Centi_30.jpg409

 

 

 

Április 6. Hétfő

Bosszantott, hogy nem tudom, mikor megyek szolgálatba, így nem lehet pihenni.
Tegyük fel, most még mindig fáj a torkom. Délelőtt le is mentem a dokihoz megint. Gyanakvó arccal szemlél, míg az asztalához érek.

Mi van már megint? A gyomra? Nem, az most jól van, a torkom. Piros? Piros. Szedi? Szedem. Használ? Nem árt. Az kevés. Kevés. Konyhán van? Konyhán. Az nem jó, fertőzhet. Összeköhöghetek mindent. Az nem jó. Az nem. Maga ilyen beteges? Nem, eddig nem voltam. Gyorsan kéne gyógyulni! Mikorra? Három nap. Értettem! Szedje. Szedem. Lelépni!

Kiírt kilencedikéig. Három nap az nem sok, de ahhoz képest, hogy semmi bajom, nem rossz. A gyomorfájdalom nem jelentkezett még egyszer, a torkom, meg mióta az eszemet tudom piros. Szokott fájni, de ezzel élek együtt. Viszont arra mindig jó volt, hogy bármikor mentem dokihoz, mindig kiírtak. Mint most is.

 

Köteléken kiderült, hogy megyek szabadnapra.

Este átmentem Edithez. Megint nagyon csinos volt, bár az a gyanú merült fel bennem, hogy nem miattam, mert épp Ricsiékkel készült találkozni, mentek valahova szórakozni. Én azt szerettem volna, ha nem megy el, de ez fel sem merült, az a lehetőség maradt, hogy vele tartok és a barátok társaságában töltjük az estét.
Ricsi és Andi Edit barátai, többször találkoztunk már, nem ismeretlenek. Ők régóta beszélgetnek az esküvőről, időpont még nincs, de szeretnék idén.
Összekészülődünk, bemegyünk a városba, Ricsiékkel benn találkozunk. Edittel addig nem sokat szólunk egymáshoz, én néha ráfogok a combjára vezetés közben, ő meg időnként a kezemre teszi a kezét, amikor épp azon a fasza váltógombon pihentetem.
Egy kicsit ki is takarja és nem jól látom.

Meg össze is mosolygunk néha.

Meg mondok is valamit.

Néha.

etterem.jpgRicsiékkel a keletinél találkozunk, beülünk egy közeli utcába valami étterembe, amit Ricsi ajánl. Hogy ott jó a resztelt máj. Meg van rántott hús.

Mint általában, Andi Edittel az esküvői ruhákról beszélget, én Ricsivel a fociról. Ehhez én csak bólogatni tudok, nem érdekelt sosem, sorolja a focistaneveket, egyet se ismerek, de részletesen elmeséli melyik, milyen gólt lőtt múltkor.
Közben egyszer csak megkérdezi, komolyan gondolom-e Edittel.

Valami rejtélyes szenzor segíti a csajokat, mert a focinál meg se rezdülnek, ennél az amúgy ugyanolyan hangerővel, vagy talán kicsit bizalmasabban, halkabban feltett kérdésnél ők is elcsöndesednek és felém fordulnak.

Azért tudok olyan nyugodtan bólogatni a focira, mert közben le se veszem a tekintetem egész este Edit mellére feszülő blúzáról és vékony, harisnyába bújtatott lábáról. Hogy a faszba ne gondolnám komolyan? Régóta nem érzem ezt viccnek, úgy feszülök, majd szétrobban az ágyékom.

Persze. Komolyan.

Bele szeretném kiáltani a képükbe: annyira komolyan gondolom, hogy szinte fáj, hogy itt kell ülnöm és focira bólogatnom, miközben otthon döngetném inkább.

Kínosan hosszú a csend, Edit vörösödik. Szerintem én is.

– Katona vagyok, nem tudom, kibírjuk-e egyáltalán – válaszolom reszelős hangon. Edit bólint egyet, pár másodpercre lehajtja a fejét, folytatják Andival a diskurzust, de rám már nem néz többet.

Nem értem, azt mondtam, amit ő szokott nekem. Most meg mi van?
Igent nem mondhattam, mert olyan érzésem volt, hogy ezzel most itt véglegesítek valamit, mintha egy esküvőn mondtam volna, hogy holtodiglan-holtomiglan.
A „nem” meg nem igaz.

