Centi_30.jpg321

 

 

 

Július 3. Péntek

321 napom van még. 321. Olyan, mint egy visszaszámlálás. Basszus bár már ott tartanék, 3 nap, 2 nap, 1 nap. De nem, ez még 321. Nem baj, ennél több már sose lesz!


Megint 16 órát pihenek, csak délután mentem szolgálatba. Megint Ferihegy 2-re.

Na most ebből lesz egy hosszú sorozat?

Ferihegy 1-et már ismerem, mint a tenyerem, az elmúlt hónapban szinte csak oda küldtek.

Sajnos ma óriási eső volt, Ferihegy 2-ből semmit nem láttam, nem tapasztaltam, nem kezdtem kiismerni ezt a repteret.

Annyit igen, hogy a csáp alatt nem ázom. A csáp az a mozgatható folyosó, amin az utasok rögtön az épületbe szállnak ki.

Egy kicsit gyalogolni is tudok alatta.

De ennyi.

Ezt gyorsan megtanulom.

Ehhez nem kell 7 és fél óra egyfolytában.

Márpedig én ennyit szívtam kinn benne.

Abban a kis harangban, amit a csáp csinál nekem ebben a júliusi vízfüggönyben. Igen, tényleg, július van. Vagyis pár napja újabb hónapot kezdtem meg.

Egyre közelebb a leszerelés.

Na, nincs azért közel, mert még mindig több van hátra, mint ami eltelt, de közeleg. Lassan, kisebb huzavonákkal, lelassul az idő, állni látszik, aztán meglódul egy kicsit, hogy reményt adjon, nem jobban.

Nincs olyan, hogy egyszer csak megnézve a napok számát, felkiáltok, hogy de rég nem figyelem, milyen sok eltelt!

Nem. Ilyen nincs.

Este úgy fekszem, hogy elmormolom az eltelt és a következő nap számát. 322-321, így egymás után.

Reggel úgy kelek, hogy elmormolom, hogy 321-dik napom kezdődik meg, holnaptól már csak 320 van hátra.

Minden eljövő, a történelemben még soha korábban elő nem forduló hónap megkezdése ünnep, mert minden ilyen hónap, nemrég még jövő volt, onnan jött a jövőből. Micsoda bravúr különben a jövőből múlt időben jönni! Július van. Eljött, abból az irányból, ahova én tartok, a leszerelésem napja felé. De mindez csak teória, mert most, ebben a hét és fél órában amit kinn töltöttem, megállt az idő.

Se jövő, se múlt.

Minden távoli.

Csak az az időpillanat, ami épp van.

Se több, se kevesebb.

Ez a létezés legmarkánsabb állapota.

Egy állandó lebegés, megszabadítva mindentől, nincs felelősség, a múlt elmúlt, túlléptünk rajta, a jövő meg majd jön, tenni ellene nem lehet. Olyan gyorsan itt van, hogy már benne is vagyok. És egy szemvillanás, jön a következő pillanat a jövőből, megy a múltba az előző. Ezeket tudom.

Felfogom ésszel.

De amit érzek, az az, hogy vagyok.

Benne, a MOST-ban.

Amiben kezdetben több a múlt, de jön bele a jövő, aztán kitolja a múltat. De amikor egyformán van múlt és jövő, akkor van a most, az a se nem múlt, se nem jövő, az a most. Az a „van”-ság.

Az „épp ez van” szelleme, titka, vallása, törvénye.

A „biztos” birodalma.

A hazugság nélküli világ.

Van.

Érzi és tudja az ember.

Tudja mi van.

Ez az a pillanat, amire a legteljesebb valójában összpontosul a működésünk, amiben megnyilvánul, életre kel a test és a szellem együtt, az a pillanat a létezés lényege.

Ott nincs idő. Ott nincs szerepe.

Felesleges.

Ebben az állapotban állok a csáp alatt az esőben.

Nincs idő.

Annyira nincs, hogy nem is telik.

Idő csak arra van, hogy mérgezzen a düh.

És minden időt, amit a jövőmből elvett a létezés, megkap a harag. És időmilliomosként komótosan, nem sietve, bekúszik a zsigereimbe a kérdés, hogy mi a tetves, jó büdös kurva anyjáért nem megy, nem telik már végre? Legalább egy perc. Vagy másodperc.

 

dali_clock.jpgPersze telik, tudom. Valahogy elment a hét és fél óra.

Tudom.

Mert az idő nem állt meg.

Látom magamon.

Számolni tudom, hogy veszem a levegőt.

Látom, ahogy megemelkedik a mellkasom. Vagyis mozog.

Ezt csakis időpillanatok szakadatlan folyamában lehetséges.

Számolni tudom, ahogy veszem a levegőt.

Egy folyamat vagyok.

Az időben.

Ha a folyamat rendben működik, létezik az idő. Vagyis telik.

