Centi_30.jpg10

 

 

 

TÍZ NAPOM VAN HÁTRA!!

 

1988. május 9. hétfő


Ma körletszemlét kellett vágni.
Az teljesen természetes, hogy mi leszerelők nemhogy nem csináljuk, épphogy eltűrjük.
A középidőszakosok nem akarják csinálni, ők csináltatni akarják.
A kopaszoknak pedig meg kell csinálni.
Ez így megy, mióta világ a világ.
Mi ezért ma tüntetőleg feküdtünk az ágyainkon, és például a körletünkben Petró Dezső utasítgatott egy kopaszt. Kénytelen kelletlen végezte, de nem tehetett mást, engem meg Alexet ez az egész nem érdekelt és ő volt a rangidős.
A kopaszok közül egy egész szimpatikusat kaptunk. Nem tudom lehet-e kopaszra azt mondani, hogy szimpatikus, bár én olyan öreg vagyok, hogy nekem mindent lehet. Már senki nem ellenség, senki nem tud ártani.
Kívülálló vagyok.

A kopasz pont olyan, mint Dezső maga volt kopaszon. Meg amilyen én is voltam. Hogy azt szerettem, hogy munkának csak megközelítőleg látszó tevékenységét végzek.
Mintha csinálnám.
De közben meg nem.
Csak haladok vele, hogy egyszer véget érjen.
Ilyen volt Petró is.
A srác ugyanez.
Jó dumája van, szellemes. És azért becsülettel úgy tesz, mintha csinálná. Dezső meg elfogadja az elvégzettnek tűnő munkát, elvégre az ő utasítására zajlik mindez.

De aztán bejött Zádori ellenőrizni és úgy látta – amúgy be kell vallanom, hogy jogosan –, hogy nincs rendesen kitakarítva. Érdekes, hogy velem sokkal szigorúbb volt, mert nekem mindig akkor mondta, gyakorlatilag kizárólag akkor, amikor minden ragyogott, amikor tökéletes körletszemlét csináltam.

És velem is ordított, ahogy most a kopasszal, meg Dezsővel, hogy az ő felelőssége van ebben, neki kellett volna felügyelnie. Látom Dezsőn, hogy ideges. Miután Zádori kiment, a szokásosnál mélyebb hangon mondta, hogy ma megtanulod öcsém milyen a tökéletes körletszemle.
Ezzel kirongyolt, nemsokkal később takarító eszközökkel tért vissza és szemlére vágta a szobát. Berúgta az ultrát magának, dühösen, mintha nagyon meg akarná szopatni azt, aki takarít.
Rossz volt nézni, ahogy az egy év katonaságban megfáradt öreg test hajlong. Ezt látva egy kopasz is felismeri, hogy ez nem járja. Petró, mihelyst mi leszerelünk, hivatalosan is öreg lesz, öreg katona meg nem takarít. A kopasz azzal, hogy az öreg takarít helyette, lekötelezettje lesz az öregnek, muszáj lesz később rendesen takarítania, ez mostantól becsületbeli ügy. Dezső jól megtanulta múltkor, és Lufi jól ráérzett, hogy ez a módszer a leghatásosabb.

Én magam erre nem jöttem volna rá.

zeusz.jpg
Dezső elmondta ugyanazt, amit mi mondtunk neki anno Lufival, hogy most először és utoljára mutatom, ilyennek kell lennie mindig. Hangjában az az idegesség, amiből érezhető, hogy nem viccel, nem azért csinálta meg, mert puhány öreg, hanem ellenkezőleg, mert már olyan öreg, hogy nincs visszapofázás, nincs poénnal elüthető helyzet. Itt kuss van. És később is mindig kuss lesz, ha ő mondja, mit kell csinálni. De most megmutatta, hogy nem kér lehetetlent. Magának is berúgta az ultrát, ne akarja látni senki, hogy egy kopasznak hogyan rúgná be.
Ilyen legyen mindig! Érthető?

És persze, az.
Érthető.

Mikor mindez lezajlott, Petróra mosolyogtam, Lufi jó tanár volt, Dezső ügyesen viszi tovább a hagyományokat. Ráadásul, ahogy Dezső visszakacsintott, láttam a szemén, hogy színház ez, nem szokott ő soha senkit szívatni.
És ez nem az öreg tekintélyéről szól, hanem arról, hogy az öregnek nyugta legyen. Ne kiabáljon vele egy kopasz miatt a tiszt. Nem éreztetni akarja a tekintélyt, hanem érezni. És nem személy szerint, hanem a státuszában. Minden kopasz a nyugis öregkort szeretné, tehát kopaszként el kell ismerni az öreget.

Ez így működik.

Nem tudom, én miért tíz nappal a leszerelés előtt értem ezt meg.
Lehet, hogy kicsit nyugalmasabb lett volna a kopasz korom, lehet, hogy kevesebb kínlódással tudtam volna végigcsinálni, ha előbb megvilágosodom.
De talán nem baj.

Kiderült, hogy akkor is bírom sokáig, hónapokig, szinte évekig, ha mindenki az ellenségem, ha csak egymagam vagyok.
Nem török össze, nem török meg.

Ezt jó tudni.
Erőt ad.
És ha ügyes vagyok, ez az erő nem látszik hivalkodóan, hanem csak egy tartást ad.

Igen, ha ez meg lesz, akkor megérte a katonaság.
Akkor Ember lettem tényleg.

 

 

 

 

Centi_30.jpg24

 

 

 

 

1988. április 25. hétfő


8. nap laktanyafogság

Teljesen lehetetlen időpontokat választunk a berúgáshoz.
Nekem most épp jó, mert bent töltendő szabadnapom telik délután öttől. De a többiek úgy látnak az iváshoz, hogy egyiküket sem érdekli mennek-e másnap szolgálatba.

Én valahogy a másnapokat nem nagyon bírom, szinte halálomon vagyok olyankor. Hétköznap azért sem jó inni, mert a tisztek többet mozognak a laktanyában, mint hétvégén.
De ma nagyon jó apropó kínálkozott.

Tatár Imre határőr hozott be pálinkát. Tatár ugyan kisSas, ellenben nagy franc.
A kis kifejezés vele kapcsolatban csak a Sas előtagjaként jelenhet meg, mert amúgy nagyon nagy darab srác, széles, magas, de zömök, akibe az ember nem köt bele.

Azonban az is látszik, hogy a jóindulat mozgatja azt a hatalmas testet, olyan egyszerű lelkű medve, aki mellé biztonságot keresni megy az ember.
Esendő embersége mindig akkor mutatkozott meg, amikor valaki cukkolta, mert volt benne valami elemi önirónia, ami miatt hagyta magát froclizni, és mindig nevetni tudott saját magán, kicsit elpirulva, szégyenlősen, és sosem lett mérges, dühös.

Imádtuk, amikor jelentett, mert az mindig röhögésbe fulladt, még a zord arcú tisztek is elmosolyodtak, ha hallották. Talán Szilasi maradt márványarcú, de ő a viccet, meg a nevetést, mint jelenséget se érti, és más se okozna változást rajta, valószínűleg a saját belezését is csak amiatt tenné szóvá, mert nincs a szolgálati szabályzatban.

Tatár nem ilyen, minden látszik az arcán, a megtestesült parasztgyerek prototípusa, nyílt, tiszta tekintetű. És amikor jó ízesen elmondja, hogy Tataaaár Emre hataaaárőőr jelentkezem, tényleg mindenki dől a röhögéstől.

Azért néha kijött a sodrából, az igazságtalanságot nehezen viselte. Még a nála kopaszabb sorstársai, vagyis a kisMágusok, akik februárban érkeztek, ők is hamar rájöttek erre, és ezen is jól szórakoztak. A körletben, ahol lakott, folyamatosan azon mesterkedtek a ott lakók, hogy valakire ráuszítsák.
Talán az volt ebben a kihívás, hogy nagyon nehezen ment.

Valahogy a körlettagok közül a választás Her cicára esett.
KisMágus, kopaszabb Tatárnál. Her Zoltán határőr, vagyis Her Hör.
De inkább a Her cica név ragadt rá amiatt, mert a barátnője a leveleit mindig úgy zárta: cica.
Tatárral nem volt közöttük konfliktus, de a többiek csináltak. Sugdosni kezdték Tatár fülébe, hogy Her cica smúzol róla a Knízner hadnagynak, feketíti.
Nem volt ebből egy szó se igaz, de mindenki szerette volna látni, hogy Tatár végre kiborul, és hogy milyen arcot vág majd Her cica, ha Tatár rátámad.
Ezért mondogatták Tatárnak, hogy Her cica folyamatosan jelent.
Tatár nehezen adta magát, egy hétig kellett puhítani.
macskamedve.jpgEgy hétig duruzsoltak a körlettársak a fülébe, míg robbant.
Ekkor vérvörös lett a feje, az arcán a méltatlankodás alig felismerhető, roncsolt jelei látszottak, de a száján semmit nem tudott kinyögni. Ezt szerették a többiek, ezt a jelenséget, hogy a nulláról a maximumra ugrik a pulzusa ahogy elönti a pulykaméreg, és azt a jelenetet, amikor felpuffad a képe a dühtől, és a "hogy az a" kifejezéssel is gondba kerül, olyannyira, hogy az Istennek se tudja kimondani.

Bíró Zoli abban a körletben lakik, mesélte később, hogy miután Tatár hiába küzdött a szavakkal, kiszaladt a takarítószertárba, hozott be ultrát és felszórta a körletet, hogy a percekkel ezután szolgálatból megtérő Her cica már a szopásra előkészített állapotban találja a szobát.
Belépett és szóhoz se jutott.
Tatár se nagyon, csak fújtatva állt vele szemben.

Her cica arcán látszott, hogy felmérte, ez neki szól, kétségbeesett, nem értett semmit. Akkor még kevésbé, mikor Tatár megemberelte magát és kinyögte, hogy "Nem fogod ezt... Velem nem csinálhatod... Nekem te... Na azonnal szakadj rá a körletre, nagytakarítás, de azonnal!"

Her cica semmit nem értett. Mit akar Tatár, a megtestesült nyugalom? Mitől öntötte el a méreg? Miért neki kell takarítania?

Ez utóbbi mondatot hangosan is megkérdezte.

Maki, az öreg berben tisztes körletparancsnok mondta neki tettetett szenvtelenséggel, hogy azért, mert ő a legkopaszabb.
Ez tény, ezen Her cica nem is nagyon hökkent meg, de azt továbbra sem értette, hogy miért Tatár adott neki parancsot és miért ilyen ideges. Meg mit se csináljon Tatárral?

Tehát ő a legkopaszabb, de arra az esetre, ha elfelejtette volna, Tatár úgy érezte nyomatékosítania kell, ezért belebőgte a térbe, hogy 387!

Nagy röhögés lett, az idősebbek csitítani próbálták, hogy ez most nem volt teljesen helyénvaló érv, a 387 is arcpirítóan sok, be kell látnia, hogy amíg mondjuk Bíró Zoli azt tudja mondani, hogy 24 napja van hátra, igen komoly illetlenség ilyen csillagászati értékkel előhozakodnia, még ha Her cica esetében ennek van is valami létalapja.

Tatár elszégyellte magát, kicsit visszafogottabban és meglepően összefüggően szólt.
– Oké, de velem nem szórakozol, szakadj rá a körletre!

Her cica levegőért kapkodott, és mivel ez még mindig nem volt teljes egészében kielégítő válasz a miértre, azért még egy kicsit finoman ellenkezett.
Bíró Zoli ekkor szaladt át hozzánk, hogy menjünk ezt látni kell, így Alexszel felkerekedtünk.
Akkor toppantunk be, amikor Maki, Földi Gyula nyugtatni próbálták a feleket, mert Tatár már nagyon dühös volt, Her cica meg nagyon nem értette. Aztán épp bevallották Tatárnak, hogy csak szopatták őket, főleg Tatárt, Her cica meg leginkább  áldozat lett csak.
Zoli vett elő pálinkát elsőként, hogy legyen szent a béke, meg hogy Tatárnak előjöjjön a szókincse, mert bár már elpirulva mosolygott, mégis megakad a de gecik vagytok, de gecik.

Her cicát is nyugtatni kellett, hogy az egész egy vicc, de nem látta  annak, sőt úgy nem tud nevetni, hogy végül mégiscsak azt a feladatot kapta, hogy söpörje össze az ultrát, ne kelljen itt tüsszögni tőle.
Nem vigasztalta, hogy takarítania nem kell.

Tatár nem sokat ivott, ugyan ő is hozott ma be pálinkát, valahogy nem olyan fajta, aki sokat iszik.

Én olyan vagyok már.

Berúgtam.

Hánytam is.

Megint.

 

 

 

Centi_30.jpg45

 

 

 

 

1988. április 4.   hétfő


Ma lövészetre vittek minket a piliscsabai lőtérre.
Megint a szokásos IFA-n zötykölődés, megint ponyva alá surranó kipufogógáz.

Ahogy néztem a társaim, valahogy pontosan látszott ki, milyen korosztály.
A teljesen kopaszok még kissé riadtan, gyors szemmozgásokkal követik az eseményeket, bennük van még mélyen a bevonuláskori és az azt követő hónapokat meghatározó érzés, hogy csak dobálják őket, mint darabárut.
A középidőszakosok túljátszva, fennhéjazva alakítják a pöffeszkedő urat, látszik, hogy muszáj mutatniuk, hogy már nem kopaszok.
A legidősebbek visszafogottabban társalognak, de legjobban a leszerelőkön látszik a kor. Olyan nyugalommal ül mindegyik, hogy nyilvánvaló, túl vannak már azon, hogy mutassák, hogy ők milyen korosztály.
Ők már tudják, érzik, hogy nemsokára vége, ők belül is azok, amik:
leszerelők.

Már nem nevetgélnek, nem bosszankodnak minden apróságon, úgy ülnek, hogy látszik, értik a dolgokat, semmi nem riasztja őket, jelen vannak ugyan még, de lazul a kötelék.
Ettől olyan nyugodtak.
angyalbör23.jpgRettentő jó érzés így utazni most, tudva, hogy ez már nekünk semmi, csak végjáték.

