Centi_30.jpg104

 

 

 

 

1988. február 5. péntek


Ma Ferihegy 2-re, és azon belül az egyes előtér szolgálati helyre kerültem megint.
Elloptam végül a kormányt a kis bányász golfkocsiból.

Éjszaka, amint a reptér forgalma megszűnt, a beton szélén parkoló kis vontatóhoz oldalogtam és kiválasztottam azt a járművet, ami a leginkább takarásban állt.
Meg persze arra is figyeltem, hogy újszerű, alig használt látszatot keltse a kormány maga. Majdnem összevizeltem magam arra a gondolatra, hogy milyen vagányan fog majd kinézni a Zsigulimban. Beültem, becsuktam az ajtót. Kicsit eljátszottam az ujjaimmal a slusszkulcson, de végül úgy döntöttem nem indítom be, mert úgy nagyobbnak éreztem a lebukás lehetőségét. Pedig kegyetlen hideg van, jó lenne befűteni, majd elfagy a kezem, ahogy a csavarhúzóval szedem ki a közcsavart takaró műanyag borítást tartó csavarokat. Egész könnyen ment vele, jó ötlet volt behozni. Lassan az utolsó csavart is kiszedtem, a dugókulccsal kicsavartam a központi anyát, lehúzkodtam a tengelyről a kormányt, majd kiszálltam a vontatóból.
Nagyon tetszett, hogy nem csak egy lapos karika, amilyen a sima Zsiguli kormány, hanem a középkonzol, amibe a tengely illeszkedik, mélyebben feküdt a kormánykerék síkjához képest, úgy nézett ki, mint egy mélytányér. A középkonzol közepe ráadásul csúcsosan dudorodott ki magából a konzolból, mintha a bimbója lenne egy robotnő drótmellének.

Oké, itt állok vele a betonon. Most mi legyen? Hová tegyem? El kellene dugnom és később visszajönni érte, ha épp hazaengednek.

Csakhogy nincs itt a reptérnek olyan pontja ahová érdemes eltennem. Mert ha nem szolgálatba jövök, akkor ide nem tudok bejutni. Ide csak úgy jövök, ha szolgálatba küldenek, kimenőben ide nem jutok be. Tehát nem tudom hazavinni. Itt nem hagyhatom.
Be kell vinnem a laktanyába.

Oké. De hogy?

Kézben? Nem lenne gyanús?

Nagy valószínűséggel valamelyik ügyeletes csak megkérdezné, akár puszta kíváncsiság okán is, hogy az ott mi?

Mit mondanék?

Hogy hát izé, vak vezet világtalant?

 

Mert így nézne ki. Nem tudom, hány énem van, de most bentről szólni kellene annak, aki csak áll őrszolgálatban, egy kormánnyal a kezében, hogy: hahó, minden stimmel? Jól vagy így?

Mert mondjuk még az IFA-n valahogy eljátszhatnám a platón, hogy vezetek, de lenne egy enyhe pikantériája a jelenetnek, és lehet, hogy az se győzne meg mindenkit, ha leszögezném, hogy én gyorsabban hajtok a sofőrnél, előbb beérünk a laktanyába.

Ha meg mondjuk a csapat ügyeletesnek - miután felsorakoztunk előtte a szolgálat után - mondanám, hogy viszem haza, ez se biztos, hogy mindent megmagyaráz.

Nem, kézben nem vihetem.

De akkor hogy?

Rejtsem a gatyámba?

kormány2.jpg

Hátul úgy nézne ki mintha beszartam volna.
És nem is csak a dudor miatt, hanem ahogy megyek vele.
Elől meg úgy mutatna, mintha valamilyen gigantikus heresérvem ellenére azért még felállna a farkam. A kabát alatt elől instant sörhas, ami este, szolgálatba lépés előtt nem volt, reggel már van, vagy ugyanilyen, ha fentre teszem elől, mert úgy tyúkmell, hátul meg úgy mutatna, mintha simán púpos lennék.

Próbáltam azt, hogy behúztam a hasam és a kormányt úgy igyekeztem a kabát alá tenni, hogy a cintányér alakjának a közepét illesztettem a köldökömbe, hogy a homorú részét mutassam a külvilág felé, de úgy néztem ki, mintha lenyeltem volna egy mosógépdobot. Mikor meg ezt felismerve elővettem a kormányt újra, olyan érzésem lett, hogy kibeleztem R2D2-t, és a medencecsontját próbálgatom magamhoz.
Sehogy se jó ez.
Nem fogom tudni kivinni.
Akkor viszont vissza kéne szerelnem.
Itt így nem állhatok, a birtoklás öröme nem elég most, hogy hosszan élvezzem.
Visszaszerelem.

Valami mást kell kitalálnom.

