt még nem.

 

– Nem is mozdul.

– Hogy-hogy? Én ki tudtam húzni.

– Hogyan? Kifele?

– Hát magam felé…

– Ja igen. És történt valami?

– Nem tudom, olyan mintha valami nagyon ellen tartana. Nézd már meg hátul. A szárny felett nézz ki az ablakon. Hátha valami látszik.

 

– Na van valami? Most forgatom balra is. Mondjuk alig megy. Látsz valamit? Nem emelkedett meg valami a szárnyon?

– Kurva sötét van, nem tudom. Most csinálsz valamit?

– Persze! Ezeket a pedálokat nyomkodom. Ha lenyomom az egyiket, feljön a másik.

– Tényleg? Mindjárt kipróbálom.

– Várj még! Látsz valamit?

– Semmit. Te nem lesz ebből baj?

– Tudsz repülőgépet vezetni?

– Honnan tudnék?

– Nem fogsz tudni felszállni?

– Nem.

– Akkor meg mi baj lenne?

– Na ja. Te! Ezeket a pedálokat én egyszerre be tudom, nyomni. Ja, de mintha most besüllyedt volna a kormány.

– Igen, tényleg, ha erősen nyomom, bemegy mind a két pedál. De ha a kormányt megtartod keményen, akkor nem megy be. Nézd!

– Aha, tényleg.

– Na és ez mit bizonyít?

– Bizonyít? Tudja a faszom. Azt, hogy fingom nincs, hogy működik.

– Azért jó, hogy az egész áramtalanítva van.

– Nemtom, fülledt a levegő, húzzunk le innen.

– Húzzunk.

 tu154fulke.jpg

– Te! Melyik a te géppisztolyod?

– A jobb oldali.

– Milyen jobboldali?

– Hát bejöttem, befordultam és letettem jobbra egy ülésre.

– Nem. Oda én tettem.

– Ne csináld. Akkor melyik az enyém? Tudod a számát?

– Minek?

– A géppisztolynak, baszdmeg!

– Van száma?

– Úgy osztották ki.

– Ja valami rémlik, kurva régen volt.

– Nekem, amikor szakács voltam mindig keresni kellett. Szám alapján.

– És nem emlékszel?

– Miért látod?

– Nem. Kurva sötét van. Azt se tudom, hol keressem.

– Én meg nem emlékszem.

– És most mi legyen?

– Amikor megkaptam magamra állítottam a szíját.

– Ja, én is.

– Akkor egyszerű, én vékony vagyok, te meg kövér.

– Anyád picsája a kövér!

– Jó, de nagyobb vagy, vedd csak azt fel a hátadra. Szorít? Mert ez nekem kurva nagy.

– Szorít.

– Mert kövér vagy.

– Anyád picsája a kövér!

– Na, add ide a fegyverem!

 

Centi_30.jpg383

 

 

 

Május 2.  Szombat

Ma minket, kopaszokat nem osztottak be szolgálatba, hanem általános körletszemlét kellett csinálnunk.

Úgy véltem, hogy ez nekem nem dolgom.

Mivel az összes kopasz a századnál maradt, gyakorlatilag minden idősebb katonára szükség volt a FEP-en, ezért mindenki szolgálatba ment. A laktanya kiürült, csak a kopaszok maradtak takarítani. Vagyis nincs öreg katona, aki basztathatna. Ráadásul Nitró is szabadnapon van!

Mivel általános gyakorlat, hogy a szakácsok a konyhán esznek, a reggelihez határozottan gyalogoltam ki az épületből, be a konyhára, mielőtt bárki hozzám szólhatott volna. Robinak elmondtam, hogy a századnál kell takarítanom, az alegységügyeletes a körletünket, meg a budit bízta rám. Csillogott a szeme, ahogy hallgatta, a budis résznél könnybe is lábadt neki, olyan szépnek találta. Örömmel engedett el:

Ja, menjek csak, ahova való vagyok, varacskoljak ott. Kár hogy tegnap nem szart alaposan mellé!

