Centi_30.jpg15

 

 

 

 

1988. május 4. szerda

Kiderült ám, hol hánytam.
Reggel derült ki, mikor ébredeztem. Az ágyamon feküdtem, ami jó hír.
Betaláltam.
Viszont minden nedves körülöttem.
Ez a rossz hír.
Itt hánytam.
Az arcom alatt is nedves, a tenyerem alatt is.
És a mellem alatt is.
Ragad és kurva büdös.
Lassan, sóhajtozva, dülöngélve felülve láttam, hogy csak nedvesség van, a sűrűje nincs sehol. Áldottam a sorsot, hogy akkor nyilván kiszűrtem a fogammal és nem kellett abban a gusztustalan trutymóban feküdnöm. De így felülve azt is érzem, hogy sörhasam lett. Pedig tudom, hogy csak pálinkát ittam, nem ittam sört.
Akkor ez nem sörhas.
Megtapogattam magam és azt éreztem, mintha rengeteg reptéri cihával feküdtem volna le, betárazva lekvár, fánk, meg ilyenek, és az alvást egy BB baracklére hasalással kezdtem volna.
De nem ciháztam tegnap.
Benéztem a zsávoly felsőm, vagyis a nadrágba tűrt katonai zakóm és az ingem közé. Nem tudom, hogy csinálhattam, de oda hánytam be.
A ruha és az ágy felszívták a folyadékot, és egy mustár színű és állagú krém maradt, illetve gondolom a rajta forgolódás miatt került a derekamhoz.
Ebben a trutymóban feküdtem.

Alex a körlet másik oldalán, a szemben lévő ágyról figyelt felhúzott szemöldökkel és egy félmosollyal, azzal a várakozással az arcán, hogy na, erre mit mondasz?

Végignéztem magamon és annyit szóltam.

Már megint milyen undorító vagyok

Alex finoman bólintott.

Igen.

– Kurva élet! Soha többet nem rúgok be!

Alex még szélesebben elmosolyodott.

Nyilván.

Legyintettem és kimentem a körletből. A mosdóban összefutottam Nagy Feróval.

Rosszul mondom.
Nem futottam.
Ott találtam rá.

Állt, ráhajolva a mosdókagylóra, időnként vizet engedett a fejére, és őszintén öklendezett bele. Látott amikor bejöttem, holott fel sem nézett, a szevaszra, úgy válaszolt: ÁAavasz.

Ennél többet nem is diskuráltunk.

Tegnap beszédesebb kedvében volt, mert beavatott egy másik szubkultúrába. Az egyik az volt, amit én ismertem, vagyis a szkanderozó szubkultúra. Persze, én akkor azt hittem, ez az egy létezik.
De nem.
Létezett egy másik is.
Abban nem szkanderoztak, hanem azt méricskélték, hogy ki tudja a másik kezét tengelyén elforgatni, ujjaikkal összefogva a két karjukat. Feró is oda tartozott. És igen, emlékszem is, hogy Nagy Feró sose szkanderozott. De, mint kiderült az erejét összemérte másokéval.

toldi.jpgÍgy tudott mindenki megbizonyosodni Dedi roppant erejéről.
Ha a magáéhoz mérte.
Azt meg egymással összemérve, hogy kinek, mennyi és mihez képest sok Dedi ereje. Mert azt mindegyik elismerte, hogy Dedi ereje vitathatatlan.
Közelében sincs senki.

Ez abban az időben derült ki, amikor a szkanderversenyek voltak, ráadásul pont az provokálta ki. A körlettársai ugyanis megkérdezték, hogy, te, Dedi, miért nem szkanderozol? Dedi nagyon nyugodt, intelligens és őszinte srác. Azt válaszolta.

Mert nem akarok senkinek sérülést okozni.

Ez azért szöget üt az ember fejében.

Miért Dedi, milyen sérülést okoznál?

Csonttörést.

Milyen csonttörést, Dedi?

Bármilyet. Nálunk, az ujjhúzó versenyen, a kicsit erősebb is van, hogy letépi a kevésbé erős versenyző ujját.

Ujjhúzó verseny? Mutasd milyen?

Nem, nem. Semmiképp.

De Dedi, ne tépd le, csak mutasd meg!

Nem, nem.

De, de.

Na jó! Figyelj! Nyújtsd felém a karod, kapaszkodj az ujjaimba, el kell tengelyirányban fordítanom a tied, te ellenállsz, esetleg te fordítod el az enyémet, ha tudod.