Amikor ketten vagyunk, náluk, otthon a szobájában, ölelkezünk és közben beszélgetünk, civódunk egymással kipirult arccal, nézek abba a csillogó fekete szemébe, akkor az az érzésem így szeretnék élni, ebben a magunkra zárt szobában egy kipirult arcú szemtelenke, de okos, szép lánnyal. Ekkor én már nehezen türtőztetem általában magam, és lassan, jelzés értékkel a mellére csúsztatom a kezem.
Megvillan a szeme és ez az illúzió nyomban összetörik:

­– Katona vagy, azt se tudjuk, kibírjuk-e egyáltalán. – mondja ilyenkor és hátrébb húzódik.

Ja, nem tudjuk. Bár én kezdem sejteni.

Centi_30.jpg412

 

 

 

 

Április 3. Péntek

 

Kicsit korábban ébresztettek a szokásosnál, 3.30-kor. Azt se tudtam, hol vagyok, csak nagy sokára esett le, hogy az ügyeletes duruzsol fojtott hangon a fülembe, hogy lenn a konyhán kell lennem 5 perc múlva. Kérdeztem, hogy mi van, mi történt, de csak annyit mondott, hogy neki is csak este szóltak, hogy majd küldjön le, semmit nem tud. Csöndben másszak le és jöjjek ki, ne itt pofázzak, ahol a többiek alszanak.

Kezdett az a gyanúm keletkezni, hogy Nitró akar szopatni.

Vagy Robi.

Esetleg mindketten.

Basa kimenőn van, meg ő egyébként sem tenné.

Felkaptam a cuccaim és amikor húztam be az ajtót magam mögött és a folyosói lámpa fényében megpillantottam egy másodpercre Nitró párnán szétkenődött arcát, éreztem, hogy elönt a pulykaméreg. Visszaoldalogtam a szobába, megtámasztottam lábbal az egyik stokit és egy határozott mozdulattal az egyik szekrény felé rúgtam. Döngött, mint egy bádogdob, még az ablakok is beleremegtek.

– A picsába! Bocs srácok – mondtam emelt hangon –, ez a kurva sötét! Az orromig nem látok! Elnézést!

Az ajtóhoz léptem, felkapcsoltam a villanyt.

– Bocsi csak felállítom a stokit!

Hangos kurvaanyázások, nyöszörgés, húzzak már ki a picsába,  széttéplek kopasz állat és egyéb válaszreakciók kíséretében rendezgettem még a holmikat a szobában, úgy állítottam a lábára a stokit, hogy erősen a padlóhoz vágtam, tologattam még a többit is.

– OK, megyek már! Elnézést! – közben stíröltem Nitrót, de az aludt, mint a tej. Nem hiszem el, hogy erre nem ébred fel, az egész körlet lincshangulatban van, ez meg alszik.

Somlai, az öregedő sofőr kezdte megelégelni és már ülve keresgélte a fél pár papucsát.

– Takarodj kifelé kopasz, Nitrót meg fel ne ébreszd, mert megöl! – lóbálta felém a papucs meglévő párját.

– Bocs, de most vezényeltek le a konyhára, csak ez a kurva stoki felborult. Nitró meg alszik, mint a bunda! – rúgtam még egy utolsót az ágyába bosszúsan és dolgom végezetlenül surrantam ki az ajtón.

– Villaaaany! Te kopasz állat!

– Ja bocs srácok.

 

A konyhán a két ÉPK-s várt, meg a sorállományú csüti (csapatügyeletes tiszt).
A mosdó feletti csempehiányt kell rendbe tenniük, én vigyázok rájuk - mondja - ahogy a múltkor. Az „ahogy” szót furán megnyomta, kezembe adta a konyhakulcsot, aztán sarkon fordult és elment. Kinyitottam a konyhát, kitártam az ajtót, de percekig csak meredtünk egymásra a srácokkal. Egyikőnk se tudta mi az isten van. Ki szopat kit? Őket ki rendelte le? Nitró nem teheti meg. De az ÉPK-s szakaszvezető sem rendelhet le engem.
Ne már! Valamelyik tiszt találta ezt így jónak?

Betessékeltem a srácokat, ők se értettek semmit az egészből, őket is csak felébresztették és lezavarták ide. Főztem teát, megreggeliztünk, megkérdeztem mennyi idő alatt végeznek. Másfél óra.

