Centi_30.jpg95

 

 

 

 

 1988. február 14. vasárnap


Ma napközben megint ónos eső esett, aztán fagyni kezdett és estére olyan réteg jég keletkezett mindenen, hogy a reptéri forgalmat leállították, az ide érkező gépeket Prágába vagy Bécsbe irányították, függően attól, hogy nyugati, vagy szocialista országból jött-e.

Éjszakára kerültem Ferihegy 2-re.
A váltást szállító IFA is imbolyogva kóricált az úton, pontosan tudtuk a platón ülve, hogy a sofőr vért izzad, hogy valamennyire rajta tartsa az utat fedő tükörjégen.
Nagy sóhaj szakadt fel a társaimban, mikor megálltunk a Kutügy bejárata előtt, nagyon régen vártuk ennyire a megérkezést. Tán még áramszünet is lehetett, vagy csak lejjebb tekerték a világítást, nehogy valamelyik értetlen pilóta megpróbáljon mégis leszállni, mindenesetre jótékony sötét ült felettünk. Már ahogy a platóról leugráltunk megcsapott minket valami dermedt nyugalom és csend, és rögtön tudtuk, ma isteni éjszakánk lesz, a tisztek is tuti szarnak arra, hogy mi van egy nem üzemelő reptéren, lökni nem fognak, be se mernek ilyenkor ülni semmilyen autóba, semmilyen sofőr mellé.
Biztos, hogy mi valami kocsiban, vagy repülőn ülve vészeljük majd át a szolgálatot. Minden adott ehhez, Bense a kutatóügyeletes tiszt, ő nem az az ugrándozós fajta, berúg azt' alszik.
Korosztályom Dedi a helyettese, ő is aludni fog benn, van négy kopasz és mi hárman öregek, Molnár Csabi, Nagy Feró, meg én.
Dedinek szólni se kellett, együtt tett ki minket, egymás melletti helyekre.

Már kifelé menet nyilvánvaló volt, hogy egy percre nem válunk szét. Akármennyire hideg van, sokkal jobban kibírható, ha az ember beszélget.
Igazából nem értem miért, mert ugyanannyira érezzük a hideget, és sokszor órákat egy helyben állunk, de mégis jobb.

Most jókat csúszkáltunk a lejegesedett járdákon, aszfalton. Azzal szórakoztunk, hogy a járda széle felé csúsztunk és nagyot ugrattunk a járdaszegélyről az úttestre, lehetőleg úgy, hogy ne essünk seggre a leérkezéskor. Ez amúgy melegen is tartott, de aztán eluntuk.

Járőrözni kezdtünk egymás mellett bandukolva és beszélgettünk. A sokadik kör után állapítottuk meg, hogy még három órát leszünk kinn, de már most geci hideg van, mardos minket, miközben egyensúlyozunk a jegyes betonon. Épp a parkoló vízszállító tartálykocsik mellett mentünk volna el, mikor Csaba szólalt.

– Az nem csúszik.

Megálltunk, néztük a kocsikat.
Nem csúsznak.
Sőt, fixen állnak, és ülni lehet bennük. Nem kell egyensúlyozni a jégen, meg nem mardos a fagy szele, ráadásul a fülke hamar bemelegszik.
Főleg, ha beindítjuk a motort!
Azt hiszem, mire ezt végiggondoltuk, már benn ültünk mindhárman az egyik ZIL-ben.
Kicsit türtőztettük magunkat csak, aztán indítottuk is be.
Őrült dohogása van egy ilyen böhöm nagy motornak. A gázadás olyan erőket szabadít fel, ami felett igazi büszkeség rendelkezni.
Az az állatias, nyers erő.
Amikor hidegen, alapjáraton prüszkölődött, azt olyan feszültséggel tette, mint ahogy egy bika, akit csak a fájdalmas orrkarika akadályoz, hogy felkoncolja az első embert, aki a közelébe kerül. Aztán bemelegedve gázadásra felhörög, felbőg, rázza az egész kasznit, ahogy a düh az említett bikát, a porondra vezető folyosó végén, az indulás előtti pillanatokban.
Döbbenetes erő ez.
bika1.jpgÉs hogy ez egy tehetségesebb embertársam ötlete, szorgalmasabb embertársaim keze nyomán, egy épített eszközben, egy ember alkotta gépben nyilvánul meg, az lenyűgöző.
Elemi erőket – eddig csak a természetben létrejövő –, energiákat fogtunk munkára.

Szinte semmihez nem hasonlítható az érzés, hogy ezt akár én is tudom uralni.

Felváltva nyomogattuk benn a gázpedált. Ez az erő mindannyiunkat ugyanúgy megérintett és biztos voltam benne, hogy mindannyian ugyanazt mondanánk, bár szóban ez úgy hangzott, hogy "hogy röfög a szovjet csoda", meg hogy "tuti, hogy nincs ezzel olyan, hogy nem lehet működésre bírni". "Amíg látványosan ki nem leheli a lelkét, ez dolgozni fog." "Mint a szovjet cuccok bármelyike."

Igen, ez teljesen igaz.
A család az ismerősök által felkínált - az akkor amúgy már harmincéves -,  Szaratov hűtőt  például nem szükségből fogadta örökbe még gyerekkoromban, hanem mert szánni valóan régies, skanzenbe illő, patinás, proli egyentermék becsülettel dolgozó, makacs példánya volt.
És nem lehet benne csalódni, még akkor sem, ha már vannak korszerűbb hűtők, amik jobbak nála, de ő azt, amire megtervezték és legyártották, azt az idők végezetéig csinálja.
És nálunk is majdnem egy évtizede üzemel.

Ez a ZIL is marha öreg lehet.
De ereje az van.

Valahogy Gyula bá jutott az eszembe.
A rendíthetetlen.
Az öreg testben magát, és a testet egyenesben tartó szikár, állhatatos erő viselője, ura.
Az öreg férfi, akit csak úgy lehetne gyerekként szeretni, hogy a kisember szorosan átöleli, rajongva kapaszkodik a nyakába, mégis soha, de soha nem lehet úgy szeretni.
Ettől lett nekem még kicsit félelmetes is, ettől az érinthetetlenségtől. De hogy nagyon szerettem, az tagadhatatlan. Kevés dolog és személy van amiben és akiben a kort tisztelni lehet, de Gyula bá, a Szaratov hűtő és ez a ZIL olyan.

A tisztjeink viszont nem ilyenek. Sem a kort, sem semmi mást nem lehet bennük tisztelni. Nem azért, mert van bennük olyan, amit lehetne, csak az valahogy mégse olyan, hanem egyszerűen nincs bennük semmi. Én nem találtam.
Ez meg úgy hangzott most a ZIL-ben, hogy "bassza szájba az anyját a Knízner hadnagy, hogy ma körlettakarítást rendelt el az öregeknek is".
– A kis geci.
– Mégis! Hogy a picsába van akkor az, hogy ilyen szar alakoknak kell engedelmeskedni?

Ekkor már összerázódtunk mindhárman, ugyanazt mondtuk, amit gondoltunk.
– Rohadékok.
Ebben pokoli gyorsan kialakult az egyetértés.

Lassan bemelegedett a fülke, és újra az autókról kezdtünk beszélgetni. Mindannyian szeretünk vezetni.
Nagy Feróról ezt korábban nehezen tudtam volna elképzelni, de még a füle is belevörösödik, ahogy szakértőn beszél arról, miket vezetett eddig. Én büszkén mesélem a Zsigulim történetét, az állapotát és azt a fasza váltógombot.
Belemelegedtünk.

– Na és ilyet? Ilyet vezettetek?
– ZIL-t?
– Igen azt, vezettél?
– Nem, én nem.
– És te?
– Én sem.
– Senki?
– Hát egyszer éjszakai szolgálatban.
– Úgy én is.
– Ja, úgy én is egyszer.
– Na, mindenki?

Aztán meredtünk a kormányra.
Ráadásul ez a ZIL hatkerekű.
– Tegyünk vele egy kört!

És tettünk.
Nagyon nehéz volt, Csabi vezetett, de csúszkált vele a tükörjégen. Mikor dühösen beletaposott a fékbe és az egész jószág enyhén oldalra fordulva farolt egy kicsit míg megállt, jött az ötlet.
– Csináljunk kézifékes kanyarokat!

