Centi_30.jpg66

 

 

 

 

1988. március 14. hétfő

Ma ér véget az egészségügyi szabadságom, mai nappal lezárul a lógás korszaka.

Délelőtt magam mellé vettem a centit, meg azt a zacskót, amibe gyűjtöttem a szabadság alatt a levágott darabokat. Egyszer régen megígértem magamnak, és persze a centimnek is, hogy minden egyes elhullott darabját a reptéren helyezem örök nyugalomba, emiatt gyűjtögettem őket az eü szabi alatt is.
Most itt van előttem, és kicsit meg is hökkentett milyen sok darabka összegyűlt.

Minden darabka egy eltelt napot jelent, és ahogy kiszórtam magam elé a konyhaasztalra reggelizés közben, és szétteregettem, azt kellett megállapítanom, hogy sikeres voltam. Bár baromi szar volt a műtét utáni időszak, de megérte, nagyon sok napot ellógtam.

Elővettem a katonakönyvem is, és kinyitottam a körletelhagyásim. Csináltam gyorsan egy hevenyészett összesítést arról, hány napot is vettem el idén a katonaságból, hányat sikerült megúsznom.

Kétfelé bontottam a menekülési időszakot.
Az év eleve gyengélkedőn kezdődött, bár sikerült betegségnek eladnom, de heveny alkoholmérgezésem lehetett a szilveszteri éjszaka után, iszonyú erős másnapossággal. Nem sokkal utána valóban lázas betegség vert le a lábamról, meg egy barom, akinek a kutyája megtámadta Buksit.

Ez volt az első időszak, amivel elég sok napot megúsztam, de ezekbe nekem nem nagyon volt beleszólásom.


Aztán itt van a második időszak, amikor igyekeztem úgy intézni, hogy eltávolítsák a mandulámat, amit aztán végül ki is vettek. Ezt elintézendő elég sokat jártam ki a Honvéd Kórházba, először csak kivizsgálásokra, majd a műtét miatt, végül hosszú ideig itthon voltam, az azt követő gyógyulás érdekében.

Az első időszakban a gyengélkedőn kereken hét napot töltöttem, aztán a konkrét betegséggel még öt napot. Vagyis januárban tizenkét nap lógás! Már ez önmagában hihetetlen értékes, de aztán még négy alkalommal jártam kinn a mandulaműtétemmel összefüggő kivizsgálásokon és leletekért. Ezek olyan napok voltak, amikor már nem tettek szolgálatba, vagyis ezeket is teljes egészében elsumákoltam.

Majd hat napot töltöttem a kórházban a műtét miatt, és utána összesen huszonegy nap egészségügyi szabadságot kaptam.

Ez telik le ma.

Tehát a második időszakban, amit én magam intéztem magamnak, mindennel együtt 31, azaz 31 napra kicsúsztam a tisztek kezei közül.
31 napig mentesültem a szolgálat alól.
31 napig nem voltam katona.
31 napot, vagyis hihetetlenül sok időt ellógtam.

harold-lloyd-safety-last-clock1.jpg

Most úgy éreztem, rettentő jól csináltam, minden megérte, még a fájdalmak is, hogy ennyivel csökkentettem a katonaidőm.

31 nap.
Ránéztem a centire, alig valamivel több, mint a duplája van hátra.

Mindjárt vége.

Röhögve kibírom.
Aztán ránéztem a katonaruhára, és eszembe jutott, hogy ma már a laktanyában alszom, revideáltam az álláspontom.

Nem röhögve.

De kibírom.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg

168

 

 

 

 

December 3. Csütörtök

Ma bent töltendő szabadnapot kaptam. Legalábbis a köteléken (eligazításon) ezt közölte Zádori hadnagy, majd mielőtt "oszolj"-t vezényelt volna, szólt, hogy két perc múlva jelentkezzem az irodájában.

Beléptem és nyugodtan, fesztelenül hallgattam végig. Azt mondja nem látja rajtam, hogy olyan nagyon igyekeznék, hogy meghúznám magam. Nem látja a bűnbánatot. Azt remélte, hogy lassan megjön az eszem, de neki úgy tűnik, hogy élem a világom, a korábbi büntetések nem sokat értek. Tudja, hogy most épp nincs konkrét ügy, amivel kapcsolatban el kellene járnia, de úgy általában véve a hozzáállásom nem tetszik neki, ezen akar változtatni.

Nem tudom, honnan gondolta, hogy valaha látni fog rajtam bűnbánatot.

– De figyeljen ide Dvorszky! Én a kemény büntetések híve vagyok. Egy katona nem lehet engedetlen. Ha engedetlen, akkor példásan meg kell büntetni. Magát Dvorszky, büntetni kell.