 

Kicsit gondolkodtam azon, hogy csak provizorische szerelem vissza, nem húzom meg rendesen, hogy amikor kitaláltam, hogyan viszem ki, gyorsabban ki tudjam venni újból, de aztán bevillant a kép, hogy száguld a vontató egy kerozinos kamion felé, miközben a sofőr rémülten tartja a kezében a kicsavarozott kormányt, ezért úgy döntöttem mégis meghúzom rendesen.

Az éjszaka további részében inkább csak melegedtem benn, beindítottam, egy helyben járattam a motorját és úgy döntöttem, mindig ezt csinálom majd, minden éjszaka.

Jó, lehet, hogy majd csak egyszerűen beindítom a motort, előtte nem szerelem ki és vissza a kormányt minden alkalommal.

 

Centi_30.jpg108

 

 

 

 

1988. február 1. hétfő


Kaptam ma körletelhagyási engedélyt, kimehettem 8:00 - 17:00 óra között.
Vissza kell mennem a laboreredményekért.
A laktanyabeli orvos egy alkoholista majom, de amúgy pedáns alak, ha épp nem iszik, mert ő jobban észben tartja, mikorra rendeltek vissza a Honvéd Kórházba, mint én.
Ha rajtam múlik, hetekre elfelejtem, hogy ki akartam menni.

Ambivalens érzéseim vannak a hazamenetellel kapcsolatban.
Mert ha nem azt akarom bizonyítani a tiszteknek, hogy nem tarthatnak benn, mert úgyis megtalálom a módját, hogy kimenjek, akkor nem nagyon érdekel, hogy hazajutok-e. Akkor jól el vagyok itt benn.

Van egy mára már jól ismert keretrendszer, ami meghatározza az életem, de valamennyire idomultam hozzá, már-már szabadnak érzem magam attól, hogy valamennyit tágítottam a kereteken, és ismerem az egészet, mint a tenyeremet.
Valószínűleg a koncentrációs táborokban is ilyesmi segített a túlélésben.
Bármennyire is szűkült le az életterük, mindig volt minimális mozgástér, hiába voltak nagyon szűkre szabva a határok, mindig voltak benne kiskapuk, de legalábbis ösvények.
túlélés.jpgMert az őröktől szolgáltatásért kapott cigarettavéget el lehetett cserélni apró kenyérdarabra. És az segíti a túlélést. De nem gondoltak egész kenyérre, vagy pékségre.
Az az ő világunkban nem létezett.
Nem gondoltak a határokon túlra.
Akkor kibírható.
Ha kis kenyérdarab a világ, akkor kiszámíthatóvá válik, megismerhető, és ha ismert, akkor meg lehet találni és meg lehet tanulni azokat az ismereteket, amik segítik a túlélést.

Én most ezt csinálom. Ha nem megyek haza, ha nem gondolok a kinti életre, a civil kenyérre, akkor valahogy jobban működöm, az agyam jobban fókuszál arra, ami itt van, benn történik. Jobban oda is figyel, többet elemez és jobb megoldásokat talál. Nőnek a túlélési esélyeim.

De mi is volt, ami benn mostanában a legjobban foglalkoztatott?
Hát, hogy szerzek egy kis vontatóból kormányt.
Vagyis, amint átvettem a laboreredményeket, szaladok is haza csavarhúzóért.

Nem szabadultam könnyen a kórházból, mert még elmentem a gégészetre. Itt a fül-orr-gégész még bele akart nézni a torkomba. Megtette, majd a fejét csóválva mondta, hogy a legjobb az lenne, ha kivennénk a mandulámat.
Majd kiugrottam a bőrömből, ilyen jó hírt rég hallottam, de szerényen jegyeztem meg, hogy ahogy ő jónak látja. Bólogatott egy kicsit, majd szólt, hogy belenézne az orromba, hogy lássa mennyire javul. Még mindig nem volt elégedett.
– Két két múlva jöjjön újra! – fejezte be végül a vizsgálatot.
Leléptetett, én meg robogtam haza.
Volt egy kis időm és a Zsigulimmal tettem egy kört Újpalotán.
Imádom ezt az autót, imádok vezetni.
Azt hiszem egész idő alatt szélesen mosolyogtam.
Csak leghátul, a csomagtartóm legmélyén éreztem, hogy disszonáns az előbbi gondolat, mert azért ez nem koncentrációs tábor. Vagy lehet, de nagyobb. Országos méretű. Azt meg most még be se látom, olyan messze vannak a határok.
És amikor a túra után a szerszámok közül kézbe vettem a csavarhúzót, felötlött, hogy vajon ez kell-e a túléléshez. Segíti-e azt?

Kicsit visszaültem a volánhoz és elképzeltem a kocsiba azt a kormányt, a fasza sebességváltó gomb mellé, és úgy raktam a táskámba a csavarhúzót és egy dugókulcsot, hogy csak ez a két dolog segíthet túlélni.
Semmi más.