Látom emelkedni a mellkasom.

Ebben az ütemben telik.

Számolom, ahogy veszem a levegőt.



Tízet-tizenkettőt egy perc alatt. Több másodperc a belégzés és több másodperc a kilégzés.

Minden másodperc, minden lélegzetvétel egy kicsit farigcsálja a hét és fél órát. Lassan, de megeszi.

Tíz perc alatt 100, egy óra alatt 600 lélegzetvétel. Összesen 4500.

De hol is tartottam? 2850 vagy 55? Vagy 2580?

A kurva anyját, elölről nem kezdem!

 

Időnként egy-egy órára kijött kutyával Németh Gyuri a kutyások rajparancsnoka, és amikor elment mellettem, mindig tájékoztatott a fejleményekről.

A fejlemények a következők:

Tegnap jött egy új kutya. Senki nem tudja pontosan mi célból, de Géza az egyik idősebb körlettársam kavar a kutyákkal, válogat. Kitalálta, hogy most lenne lehetőség újraosztani az ebeket. Németh Gyurit Géza fél óránként felhívja telefonon a kutatóügyeleten, hogy most épp melyik kutya mellett döntött.

Gyurin is látom, de mondja is, hogy mindenki ideges, senkinek nem tetszik az ötlet, de Géza hajthatatlan.

Nem tudni, melyik kié lesz.

Ölni lett volna kedvem.

Nélkülem ne dőljön el, melyik kutya az enyém.

Centi_30.jpg327

 

 

 

Június 27. Szombat

Ma reggel kutyakonyhás szolgálatba tettek. Szilasi a csüti, mielőtt utamra engedett, elmondta, hogy valamikor napközben kijön megnézni, hogy működöm kutyásként, és hogy mennyire tudok rendet tartani. Csöppet sem örültem neki, jelentettem, hogy a társaim szerint belerázódtam a dologba, Német Gyuri a kutyás rajparancsnok ezt szerintem meg tudja erősíteni.

– Dvorszky, majd én eldöntöm, mit csinálok, nem kell nekem tanács! – torkolt le, nyilván megérezte, hogy nem örülnék, ha kijönne meglátogatni. Feltételezem, pont emiatt számíthatok rá biztosan. Egész kiszámíthatóak a tisztek amúgy, és bár nem úsztam meg, hogy ellenőrizzen, de azt elkerültem, hogy rettegve várom egész nap, hogy jöjjön, aztán nem jön. Mert a bizonytalanság az nagyon rossz, így viszont tuti, hogy számíthatok rá.

Egy hete voltam utoljára kutyakonyhán. Nem nagyon értem, hogy képzelik, hogy így ki tudom képezni Luxot. Alig ismer meg, a többiek foglalkoznak vele inkább. A kutyakonyha az igazi nyaralás a kampózás mellett, nyilván az idősebbeket teszik be szolgálatba, de nekem sokat kellene foglalkoznom a kutyával. Gyorsan nő, most fogékony, most kellene játékos formában valahogy tanítgatni.
Viszont alig van időm, jön a barom Szilasi, takarítanom kell. Lux úgy fogad, mint a többi kutya, nem vagyok a gazdája, csak az újabb humanoid, aki majd enni ad, meg tán kihozza a kennelből. Sőt, azokkal az állatokkal, akikkel voltam már szolgálatban bensőségesebb a viszonyom. Para és Pofás kivételével mindhez bementem, megdögönyöztem őket, némelyik rettentő hálás, hagyja magát, az idősebbek, viszont csak ellentartanak, neki feszítik az oldalukat kicsit a tenyeremnek, és pusztán a szemük hunyorgásából látom, hogy élvezik.

Aztán kitakarítottam a kenneleket, körletszemlét csináltam.
Az a mondás, hogy ragyogjon minden, mint a Salamon töke. Na ettől a gondolattól ideges leszek.
A kutyakonyha olyan, hogy bármilyen rend van, nem látszik. A méretes edényeket, a HAMM-os, tésztás papírzsákokat, a megkezdett doboz zsírt nem lehet úgy elrendezni, hogy igazán rendnek hasson. Tízezer éves a főzőzsámoly, a berendezés olyan avitt és öreg, hogy esély nincs, hogy ragyogjon. Mintha egy dohos, sötét, poros, földpadlós pincét kellene szemlére vágni.

Lehetetlen.

