Centi_30.jpg296

 

 

 

 

Július 28. Kedd

Ma nem ugrottam Rövidet, a tegnap délutáni szolgálatból, megint délután küldtek szolgálatba F2-re.
Lucifert vittem magammal. Nagyon tetszik ez a kutya.
Fiatal, van benne pajkosság, játékosság, de mindemellett nyugodt és méltóságteljes. Nem is értem, hogy férnek meg ezek a tulajdonságok egyszerre, de ő megoldja, minden pillanatban higgadt és eleven egy időben. Amikor a kutügyön töltött pihenő után kilépek az épületből, már akkor lelkesen ugrál egy kicsit, aztán már csak peckesen áll büszke vigyorral a pofáján.
Állandóan olyan, mintha nevetne, a szája sarkát kicsit felfelé húzza, valahogy úgy liheg, hogy az kacagásnak is beillene. Aztán eloldom és kimegyünk hátra és Luc úgy jön mellettem, hogy a fejét és farkát magasra emeli, és igazából nem lépdel, hanem szökellget, de ettől nem szeleburdinak hat, hanem olyan, mint egy gyönyörű, erős, fékezhetetlen csikó.

csikó.jpg

Érezhetően gyönyörködteti a saját testének működése, a könnyed galoppozás, és ha valaki mellett egészen közel haladunk el, szinte díszlépésre vált, még a mellkasát is kidülleszti.

Meg is csodálja mindenki aki látja, takarítók, légi utaskísérők, pilóták, rampások és ettől én is rettentő büszke lettem. Ha valami felkeltette a figyelmét Luc nem remegő izgalommal vizsgálta, hanem alaposan megnézte az eseményt és konstatálta, hogy “ja ott az zajlik”. És ha elfordult az érdeklődése tárgyától, akkor többet nem nézett vissza, mintha röntgen szemmel átlátta volna, hogy miből várható veszély és amit veszélytelennek ítélt az az is maradt. Függetlenül attól, hogy mondjuk nagy zajjal leejtenek egy bőröndöt, hangosan felsikít egy légfék, beindul egy hajtómű, vagy kiabálni kezd a takarító, mindegy volt mi zajlik azután, hogy ő megvizsgálta, sosem nézett vissza.
Viszont ha valamit igazán érdekesnek látott, attól nem lehetett eltéríteni. Sosem tudtam megállapítani, mit néz ilyenkor, mi az, ami ennyire leköti. Számomra érdektelen esemény vagy ember, de ő ki tudott választani a tömegből egyet és le sem vette róla a szemét. Mereven, a gyaloglásnál használt büszke testtartás olvadt össze a maximális koncentrációjával, és hiába húztam meg a pórázzal, ilyenkor csak egy másodperc törtrészére fordult felém egy lesújtó, lesajnáló pillantással, hogy “mi van hülyegyerek, mit rángatsz”.

Még úgy sem tudtam megfigyelni, mi vonja magára a figyelmét, hogy mereven vizsgáltam azt a személyt, akit figyelt. Amikor Luc lassan, de a szemével követve kezdett elfordulni, időnként valamilyen impulzusra visszakapta a fejét és mereven fixírozta tovább, akkor sem vettem észre az illetőn semmit, sem a mozgásán, sem a hangján, sem a viselkedésén, semmin.
Mindemellett nem éreztem, úgy, hogy Luc ostobán viselkedik, valahogy az egészben valami ősi, általunk már elfeledett képesség, érzék nyilvánult meg, ami hajszálpontosan elválasztja a fontosat a jelentéktelentől, függetlenül attól, hogy a fontos nekem teljesen jelentéktelennek látszik. Végtelenül butának éreztem magam. Olyasmi képesség működését láttam most, ami az igazán szerencsés emberekben is csak legfeljebb derengő megérzésként jelentkezik, bennem meg sehogy. És nem gondoltam azt, hogy a kiválasztott embert nincs miért figyelni. Éreztem, hogy Luc-nak oka van rá, tudja, mit csinál.

Ezért is határoztam úgy, hogy kimegyek a beton mögé, a bokrokba aludni.

Luc majd figyelmeztet, ha gáz van. Hátul a susnyásban van egy eldugott kibetonozott csatornanyílás. Lehet, hogy bunkerajtó, mert legalább másfél méter átmérőjű, vastag kazánlemez, lakattal, az egész komplexum kb. négy méter átmérőjű és a nyílás fedele egy kb. félméter magas kör alakú betontömb tetejét zárja le, ezen remekül el lehet üldögélni. De most aludni akartam, tehát e mögé a betonkoszorú mögé feküdtem a bokorba. Lefekvés előtt Lucnak tépkedtem bokrot és a betonra ágyaztam, arra az oldalra, ahol a koszorú némi árnyékot adott neki, a pórázt a leghosszabbra állítottam, és ráhúztam a lábamra.