A nyugalom elszállt, amikor Pest határától szakadni kezdett az eső és alaposan bevert a platóra is. Nem állt el, amikor megérkeztünk, és nem állt el akkor sem, amikor nekikezdtünk a lövészetnek.
Az idősebb korosztályokat küldték elsőként, én is elég hamar sorra kerültem. Megint szartam a feladatra, a megkapott lőszert kettesével ellődöztem. Zádori kopasz hadnagy kiabált is valamit, de oda se néztem. Gyanítom ez is oka lehetett annak, hogy beosztottak biztonsági őrnek. Hogy Bíró Zoli, aki szintén korosztályom, mit követett el nem tudom, ő se tudta, mindenesetre rajtunk kívül csak kopaszokat rendeltek ki.
Zoli magas, jó kedélyű, fekete hajú srác.
Először azt hittem, hogy Zolival együtt leszünk, de nem. Egyenként, a lőtértől és egymástól is kilométerekre dobáltak le az IFA-ról, engem valami szántóföldek közé, azzal a feladattal, hogy akadályozzuk meg a forgalmat, senkit ne engedjünk be, és az idetévedt helyieket igazítsuk útba, merre biztonságos elhúzniuk a csíkot innen. A gyanúsakat tartóztassuk fel, az ellenszegülőket fogjuk el.
Ennyi.

De legalább valamelyik megtörtént volna ma!
Csakhogy semmi ilyen nem történt, sőt semmi nem történt.
Csak zuhogott az eső.
Tökéletesen sík terepen álltam, és amint elült a teherautó hangja, tökéletesen magamra is maradtam.

Megízleltem, milyen lehet a határszélen szolgálni. Ez a környezet olyan ingerszegény, hogy percek alatt kilúgozott. Minden olyan mozdulatlan, mintha egy életlen fotón állnék. Mozogni sem érdemes, mert minden csupa sár, belesüppedek, a bakancsra ragad, csúszik.
Kaptam egy hosszú esőkabátot, de gondolom lövészetre a kidobásra ítélt darabokat hozzák ki, a kapucnija ki van lukadva, nem érdemes feltennem, mert mint egy vízcsap a konyhában úgy, olyan sugárban ontja befelé az esőt. Feltettem a rohamsisakot, az véd, legalábbis az esőtől, de a széléről pont be tud csorogni az esőkabát nyakán a víz.

És az eső úgy kong a sisakon, mintha búvárharangban lennék. Zaklatott, egyenetlen kopogás és egy óra múlva már azt éreztem, szétrobban a fejem, fülsértően hangos, mintha szöggel karistolnák a dobhártyám.
Délelőtt tizenegykor tettek ki, kettőig csak ezen idegeskedtem. Más addig eszembe sem jutott.
Akkor kezdtem érezni, hogy elég volt.
Néztem a horizontot, hátha onnét úszik felém a jeladás, hátha felbukkan az IFA, ami elvisz innen. De semmi nem mozdult, a világ megszűnt, csak ez a két dimenziós sártenger maradt meg ebben a szürke, hideg esőben.

Régen reggeliztem, egyre éhesebb lettem, és dühöngtem, hogy legalább egy kurva konzervet adhattak volna, bár lenyugodtam kissé attól a gondolattól, hogy ebben az esőben meg sem tudnám enni. Már lassan az ingem is átázott, gondolkodtam, hogy elmenjek-e ebben a marasztaló, ragadós mocsárban a távolban felsejlő egyetlen facsemetéhez.
Mivel jól látszott, hogy tán nálam sem magasabb, nem indultam neki.

Három óra körül, teli torokból ordítottam, hogy Knizner, Zádori a kurva anyátok, Korlát zászlós, Balrog és Vakondi őrnagyok rohadjatok meg.
Ilyeneket.
Ebből elég sok szereplővel és elég változatosan.
De meguntam ezt is.
Ráadásul azt éreztem, ettől is csak lassul az idő.
Illetve nem, nem lassult, hanem talán már régóta meg is állt. Verte a sisakot az eső, már fájt a fülem, de más jele nem volt annak, hogy az idő létezik. Nem mozdultam, mert semmi értelme nem volt, minden lépésnél kilós sárgöröngyök tapadtak a bakancsra, és a legkisebb mozdulattól is ömlött be az esőkabát szakadásain a víz. Majdhogynem vigyázz állásban őrködtem. Sose gondoltam, hogy egyszer ez lesz a legkényelmesebb póz.

Négy óra körül azt gondoltam, hogy valakit meg fogok ölni. Ha idedugja bárki is a képét, én lelövöm.
Az eső elmossa a nyomokat, azt mondom rám támadt, leadok egy figyelmeztető lövést, okosan, ahogy kell, de aztán kíméletlenül megölöm, bárki jön ide.
A legjobb az lenne, ha valamelyik tiszt jönne ellenőrzést tartani, lökni. Bár nyilván kocsival érkezne, benne a sofőrrel, az meg sorállományú. Sorállományút nem akarnék ölni.
Igazából helyi embert sem.
Csak tisztet akarok ölni.
Sokat és hatékonyan.

Ezt nem valami nyugodt, higgadt értékelés közben gondoltam ki, hanem ordítottam újra, hogy gyere te geci Szilasi, gyere baszd meg, megöllek.

Előszedtem a fegyvert az esőkabát alól, nem érdekelt, hogy ha víz éri, órák alatt bizonyos részein rozsdás lehet, és már az sem érdekelt, hogy tiszta sár leszek ha megmozdulok, csúszkálva és szitkozódva kergettem fantomokat, hadonásztam a fegyverrel, majd egy őrjöngő roham közepén, öntudatlanul csőre rántottam a géppisztolyom.
szakasz.jpgA fémek csattanása kissé lehűtött, most már csak az elsütőbillentyűt kell meghúzni, és eldördül a fegyver.
Életet olthatnék ki.
Persze ha lenne.
Élet csak bennem van, és bennem is egyre kevésbé van értelme.
De egyszer megfogadtam, magamnak én többet nem leszek célpont.
Most nevetségesen tehetetlennek éreztem magam. Hirtelen, hogy azért a fegyvernek is legyen feladata, és én is úgy érezzem, használom, újból felhúztam a závárt.
Ilyenkor a csőbe lévő lőszer kirepül a fegyverből.
Normál esetben nem a lőszer, hanem az elsütés után csak a hüvely távozik így, de nem sütöttem el, csak húzgáltam a závárzatot, a csőbe lévő hüvely kirepült, a helyére pedig bekerült a következő a tárból. Hangosan ordítva táraztam ki, és csak amikor az utolsó lőszer is messze elszállt, akkor ocsúdtam. Néztem körben a sáros földet, itt-ott megcsillant valamelyik töltény, de úgy látszott rohamos gyorsasággal süllyednek el, veri be az eső őket mélyen a földbe.
Megijedtem, hogy valamelyik elveszik.
Ha már nem ölök meg senkit, akkor legalább ilyen hülye hibát nem érdemes csinálnom. Leguggoltam, és mint valami arányásó átforgattam magam körül a sarat. Hosszú idő, talán húsz perc kellett mire mindegyik meglett.
A markomban a sisakról sugárban csorgó esőbe tartva lemostam őket, majd betáraztam.
Aztán az előző módszerrel újra ki.
Most higgadtan, fegyelmezetten, azt figyelve, milyen gyorsan tudom megtenni. Újabb húsz perc alatt megtaláltam az összes töltényt és kezdtem elölről.
Kb. hatig, fél hétig.
Azt figyelem, hogy a dühömet, vagy a hideg érdektelenségemet elnyomja-e a félelem, hogy elhagyok egy lőszert, vagy elsül a fegyver. Nem nyomta el, csak ciklikusan felerősödött majd elcsöndesedett.
De ezt is meguntam.

Az utolsó megtalált tölténnyel levakarásztam a sarat a bakancsaimról, majd újra vigyázzba álltam, hogy kevésbé ázzak. Igazából nem volt ez szempont, mert már szarrá áztam, de ahogy minden feladat elmúlt és megint nem volt mit csinálnom, azonnal elkezdett kongani a sisak, azonnal zavarni kezdett, hogy vizes vagyok.

Már rég besötétedett, iszonyú éhes voltam és a mozdulatlan fénytelen horizontot figyelve konstatáltam, hogy még mindig itt kinn áztatnak.
Nem jönnek értem.
Nyolc óra lehetett.

Kilencig már nem csináltam semmit csak álltam mozdulatlanul, a fejemet sem forgattam semerre, mint egy szög, olyan mereven álltam, lecsuktam a szemem, lecsuktam a tudatom, és vártam, vártam, hogy valami végre történjen.

Mindent kikapcsoltam, minden funkciót, minden érzékelést, csak az eső kopogását a sisakon, azt nem tudtam.
Mintha kárhozottat sújtó ütemes istenverés, fájó ürességben kongó törött lélekharang, vagy szíveket szaggató, ércesen csengő harsona hangja lett volna.
Éreztem, hogy megöl.
Megnyúz, kifiléz, feldarabol, ledarál.

Olyan hang ez, amit alig lehet elviselni.
Az állam befeszült, az arcom görcsbe rándult, a fogam csikorgott, miközben csukott szemmel, vigyázz állásban vártam az IFA-t.
Az körülbelül fél tíz után érkezett, a plató végéről a plató elejéhez dobtam a fegyverem, teljes erőből, és úgy szálltam fel a kocsira, mintha rögtön szét akarnám tépni a bennülőket.
De csak behúzódtam hátra, és hallgattam a többiek zúgolódását, hiszen ugyanannyit álltak, ugyanúgy az esőben, mint én. Bíró Zoli már bennült, ő mondta, hogy lerobbant az egyik IFA és emiatt az egész menetrend borult, ezért nem tudtak bennünket hamarabb összeszedni.
Dühös volt ő is.
Benn a századnál kaptunk kaját, és utána feküdtünk is le.
Előtte lezuhanyoztam, hogy átmelegedjek, de azt az érzést, hogy mindenem átázott, hogy mindenem csupa víz, még akkor is éreztem, mikor pizsamában az ágyamban feküdtem.
De aludni megint nem tudtam, olyan dühös voltam, hogy az ágyban fekve is ömlött rólam az izzadtság, a testem csatakos volt újra, összeszorított öklöm is iszamossá vált, csikorgó fogakkal, nyitott szemmel feküdtem. Csorgott a halántékomról a verejték, néha idegesen odakaptam, amikor az lett az érzésem, hogy újból egy kurva esőcsepp talált utat magának a sisak alatt, de már nincs sisak, nincs eső, csak remeg a testem és ver a víz.
De a kopogás az volt.
Egészen reggelig verte az agyam.

 

 

 

 

 

______________________________________________________________________________________

 

 

 

 

Centi_30.jpg75

 

 

 

 

1988. március 5. szombat


Tegnap megint hülyeséget csináltam. Elmentem Edithez részegen.

Mivel egész jól lepapírozta a doki és az alegységügyeletes az egészségügyi szabadságomat, délután ötkor kiléptem a laktanya kapuján.
A torkom rohadtul fájt, megerőltettem az elmúlt napban, és még Prill Csabi, korosztályombeli kapuőr is utánam kiáltott, hogy igyak rá pálinkát vagy Unicumot.
Ez motoszkálhatott a fejemben, mert elmentem az étterembe, ahol a bevonulás előtt szakácsként dolgoztam. Mióta bevonultam nem jártam benn, semmit nem tudnak rólam, holott pár utcányira van tőlünk és kocsival számtalanszor elmentem már előtte mióta katona vagyok. Most olyan határozottan toppantam be, mintha ezt előzőleg eldöntöttem volna, de igazából nem. A testem mozgott csak az étterem felé és úgy döntöttem, nem hozok döntést, nem segítem, nem akadályozom, hadd csinálja.

Gondolkodás nélkül léptem be.

Először a fiatalabb pincér látott meg, a Tibi. Ketten vannak pincérek, az egyikőjük ő. Nálam csak tán pár évvel idősebb a srác, aki azért nagy dumás, vagány kölyök. A másik meg Ottó, a joviális, de amúgy pragmatikus és egyben kissé melankolikus főpincér. Aki megkérdi az úrtól, hogy krokettel kéri-e bélszínt?
– Krokettel? Hmm... de jó ötlet! Azzal.
– A hölgy csak a levest kéri? ... Értem. Hozhatom a hölgy levesét együtt az úr frissensültjével? Nem? ... Értem.

Aztán bejött a konyhára és ugyanígy elmondta, az úr a hatosnál ezt és ezt kéri, krokettel, a hölgy levest.

A krokett a legrosszabb köret. Legalább is készíteni. Kevesen kérik, de azért csinálni kell előre, hátha mégis. Főt krumpliból, meg manapság valami krumplipehellyel kevert cuccal helyettesítve, formázni kell egyenként, aztán figyelni a sütésnél, a belseje süljön át, de a külseje ne égjen meg.
otto.jpgOttó általában akkor beszélte meg a vendéggel, hogy krokettet kér, amikor a kollégám és egyben konyhafőnökként a főnököm, Kálmán dolgozott épp. Mivel Kálmán olyan sokszor mondta el, hogy mennyire utál krokettet csinálni, Ottó nem bírta ki, hogy ne azt rendeltessen a vendéggel. Ezt amolyan viccnek szánta, egyrészt mert minden rendelés leadása után ásított egy nagyot, jelezve, hogy nem jó kedvében adott le ilyen rendelést, ő fáradt, álmos, teszi a dolgát, nem ér ő rá szemétkedni, másrészt meg mert mindig nagyon élvezte, ha Kálmán magából kikelve kiabált, hogy az Isten büdös fasza az ilyen rohadék vendégbe, hogy nem azt a tetves krokettet akarja, ez is?
Ottó ilyenkor kacagott.
Bár nem volt ennek jele. Az arcán legalábbis.
Látszott, hogy majd szétfeszíti a kacagás, de az arcizmai nem rándultak.
A pillája sem rezdült.
De valahogy érezni, valahogy a főúri tartáson, az alabástrom arcélen átüt, hogy egész belsejében kacag.
És nagyon jó látni mulatni azt a lassú mozgású fadarabot, igazán mulattató, legalábbis én mindig jól szórakoztam. De Tibi is és a főnöknő is, akit amúgy Kálmán dugogat, végső soron Kálmán is, még ő is jókat derült ezen.
Neki kiabált hátra Tibi.