OK, akkor most feküdjünk le az öltözőben, a délelőttös szolgálat fél hatkor jön, másfél órát alhatunk, és aztán míg én kiosztom a reggelit nekik, meg előkészülök a többieknek, addigra ők is kész lehetnek.

Nem volt ellenkezés, ők odatologatták a vödröket a csempés fal elé, szétszórták a szerszámokat, kibontották a cementes vagy milyen zsákot a veszett munka látszatát keltve, ha valaki betoppanna, de ezt elkerülendő, bezártam a bejárati ajtót és aztán lefeküdtünk a padokra.

Már-már elaludtam, hirtelen iszonyatos fájdalom hasított a gyomromba. Ekkora fájdalmat még soha nem éreztem. Mintha hasba döftek volna, egy szempillantás alatt összegyűrt karikába, felüvöltöttem, és mint a zsák estem le a padról.

13009781053-54.jpgA két ÉPK-s álmos arccal ugrott oda, kérdezgettek, de nem tudtam válaszolni, valami görcs úgy összerántott, hogy a fejem hátrafeszült, a nyakamon az izmok bekeményedtek, fura vigyort rántottak az arcomra, a fogaim recsegtek, a fájdalom felszaladt a halántékomig, két irányból a koponyám belsejébe nyomult és tolta kifele a szemem.
Lenn meg olyan érzésem volt, mintha a heréim beszorultak volna a segglyukamba és a farkamnál fogva akarná valaki kirángatni.

Patakokban folyni kezdett rólam a víz, azt hittem bereped a dobhártyám úgy feszültek az arcizmaim.

Ekkor már a srácok se hitték komolyan, hogy színészkedem. Előszedtek valami iszonyú mocskos, rothadó felmosórongyot és bevizezve a homlokomra tették.

Tudom.
A szándék a fontos.

De annyira szerettem volna belesziszegni a képükbe, hogy kapják be, két lépéssel arrébb ott a tiszta konyharuha, hogy ettől egy kicsit jobban lettem.

Lassan elernyedtem, kinyúltam a földön. Mozdulni nem tudtam, meg még percenként összerántott a hasgörcs, de már csak székrekedésre emlékeztetett, abból egy olyan fajtára, amikor gömbölyű sündisznó feszül a végbélben, de ez már olajos masszázs volt az előbbi rohamhoz képest.

Amikor megérkeztek a reggelizők, a srácok veszettül munkához láttak, én a tálalópultra borulva, fel sem nézve, robotként osztottam ki a kaját, de minden kiesett a kezemből, végül az ÉPK-sok segítettek, ők fejezték be a reggeliztetést. Rettentően élvezték, huzakodni kezdtek a kintiekkel, lefelezték az adagokat viccből, röhögtek, aztán visszaadták a megfelelő adagot, imitálták, mintha teába vizelnének, pohárba rejszolnának.

Én nem bírtam röhögni, pedig tehetségesek voltak a kölkök nagyon.

10-kor hívtuk a csütit, hogy szarul vagyok, Robi tajtékzott, mert Basa nem volt, neki kellett lejönnie. Azt emlegette, hogy szimulálok, mondtam, hogy az tényleg jobb lenne. Ha benne van a keze abban, hogy ma le kellett jönnöm korán, akkor visszafele sült el a dolog, ha nem, akkor meg a legjobb irányba.

41 csukas_a_legkisebb_ugrifules.jpgÁtmentem a dokihoz, így ahogy a görcs behajtott, derékszögben. Tyúklépésben tudtam menni, mert rögtön ficánkolni kezdtek a sünök. Azt hiszem, nem sokkal kevesebben röhögtek, mint ahányan láttak.

Azt mondják, amit az ember gondol, azt megteremti. De hasfájást? Nincs valami előzetes szűrő? Oké én találtam ki pár napja, hogy fáj, de nem azért, hogy fájjon, hanem hogy ne kelljen szolgálatba mennem! Ez ott belül nem tűnt fel? Vagy félinformációból dolgozom benn?

Egy tökkelütött hülye a tudatalattim!

Vagy ez lenne a hipochondria?
Mindenesetre, megint rákezdenek a sünök.

 

A doki is gyanakodva néz.