De megtettem, amit lehet. Egy óra körül tervszerűen megérkezett Szilasi. Kaját főztem éppen, pont kapóra jött, hogy lassan megfőtt a tészta. Lassú mozdulatokkal kevertem, le ne égjen. Az ablaküvegen keresztül láttam, hogy megállt az UAZ, a sofőr néhányszor rálépett a gázra, hogy a motorbúgásra felfigyeljek, Szilasi kiszállt és bizonytalanul tehetetlenkedett. Látszott bentről az opálos ablakon át, hogy nem tudja, mi legyen, állt az egyik lábáról a másikra. Forog maga körül, hajolgat, engem vár. Gondolom szaladnom kellene elé. A szája mellé teszi a tenyerét, hangos kiáltáshoz készülődik, de aztán meggondolja magát.
Nem tudom mitől ilyen illedelmes, lökni jött, ellenőrizni, beronthatna és rajtakaphatna, hogy alszom, napozom, rejszolok, kínozom a kutyákat vagy bármi máson, ha azt csinálnám, ami a fejében most felbukkanhat, hogy nem megyek elé. Amikor bárhova kimegy a löket, azzal a céllal megy, hogy rajta kapjanak valakit valamin. Azt hiszik, sose a feladatunkkal foglalkozunk. Nem járnak messze az igazságtól, de ez a mániákus kopószellem az nagyon vicces. Ezért nem értem most Szilasit, már hátulról a kutyáktól kellene jönnie az ujja hegyén egy darab kutyaszarral, hogy ez meg hogy kerül a kennelbe, nem kellett volna rendesen kitakarítanom? De még mindig ott áll, én meg úgy döntök, hagyom. Látom, hogy int a sofőrnek, hogy dudáljon, majd amikor semmi reakció, kiabálni kezd.

– Határőr! Ide hozzám!

Mint valami kutyának, ide hozzám. Anyád!

– Határőr! Azonnal jöjjön ide!

Megvárom, míg legalább háromszor egyre idegesebben megismétli, aztán ingerült hangon, hogy szokja, kikiáltok.

– Há’ itt vagyok benn!

Se jelentem, se főtörzs elvtárs. Előre kuncogok a reakción, ami olyan, amit vártam, tátott szájjal áll, mered előre, aztán a sofőrre. Nem hisz a fülének.

Sikítani tudnék, annyira tetszik a jelenet.

– Mi van faszom, hol a tekintély?? – susmorgom vihorászva a gőztől párás üveg mögötti zselés alaknak. Aztán hangosan az ajtó felé:

– Itt vagyok, na!

Ezt már megelégeli és nagyokat trappolva toppan be a konyhába.

– Dvorszky határőr! Milyen hangnem ez? Nem hallotta, hogy keresem? Mi az istent csinál?

Nyugodtan keverem a tésztát és halálos komolysággal, belül összeharapott szájjal mondom, nyomatékosan a szemébe nézve.

– Jelentem dolgozom!

Yessss! Yes, ez betalált, ott áll, mint egy fasz, erre mint mondjon? Vörösödik. Meg próbálkozik.

– De miért nem szólt, ha hallotta, hogy kiabálok?

– Nem hallottam, a tésztára figyelek. Nem éghet le a kutyák étele. Szakács voltam fél évig, pontosan tudom, hogy milyen fontos az állatok minőségi élelmezése.

A lábas felé tolom a fejem, a gőzbe burkolom a vihogásom, amit a takarásban lévő profilomnak engedek meg. Jobbról komolynak látszom.

– Amíg nincs kész, nem mehetek sehova.

– Mennyi idő az?

– Jelentem 10-15 perc. Ha onnan lepakol – bökök a fakanállal egy szék felé, amire a kutyák tányérját tettem –, le tud ülni.

Imádom, hogy nem tudja az egészet mire vélni!

Az jól látszik, hogy dolgozom. De szerintem az is, hogy szopatom, csak nem tudja, hol fogjon meg.

Egyedül nincs értelme körbejárnia, mert nyilván ott a helyszínen, ahol a rendetlenséget találja esetleg, ott kellene belevernie az orromat. Viszont én nem megyek vele, dolgom van, ez egyértelmű. Az egész játékát elrontottam.

Itt benn rend van, amennyire egy folyamatban lévő művelet közben lehet.

Készségesnek akarok látszani, egyik kezemben a fakanalat tartom, a másikkal lepakolok a székről és meghajlással mutatok rá.

Még nagyobb zavarba jön. Előzékeny vagyok, de most tényleg üljön le és várja meg míg végre fogadom?

– 15 perc? – kérdi.

– Ha nem több.

– Dvorszky, ne szórakozzon velem!

markos1.jpg

Már kezdi elfutni a pulykaméreg, hirtelen mentő ötlete támad, odahúzza a széket az ablakhoz felágaskodik rá és végighúzza a kezét a karnis tetején. Diadalittasan mutatja nekem a tenyerét.

– Koszos! Mit szól ehhez?

Abbahagyom a keverést, legyintek a fakanállal, majd körbemutatok, mint valami karmester.

– Jelentem nem vagyok kész, van itt még dolog, azon kívül is, majd megcsinálom, ha odajutok.

Beletúrok a lábasba, kiveszek egy tésztadarabot fújogatom és vizsgálgatom, hogy lássa, tényleg nem babra megy a játék, nekem erre kell figyelnem.