– Te Ottó, tudod ki van itt?

– Ne zavarj! – válaszolt ércesen, de láttam, hogy a boxok felett nyújtogatja a nyakát. Tibi elém jött.
– No, hát veled mi történt? Csak nem katona lettél?

Jobb válasz annál, hogy "hát de", nem jutott az eszembe, rég elszoktam attól, hogy ez újdonságnak hat.
Néztem magamra, bakker, katona vagyok.

– Na és milyen? – karolja át a vállam át Tibi, miközben a pult felé húz és Ottó elé járultunk. Ő intett rám pillantva, hogy tudjam, dolga van. De azt is jelezte, hogy fogta, hogy itt vagyok. Addig Tibi kérdezget és haladunk tovább a konyha felé. Kálmán az emlékeimnél rozzantabb formában bukkant elő.

– Na nézd kit hozok! – kiabálta felé Tibi.

Kálmán elmosolyodott.

– Nocsak téged is látni? Tudod, hogy hónapokig mondogatták a vendégek, hogy abból a pacalból kérnek, amit te főztél? Egy darabig kénytelen voltam hazudni, hogy a tied.

– Mondjuk tőled tanultam! – mondtam és be kellett látnom, hogy igen a pacalfőzés tudományát őáltala sajátítottam el. Mindent ő mutatott meg, magyarázott el.
A pacal akkor finom, ha roppanóan kemény, mégis olyan lágy, hogy szinte olvad a nyelven, és jó arányban paprikázott, sózott sushi semmilyenségű, de enyhén ragacsos, mégis egyszerűen tiszta íz szétárad a szájban. A suliban a japán konyhát tanulva próbálgattuk azt az ízt, amikor véletlen sótlan főtt meg a rizs, hogy nyers halat vagy húsokat rátéve imitáltuk a japán ételkészítés csínját-bínját.

– Igen, természetes, hogy mindent tőlem tanultál! – mondja Kálmán leereszkedőn, de nevetve. – Na, és hogyan bírod benn?

Szinte kopasznak érzem magam újra, olyan régen kellett erre a kérdésre válaszolnom. Az elején igen, amíg a környezetemnek új volt, hogy katona lettem, de ez elég régen elmúlt.
– Hát kemény azért. – válaszolom, holott keménynek egyáltalán nem mondható. De aztán a miért, mit csinálsz kérdésre adott válasz komponálásakor, úgy éreztem mégis kemény ez. Állok ugyanis durván 8 órában a betonon télben, fagyban, kánikulában. Sokszor Rövid Ugrásokkal.

– Hát az meg mi?

Míg ezt elmondom kiszaladgál Tibi is, beszaladgál Ottó is, és néha félrevonul Kálmán. De végül mind érti, mit csinálok, de mindnek van még kérdése. Közben Tibi azt is megkérdi, adnak-e rendesen nekem inni, nem kérek-e egy vodkát, olyan fátyolos a hangom. Gyorsan elmondom, hogy most vették ki a mandulám, erre felszisszen, hogy gyere, erre tényleg inni kell, nekem meg beugrott Prill Csabi a laktanya kapuból.
– Oké iszom valamit. – mondtam és valóban már csusszant is le a vodka.

– A torkodra! – kiált Tibi, de el is neveti magát a saját szellemességén, a torkodra igyunk, tudod, mutat a szám felé, a torkodra.
– Oké, kerüljön a torkomra! – és zsupsz lenn is volt.
Még csak nem is nagyon irritált.
Ottó lekéste az eseményt, pedig a gyanúmat beigazolva igyekezett. Szereti ő a szeszt. Csak nem mutatja. De tuti, mert mondja is, hogy a hősökre, és tölti is poharakba az újabb vodkát. Olyan megvetéssel ejtette ki, hogy "hősök", hogy biztos lehettem benne, hogy ez elismerés tényleg.
Koccintottunk.
Aztán meglátta ezt Kálmán.
– Mi van baszki, pincérrel iszol, szakáccsal meg nem? Na Tibi, hozz csak nekünk egy-egy vodkát. Meg magadnak is.
– Nem várjuk meg Ottót?
– Te, Ottó, gyere már!

Még Ottó kivitt valami levest, ránk se nézett, mi pedig amíg Ottó nem ért ide, ittunk egyet, meg szerencsére ezután odaért és akkor is.
Ezzel jól elvoltunk, néha mondtam, hogy a következő kör az enyém, de rám támadtak, milyen kör? Miről beszélsz? Ugyan már! Mennyi a zsoldod?
920 forint.
– És mennyit kerestél itt? 24-25ezret? Na látod, hagyd a fenébe. Inkább igyál.

Jól keresett mindenki, és mindamellett én voltam köztük az, aki a legkevesebbet vitte haza, de valóban legalább 24-25ezret, pedig ez négyszerese az átlagnak. Apunak is ekkor csak 4500 forint volt a fizetése. Basszus tényleg jól kerestem. Négy hónap után vettem egy Zsigulit, pedig arra mindig is ácsingózott a család, tudva, hogy sose lesz. Ehhez képest a zsold tényleg lófasz. De érdekes, hogy nem hiányzott a pénz. Annyira ritkán voltam itthon, hogy a pénz nem sok mindenben jelentett akadályt. Nem csináltam itthon semmit. Ha netán mondjuk inni jártam volna, már éreztem volna a hiányát.

Mondtam is most, hogy egy gép lettem, bábúként mozgatnak, előző nap azt sem tudom, hogy másnap mi lesz.
Ottó legyintett és elmondta aznapi második, egyben utolsó mondatát felém.
– Azt itt se tudni.
Majd kiment rendelést felvenni.
– Addig igyunk! – tért vissza a lényegre Tibi. Aztán feleszméltem, hogy nekem Edithez kell mennem.
Muszáj.

Kérdezték, hogy ki az az Edit, hát az az én kedvesem, mondtam, nagyon szép lány, nagyon jól megvagyunk együtt, például pont most jár le a határidő, a próbaidő, hogy hogyan bírjuk külön. Nagyon-nagyon összeillünk, szinte a másik felem, egymásnak vagyunk teremtve, mindenben azonos módon rezgünk, higgyétek el, és most, hogy legutóbb tisztáztuk, hogy jobb ha nem verem meg, most már csak újra kell kezdeni, és ma van a napja, nekem menni is kell nemsokára.

– Éljen a szerelem – kiáltotta valamelyik –, igyunk!

Nem tudom mennyit ittam, de még azon a tompa, émelygős ködön át is világosan láttam a helyzetet. El kell mennem Edithez, hisz megígértem neki, hogy ma elmegyek, mert neki is ma volt jó, hogy újrakezdjük. Basszus mennem is kell, szabadkoztam, már biztos, hogy vár, lehet, hogy ideges is.

– Na akkor indulás! – szólt az ajtóban most megjelenő főnöknő. Egész megnőiesedett mióta nem láttam. Rémes ugyan még most is, de az eltúlzott smink, a ráncok és a bagószag alól is láthatóvá vált a nő.
Sőt, egy elégedett nő sejlett fel. Jót tesz neki,  hogy Kálmán foglalkozik vele, úgy látom.
–  Ha a katonának babája van, ott a helye mellette! – mondta nekem jóindulatúan mosolyogva, majd Kálmán felé fordulva, cinkosan kacsintva:
–  Vagy alatta.
Kálmán megadóan, megfáradtan, és kissé bizonytalanul bólintott, a főnöknőmből eliszkolt a nő és egy sértett matróna bukkant elő.
–  Menj fiam, ne itt tanulj illemet!

Ő sokat mesélhetne nekem arról, hogy mi az illem, persze nem kell ebből általánosítani, folytatta és most megint Kálmánra nézett, de nekem mondta, hogy csak azt tudom fiam neked megmutatni, nekem hogyan jó.
Kálmán szólt, hogy na még egy utolsót igyunk meg mindannyian, aztán tényleg mennem kéne, ha dolgom van.

És hát van, meg kell látogatnom a barátnőm. Mára beszéltünk meg. Olyan élesen láttam abban a mámoros, opálos bizsergésben azt a jelenetet, amikor ezt megbeszéltük, hogy nem jutott eszembe, hogy soha nem történt ilyen.
Ma kibékülünk, ma nagyon fog örülni nekem, ma újra összejövünk. Eljöhetnénk ide inni egyet, ennek örömére. Mondom is Tibiéknek, hogy elhozom, igyunk.

–  Ne, ne vidd sehova, bújj be az ágyába.

–  Nem, nem, az hülyeség –  kardoskodtam –, azt szeretném, ha megismerne titeket, én úgy örülök, hogy ismerlek titeket, tényleg olyan jó, hogy vagytok nekem, még pacalt főzni is itt tanultam meg, elhozom, mindenképp koccintanotok kell vele.

Ekkor kilökdöstek az ajtón, hogy el fogok késni, és mihelyst az utcán voltam, éreztem, hogy el fogok késni. Nem emlékeztem, hogy hányra beszéltük meg, de biztos, hogy elmúlt már.
Nyakamba vettem a lábam, és azon mosolyogtam, hogy mennyire fog örülni, hogy egyenruhában megyek, mert nagyon tetszem neki benne mindig.

A kaputelefonba sietve hadartam bele, hogy Tamás vagyok, megérkeztem, engedj be!
– Ki az? Tamás? –  hallom az apja hangját. –  Maga az Tamás? Na ide figyeljen, nincs itt semmi keresnivalója, Edit nem akar magával találkozni, semmi köze már ahhoz a lányhoz.

–  Nem, nem! – kiáltottam  riadtan. – Én Edittel akarok beszélni!

Hallom, hogy közben Edit kérdezi a háttérből, hogy ki az, de közben jött egy fiatal srác és vele be tudtam jutni a házba. Fenn újra becsöngettem, az apja nyitott ajtót, és köszönés nélkül közölte, hogy Edit nem jön ki, én meg jobb ha haza megyek.
Ekkor megjelent Edit, az apja rászólt, hogy menjen vissza, de nem ment, hanem megkérdezte, mit akarok. Na végre, gondoltam, mert olyan érzésem volt, mintha sose jutnánk el oda, mit is akarok.
De ezt úgy fejeztem ki, hogy rájöttem csak őt szeretem, senki mást, jöjjünk össze megint, megváltozom.

– Hinned kell nekem!

–  Na ebből elég! – szólt ingerülten az apja és éreztem én is, hogy őrá a vallomásom nem sok hatással volt, néztem Editet, hogy vele mi a helyzet, fókuszáltam, egy kicsit tán előre is dőltem, esetleg billentem a jobb képalkotás reményében.

– Szreltek déged! –  rikkantottam, ő meg beljebb húzódott a lakásba.

– Te részeg vagy, dől belőled a pia szag. Nem kezdünk újra semmit, nem akarlak látni soha többet. Menj innen!

Azt hiszem ez az utolsó.
Ez az utolsó jelenet, amire ma emlékszem.

Hogy hogyan kerültem haza, és mikor, nem tudom. Úgy fáj a fejem ma, majd szétrobban. Nem sokat mozogtam délelőtt, Anyu ugyanúgy ellátott mint a napokban, de minden alkalommal csóválta a fejét, ahogy meglátott.

Ma sokat gondolkodtam.
Honnan szedtem én azt tegnap, hogy megbeszéltem Edittel, hogy újrakezdjük?
Sejtelmem sincs.
Kurva ciki amit csináltam. Mit gondolhat most? Mit gondolhatnak a szülei?
Érdekes, végeredményben nem éreztem ma mégsem ezt olyan végzetesnek, mint a napokban, amikor szintén lepattantam Editről.
Részben nem is baj, ha lepattanok róla. Nem is értem magam az elmúlt napokból. Hogy jött ez az ötlet, hogy kezdjük újra? Nem kéne olyan nagyon teret adni az érzéseknek.
Ne azok irányítsanak.
Gondolkodni, mindig gondolkodni.

És bár ha a tegnapi napon gondolkodom, nagyon kínosnak látom most is, de valahogy nem érdekel.

Vállat tudok vonni, ugyanis remek kifogást találtam.

Hülyén viselkedtem? Netán méltatlanul magamhoz? Na és?

Részeg voltam.

 

 

 

 

Centi_30.jpg113

 






1988. január 27. szerda


Tegnap ugyan a doki a Honvéd Kórházban nagyon kíméletes volt, de azért mégis megmozgatta a gyógyulófélben lévő részeket, ezért egész éjjel sajgott az arcom és az orrom. Nem örültem ennek, mert rohadt egy napot vetített előre.

Ma ugyanis lövészetre megyünk.
És igazam volt amikor ettől féltem, mert az IFA-n rázkódás és a fegyver rúgása is mind az arcom közepére összpontosult. Pedig már jó pár napja történt, hogy a fickó orrba vágott, elmúlhatna a fájdalom.

Mint utóbb kiderült, a piliscsabai lőtérre mentünk, hosszú az út, a platón is kegyetlen hideg van, és úgy összességében ez az IFA-s utazás az egyik legrosszabb, ami a katonaságnál az emberrel történhet.
Ilyenkor mindig visszajön a kopaszkor.

Igaz, hogy szolgálatba is így megyünk, de az csak fél óra, kibírható. Most viszont megint dől be a kipufogógáz, rázkódunk benn leprásként lefüggönyözve, az IFA-t körbeölelő civil világban.
Megint a feláldozhatóság, a lényegtelenség ismeretében, személyiségünket vesztve ülünk, és visznek valahova minket úgy, hogy bennünket az úti célról nem tájékoztatnak, semmibe vesznek. Ezt az érzést utálom, a gyűlöletes kopaszság jut eszembe róla és az a valóságos, de bennem jó mélyre eltemetett tudat, hogy azért vagyok katona, hogy személyiség nélkül, eszköznek használjanak, darabáruként dobáljanak, ahová és amikor csak akarnak.
Nem szeretem én ezt.