Mondtam, hogy a neveltetését figyelve az a csoda, hogy néha beletalál.
Na ebből megint lett feszülés, de aztán lenyugodott, ahogy a reggeli után magamhoz vettem egy vödröt, felmosófát, meg rongyot. Még azzal búcsúztatott, hogy úgy takarítsam ki a WC-t, hogy holnaptól ott eszem.

Anyád.

Elballagtam a csütihez, Mészáros törzsőrmesterhez. Tán ő a legszimpatikusabb altiszt, az idősebb katonákkal tegeződik, jó kedélyű és bár sosem józan, ettől nem válik rohadékká.
Ma kicsit feszültebb, mert még nem ihat.
Mondtam neki, hogy a klubhelyiséget bízták rám, aztán mennem kell vissza a konyhamunkásoknak segíteni a konyhára. Rábólintott, megkaptam a klubhelyiség kulcsát, előkészítettem mindent, bevittem az eszközök nagy részét, és szóltam a csütinek, hogy szerzek egy seprűt. Fenn az alegységügyeletesnek jelentettem, hogy a csüti a klubszobába rendelt takarítani. Ez az egész tök jól bevált. Lassan ugyanis általánosan elfogadottá vált, hogy a mindenkori csüti közvetlenül gecizik velem, még fel is sóhajtott az ügyeletes, hogy le van velem a gondja.
A klubban magamra zártam az ajtót, letöröltem a polcokat, felsöpörtem, kicsit felvizeztem, majd bekapcsoltam a tv-t, a videót és megnéztem a Rendőrakadémiát, meg a Római vakációt. Ez utóbbi kazetta szinte érintetlen volt, és nem hiszem, hogy valaha megtekintette volna bárki is utánam.

A klubszoba annak a folyosónak a közepén nyílik, aminek az egyik vége a csütihez vezet, a másik pedig az ebédlőbe. Mindkét vége opálüveges kétszárnyú ajtóba torkollt, az ajtókat szigorúan csukva tartottuk, így én benn a klubszobában szinte hermetikusan le voltam zárva. Halkan tévéztem, és szerencsére mindkét  üvegajtónak olyan a hangja, hogy amint kinyílik, pontosan tudni fogom, hogy jön valaki. Délben, amint az ajtó előtt ebédhez igyekvők hangja elült, kisettenkedtem az üres folyosóra, majd bementem az ebédlőbe.

A többiekkel ettem. jelezve ezzel Robinak azt, hogy olyan szopásban van részem, hogy nem kivételezik velem senki, még kajálni is a pórnéppel jöttem.

Kaja után elszaladtam vécére, ott kushadtam, amíg a folyosóm ki nem ürült, majd határozottan bementem a klubba ismét. Az ablakból, a függöny takarásában egész délután figyelhettem, ahogy a kis bokros zugomban, hátul pakolásznak, gazt irtanak a többiek. Idegesített, hogy eltüntetik a védelmet nyújtó apró bokraimat, ami ugyan tényleg megtörtént, de a kigazolt szárakból viszonylag magas gúlát építettek, ha az úgy marad, eszményi hely lesz napozni.

lusta1.jpg

Délután a Másfél millió lépés ment a tévében, két rész adtak le, nagyon tetszett. Láttam már korábban, de sose volt rám hatással, legalábbis nem ilyen. Olyan szép, békésnek, kedvesnek látszott a külvilág, a természet.

Az egész nap kurva jó volt, nem buktam le. Visszavittem este a szerszámokat a konyhára, a csütinek nem tűnt fel, hogy egyáltalán nem látott takarítani. Amikor leadtam a kulcsot, csak bólintott. Az alegységügyeletes sem szólt hozzám, azt hitte a csüti megkínzott ma, és mire felértem a századhoz minden készen volt, a szobánk is ragyogott.
Épp akkor nyitottam be, amikor a szolgálatból megjött néhány öregnek mesélte Basa, hogy Dinóval kilógtak napközben, végigjárták a várost a Latviával, állítása szerint minden csaj benne lett volna, akire ráfüttyentettek, csak nem volt idő megállni.
Basa a csőszerelmes.