Ő mint egy beakadt gép, ismételgeti, hogy igyekezzen, igyekezzen.

– Mindjárt kész, utána neki tudok látni.

Nyegle vagyok, nem bír velem. Én se magammal. Csak húzna el, hogy röhöghessek.

De nem lesz rá lehetőségem.

– Dvorszky, hatra jön magáért a kocsi, éjszaka szolgálatba megy! – sarkon fordul, kiszalad az épületből, bevágja a kocsi ajtaját és elviharzik.

A rohadék csak kitalálta, hogyan tud mellbe rúgni. Kivett a kutyakonyhás szolgálatból és berakott éjszakára.

ÓÓ, a kurva anyját.

Nagyon dühös lettem, amint elkészültem a kajával, felálltam a székre és egy késsel lecsavaroztam azt a kurva karnist. Hátra vittem a kerítéshez és áthajítottam jó messzire a kutyakonyha melletti sínekhez. Ahonnan nem látni.

Nem fog nekem többet ott ágaskodni az a marha. Nem volt függöny szerintem itt soha.

És karnis se volt.

Centi_30.jpg333

 

 

 

Június 21. Vasárnap

333 nap!! Már csak ennyi van hátra!
Micsoda elképesztően gyönyörű szám!
Pontosan 111 napja volt egy ugyanilyen, a 444! Összesen négy ilyen fért bele a katonaidőmbe és megvan a második! Az előbbi merev, szögletes, komoly szám, ez a mai kicsit bohókás, tele görbülettel, kanyarral. A következő félkomoly, van benne egyenes is, meg hajlat is, és az utolsó az meg csak jelzés értékű, három darab csík.
Minden szám egyre kisebb, egyre kevesebb, egyre rövidebb idő jelzésére szolgál.
333!
Ünnep!!
Nem vagyok még a felénél, de haladok szépen.

 

 

333A.jpg

 

 

Persze nem úsztam meg, a tegnapi fáradtság után nem pihenhettem, jött egy újabb Rövid Ugrás.
Délelőtt kutyakonyhára tettek, utána megint Rövid Ugrással éjszakába F1-re kampósnak.

Elkészítettem a kaját a kutyáknak. Összeállítottam, ahogy kell, növekvő sorrendben a mennyiségeket. Elkezdtem kiosztani, és amikor Para ketrecéhez értem és egy pillanatra egymásra néztünk, úgy éreztem, be kell mennem hozzá. Nem volt barátságos a pillantása, de épp nem volt ellenséges sem. Nem nézett le engem és nem alázkodott meg.  Azt éreztem, most tekint partnernek. Szenvtelenül, de jó indulattal. Legalábbis nem ellenséges indulattal. És úgy egyáltalán indulat nélkül, tehát mondtam neki, hogy bemegyek, húzódjon be a házába.

– Az ételt viszem, nem csak úgy betolom a rács alatt, hanem eléd teszem.

Bement valóban és én benyitottam hozzá. Beléptem, lejjebb görnyedtem úgy, hogy az ajtót egy kézzel tartottam, a másikkal meg nyúltam befelé, hogy minél beljebb tudjam neki letenni a tálat és ereszkedtem lejjebb, mikor megéreztem a szájszagát. Ahogy ettől a silány ételtől az emésztés végterméke, úgy az emésztőcsatorna is meglehetősen bűzös, és mint ilyen, jellegzetes.

Megütötte az orromat.

Leheletnyit oldalra fordítottam a fejem és csak a sziluettjét láttam, de abból azt pontosan, hogy a fogai a torkom mellett feszülnek centikre.

vicsor2.jpg

– A kaját hoztam semmi mást nem akarok, csak behoztam neked. – mondom olyan kedvesen, ahogy csak tudom. Olyan bizalmat igyekszem árasztani, amit sose tudtam még. Lassan közben lehelyeztem a tálat és miközben húzom lassan vissza a karom gyorsuló ütemben érzem a leheletét. Fújtat.

– Figyú, én most kimegyek, oda tettem az ebéded, pont olyan, ahogy szereted, kimegyek és eheted is.

Nagyon óvatosan felemelkedtem és egy nagy hátralépéssel, kikerültem a kennelből, behúztam az ajtót és bezártam. Para nyílt tekintettel, rezzenéstelenül nézett.

Látni, hogy tudja, hogy tudom, hogy csak az ő jóindulatán múlott, azért léphettem ki, mert ő úgy döntött.

Pontosan tudtam ezt. Elbíztam magam, azt hittem annyi elég, hogy én azt gondolom, jóban vagyunk.

Hülye vagy fiam.

Ne tulajdoníts magadnak Isteni erőt.

Meg kell nyerni, ki kell érdemelni.

Egy pillantással ezt nem lehet.

Neked sem.