Viszont lőni szeretek. Vacak egy lötyögős szar ez az AMD, az igazi AK-val összehasonlítva meg még inkább, de azért mégis jó ezt a pusztító erőt felszabadítani.

Hideg volt kinn a lőtéren, órákat toporogtunk, mire sorra került mindenki. A tisztek, tisztesek is fáztak, ezért sokat nem tököltek, mihelyst kiosztották a 12 darab lőszert, betáraztunk, fektettek is hasra, aztán hadd menjen.

A program a szokásos.
Nappali lövészet, hat töltény egyes, célzott lövés, hat töltény rövid sorozat. Ennyi lőszert a fegyver pillanatok alatt kidobál, hamar készen voltunk, de végül mire mindenki elvégezte a feladatot, szinte fájt a lábunk, annyira elfagyott.

hangágyú.pngÉn úgy éreztem, hogy megint alkalmas a helyzet, hogy változtassak a szabályokon. Azt csináltam, hogy most igyekeztem pontosan célozni, és párosával lőni ki a lőszert. Valahogy azt éreztem, hogy ez lenne a hatékony, tádám, tádám, tádám.
Célzok, kettőt ellövök, újra célzok.
És jól tettem ezt, mert szartak most rám, hideg van, senkit nem érdekelt, hogy hogyan puffogtatok, és még élveztem is. Igaz, hogy minden rándulásnál megrázta a fejem, és olyan érzésem volt, mintha újból orrba vágtak volna, meg könnybe is lábadt a szemem, de tetszett mégis.

Jó érzés ekkora erőt uralni.
Nagyot üt a fegyver hátra, felszabadul némi füst, jellegzetes szagot borítva ránk, és mindenekelőtt fülsüketítő hanggal kelepel.

Hogy fülsüketítő, azt Sípos hiába mondta a gyakorlat után bárkinek, mindenki csak legyintett.
Cseng a füle?
Mindenkinek cseng! Ilyen a lövészet.

De Síposnak este is cseng a füle.
Amikor már senki másnak nem.

 

Centi_30.jpg129

 

 

 

 

1988. január 11. hétfő

Herold ma úgy néz rám, mint a véres rongyra. Pedig nem hiheti komolyan, hogy én rá akartam beszélni a kopaszt az öngyilkosságra. Illetve, ha a gyerek nem érezte ki belőle a cinizmust, akkor tényleg rá kéne beszélnem.

Jó, lehet, hogy nem voltam vicces. De alapvetően a komoly dolgokat hülyéskedem el.

Itt van mindjárt a katonaság.
Komolyan vettem egy percig is?

Ugyan már.

Rossz vicc lehet ez legfeljebb, vagy inkább genyóság, de komoly semmiképp.

 

De nem sokat tűnődtem ezen, mentem inkább a dokihoz. Ő meg azt mondja, hogy nem nagyon látja most az okát annak, hogy elküldjön kivizsgálásra, egészségesnek látszom.

– Én? Nekem piros a torkom! Tessék megnézni. Azonnal.

– Piros, piros. – mondogatja. – De ettől majd elmúlik.

Ezzel az ölembe hajított egy doboz Algopirint, vagy Maripent vagy mittudoménmicsodát.

– Szedje. Leléphet.

Hát ez nem volt valami eredményes, mindegy, legalább ma még nem tettek semmilyen szolgálatba.

Aztán persze a folyosón pont összefutottam Szadó őrnaggyal, kérdezte is rögtön, hogy Dvorszky, maga volt már orvosnál?

De jól kiszagolta.

– Jelentem, igen.

– Mikor megy kivizsgálásra?

tisztikereszt.jpg– Jelentem, saját kérésemre, előtte még egy gyógyszeres kezeléssel megpróbáljuk leküzdeni, mert nem hiányozhatok a szolgálatból. Első a szolgálat!

Nézett rám nagy szemekkel, de nem röhögtem el, pedig Petró Dezső épp most suhant el mellettünk és nagyon tekergette ő is a nyakát.

Az őrnagy sokáig nem is pislogott, látszott, hogy most fogalmaz. Valami velőset, frappánsat.

–   Úgy?

– Jelentem, jövő héten kell csak kontrollra visszamennem, addig szerencsére szolgálatképes vagyok.

Kicsit megrázta a fejét, mint akinek toklász ment a fülébe. Nem vagyok én ilyen élkatona, ezt érzi ő is.
De valahogy nem állt össze a megfelelő reakció. Csak ennyi:

– Rendben, menjen.

Elváltunk és én reméltem, hogy ezek után nem jut eszébe, hogy nem is vagyok ma beosztva egyáltalán szolgálatba.

És ez úgy látszik bevált.
A mai napot megint megúsztam szolgálat nélkül.

 

 

Centi_30.jpg130

 

 

 

 

1988. január 10. vasárnap

Ma kicsit hajba kaptam Herolddal újra. Megtalált napközben, hogy beszélgetett egy kopasszal, és az azt mondta neki, hogy rá akartam beszélni az öngyilkosságra.

– Dvorszky, ilyet egyszerűen nem lehet csinálni!

Hogy nem-e?

Elmondtam neki, hogy én a kopasszal emberbaráti szeretetem által vezérelve beszéltem, őt akartam kímélni, mert én leszek az utolsó, aki így áll hozzá, a következő 480 napjában. Ha nem hallgat rám, akkor készüljön fel, hogy többet soha senki nem akarja majd a javát, tegnap volt az utolsó nap, amikor az ő érdekeit figyelte bárki is. Nekem kötelességem volt ezt megmondanom neki.

És az is kötelességem, hogy most meg a társadalmi összhasznosságot figyelembe véve, Heroldnak is ugyanezt javasoljam. Nyelje fulladásig a tisztek maszlagját, vagy dugja fel magának a alegységügyeletesi karszalagot csapatzászló-rúddal, vagy dőljön Szadó őrnagy díszkardjába. Muszáj lenne megszabadítani az országot tőle, hulljon a férgese.

herold.gif

Alig kapott levegőt, azután még inkább, mikor közöltem, hogy ha netán mindezt jelenteni akarja, akkor nem kell önkezével végeznie magával, akkor majd ezt örömmel elvégeznem én. Nekem kell a közjó érdekében likvidálnom.

Még egy kicsit "kurvaanyáztunk" a beszélgetés tisztességes lezárása okán, majd kirongyolt a körletből.

 

Centi_30.jpg131

 

 

 

 

1988. január 9.   szombat

Délelőtt Ferihegy 1-re tettek. Ma voltam először kopasz tanulóval szolgálatban. Nekem kell elmagyarázni a kampózás rejtelmeit, én mutatom meg, mit kell csinálni, és én mesélek neki elsőként, hogy mi is vár rá.

A napokban megérkeztek az első olyan kopaszok, akik utánam egy évvel vonultak, tavaly, vagyis 1987 novemberében. Nagyon, nagyon messze vannak a végétől, én több, mint egy évet lehúztam már és májusban szerelek, ők a következő évben. Én 1988 májusában, ők 1989 májusában. Ők a KisMágusok. Azt hiszem, ha tudnám mi vár rám, ha mögöttem lenne ez a tapasztalat, amit eddig szereztem, de annyi napom lenne hátra, mint nekik, akkor most az egyszer kivételt tennék, most az egyszer megszegném a fogadalmam és betenném a fegyverem csövét a számba. Ha májustól még 12 hónapom lenne a leszerelésemig, azt már nem bírnám ki.
Pontosabban nem akarnám.

Másfél év olyan rettenetesen sok idő, hogy én már 13 kurva nehéz, hosszú hónapja várom, de még mindig nincs vége.

Ebből a mögöttem lévő 13 hónapból egyet sem akarnék újból végig élni, ebből az eltelt 410 napból alig van, amit szeretnék még egyszer. A szökéseink ilyenek voltak, a szkander, a kutyázás napjai, de összesen talán 15-20 nap értékes. A többi, a maradék 390, az mind felesleg.
Több, mint egy év a semmire.
Az eddig eltelt 19 évemből.
És még mindig van öt hónap. Már most kijelenthető, hogy ez az öt hónap a feleslegeseket gyarapítja majd.

Elmegy az életemből kis híján másfél év, még nem leszek 20 éves mikor leszerelek, de már másfél évemet az államnak adtam úgy, hogy semmit nem kaptam cserébe.

Kibasznak majd leszereléskor a laktanya kapun túlra, hogy na ott van, arra van a szabadság.
A nagybetűs élet.
Itt már nem kelletek, vissza se jöhettek soha.
Csak ha tartalékosnak visszahívunk.
Akkor viszont muszáj.

Addig azt csináltok, amit akartok. Arra nagy ívben szarunk.
Szarunk arra, hogy ki leszel, ahogy szartunk arra is, hogy ki voltál mielőtt behívtunk, hogy voltál-e már valaki, és arra is, hogy ki vagy, míg itt vagy.
Kit érdekel?
Van belőled másik.

Hagyunk néha aludni, no nem sokat, csak hogy ne dögölj bele, adunk enni, hogy működjenek az életfunkcióid. Adunk pár kínosan egyszerű gondolatot a hazáról, jobb ha amúgy ezeket se érted, de legalább szajkózhatod, a többi megy a levesbe.
Adatnak kellesz a katonai térképre.
A statisztikához.

igazságosztó.jpgNa én ezt az érzést nem akarom többé soha. Ne rendelkezzen rólam, de nélkülem senki.
A maradék öt hónapot kibírom, de egy perccel sem többet.
Lehet, hogy ha valamiért hosszabb lenne, ha mégis később kellene szerelnem, akkor egy éjszakai szolgálatból visszaérkezve, amikor a lehető legtöbb tiszt benn van, benyitnék az irodába és amennyit csak tudok, kivégeznék.
Addig ölném őket, amíg valaki sunyin hátulról le nem terít. Másként nem lehetne megállítani.
És akkor az öngyilkossággal se kell bajlódnom.

Ha úgy nézne ki, hogy futkosóra kerülnék, mondjuk valami bukásom miatt, akkor az utolsó szolgálatom lenne az életem utolsó napja is. Erre az egy esetre felmentést adok magamnak a fogadalmam alól.
És nem érdekelne, hogy az én hibám miatt kerülök esetleg futkosóra, mert semmi nem az én hibám.
Nem én akarok itt lenni, kötelezve vagyok rá, azé a felelősség, aki ide tett.

Viselje a következményeit.

Ahogy én teszem 13 hónapja, relatíve kussban.
Mert ha nem ezt tenném, akkor az első lövészeten kellett volna kinyírni akit érek. Most kezdem érteni, miért álltak a hátunk mögött csőre húzott fegyverekkel a tisztesek, miért volt kikapcsolva a laktanyaparancsnok pisztolytáskája.
Az a szerencséjük, hogy későn érő típus vagyok.
Meg most még higgadt.

Most már az öt hónapom kibírom. De a kopasznak megmondtam, hogy neki az a legjobb, ha főbe lövi magát. El sem tudja képzelni, mennyi az a 480 nap, ami neki még hátravan. Ne szarozzon, mert egyre gyávább lesz, most tegye meg, ne élje le a nyomorult életét azzal a gondolattal, hogy ma, itt, rosszul döntött. Nézzen meg engem, én elkúrtam, én már tudom, mi lett volna a helyes, de nem tettem meg. Hagytam magam végigkínlódni idáig. Begyávultam. Elbasztam egy életre.

Ekkor hirtelen felmerült bennem, hogy talán most tudnám helyre hozni. Talán egy jó cselekedet helyre tenne.
Ha rá tudom venni a kopaszt, hogy jól akkor dönt, ha nem akarja végigcsinálni, azzal jóvátehetem a hibám! Ha most ezt a tudást át tudom adni neki, ha ő megérti, hogy nincs más megoldás, neki a legjobb, ha beteszi a fegyvercsövet a szájába, és elvégzi a küldetést, akkor tiszta lehet végre a lelkiismeretem, akkor rendben vagyok, nem éltem hiába.

Győzködöm is rendesen, csinálja gyorsan, nem nézek oda, itt van papír, körmöljön le valami búcsúfélét. Épp van nálam toll - mondom neki -, hogy a gyávák reptéri gépek oldalára írt verseit fel tudjam jegyezni, én is belekarcoltam valahova, valamit karácsonykor, azt akarom lejegyezni, de most pont jó, írjon végrendeletet, üzenetet, átadom, ez kötelességem. Ne totojázzon, egy perc nem éri meg katonaként, gyerünk, ne finnyáskodjon.

Legenda lesz, garantálom.
Rajtam már ez a megoldás nem segítene, én már majdnem végigcsináltam gyáván, de ő még az én lelkiismeret furdalásom is enyhíthetné.

Ez olyan, mintha ő halna meg a bűneimért.
Volt már ilyen.
Alig kétezer éve.
És az Arc olyan rosszul nem is járt.
Ha nem kamuzott és tényleg Isten fia, akkor kurva ügyes volt és nagyon jól csinálta. Nagyon is jól jött neki, hogy már az anyja sumákolt a szeplőtelen fogantatással, majd az, hogy ács lett, akit aztán felszögeltek a fára.
Ügyes marketing fogás.
Aztán csak annyi csoda kell, amennyitől nem lesz belőle vásári varázsló, meg nem is baj ha kevés, mert kevesebb csoda, kevesebb munka.
Ezek itt úgyis el tudnak ezen csámcsogni évezredeket.
A nagy részük el se hiszi. Van, amelyik akkor se, ha látta.

brian.gif
Aztán az ács emberünk, bocsánat Istenünk, nem csinál semmit, vár a kertben, hogy jöjjenek érte, nincs dolga, csak várja, hogy végre elintézzék.

Apja súg, hogy a vétkeikért halj meg!
Ez jó duma, ő meghal a vétkeinkért.

