Centi_30.jpg220

 

 

 

 

 

 

Október 12. Hétfő


Ötödik nap laktanyafogság.

Ma Répával kiszöktünk.
Ő majd csak holnap délután megy szolgálatba, addig rengeteg időnk van, nekem is délután jár le a szabadnapom, eddig senki nem mondta, hogy szolgálatba kéne mennem éjszakára vagy holnap délelőttre.

Már a köteléken (eligazítás) tudtuk, hogy megyünk, elég volt csak összenéznünk.
Mikor vége lett és tudtuk, hogy legkorábban holnap délután mehetünk szolgálatba, úgy éreztük itt az alkalom. Hat óra körül kisunnyogtunk az épületből, hátra sasszéztunk és átbújtunk a kerítésen tátongó lyukon.

Kinn úgy döntöttünk, hogy nem megyünk busszal, nagyon világos van, pontosabban nappal, rém kockázatos, emiatt inkább átszaladtunk az úton és a laktanya mellett futó vonatsínpár között vagy a töltés mögött futottunk. Ha épp jött a vonat, az leparancsolt a töltés mellett párhuzamosan futó utcára. Ott még kisebb utcákat keresztünk, látszott hogy gyorsan távolodunk, de nem láttuk be olyan jól a környéket, így ha elment a vonat visszatértünk a töltés tetejére.

Még a terepfelderítésnél megbeszéltük, hogy gyakorlóban megyünk, de nem bakancsot veszünk, mert abban nehezebb futni, hanem a kincstári tornacipőt. Ebben a szerelésben most azt éreztem, hogy indián vagyok, könnyű bőrnadrág, bőrzeke és mokaszin. Mintha ez lenne rajtam. És Répán is láttam, hogy így mozog ő is, ruganyosan, energikusan, mint az utolsó ferihegyi mohikán.

Alig érte a talajt a talpunk, puhán és teljes csöndben léptünk.
Jól haladtunk, mégis érződött, hogy így azért nem jutunk messzire.

indián.gif

Hogy hová is igyekeztünk?
Hát haza, az otthoniakhoz.

Nem nagyon foglalkoztunk azzal, hogy ezzel rémesen megijeszthetjük őket. Hogy mire fognak gondolni, ha meglátnak minket katonaszökevényként?
Nem érdekelt, haza akartunk menni. Az jobban foglalkoztatott, hogy így nem fogunk odaérni sehová.
Mégiscsak legyen busz.

Elértük a gyorsforgalmit, bőven a ráhajtó után, a mellette futó úton beálltunk egy buszmegálló mögé. Igyekeztünk a lehető legkisebbnek látszódni, a buszra is a hátsó ajtón ugrottunk be és ültünk le a leghátsó ülésekre. Ott is lecsúsztunk mélyen és élveztük, hogy olyasmit teszünk, amit kevesen mernek.
A vadállat Koltay volt a csapatügyeletes, így még veszélyesebbnek látszott az egész. Mivel gyakorlót viseltünk, azt éreztük abban hatékonyan tudunk menekülni.
Igazából, ha a városban mozgunk, gyakorlatilag borítékolható is a bukás. Ebben a szerelésben senki nem jár az utcán. Ilyen korú kölykök meg végképp nem, hacsak nem muszájból hordják.
Tehát akin gyakorló van, az muszájból vette fel, vagyis katona.
Tehát mi katonák vagyunk.
Ha valaki idáig eljut - márpedig ezt nem nehéz kitalálni -, akkor arra is rájön, hogy mivel nem kimenőt viselünk, akkor nem hivatalosan vagyunk kinn, hanem szökésben.

A metrót kerülnünk kell, ott sok az ember, meg egy cső, nincs hova menekülni. Az Örsről villamosokkal, buszokkal igyekeztünk Pasarétre, hogy először Répa mamáját látogassuk meg.