Fáj a gyomrom. Úgy! Megint? Most nagyon. Rendszeres? Most inkább folyamatos. Feküdjön ide fel. Ne oldalt! Hanyatt! Úgy nem megy. Mi az, hogy nem megy? ÁÁÁÁáá… Jól van, akkor jó lesz így.

Nyomogat. Amikor fáj, kiáltok. Ez tetszik neki. Nyomogat. Szedi a gyógyszert, amit adtam? Nem még… Hogy-hogy? Nem akar meggyógyulni? Vagy nem is beteg? Este vettem be az elsőt. Lehet, hogy attól? Attól? Na ne hülyéskedjen. Meg a torkom is fáj. Na elég! Jöjjön vissza, ha rendszeres. Lelépni. Szedje, amit adtam.

 

Elmentem aludni.

 

Estére rendbe jöttem, a Basa visszajött a szabadnapról, meghívott a májusi leszerelők bulijára. A sör szinte derékig ért, megint tejeskannákban csempészték be. Én osztottam, de ma nekem szigorúan megtiltották, hogy igyak.

Hajnal felé, ki-ki a neki megfelelő ponton, pózban és gyakorisággal hányta tele a konyhát, le kellett rendelni a századtól embert, takarítani. Két velem egykorú kisMágus jött az őrszázadtól. Látszott, hogy meg tudnának fojtani, miközben a takarítóeszközöket osztottam ki nekik, de amikor sörrel színültig mert bögrét nyomtam az orruk alá, szent lett a béke.

Dinó az öltözőnk sarkát tette tele. Nem tudom, milyen gyomorsava lehet, mert a vörös padlólapot fehérre marta.

Centi_30.jpg415

 

 

 

 

Március 31. Kedd

 

Ma ki akartam menni fogászatra, de a Cupi (Hortományi alhadnagy) nem engedett ki. A Cupi becenevet onnan kapta, hogy ha esetleg gondolkodik, vagy amikor erős szellemi megterheléssel járó feladatot kell végrehajtania, például aláírni a szabadságos könyveket, akkor hangosakat cuppant a szájával. Nem adott magyarázatot arra, miért nem enged ki, egyszerűen nemet mondott. Az az érzésem szervezetten szívatnak, de talán Cupit Nitró se tudja befolyásolni, túl kis pont ahhoz, simán lehet, hogy Cupi saját jogon utál engem.

Oké, nem engedett. De ne higgye, hogy szolgálatba be tud tenni.

Tőle rögtön az itteni laktanyaorvoshoz mentem át azzal, hogy nagyon fáj a torkom.

Vagy a gyomrom.

Legyen a gyomrom, abba nehezebben tud belenézni.

Rendszeresen fáj? Hát persze, újabban rendszeres. Mióta? Két hete. Áá... az alatt nem derül ki rendszeres-e. Viszont fáj. Ok, hol fáj? Az ott a vakbele, azt ki kell venni, ha az fáj. Nem, feljebb. Feljebb? És itt, ha megnyomom? Hát várjunk ezzel még, ha nagyon nem múlik…

Meg a torkom is fáj, lehet, hogy összefügg? Persze, a gyomrával! Olyat evett, ami már nyomja a gyomrát, de még irritálja a torkát, mi? Menjen már! Na, hadd nézzem, hú ez piros. Szokott fájni a mandulája? Szokott-szokott. Hát ez piros. Na, ezeket vegye majd be. Lelépni!

 eqq4fsP7fY-2.pngEste a szolgálat utolsó perceiben megjelent két ÉPK-s. Ők a laktanya épület karbantartói, külön kasztot alkotnak, és a laktanyán kívüli területen, közel a reptér oltásához kialakított mesterséges tó mellett, egy fából épült barakkban volt a körletük. Teljesen különálló világ, mivel épület karbantartói feladatokat láttak el, festés, burkolás stb. nem vonatkozott rájuk a legtöbb szabály.
Gyanúm szerint mindig szándékosan festékes, szakadt cuccokban jártak, hogy ne katonának, hanem melósnak látszanak. Sosem viseltek fegyvert, igazából semmilyen szabály nem vonatkozott rájuk, annyira marginális szerepük volt a laktanya életében, hogy a tisztek is rendre elfeledkeztek róluk.