Utána ezek itt, a hívei és az esküdt ellenségei együttes erővel bálványt csinálnak belőle.
Aztán három nap múlva visszakukkant, de végül végre elhagyja ezt a világot.
Miért maradjon?
Alig,hogy kimondta, hogy legyen már inkább szeretet, a torkának estek és kinyírták.
Szépen felmegy inkább az Istenhez, az apjához.
Kitanulta a mesterséget, düböröghet a családi vállalkozás.
Mit keresne itt? Emberek közt?

– Én is utálom! – mondom Zomborinak, a kopasznak.

Én is húznék innen a fenébe, ha tehetném, akár a javasolt megoldással, de én már annyi napot letöltöttem, hogy nekem már nem érdemes, én a nagyját már beszoptam, azt már nem kerülhetem el, de neki még van esélye, ne gondolkodjon. Ha csak kicsit is belelátna az én élményeimbe, akkor egy másodpercig nem tétovázna. Olyan dolgok, hogy ne kívánja.
Veszélyes lettem az emberiségre nézve, mert nagyon sok embert meg tudnék kínozni vele, ha egyszer leírnám és valahogy közzétenném. Neki szinte állampolgári kötelessége megelőzni, hogy ő is ilyenné váljon, mint én, végezze be, a legfrappánsabb szökés, képzelje el a tisztek arcát majd, gyerünk, rántson csőre. Bízhat bennem, szerzek 12 embert, beszélünk róla mindenkinek, legenda lesz, mehet Istenhez nyugodtan.
Mint valami kiválasztott.
Általam szól az Úr.
Higgye el.

– Bár nem látszol kiválasztott fajtának. – fejeztem be végül.

 

Tátott szájjal állt, kővé dermedve, muszáj volt megnyugtatnom, hogy nyugi minden véresen komoly, de ez csak egy tanács, ő dönt.
Dönthet úgy is, hogy végigcsinálja, amúgy meg igen, csinálja is.

Miért akarná megúszni?
A kopasz állatja! Alig vonult be, már sumákol.
Csinálja csak végig ő is utánam.
Miért gondolja, hogy neki nem kell?

– Te, Dvorszky! – kérdezte végül. – Hiszel te Istenben?

Felé fordultam és megálltam.

– Én ne hinnék, öcsém? Itt áll előtted a bizonyíték. Engem szerinted kalapból húztak elő?

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg158

 

 

 

 

December 13. Vasárnap

Két és fél nap után ma voltam először beírva szolgálatba. Délutánra mentem Ferihegy 2-re.

Az a gyanúm, hogy az lehetett, hogy a tisztek akartak velem valamit kezdeni hétvége előtt, kivettek a szolgálatokból, de aztán elfelejtették mit akartak, jött a hétvége és én így maradtam szolgálat nélkül.
Ma, vasárnap csak azért jöttem fel, mert egy kopasz gyerek megbetegedett és helyette tett be az alegység ügyeletes saját hatáskörben.

Felmerült bennem, hogy megtagadom ezt a szolgálatot is, hátha ezzel a jövő hétre biztosíthatom magamnak a nyugodt, körletbeli pihenést, de csak az ügyeletest vicceltem meg azzal, hogy nem megyek sehova.

Állt egy darabig tehetetlenül, végigpergett az agyában szerintem, hogy most megint mehet jelenteni, meg holnap mehet ő is kihallgatásra, de aztán mondtam, hogy ne izguljon, elmegyek, mert itt benn már elmacskásodik teljesen a lábam, és rettentően unatkozom.

macska.jpg

 

Centi_30.jpg172

 

 

 

 

November 29. Vasárnap

Ma megszopatott a B. K. Zsolt éjjel, egy kopasz három órát pihent, míg én kettőt!!

Ferihegy 2-re vezényeltek, B. K. Zs volt az éjszakás ügyeletes helyettes.

Mióta tizedes lett, a tisztek egész egyszerűen tizedesnek tekintik és ugyanolyan szolgálatokba teszik, mint a többi tisztest.
Senki nem érti, hogy lehet ez.
Alegységügyeletesnek teszik a laktanyában és kutató ügyeletes helyettesnek a reptereken.
Hallatlan.
Ő gyűlöli ezt, de tehetetlen.
De ezt csak hiszi, mert nem az.

Sőt, olyannyira tevékeny, hogy ma például megszopatott.
Dühös voltam rá, mert nem figyelt a váltásra és nem figyelt rám. Ha nem is veszi figyelembe, hogy a váltásban én vagyok a legöregebb, mellesleg nála is öregebb, akkor legalább azt vette volna figyelembe, hogy jóban vagyunk.

Most így felvetődik, lehet, hogy csak én érzem ezt?

Sőt, még azt is lehet, hogy csak én érzem, hogy kezd tetszeni neki a parancsolgatás?
Valahogy a hideg kiráz, hogy olyasmit érzek belőle, amit nem szeretek.

A tisztesek idegesítő pökhendiségét.

Azt persze el kell ismernem, hogy nagyon rossz helyzetben van és az is látszik, hogy zavart.
De mintha tényleg tetszene neki, hogy parancsolgathat.

Nagyon remélem, hogy tévedek.

tizedes_meg_a_tobbiek_03.jpg

Centi_30.jpg185

 

 

 

 

November 16. Hétfő


A ma délelőtt még riccsben telt, vagyis riadókészültségben, de aztán lefújták, mert állítólag Carlos és a társai önként továbbrepültek. Csak a repjegyet kérték ingyen, gondolom amúgy is mentek volna, de ügyes így utazgatni, hülyeség lenne nem bepróbálkozni. Úgyis minden állam azt akarná, hogy húzzanak a vérbe az országból, megéri kifizetni akár a jegyet is.

Csak éjszakára tettek szolgálatba, F2-re.

Binder jött még, amúgy csak kopaszok voltak a váltásban, ezért Bindert tették meg az éjszakás kutató ügyeletes helyettesének.

Én nem kerülhetek felelős beosztásba, mert sittes vagyok, így evidens, hogy Binder lett az.

Viszont három órát pihentem!

Volt, amikor senki sem volt kinn őrségben.

Ha a beosztott tiszt lusta megcsinálni a váltást, akkor helyettese állítja össze.
De melyik tiszt ne lenne lusta, ha megcsinálják helyette? Nagy ívben szarnak rá, csinálják a katonák, ők alszanak inkább.

Binderben meg felébredt az öregkatona, úgy nézett ki, mintha erőt merített volna a múltkori kihallgatásokból, bár én pont azt feltételeztem, hogy jobban fog fosni.
De nem, mintha megtáltosodott volna.
Úgy állította össze a váltást, hogy én három órát tudjak benn pihenni. Olyan fura érzésem lett, hogy rokonszenvezik velem - jobban belegondolva - a közös bukásunk óta. A kopaszok mind két órát pihentek és ez nagy dolog, mert általánosságban igaz, hogy tört órát, legfeljebb egy egészet pihen aki kopasz. De ehhez Binder azt is bevállalta, hogy egy kerek órán keresztül senkit nem tett ki a reptérre.

Erre azért én is csóváltam a fejem, de mondta, meg ne szólaljon az aki elhagyta a fegyverét.

Nagy mákunk volt, minden flottul működött.

Hajnalban esett a hó egy kicsit és most fájóan üresnek, elhagyatottnak látszott a reptér.

üres.jpg

Centi_30.jpg209

 

 

 

 

Október 23. Péntek

 
Ma megint én voltam a legidősebb a váltásban.
Ez jelenthetne jót, de Szilasi volt F1-en az ügyeletes és Heroldot, egy kis Mamutot tett meg helyettesének. A kisMamutok fél évvel később vonultak, mint én, mostanában kezdik őket komolyabb szolgálatra fogni.
Herolddal nem nagyon kedveljük egymást, ő egy taplónak tart engem, én gerinctelen csúszómászónak őt.

Már tizedes, és úgy beszél mindenkivel, mintha ez a tény bármire feljogosítaná. Jó, ez tulajdonképpen így is van, de utálom, ha küzdenem kell a kopaszokkal.
Végigküzdöttem a kopaszságom az öregekkel, nincs kedvem végigküzdeni az öregségem.
De ma muszáj volt valamit tennem.
Egyre többször kerülnek a nálam fiatalabb tisztesek befolyásos pozícióba. És ha nehezen viseltem, hogy ugráltatnak az öregek, százszorosan szarul élem meg ugyanezt egy kopasztól.

Herold ugyanis úgy készítette el a váltást, hogy majdnem többet álltam kinn, mint a kopaszok. Kimondani is szörnyű, majdnem megszopattak a kopaszok!
DÚÚrva!!
Az első néhány órában még fel se nagyon tűnt. Amikor belekezdtem a negyedik órába kinn a betonom, kezdett derengeni, hogy mi ez. Az ötödik órában mentem be, a fegyverszoba felé haladva szóltam Heroldnak, hogy beszédem van vele, jöjjön.

Jött készséggel, azt hitte valamit mutatni akarok, és tulajdonképpen jól hitte. Az ajtóból bebasztam a géppisztolyt a szekrénybe, ami olyat csattant, hogy Szilasi is kinézett az iroda ajtón.

– Mi az? Mi történt?

Herold jól látta, értette is. Úgy álltam ott, láthatta, hogy a következőkben a csontját töröm. Lehet, hogy nem most, de komolyan gondolom, és az sem lényegtelen, most mit mond.

telesport1.jpg– Semmi, semmi probléma. – válaszolt sietve.

– Gondolom, nem is lesz. – sziszegtem neki, ő némi habozás után bólintott.

Benn maradtam hosszan pihenni.
Az utolsó órában odajött hozzám, hogy csak úgy jön ki a dolog, ha még egy órára kimegyek. Meg Szilasi be van szarva, október 23.-a van ma, benn a laktanyában Karhatalmi Riadókészültségben (KH Riccs) vár az egész század, itt is jobban kellene figyelni.
Rendesen beleegyeztem, nem vagyok én olyan szemét. Tartsák szem előtt, hogy idősebb vagyok, ennyi.

Végül egyetlen nálam fiatalabb volt, aki ugyanannyit pihent, mint én, a többiek egy órával kevesebbet.

Na így kell ezt.

Centi_30.jpg278

 

 

 

 

Augusztus 15 Szombat


2-n délután kampó.

Nemsokára Öregedő leszek, vagyis a Kopaszságnak, a Fiatalságnak végérvényesen vége lesz. Nagyon régóta nem jutott eszembe, hogy amikor szakács voltam, mennyire katona akartam lenni. Hát most az vagyok.

Itt állok Ferihegy 2-n és figyelő szemeimet a reptérre vetem. Figyelek a rendre. Szemmel tartok mindenkit.
Én vagyok, akin múlik az utasok biztonsága, és én vagyok az, akinek meg kell ölnie azt, aki a szocialista hazánk véleménye, szempontjai alapján megérdemli. Mondjuk szökni próbál ebből a szabad Magyar Népköztársaságnak nevezett börtönből. Mert mi más lehet az a hely, ahol arra kell figyelni, hogy a bent lakók ki ne menjenek.
Lehet itt parádézni, lehet azt mondani, hogy fejlődünk, de ez akkor is börtön.

Például, ha leszerelek, utazni szeretnék majd repülőgéppel. Megtehetem majd? Egyáltalán nem biztos. Inkább az a valószínű, hogy nem. Nem ismerek senkit a katonaság előtti életemből, aki járt volna külföldön. Az elegendő indok lesz vajon a hatóságoknak, hogy látni akarom mondjuk az Eiffel tornyot vagy a Colosseumot?
Röhögéshez elegendő indok lesz.
Szóval ez itt börtön és én a saját börtönömet őrzöm. Olyan ez, mint amikor valakivel megásatják a saját sírját.
Genyó dolog.

Börtönőr vagyok, nem katona. És ha végül is elintéztem volna, hogy határszélre kerüljek, jobb lenne?
Dehogy.
Csak más.
Nem repülőgépeket néznék naphosszat, hanem erdőt, mezőt. Akkoriban, mikor oda akartam kerülni, volt egy romantikus elképzelésem, hogy milyen szép lehet a természetben. Hát, gondolom az első három nap igen. Aztán ott is csak az marad, hogy az ember várja a leszerelést, szarik arra, milyen szép a táj. Ráadásul az ott sokkal ingerszegényebb mint ez itt, és ráadásul én még ezt a reptéri zsibvásárt is nagyon sokszor unom.

Csak egy egyszerű példa.
Itt soha nincs sötét, a reptér minden részlete fényárban úszik. Ez látszólag szar, mert mindenhol látszik az ember, nehezebb sumákolni.
Az erdőben, a mezőn viszont nincs világítás. Vagyis a szolgálat éjszaka, sokszor vaksötétben telik. És nem is csinálhat magának fényt az őr, mert akkor célponttá válik. Tehát sötét van, semmit nem lát. Mit csinálhat olyankor? Gondolkodik, jár az agya.
Miken?

Hát hogy az a reccsenés, az meg mi volt? Az ágak ropogása, levélzizegés, szél, valami állat, vagy ellenség?
És mered a sötétbe.
Én ott beszarnék félelmemben.
Ha ez lett volna nekem a katonaság, akkor mégiscsak jobb helyen vagyok itt. Minden tiszteletem azoké, akik így töltik a katonaidejüket, de köszönöm, akkor inkább itt vagyok. Arról nem beszélve, hogy azért a reptér kiemelt fontosságú objektum, itt amellett, hogy figyelem, ki akar kiszökni, inkább az a fontos, hogy katonai vagy terroristatámadás ne érje, tehát egy kicsit logikus a szerepem. De a határszélen már az a tudat is őrjítő lehet, hogy valóban csak legvidámabb barakkot védjük, egy országnyi munkatábort.
Mert a legjobban őrzött határszakasz az osztrák, de az osztráktól kell védeni? Francokat.
Tőlünk kell, hogy ki ne szökjünk.
A többi határszakaszon mit védünk? Gyakorlatilag semmit, mert bárhonnan szökik ide át valaki, magyar papírok nélkül semmit nem tud kezdeni, ha igényelni akar papírokat, kiderül, hogy átszökött és akkor mi visszaadjuk a hazájának, pontosabban annak az államalakulatnak, ami a hazája helyén tanyázik.
Szovjeteknek, románoknak, jugóknak, csehszlovákoknak. Mindegyik ragaszkodik a saját rabjaihoz.