Dedi az egyik leghangosabbat választotta, aki a leginkább erőszakoskodott, hogy mutassa az erejét. Megállapodtak az iménti szabályokban és neki kezdtek.
Illetve befejezték.
Mert Dedi, mintha nem fejtett volna ki ellenállást, a másiknak olyan sebességgel fordította el a karját, hogy az ellenfele hatalmasat sikítva térdelt le előtte.

Ne! Dedi, engedj el! Elég!!

Dedi nem volt kegyetlen.
Pusztán annyit csinált, hogy teljesen nyugodtan, és rezzenéstelen arccal hagyta nyüszíteni a másikat, amíg tökéletesen megbizonyosodott felőle, hogy az soha többet nem kérdőjelezi meg később az erejét.
Azért tette ezt, mert ő tisztában volt vele.
Felelősen viselte.
Tudta, hogy nem szabad öntudatlanul szabadjára engednie, soha nem dühönghet.
És megismerve az erejét érdemel tiszteletet az az erő, amivel legyőzte.

Dedi marhakörmöző volt.
körmöz1.jpgNem a szakmáját tekintve, mert amúgy gimnáziumot végzett, hanem ez volt a hobbija. Nem nagyon lehet erre mást mondani, mert ugyan az eredeti ok gyerekkorban az iskola melletti kereset volt, de aztán része lett ennek a közegnek, minden idejét ezek közt az idős, elképesztően erős, egyszerű, de bölcs emberek közt töltötte.
Valószínűleg boldog volt, hogy ezek az emberek tisztelik.
Mert nehéz a tiszteletüket kivívni.
Nem adják könnyen.
De miután megmutatták Dedinek a marhakörmözés praktikáit, és látták, hogy erős, konok gyerek, maguk közé fogadták mihelyst ugyanazt meg tudta csinálni, amit ők.

körmöz.jpgA marhakörmözés Nagy Feró szerint kegyetlenül kemény munka. A marha patájáról kell a járás közben elkopott részeket levágni úgy, hogy ne sértse meg a lábát magát. Erre én azt mondtam, hogy oké, de ugye figyelembe véve, hogy a csirkéket hogyan szállítjuk, nem hiszem, hogy szempont, hogy hogyan csinálja, hogy okoz-e fájdalmat.
Feró azt mondta, hogy ez hülyeség, a marha nagy érték, nem sántulhat le, abba bele is dögölhet. Csak azt a brigádot hívják legközelebb is, amelyik pontosan dolgozik.
A körmöző egy hat-hét kilós fogót használ. Szóval ők hat-hét kilós szerszámmal végeznek precíziós munkát. Ráadásul mindezt rogyasztott lábbal, előrehajolva, nyújtott kézzel.

És Dedi tizennégy éves kora óta végzi ezt minden évben hónapokig.

Pokoli ereje van.
És nem konditeremben, statikus mozgással felpuffasztott látványizomzata lett, hanem a kemény fizikai munka által létrehozott nyers paraszti erő van benne.
Összehasonlíthatatlan.

Ugyanakkor, amikor én szkanderoztam, a többiek egymást ugyanúgy vadul hasonlítgatták, csak más szereplőkkel.

Semmit nem tudtam erről.

Vajon mennyi mindent nem veszek még észre?

 

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg140

 

 

 

 

 

December 31. Csütörtök


Szilveszter van. Elment egy teljes naptári év, 1987-ben az év első napjától az utolsóig határőr voltam, katona.

Nagyon hosszú idő ez.
De legalább már mögöttem van.

Viszont, hogy én ma szolgálatba menjek, arról szó sem lehet. Ez igazából reggel még nem volt olyan kardinális kérdés, csak amikor a reggeli után az alegység ügyeletes közölte, hogy éjszakás szolgálatra lettem beosztva.
Hirtelen rohadtul beteg lettem.

Végiggondoltam ugyanis, hogy akkor ez azt jelentené, hogy az éjfélt, az év végét, az új év első perceit a betonon tölteném és ahhoz semmi kedvem. Eszembe jutott a karácsonyi szolgálatom és nem akartam még egy ilyet. Ezért délelőtt elsunnyogtam a dokihoz, hogy most aztán iszonyú beteg vagyok, szerintem lázam is lesz, a torkom meg már most piros.