Centi_30.jpg109

 






1988. január 31. vasárnap


kormány.jpgMa Ferihegy 2-re vittek éjszakára. Most nem vittem magammal sem walkmant, sem rádiót, mert az volt a tervem, hogy lopok egy kormányt.
Egy kis reptéri vontatóban néztem ki még valamikor novemberben, mikor Molnár Csabival rodeóztunk az egyikkel. Nagyon kis pofás kormány, vaskos és kicsi, nem olyan vékony vacak, mint ami a Zsigulikban van. Viszek haza ilyet. Hogy miért ma? Nem tudom, így ébredtem, hogy ma ez a feladat. Beugrott, hogy múltkor tetszett, lopok magamnak egyet.

Minden ideálisnak látszott.
Mészáros volt a csapat ügyeletes tiszt, ő nem az a vadul ellenőrizni járó fajta, éjféltől a kettes gépállóhelyhez tett ki, ami gyakorlatilag a reptéri gépjárműparkkal határos, és amiatt is úgy látszott szerencsém lesz, mert felhős, hideg éjszaka terült szét rajtunk.

A lopás azért az egy fura dolog.
Úgy valahogy beszarik tőle az ember!
Nem tudni miért, de olyan, mintha rosszban sántikálnék.

És az ember félni kezd, hogy lebukik.
Be van szarva tőle.
De mégis elmegy lopni.
Ha igazán félne a büntetéstől, nem merné megtenni.

Hát én azzal nyugtattam magam, hogy én egy reptéri vontató kormányát akarom ellopni.
Az szerintem nem bűn.
kormány1.jpg
Beültem az egyik vontatóba és elővettem a kanálgépem. Ezt kaptam még Bikanyakútól az első napokban. Basszus, több mint egy éve.
Kivettem a kést és nekiestem a csavaroknak.

De valahogy nem passzolt, nem illett és nem tudtam leszedni. Nyilvánvalóvá vált, hogy be kell hoznom valamit. Valami eszközt.
Mondjuk csavarhúzót. Meg egy 17-es dugókulcsot.

De ezt itt benn elég nehéz megmagyarázni. Vagy a kapunál táska ellenőrzésnél, hogy az meg minek?
Mert tényleg minek?
Ugyanis, ha valami elromlik, csak jelenteni kell, az ÉPK-sok megjavítják.

Minek ide csavarhúzó? Mit mondok, ha bárki megkérdi?

Kiderül, hogy lopni fogok.

Mindegy.

Én behozom.

 

Centi_30.jpg313

 

 

 

Július 11. Szombat

Napközben be voltunk szarva nagyon, többször megkerestük egymást Molnár Csabival, hallott-e valamelyikünk lezuhant MALÉV gépről, volt-e valami fennakadás, van-e hír, hogy valamelyik elromlott, nem tudott felszállni, vagy, hogy egyenesen minket gyanúsítanak-e, amiért mindent elállítottunk?

De egész nap semmi nem volt, pedig minden neszre felfigyeltünk, minden mozgást megvizsgáltunk a folyosón, nem értünk jönnek-e. Gondolkodtunk, hogy jöhetnek rá, hogy mi voltunk, mondjuk ujjlenyomatot vesznek, és már láttuk magunkat, ahogy csajkával kopogunk át egymásnak a cella falán.
Megbeszéltük, hogy többet ilyet nem csinálunk, nem nyúlunk a pilótafülkében semmihez, legfeljebb még azt megnézzük egyszer, ha a kormányt befele nyomjuk, kijönnek-e a pedálok, de többet semmit nem piszkálunk.

Talán az lehet, hogy ráfogták az egészet valamelyik takarítónőre, vagy, hogy a következő szolgálatba lépő pilóta úgy vélte, az előző társa szórakozott vele, esetleg gömbvillám állította át a gombokat. De vélhetőleg senkiben nem merült fel az a gondolat, hogy mi voltunk. Tán olyan elképzelhetetlen, szinte blaszfémia azt feltételezni,  hogy egy határőr ki tudja nyitni a gépet, be mer ülni a pilótafülkébe és van pofája összekuszálni a dolgokat. Nem, ez viccnek is rossz, csak olyan lehetett, aki amúgyis feljárogat a gépekre, biztos valamelyik rosszindulatú, szalonspicces takarítónő. Mindenesetre úgy néz ki, ezt egyelőre megúsztuk.

 

Éjszaka most Ferihegy 1-re mentem kutyával.

Sokat álltunk kinn, ezért a részleges áramszünetben begyalogoltam egy gép mellé. Részleges, mert világítottak a repteret üzemeltető fények a leszállópálya mentén, és az irányítótoronyban. Ezeket tegnap Ferihegy 2-n csak akkor kapcsolták be, ha közvetlenül indult vagy érkezett valami gép.