Arra gondoltam, hogy vajon Anyu is így megijed-e majd, mint Répa mamája, vagy könnyebben veszi-e? Logikus volt, amit a kicsit töpörödött, apró nő említett, hogy ezzel semmit nem érünk el, pár perc, amit itt tölthetünk, viszont azt kockáztatjuk, hogy sokáig egyáltalán nem jöhetünk.
Engem ellenségesen méregetett, hogy ki az, aki ilyen marhaságba behülyítette a fiát. Rossz hangulatban jöttünk el, Répán látszott, hogy az egész nem érdekli már, szerette volna, ha az anyja örül, de nem örült.
Így Répa sem, mégis becsülettel kísért el Újpalotára, az én családomhoz.

Sötétben, kilenc óra körül értünk a házunk közelébe. Elérzékenyülten álltam meg a kocsim előtt parkolóban. A Zsiga méltóságteljes nyugalomban aludt, csendben közelítettük meg, na itt van, ő az, mutattam be Répának, miközben végigsimítottam a tetején.
­– Nézd azt a váltókart!

Átkaroltam a járgányt amennyire csak tudtam, karom hosszan simult a tetőhöz, a homlokom nekinyomtam az oldalüvegnek és áhítattal meredtem a váltókarra.

­–Gyere, nézd! ­– biztattam Répát, aztán hosszan bámultunk befelé szótlanul.

­– Na menjünk! ­– mondtam, bár rég éreztem magam ennyire boldognak, ahogy hirtelen rájöttem, ahogy hirtelen belém hasított a felismerés, hogy szerelmes vagyok ebbe a kocsiba. Tulajdonképpen ő hiányzik a legjobban és most végre keblemre ölelhettem.
Távozásom közben még végighúztam a tenyerem a kaszni oldalán, ujjaim közé fogva az antennát, és a véget jelző kis gombot megszorítva elszakadtam végre tőle.

Két öcsém és Anyu volt otthon csak. Anyu nyitott ajtót, és szintén megijedt.
Nem tudtam megnyugtatni azzal, hogy most hét nap laktanyafogságban vagyok, mert elhagytam a fegyverem, csak azért szöktem meg, hogy ezt elmondjam. Persze nem hiszem, hogy mostantól sűrűn jövök majd haza, mert ezt azért a tisztek nem hagyják annyiban.
Daráltam gyorsan neki, hogy csak ennyit akartam elmondani, mert máshogy nagyon lassan ér ide a hír, de ne aggódjon, több év börtönt úsztam meg a napokban, minden rendben van. Anyu csak állt szegény, azért úgy látszott megijedt mégis, a két öcsém is megjelent mellette, ők még kevésbé értették, mi zajlik, emiatt nem akartam sokat időzni, át sem léptük a küszöböt.
­– Sietnünk kell, be sem megyünk ­– hadartam ­–, csak valami elvihető kaja kellene.
Ez még jobban megijesztette Anyut, beszaladt a konyhába és rémült hangon kiáltott ki, hogy hát mit adjon? Jöjjünk be, együnk valami rendeset, de nem mozdultunk az ajtóból. Végül valami nápolyit adott, és én éreztem, ahogy a keze hozzáért a kezemhez, hogy remeg.

Elköszöntünk. Nem volt jó érzésem, azt hittem nagy öröm lesz, de én is megijesztettem a családom. Azért mire az utcára értem már a Zsiga járt az eszemben újra és még egy utolsó pillantást szerettem volna vetni rá, mikor hirtelen egy rendőrautó fékezett mellettünk. A benn ülő két fakabát a kiszállás lendületével csapta a fejébe a tányérsapkát. Se köszönés, se semmi, csak erős hangon, hogy személyiket kérem ellenőrzésre.

