Centi_30.jpg291

 

 

 

 

Augusztus 2. Vasárnap

Nem tudom, hogy Gyuri intézkedett-e, de ma egész napra a kutyakonyhára rendeltek. Sokat tépelődtem egész nap, de végül úgy döntöttem mégis Lux lesz az én kutyám.

Délelőtt kezdett felhősödni, de a kötelező feladatok után kihoztam és gyakoroltunk. Azt szerettem volna elérni, hogy leültetem és ott hagyom, de amint én elléptem mellőle, ő is megindult. Valaki egész jól belenevelte, hogy leüljön, és úgy maradjon, amíg egy helyben maradok én is, de valósággal kirobban, amikor megmozdulok. Pont azt a kényszert látom benne, ami miatt már Buksinál sem éreztem magam jól.
Buksinál jobban semmilyen kutyát nem láttam jobban tudatni, hogy mennyire ellenére van az egész macera. Unottan, nyeglén, vagy egyenesen ellenségesen viselkedett, meg néha szemrehányón, vagy durcásan nézett, valahogy úgy, hogy “jól van baszki, meg lesz még ennek a böjtje”. Persze ez is a kedvétől függött, mert ha épp olyan kedve volt, mindent megtett első szóra és még örömét is lelte benne. De Luxnál még azt is megfigyeltem, hogy amíg ül mellettem, ha csak megmoccanok, megvakarom a fülem, vagy lejjebb nyúlok a pórázért, akkor összerezzen.

Tehát verték. Vagy legalábbis valahogy megfélemlítették. Oké megteszi most azt, amit kérünk, de félelem lett belé oltva és ez valahogy túl sok nekem.

kutya-fel.jpg

Emiatt is döntöttem úgy, hogy továbbra is magamra vállalom. Fogalmam sincs, hogy fogom a fájdalom kiiktatásával fegyelmezni és hogy fogom tanítani, mert amilyen módszerek most eszembe jutnak, vagy aminek a leírásával most rendelkezem, az semmire nem használható. De nem tetszett, hogy ez a fiatal jószág a kezünk alatt félni kezd. Igazából nem tudom a többi kutyának a történetét, mert ez a félelmi reakció nem jellemző. Néha-néha lehet látni, a fiatal kutyákon inkább, de nem gyakori. Vajon miért? Mert szakképzett emberek képezték ki őket és utána kerültek ide, vagy itt képezték ki a korábbi társaim fenyítéssel, csak az idők folyamán a kutyák rájöttek, mit várnak tőlük, megtették, ezért elmaradt a fenyítés, és lassan elhalványult az emléke is?

Nem tudom. Nekem kellene valahogy magamhoz ragadni a kezdeményezést és Lux kiképzését fájdalom nélkül befejezni. Nehéz lesz, mert pont azt szeretem benne, hogy olyan kis szeleburdi. Ő emlékeztet leginkább Buksira és nehéz lesz pont őt eltüntetni belőle. Ha egyáltalán képes leszek rá.

Közben lassan beborult és lehűlt a levegő. Pont olyan lett a hőmérséklet, hogy kellemesen simogatta a hőgutában feltüzelt testet. Ezt a többi kutya is érezte, mert hirtelen nagyon élénkek lettek és érdeklődve figyelték, mit csinálok kinn az egyikükkel. Emiatt meg lelkiismeret furdalásom lett a többivel szemben, de nem gondolhattam arra, hogy kihozom őket, mert elkezdett zuhogni az eső. Benn a kutyakonyhán bevackoltam magam a csibészruhára. Meg lennék lepődve, ha a többiek nem horpasztanának egész nap. Nem véletlenül népszerű ez a szolgálat az öreg kutyások körében.

Centi_30.jpg331

 

 

 

Június 23. Kedd

A hatodik Rövid Ugrásom ez a mai. Este 10-kor adtam le, ma reggel 6-kor már megint felvettem a szolgálatot. Ferihegy 1-re osztottak be újra. De végre ez most kutyás szolgálat, Szemit vittem magammal.