Centi_30.jpg428

 

 

 

Március 18. Szerda

 

Nitró tizedes. Egy körletben vagyunk. Szolgálatvezető. A törzsszakasznál ő osztja be a szolgálatot. Megmondja, ki, mikor, milyen szolgálatot lásson el, ki, mikor megy haza.

Kis Isten.

Csak sajnos emellett igazi kisember, akinek tekintélye nem sok van, ezért ha kell, visszaél a hatalommal.

Erélytelen, azt is mondhatnám, hogy amolyan naiv ostobaság tompítja el, mert sok esetben csak lassan esik le neki, hogy befolyásolták, vagy viccet csináltak belőle. Tulajdonképpen nem rosszindulatú, csak nem érti, miért kevés az a relatíve magas poszt, amit megkapott, hogy elfogadott vezető legyen.

Azt vettem észre, hogy szabadidőmben egyre többször rendel takarításra.

Néha, mivel kopasz vagyok, a velem egykorú társaimnak a törzsszakasznál segítenem kell, ha épp nem vagyok szolgálatban, de eddig ez sem volt gyakori. Az a gyanúm, hogy Robi kérésére kezdett külön foglalkoztatni. Mert amikor másoknak semmit nem kell csinálni, gyanús, hogy Nitró engem hív kitakarítani a WC-t, ahol minden negyedik nap eldugul a piszoárok közös lefolyója. Vissza is okádja a tartalmát és sokszor kell centis húgyban beóvakodni a helyiségbe.

Nitrónak csillog a szeme, láthatóan élvezi, ahogy elmondja mi a feladat. Nem adtam magam könnyen. Nem volt kérdés, hogy meg kell csinálnom, de nem akartam szó nélkül nekilátni. Kicsit legyen mindenkinek kényelmetlen, ha szívatni akar. Ezentúl az lesz a taktikám, hogy minden alkalommal mindig vitába bocsátkozom. Ezzel sikerül a szívatásból mind több időt a vitával tölteni, néha többen is bekapcsolódnak, olyankor nehezebb dolgom van, nem egyszerű, két-három ember hülyeségeire rögtön, frappánsan visszavágni.

original.jpgMost azt magyarázom, hogy hozzon még embert, egyedül ezt nem lehet, szerezzen rendes eszközöket, mindjárt vacsora, nem is lesz időm, elmegyek szarni előtte, vagy hogy surranót kell pucolnom.

De végül csak elbaktatunk a WC-ig széles mozdulatokkal kísérve a vitát. Aztán állunk a helység ajtajában, centi magasan áll a húgy. Lábujjhegyen, groteszk tartásban lépdelek be, nehogy magasra csapjon a lé.

Nem is lehet feltakarítani, mert folyamatosan bugyog fel a csatornából. Amint egy kicsit fölszedegetek, böffen egyet a lefolyó és apró gejzírként kilök egy adagot újra.

Felmosófa és felmosórongy. Ezekkel kellene.

A rongyhoz hozzá nem nyúlok kézzel, a nyelet is magasan fogom.

Felszívja a cuccot az elnyűtt anyag, ki kéne csavarni.

Nitró vigyorog az ajtóban.

– Csináld Dvorszky, ne lazsálj!

A kurva anyád!

Megemelem a fát és erőteljes félfordulatot téve nagyot suhintok a fa végén prüszkölő ronggyal. Az elszabaduló húgy nagyot csattan az ajtófélfán, a tizedesem hátraugrik kifelé az ajtón, de még így is kap belőle elég sokat. Magas fejhangon szitkozódik, én kikiáltom, hogy bocs, most nem tudok figyelni másra, örülök, ha én nem leszek tiszta gané, csak kiviszem a cuccot kicsavarni.

Ez igaz.

A zuhanytálcába dobom a rongyot és bakanccsal alaposan megtaposom.

De ez nem az igazi.

Szólok a Nitrónak, hogy lemegyek a konyhára normális eszközért. Leenged, leszól a csapatügyeletesnek, hogy hagyjanak átmenni. Hozok egy gumis lehúzófát meg néhány liszteszsákot. Ezeket a folyosóra nyíló ajtó küszöbére fektetem, behúzom az ajtót, hogy ne folyjon ki a trutyi, a böfögő csatornanyílásba is beletömök egy kisebbet, beletaposom, aztán a lehúzófával áttologatom a budiból a zuhanyzó lefolyójához a bűzlő folyadékot. Hányinger kerülget, de megcsinálom.