Semmi értelmünk.

Mert ha meg mondjuk az egyik ország katonai erővel indul ellenünk, és elképzelem azt a velem egykorú kölköt a tök sötétben rettegve, aki ugyanúgy várja, hogy ez az egész másfél éves rémálom befejeződjön, akkor egyenesen sírni támad kedvem. Csak azt tudnám kiabálni neki, hogy fuss, rohanj, menekülj!

xposter-1942-woman-red-cross.jpg

De valószínűleg egy komolyabb incidens első áldozata az a gyerek lenne ott a sötétben, aztán meg az örs többi határőre, akiket hirtelen mozgósítanak, mielőtt a honvédség felébred. Réz Misi Siklós közelében, Szabó, meg a bikanyakú valahol máshol.

Ennek az egésznek semmi értelme nincs.

És ha arra gondolok, hogy több katonai ismeretet akartam szerezni, akkor be kell látnom, erre a határőrség teljesen alkalmatlan. A leszerelés után a honvédség állományába kerülök majd. És ott sokkal rosszabb helyzetben leszek, mintha nyúl (honvéd) lettem volna. A kiképzésem szart se ért és semmit nem tudok a harcról.
Az az egyik egyed lennék, aki a leghamarabb meghal. Itt a határőrségnél semmilyen katonai tapasztalatot nem tudok szerezni, az egésznek tényleg csak az az egy értelme van, hogy elteljen.

Ahhoz viszont mégiscsak a legjobb helyen vagyok itt.

Akár még szakács is maradhattam volna.

De nem, azt jobban untam.

Centi_30.jpg314

 

 

 

Július 10. Péntek

Délelőtt berendeltek kihallgatásra. Szadó őrnagy, Szilasi törzsőrmester és Koltay zászlós ült a szobában. Szigorú arccal nézték, míg bejöttem és tisztelegtem. Kezdett melegem lenni.

– Na Dvorszky határőr, mi is van a pedáns renddel? – kérdezte Szadó.

Nem szólaltam meg, mert csak azt tudtam volna, mondani, hogy ott van kinn a kutyakonyhán. Szadó folytatta.

– Koltay zászlós, állítása szerint tegnap nem ezt tapasztalta.

Most jelentőségteljes csend következett, így megtörtem.

– Jelentem, tegnap a zászlós elvtárs több éppen zajló munkafolyamat közben járt ott, amik elvégzése látszólag rendetlenségnek hat. Amennyiben a mai kutyakonyhás váltótársam nem jelentette, hogy rendetlenség lenne, akkor azt gondolom, este mindent a legnagyobb rendben hagytam ott.

– Dvorszky, ne magyarázzon, magának a nap minden percében rendet kell tartania a kutyakonyhán! Megértette?

– Jelentem igen!

– Na és mi a helyzet a karnissal?

Na bassza meg, mi legyen? Nem mondhatom, hogy leszereltem. Viszont Szilasi pár napja még látta.

Tehát pár napja még volt.

Most meg nincs.

Eltűnt.

De Szilasi erélytelen fajankó, Koltaytól kell inkább félnem. Ha azt mondom, pár napja még volt karnis, most meg nincs, de nem mondom meg, hogy én szedtem le, akkor a többieket fogják gyanúsítani.

– Jelentem én úgy emlékszem, nem volt függöny.

Koltay felhorkant.

– Nem függöny, maga szerencsétlen! Karnis!

– Jelentem, függöny nélkül én nem figyelek fel egy karnisra, nem tudok róla.

Szilasi idegesen felpattant.

– Pár napja még az ujjam is végighúztam rajta! Nekem ne hazudozzon itt!

Figyelnem kellett, hogy ne remegjen se a hangom, se a szemhéjam, mert a gyomrom erősen rezonált.

– Jelentem, múltkor épp a kutyák ételét főztem, el se tudtam mozdulni mellőle, keverni kellett. Az ujjára emlékszem, a karnisra nem, azt gondoltam az ablakkeret volt koszos aznap. Nem akartam megkockáztatni, hogy anyagi kár keletkezzen abból, hogy leég a tészta. Arra kellett figyelnem. Utána viszont letakarítottam az ablakkeretet, nem figyeltem fel karnisra.

– Mondja Dvorszky, maga szerint én hallucinálok?

Megint nem mondtam semmit, de az orra alá dörgöltem volna, hogy nem az első eset, múltkor sem emlékezett pontosan.

– Na jó, utánajárunk ennek a dolognak. – legyintett lemondóan Szadó őrnagy – Van valami hozzáfűzni valója?

– Jelentem két póráz egyelőre leltárban van, de nincs a kutyakonyhán…

Nem tudtam befejezni, Koltaynak szikrát vetett a szeme. Nyilván azért, mert tegnap csak tehetetlenségében hozta el őket, értelmes oka nem volt.

– Ne azokra legyen gondja, eléggé benne van a slamasztikában ezek nélkül is! Lelépni!

 

Aztán behívták Németh Gyurit a rajparancsnokomat. Mikor visszatért a körletbe, kérdezgették a többiek mi volt. Ő gyanakodva méregetett.

– Valami karnis hiányzik, tudsz te erről valamit?

Németh Gyuri szinte sose volt a kutyakonyhára beosztva, ő nyilván nem emlékezett a karnisra, vagyis nem tudta megerősíteni, hogy volt-e olyan. De hát sose volt.

– Koltayék rajtam is keresték, de nem tudom, ti emlékeztek függönyre?

Körbenéztem, már mindenki gyanakodva figyelt.

– Nem függöny, karnis. Azt mondja a Szilasi, hogy pár napja ellenőrizte és tiszta kosz volt a teteje.

Legyintettem.

– ÁÁÁáá, a Szilasi hova nem képzel koszt?

Kisebb röhögés keringőzött, majd Gyuri annyit mondott:

– Karnisra én se emlékeztem, de azt mondták volt, most meg nincs a helyén.

– Akkor szerintem sose volt. – legyintettem újra.

Gyuri sokat sejtetően somolygott.

– Ezt mondtam nekik én is.

Szögi úr felült az ágyban.

– Mit csináltál vele, Dvorszky?

Elvigyorodtam magam.

– Sose volt.

Nagy röhögés támadt a körletben, Szögi úr felkiáltott:

– Némá!! Miből lesz a cserebogár! Dvorszky, nagy franc vagy!

 

10-től Ferihegy 2-re tettek éjszakás kutya nélküli szolgálatba.

Már megint totális áramszünet volt, semmilyen irányból nem jött fény, Budapest hatalmas vakfoltként rejtőzött az éjsötétben.

A sötétség, úgy nézem, illetve hallom, a hangot is elnyeli, mert olyan csend telepedet körém, hogy azt hittem, megállt az élet.

De teljesen, ahogy a Csipkerózsikában.

Éjfél felé valahogy rájöttek, hogy rájuk nem vonatkozik az áramszünet és mégis megjelentek a csillagok.

Ettől kirajzolódott nem messze Molnár Csabi alakja.

Amúgy töksötét volt, nem láthat messzebbről minket senki. Tehát elgyalogoltam hozzá. Ez szigorúan tilos. „Összeállni” nem lehet, az az egyik főbűn. Mert olyankor csökken a figyelem és ezt az egyet tökéletesen látják a tisztek. És nyilván csökken, mert valóban elterelődik, és beszélgetéssel az idő is felgyorsítható.

És nemcsak, hogy csökkent a figyelmünk, hanem olyan dolgokat műveltünk, amivel minden elemi szabályt áthágtunk.

Molnár nagyon megörült nekem, rögtön kellemes beszélgetés alakult ki. Átrágtuk, hogy ki mit gondol a TU-134-es és TU-154-es gépekről, valóban át tudják-e lépni a hangsebességet? Azt mondják, hogy mindkettő átalakítható katonai szállító- illetve bombázógéppé. A sebességet egy kar elmozgatásával adagolja a pilóta, és van egy teljesen pőrén kialakított stift, amit ha kihúz az ember, akkor hátra lehet húzni a kart, hogy a gép elérje a hangsebességet. Olyan töhötöm, olyan bumfordi gépek, hogy ezt igen nehéz elképzelnem. Meg hogy veszélyes bombázó tudna lenni, azt se nagyon tudom elhinni.

De orosz, és azok majdhogynem kávéfőzővel vitték fel Gagarint az űrbe.

Ki tudja? Lehet, hogy bombázó.

– Voltál már rajtuk? – kérdezte egyszer csak Molnár.

– Fenn a gépen? Nem, dehogy! Nem még.

– Gyere nézzük meg! Tudod, hogy kell kinyitni? – bökött az ajtó felé.

Nem, ez nekem eszembe se jutott, – döbbentem rá – nem figyeltem meg. Ennyit tesz, hogy míg én a konyhán voltam, ő már itt járőrözött. Tényleg kopasz vagyok.

 tu154kicsi.jpg

Felgyalogoltunk a lépcsőn és fenn szédülni kezdtem.

Nem a magasságtól, hanem a helyzetem, a világbeli elhelyezkedésem miatt. Olyan lépcsőn mentem fel, miről nincs visszaút. Eddig is követtem el vétségeket, de mindig a természetes szükségleteim kielégítése okán tettem, például leültem, ettem, pihentem.

De most szánt szándékkal teszek olyat, amit szigorúan tilos.

És nagyon tetszett.

Le tudtam nézni az őrhelyemre, a reptér betonjára, ami most kezd kirajzolódni, látszik a széle, a vége, nem pedig egy sima horizont, mint lentről. Innen minden lekicsinyelhető, még az a szopás is, hogy ezen a helyen vagyunk rabosítva.

Megfigyeltem, ahogy Csabi kinyitja az ajtót és nagy levegőt véve beléptem egy TU-154-es gépbe. Sötét volt benn, de hozzászokott a szemem, ahogy az üléssor felé meredtem. Beljebb léptem, letettem a géppisztolyt valamelyik székre, és végiggyalogoltam a sorok között. Minden támlát végigsimítottam, lassan húzva a kezem a szöveten, aztán visszafele jövet leültem középtájt. A közlekedő folyosóhoz legközelebb esőbe. Végignéztem a támlák közt előre, Molnár is széttárt karokkal ült az első sorban, szinte feküdt. Kihúzódtam az ablakhoz, feltoltam a napellenzőt és kinéztem a feketeségbe. Azt éreztem Szibéria felett repülök.

Alattam a néptelen táj, végtelen távolságok és én ebben a végtelenségben céllal, határozott elképzeléssel utazok egy ismert végállomás felé. Nagyon szeretnék repülni majd. Úgy, hogy tudom, hogy hova megyek, mondjuk Tokióba vagy Bangkokba. Hogy amikor beszállok, már pontosan tudjam, hogy a földgolyó egy másik szegletében fogok kiszállni és ez az én akaratomból történik. Hogy tudom, mit csinálok ott, miért megyek oda, tájékozott vagyok, ismerek elméletben egy olyan világot, amit otthon nem tapasztalhatok meg. És megérkezés után tudom egy csomó dologról, hogy hogyan működik, a finomságokat pedig ott a helyszínen kitapasztalom. Megismerem.

És úgy jövök vissza, hogy miközben Pesten élek, pontos képem van egy 6000 kilométerre lévő város utcáiról, tudom, hogy melyik sarkon van jó fagyi.

Igen, akarok utazni egy ilyenben, amikor tényleg repül.

Ülök-e majd valaha repülő gépen?

 

Előrementem Molnárhoz.

– Ezt ki tudod nyitni? – mutattam a pilótafülke felé. Elvigyorodott, hogyne tudná.

Pár pillanat múlva feltárult egy ipari űrhajó fedélzete. Műszerek, kapcsolók, karok kétségbeejtően nagyszámú csoportja, mind vastag, kazánzöld pléhlemezbe, durván csavarozva. Meglepett, hogy ezt vezetik azok a jól öltözött elegáns pilóták. Valahogy a kertésznadrág és fül mögé dugott ácsceruza jobban illett volna ide. De az a tudás, ami ennek a működtetéséhez egy pilótának, egy embernek kell, az lenyűgözött. Milyen ész, milyen agy, milyen memória kell ehhez? Micsoda bátorság kell ahhoz a merészséghez, hogy más emberek életét a saját önbizalmam kezébe tegyem? A saját képességeimbe vetett hitembe? Mekkora teherbíró képessége lehet az ezzel járó felelősség viseléséhez? Két-három zseni tudását is kevésnek tartottam volna, pedig az első és másod pilóták közül mindegyik képes önállóan elvezetni. Felmérhetetlen csúcsteljesítmény.

tu154fulke2.jpg

Ezért elhatároztam, hogy elkezdem megszerezni ezt a tudást és hirtelen meghúztam egy kart.

Molnár megdermedt, figyeltük a műszereket.

Nem történt semmi.

Elfordítottam egy másik kart.

Semmi.

Molnár is megnyomott valami gombot majd vadul, aztán röhögve kapcsolgattunk, nyomogattunk mindent, amit értünk. „Ki meri még azt is megnyomni” versenyt játszottunk.

– Na de azt a pirosat, tuti nem mered! Baszki! Elforgattad? Na akkor ezt nézd, ezt megnyomom!

Egyre haladtunk a főkapcsoló kinézetű karok felé.

Semmire nem volt reakció.

Egymás elől kapkodtuk a csemegének ígérkező kallantyúkat, aztán amelyiket egyszerre értük el azt egymásnak feszülve akartuk elorozni, tologattuk messzebb a másik kezét, hogy végre mi magunk valahogy el tudjuk fordítani, kiabáltunk egymásnak, röhögtünk, amíg ki nem fáradtunk.

– Jó! Jó, elég, állj! Vége! Állj meg.