Tudtam, hogy nem nagyon lehet gyakorlóruhában csak szökött fegyencet és katonát látni, gyanúsak lehettünk. Lebukni nem akartunk, ezt láttam Répán is, lassú, észrevehetetlen mozdulattal bólintott felém, értettem, ezt egy erősebb pislogással jeleztem, s hirtelen futásnak eredtünk.
Önkéntelenül felnéztem az ablakunkra és láttam Anyu alakját, Buksi és a macskánk apró fejét, mert az ablak alá tolt székről ők mindig tudni akarták, mit nézünk, nélkülük nem lehetett az ablakot megközelíteni. Olyan volt a kép, mintha belelőtték volna a tudatomba, mintha belenéztem volna egy diavetítőbe és az izzó vakító fénye a retinámra égette volna Anyu alakját és a két kis csillogó szemű tökfejet. Anyu összehúzta a vállát, mintha a hideg ellen védekezne így, de nincs hideg, nem attól remeg és fázik.

Már futottunk, de ez a kép nem mozdult, vibrált a szaruhártyámon, ez feszítette szét a pupillám, ez kúszott elnyúlt alakban a látóidegeim falán és ez töltötte fel az agyam. Ha ott állnak az ablakban, biztos látták, hogy rendőr elől menekülünk. Anyu eddig is ijedt volt, most simán sokkot kaphatott.
Csak ez járt az eszemben, de nyilván valamilyen belső rétegeim funkcionáltak, mert valahogy összehangolódott Répával a mozgásunk, aztán az izgalom hátranyomta a képet, bár kioltani nem tudta.
Élveztem, ahogy a roppant erős sprintben egyforma hosszúakat léptünk, egyszerre ért földet a talpunk, egyszerre vettük a levegőt, egyformán mozgott a karunk a testünk mellett. Egy motor két összehangolt dugattyúja lettünk Répával, minden mozdulatunkat valami magasabb rendű parancs irányította, gondolattalanul végezte a test a dolgát.

– Ott az a kapualj!

Ismertem a környéket, Répa rám bízta magát. Berontottunk a kapun, mögöttünk szuszogva loholt a két rendőr a kapu felé.

– Azonnal álljanak meg! Állj! Ez parancs! – hörgött utánunk az egyik

Parancs a kurva anyádat.

A másikat indulásunkkor láttam az öve után nyúlni, megijedtem, hogy a pisztolyt veszi elő, de mivel nem lőtt még, valószínűleg a rádió kellett neki. Átszaladtunk a házon, a másik oldalon ki az utcára. Most látom, milyen klassz labirintus a lakótelep, ezek a hosszú háztömbök úgy állják útját az üldözőknek, mint valami várfal. Megkerülni nem könnyű, én ki tudtam nyitni a körletbeli szekrénykulccsal a kopott zárakat, ahogy mindig is szoktuk gyerekkoromban, de mihelyst becsapódott a kapuajtó, útját állta a rendőrnek.

Arra! – mutattam egy másik ház kapujára. Berobbantunk a lépcsőházba.
A túloldalon ki.

Az a cél, hogy úgy tűnjünk el, hogy fingjuk ne legyen hová lettünk. Újabb parkba, illetve játszótérre kerültük, rohantunk a fák között, a mögöttünk loholó rendőröket úgy tűnt, leráztuk, de a park szélén újabb rendőrautó bukkant fel. Lehasaltunk, kúszva igyekeztünk a legközelebbi ház felé.

Olyan összhangban mindezt, hogy egymásra sem kellett pillantanunk, tudtam, mit csinál Répa, és ő tudta mit csinálok én, és ahogy a forradalmi dalok mondják, tényleg egyszerre dobbant a szívünk.

Amint elhaladt mellettünk a kocsi, talpra ugrottunk, s viharként törtünk be egy újabb házba.

– Gyerünk a tetejére! -mondtam - onnan belátni az egész környéket. Gyerekként sose volt szabad felmennünk a házak tetejére, szigorúan tiltotta minden felnőtt. De persze nem fogadtunk szót, nagyon sokat lógtunk fenn, pontosan tudtam, hogy jutunk ki.
Fenn körül kémleltünk.
Tízemeletes ház, jól belátni róla a környéket. Négy-öt rendőrautó cikázott már lenn, és azt fedeztük fel, mintha a taxik is járőrözni kezdtek volna. Vagy tízet láttam fel-alá furikázni. Nem volt túl rózsás a helyzet.