Mike törzsőrmester a kutató ügyeletes tiszt. Sosem igazodom ki rajta. Igazából rendes, de valahogy nem következetes. De persze nem elvárás, miért lenne? Ma két szovjet és egy iráni gép jött, amihez nekem ki kellett menni, de sokkal tovább hagyott kinn a betonon, mint, ahogy vártam. Először jött a két szovjet, majd három óra múlva az iráni. Az érkezések közt behívhatott volna, de nem tette.
A két Aeroflot gépen csak feketék utaztak, ennyit sose láttam egyszerre. Hangosak, zajosak, a földi utaskísérőknek folyamatosan instruálni kell őket, hogy ne széledjenek szét. A kopasz Tokos van kinn mellettük. Enyhén köpcös kis fürge szemű srác, láthatóan nem tud hatásosan megjelenni, hogy a látványától a feketék jobban viselkedjenek. Nem egyenesen indultak el a lépcsőtől a buszhoz, hanem megnézegették többen a kerekeket, a hajtóművet. Ez érthető, engem is érdekelt, úgy meg pláne értem, hogy otthon beszállnak ebbe a gépbe a szavannán és azt még értik, hogy mitől megy az elefánt, de hogy mitől megy ez, azt nyilván kevéssé. Már ott tartanak, hogy az egyik bakot tart a másiknak, hogy az jobban belásson a hajtómű kráterébe. A földi utaskísérőt teljesen figyelmen kívül hagyták, hiába magyarázott nekik, szélesen gesztikulálva. Tokos kiinteget, hogy segítsek, mert ő inkább foglalkozik a rendesebbekkel, akiket nehezen bár, de kézjelekkel, és a „kurva anyád, szállj már fel a buszba” vezényszavakkal a helyükre lehet küldeni.
Határozott léptekkel indultam fel a betonra a fű széléről és amikor már viszonylag közel voltam a két igazi renitenstől, amilyen mély hangon csak tudtam, rájuk kiáltottam és egy náci karlendítés-szerű mozdulattal leparancsoltam őket egymásról. Szemi a kiáltásomra felkapta a fejét, meg valószínűleg a szokásostól eltérő mozgás is felkeltette a figyelmét, mert kihúzta magát, a farkát magasra emelte, fülei dárdaként meredtek felfelé és iszonyú szigorúan nézett a két feketére. Hosszú szőre az erőltetett menetben ütemesen rezgett rajta és sokkal robosztusabbnak mutatta, mint amilyen valójában volt. Ez így együtt megtette a hatását, a renitens négerek tízpontos levegőgyakorlattal ugrottak le egymásról és sprinttel vegyültek a többiek közé. Így, hogy sok feketét láttam együtt, ijesztően egyformának tűntek. Ráadásul valami sportklub vagy egyetemi válogatott tagjai lehetnek, mert mindegyik drapp nadrágot és fehér inget visel.

Én megtiltanám nekik az egyenruhát. Megkülönböztethetetlenek.

fekete kápó1.jpg

Nem tudom mi ütött belém, talán karlendítéstől, de mindenesetre kirobban belőlem a kápó. Nem akartam ezektől semmit, de egy intés tőlük, hogy bocsi, az valahogy hiányzott. Annyira, hogy odatrappoltam a csoporthoz, megint kiáltottam, hogy hé, és mivel nem ismertem meg, kik rendetlenkedtek, találomra rámutattam közülük kettőre, majd egyenes karral magam elé döftem az ujjammal, hogy ide álljanak. A vidám csoport egy pillanat alatt kővé dermedt, a mosolyok lefagytak. Ahogy csukódtak be a szájak és halt el a fogak fénye, úgy lett egyre csillogóbb az a sok biliárdgolyó a szemgödrükben. És a tágra nyílt szemhéjak alól a rémület vibrált. Akikre rámutattam, hirtelen egyszerre szólaltak meg, magyarázták, hogy nem ők voltak, és tényleg látszott, hogy be vannak rezelve.
Féltek.
Ez most szarul esett, ellenkezésre, pimasz pökhendiségre számítottam. Erélyes akartam lenni, ellentmondást nem tűrő, de ezt most így hogy? Még mérgesebb lettem rájuk.

– Menjetek a picsába! – legyintettem feléjük és valóban nekikezdtek, mert villámgyorsan felpattant mindkettő a buszra.

Miután elmentek Tokos odajött és belecsapott a kezembe, hogy ez nagy volt öregem! Azért a kutyától, hogy beszartak!