A doki hümmögött, hogy tényleg piros, igen ronda fertőzés lehet ez. Pedig amúgy csak megköszörültem az ajtó előtt.

– Előbb-utóbb meg kellene szabadulni a mandulájától, Dvorszky. Most sem ártana itt a katonaság alatt, de később nemzetgazdasági érdek lesz, hogy ennyit ne hiányozzon.

– Igen, ez engem is zavar – mondom –, mindig lelkiismeret furdalásom szokott ilyenkor lenni.

– Na, azt hiszem Dvorszky, hogy ebből ennyi elég is lesz, de most kiírtam két nap egészségügyi szabadságra.

És lám, tényleg kiírt.

Répát sajnos elhelyezték, pedig egész nap az volt bennem, hogy szívesen találkoznék vele, valahogy azt éreztem, vele tudnám illendően búcsúztatni az óévet, amit a vele végrehajtott szökések tettek elviselhetővé. De igazából mióta nincs itt a századnál, nem is láttam, azt sem tudom, hogy hol van, hogy van.

Kérdezte is B. K. Zs, hogy mit lógatom az orrom, olyan, mintha beteg lennék.
Mondtam, hogy lassan telik az idő. Oké, hogy ma évet váltunk, de akkor is.

Szerinte be kéne rúgni este, azzal gyorsíthatunk a dolgokon. De legalábbis kevesebbre fogunk emlékezni.

Erre Petró Dezső és Alex, a bukott útlevél kezelő is helyeselt. Amúgy a laktanyában nem sokan maradtunk. Aki nem kellett a szolgálatba, az otthon volt. A tisztek most normálisan álltak hozzánk, aki nem ment szolgálatba, azt majdnem mind hazaengedték, és a csapatügyeletre egy sorállományú útlevél kezelő szakaszvezetőt tettek, gondolom, ne is lássák, ami ezután következik.

B. K. Zsoltnak mondtam, hogy tudom, hol lehet kimenni a laktanyából, szerezzünk italt. A tisztek délben mindannyian elhúzták a csíkot, mi, Alex, Petró, B. K. Zs nemsokkal utána négyesben elindultunk a kerítésen található lyukhoz.
Most lett világos, hogy a szökés ezen módját nem csak én ismerem.

Valóságos sorban állás alakult ki, minden körletből képviseltette magát valaki, egymást segítve másztunk át egyenként. Valamiért mindenki most gondolta megszerezni az esti innivalót.
Ez amúgy logikus, mert mikor is?
Hát a tisztek távozása után a leghamarabb.
Az pedig most van.

Kinn nagy brancsba verődve igyekeztünk a Sarokházba, a közeli kocsmába, beszerezni az esti piát.
A kerítésnél kialakult rendezett sorban állás után a pultnál is ugyanígy felsorakoztunk.
Én B. Kozmára hagyatkoztam.
Ő rutinos piás, én manapság már berúgok ha kell, de csak úgy csinálom, mint Hakapeszi Maki, amit adnak megiszom. Ekkor villant be, hogy sosem kellett ezen gondolkodnom, sosem kértem még magamnak italt, csak rábólintottam, ha valaki megkérdezte, hogy pálinka jó lesz-e. De most arra a kérdésre, hogy mit akarok, arra nem tudtam válaszolni.
Az ízét mindegyiknek egyformán utálom, nagyon nehéz döntés lenne, ezért amire B. K. Zs rámutatott, arra rábólintottam. Tehát sört és sok pálinkát iszunk ma.

Egyet-egyet rögtön a pultnál.

Ezzel nem voltunk egyedül, így a laktanya felé vezető visszaút inkább hasonlított futballhuligánok csorda jellegű, zajos hőzöngéséhez, mint szökésben lévők óvatos lopakodáshoz.

Benn a körletben folytattuk, Petró és Alex is kivette a részét, de ők végül kaptak könyvet délután háromtól, hogy még a rendes tömegközlekedéssel hazajussanak, estére a körletben ketten maradtunk B. K. Zs-val.
Fogyott rendesen a csempész sör meg a pálinka is, B. K., a punk hőskorának általa is megélt időszakáról sztorizgatott, én a válaszok helyett csak vihogni tudtam egy idő után, ezért is jött az ötlet, hogy menjünk le a klubszobába valami filmet nézni, az menne nekem hibátlanul.
A sorállományú csapatügyeletes tiszt gyanútlanul adta oda a kulcsot, benn magunkra zártuk az ajtót, nem is tudom miért, bár az is meglepett, hogy senkinek nem jutott az eszébe lejönni ide. Nem sok filmet találtunk, de a legutóbbi rovancsolásom alkalmával tapasztalt kínálat láthatóan bővült. Unottan válogattunk és szinte egyszerre láttuk meg a Grease feliratot.