Visszahuppantunk a pilótaülésekbe, még rázott kicsit a röhögés mindkettőnket, aztán lassan elcsitultunk.

– Te! Vissza kéne állítani!

–ÚÚhhbbaszdmeg! De hogy?

– Nem tudom. Melyiket nyomtad meg először?

– Honnan a fenéből tudjam?

– Hogy találtad ki, hogy melyiket?

– Nem találtam ki, elfordítottam.

– Kapcsoló volt, vagy valami kar?

– Nem tudom, nem emlékszem, nem arra figyeltem!

– Akkor mi a faszra, baszki? Valahogy vegyük sorra! Nekem azt hiszem ez volt az első. Nem tudom. Ez lett volna a második? Ááá basszus ez nem fog menni, remélem, ha ráadják a gyújtást, nem száll neki egyből az irányítótoronynak.

– Nem is arra áll az orra!

– Az tök mindegy. A kormányt eltekergetted?

– Nem. Azt még nem.

 

– Nem is mozdul.

– Hogy-hogy? Én ki tudtam húzni.

– Hogyan? Kifele?

– Hát magam felé…

– Ja igen. És történt valami?

– Nem tudom, olyan mintha valami nagyon ellen tartana. Nézd már meg hátul. A szárny felett nézz ki az ablakon. Hátha valami látszik.

 

– Na van valami? Most forgatom balra is. Mondjuk alig megy. Látsz valamit? Nem emelkedett meg valami a szárnyon?

– Kurva sötét van, nem tudom. Most csinálsz valamit?

– Persze! Ezeket a pedálokat nyomkodom. Ha lenyomom az egyiket, feljön a másik.

– Tényleg? Mindjárt kipróbálom.

– Várj még! Látsz valamit?

– Semmit. Te nem lesz ebből baj?

– Tudsz repülőgépet vezetni?

– Honnan tudnék?

– Nem fogsz tudni felszállni?

– Nem.

– Akkor meg mi baj lenne?

– Na ja. Te! Ezeket a pedálokat én egyszerre be tudom, nyomni. Ja, de mintha most besüllyedt volna a kormány.

– Igen, tényleg, ha erősen nyomom, bemegy mind a két pedál. De ha a kormányt megtartod keményen, akkor nem megy be. Nézd!

– Aha, tényleg.

– Na és ez mit bizonyít?

– Bizonyít? Tudja a faszom. Azt, hogy fingom nincs, hogy működik.

– Azért jó, hogy az egész áramtalanítva van.

– Nemtom, fülledt a levegő, húzzunk le innen.

– Húzzunk.

 tu154fulke.jpg

– Te! Melyik a te géppisztolyod?

– A jobb oldali.

– Milyen jobboldali?

– Hát bejöttem, befordultam és letettem jobbra egy ülésre.

– Nem. Oda én tettem.

– Ne csináld. Akkor melyik az enyém? Tudod a számát?

– Minek?

– A géppisztolynak, baszdmeg!

– Van száma?

– Úgy osztották ki.

– Ja valami rémlik, kurva régen volt.

– Nekem, amikor szakács voltam mindig keresni kellett. Szám alapján.

– És nem emlékszel?

– Miért látod?

– Nem. Kurva sötét van. Azt se tudom, hol keressem.

– Én meg nem emlékszem.

– És most mi legyen?

– Amikor megkaptam magamra állítottam a szíját.

– Ja, én is.

– Akkor egyszerű, én vékony vagyok, te meg kövér.

– Anyád picsája a kövér!

– Jó, de nagyobb vagy, vedd csak azt fel a hátadra. Szorít? Mert ez nekem kurva nagy.

– Szorít.

– Mert kövér vagy.

– Anyád picsája a kövér!

– Na, add ide a fegyverem!

 

Centi_30.jpg360

 

 

 

Május 25. Hétfő

FIATAL vagyok!!!

Vége a KOPASZSÁGNAK!!!!!

A határőrségnél a negyedéves bevonulási rendszer miatt mindenki 6 hónapig kopasz, 6 hónapig fiatal, 3 hónapig öregedő és 3 hónapig öreg. Fiatal lettem, léptem előre egyet.

Egy nagyot.

Most már senki nem hívhat kopasznak, még az öregek sem. Előléptettek.

Fiatalnak lenni rang.

Méltósággal kell viselni.

Le lehet egy kicsit lassítani, lehet egy kicsit elnyújtottabb mozdulatokkal létezni.

Mint az üdvösség felé vezető úton. Minél többet töltesz rajta, annál jobban ismered, annál jobban tudod, mit kell tenned, mi legyen a következő lépés közelebb kerülni, még közelebb a végállomáshoz. Mindig felismered már, mindig tudod rögtön, amint eléd kerül, hogy mi a teendő. Ettől nyugodtabb leszel, lelassulsz, letisztulsz. És még egy kicsit pontosabban látsz mindent. A mozdulataid elegánsak, atyaiak és megbocsátóak.

És persze az üdvösség felé vezető úton vannak nehezebb szakaszok, vannak, sorsfordító állomások. Olyan sarokpontok, ahonnan az ember visszatekinthet, értékelhet, és a jövőbe nézhet. Ahonnan semmi nem ugyanaz már, mint addig. Ilyen állomás a határőrségnél a Fiatalság.

És én most Fiatal lettem.

Kicsit ront az összképen, hogy ugyanazt tanulom, mint a kopaszok.

 

Délelőtt voltam szolgálatban, vagyis reggel hatra kinn voltunk a betonon, és kettőkor adtuk le a szolgálatot. Persze vannak benne pihenők. Ma sima kampós szolgálatot tanultam, vagyis a kutya nélküli reptéri őrszolgálatot. Egy idősebb katonával megyek ki, aki elmagyaráz mindent. Nem sok magyarázni való van. Ferihegy 1-en elől az utasvárók előtt az a feladat, hogy figyelni az utasokat, amikor kiengedik őket az épületből, hogy beszálljanak a buszba, ami elviszi őket a gépükhöz. Nehogy elkóricáljanak.

Kárt ne okozzanak a szocialista hazánknak. Igaz, hogy mindegyik tülekszik a busz ajtajában, hogy biztosítsa magának a repülőgépre jutás mielőbbi bekövetkeztét. Nem kóricál egyik se.

Nem baj, figyelni kell. Azt figyelem épp, hogy remeg mindegyik, hogy minél előbb a gépre jusson.

Szarik az akkor a szocialista hazánkra.

Szóval ezeket kell figyelni. Eszébe se jut renitenskedni. Meg azért persze jól láthatóan ott állunk, gyakorló ruhában vagyunk, nem díszegyenruhában, és nem útbaigazító tábla, hanem géppisztoly van a nyakunkban. Azzal a paranccsal van nálunk, hogy használjuk, hogyha úgy ítéljük meg. Dehogy fog ezek mellett bárki is randalírozni a reptéren.

Mondjuk azt nem látom, hogy bombát visz-e magával. Lehet a zsebében, a táskájában, a testére erősítve, vagy feldugva a seggébe.

Ennyit érünk.

Tehát nem teljesen értem, mit csinálunk itt. Legalábbis ennyien. Itt az utasváróknál az úgynevezett előtérszolgálatnál két szolgálati hely van. A betonon más néven a rampán, ahol a gépeket szolgálják ki a rampások, a személyszállító gépeknél szintén kettő. Van egy a be- és kivezető úton, egy az Öregbetonon, ahol a teherszállító gépek állnak és egy az úgynevezett 25-ösön. Meg hátul, mindezek mögött a kutyás. Ez nyolc ember. Ez elég sok, ahhoz képest, hogy ugyan nagy, de azért elég belátható a terep. Sok a jármű, sok a mozgás, de áttekinthető. Két kutyás, meg egy sima gyalog elég lenne. Meg olyan nagyon vad tűzharcba nem keveredhet az ember itt a kerozinnal feltöltött gépek közt. A nyolc ember sok, de ha komoly baj van, akkor meg kevés, olyankor úgyis mindenképp kirendelik az egész laktanyát. Szóval nem nagyon értem.

 Ferihegyi szolgálati helyek_kicsike.jpg

Viszont kiengednek szabadnapra. Azt értem.

Úgy éreztem, ma kell hazalopnom zsávolyt. A táskában nem vihetem, rendszeresen belenéz a csüti. Nem tudom, mi járna ezért, de nem akarom megtudni. Viszont benn már nem nagyon tarthatom. Egy alaposabb szekrényrend ellenőrzésnél kiderülne, bár a felsőt nagyon klasszul elrejtettem. Azt most nem tudom kivinni, mert csak úgy lehetne, hogy felveszem. Sajnos ezt már nem tehetem, mert már csak a vékony kimenőing van rajtunk. A téli kimenőkabátot nem hordjuk mostantól legalább fél évig. Így a zsávolyfelsőt betettem a kabát külső és a kigombolható belső közé, mert ott nehezen találják meg. De a nadrággal bajban vagyok. Haza kellene lopnom. Magamra kell vennem.

A kettőt együtt  nem lehet.
Esetleg a nadrágot. De az is kérdéses.

Michelin.jpgSok időm nincs próbálgatni, mert azért ebből reklámot nem szeretnék, úgy kell felvennem egymásra a nadrágokat, hogy más ne lássa. Sajnos a körletből nem tudom kivinni, hogy esetleg a vécén, elzárva mástól próbálgassam. Viszont itt a körletben többeket jó érzéssel töltene el, ha a bukott szakács tényleg nagyot bukna valamivel. Tehát úgy kell felvennem, hogy először észrevétlen a benti és a lopott zsávolynadrágot lecserélni magamon és szépen elrendezgetni, megkötögetni az erre való zsinegekkel, hogy se a szára fel, se a dereka le ne csússzon. Aztán felvenni a kimenőinget, az a felső részét eltakarja. Kihajtani a szekrényajtót, mögé állni, és molyolni a polcokon, amíg el nem jön a pillanat, hogy akit nem kötött le teljesen a maga dolga, az kiment a körletből, aki benn maradt, elmélyülten szöszmötöl valamin. Na, akkor kell hirtelen, gyors mozdulattal felrántani a kimenő nadrágot, úgy, hogy az alsónak a derékrészét feljebb húzni mint a külsőét, be az ing alá, hogy ne legyen nagy ráncolódás az öv körül. De emiatt az alsó úgy bevág a seggembe, mint valami kés, ami karistolja az ánuszomat és feszíti szét a heréimet két oldalra a szárába szorongani.

Néhány gyors mozdulattal igyekszem helyre tenni a dolgokat, de most megcsavarodik az egész és átlósan a lábam közt feszülnek össze a dolgaim. Kimegyek a folyosóra, de a kopaszok, pont a budit takarítják, nem tudok bemenni, eligazítani. Felöltözöm kimenőbe teljesen, és már nem ülök le benn a körletben, csak járkálok fel-alá, kérdezik is hogy mi van, zabszem ment a seggembe, mit kóválygok? Bárcsak zabszem lenne, de nem magyarázom, hanem kijövök a folyosóra megint. A kopaszok nem végeztek még, ezért kiállok az ablakba. Idegesen nézelődöm. Az írnok mellém áll.

– Szép a tavasz, én szeretem. – mondja. Nem nagyon van kedvem beszélgetni, az az érzésem, hogy a nadrágok fentről is húzzák lefele a bőröm és a számat sírásra fittyesztik. Nem akarok embert most a közelemben, úgy állok, mint, aki beszart.

– Aha…– válaszolom.

Ilyenkor minden kizöldül. – mereng kifele mellettem az ablakon. Végignézek a zöld egyenruháján, meg a folyosóra pillantva még 10-15 ugyanilyen zöld alakon. Nem nagyon értem.

– Aha...– válaszolom.

Nagyon elkapja a hangulat. Bámul a semmibe.

– Úgy mennék ki innen, mint akit seggbe rúgtak. – mondja. Nekem az enyém összerándul, ettől még élesebben belevág a zsávoly, dühösen nézek vissza.

–Aha…– válaszolom.

– Honvágy mi? Már otthon lennél mi? – fordul felém – Tudom, mit érzel.

Kétségeim vannak, hogy tudja, de nem cáfolom most. Hátrapislogok a vécé felé a kopaszok még mindig ott tökölnek. És hirtelen felhangzik az alegység ügyeletes hangja.

– Kimenősök sorakozó!

Az írnok rám mosolyog, biccentek, és egy kurva nagyot káromkodom magamban.

– Minél előbb otthon, igen, az volna jó. –mondom.

 

Este már jóleső érzéssel gondoltam vissza, miután a családnak megmutattam, hogy milyen egy vadonatúj zsávoly, hogy mennyire szar volt a csüti előtt állni, hogy úgy éreztem, minden irányból égbekiáltóan feltűnő, hogy több réteg van rajtam, természetesen viselkedni, mikor iszonyú kényelmetlen volt a naci, de hogy végül kijutottam.

Kár, hogy 27 fok volt, mert a tököm megsült mire hazaértem.

Centi_30.jpg362

 

 

 

Május 23. Szombat

Megint délelőtt mentem szolgálatba. Ez azt jelenti, hogy négy ötvenkor keltenek, öt húszkor öltözés, reggeli, pisi, kaki után lenn kell lenni az IFÁ-nál. Kivisznek minket a kutató ügyeletekre, kit a Ferihegy 1-re, kit a Ferihegy 2-re. Öt ötvenre kinn vagyunk, és szép lassanként összeszedjük a felszereléseket, féltéglányi MAROS-B rendőrségi adó-vevő, lőszer, esőkabátok és pontban hatkor leváltjuk az éjszakás szolgálatot. Kigyaloglunk az ügyeletről, szétspriccelünk a szolgálati helyek felé, ott az éjszakás a még töltött, érintetlen akkumulátorokat átadja az adóvevőhöz és bevonul.