Végignéztünk a kietlen, teljesen üres betonon, amin csillagszóróként csillogott a jég.
– Remek ötlet, minden ideális.
– Nyomjuk!
– Adj gázt, gyorsuljunk fel, hadd szóljon.
– Most tekerd a kormányt!
– De most baszki! De tekerd meg rendesen!
– Húzd már a kéziféket!
– Húzd már!
– Baszdmeg, fék! FÉK!
– Neki csúszunk!
– Ú baszdmeg, ez közel volt, azért a lámpaoszlopokat kíméljük.
– Menjünk hátra, a nyílt terepre.
– Most csináljuk úgy, hogy nagy sebességgel haladunk, de nem kell olyan nagy, jégen vagyunk, ZIL-el. Aztán egy időben el kell tekerni a kormányt mondjuk jobbra és meghúzni a kéziféket, hogy oldalt farolva hosszan csúszni kezdjen.
– Én nagyon szeretem ezt. Ahogy csúszik a járgány.
– Én is imádom, hogy látszólag irányíthatatlanul sodródik mégis kézben tartom.
– Most legyen úgy, hogy én tekerem a kormányt, te húzod a kéziféket.
– Na menjünk!
– Most. Most! Tekerd, húzd! Húzd! Húzd már!
– Húzom, de nem megy. Bakker! Egyedül nem bírom, iszonyú nehéz.
– Na csináljuk még egyszer, húzzuk ketten.

Csabi tekerte a kormányt, mi húztuk a kéziféket, de nem tudta kellő sebességgel azt a hatalmas kormányt eltekerni, csak épp megbillentette az autót, nem fordult el jól. A kéziféket meg hiába húztuk ketten, nem fogott annyira jól. Többször megpróbáltuk, és sokszor valóban irányíthatatlanul csúsztunk, aztán kitaláltuk, hogy Csabi az utolsó pillanatban, mikor már valamennyire elfordult, ráfékez rendesen, mert akkor talán mind a hat kerék megcsúszik, aztán tekeri a kormányt, felengedi a féket és mi akkor rántjuk meg a kéziféket.

És valóban, nem a szabályos kézifékes megfordulást csináltuk, nem a két első kerék körül forgott el az autó segge, hanem féloldalasan sodródott, de mégis a mi akaratunkból és felügyeletünk alatt.
Rettentően élveztük.

Szinte minden tagunk fájt negyedóra múlva a szörnnyel való küzdelemtől.
De betörtük, kezes lett.

 bika.jpg

Közben mindannyian tekertük a kormányt is, mindannyian éreztük uralni ezt a monstrumot. Reggel visszafelé a laktanyába, lapos pillantásokkal jeleztük egymásnak, hogy ugyanaz jutott az eszünkbe, amikor rengeteg parkoló reptéri Zsiguli mellett mentünk el.

Legközelebb ilyennel rodeózunk.

 

Centi_30.jpg96

 

 

 

 

 

1988. február 13. szombat


Tegnapelőtt az éjszakás szolgálat után Rövid Ugrással tettek délutánba, aztán tegnap megint Rövid Ugrással délelőttbe, és tegnap este ugyanígy éjszakára. Ma reggel, visszatérve a laktanyába éreztem, hogy kezd a Rövid Ugrás kikészíteni. Ilyenkor úgy fárad az ember, hogy elillan az erő, és a helyére költözik a kimerült gyengeség.

Az ágyamon ülve gondolkodtam el.

Az éjszaka kegyetlen.
Kíméletlen hideg van, simán röpködnek a mínusz tíz, tizenötök. Napok óta elmélkedem a hidegről, de minden nap meg tud lepni valami újjal, valami újabb kegyetlenséggel.
Ma apró, de nagyon fontos felfedezésem volt.
A Rövid Ugrás okozta fáradság érzése jelentősen felerősíti a hidegérzetet is. Mennyivel védtelenebb a hideg ellen, mennyivel jobban és gyorsabban közvetíti a fájdalmat, a gyötrelmet a fáradt test. Ma valami elképesztő módon fáztam éjjel. Nem tudom min múlik, hogy nem szerzünk rengeteg fagyási sérülést. Eleve fagyottan állunk ki, mert a fáradtság miatt benn, a pihenő alatt, a laktanyában sem melegszik fel az ember. Rettenetesen fáztam, a negyedik órában már csorogtak a könnyeim, és utáltam, hogy az arcomra fagy.
Borzalmas volt.

A hideget, a telet ki kellene iktatnom.
Ki kellene iktatnom magam, szolgálatképtelen kellene legyek, amíg melegebb nem lesz az idő.

Ezt kellene valahogy kitalálni.




Ma benn Guttyán főtörzs szórakoztatott minket. Mi jól szórakoztunk, bár ő nem tudta, hogy vicces. Sőt, ő azt gondolta, vagány, tájékozottnak, olvasottnak, műveltnek látszik, mert sikerült egy számára addig ismeretlen szót megtanulnia.

Vídiafúró.

Ez volt a szó.
Nem tudni ki használta ezt a szót óvatlanul Guttyán előtt, de ő rámart.
Majdnem úgy hangzik, mint valami idegen szó, az meg ugye előkelő. De nem olyan fellengzős, mint mondjuk az adekvát, explicit, pragmatikus, aspektus, empirikus, ambivalens, konszenzus, attitűd, deviancia, autentikus, stb. szavak, mert benne van egy olyan szórészlet amit ő is ismer.
Fúró!
Olyat használt is már! Vagy legalább látott!
A "vídia" hangzásában pedig a Lídiához hasonlít, így a fúróval együtt némi pajzán éle is lett, ráadásul részegen is ki lehet mondani, így Gyuttyán örömmel vette használatba.
Elég gyorsan megtanulta, olyannyira, hogy segítség nélkül tudta beépíteni a saját szókincsébe valahogy így:

– Mi az Istent csinál, katona? Maga agyilag vídiafúró!

Percenként hangzott ez fel, Guttyán szerint a laktanya összes katonája agyilag vídiafúró.
Mihelyst alkalom adódott, ezt a véleményét azonnal közkinccsé tette.

Guttyán amúgy szerethető alak, mert nincs benne rosszindulat.
Ez a tisztekről, tiszthelyettesekről nem mondható el, de ez az egy apró különbség azt eredményezte, hogy Guttyánt a megjelenése ellenére is embernek lehetett tartani.
Hatalmas tuskóból elnagyoltan faragott gigászi gorilla, minden mozdulata bárdolatlan, sziszegve figyeltük, ha kizárólag ütésre alkalmas tenyerében üvegpoharat láttunk, mindig a roppanást vártuk. Persze valahogy megtanulta a törékeny dolgokat kezelni, de ez tőle komoly összpontosítást igényelt, mindig féltünk, hogy egyszer kibillen ilyenkor az egyensúlyból.
Csak a legalpáribb vicceket értette, az ilyeneket tudta csak továbbmesélni pontatlanul, a poént kihagyva, vagy lelőve, de ez nem nagyon zavarta, öblösen röhögött mindig, más kacagását tökéletesen elnyomva, hallgatóságként nem is kellett erőlködni, egy mosoly elég volt, hogy sikerélménye legyen.shrek.jpgAlig tudott többet a világról, mint egy élettelen tárgy.

Mint mondjuk egy vídiafúró.

Igen, Guttyán agyilag vídiafúró.

Mégis, ennek ellenére, ezt a szót sikerült neki valahogy megjegyezni, és az efelett érzett leplezetlen öröme olyan groteszken vibráló, olyan disszonáns, a testéhez viszonyítva annyira fura, hogy nem lehetett nem vele örülni.

Ezért ma jól szórakoztunk.

A képen Maurice Tillet látható.

 

Centi_30.jpg99

 

99 NAPOM VAN!

KÉTJEGYŰ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Tudtam tegnap, hogy ez ünnep, de hogy ez ekkora örömet okoz majd, azt nem tudtam. A folyosón reggel a korosztályom mind a centit csattogtatta, büszkén, örömmel és szeretettel köszöntöttük egymást, mindenki testvérem, akinek kétjegyű a száma a centin.
Az én centim nagyon elmés módon mutatta, hogy innentől nagyobb léptékben telik az idő. A 100-as számjegyig, a háromjegyűek mind apró számokkal jelentek meg rajta, de ezek a kétjegyű számok, ezek nagyobbak, több hely áll rendelkezésre, jobban mutatják, hogy mennyivel kevesebb az annyi. Mikor ezt észrevettem majdnem elsírtam magam, úgy éreztem, a lehető legjobb centit találtam meg a RÖLTEX-ben. A sors akarta így, de ennél jobb bajtársam soha nem lesz.
Egész nap dobpergés, cintányér, fanfárok hangjait hallottam a fülemben, mindig azt a dobpergést, ami a cirkuszi halálszám, a produkció előtt hallatszik, mindig ez volt a fejemben, amikor a centimre néztem.
Nemsokára meghal, feláldozza magát, de mindent megtesz, hogy az ő drámáját én a legnagyobb örömmel éljem meg, minden apró rezdülése ezt szolgálja, a mérete, a hangja, ahogy csattogtatom, és még ez is.

Ez is, hogy mostantól nagyobb a szám, hogy jobban lássam ilyen vénséges vén ÖREGként is.

Még 99 napig.