Mikor visszaértem a körletbe, megálltam Nitró előtt.

– Kész a lakhelyed, beköltözhetsz, buzi. Ragyog, nézd meg! Megcsináltam, de ez volt az első és az utolsó alkalom. Hogy jobban értsd, a hugyos léből elraktam egy adagot, valamikor megkapod a levesedbe.

Szólni sem bírt, annyira elképedt.

Rezzenéstelen maradt az arcom, komolynak látszottak a szándékaim.

– Leellenőrzöm, de Dvorszky, azt meg ne merd, meg ne merd…– hebegte, aztán kiszaladt a teremből.

Kiss Gyuri a korosztályombeli sofőr, elhűlten figyelt, majd cinkosan, széles vigyorral biccentett felém.

Centi_30.jpg516

 

 

 

December 20. Szombat

 

Reggel megint az ügyeletes recés hangja keltett. A gatyák persze nem száradtak meg éjszaka, csavarni lehetett belőlük a vizet. Szabó a sorakozó előtt a kályhára tette a sajátját.

Tegnap este már senki nem fürdött, mivel a mosástól elfogyott a meleg víz, ezért a sorakozó után tömött sorokban rohantunk néhányan bepótolni. A többi buzipendelyes alak közt elsőnek értem a zuhanyzóba, aláálltam, megnyitottam a csapot, és vártam.

Vártam, mert a víz nem jött.

– Nálatok működik? – kiáltottam át a szomszédos rekeszekbe.

– Nem! Biztos elzárták a főcsapot! – ez Szabó hangja volt – Nem tudom, mit fáj nekik, ha megfürdünk?

Most a bal oldalamról kiáltott valaki.

– Nálam egész hangosan szörcsög! Hallgassátok csak!

Tényleg sziszegett, buhákolt nálam is. Aztán, egyszer csak megindult!

– Mi a lótüdő? – ugrottunk ki alóla mindannyian. – De rohadt hideg!

Szabó állt mellettem.

– Ez… ez jégkása! – hebegte – Hogy lehet ebben megfürdeni?

És tényleg! A csövekből szép, krémes állagú jégkása bukkant elő, kisebb jéghegyet hozva létre a zuhanytálcában. Tanácstalanul álltunk előtte. Ki hallott még ilyet?

Ekkor megszólalt Misi.

– Odanézzetek!

Mögöttünk Komári zuhanyzott. Lábával módszeresen oldalra kotorta a jeget, beállt a jégfürdő alá, a mellére engedte, a tenyerével megtámasztotta, míg az olvadni nem kezdett. Azután alaposan átdörzsölte magát. Nem hagyta ki sem az arcát, sem a fenekét, semmit!

– Ez egy átkozott kyborg! Nem ember, az biztos! – dörmögte Szabó, de azért ő is lassan követte Komári példáját.

Mindannyian halálra váltan, kékre fagyva szaladtunk vissza a körletbe.

Benn az ügyeletes fogadott bennünket. Egy gumibottal igyekezett leszedni a kályhán lángoló alsógatyát.

– Ki volt az a marha, aki ezt idetette? Mondja azt, hogy véletlen volt, mert, ha kiderül, hogy szárítani akarta, akkor biztos lelövetem!

Közben a gumibot is időnként a kályhához ért, meg-megolvadt, és fura pikáns mellékízt adott a körletben terjengő, égett szarszagnak.

– Könyörgöm, miért nem mosta ki rendesen? – öklendezett a szakaszvezető.

Végre beleakadt a gumibot, s a gatyó a földre került. Az ügyeletes néhányszor még dühösen rátaposott, aztán az végképp kilehelte lelkét.

– Ki rakta ezt ide?

Szabó vonakodva jelentkezett. A raktáros dohogva utalt ki neki egy teljesen tiszta és száraz alsót. Viszont aznap négyszer mosta fel a folyosót.