Centi_30.jpg342

 

 

 

Június 12. Péntek

Újra Rövid Ugrás. Tegnap este 10-kor jöttem el, de ma reggel hatkor ismét a kutyakonyhán vagyok. Főzök, takarítok, teszem a dolgom.

Amikor elkészültem kihoztam újra Luxot. Ezeknek a dögöknek tényleg van valami érzékelőjük, mert ma olyan, mint egy kezes bárány. Nem rángat, nem húz. Csak jön szépen. Nem teljesen mellettem. Most hosszabb pórázon vittem, de csak előreszaladt néhány lépést, aztán megállt, lemaradt, de sosem feszítette meg. Aztán elkezdtem a köztünk lévő távolságot csökkenteni, dicsérgettem, végül egész hosszan lépdeltünk közvetlen egymás mellett. Megálltam vele és lenyomtam a fenekét.

– Ül! – mondtam hangosan, amikor valóban leereszkedett, felegyenesedtem, tettem egy két lépést, hogy felemelkedjen, közben mondtam, hogy indulj, megálltam és újból lenyomtam a fenekét vezényszó mellett. Egész sokat meg tudtunk csinálni, aztán láttam, hogy kezd türelmetlen lenni ezért elengedtem szaladgálni. Közben igyekeztem behívni, de ezt még azért elég sűrűn elengedi a füle mellett.

 

Kettőkor nem a váltásom érkezett, hanem csak kiegészültem Misikével. Ja értem, dupla szolgálatban vagyok, este 10-ig leszek. Az volt a feladat, hogy mozgassuk meg a kutyákat. A Kutügyről szolgálatból lehozott kutyák etetése után csibészeltünk Pofással és Szemivel.

Felpróbáltam a csibészruhát. Gyakorlatilag vastag filcharang, két ember kell a fel-le vételéhez.
Mint egy reverenda.
Dögnehéz és betonmerev.
És meleg, mint egy kályha.

csibészruha2.jpg

Abban kell futni a kutya elől. És érdemes nem elesni, mert a fej nincs védve. Mivel én vagyok a kopasz, én szaladgálok a kutyák előtt. Először közelről hergelnem kell, csapkodni a csibészkarral a pofáját, aztán amikor már őrjöng, elszaladok, majd Misike „csibész fogd” felkiáltással utánam engedi.

Nem jó érzés, hogy szalad az ember felé egy feldühített vadállat. Nem hiszem, hogy ilyen állapotban bármi is mozgatná, mint az ösztön. Abban pedig vadállat, még ha domesztifikáltuk is.

Szerencsére nincsenek másra kiképezve, csakhogy menjenek neki annak, akire ilyen dühösek, de hogy utána mi legyen, azt nem tudják. Vagyis azt csinálják, amit az ösztön diktál, hogy beleharapni, nem ereszteni és rángatni. Ez általában a csibészkar, mivel ezt már messziről lengetjük nekik, hogy ne jusson eszükbe felugrani mondjuk a fejem felé. De ha az megvan, akkor hosszú percekig csak rángatjuk egymást. Be is tudom húzni azt a karom a harangba, amelyiken a csibészkart rángatta Pofás, ezért megtörlöm a nyakam benn, amennyire lehet. Izzadok, mint egy ló. 30 fok van kinn.

Benn szerintem 130.

csibészruha.jpg

De legalább megvéd. Bár most nem vagyok veszélyben, Pofás kiszámíthatóan rángat. Olyan bután, vakon. Láthatná, hogy nem ártalmatlanított, semmi bajom, unottan törlöm a verítékem benn. Azt tudom, hogy ez az ösztön, de olyan félkésznek érzem az egészet. Nincs értelme.
Főleg így, hogy most már egy ideje Misike meg Pofást rángatja, hogy engedjen el, de az hörögve, kifordult szemmel marcangol.

Le se tudja állítani.

 

Mire jó így egy kutya?

Lehet irányítani?

Nem. Dehogy lehet.

Ki van képezve?

Dehogy van.

Be lehetne vetni felelősen civil ellen, akin nincs csibészruha?

Dehogy, nem lehetne.

 

Akkor meg mit csinálunk azon kívül, hogy felbosszantunk egy kutyát majdnem agyvérzésig, hogy aztán fékezhetetlenül nekieresszük egy embernek, hadd tombolja ki magát?

Kutyaviadalt.

Misikén van egy plusz csibészkar, amit csak a kézre kell felhúzni, mert nem lehet tudni nem fordul-e rá, ha engem elengedett végre.

Vagyis, hogy nem tudni, nem támad-e a gazdájának.
Különben is, jó ötlet az, hogy kutyás bújik a csibészruhába? Nem gáz, hogy holnap én megyek be a ketrecbe hozzá? Nem fogja összekapcsolni, hogy ez gecizett tegnap? Mert a szagom biztos, hogy érzi. Úgy ömlik rólam a víz, tuti hogy átizzadtam már az öt centis filcet.
Tudja, hogy én vagyok.