1988. február 10. szerda


fagy1.jpgÉjszaka Ferihegy 1-en voltam szolgálatban.

A napközbeni mosolyt, hamar letörölte az éjjel. Iszonyú hideg szakadt a betonra megint, azt hittem összenyom.
Fura volt nagyon, mert az estét nem éreztem hidegnek.
Meleg persze nem volt, csak olyan semmilyen, viselhető egyenhőmérséklet, olyan, amit úgy visel el az ember, hogy nem is veszi észre, tudni ugyan, hogy hideg van, de működöm benne, olyan hideg, ami pont olyan, hogy a felvett ruhát nem üti át, amit benn nem érzek.
Aztán valahogy éjszakára rám ereszkedett a fagy.
Öt órát álltam kinn, még soknak sem annyira mondható, de odaszögezett a betonra.

Úgy éreztem, nem akarok mozdulni, talán akkor kicsit megkímél, ha nem ficánkolok nem mar belém jobban. Úgy tűnt olyan, mint egy szigonyvég vagy horog, ami minél többet mozgok, annál mélyebbre fúródik.

Most várok hosszan, remélve, hogy a szigony kiakad, elenged valahogy, és a fagy szorítása enyhül, de tudtam, hogy nem fog kiakadni, mert már belém mart, már kapaszkodik a húsomba.
És most már fájni fog.
Minden mozdulat.

Ezért ameddig csak tudok, mozdulatlan vagyok.
Csak ha már nagyon, ha már elviselhetetlenül zsibbadok akkor rándulok egyet és ilyenkor a fagy beljebb váj.
Fájdalmasan mélyre.

Kétszer rándultam, eltelt 10 perc.

És még hátra van majdnem öt óra.

Centi_30.jpg100

 



SZÁZ napom van már csak!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
100 nap! 100 nap! 100 nap! 100 nap! 100 nap! 100 nap! 100 nap! 100 nap! 100 nap!

El se hiszem, hogy eljutottam idáig, ez az utolsó olyan nap, ami háromjegyű!!

Holnaptól soha, de soha többet az életben nem lesz ilyen!

Egészen 440 napja, durván 15 hónapja várom ezt, egészen 440 napig, durván 15 hónapig volt a napjaim száma háromjegyű. Minden nap csökkent a napjaim száma eggyel, minden perccel kevesebb és kevesebb volt hátra, de amikor ránéztem a naplómba beírt számra, arra a számra, ami a hátralévő napokat mutatta, 15 hónapon át háromjegyűnek láttam, és ez olyan változtathatatlannak látszott, hogy igazából illúziónak hatott, hogy amúgy naponta kisebb a szám.

De de ma vége ennek is, mégis eljött, hiába tűnt örökkévalónak.
Halleluja, talán tényleg igaz, hogy egyszer leszerelek.


1988. február 9. kedd     


Ma megint éjjel mentem szolgálatba, Ferihegy 2-re. Azt próbálgattam, hogy meg tudom-e állítani a testem remegését, a fogam vacogását?
Ahogy pár napja az Arénában.
Csak arra kell gondolnom, hogy meleg van és lőn! Meleg lesz.
Iszonyú erőfeszítés ez, eszement koncentráció, de megéri.
Ha csak pár perc, akkor is.
Sokszor és hamar kiestem a melegből ide a hidegbe, de mégis jó érzés, hogy a magam által elgondolt hő körbevesz, betakar.
Annyira tetszett ez, hogy belekarcoltam egy jó tanácsot a többieknek egy lépcső fém oldalába:

"Kampós, te itt dideregve,
Gondolj a Hawaii-szigetekre!"

Úgy éreztem ez elég, ebben benne a módszer, a technika, a kiindulási pont, a cél, az eredmény, meg az is, hogy ez kinek szól.
Mérhetetlenül büszke voltam erre a kis versikére, egészen addig, míg a lépcső másik oldalán meg nem láttam B. K. Zs. versét.


Na, az tényleg vers. Szótagolt, átgondolt és rólunk szól. Mivel egy ideje mindig hozok fel tollat és egy darab papírt, feljegyeztem magamnak.

 

Kampós!


Van egy ember,

         durva szövésű

                   nagy zöld prémkabátban…

 

Furcsa alak,

     elmerengő csendes bolond,

                     lomhán mozgó, görnyedt

                                            személytelen idegen.

 

S ahogy ott áll, azt gondolnád:

                                     őrült ez, nem más…

 

Kampós ő, nem! Ne zárkózz el,

              ne húzódj vissza e szó hallatán!

                           élő halott, de nem gyógyíthatatlan.

 

Szerelmet, érzelmet, változást már rég nem,

                                                             megértést kíván.

 

Ha elfordulsz tőle, nem baj, csak ne kézlegyintve,

          ne mosolyogva tedd!

                   Így nem mélyül tovább a lelkében

                                  állandóan égő, kínzó gyötrelem.

 

Ha közeledsz hozzá, vigyázz!

                                      bizalmatlan,

                                              újat már nehezen fogad,


S, ha agyára boruló szürke,

                            ködben csendben,

                                          mozdulatlan áll,

                                                     … hallgass hát te is …

 

S értsd meg őt, amint a mocskos fürdőben,

         langyos víz alatt állva,

                         elmereng azon,

                              miért lett élte a gőzölgő aszfalt,

                                                                          lélektelen beton.

(B. Kozma Zsolt verse)

 

Centi_30.jpg102

 

 

 

 

1988. február 7. vasárnap


Ma kegyetlen hideg volt.
Egész nap.
Annyira, hogy benn a körletben is éreztük, ahogy az ablakok gyengébb eresztékein, mélyen, a szoba belébe kaparászott. Tulajdonképpen meleg volt benn, mégis, az ízületeket megtalálta és beleette magát.
Én természetesen éjszakás szolgálatba kerültem. Nem tudom, hogy tud ekkorát enyhülni pár óra alatt, de estefelé már ónos eső esett, az az áztatós, nedves ónos eső.
A kabát azonnal szívni kezdi készséggel, de a felülete szép lassan eljegesedik. Egyre vastagabb, duzzad szépen, olyannyira, hogy most már törik. A hajlatokban csak, de ott alaposan bepumpálja a vizet a két dörzsölődő jégréteg.
Kezdtem úgy érezni, hogy a zsávolyom is átnedvesedett, éreztem az esővizet a testemen.
Az Öregbetonra kerültem, Ferihegy 1-en.
Itt nincs menekvés.
Itt ki vagyok téve az elemeknek. Most olyan, mintha csak ez lenne a célja. Se repülő, se lépcsők, se oszlopok, se vontató, semmi, ami védelmet nyújthatna.
Itt most aztán tényleg ki vagyok téve a tomboló elemeknek.
Küzdhetek.
Rám fogják engedni a hópárducokat és a jegesmedvéket.
Egy arénában állok, egy gigantikus modern Colosseumban. És én vagyok a száznapos viadal hetvenedik napjának a negyvenedik gladiátora. Minden tisztes polgár ebéd utáni pihenőjét tartja, vagy csak simán butaságban fetreng épp, az idő is szar, nem megy senki az arénába.
Néző nincs, nem is közvetítik, a ceremóniamester sincs jelen, Isten is inkább pornót néz és maszturbál.
De tudom, hogy jönni fognak majd hópárducok és a jegesmedvék. Azok, akiknek a ketreceit véletlenül nyitva felejtik a részeg porondmesterek.
Lesz itt harc.
Nem is biztos, hogy elég leszek hozzá.
De egyedül vagyok.
Csak én vagyok és az ónos eső.
Küzdök, mint egy gladiátor.
Azt mondogatom, hogy "állj el, állj el".
Ez a fegyverem.

Ha mozgásban vagyok, úgy érzem gyorsabban ázik át a ruhám, érzem csorogni a vizet a hátamon.
Nem tudom, hogy valóban így van-e.
Az érzés valóságosnak tűnik.
Csakhogy az a kép is, hogy egy jeges kádban fekszem, pedig erről pontosan tudom, hogy nem igaz. De mi van, ha az se igaz, hogy csorog?
Meg kellene győződnöm róla, de azt csak úgy lehetne, hogy benyúlok a ruháim alá, viszont remegek, mint a kocsonya, a faszom gombolja ki emiatt a kabátot.
Küzdök.
Érzem, hogy csorog a hátamon, de nem hiszem. Azt mondom magamnak, hogy dehogyis. Csak félelmek rabja vagyok, megteremtem amitől félek. Nem csorog a hátamon a víz, nem ráz a hideg, csak be vagyok szarva az ónos esőtől. De ha legyőzöm a félelmem, elmúlik az érzés, és elmúlik az a gondolat is, hogy beázott a ruha. Még az is lehet, hogy az eső is elmúlik, eláll.
Mert lehet, hogy nincs is.
A képzeletem szülte. Nem valós.
Vagy ha igen, akkor bármi más az lehet, amit a képzeletem szül.
És valóban, mintha az eső lassan kezdett volna megszűnni.

han solo.jpgDe mielőtt végigszaladhattam volna az Istenné válás kurzusain, arcba kaptam, hogy nem alakítója vagyok a dolgoknak, hanem elszenvedője. Éjfélkor ugyanis lezuhant a hőmérséklet.
Az ónos eső azonban mégsem állt el úgy, ahogy kezdetben látszott, hanem ritkuló havazásba váltott. A hó beletapadt a kabátomat fedő jégkásába, elolvadt, és jéggé vált maga is.
Szinte éreztem, ahogy a ruhámra képződött jég súlya meghúzza a vállam. Először azt gondoltam, hogy az a jó, ha összehúzom magam, kisebb test, kisebb felület, kevesebb hőt ad le. De mindegy volt, mert a jég az egy negatív Dvorszky határőrként méretarányosan követi minden mozdulatom.
És hűt.