Nem tudom, nem lett jókedvem. Mindig azonnal az orromra koppintanak fentről. Vagy bentről, vagy mittudomén. Ahogy valami olyat csinálok, amit nem annyira érzek én sem helyénvalónak, azonnal kapok valami pofont. Miért nem lehettem egy kicsit geci? Nem lehetett volna, hogy ellenkeznek, én meg kipróbálom végre egyszer, hogy milyen élni a rám ruházott hatalommal? Esetleg visszaélni? Honnan jönnek ezek, hogy egy kiáltástól teli rakják a gatyájukat? Nem lehetett volna, hogy kipróbálom és csak később szégyellem el magam? Magamtól. Amit én csinálok, amiatt? Nem pedig az ő reakciójuktól? Azt képzeltem, geci leszek, ők szemtelenek, erőlködünk egy kicsit egymással, de aztán ők így is, úgy is felszállnak a buszra, majd amikor elmennek, én átgondolom, mit műveltem és elszörnyülködöm magam és lelkiismeret furdalásom lesz.

De nem, mindig azonnal pofára esem. Ha megfordulok kocsival záróvonalon, akármennyire nézek körül, mindig a rendőrök karjaiba kanyarodom rögtön. Még az a gondolat sem suhanhat át az agyamon, hogy na, ez meg van. De amúgy ez valahogy a vezetésnél rögtön elkezdődött velem. Korengedménnyel alig több, mint tizenhét évesen jogsit szereztem.
Apu kisgyerekként megtanított vezetni, a KRESZ nagy részét az utazásainknál tőle ellestem, így a jogosítvány megszerzése gyerekjáték volt. És Apu hihetetlen ajándékkal lepett meg. Aznap amikor délután végre az okmányirodában átvehettem az vezetői engedélyt, előtte délelőtt elvitt egy közeli ház parkolójához, ahol egy Trabant eladója várt ránk.
Húszezer forintért megvettük az öregecske, de patent kis okkersárga autóját. Apu nekem vette. Majd kiugrottam a bőrömből, kínszenvedés volt kivárni a délutáni ügyfélfogadási időt. Átvettem a jogsit és rohantam haza, hogy beülhessek a kocsimba.
Apu olyannyira megbízott bennem, hogy fel sem merült, hogy beül mellém. Én emiatt nagyon hálás voltam, mert úgy szerettem volna menni először, mint aki a maga ura. Úrvezetőként megízlelni az önálló helyzetváltoztatás élményét. Tettem egy kört a kerületben és életemben először tankoltam. Elvarázsolt, hogy amint elfordítom a fényszóró kapcsolókarját, felgyullad a műszerfal világítás és megmutatja mennyivel megyek, meg, hogy hány kilométer van benne. Egy komplett űrsikló pilótafülkéjében éreztem magam. Persze minden autónk ilyen volt, de ez az enyém volt, minden kar és pedál meg persze a kormány engem szolgált.
Másnap este újra kocsikázni akartam, persze elvittem Aput egy körre, akkor, amikor azt éreztem, teljesen belaktam a kocsimat és nem vizsgadrukkal mutatom neki forgalomban a vezetési tudásom, hanem meginvitálom egy kicsit csavarogni együtt a környéken. Akkor azt éreztem felnőttem. De ez nem tartott sokáig, mert már másnap vad huligán lettem, próbálgattam a kocsi határait és meg voltam győződve, hogy az enyémek messze azon túl húzódnak. Bőven a megengedett sebesség felett száguldoztam, igyekeztem csikorgó kerekekkel bevenni a kanyart. Azt utáltam, hogy tél lévén figyelnem kellett, hogy csak száraz úton haladjak. Az Erzsébet királyné útján döngettem a Bosnyák tér felé, közben minden gyalogost megnéztem, hátha engem figyelnek, ahogy száguldok. Büszke voltam nagyon. Néztem oldalra hosszan, majd amikor visszafordítottam a fejem, felkiáltottam.

– Bassza meg!

trabi.jpgÁllt előttem a kocsisor. Rémülten tapostam a fékbe, de tisztán látszott, hogy ez nem elég. Meg is csúsztam, oldalra fordult az autó, úgy sodródott előre, ekkor önkéntelen felengedtem a féket, és amint megtapadtak a gumik, belőttek a sínek közé.