Aztán hatalmasat aludtunk mindketten.

(A kép Kiss Tamás képzőművész alkotásáról készült)

Centi_30.jpg327

 

 

 

Június 27. Szombat

Ma reggel kutyakonyhás szolgálatba tettek. Szilasi a csüti, mielőtt utamra engedett, elmondta, hogy valamikor napközben kijön megnézni, hogy működöm kutyásként, és hogy mennyire tudok rendet tartani. Csöppet sem örültem neki, jelentettem, hogy a társaim szerint belerázódtam a dologba, Német Gyuri a kutyás rajparancsnok ezt szerintem meg tudja erősíteni.

– Dvorszky, majd én eldöntöm, mit csinálok, nem kell nekem tanács! – torkolt le, nyilván megérezte, hogy nem örülnék, ha kijönne meglátogatni. Feltételezem, pont emiatt számíthatok rá biztosan. Egész kiszámíthatóak a tisztek amúgy, és bár nem úsztam meg, hogy ellenőrizzen, de azt elkerültem, hogy rettegve várom egész nap, hogy jöjjön, aztán nem jön. Mert a bizonytalanság az nagyon rossz, így viszont tuti, hogy számíthatok rá.

Egy hete voltam utoljára kutyakonyhán. Nem nagyon értem, hogy képzelik, hogy így ki tudom képezni Luxot. Alig ismer meg, a többiek foglalkoznak vele inkább. A kutyakonyha az igazi nyaralás a kampózás mellett, nyilván az idősebbeket teszik be szolgálatba, de nekem sokat kellene foglalkoznom a kutyával. Gyorsan nő, most fogékony, most kellene játékos formában valahogy tanítgatni.
Viszont alig van időm, jön a barom Szilasi, takarítanom kell. Lux úgy fogad, mint a többi kutya, nem vagyok a gazdája, csak az újabb humanoid, aki majd enni ad, meg tán kihozza a kennelből. Sőt, azokkal az állatokkal, akikkel voltam már szolgálatban bensőségesebb a viszonyom. Para és Pofás kivételével mindhez bementem, megdögönyöztem őket, némelyik rettentő hálás, hagyja magát, az idősebbek, viszont csak ellentartanak, neki feszítik az oldalukat kicsit a tenyeremnek, és pusztán a szemük hunyorgásából látom, hogy élvezik.

Aztán kitakarítottam a kenneleket, körletszemlét csináltam.
Az a mondás, hogy ragyogjon minden, mint a Salamon töke. Na ettől a gondolattól ideges leszek.
A kutyakonyha olyan, hogy bármilyen rend van, nem látszik. A méretes edényeket, a HAMM-os, tésztás papírzsákokat, a megkezdett doboz zsírt nem lehet úgy elrendezni, hogy igazán rendnek hasson. Tízezer éves a főzőzsámoly, a berendezés olyan avitt és öreg, hogy esély nincs, hogy ragyogjon. Mintha egy dohos, sötét, poros, földpadlós pincét kellene szemlére vágni.

Lehetetlen.

De megtettem, amit lehet. Egy óra körül tervszerűen megérkezett Szilasi. Kaját főztem éppen, pont kapóra jött, hogy lassan megfőtt a tészta. Lassú mozdulatokkal kevertem, le ne égjen. Az ablaküvegen keresztül láttam, hogy megállt az UAZ, a sofőr néhányszor rálépett a gázra, hogy a motorbúgásra felfigyeljek, Szilasi kiszállt és bizonytalanul tehetetlenkedett. Látszott bentről az opálos ablakon át, hogy nem tudja, mi legyen, állt az egyik lábáról a másikra. Forog maga körül, hajolgat, engem vár. Gondolom szaladnom kellene elé. A szája mellé teszi a tenyerét, hangos kiáltáshoz készülődik, de aztán meggondolja magát.
Nem tudom mitől ilyen illedelmes, lökni jött, ellenőrizni, beronthatna és rajtakaphatna, hogy alszom, napozom, rejszolok, kínozom a kutyákat vagy bármi máson, ha azt csinálnám, ami a fejében most felbukkanhat, hogy nem megyek elé. Amikor bárhova kimegy a löket, azzal a céllal megy, hogy rajta kapjanak valakit valamin. Azt hiszik, sose a feladatunkkal foglalkozunk. Nem járnak messze az igazságtól, de ez a mániákus kopószellem az nagyon vicces. Ezért nem értem most Szilasit, már hátulról a kutyáktól kellene jönnie az ujja hegyén egy darab kutyaszarral, hogy ez meg hogy kerül a kennelbe, nem kellett volna rendesen kitakarítanom? De még mindig ott áll, én meg úgy döntök, hagyom. Látom, hogy int a sofőrnek, hogy dudáljon, majd amikor semmi reakció, kiabálni kezd.