De nem tehet mást, őt kívül még hidegebb levegő támadja.
Ez nem lehet az én képzeletem.
Ha rémálmot akarnék, ezt akkor se.
Tehát ez olyan körülmény, amit nem tudok alakítani.
Mégse vagyok Isten.
Ez mégiscsak az Aréna.
Vagy még inkább vesztőhely.
Semmilyen menedékem nincs.
Sehol egy égő csipkebokor, aminél megmelegedhetnék, nincs pásztorbot, ami mögé behúzódhatnék.

A mellkasom nagyon fázik. Vacogok, csattog a fogam. Háttal állok az alig érezhető légáramlatnak, és így jobb, így elől kevésbé érzem a hideget. Sokszor beugrott, hogy ez nem igaz, hanem úgy igaz, hogy hátul fázom jobban.
Ezt elhessegettem, mondom, hogy elől melegebb.
Megálltam, hogy az elől összegyűlő meleg ne szökjön meg, de a hátamba kapaszkodó fagy állhatatosan nyúlkált előre. Ekkor arra gondoltam, hogy elől meleg. Nem volt könnyű, meg kellett próbálom összehasonlítani, hogy mekkora a különbség a leghidegebb és a legmelegebb részem közt, elkülöníteni, betájolni a kevésbé hideg területeket magamon.
Tudom, hogy csak az a kicsi szellő a különbség, és hogy a hátam konkrétan jobban ki van téve az elemeknek, ezért ott hidegebb hatások érik, mégis tudtam, hogy elől nem éri ilyen a testfelületem, tehát ott meleg.
Annyira, hogy már a kihűlés veszélye nélkül el tudok indulni, mert el kell, hogy viszont ne fagyjon el a lábam az ácsorgásban.
Ahogy megmozdultam, hatalmas reccsenéssel tört át a jég a hátamon, majd csilingelő bongásban hasadtak apró darabokra, a könyökhajlatomban, térdhajlatomban. Most így éjfélre úgy lehűlt az idő, hogy a kabátomra fagyott jeget, le tudtam söpörni.
Összetörögettem és lesöpörtem.
Sokáig tartott, igazi torna gyakorlatokkal, félénk csilingelés közepette gyűrtem magamon a ruhát, hogy mindenhol szilánkosan törjön.
És mondhatnánk, hogy ebbe ki lehet melegedni.
Igen, mondhatnánk, gondolhatnánk.
Ropogó kandalló mellett ülve igen.
De ahogy fogyott rólam a jég, úgy lett nyilvánvaló, hogy védett.
Mint egy páncél.
Most meg itt állok egy szitaszerű sodronyingben. Keresztüljár, átölel, bevon a fagyos Arénaszag.
Zörög, mint valami öreg kalitka, veri a vállam, ahogy vacogok.
De küzdök.
Geci hideg.
Nem hagyom magam!
Sőt győzedelmeskedni fogok!
A körülményeket nem tudom megváltoztatni. Ez világos.
De a testemmel én rendelkezem.
Nem hagyhatom, hogy függjön a körülményektől. Nem hagyhatom magára.
Ne a saját feje után reagáljon.
Ne remegjen már ennyire.
Sőt, semennyire se.
Ezt megmondhatom a testemnek, hisz az enyém. Ha én annak ellenére, hogy látom, hogy tél van és hideg, meleget tudok képzelni, a testemnek kutya kötelessége, azt érezni, nem azt amit tapasztalni vél.
Tehát vacogás ÁLLJ!

És tényleg, a hajnali őrjítően hideg ellenére nem vacogtam, el tudtam mulasztani a remegést.
Erősen kell akarni, nagyon erősen.
Semmi másra nem koncentrálni, és nem csak elképzelni, hinni, hanem tudni, hogy meleg van.
Erősen kell akarni, nagyon erősen.
És akkor megy.
Még szórakoztatott is, hogy miközben szinte trópusi meleget képzeltem magamnak, minden mozdulatnál recsegett rajtam a mélyen átázott kabátba fagyott jég.

 

Centi_30.jpg115






1988. január 25. hétfő


márványarc.jpgAz éjszakás szolgálat után, délben ébresztettek, hogy Rövid Ugrással megyek is délutánra. Tegnap azért megnyomhattam valamit benn az orromban, mert most megint nehezen szelel és nagy fekete alvadt vérdarabokat fújok ki belőle.

Ferihegy 2-re kerültem, eszembe jutott, hogy most már mindig viszek fel tollat, papírt magammal. Mivel hideg van és szállingózik a hó, kerestem a meleg helyeket újból, és az egyik MALÉV gép mellé tolt Houchinon felfedeztem a két nappal ezelőtt látott verset. Több részletben tudtam csak feljegyezni, mert hol a kezem fagyott le, hol a toll.
Felváltva lehelgettem őket, de időm volt rá, négy órát álltam mellette, sietnem nem kellett.


Hálás voltam Gyebinek ezért a versért, már másodszor ment meg, másodszor tölti ki a szolgálatot, tölti meg a terméketlen időt és tölti fel az elmém. Szilasiról írt, a márványarcúról. Jól eső érzés, hogy nem csak én utálom olyan erősen. Más is így van ezzel és ugyanolyannak látja, mint én.




Márványarcúhoz

 

Bevallom főtörzs elvtárs

Elfogadok olykor egy-egy hidegtálnyi kaját.

De az éhes ember, csak arra gondol,

hogy megtömje a hasát.

 

Bevallom főtörzs elvtárs,

Didergek olykor kint a hideg betonon,

De azért sohasem pityergek

Pedig lenne rá okom.

 

Bevallom főtörzs elvtárs,

Életünk nem egy szépasszony álma.

Ha tudni akar róla valamit,

Hallgassa tovább, mint szól a fáma.

 

Nyár van, szellő sem rezdül,

s a felhőtlen ék ég alatt,

utasokkal hegyén-hátán

szállnak le a gépmadarak.

 

Órák óta keresem

a stewardessek kegyeit,

Egyikük sem ad üdítőt

Száradok hát tovább itt.

 

Hőgutától tompa fejjel

Kristályvizet vedelek.

Hatodik órámat nyögöm,

hűsölnék már egy keveset.

 

De mi van hogyha itt a tél

mely évről-évre visszatér?

Káromkodás nem segít,

A tea sem melegít.

 

Hideg nappal, hideg éjjel,

mínuszfokok, hideg széllel

Lábam lefagy, szinte serceg,

Most jól vagy? Márvány herceg!

 

Percek múlnak, órák telnek

Napok jönnek, hetek mennek.

Hideg téli napokon

szétfagyok a betonon.

 

Hideg tél és meleg nyár

egy sem jobb a másiknál.

Délután és délelőtt

fene vinné mindkettőt!

 

Laktanyában van pihenőm

Ugye milyen furcsaság?

Kötelék és politika

mindahány marhaság.

 

Bevallom főtörzs elvtárs

Estefelé, mikor mindkét lábam hasogat

Meg sem lepődök igazán

Hisz értem már a dolgokat.

 

Bevallom főtörzs elvtárs

A hülyeségért az anyjába elküldeném

De hallgatnom most okosabb

Hisz csak egy kampós vagyok én.

 

Bevallom főtörzs elvtárs

E világban mindenkinek jut szerep

Maga azt, én ezt kaptam

És összeláncolt bennünket a FEP.

 

Ajánlás: Mélyen tisztelt főtörzs elvtárs

Ha meghallgatta énekem

Hogy egyszer sem köptem szembe

Bocsássa ezt meg nekem!

(Gyebnár Gábor verse)

 

Centi_30.jpg117

 






1988. január 23. szombat


Ma tettek csak éjszakás szolgálatba. Ferihegy 2-re kerültem.
Kegyetlen hideg van nappal is, Láng Józsi összetöppedve várja, hogy leváltsam, mondja, hogy járt erre a sárga SAAB, a sofőr mondta, hogy nappal mínusz 14 fok van, készüljek fel, mert nemsokára még alacsonyabbra süllyed a hőmérséklet.