Az út jobb oldalán közlekedik a 62-es villamos, felugrattam az utat a villamos pályától elválasztó, méter széles járdaszigetre, átrepültem rajta és pont a villamosút közepén landoltam. Mindkét villamos pályára belógtam. A sín megütötte a trabi alját, megnyomta a küszöböt, emiatt nem nyíltak az ajtók, rémülten pislogtam a távolba, nem jelenik-e meg villamos.

Ekkor hangosan kocogtattak az ablakomon. Négy marcona kőműves állt kinn. A mögöttem haladó IFA utasai jöttek segíteni.

Letekertem az ablakot.

Egy mély dörmögő hang rezgette meg mellkasom, meg a kasznit.

– Jól vagy, öcsi?

Mi az, hogy öcsi? Jogsim van!

– Nem nyílik az ajtó. – mondtam kicsit vékonyabb hangon, mint szerettem volna.

– Annál nagyobb baj ne legyen! – röhögtek fel mindannyian, de akkor már levegőben voltam újra, mert a négy kerék felett megragadták a kasznit, megemeltek és egyszerűen kisétáltak velem az útra.

De azért megadták a kegyelemdöfést.

– Merre mennél, öcsi?

– Amerre az orra áll. – úgy éreztem, mintha egy lendkerekes kisautóban ülnék és a megfelelő sávba téve majd meglöknek, elindítanak. Hogy ne forgolódjon itt a kis hülye, állítsuk irányba.

El se köszöntek, letettek és mentek is vissza a teherautójukba. Szóval minden alkalommal, amikor fejembe száll „a király vagyok” érzése, pofán vág egy hülye szitu. Persze azért még nem lettem ezzel megszelídítve, mert két nap múlva csak összetörtem a trabit.

 

Amint a feketéket elvitték, leciháztuk Tokossal a gépeket, kaptunk szendvicset meg üdítőt. Tudom, hogy nagyon nem lett volna szabad, de a szendvicset megfeleztem Szemivel. Nem hiszem, hogy jót tesz neki, ha nem a megfelelő kajaidőben adok neki enni, nehogy elkezdjen rákattanni a kajára, aztán a kéregetésre. De valahogy így éreztem korrektnek, együtt érdemeltük ki, együtt szolgálunk, testvérek vagyunk. Mivel Mike nem hívott be, kinn töltöttem az időt amíg az iráni gép meg nem jött, ott maradtam a betonon Tokossal. Röhörésztünk, beszélgettünk, sokkal gyorsabban telik így az idő. Az iráni gépről nem adtak le nekünk semmit. Egyszer csak Mike törzs kiszólt nekem rádión, hogy azonnal menjek be. Közben láttuk, hogy jön Tokos váltása is. Messziről mondja is, hogy Mike távcsövön látta, hogy összeálltunk. Vagyis megbuktunk. Nem lehet a szolgálati helyet elhagyni, nem lehet két szolgálatot teljesítő katonának beszélgetni, együtt időt tölteni. De azért mi együtt is ballagtunk be. Mike alaposan leteremt bennünket és az a büntetésünk, hogy aznap nem megyünk már ki szolgálatba. Tényleg nem értem a tiszteket. Mennyire látják azt büntetésnek, hogy mások szívnak kinn helyettünk is? Igaz, hogy beígéri, hogy jelenteni fogja az esetet, szóval lehet ez rosszabb még. De délután szó sem volt erről a bukásomról benn a laktanyában, viszont betettek újra éjszakára kutyázni F1-re.

A hetedik Rövid Ugrás.

Centi_30.jpg337

 

 

 

Június 17. Szerda

29 hét telt el, 49 van hátra.

Nagyon kegyesek hozzám a feletteseim, mert ma megint 16 órát pihentem, ami persze a szolgálatba indulás-érkezés, fegyver leadás, étkezések miatt inkább csak 13, de ebben benne van legalább 7 óra alvás, meg persze körlet vagy folyosótakarítás is. Tehát délelőtt mentem szolgálatra Ferihegy 1-re. Valamiért hirtelen nagyon sok SU, vagyis szovjet gép jön. Emiatt rövidített pihenőkkel őrködtünk.