Nem lesz-e olyan pillanat, amikor már emlékszik, hogy én idegesítettem fel tegnap, de még nem tudja, hogy a kaját hozom?

Vagy mi van, ha most Misike csupasz keze után kap véletlen?
Átharapná véletlen az ütőerét?

Ha a társam segítségre szorulna mit mondjak neki?
Elszaladok segítségért? Ebben? A csibészruhában?
Egyedül le sem tudom venni.
Nem férek ki a kapun.
És ha végét járná, mellé se tudnék guggolni, csak a magasból szólnék le neki, hogy minden rendben lesz, tartson ki.

Szóval nem, nincsenek ezek kiképezve.

A kiképzett kutyáról azt képzelem, hogy nem a düh viszi, hanem a parancs, irányítható a célpont felé, ne mást támadjon, mint akit kell. Azt képzeltem, hogy pontosan tudja, milyen pontot támadjon, nem lehet megetetni felé nyújtott műkarral, gyorsan, de határozottan ártalmatlanít, a lehető legkevesebb sérülést okozva, de a legnagyobb eréllyel téve mindezt, majd megvárja a gazdát, míg az megbilincseli a csibészt, és jelzi, hogy elengedheti.
Nem a kezét, a lábát, hanem a felügyeletét.

Ezt kellene tudnia.

Ettől lenne fegyver.

Enélkül csak döglött vásári petárda.

Nem tudni mikor robban.

 

Szemi idősebb kutya, ő tudja, mit kell csinálni. Tapasztalt. A kiképzése nem volt több, mint Pofásé, de ő már rájött, hogy ez színjáték.
Kiszalad középre egy vaskos valami, utána szaladok, amikor mondják, rángatom, elengedem és kész is. Megdicsérnek és megyek is vissza a kennelbe. És akkor megint nyugtom van.

Ezt látom minden mozdulatában, amikor szaladok előtte, meg amikor cibáljuk egymást. Miközben cibál, forgatja a szemét és amint Misike felbukkan a periférikus látásában, elereszt és ugyanolyan egykedvű lesz, mint előtte. Azt persze, hogy ilyen szépen elengedje, lehet, hogy amiatt is tudja, mert most Misikének a nadrágszíjába van dugva egy régi megkeményedett bőr póráz félméteres darabja. Mondja is, hogy az előbb elfelejtette elhozni, pedig Pofást sokkal egyszerűbb lett volna leszedni, pusztán csak jó erősen rá kellett volna verni az orrára.

Itt időt kérek, elmondom Misinek, hogy bele fogok ájulni ebbe a szarba és vegyük le.

Segített kimászni belőle. Míg én elpakolásztam, láttam, hogy kihozta Luxot és próbál vele gyalogolni. De nem járt sikerrel, Lux ugyanazt csinálja, mint velem tegnap, hogy akárhogy rángattam, folyton játszott. Misike gyorsabban lett ideges mint én, kiabált és rángatta a kutyát. Kivettem a kezéből, elmondtam, hogy egész délelőtt vele foglalkoztam, hátha nekem sikerül. És tényleg, amikor meglátott nagyon megörült és készséggel eljött velem. Olyan volt, mintha kimentettem volna, egészen felszabadult. Reméltem, hogy ez valami erősebb bizalom jele lesz, mindenesetre példásan viselkedett.

Még néhány ülő gyakorlatot is bemutattunk, már nem kellett a fenekét sem nyomogatni, bár úgy viselkedett, mintha semmit nem értene és miután mindketten mozdulatlanul figyeljük mi lesz, ő ezt megunva nézelődni kezd, majd miután úgy tapasztalja, hogy biztos nem megyünk semerre, lehuppan a fenekére. Misike nincs meggyőzve, de én tudtam, hogy vezényszóra ült le, mert amúgy nem az a fajta, aki, ha nincs körülötte mozgás, akkor úgy dönt, hogy leül, nem pedig úgy, hogy arrébb áll szaglászni, vagy világot látni.

Ma tökéletesen kiderült számomra, hogy most már minden csak rajta múlik, hogy úgy viselkedik-e ezentúl, ahogy tegnap, vagyis számomra kezelhetetlen lesz vagy olyan lesz, amilyen ma, hogy kezes. Ebbe nekem már nincs beleszólásom. Mivel nem én váltottam ki a változást nem tudom, hogy meddig tart, és ha elmúlik, hogy hozzam vissza ebbe az állapotba. Szóval, ha ő akarja, ki fogom tudni képezni, ha nem akarja, nem.

Épp visszafele terelgettem a kennelbe Lux-ot, mikor befékezett az egyik kutügy UAZ, hogy felvisz a századhoz, mert megyek F2-re éjszakás szolgálatba. Fél hatra értem a laktanyába, hattól vacsoráztam, valamivel fél hét előtt voltam ágyban. Nyolc negyvenkor ébresztettek, borotválkoztam, összekészültem. 10-kor fenn voltam szolgálatban. Vagyis két óra húsz percet aludtam.
Ez egy igazi Ultrarövid Ugrás.