És igaza lett, joggal féltem az éjszakától, mert az minden előzetes konzultáció nélkül megtámadott. Én menekültem, ahogy csak bírtam.
De a hideg jött, korbácsolt, marta a testem.
Járkáltam fel-alá, mert a legmelegebb helyet kerestem.
Egy csupasz betonplaccon ezt nem könnyű megtalálni.
A többségi vélemény a kampósoknál, vagyis a második századnál, hogy ilyen nem is létezik.
Én hiszem, hogy létezik.

Mivel nyáron itt van a legmelegebb pont. Itt a két reptéren. Ez a föld legmelegebb pontja. Nyilván télre is maradhat egy négyzetméter vagy fél. De nincs meg, mert nehéz a teljes betont átpásztázni. Az ember a lámpaoszlopok, lépcsők közelében reméli, én például sokkal hosszabb ideig kerestem mellettük, jóval az után is, mikor már nyilvánvaló kellett volna legyen, hogy nem nyújtanak védelmet a hideg ellen.

Amikor épp érkezik egy, vagy készítenek fel gépet, akkor lehet a kiérkező gépek mellől foszlányokat elcsípni.
A kerozinos kamion, a cateringes autó, a csomaghordó kis traktor motorjainak hulladékhőjében turkálni. Amikor járó motorral várakoznak, elől, a hűtőrácsnál szökik néha, oda lehet állni elé, gyűjtögetni a kabátra, amíg a hűtő ventilátor be nem indul.
tűz.jpgLehet vadászni egy kis meleget a nyerges vontatók és a vontatmány találkozása mellett közvetlen, és jó reflexekkel, erős sprinttel a sofőrök ki-beszállásakor a fülkehő gyorsan elhaló pamacsait összekapkodni.
De végszükség esetén, tehát mindig, sokat segít a plusz egy század hőfok emelkedés illúzióját keltő kipufogógáz is egy távolodó autó mögött.

Ezekkel jó, ezekkel viselhetőbb az a kíméletlen fagy, ami csipkedi minden tagom, és ami mondjuk például az orrom, az ujjaim és a lábam egyenesen marcangolja. Talán ez a lopott meleg nem is melegít, mert csak a kabátot éri, de legalább kicsit visszafogja a furkász fagy fúróját, nem kell éreznem, hogy több ponton támad, a külső rétegen és a belső anyag jó részén már túljutott és csak idő kérdése és behatol.
De az idő nem nekem dolgozik.
Ezért ha nincs gép, mániákusan igyekszem centiről centire bejárni a betont, hogy meglegyen a legmelegebb hely, ha meg gépek mozognak, szaladok melléjük csenegetni, elnyúlt arccal, transzban azt az élményt, hogy a testem néhány százaléka kicsúszott a zsibbasztó hideg markából.

Ami szinte igazi megváltás az a HOUCHIN.
Ez az a nagy teljesítményű aggregátor, amellyel a gépek akkumulátorait töltik. Ember magas gurulós fémdoboz, és valami rejtélyes ok miatt nincs szigorúan vett kipufogója, hanem a kipufogógázt belül kiengedik egy nagyobb térbe valamelyik oldalon, és egy nagy rácson keresztül szivárog a felszínre. Közvetlen elé kell állni, és akkor a hátat, vagy a teljes mellkast bemelegíti. Eszméletlenül büdös, az ember érzi, hogy káros is, de olyan finoman, simogatóan melenget, hogy olyan érzés, mintha ő szeretne egyedül ezen a világon.
houchin.gif
Csak be kell harapni a gallért vagy az usanka fülét és szájon át venni a levegőt. Akkor érdemes új szövetterületet bekapni, ha az ember háttal áll, és már a régibe annyi nyál folyt, hogy a szájtól pár centire belefagy a kabátba. Forogni is érdemes előtte, mint a sütőben, az is jó. A hátránya az, hogy a ruha kegyetlen büdös dízelolaj szagú lesz, már-már olyan a körletben aludni, mintha autó szerelő műhelyben lennénk.

Ma elég sokáig működtek ezek, két órát sikerült mellettük tölteni.
És ma felfedeztem egy belevésett írást.
Azt hittem az enyém, én írtam be karácsonykor, de hosszabb volt, meg közben eszembe jutott, hogy egyszer még nyáron, egy lépcsőben láttam azt bekarcolva, hogy "Terdik a gyalog". Azóta se tudom ki volt az a Terdik, de a neve alapján olyannak képzeltem, mint Butykó Horit, tehát akkor a gyalog az az jelenti, hogy paraszt lehetett.

De ez egy hosszú vers.
És meg van komponálva.
Gondolkodott, aki írta.
És ez nagy szó.
Nem azért, mert ne tudna majdnem bármelyik társam gondolkodni, hanem mert a reptér sík betonja a lényegével, a látványával leszoktat erről mindenkit.
Ha én gondolkodnék, akkor nem szaladgálnék melegért. Ezt csak ész nélkül lehet, mániákusan, megrögzöttként.

És így is telik az idő.
Sőt mi több, jobban.
Talán ezért lehet az ostoba embert megvezetni.
Tele kell tenni a fejét egyszerű utasításokkal, érthető primitív automatizmusokra építve, és az emberünk azt hiszi, hitet kapott, dolga lett, tehát gyorsabban megy az idő, nem kell figyelni arra, hogy amúgy szar. Kussolni kell a Párt miatt, bár hangosan éltetni elvárás. Nem élünk túl jól, ha nem tudunk állami vagyont lopkodni, és aki közelebb van a Párthoz, az többet tud. De az is éljenez, akinek csak az ígéret jut, hogy amikor megvívtuk a harcunkat az imperialistákkal, akkor mindenki egyenlő lesz. Az ilyen elhiszi, hogy ez a harc lesz a végső, és simán lehet szájon át fasszal tölteni, mert ugyanazt fogja visszaböfögni, emésztetlenül, amit a szájába adtak.
Nekem is ez segít.

Szopat a határőrség, de ha nem gondolkodom jobb, akkor a hülyeség is jelszó lehet, "keressük a nyílt betonplacc legmelegebb pontját".
De, hát nincs neki!
Nem baj, én hiszem, hogy van.

A Houchin előtt meg, mint egy kiterített medvebőr, tátott szájjal terülök el, és nem több bennem a gondolat, mint egy valódiban.

De itt valaki gondolkodott. És bele karcolta az eredményt a gép oldalába.

Egész jó vers.
Legközelebb hozok papírt, tollat, felírom.

 

Centi_30.jpg127

 

 

 

 

1988. január 13. szerda

lándzsa.jpgA tegnap délutáni szolgalatból Rövid Ugrással tettek délelőttös szolgálatba, aztán ugyanilyen Rövid Ugrással éjszakára. Úgy látszik, ha már én felajánlottam, hogy szolgálatban leszek a gyógykezelés alatt, mert az első a szolgálat, akkor ezt komolyan is veszik, használnak maximális terheléssel, ne legyen üresjárat.

Ők csak teljesítik az akaratomat.

Már délelőtt is rettentő hideg volt, próbáltam a zenére megfilmesíteni a repteret, de a hideg nem hagyta. Beledübörgött a zenébe, zavaró kakofóniát hozva létre és aztán muszáj is volt kikapcsolnom a rádiót, mert úgy még jobban fáztam. Ha csak a hidegre figyeltem, csak annak az üteme rázott, akkor valahogy kevésbé éreztem.

Sőt.

Még melegem is van. Izzadok. Pontosabban kivert a víz.

Meg mintha émelyegnék.

Ez állandósult. Ez, hogy mintha melegem lenne, mintha fáznék, mintha émelyegnék.

Valahogy eltelt a szolgálat, benn a laktanyában ebéd közben már nem éreztem rosszul magam és este a pár óra alvás után bizakodóan indultam az éjszakás szolgálatba.


Ferihegy 1-re vitték. Úgy mentem ki, azzal a biztos tudattal, hogy rendben vagyok.

De nagyjából fél óra után iszonyú hideg szakadt a betonra, azt hittem összenyom. Mikor kimentem, reméltem, hogy ma nem lesz olyan elviselhetetlen idő, bizakodtam erősen. Aztán mégis valahogy rám ereszkedett a fagy.

Öt órát álltam benne, rettenetesen fáztam, olyan érzésem volt, mintha egy deres dárdát szúrtak volna a hátamba, és a seben át árad befelé a hideg.

És úgy éreztem a seb elfertőződik, szalad szét a testemben a gyulladás, gyengülök.

Mire reggel beértem a laktanyába, már vaskos lázam is lett.

Végre.

A kurva nénikéteket, még hogy nem megyek ki kivizsgálásra!