Hosszan merengett az arcomba, reakciót várt.

De hát csak hadd várja. Százvalahány napom van még, abba nekem belefér.
Álltunk.
Zádori unta ezt meg előbb, leült az asztala mögé, sóhajtott és folytatta.

– Csak hogy lássa kivel van dolga, én ma kiengedem magát. Öltözzön kimenőbe, aztán a többi szabadságossal jelentkezik öt óra előtt. Értve vagyok?

– Jelentem igen.

Nem köszöntem meg, és semmilyen módon nem reagáltam le.
Engedjen ki, vagy tartson benn.
Leszarom.

De azért átöltöztem és öt előtt valóban ott álltam a sorban, a többiek közt, akik szintén ma kaptak szabadnapot. Zádori jött ki az irodából kiosztani a könyveket.

Ilyenkor még egy kicsit emberkednek, fitogtatják a hatalmukat, na mutassa csak a cipőjét, nem jó, menjen tisztítsa ki, így akar maga határőr létére a civilek közt mutatkozni? Magának meg van orvosi igazolása? Miről? Hogyhogy miről? Maga nem borotválkozott meg rendesen. Én tudjam, mi az oka? Ilyen szőrösen nem megy sehova, ha két perc múlva nincs itt sima pofával, bevonom a könyvét és nem megy sehova!

Mindig ez a cirkusz, minden szabadnap előtt.

Mindig ezzel fenyegetőznek, hogy nem adják oda a katonakönyvet, vagyis hogy nem engednek ki, ha valami kis apróságot nem találnak rendben. De persze, ha valakit nem szeretnek, akkor találnak valamit, akkor is, ha minden rendben van.

Zádori kijött, sorban beszédet intézett mindenkihez, majd átnyújtotta a beszéd végén a könyvét. A sor vége felé álltam, lassan közeledett, majd amikor elém állt, folytatta, amit az irodában elkezdett.

– Dvorszky, nem vagyunk megelégedve magával, a viselkedése semmilyen jutalmazást nem tenne lehetővé.

Ez amúgy hazugság, mert amióta elhagytam a gépfegyverem már kaptam könyvet, már kiengedtek többször is.

– De én ma szabadnapra engedem magát. Kinyitotta a könyvem, ott ahol a kimenőket írják be, és olyan kéjes, leereszkedő arccal nyújtotta át, hogy már felesleges volt elmondania, amit még elmondott.

– De ne higgye, hogy most akkor minden el lett felejtve magának. Ezért nem mehet teljes szabadnapra, ma öttől este kilencig engedélyezem magának a kimenőt. Hogy lássa kivel van dolga.

Belepillantottam a könyvembe, ott valóban az állt, 17-21.

Na a kurva anyád.

Összecsuktam a katonakönyvem és egy határozott mozdulattal visszaadtam a kezébe és közben ugyanolyan kéjes, leereszkedő arcot vágtam hozzá, mint pár perccel ezelőtt ő.

Hogy lássa kivel van dolga.

Teljesen elképedt, már-már megsajnáltam, amilyen övön alulinak érezhette ezt.

De ne akarjon nekem kegyet gyakorolni! Egy hónapja nem voltam otthon. Nem érzem, hogy ez a helyzet megtört volna.
Akármennyi időt kibírok benn.
Mennék haza, persze, de akkor engedjenek ki rendesen. Nem éhes kutya vagyok, akit konccal magához tud szoktatni, akit maradékkal feltétlen rabszolgai hűségre lehet kényszeríteni.
Ha épp beledögleni készülnék abba, hogy nem voltam otthon régen, akkor sem omlanék össze egy ilyen semmi alak előtt, egy ilyen piti ajándék láttán.
Kinek gondolnak ezek engem?

Ha kapnék az alkalmon, akkor se látná rajtam. Hálának a legkisebb jelét nem fogná, úgy fogadnám, mint jogos jussomat. De ez a konc ez nem kell, ne érezze,  hogy kegyet gyakorolhat.
Kapja be, neki én nem megyek ki.

– Dvorszky! Könyvet kapott, nem akar hazamenni? – kérdezte döbbenten.
Válaszra sem méltattam csak annyit mondtam, kérek engedélyt lelépni.

Hirtelen erős haragra gerjedve kiáltotta, Dvorszky, akkor takarodjon vissza a körletbe, a többiek jelentkeznek a csapat ügyeletesnél, amíg meg nem gondolom magam.
A srácok elhúzták a csíkot, én is elindultam vissza a folyosón. Éreztem Zádori dühös tekintetét a hátamon, ezért jóságos mosolyt öntöttem az arcomra és egy pillanatra hátrafordultam, hogy egy villanás erejéig találkozzon a tekintetünk.