Ketten érkeztünk a kutyásokhoz kopaszként. Egy hamiskás arcú, kissé szemtelennek tűnő hirtelenszőke, februárban, azaz utánam vonult srác és én. Úgy osztottak be bennünket a szolgálati helyre, hogy én a kopasz kutyás tanulója lettem. Ő vette fel a kutyát, ő tette a platóra, ő szedte le és úgy általában minden felelősség az övé.
Ahogy én szeretnék már szolgálatba menni.
Rém megalázó amúgy is, hogy sokan kopasznak tartanak, így meg aztán végképp az. Valóban ő van régebben a kutyásoknál, de csak pár nappal, viszont őt betették egyből a kutyás körletbe, ő már bennfentes. Én akármennyire vonultam hamarabb, kutyásként én vagyok a kopasz. Hogy ezt ő így gondolja, nem zavar, de az, hogy így is osztottak be minket, azt jelzi, minden kutyás és minden szolgálatszervezésben résztvevő tiszt is így gondolja.
Ez viszont dühít.

ora(1).jpgA srác nem tudom, hogy naivitásból indulva vagy csipkelődő szándékkal, de el kezdte darálni a szolgálati helyen tartózkodás és a szolgálat lényegét, de olyan vérfagyasztó tekintettel néztem rá, hogy abbahagyta. Aztán megpróbáltunk beszélgetni, de minden ártatlannak induló mondatból mindkettőnknél kibukkant valahogy az itteni világunk meghatározó alapja, a vonulás és kutyássá válás, mely azonos keretrendszer mindkettőnknél, de az időbeli elcsúszások miatt összeegyeztethetetlen. Gyerekes puffogás lett a vége, majd egymás mellett álltunk egy kisgép szakadó esőtől épphogy védelmet adó szárnya alatt szótlanul duzzogva.

Öt órát és fél órán keresztül.

Centi_30.jpg380

 

 

 

Május 5. Kedd

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁááááááááá.... Igen! Igen! Igen! YES YESS YESSSSS!!
Megjöttek az első KOPASZOK!!!

Hogy ezeknek milyen kis elesett, ijedt ábrázatuk van!

Egyelőre mindössze négy kis csipasz sofőr érkezett, nekik van már jogsijuk, nem tart olyan sokáig a kiképzésük, előbb itt vannak, mint az állomány többi tagja.

470 napjuk van!! 470 nap! Nekem 380! Mekkora égbekiáltó különbség!! Vége a teljes kopaszságnak! Jó még három hónapig én is kopasz vagyok, de az, hogy már vannak mögöttem, hogy csúszom feljebb a tárban, az kurva jó, az elmondhatatlan! Milyen öreg vagyok! Van már, akinél tapasztaltabb, sokkal tapasztaltabb vagyok, értékesebb lettem, kevésbé elpazarolható!!

Rohantam is a raktároshoz, hogy amiről egyszer beszéltünk, nem oldhatnánk-e meg. Leadnám ezt a kitaposott szar bakancsot, odaadja valamelyik kopasznak, nekem meg kiutalhatna egy vadonás újat! Tőlem tudta meg, hogy megérkeztek az első fecskék, úgy elérzékenyült attól a gondolattól, hogy ő is eggyel feljebb csúszott, hogy nem akadékoskodott!

Új surranó, új élet!

incoming_baby_01.jpg

Centi_30.jpg383

 

 

 

Május 2.  Szombat

Ma minket, kopaszokat nem osztottak be szolgálatba, hanem általános körletszemlét kellett csinálnunk.

Úgy véltem, hogy ez nekem nem dolgom.

Mivel az összes kopasz a századnál maradt, gyakorlatilag minden idősebb katonára szükség volt a FEP-en, ezért mindenki szolgálatba ment. A laktanya kiürült, csak a kopaszok maradtak takarítani. Vagyis nincs öreg katona, aki basztathatna. Ráadásul Nitró is szabadnapon van!

Mivel általános gyakorlat, hogy a szakácsok a konyhán esznek, a reggelihez határozottan gyalogoltam ki az épületből, be a konyhára, mielőtt bárki hozzám szólhatott volna. Robinak elmondtam, hogy a századnál kell takarítanom, az alegységügyeletes a körletünket, meg a budit bízta rám. Csillogott a szeme, ahogy hallgatta, a budis résznél könnybe is lábadt neki, olyan szépnek találta. Örömmel engedett el:

Ja, menjek csak, ahova való vagyok, varacskoljak ott. Kár hogy tegnap nem szart alaposan mellé!

Mondtam, hogy a neveltetését figyelve az a csoda, hogy néha beletalál.
Na ebből megint lett feszülés, de aztán lenyugodott, ahogy a reggeli után magamhoz vettem egy vödröt, felmosófát, meg rongyot. Még azzal búcsúztatott, hogy úgy takarítsam ki a WC-t, hogy holnaptól ott eszem.

Anyád.

Elballagtam a csütihez, Mészáros törzsőrmesterhez. Tán ő a legszimpatikusabb altiszt, az idősebb katonákkal tegeződik, jó kedélyű és bár sosem józan, ettől nem válik rohadékká.
Ma kicsit feszültebb, mert még nem ihat.
Mondtam neki, hogy a klubhelyiséget bízták rám, aztán mennem kell vissza a konyhamunkásoknak segíteni a konyhára. Rábólintott, megkaptam a klubhelyiség kulcsát, előkészítettem mindent, bevittem az eszközök nagy részét, és szóltam a csütinek, hogy szerzek egy seprűt. Fenn az alegységügyeletesnek jelentettem, hogy a csüti a klubszobába rendelt takarítani. Ez az egész tök jól bevált. Lassan ugyanis általánosan elfogadottá vált, hogy a mindenkori csüti közvetlenül gecizik velem, még fel is sóhajtott az ügyeletes, hogy le van velem a gondja.
A klubban magamra zártam az ajtót, letöröltem a polcokat, felsöpörtem, kicsit felvizeztem, majd bekapcsoltam a tv-t, a videót és megnéztem a Rendőrakadémiát, meg a Római vakációt. Ez utóbbi kazetta szinte érintetlen volt, és nem hiszem, hogy valaha megtekintette volna bárki is utánam.

A klubszoba annak a folyosónak a közepén nyílik, aminek az egyik vége a csütihez vezet, a másik pedig az ebédlőbe. Mindkét vége opálüveges kétszárnyú ajtóba torkollt, az ajtókat szigorúan csukva tartottuk, így én benn a klubszobában szinte hermetikusan le voltam zárva. Halkan tévéztem, és szerencsére mindkét  üvegajtónak olyan a hangja, hogy amint kinyílik, pontosan tudni fogom, hogy jön valaki. Délben, amint az ajtó előtt ebédhez igyekvők hangja elült, kisettenkedtem az üres folyosóra, majd bementem az ebédlőbe.

A többiekkel ettem. jelezve ezzel Robinak azt, hogy olyan szopásban van részem, hogy nem kivételezik velem senki, még kajálni is a pórnéppel jöttem.

Kaja után elszaladtam vécére, ott kushadtam, amíg a folyosóm ki nem ürült, majd határozottan bementem a klubba ismét. Az ablakból, a függöny takarásában egész délután figyelhettem, ahogy a kis bokros zugomban, hátul pakolásznak, gazt irtanak a többiek. Idegesített, hogy eltüntetik a védelmet nyújtó apró bokraimat, ami ugyan tényleg megtörtént, de a kigazolt szárakból viszonylag magas gúlát építettek, ha az úgy marad, eszményi hely lesz napozni.

lusta1.jpg

Délután a Másfél millió lépés ment a tévében, két rész adtak le, nagyon tetszett. Láttam már korábban, de sose volt rám hatással, legalábbis nem ilyen. Olyan szép, békésnek, kedvesnek látszott a külvilág, a természet.

Az egész nap kurva jó volt, nem buktam le. Visszavittem este a szerszámokat a konyhára, a csütinek nem tűnt fel, hogy egyáltalán nem látott takarítani. Amikor leadtam a kulcsot, csak bólintott. Az alegységügyeletes sem szólt hozzám, azt hitte a csüti megkínzott ma, és mire felértem a századhoz minden készen volt, a szobánk is ragyogott.
Épp akkor nyitottam be, amikor a szolgálatból megjött néhány öregnek mesélte Basa, hogy Dinóval kilógtak napközben, végigjárták a várost a Latviával, állítása szerint minden csaj benne lett volna, akire ráfüttyentettek, csak nem volt idő megállni.
Basa a csőszerelmes.

Centi_30.jpg455

 

 

 

Február 19. Csütörtök


Ma is úgynevezett tanulószolgálaton vagyok.
Az idősebb szakácsok készítenek fel a várható szolgálatra. Reggel meg kell csinálni a szolgálatba indulók teáját és kiosztani az előre, akár előző este összekészített reggelit. Utána kiosztani a laktanyában maradt, pihenőidejüket töltő katonák reggelijét, majd a reggeli maradékait összegyűjteni, elkülöníteni a többi élelmiszertől, elmosni, vagy elmosatni az evőeszközöket, tányérokat és a sárga, jellegzetes műanyagbögréket. Kisebb takarítás, azután elő kell készülni az ebédre és amikor az megérkezik, felkészülni a kiosztásra, melegen tartani, majd kiosztani.
Ebéd után újból mosogatás, takarítás, a vacsorával ugyanez. A délutános szolgálatoknak, a ferihegyi útlevél ellenőrző és őrkatonáknak, kiadagolva és melegen tartható módon felküldeni a szolgálati helyekre a vacsorájukat. Ha hideg élelem, szalámi, konzerv, stb. érkezik, fel kell darabolni, kiporciózni, összevágni a kenyeret és ez akár este előkészíthető, a másnapi reggelihez.
Ez megjegyezhető. Menni fog.

Ha nem döntöttem volna el, hogy megszabadulok a konyhától, azt is mondhatnám, istenien jó dolgom lenne itt.
Nem tudom. Csináljak a számból segget?

Rajtam kívül még ketten dolgoznak a konyhán. Basa volt a legöregebb szakács. Kezdetben ellenszenves bájgúnárnak éreztem, valahogy mindig a Köztársaság téri nagyhangú, lenyalt hajú, nemtörődöm kártyások jutottak az eszembe vagy Páger a Villa Negrából. Az, hogy idegen világ idegen szülötte, még az egyenruhán is átsütött. Megjelent benne egy adag vagányság, némi idegesítő simulékonyság, a proli csibészek arisztokratikus fennhéjázása, de mindezek mellett egy nagyon is szerethető alakja volt a laktanyának.
Értette a viccet, jó kedélyű volt és nem sokat törődött a korosztályos különbségekkel, megérzés alapján szelektált. Velem valahogy az első perctől kezdve tisztességesen, baráti, de talán inkább atyai módon bánt, hamar egymásra hangolódtunk és nevettetően komolytalan feleselgetésbe, élcelődésbe váltottunk.
Na a kopasz még rendesen fel se tudja vágni a kenyeret; meg például, hogy ő meg miért nem tudja rendesen belemerni a levest a tányérba, ha már több mint egy éve itt van. Ilyenek.

VillaNegra_elolap-1963.jpg

Robi, a másik idősebb szakács, osztálytársam volt a szakács suliban.
Sose kedveltük egymást. Ő a nagyhangú vagányt játszotta mindig, az volt az érzésem, hogy csak a gyávaságát leplezi, s veszélyes vele túlzottan jóban lenni. Nem fogadott kitörő örömmel, s én nem ugrottam a nyakába. Mindketten kényelmetlenül éreztük magunkat, kicsit olyan volt, mint amikor egy esküvőn megjelenik egy tag, aki terhelőt tud mondani a menyasszonyra és már a jelenléte zavart okoz. Nem lehet tudni, hogy előáll-e a múltból valami nem kívánt, sötét információval, de, hogy jelen van, ennek a valószínűségét nagyban felerősíti.
Rosszul érintett, hogy Robi van itt. Sokkal elfogadhatóbb lett volna egy teljesen vadidegen, mint amilyen Basa, akinél tiszta lappal indulhatok, akinél a mostani szereplésem számít.
Arra nem is mertem gondolni, mennyire más lenne, ha egy kedvelt osztálytársamba botlom itt.

De Robival nem kezdhettünk el számot vetni a múlttal, hogy hé Robi, régen utáltalak, de most kedveljük meg egymást. A régi idők emléke mindig egy rendkívül ellenszenves alakban öltött testet, megalázó lett volna számomra, ha amiatt, mert most nagyban tőle függök, hisz nálam jóval öregebb, rangidős szakács, amiatt megpróbálnék a kedvében járni. Ezt nem tudta bevenni a gyomrom.
Robi meg sose gyakorolt kegyet a suliban sem, most sem látszott rajta a szándék. Amikor először meglátott, olyan undorral vegyes meglepődés ült ki az arcára, hogy a "szevasz, hát te?" kérdés is csak nagy sokára jutott az eszébe.
Hát én itt - válaszommal le is zártam a témát, ő is érezte, hogy mindent megtudott, többet erről egyetlen kérdés sem hangzott el. Fogalmam sincs hol volt kiképzésen, járt-e Adyligeten, azt se tudom, mit csinált civilként a suli után mostanáig.
Ő sem tudott meg rólam semmit és még ezt is nyomasztóan soknak érezte.

Basának csak az itt létem harmadik napján esett le, hogy mi Robival ismerjük egymást, sőt évekig egy osztályba jártunk. Ebből rögtön levette, hogy nem voltunk valami nagy haverok, és ő is elkezdte kényelmetlenül érezni magát. Választani nyilván sose akart volna, de érzésem szerint Robival a látszólagos barátságuk elég ingatag, nem a személynek, hanem a pozíciónak szólt, az aranyéletet minek tették volna tönkre ellenszenvvel? Egymás mellé kerültek, minimális tisztelettel, a másiknak kárt nem okozva tudtak szarni mindenre és mindenkire. Ennyit megér a nyugalom.
De nekem Robival erre esélyem sincs, a mi viszonyunk meg van mérgezve.
Igazi keserű pirula.

És bár Basa nagyon diplomatikus volt, úgy éreztem, hogy Robi kifejezetten kárörvendő, mindig rosszindulatú viccelődései helyett szívesebben röhög teli szájjal, őszintén az én nyilvánvaló ostobaságaimon.
És ez nagyon jól esett.