– Répa, nekem vissza kell mennem.

Répa nem nagyon értette.

– Vissza kell mennem megnyugtatni Anyámat. Látta, ahogy elszaladunk a rendőr elől. Vissza kell mennem megmondani, hogy nincs baj.

Répa széles vigyorba borult, oké, mondta. Csillogó szemmel nézte még pár pillanatig a sok rendőrautót és egy nem mindennapi kaland jelent meg előtte.

– Menjünk. – kacsintott és elindult.

Lementünk a földszintre, s mikor nem jött semmi, kiszaladtunk a házból és befeküdtünk egy parkoló autó alá, aztán autótól autóig futás, majd pihegés alatta.

A házhoz közeledve megpillantottam Anyut a kutyával lenn az utcán, gondolom tudnia kellett mi történik és lejött Buksival.
De ekkor bekanyarodott egy rendőrautó is és Anyu előtt állt meg.
Mi becsusszantunk egy kocsi alá és közben megjelent Buksi.
Izgatottan ugatott be nekünk, valami újdonatúj játéknak gondolva mindezt. Hallottam Anyu hangját, hogy Buksikám fejezd be, meg, hogy fakón, tompán, hosszú szünet után válaszol arra a kérdésre, hogy nem látott-e erre két szökött katonát.
Nem látott senkit mondta.

– Soha nem szoktak itt szökött katonák felbukkanni, valami tévedés lesz az.

– Nem, nem asszonyom, nem tévedés, bejelentés érkezett, hogy két kiskatona fel akarta törni azt a sárga Zsigulit. Sokáig kísérleteztek, de a kollégák tetten érték őket, most egyelőre még szökésben vannak. A kutyára meg tegyen pórázt, nagyon ugat ott a kocsinál.

Igen tényleg ugatott, pisszegtem is neki, hogy ne, Buksi ezt most ne, de ő úgy gondolta, hogy de.
A rendőrök továbbálltak, Anyu odajött Buksihoz, hogy végre lecsöndesítse. Majd összecsukott, ahogy Buksi mellett mi is kibukkantunk a kocsi alól.

– Anyu minden rendben, ne izgulj, futni jobban tudunk, mint ezek. Nem kapnak el, most mennünk kell, de nyugodj meg, visszajutunk, semmi gond nem lesz.
Egy levegővel daráltam el mindezt, szerettem volna, ha megnyugszik, bár sok esély erre nem volt. Hiába látszottunk mi annak, sőt Répa arcán egyenesen kicsattanó jókedv honolt, de Anyu csak tördelte a kezét, hogy jaj, Tomikám mi lesz ebből?

–Semmi, Anyu, nem lesz gond.

Aztán lemondón beleegyezett, jól van elhiszem, menjetek és én arra gondoltam, hogy nem nyugodt, de szeretné, ha már mennénk, ha már menekülnénk.
Hogy most attól talán megnyugodna.
Legalábbis remélhetne.
Hogy megússzuk.
– Rendben, szia Anyu! – adtunk puszit gyorsan egymásnak és Répával futásnak eredtünk. A játszótér végén, a parkolóból jól látszott, hogy valóban járőröznek a taxisok is, egyre többen jelentek meg. Becsúsztunk egy kocsi alá, összenéztünk és szavak nélkül beszéltük meg, pillanatok alatt:
háromra ki a kocsi alól, futás a szemben parkoló kocsisorig, aztán várni alatta, amíg a taxi vagy a rendőrautó elhalad a mellettünk lévő úton. Elment, ha háromig nem hallunk egyéb zajt, akkor futás a következő sorig.
És ez a folyamat zajlott többször, ciklikusan.

Épp egy kocsi alatt feküdtem.
Egyszer csak tiszta lett.
Egyértelmű.
Én Igazából Editet akarom látni, pontosabban akarom, hogy lásson.

Répának tetszett az ötlet.