Ha nem volt feladatuk, ki se dugták az orrukat, figyeltek arra, hogy ne legyenek szem előtt. Alig ismertük őket, ebédelni is külön időpontban jöttek, nem keveredtek sosem a többi egység katonáival. Csak hírből hallottuk, hogy náluk benn van a civil ruha és esténként kijárogatnak, mert még a kapuőr se látott rendesen rá a körletükre, jöhettek-mehettek.


Ketten állítottak be, kopaszok. Vagyis velem egykorúak. Nemrégiben feltört a mosogató padlójának kövezete egy helyen, én nem emlékszem rá, de érzésem szerint valamelyik részegeskedéskor sérülhetett meg, azt jöttek kijavítani. A hozzáértésük alapján én is megcsinálhattam volna, sokat tököltek, míg kivésték a régi lapok helyét, aztán kevertek valami ragasztót vagy mit és nagyon ügyetlen mozdulatokkal tették le az új köveket, majd szedték fel és tették le újra.

És még vagy háromszor. Ferde volt, egyenetlen, kis-, helyenként meg nagy térközökkel. Újra kellett rakni.

Háromnegyed háromig kellett velük maradnom. Kínomban az öltözőben aludtam félálomban, de tanulva a múltkori esetből, 10 percenként rájuk néztem. De még így is volt, hogy az egyiket a raktárból kellett kiparancsoljam. Kipakoltattam a zsebét, lekvárt vitt volna. Nagyon felbosszantott, elpakoltam minden ehetőt, bezártam mindent, holott még mielőtt nekikezdtek jeleztem, hogy van még az ebédből megmaradt húsból, adok, ha végeztek. Kicsit sajnáltam, hogy nem azt mondtam nekik, hogy ha gyorsan végeznek, mert az igyekezet nem törte össze őket. De mivel a végére kiderült, hogy nem szívatnak, hanem csak egyszerűen nem tudnak burkolni, megkegyelmeztem nekik és sült hússal, meg az elcsenni kívánt lekvárral, kenyérrel engedtem el őket.

(Kép forrása: http://drawception.com/viewgame/eqq4fsP7fY/why-does-my-throat-hurt-so-much/)

 

Centi_30.jpg 534

 

 

 

December 2. Kedd

 

Sopronba kerültem. Belém verték az alaki szabályokat, a tisztelgés tudományát, a rendfokozatok fontosságát, a porban, hóban, sárban kúszás szépségét és a lövészet értelmetlenségét. Bemagoltam az eskü szövegét, el is mondtam, amikor kellett, megvolt az első eltávozás, kialakult néhány katonatársammal a bajtársi kapcsolat, s ezt néha fontosabbnak érzem a barátságnál még ma is.

 

A Balatonnál távolabb nem voltam még szülők nélkül. Hol a francban van az a Sopron? Messze vagyok, tél van, ordítanak velem, és háromnegyed ötkor van ébresztő.

ÉBRESZTŐ! Milyen lehetetlen kifejezés! És milyen rafináltan aljas módon tudják az ügyeletesek végrehajtani! Nincs ehhez kedvem! Aludni akarok!

Csend van a teremben, csak a negyven valahány horkoló hangja és a vaskályha ropogása neszez egy kicsit. A levegő este még nem olyan rossz, de csukott ablakok, ajtók mellett hamar elfogy az oxigén, fülledté válik, viszont cserébe betölti a körletet a fingszag. Negyven gyomor dolgozza a káposztát hangos zúgolódással. Ügyesek a szakácsok, megteszik, amit tudnak, de csak ráismerünk a káposztára minden nap. Néhány éjszaka alatt megtanulom, milyen gyomorkorgást követ fingás, reggelre letaglóz a szag, de csak az ájulás kerülget, álom sehogy se jő.

Kisebb_(hálókörlet).jpg

A felső ágyon fekszem. Mellettem egy bikanyakú gyerek alszik. Még egy rohadt szót se szólt. Akkor se, ha beszélek hozzá. Igaz, eddig csak azt mondtam, ne horkoljon.

Nyírségből jött. Ennyit tudni róla.

Mintha ez elég lenne.