 

 

 

 

Centi_30.jpg170

 

 

 

 

December 1. Kedd


Éjszaka Ferihegy 1-re vittek.
Már nagyon hidegek vannak, egész nap olyan érzésem volt, olyannak láttam az eget, hogy havazni fog.

Éjjel szállongott ugyan a megfagyott, a gépekről apró szemcsékben leváló pára, de ez nem hó, még ha ugyanolyan tétován bolyonganak is a térben, mint az első könnyű hópelyhek.
Tíztől éjjel kettőig kinn álltam egyfolytában és addigra szép fehér váll-lapokat kaptam és ahogy pislogtam, azt is éreztem, hogy a szempilláim is fehérre festette a párakristályokat terelgető béna kis szellő.

Délben, nem sok alvás után keltettek, hogy Rövid Ugrással Tranzit-őrségbe megyek. Ráadásul 24 órában, ami azt jelenti, hogy ugyanúgy váltanak majd, mintha kapuőr lennék a laktanyában, vagyis négy óránként. Ez valami újítás, mert ez a tranzitőrségesdi nincs még nagyon kidolgozva. Eddig is elég ad-hoc módon intézték mindig, mintha ez a szolgálat még csak mostanában kezdene bevezetésre kerülni, és a tiszteknek nem lenne konkrét elképzelésük, hogy milyen is legyen. Valóban, a Sasok mondják is, mert kicsivel öregebbek, mint mi, hogy ők se emlékeznek sok ilyen szolgálatra, mintha ezek most szaporodnának fel. Valami változóban lehet a világban, mert mintha szökdösnének a népek otthonról.

Most egy líbiai fél család, vagy mi a fene érkezett tegnap, és persze nem tudni meddig maradnak. Azt gyanítom, ma még biztosan, vagyis a 24 órás szolgálatom kihúzom itt mellettük.

Genyóság amúgy amit velem csinálnak, mert az éjszakai szolgálatból Rövid Ugrással 24 órás szolgálatba tenni az kifejezett rosszindulatra vall. Nyilván szétesem a végére a fáradtságtól.
Mondjuk legalább nincs hideg az épületben.
A líbiaiak a Ferihegy 2 tranzitját szállták meg, fura összeállítású csapat, nem tudtam a dolgot hová tenni, két férfi és három, nagyjából egyforma korú kb. 10 éves fiú. Hogy ez egy nagy klán férfiállománya, vagy egy szűkebb családé, vagy két fél család, nem tudom.
Hol vannak az asszonyok, az anyák?
Velük nem sikerült komolyabb kontaktust kialakítani, hülyén néztek rám, ahogy a szokásos kézjeleimmel kérdezgetni akartam őket, ellenségesen rázták mindenre a fejüket, a kölkeik meg mögöttük röhögcséltek. Dühösen vonultam félre, rohadjatok meg, gondoltam, legyen veletek jó fej a kivégzési illetékes, aki majd otthon vár titeket.
De csak én gondoltam, hogy ezzel le van zárva a dolog, mert ugyan a férfiakkal megszűnt a kapcsolatfelvétel, a kölköket ez nem zavarta. Először csak összetorlódtak előttem pár méterrel egy kupacba és egymást lökdösve vihorásztak néha vagányan, néha szégyenlősen, majd kisebb kirohanásokat intézett némelyik felém, azt játszva, hogy közelebb mer jönni hozzám, ne adj isten megérinteni.

Nem voltam barátságos, bár igyekeztem jó képet vágni hozzá, de nem nagyon ment. Nem is nagyon reagáltam le, és azt hiszem itt hibáztam. Mert felbátorodtak és egészen közel jöttek és piszkálni kezdtek.
Valahogy nem látszott, hogy gyerekek.
Mintha kicsi, gonosz, erőszakos felnőttek lettek volna.
Lehet, hogy attól tűntek annak, mert ugyanúgy inget és világos szövetnadrágot viseltek, akár a férfiak, lehet, hogy azért, mert a frizurájuk is olyan volt, de lehet, hogy az arab gyerekek mind ilyen koravének, nem tudom, mindenesetre valamiért viszolyogtam tőlük.

arabkölkök.jpgAztán meg felbátorodtak és folyamatosan piszkáltak. A pisztolytáskát, a gumibotot, a sapkámat, mindezt egyszerre és hangoskodva. Értem én, hogy ezek a szarok tetszettek nekik, és lehet, hogy ez a fajta közvetlenség, hogy nekem dőlnek, rám támaszkodnak, meg hogy mosolyogva ugyan, de nyúlkálnak, ez otthon náluk természetes, de engem halálra idegesített.
Azt is láttam, hogy a líbiai férfiakhoz is így közelítettek, de én megilletődtem ettől.
Folyamatosan karattyoltak, piszkáltak, én meg hol innen, hol onnan fejtettem le a kezüket. És amikor nem bírtam az egyikük erőszakoskodását, megfogtam a kézfejét, erősen megropogtattam, majd durván hátrébb löktem. Ő felkiáltott a fájdalomtól és felém akart csapni a kezével, ekkor hirtelen felálltam és ha nem pattan fel az egyik férfi szintén, valószínűleg lekeverek a gyereknek egy pofont. Az ember nekem kiabált, én neki, aztán mindketten a gyerekeknek. Én azt kiabáltam neki magyarul, hogy vigye innen a büdös kölkeit, ő meg feltételezem azt, hogy hozzájuk ne merjek nyúlni.

Végül az ember maga mellé parancsolta a falkát, és ők meg durcásan és ellenségesen méregettek. Én elhatároztam, hogy az elsőt, amelyik ezek után felém jön, figyelmeztetésképp lelövöm. De aztán arra gondoltam, hogy amilyen faszok a tisztek, még lehet, hogy valahogy ezt is megúsznám, de ha van Isten és nem olyan hülye, mint a vezérkar, akkor biztos nem helyeselné, ezért annak rendje és módja szerint elszégyelltem magam, hogy micsoda hülyeségek jutnak az eszembe.
De azért a maradék három órát ugyanolyan duzzogva töltöttem, mint ők.

 

Centi_30.jpg193

 

 

 

 

 

November 8. Vasárnap

Nagyon átfagytam az éjjel, csak valamikor dél felé éreztem, hogy felenged a testem, megint átjárja rendesen a vér, és ekkor sikerült csak elaludnom. Meg is vagyok ijedve. Már lassan tényleg a téli felszerelést hordjuk, csak a kesztyűt, usankát nem vehetjük még fel, de a következő hónapokat abban a ruhában töltjük, amiben ma és tegnap majd halálra fagytam.
Nem bírom a hideget, az nagyon kikészít.

Azért a nyári 70 fokos beton nekem is sok volt, de alapvetően a meleget jobban szeretem, valójában szárazságtűrő vagyok. Rettegek a téltől.

Persze, éjszakára kerültem újra Ferihegy 1-re.
Mészáros volt a Küti, és amikor beléptem az ügyeletre és ránéztem a kávéfőzőre, azonnal odaszólt, hogy eszembe ne jusson, nem ad nekem kávét soha többet, hiába ácsingózom, hiába kérlelném.
Ellenben szerelkezzem fel, megyek is kifele.

A kettes gépállóhelyre tett, Molnár Csabival együtt indultunk kifelé, ő került az egyes gépállóhelyre, közvetlenül az enyém mellé. Mondom neki, hogy én kurvára fázom már most, ő meg röhög, hogy ha csak az van rajtam, amit a sereg ad, akkor ne csodálkozzak, ő napok óta az otthonról behozott melegítő alsót és felsőt veszi az egyenruha alá. Nem értettem, hogy nem bukik meg ezzel, de azt mondja, most először veszi észre annak az előnyét, hogy egy kicsit ducibb a kelleténél, mert még Koltay sem szokta megnézni mi van rajta, nem látszik a több réteg, illetve mindenki azt gondolja van rajta annyi háj, hogy nem fázik.

Meg azt is mondja, hogy mivel mindig is pirospozsgás volt az arca, olyan mintha állandóan melege lenne, és most ebben igazuk is van, mert amíg a laktanyában szolgálat előtt sorban áll a Csüti előtt, majd meggyullad ezekben a holmikban.
El kellett ismernem, hogy cseles. Csabi a korosztályom, megint beigazolódik, hogy akikkel egy időpontban vonultunk és szerelünk, azokkal gyorsabban lesz összhang. Bár vele már elég régóta jóban vagyunk, ő mutatta  meg hogyan kell kinyitni a TU-154-es gép ajtaját, majd vele kapcsolgattunk  mindent össze-vissza a pilótafülkében.

De aztán elváltam tőle, elmentem a helyemre, nehogy lebukjunk. Mészáros éjfélkor behívott minket, majd két óra múlva újra kiküldött azzal, hogy a délelőttös váltásig már nem jövünk pihenni. Vagyis hajnal kettőtől reggel hatig. A legkegyetlenebb időszak, éjszaka ezekben az órákban van a leghidegebb.