– Persze, látogassuk meg

Úgy láttam, ezt a bújócskát Répa rettentően élvezi. És igaza van, a pulzusunk az egekben, de tulajdonképpen boldog vagyok, ilyen társam, bajtársam még sose volt, ilyen kalandban még nem volt részem.

Megint mutattam az utat, hatékonyan, olajozottan mozogtunk, mint az amerikai filmekben, padokat ugrottunk át, bokor alatt rejtőztünk, beton pingpongasztalokon, parkoló autók motorháztetőin gurultunk át a hátunkon, kúsztunk közöttük, el alattuk.

A gyerekkori olvasmányokból jutott eszembe Winnetou, úgy éreztem én vagyok, az ellenséges szíú táborból szökünk épp, még a szemem is úgy hunyorgattam a kocsik alatt, ha rendőrautó jött, mint ő, hogy ne vegyék észre a szeme csillogását. Rettentően élveztem, és ezt láttam Répán is.
Hogy indián.
A vértestvérem.

Bejutottunk a házba felmentünk Editék emeletére, a liftre se kellett várni.

Sokáig csengettem, míg végre csoszogás és fojtott káromkodást hallottunk. Répa a lépcsőfordulóba húzódott vissza, majd álmos arccal nyitott ajtót Edit apja. Edit szokta mesélni, milyen korán fekszenek, és 10 óra már biztosan elmúlt. Aludtak.
Kértem keltse fel Editet, és az apja azonnal tette, amit kértem, mert annyira meghökkent, hogy a köszönést is lefelejtette. Edit is álmosan, kócosan bújt elő, és most nagyon sajnáltam, hogy Répa elvonult, mert megmutattam volna neki, hogy nézd, ez a kis bájos, tökéletes lány a barátnőm.
Hogy ő Edit.
Átöleltem és gyorsan elhadartam, hogy megszöktem, mert látni akartam, de ekkor infarktusként rontott rám az emlék, amikor ugyanezt mondtam neki, még júniusban. Hirtelen azt éreztem, ez most nem igaz, fals az egész, utólag se kozmetikázható, vagyis azzal folytattam, megyek is, csak akartam, hogy tudd.
Ez a része nem volt valótlan, de nem is több, mint amit jelent.

Rosszul éreztem magam mikor láttam, hogy ettől a gesztustól, hogy eljöttem, milyen nyílt szerelemmel teli öleléssel búcsúzik tőlem. Hazugnak és hűtlennek tűntem. De mire visszatértem Répához, a lift elé, ez is elmúlt. Nem, nem miatta jöttem. Eszembe se jutott, csak tíz perce, hirtelen ötletként.
És az se miatta.
Nem azért hogy őt lássam.
Hanem, hogy ő lásson engem.
Engem, a westernhőst, a rosszfiút, a törvényen kívülit. Azt szerettem volna, ha mindenki tudja a lakótelepen, hogy milyen vakmerő vagyok. Mindenhova felcsengettem volna, ahol ég a villany, de Edithez van jogosítványom, ő biztos nem rúg ki ilyenkor, hogy ezért csöngettél fel, na szórakozz az öregapáddal. Ő egyenesen örül nekem, és büszke lesz rám, elmeséli az osztálytársainak, és azok majd más szemmel néznek rám, ha elé megyek a sulihoz.
Valaha.

Távolodom tőle és még lódítok is neki.

– Gyerünk! – adtam parancsot magunknak mikor kiértünk a házból és már csúsztunk is be a legközelebbi kocsi alá.

Elértünk egy buszmegállóhoz, autók alatt hasalva vártunk. Csendben maradtunk, amíg egy taxi vagy rendőrautó elhaladt a közelben. Majd lassan megérkezett a busz, és amikor épp csukta volna az ajtókat, csöngetett, kiugrottunk a kocsi alól, s felpattantunk rá, bár a sofőr így is észrevett. Egy lány, meg egy harmincas srác ült még fenn. A következő megállónál kihajolt a sofőr, a fülkéjéből:

– Nem titeket keresnek a rendőrök? – kérdezte – Honnan szöktetek? Valami laktanyából?