Szomorú szeme van, nem tudom érti-e, amit mondanak neki vagy csak utánozza a többieket. Néha este, amikor már ügyetlen beszélgetések kezdődnek, ő csak ül, hosszú percekig néz maga elé, de hogy gondolkodna, azt nehéz lenne elhinni. Most mellettem alszik. Hanyatt, lábai felhúzva, szája tátva, feje kicsit oldalra billent a párnán.

Felém.

Horkol.

Megőrülök! Hogyan csinálja ezt? Honnan jön ez az irtózatos zaj? Mit csináljak? Mit kell ilyenkor tennem?

Néha óvatosan megbökdösöm, de csak egy hatalmas röfögést idézek elő vele, nem fejezi be. Betemetem a fejem a takaró alá, ráteszem a párnát, de nem segít semmi. Számolni is szoktam, tízezernél mintha kicsit eltávolodnék a hangoktól, mintha kicsit tompábban, megszűrve hallanám a zajokat. Lassan csend lesz…

Aztán egy bakancs berúgja az ajtót, belép egy vadállat, felkapcsolja a villanyt és beüvölt:

– Jó reggelt elvtársak! Ébresztő föl!

(Kurva anyád!)

Az ablakhoz megy, feltépi, besüvít a mínusz 15, mi meg kiugrálunk az ágyakból.

Buzipendelyt viselünk.

Katonai hálóing. Rózsaszín. A szerencsésebbeknek buzizöld.

Hogy ki lehetett az az állat, aki kitalálta, nem tudom. Lehetetlen benne kényelmesen feküdni. Lábszárközépig ér, vastag vászon, viszont meglehetősen szűk a szabása. Ezáltal forgolódás közben szorosan az ágyhoz tapad, és elég hamar feszíteni kezd nyaktájékon, elzsibbasztja a karokat, kidörzsöli a térdet. Reggel pedig a sorakozónál, nem rejt el semmi kitüremkedést. Nincs is a reggeli sorakozónak szerepe semmi, csak ezt szemrevételezni. Egy vonalba fejlődünk a rózsaszín buzipendelyben, ki teljesen barna, ki pedig piros keresztbe pántos, kék talpú műanyag papucsban, s hálóingünk hivalkodva mutatja a különbséget.

– Na emberek! Ilyen jó kis álmaik vannak? – röhög az ügyeletes – Azt hiszem, jelenteni is fogom a kiképzőtisztnek, hogy maguk nem fáradtak. És mától több brómot kapnak a teába. Lelépni!

Kiképzőtisztjeink már a megérkezés másnapján komoly lendülettel kezdtek katonákká formálni minket. Fegyver került a kezembe! Milyen egyszerűnek tűnő szerkezet!

Olyan tárgyat tanulok kezelni, ami kifejezetten emberölésre készült!

Másra nem is jó.

Csak arra.

Basszus, EMBERT ölni tanulok! Gyilkolni.

Fejlövés a legjobb, akkor nincs apelláta. A testlövés sok esetben jó arra, hogy megállítsa a támadót, de nem mindig halálos, viszont minden esetben borzalmasan fájdalmas. A végtagot meg felesleges eltalálni, az csak időleges harcképtelenséget okoz, legfeljebb akkor jó, ha olyan roncsolást végez, hogy amputálni kell, akkor már ér valamit.

Törekednünk kell halálos sebet ejteni, a túlélhető nem jó. Csak baj van a sebesültekkel.

Ha meg valamelyik társunkat találják el, jó, ha tudjuk:

tüdőlövésnél beledugni az ujjat a lukba, ott ne kapjon levegőt; gyomorba kapott lövésnél teljes erőből szorítani a beleket vissza.

A támadó kézigránát-repesz sima szélű, apró lukat üt, míg a védekező, ami acélburokkal van ellátva, s azt repíti szét, az roncsol. Viszonylag kicsi, de “cakkos” bemeneti seb, s jó nagy szakított kimeneti nyílás. Ha nem marad benn. Vagy végtagokat tép.

Az RPG páncéltörő gránát, nagyon hatékony fegyver, de nem szabad mögé állni, mert halálra éget.

Ezt a tisztes meséli, sugárzó arccal. Az az érzésem, valami Rambo filmből szerzett filmélményét meséli, mert a többi tisztes ridegen hallgat, mikor megkérdezzük: mi történik egy csatában, ha valamelyik társunk TÉNYLEG megsebesül?

– Valami biztos! – hangzik nagy sokára a válasz.

Biztos, persze.