Csak, hogy lássa, kivel van dolga.

sziget2.jpg
Másnap a kimenősök közül többen megkerestek és állították, még egy szabadnapot is megér tényleg az az elképedt pofa, amit a jelenetemre a hadnagy vágott. Értem én, de persze az én szabadnapom bánta, az pedig senkinek nem túl drága, sok szájhős.

Centi_30.jpg204

 

 

 

 

 

Október 28. Szerda

Tegnap este a szokásos kör.
Hazaérkezés után átöltöztem, aztán átrobogtam Edithez és megint nem csináltunk semmi olyat, amit szerettem volna.
Tudunk beszélgetni, nevetgélni, de a kezemet ugyanolyan határozottan tolja el, mint 10 hónapja, én meg nem merem konkrétan a szeretkezés kérdését felvetni.

Szeretem, és úgy érzem ezzel elijeszteném.
De semmivel nem jobb ez a nyúlkálás.
Arról, hogy pár napja kiszöktem megint, egyáltalán nem beszélek senkinek, tudom, hogy Anyuék már a tényt rosszul viselnék, Editnek meg azt nem mondhatom, hogy milyen kedves lányokba botlottunk.

Ez nagyon rossz, mert rémesen büszke vagyok magamra, és olyan szívesen dicsekednék, de benn a laktanyában a smúzok és téglák miatt nem lehet, itthon meg ezt nem fognák fel hőstettnek.
Pedig szerintem bátrak vagyunk és vakmerőek.

A lányokkal kéne találkozni, Katával és Tamarával.
Ők értékelték, tetszett nekik, hősnek láttak.
Valahogy velük kellene találkozni újra.
Az a baj, hogy múltkor, mire a kocsijuktól a laktanyához értünk, Répával mindketten elfelejtettük a címeiket. A családneveikben sem vagyunk biztosak, nem kaptunk büntetést, de azért a lebukás stressze kisöpört belőlünk mindent.
Még a kocsijuk rendszámát sem jegyeztük meg.
Akkora szerencsénk nem lehet, hogy amikor legközelebb megszökünk, pont akkor járnak errefelé újra.
Sajnos ők el fognak tűnni.
Katát rettentően sajnáltam, nagyon jót beszélgettünk a hátsó ülésén. Nagyon fura érzés volt Edittel lenni, miközben majdnem gyász érzése mart belül, egy soha meg nem kapott Kedves eltűnésének fájdalma.

És valóban, minden másnál erősebb képként jelent meg Kata képe, rámontírozva Edit mozdulataira, és így Katát öleltem és Katához beszéltem. Edit csak akkor bukkant fel, ha Kata engedékenyebbnek látszott, sőt, vággyal telinek és én megfogtam a mellét.
Ilyenkor Edit tolta le magáról a kezem és ő nézett rám szigorúan, de már láttam is Katát settenkedni vissza. Majd Edit egy álmos ásításba oltva zavarta el végleg Katát és én csalódott lettem, hogy a valóságban Edit maradt.
Egy szintén soha meg nem kapott Kedves.


Csak míg Kata reményt adott, Edittől már nem vártam semmit. Nem reméltem.
Ezért sokkolt, hogy ő maradt. Valamit ő is megsejthetett, mondta is, hogy úgy érzi távol vagyok, de nem tudtam megnyugtatni, alig hallottam a hangját, annyira messze voltam.
Otthon nyugtalanul forgolódtam az ágyban, de reggel nem sokáig aludtam, korán indulnom kellett a laktanyába.

Befele jövet majdnem elhagytam a katonakönyvem.
Bementem egy közértbe és vettem egy túrós táskát. Hogy hogyan kívántam meg, nem tudom, de egyszer csak rám tört, hogy a túrónak a tésztába olvadt lisztes ízét akarom a számban.
Jó testes, nehéz, bár nem mai, amit kaptam, de ez egyáltalán nem baj, annál nedvesebbnek, teltebbnek hat.

A katonakönyvemben tartom a pénzem.
Fizetés után a diódaráló melletti polcra tettem, amíg a két megvásárolt túrós táska egyikét a táskámba csúsztattam, de a másik rögtön úgy lefogta az elmém, hogy csak az a parancs villódzott bennem, hogy "beleharapni".

A számban széttoltam a ruganyos tésztába ékelt túrómorzsalékot és egy elégedett sóhajtással nekiindultam.
A katonakönyvem ott felejtettem.
Csak amikor a túrós táska utolsó szemcséi is leértek a gyomromba, akkor nyilallt belém a felismerés.