Most Pofás volt velem. Ez az első alkalom. Amúgy Misike kutyája, szinte csak vele megy szolgálatba. De mára elkértem, még egy jó adag büszkeséget is kiváltottam, hogy szeretném a kutyáját megismerni.

Szerettem volna, de nagyon sok esélyünk nem volt ismerkedni, mert hullafáradt voltam. Nem volt most Rövid Ugrásom, 24 órát pihentem, de azért ma csak lerendeltek külső körletet takarítani, meg úgy egyébként is 12:20-tól talpon vagyok. Reggel 6-kor adtam le a szolgálatot és csak 8-kor feküdtem le.

Most meg hajnal 4 óra.

Még sincs kedvem ismerkedni Pofással.

Lefektettem magam mellé.

 

Leültem a gép kerekére. Illetve csak nekitámaszkodtam, de olyan nagy felületen sikerült, hogy nem csúszhattam le.

Tu154_főfut.jpg

Pihenni akartam, nem bóbiskolni.

Nem volt terv, de azt tudom, hogy elaludni kifejezetten nem akartam.

De mégis meg tudta rázni valaki a vállam.

Bódai hivatásos törzsőrmester állt előttem, olyan pózban, mint aki lehajol féloldalasan egy élettelen test fölé, megpiszkálja és figyeli, hogy felszusszan-e.

Én felszusszantam, és úgy meghökkentem, hogy elfelejtettem felállni. Bódai egy fiatal, majdhogynem energikus tiszthelyettes.

– Mit csinál, katona? – kérdezte érdekes aggodalommal a hangjában.

– Elaludtam.

Olyan fáradt voltam, hogy a „jelentemet” is elfelejtettem.

– Hogy-hogy? – olyan őszinte csodálkozás érződött ebből a kérdésből, hogy megnyugodtam. A „hogy lehet az”, naív kérdése sugárzott belőle.

Azok a tisztek, akik nincsenek közvetlen kapcsolatban a sorállománnyal, nem tudják, hogy minket teljesen széttrancsíroznak? Hogy alig tudunk pihenni, mindenki élőhalottként vegetál?

Úgy éreztem, annyira erős a megdöbbenése, hogy nem kell magyaráznom, a lényeg elég lesz.

– Muszáj volt. – mondtam röviden, a keréken ülve, és olyan beszédes volt mindez, az ábrázatommal, a hangommal együtt, hogy jóindulatúan válaszolt.

– Ez így nagyon feltűnő, valaki megláthatja. Menjen ki hátra és néha guggoljon le.

Felálltam, megköszöntem.

Most először beszéltem, beszélt velem egy tiszt emberként. Nem volt „törzsőrmester elvtársnak jelentem”, nem volt „ezt azonnal jelenteni fogom”, hanem értés és megértés volt.

Talán nincs veszve minden.

 

Kimentem a beton szélére, kicsit megcsapott a gazos terület szele és most jöttem rá, a meleg nyomott benn el. A beton ontja magából a nap melegét. Mint egy kazán fűti a levegőt maga felett.

Úgy is mondhatjuk, dög meleg van.

Nappal kánikula, éjjel tompa hőség. A beton meg tüzes katlan. Ebben a sötétben olyan, mint a legfelső rétegében alattomosan megszilárdult lávafolyam, ha rálép az ember, átszakad és köpi a parazsat magasra.

Tényleg jobb a fűben.

 

Szolgálat után a reggelihez igyekezve a a klubszoba előtti folyosón meghallottam egy hírrészletet. Mire visszafordultam a nyitott ajtóhoz, amin belül néhány idősebb katona hallgatott rádiót, addigra a hírt elmondták.

Nem tudom mi lehetett, csak foszlányokat fogtam el, nem értem, mi keltette fel az érdeklődésem.

De most már végighallgattam a híreket. Most épp azt mondják, az ENSZ az Ötmilliárd napjának nevezte ezt a napot, 1987. július 11-ét, és egy horvát csecsemőt, Matej Gaspart nyilvánította a Föld ötmilliárdomodik lakójának. Elmondta a bemondó, hogy ez persze jelképes, nem lehet pontosan tudni, csak átlagot vontak. De nagyon sokan nincsenek elragadtatva, a hetvenes évek óta sorra jelentek meg a borúlátó, néha egyenesen pánikkeltő, globális éhínségeket és polgárháborúkat vizionáló tudományos publikációk.

Hát igen ezt megértem.

Illetve francokat.

Mennyi ötmilliárd ember?

Budapesten elférne?

Vagy Magyarországon?

Lapjával?

Van egymilliárd katona?

Hányan vagyunk?

Sok az egymilliárd? Százmillió? Mennyi az?

És mennyi fiatal van?

Hány velem egykorú, 18 éves?

ötmilliárd.jpg