Szétváltunk, elgyalogoltam a szolgálati helyemre és mivel álmos voltam, nem mozogtam, megálltam egy gép futóművének elégtelen takarásában.
Nincs más fedezék, a futómű csak egy karvastag fémkonzol, nem véd a fagyos szellőtől, ami amúgy észrevehetetlen, de mindenhova bekúszik. Mégis jobb ott állni, reményt ad, hogy tán lassítja a fém.

A sárga Saab kigurult a pálya síkosságát ellenőrizni. Akkor szokott menni, ha félő, hogy lefagy.
Ez a lábaimmal kapcsolatban is felmerült, ezért mikor dolga végeztével a sofőr visszafelé tartott, megállítottam és megkérdeztem hány fok van.
Mínusz 11, hangzott a válasz, amiből mindent megértettem.
Azért érzem, hogy meg fogok fagyni. Kettőtől mostanáig, vagyis négyig egész jól bírtam, de hirtelen úgy lezuhant a hőmérséklet, még az addigiakhoz képest is, azt hittem tényleg jéggé fagyok.

Visszasündörögtem Csabihoz, mert azt gondoltam, hátha a pirospozsgás fejének látványa engem is felmelegít.
De nem láttam sehol.
Egész mélyen be kellett gyalogolnom az amúgy általa felügyelt területre, mikor végre megláttam. Egy kisebb méretű vontató fülkéjéből kászálódott ki épp. Ezekkel az önjáró masinákkal húzgálnak lépcsőket, meg a gépek körül ezt-azt.

Kérdeztem mit csinált, de kitért a válasz elől, én meg nem erőltettem a dolgokat. Arra gondoltam, hogy jé, más is lehet nagy király itt benn, nem csak én?
Úgy látszott, hogy régóta benn ülhetett, mert láthatóan jól esett neki kinyújtani a tagjait.

Megbeszéltük, hogy Mészáros ilyenkor biztos, hogy alszik, nem kell löketre számítanunk. Nyugodtan maradhatunk együtt, beszélgethetünk, mert olyankor legalább az agyam mozog, meg a szám, az talán egy kicsit felpörgeti a vérkeringést.
És akkor valahogy kevésbé fázom, legalábbis úgy tűnik. Csabi nagyon jó kedélyű srác, azonnal vidám mesébe kezdett az apjáék szomszédjáról, meg néhány emlékezetes disznóölésről.

De aztán lassan győzni látszott a hideg és Csabi megemlítette, hogy beülhetnénk a vontatóba.
Nem akartam beszaribbnak látszani a valóságosnál, ezért azonnal rávágtam, hogy rendben. Beszálltunk, magunkra csuktuk az ajtót. Azonnal megszűnt a fagy éles harapása, mintha kiakasztották volna a húskampót a végtagjaimból, a hátamból és a mellemből.
És ez az érzés csak erősödött, mikor önkéntelen felkacagtunk a helyzeten és ezzel kicsit beleheltük a fülkét. Szinte éreztem, ahogy átmelegszik a testem, melegség futotta be a mellkasom, de aztán 10 percnyi beszélgetést követően rájöttem, hogy ez csak illúzió. Mert a lélegzetünk ráfagyott az ablakokra és fülke nyirkos párában tocsog. Csabinak is ez járhatott a fejében, mert megfogta a slusszkulcsot és rám nézett.

- Na?

hoachin.jpg

Bólintottam, ő meg beindította a lassan működésbe buhákoló dízelmotort. Rettentően hangos, de a reptéren nem szokatlan ez a zaj, az éjszaka induló gépek felkészítésekor rengeteg jármű motorzaja tépkedi az éjszakát, nagyon is gyakori, erre senki nem fogja felkapni a fejét. Még a fülkében is szétáradt a gázolaj kipufogófüstje, ahogy Csabi néhány gázfröccsöt adott. Lassan a kezdeti dadogás kisimult, egyenletes dohogásba váltott.

Vártuk, hogy melegedjen.

Pár perc múlva Csabi nem bírta tovább és bekapcsolta a fűtőventilátort. Én szkeptikus voltam, de langyos levegő jött be.
Nemsokára meleget fúj.
Molnár nem bírt magával, fázhatott már, mert sejtelmesen mosolyogva kérdezte meg.
– Tudod, hogy melegszik jobban?

De a válasz helyett a sebességváltó érdekelte és egyesbe téve elindult. Kiengedte a kéziféket, felkapcsolta a lámpát, és óvatosan kuplungolva mozgásba hozta a vontatót.

Az, kis apró kerekein nagyokat döccent a beton repedésein, én pedig tényleg elhűlve figyeltem, milyen élvezettel igyekezett Csabi kerülgetni őket. Olyan az egész járgány, mint egy öntödei munkások vagy bányászok számára tervezett golfkocsi, szögletes, ipari, de mégis apró és még némi esetlen bája is van. Csabi rutinosan vezette, látszott, hogy nem először teszi.
Mondja is.

Úgy érdemes mozogni vele, hogy gép felé, majd onnan vissza, mintha valóban feladatunk lenne ott, a céltalan körözés az feltűnő. Tehát mentünk az egyik géphez, álltunk ott kicsit, aztán vissza a kiindulópontra, majd újból egy gép, egy távolabbi.
Visszafelé cseréltünk.
Meghökkentem, mennyire könnyű vezetni. Semmihez nem kell erőt kifejtenem, pici, vastag, de puha, jó fogású kormányát a Zsigulimba képzeltem. Mint egy sportkormány, a váltógombbal együtt elképesztő kuriózum lenne. Annyira modernnek hatott, elhatároztam, hogy lopok egyet.

Alig kell hozzá érni, már fordul is, minden kezelőszerve könnyű és kézre áll. Nem megy gyorsan, illetve tetű lassú, de ezeknek nagy sebesség nem kell, azt a hatalmas aggregátort kell a géphez juttatnia, ami a nagy teljesítményű akkumulátorokat feltölti, lassan, de biztosan kell odaérnie.
Ezt a jármű tudja.
Igazi dodzsem érzés, majdnem a váltásig kóricáltunk vele.

Bemelegedett, nyomta be a forró levegőt, lábra tudtuk irányítani. Aztán beálltunk a többi parkoló jármű mellé, szemben a Kutüggyel, hogy lássunk minden mozgást. Félig takarásban parkoltunk, hogyha löket jön vagy a váltás, észrevétlen ki tudjunk szállni az egyik ajtón, és én a többi jármű által fedezve vissza tudjak futni a helyemre.

Nem buktunk le, senki nem látott meg.

 

Centi_30.jpg293

 

 

 

 

Július 31. Péntek

Láttam felszállni a JUMBO-t. Délelőtt voltam újból F1-en. Reggel még a PAN AM és a Jumbo is itt vesztegelt. Egymás után készítették fel őket, először az iráni, aztán az amerikai gépet.

Ez a Jumbo, vagyis a Boeing 747-es tényleg döbbenet. Hatalmas méretű, most, hogy egy ideig zárva volt, meg tán hideg is ahhoz, hogy az idegen legyek repkedjenek, megnéztem közelebbről, bár nagyon közel most nem engedtek a kommandósok, fura, hogy van olyan, amire én jelentek biztonsági kockázatot, akinek ennek az egész kócerájnak a védelme a feladatom. Mindenesetre a gép hatalmas, és amikor felszállni igyekszik akkor is olyan esetlen, hogy a kifutópálya vége felé sem tűnik úgy, hogy elérte volna a megfelelő sebességet, lassúnak, lomhának látszik, aztán egyszer csak elemelkedik az eleje, majd a hátulja is és elég bizonytalanul, de felszáll. Valószínűleg azon a határértéken lehet, amivel még épphogy egy ilyen súlyos valami fel tud emelkedni.
De úgy éreztem, ilyennel repülnöm kell majd, muszáj kipróbálnom. Sose gondoltam volna, hogy ekkora dögöt képes az emberiség megépíteni, és egyáltalán nem tűnnek talányosabbnak az egyiptomi piramisok.

Postlogo.jpgMiután elment, az épp induló amerikai géphez gyalogoltam, és ott egy nagyon kedves, de a helyzetemet teljesen rosszul értékelő légiutas kísérő leadott nekem egy Washington Post-ot.
Narancslére szomjazom, nem hírekre.
A szám nem információ hiány miatt cserepes.
Ráadásul ez a lap akkora lepedő, hogy sokáig magamnál sem tarthatom. Begyűrtem az ingem alá, megvártam míg kitolják őket is, és megpróbáltam átlapozni. Egész az elejétől a végéig angolul van, ilyet se láttam még, sokkal több szöveg, mint a kép, de azokból is csak azt tudtam kibogarászni, hogy egy tornádó pusztított az USA-ban, Albertában, meg hogy Panamában sztrájk van épp, és Noriega szerepelt egy fotón, de nem sokáig böngészhettem, mert a hirtelen támadt szélben ezekkel a hatalmas lapokkal úgy nézhettem ki, mint aki siklóernyővel szökni próbál.