 

Centi_30.jpg346

 

 

 

Június 8. Hétfő

Ma találkoztam a Ketyával!! Ketya iskolatársam volt a szakács suliban, azóta meg a barátom. Nagyon örültem, ugyanis őt három hónappal előbb hívták be és azt gondoltam, hogy addig, amíg le nem szerelünk mindketten, pontosan 1 év 9 hónapig nem látjuk egymást. De ő most a Honvéd kórházban van, illetve pontosabban 30 nap EÜ szabin.

Ketyával a szakácssuli utáni nyár kovácsolt össze, amikor együtt próbáltunk szerencsét a balatoni vendéglátóiparban. Sok szerencse kellett hozzá, és nekünk azzal nem is volt bajunk. Az egyik legnagyobb szerencse akkor ért minket, amikor valami apróságon összeszólalkoztunk a szállásadónkkal, így már az első éjszaka kihajítottak minket és a földvári vasútállomás melletti fűzfa alatt kellett éjszakáznunk. Azért szerencse, mert enélkül valószínűleg végigdolgozzuk a leszerződött hónapot, felvesszük a  pénzt és hazamegyünk. Így viszont egy folyamatos, kalandokkal teli csövezés kezdődött.

Ketyát augusztusban bevitték katonának, Brenyóval, Ketya általános iskolai osztálytársával kísértük el a gyülekezőhelyre, a Sportcsarnokhoz.

Egészen mostanáig nem sokat hallottam Ketya felől, én novemberben vonultam, levelet nem tudtunk váltani, azt se tudtam pontosan hol van, de mint most mondta, Lentibe vonult, mesélte, hogy az első hónapokban szinte egyáltalán nem volt otthon.

Abban a mondásban, hogy „embert barátjáról” lehet valami igazság. Amikor mesélte, hogy a kiképzés után az egész századot elvitték a debreceni konzervgyárba, ő átaludta az ébresztőt, átaludta a körlettársak készülődését és átaludta a század menetelését, IFA-ra terelését, akkor magamra ismertem. Nem történt konkrétan ez velem, hanem csak ilyesmi hülye szituáció.
Lentiből Kaposvárra került írnoknak, ott viszont unatkozott. Mivel haza innen sem engedték, úgy érezte valamit tennie kell, így egyszer egy hirtelen ötlettől vezérelve dagadtra püfölte a térdét stokival. Jól sikerült, mert azonnal a kaposvári, onnan meg a budapesti Honvéd kórházba került.
A duzzanat vészes gyorsasággal apadt, ki kellett találni, hogyan tovább. Például úgy, hogy megkérdjük a gyanúsan fiatal műtősfiút, hogy ki fia, borja. Hát és mit tesz Isten, katona. De nem ide van beosztva, hanem ő tulajdonképpen beteg. A laktanya felé. A kórházban viszont, mint „Hilfer” dolgozik. Vagyis a Honvéd kórház az akut műtőssegéd hiányt oly módon pótolta, hogy a hozzá bekerült kiskatonáknak felajánlotta, hogy egy hónapos eü. szabadság fejében maradjanak a gyógyulást követően a kórházban segítőként, 'Hilfer"-ként. Pár nap múlva már Ketya is műtőssegéd lett. Részt vett egy műtéten, csak néznie kellett, közben letesztelték, bírja-e a vér, a lüktető szervek látványát. Esze ágában nem volt visszamenni a laktanyába, tehát bírta.
Amikor felnyitották a testet, akkor elbizonytalanodott, lassan hátrálni kezdett a műtőasztaltól, ekkor csak annyit mondtak neki, hogy ha most kimegy, később már csak rosszabb látvány fogja fogadni a műtét közben, ha nem kell egyenesen elfutnia, maradjon, próbálja meg. Aztán, ahogy mondta, az első pár perc után már kifejezetten érdekesnek találta amit látott.
Hilferként szinte civil élete volt, nem mehetett ki ugyan a kórházból, de benn a munka után azt csinált, amit akart. Három hónapig lehet valaki a laktanya felé betegnek bejelentve, ha hosszabb a betegség, automatikusan elindítják a leszerelési eljárást, ami sok, igen alapos vizsgálatot is jelent. Ezt megelőzendő a kórház három hónap után elbocsátja a katonát, jutalomként viszont kiírja 30 nap eü szabadira.
Ezért éri meg mindenkinek.