Rábökött a CB rádiójára:

– Tele van veletek ez a vacak!

Előre kúsztunk a fülkéig. Mesélni kezdtük a történetünket, még a két utas is bekapcsolódott, hogy sima sorállományú határőrök vagyunk, megelégeltük benn, hazajöttünk. Most meg menekülünk, vagányabb, ha nem bukunk le.
Ha megússzuk és visszajutunk.
A sofőr erre rögtön megkérdezte, hol lenne jó, ha kirakna bennünket?
– Majd rákospalotán kívül, valami nem túl forgalmas helyen. – válaszoltunk Répával egyszerre. A sofőr kacsintott és a két utas beleegyezését kérte, majd letért a vonaláról és a Mexikói úti végállomás helyett a Hungária körút és a Thököly út sarkához közel, egy kis csöndes utcában tett ki.

Még elmondta, hogy Ő nem volt ennyire merész, mint mi. Büszkén vigyorogtunk, hálásan megköszöntük, mondtuk, hogy örökre bekerül egy komplett legendába, ha valamelyikünk egyszer megírja. Kiemeljük majd külön, ne aggódjon.

Megindultan csapott a tenyerünkbe, aztán a lány és a fiú is sok szerencsét kívántak.
Gyalog indultunk tovább, buszokkal nem mertünk, sok rajtuk az utas, még bejelentenének megint. Meg lassan le is állnak a járatok.
Megyünk gyalog. Későre járt már, sokat gyalogoltunk kis utcákban, bekúszva kocsik alá, ha fényszórót láttunk közeledni.
Órák óta túráztunk.
Répa mondta ki, de bennem is nagyon régóta motoszkált.
Innunk kell. Meghalok szomjan.
És az addig kerülendő kocsmából megkerestük a legközelebbit és gondolkodás nélkül beléptünk. A csöndes, szürke törzsközönség hatalmas szemekkel révült belénk, míg a pultig kimért, peckes léptekkel elértünk. Vizet kértünk a csap mögött álló dermedt emberformától.
Az felocsúdott, hogy srácok, ti hogy kerültök ide? Megszöktetek? Béla nézd má, ezek megszöktek!
Felugrott a kocsma népe, velük a hangulat is, meséljünk, mi történt velünk. Egymás szavába vágva játszottunk el újra, büszkén néztünk időnként körbe, szinte hősnek éreztük magunkat ennyi rajongó közt.
– Itt egy sör, ne vizet igyatok! Jól is nézne ki nem, Béla? Ha innen bárki úgy menne ki, hogy vizet adtam? Nem, Béla?

Innen soha! Nincs az az Isten! Itt vizet senki nem ihat! De még egy sört nem kértek srácok? Nehogy kevés legyen a laktanyáig. Nem, nem, mindjárt ott vagyunk, nagyon köszönjük az eddigieket, mennünk kell.

Mélyet, jólesőt szippantottunk a párás októberi hideg levegőbe, mikor kilépünk a kocsmaajtón.
Isteni érzés hősnek lenni.
Felszabadító.

És ettől kezdve sebezhetetlenként mozogtunk, miénk volt a világ. Visszaugattunk a kerti kutyáknak, utánoztuk bagzó macskák hangját, késői vacak körtét loptunk egy kertből, egy rövid ereszdarabbal és artézi kúttal fellocsoltunk egy utcát, és végig hangosan kacagtunk.
Hajnal ötre értünk vissza a laktanyához, hosszan álltunk látótávolságban tőle, hogy múljon végre a a jókedv és a hahota.


Lehetett a sör is.

Nem tudom.

Hónapok óta nem ittam, de inkább hősök voltunk tényleg.

HÁLÁS KÖSZÖNET AZ AKKORI BUSZSOFŐRNEK, A NEVED HOMÁLY FEDI, DE A TETTED SZÁMON TARTJA AZ UTÓKOR:
MÉG EGYSZER, NAGYON KÖSZÖNÖM. :)