Egy JUMBO felszállása.

Dokumentumfilm a Boeing 747-ről (Discovery, Szuperszerkezetek)

Centi_30.jpg446

 

 

 

Február 28. Szombat

 

Ma elmentem Edithez, az egész délelőttöt együtt töltöttük náluk. Heverésztünk, tévéztünk, zenéket mutogatott, amikkel egyáltalán nem tudtam azonosulni, meg nevetgéltünk. Most azt a taktikát alkalmaztam, hogy nem közeledtem testileg egyáltalán. Ha mellém bújt átkaroltam, de nem volt a mozdulatomban sem gyengédség, sem szeretet, viszont nem volt benne türelmetlenség és erőszakosság sem. Csak átkaroltam és kész. Nem kezdeményeztem a csókolózást, de nem is tértem ki előle. Nem húztam magamhoz és nem akadályoztam meg, ha távolodott.

Nem sokáig bírta.

Mi van velem? Rosszul vagyok? Nem szeretem már? Van valakim? – szegezte nekem a lehetetlenebbnél lehetetlenebb kérdéseket.

Dehogyis. Jól vagyok, szeretem, nincs senkim.

A picsába! Ő kell. Ő kell, csak jobban. Miért olyan nehéz ezt megérteni?

cold_heart.jpgDe nem estem ki a szerepemből, nem voltam elutasító, nem voltam ellenséges, úgy viselkedtem mint egy testvér, távolságtartó voltam, de kifejezetten barátságos.

Viszont belül jéghideg.
Minden idegszálammal azon igyekeztem, hogy az ágyékom hűtve legyen, ezért átfagyasztottam mindent magamban. A csonttá dermesztett elmémből a mellkasomon, a gyémánt keménnyé merevedett szívemen keresztül sugároztam lefelé a borzongató hideget és sikeres voltam.

Nagyon is.

Nemi vágyat nem éreztem tényleg.

De semmi mást sem.

A jégpáncél mögött én tudtam, hogy ő kell, őt akarom, a kérdéseire adott válaszaim mégis üresek voltak, kimondva értéktelenek. Úgy estek ki a számon, mint a jégkockák, hangosan, illetlenül nagyot koppantak a visszafojtott csendbe burkolt reménye padlatán, úgy törtek darabokra, és olvadtak fel semmivé, mintha semmi alapjuk nem lett volna.

Megelégeltem a kérdéseket - elrontok valamit csúnyán, ha nem menekülök el.

Megrendülten figyelte, ahogy felálltam, felvettem a cipőm, a kabátom. Aztán félszeg mosollyal tisztelegtem neki, és sietve kifordultam az ajtón.

 

Centi_30.jpg495

 

 

 

Január 10. Szombat

 

A hó mellé rettenetes hideg érkezett. Nem ritka a -22 fok éjjel, az őröknek tömegével fagyott el a fülük. Parancsot kaptunk, hogy mindegyiküknek két bögre teát adjunk. Ma reggel majdnem ezerötszázan nevezték magukat őrnek.

Az igazi őrök "botost" hordanak. A botos majdhogynem egy hordozható őrbódé. Vastag nemezből készült embermagasságú sátor, belül favázzal megerősítve, a katona belelép, szíjakkal a vállára veszi és az nyakától a földig befedi, védi a testét. Hatalmas nemezkucsmát hordanak mellé, a látványuk az orosz tajgát idézi.

Tegnap nekem külön megmutatták, hogyan kell a teát készíteni. Azért nekem, mert ugye szakács vagyok, azt feltételezik, ezt talán az itteni szakács kiképzés előtt is el tudom sajátítani. Ma hajnalban már úgy vezényeltek le a konyhára, hogy én felügyelem a teakészítés utolsó fázisát és én osztom ki.

A teakészítés egy igen érdekes feladat. Este néhány kiló cukrot kell belezúdítani az üstökbe, aztán jó alaposan, majdnem feketére pirítani. Így akár teafű nélkül is szép barna színe lesz a löttynek, ezen a fű nem is változtat, az a gyanúm, hogy lucernából, esetleg kukoricacsuhéból készül. Ha a cukor megpirult, felengedjük vízzel, beleszórunk egy kicsit a „teafűből”, forrón tartjuk és állni hagyjuk reggelig, hátha valami csoda folytán íze lesz. Hajnalban, amikor bemegyünk a konyhára, kiengedjük fazekakba, ezzel konyhakésszé válik. Egyetlen erénye, hogy meleg. Kezdetben.

Ma a lötty leszűrése is az én feladatom volt. Nyeles rozoga szűrőt tettem az üst csapja alá.  Egy darabig szépen csurgott is, aztán akadozni látszott, végül a csap teljesen eldugult valamitől. Belenéztem az üstbe, de nem láttam le az aljára. Hoztam gyorsan egy fakanalat, s feltömködtem a csapba - az őrök érkezése előtt meg kell szüntetni a dugulást. Kicsit megakadt, nyomogattam, feszegettem, forgattam, aztán hirtelen beleszaladt valami puhába. Féltem, hogy a kezemre zúdul a forró lé, de tovább tekergettem, tömködtem a kanalat, s csak akkor rántottam ki, amikor megindult a folyadék.

Nagyot kiáltva ugrottam hátra.

– ÁÁÁÁÁÁááá…., mi az isten?

Egy jókora, puhára főtt patkány hátsó fele zuhant bele a fazékba. Sikerült alaposan széttrancsíroznom.

– A rohadt élet! De gusztustalan!

Belenéztem az üstbe a patkány másik fele már darabokban lebegett a tea tetején.

– Elhányom magam!

Szaladtam a szolgálatvezető szakácshoz. Bajuszos, nálamnál legalább tíz évvel idősebb pali. Hitetlenkedett, csóválta a fejét, csak nagyon nehezen sikerült az üsthöz rángatnom. Belenézett és kicsit ingerülten vázolta a teendőimet.

– A fazékból öntse ki a szutykot. Fogja a szűrőt és szedegesse le a darabokat, a szőrt, a bőrt a tea tetejéről, kanállal a zsír nagyját, aztán itassa fel vécépapírral a maradékot. Ennyi teát nem önthetünk ki! Igyekezzen!

(Apróság! Mit zaklatom én ilyenekkel?)

Még egyszer lehajolt, belekukkantott a fazékba, jó alaposan megvizsgálta a patkány darabjait, aztán arcát széles mosolyba burkolva lépdelt ki a konyháról.

Lesz mit mesélnie a haveroknak. Kelletlenül végeztem el a dolgom.

Mennyi részből áll egy ilyen kis állat!

Ezek után meglógtam havat lapátolni, én nem osztom ki azt az ocsmányságot!

hofal1.jpg(Forrás: Zala Hírek Online)

A hólapátolást nagyon élvezzük. Akkora a hó, hogy percek alatt építünk hóembert vagy mellvédeket a hógolyózáshoz. A laktanya mindenható urai elnézőek velünk, némelyik tiszt arcán atyai mosolyt látni, ahogy elvonul a hancúrozó katonák előtt. Tisztelgünk egy nagyot, de van elöljáró, aki már akkor legyint, amikor eldobálva az épp meggyúrt hógolyót, vigyázzba vágjuk magunkat. A havat eltakarítjuk, így hagyják, hadd eresszük ki a gőzt.
A rohamsisak istenien csúszik. Úgy tettem fel pár napja a szekrényem tetejére, hogy biztos voltam benne, sose fogom használni, és lám, ma azt látom néhányan azzal siklanak le az emelet magas hódombokról. Ezzel stílust teremtettek, mindenki szalad be a körletekbe és az esti halovány lámpafényben több százan a biliben csúszkálunk le. Nekem belefér a seggem, mintha ráragadt volna a katonai tojáshéj, mások csak ráülnek. Nehéz rajta egyensúlyozni, de ha ügyes az ember, szélsebesen siklik. Nekünk kopaszoknak a Jacksonnal különösen szerencsénk van, az első emeletről rögtön a domb tetejére tudunk kilépni és már csúszhatunk is lefelé. Tömött sorokban szaladunk fel az emeletre, olyan mintha egy század kamikaze indulna öngyilkos akcióra, ahogy gondolkodás nélkül ugrálunk ki az ablakon.

Amint a belső gépjárműforgalom is elül, mély, tompa, békés csend szállja meg a laktanyát, a lámpákat körbeölelő hópermet ködös leple alatt csak az önfeledt kacagás hallatszik.
Évek óta nem voltam ennyire gyerek!