Innen meg nagyon keveseknek vezet vissza az út a laktanyába. Ketya épp azt meséli, hogy már készítik neki a helyet, ha van üresedés, azonnal megy is vissza. Nehéz oda bekerülni, de azt mondja olyan érdekes műtéteket látott, amit sose gondolt volna. Épp mesélte volna, hogy milyen az agyműtét, amikor észbe kaptam, hogy már iszonyú késésben vagyok, elbúcsúztunk, azzal a tudattal, hogy lehet egy újabb fél év, vagy több is mire újra találkozunk.

kórház.jpg

Egész szabadnapomon nem voltam az Editnél. Néha van olyan érzésem, hogy nagyobb nyugtom van, ha nem megyek el hozzá, nem jelentkezem. Ő nem tudja, mikor vagyok itthon, ha én nem szólok neki. Tehát van, amikor nem is tudja. Érzi, hogy valami nem stimmel, mert kimaradnak hetek, de nem tud rajtakapni, hogy épp kinn vagyok a laktanyából.

Viszont így nem sok esélyem van jobban közeledni hozzá. És néha riasztóan nem is akarok.

Aztán visszaérkezésnél majdnem elkéstem. Iszonyú nehezen megy igazodnom az időhöz. Nem tudom, hogy szándékos-e, a tudatalattim dolgozik-e ilyen látványosan – egyszer már volt olyan érzésem, hogy egy seggfej –, mindenesetre olyan gyönyörűen hagyom figyelmen kívül, hogy már készülődni kellene, már indulni kellene, mintha ettől tényleg nem is telne az idő.
Csak a legeslegutolsó pillanatban, amikor szinte borítékolható a késés, akkor szánom rá magam az indulásra. Rohantam, ahogy csak tudtam, már amennyire az egyenruhához illik a sietség. És végül épp hogy, egy-két perc ráhagyással értem be.

Ma megyek először éjszakai szolgálatba. Várom nagyon, mert fogalmam sincs, hogy működöm éjszaka. Mikor leszek álmos, az leszek-e egyáltalán, és hogy bírok majd ébren maradni?

Az őrszolgálatban van egy kiismerhető gyakoriság, 4 óra múlva leváltanak. De itt sokszor úgy megy ki a betonra az ember, hogy nem tudja, mikor jön a váltás. Az olyan nyomasztó, hogy hidegebb éjszakákon, több fokot csökken tőle a hidegérzet.

Ráadásul ez lesz az első éles szolgálatom egyedül, kutyával. Mivel szeretnék minél több szabadságot adni neki, ezért Ködit vittem ki magammal.

Centi_30.jpg410

 

 

 

Április 5. Vasárnap

 

Ma sem tettek szolgálatba. Az a rossz, hogy mindig délután háromkor a köteléken tudom meg, hogy másnap mi lesz velem. A kötelék az eligazítást jelenti, sorba állunk a folyosón és mindenkinek felolvassák a másnapi szolgálati helyét, idejét. Itt tudjuk meg, kimegyünk-e aznap és én minden nap itt tudom meg, betegállományban vagyok-e még vagy sem.
A doki tegnap nekem semmit nem mondott, kaptam azt a papírt, amit megnéztem, míg a csütihez értem, de nem sok minden derült ki belőle. Lehet, hogy telefonon közölte az ügyeletesekkel, hogy meddig leszek szolgálatképtelen, de akkor minek ez a színjáték a papírral? Néhány kód van rajta. A csütiről nem feltételezem, hogy érti és én sem vagyok olyan titkos katonai objektum, hogy rejtjelezve kellene a rám vonatkozó infókat közölni.

Úgy döntöttem, hogy mégsem megyek ma kötelékre, majd este megkérdem, hogy kell-e holnap szolgálatba mennem vagy sem. Az alegység ügyeletes tudni fogja.

15426296-weightlifting-a-people-sitting-on-the-weightlifting.jpg

Így reggeltől estig a konditeremben edzettem. Mióta Basával kakaskodni kezdtünk, ha tehetem lejövök gyúrni. Egész jól fejlődöm, régen ugyan sportoltam, de azt néhány éve abbahagytam, elpunnyadtam, és ott is a legkisebb súlycsoportban versenyeztem.
Mindig keszeg, vékony kölök voltam. Az alakomon olyan nagyon most sem látszik, de érzem, hogy egyre nagyobb súlyokat mozgatok meg. Az idősebbek, és főleg a testesebb srácok, akikkel összefutok esténként itt lenn, sokkal több súlyt használnak, mint én. Megint az van, hogy kis mitugrásznak tűnök mellettük.
Ma délelőtt senki nem volt, egyedül csináltam a gyakorlatokat és elkezdtem kísérletezni az erősebbek súlyaival.

Hát nehezek.

De megemelgetni egyszer-kétszer már meg tudom őket. Az lesz a cél, hogy kinyomjam fekve azt a súlyt, amit a legerősebb srácok. Az ő állításuk szerint, ha felteszem a rúdra az összes súlyt, akkor az összesen 147 kilogramm.
Én 57 kilóval vonultam. Az elég messze lesz.

De, mondjuk időm az van.