– Határőr! Ide hozzám!

Mint valami kutyának, ide hozzám. Anyád!

– Határőr! Azonnal jöjjön ide!

Megvárom, míg legalább háromszor egyre idegesebben megismétli, aztán ingerült hangon, hogy szokja, kikiáltok.

– Há’ itt vagyok benn!

Se jelentem, se főtörzs elvtárs. Előre kuncogok a reakción, ami olyan, amit vártam, tátott szájjal áll, mered előre, aztán a sofőrre. Nem hisz a fülének.

Sikítani tudnék, annyira tetszik a jelenet.

– Mi van faszom, hol a tekintély?? – susmorgom vihorászva a gőztől párás üveg mögötti zselés alaknak. Aztán hangosan az ajtó felé:

– Itt vagyok, na!

Ezt már megelégeli és nagyokat trappolva toppan be a konyhába.

– Dvorszky határőr! Milyen hangnem ez? Nem hallotta, hogy keresem? Mi az istent csinál?

Nyugodtan keverem a tésztát és halálos komolysággal, belül összeharapott szájjal mondom, nyomatékosan a szemébe nézve.

– Jelentem dolgozom!

Yessss! Yes, ez betalált, ott áll, mint egy fasz, erre mint mondjon? Vörösödik. Meg próbálkozik.

– De miért nem szólt, ha hallotta, hogy kiabálok?

– Nem hallottam, a tésztára figyelek. Nem éghet le a kutyák étele. Szakács voltam fél évig, pontosan tudom, hogy milyen fontos az állatok minőségi élelmezése.

A lábas felé tolom a fejem, a gőzbe burkolom a vihogásom, amit a takarásban lévő profilomnak engedek meg. Jobbról komolynak látszom.

– Amíg nincs kész, nem mehetek sehova.

– Mennyi idő az?

– Jelentem 10-15 perc. Ha onnan lepakol – bökök a fakanállal egy szék felé, amire a kutyák tányérját tettem –, le tud ülni.

Imádom, hogy nem tudja az egészet mire vélni!

Az jól látszik, hogy dolgozom. De szerintem az is, hogy szopatom, csak nem tudja, hol fogjon meg.

Egyedül nincs értelme körbejárnia, mert nyilván ott a helyszínen, ahol a rendetlenséget találja esetleg, ott kellene belevernie az orromat. Viszont én nem megyek vele, dolgom van, ez egyértelmű. Az egész játékát elrontottam.

Itt benn rend van, amennyire egy folyamatban lévő művelet közben lehet.

Készségesnek akarok látszani, egyik kezemben a fakanalat tartom, a másikkal lepakolok a székről és meghajlással mutatok rá.

Még nagyobb zavarba jön. Előzékeny vagyok, de most tényleg üljön le és várja meg míg végre fogadom?

– 15 perc? – kérdi.

– Ha nem több.

– Dvorszky, ne szórakozzon velem!

markos1.jpg

Már kezdi elfutni a pulykaméreg, hirtelen mentő ötlete támad, odahúzza a széket az ablakhoz felágaskodik rá és végighúzza a kezét a karnis tetején. Diadalittasan mutatja nekem a tenyerét.

– Koszos! Mit szól ehhez?

Abbahagyom a keverést, legyintek a fakanállal, majd körbemutatok, mint valami karmester.

– Jelentem nem vagyok kész, van itt még dolog, azon kívül is, majd megcsinálom, ha odajutok.

Beletúrok a lábasba, kiveszek egy tésztadarabot fújogatom és vizsgálgatom, hogy lássa, tényleg nem babra megy a játék, nekem erre kell figyelnem.

Ő mint egy beakadt gép, ismételgeti, hogy igyekezzen, igyekezzen.

– Mindjárt kész, utána neki tudok látni.

Nyegle vagyok, nem bír velem. Én se magammal. Csak húzna el, hogy röhöghessek.

De nem lesz rá lehetőségem.

– Dvorszky, hatra jön magáért a kocsi, éjszaka szolgálatba megy! – sarkon fordul, kiszalad az épületből, bevágja a kocsi ajtaját és elviharzik.

A rohadék csak kitalálta, hogyan tud mellbe rúgni. Kivett a kutyakonyhás szolgálatból és berakott éjszakára.

ÓÓ, a kurva anyját.

Nagyon dühös lettem, amint elkészültem a kajával, felálltam a székre és egy késsel lecsavaroztam azt a kurva karnist. Hátra vittem a kerítéshez és áthajítottam jó messzire a kutyakonyha melletti sínekhez. Ahonnan nem látni.

Nem fog nekem többet ott ágaskodni az a marha. Nem volt függöny szerintem itt soha.

És karnis se volt.