A közért után direkt nem szálltam buszra, gyalogoltam, és burkoltam be a zsákmányt.
Legalább húsz perce eljöttem.
Visszafelé futtomban leráztam a sütit annyira a gyomromba, hogy az már kívánta a másodikat. De nem állhattam meg, nem tudom mi lenne, ha katonakönyv nélkül mennék vissza. Mit szólna Koltay, Zádori meg a többi fajankó?

Mekkora bűn ez?
Valamiért nagynak tűnik, de amúgy fogalmam sincs.
Már önmagában valaminek az elvesztése hatalmas kihágás, bár a géppisztoly elvesztését elég jól megúsztam.
De a könyv még hivatalos irat is.
Engem azonosít, de nem is az enyém, mert amint bemegyek, elveszik és csak akkor kapom vissza, ha kiengednek.
Tehát a Határőrség tulajdonát vesztettem el.
Az úgy elég durvának hangzik.
Futok inkább, hátha még ott van.

dalai_lama.jpgNagyon nagy szerencsém volt, senkit nem érdekelt a könyvem, pedig arra készültem, hogy rögtön az eladóhoz kell mennem, magyarázni, hogy de, biztos, hogy itt felejtettem.
Nem.
Ott volt, ahol hagytam.
Valószínűleg senki nem vett diót, amíg én andalogva csókolóztam a túrós táskával.
Ennyin múlott. Ma biztos, hogy nem eszik Újpalota diós sütit, senkinek az anyukája nem készül sütni. Olyannyira nem vették észre az eladók és a vásárlók, hogy pusztán az én hirtelen betoppanásom kavarta fel egy kicsit a az állóvizet, és néztek rám csodálkozva, hogy ezt meg mi lelte?
Nem értettek miért ugrok fel a magasba a daráló mellett és nem értették miért van buddhai mosoly az arcomon kifelé menet.

Na de, kurvára elkéstem!

9 helyett 10-re értem be, azt tudom, hogy ez elég komoly bűn.
És Zádori hadnagy ennek megfelelően fogadott.
Torka szakadtából üvöltött velem, hogy ez mindennek a teteje, tudom-e, hogy tulajdonképpen katonaszökevény vagyok, hiába jöttem be önszántamból, rögtön a kapuban rabosíthatna, és vitethetne Adyligetre fogdába!
Mi az Isten ütött belém? Hogy a fenébe képzeltem ezt? Hogy juthatott eszembe?

Amikor mentségképp megemlítettem, hogy elhagytam a katonakönyvem, elakad a lélegzete. Nem tudtam, hogy csak levegőt gyűjtöget-e a további kiabáláshoz, mindenesetre elhallgattam én is.
Lassan ocsúdott, önkéntelenül egy nagy kerek O-t képzett a szája segítségével a fejéből és kitrombitálta bentről:
– Hooooogy mondja? Hogy... hogy mit csinált?

Na innen nyugtatgatnom kellett, hogy ja nem, végül nem, nagy szerencsém volt, végül szerencsére megtaláltam és késve bár, de beértem.

Habogott, hogy hát igen, annál ez kisebb baj, ha nem volt elkerülhető, akkor igen, inkább a késés.
Aztán egy legyintéssel elküldött.
– Vigyázzon Dvorszky jobban a holmijaira!
Majd ez a történet is örökre feledésbe merült, miután a körletben még néhányszor előadtam, széles mozdulatokkal kísérve a röhögést.

De egyéb bajom ebből sem lett.

Centi_30.jpg235

 

 

 

 

Szeptember 25 Péntek

Meg vagyok lepve, mert ma a tegnapi vita ellenére is kiengednek szabadnapra. Persze felmerült bennem, hogy nem megyek sehova, mert Knízner hadnagy osztotta ki a katonakönyveket, és nekem úgy adta a kezembe, hogy előtte még elmondta, milyen fegyelmezettnek kell lennie egy katonának, mik a kötelességei és elsősorban, hogy ő mit vár el és mit követel meg.

katonakönyv2.jpg

A beszéd elején felém nyújtotta a könyvem, és amikor nyúltam érte, húzta volna vissza, de sikerült elkapnom és míg beszélt mindketten fogtuk, én igyekeztem finoman húzni, ő meg keményen megtartotta, és beszélt és beszélt. Volt egy pont amikor azt éreztem, elengedem a könyvet hátat fordítok és visszamegyek a körletbe, öreg vagyok én már ezekhez a színjátékokhoz.

De végül maradtam, végigvártam, úgy látszik, mégse vagyok olyan öreg.

könyvem.png