– A Pomádé? – kiáltott fel B. K. – Basszus ez kurva jó, ismered?

Kicsit szokatlan volt ez a lelkesedés, elvégre most mesélte, milyen kemény punk arcokkal nyomult, de örültem, mert, bár moziban nálunk sose vetítették, tévében láttam már.

– Persze, tegyük be.

Elindítottuk a videót, húztunk még egy nagyot a pálinkás üvegből és nekiültünk.
Illetve ez nem igaz.
Ahogy a főcímzene megszólalt, szétrugdostuk a székeket az útból és vad táncba kezdtünk.
Én nem is tudtam, hogy ilyet tudok.
Nem sokat táncoltam életemben eddig, utoljára mikor Edit elhagyott, de akkor inkább lebegtetett a zene, most viszont kiderült, hogy a pogo minden apró tánclépését ismerem.
És hát azt is meg kellett állapítanom, hogy höö... ezek ott a filmben punkok. Feltúrt haj, bőrkabát, vastag talpú cipők, tornacsukák, punkok ezek.

pomádé.jpg
És én is punk vagyok.
Felrúgtam egy széket, belerúgtam a szekrénybe, rácsaptam ököllel az asztal lapjára, szóval profi pogo táncos őspunk lettem.
B. K. úgyszintén.
A film zene nélküli történései közben újra ittunk, meg hangosan kommentáltuk az eseményeket, dühösen kiabáltunk az ellenszenvesekre, meghatódtunk a nyálas, de most drámainak látszó részeken és hagytuk a film egyszerű dramaturgiáját hatni.
A táncaink egyre vadabbak, a mozdulataink egyre erősebbek lettek. Találtunk egy számot, ami annyira tetszett, hogy majd húsz percen keresztül tekertük vissza arra a pár taktusra, és nagyon táncoltunk.
Aztán az egész kezelhetetlenné vált, és valahogy összetörtük az első széket.

Ez nagyon tetszett.
Mindkettőnknek.

Valami vidám, felszabadult dühkitörés bukkant elő belőlünk, és a középiskolában is használt fa székeket módszeresen, de táncmozdulatokkal törtük darabokra, bizonyos helyzetekben ketten kellettünk, én fogtam, ő meg taposta, rúgta, feszítette a lábait, a háttámlát, majd cseréltünk.
A hatodik vagy a hetediknél fogyott csak el a lendület, amikorra atomháború utáni állapotokat hoztunk létre, és egy újabb szék összetörése már inkább logisztikai feladattá vált, hogy ne akadályozzon benne a sok roncsolt fadarab.
Nem ébredtünk tudatára annak amit tettünk, csak eluntuk, én meg elhánytam magam.

Épphogy összegörnyedni volt időm, olyan gyorsan jött. Arra tudtam csak figyelni, hogy nehogy a széttört székek darabjait összeokádjam, mert valamiért azt éreztem, az túlzás lenne.

Ez az esemény valahogy B. K. Zs kedvét is elvette, meg tán egy pillanatra kijózanodott, mert megjegyezte, hogy úh baszdmeg, mi a faszt csináltunk.

Én a görcsös öklendezésből, röhögőgörcsbe váltottam, és hangosan hahotázva mondtam, hogy na talán most lefokozzák, ne szarjon, aztán még jobban röhögtem, mikor úgy döntött rendet rak.
Illetve össze akarta a darabokat illeszteni.
Nem ment, mert eléggé trehány módon dobáltuk szét a székek torzóit, de aztán B. K. Zs is nevetésben tört ki, majd kikísért, mert mondtam, hogy megint hánynom kell és megyek a budira, de nem tudtam.
Úgy dőltem jobbra-balra, mint az ingaóra ingája, majd beestem az épen hagyott székek közé. Innen húzott ki B. K. és támogatott fel a körletbe.

Hánytam a folyosón, a lépcsőn, a körletben. Mindenhol hánytam, csak a WC-n nem.

Boldog új évet, 1988!

Ebben az évben leszerelek.

 

 

Pogo_lépései.jpgA pogo tánc lépései