Ma kutyás szolgálatban vagyok, Fjordot hoztam ki magammal. Ezt most Gyuri, a kutyások vezetője javasolta, mert véleménye szerint minden kutyát ki kellene vinnem egyszer, hogy tudjam melyik, hogyan viselkedik őrszolgálatban, meg hogy a kutyák is megszokjanak engem, ebben a helyzetben is. És kezdjem a legidősebbel. Tehát Fjordot hoztam ki.
Ezt később nagyon megbántam.

A szovjet gépeket fokozottabban kell védeni, ezért ha szovjet gép érkezik, ahhoz mindig ki kell menni kutyával. Ez azt jelenti, hogy a beton távolabbi részénél a füves területen, a SU gép mögött kell járőröznöm. A kutyás szolgálatnak az a hátránya, hogy ilyenkor távol van az ember mindentől, minden esemény messze zajlik, olyan érzés, mintha elfelejtett volna a világ. De ha bemerészkedem a betonra, az szolgálati hely elhagyásnak minősül. Ma rajzottak a szovjet gépek, és emiatt Fjorddal 6 és fél órát álltunk kinn egyfolytában.
Szegény Fjordot nagyon sajnáltam.

Nem látszik rajta, de azért már öreg. Ha a szabályzathoz tartani akarom magam, akkor járőröznöm kell, folyamatosan mozgásban kell legyek. De hat és fél óra rengeteg. Óráról órára láttam Fjord mozgásán, hogy lassul, és a gerince megereszkedik. Igyekeztem sokszor megállni úgy, hogy a kutügy felől takarásban legyek, valamelyik gép elrejtsen a szemük elől. Viszont ha Fjord le is tud feküdni, nekem állnom kell. Így még jobban érzem a hőséget. Időnként leguggoltam és megsimogattam, úgy éreztem ez hűti a testét.
Az ötödik óra után beszóltam rádión, hogy be kellene mennem megitatni a kutyát, de a küti azt válaszolta, hogy sok a gép, nem mehetek be.
Érveltem, hogy a kutya állapota az én felelősségem, és úgy látom muszáj inni adnom neki, de nem engedtek be. Nagyon szarul éreztem magam, nem is nagyon mertem Fjord szemébe nézni, muszáj volt kínoznom.
A szolgálat végére Fjord nagyon megroggyant, lassú, csoszogós léptekkel araszoltunk a kutügy felé, igyekeztem füvön menni, amíg lehetett, nehogy kidörzsölje a forró beton a lábát.

fjord2.jpg

Szerencsétlen, mikor bevittem és pihentünk egy kicsit, olyan hosszan ivott, hogy nem értettem miért nem folyik ki belőle, aztán bezuhant a kutyaházba, és megtörten, szomorúan nézett a szemembe.

Benn a századnál variálnak a szabadnapokkal, sok a beteg. Kaptunk többen is kimenőt, de a készülődés előtt nekem és Balga Gyurinak is megvonták, mert kevés az ember, szolgálatba kell menni. Az, hogy nincs elég ember, azt jelenti, hogy jóval több Rövid Ugrásunk lesz.

Centi_30.jpg353

 

 

 

Június 1. Hétfő

Megint Tibivel voltunk ma délelőttös szolgálatban újra, öt órát álltunk kinn Ferihegy 2-n. Ez elég soknak mondható, bár észrevettem, hogy a kutyásoknak nem kell kétszer mondani, hogy induljanak kifelé, amennyiben jó idő van. Benn azért a kutatóügyeleten a pihenés nem felhőtlen nyaralás, csak székek vannak, feküdni nem lehet, vagy ha igen, akkor a linóleumozott betonon. De ha jó idő van, a kutyás messze hátra kimehet, és itt Ferihegy 2-n még le is lehet feküdni a fűbe.

A hátsó beton messzebb van az épülettől, nem csápok szívják ki az utasokat a gépből, hanem buszok szállítják el őket. Az épületektől nem annyira látni ide. Úgy egyáltalán, nagyon szerencsés helyzet, hogy a kutatóügyeletekből nem lehet rálátni a szolgálati helyekre, nem erre nyílnak az ablakok.

A nagy betonplacc mögé kell menni kutyával. Ott kezdődik egy végeláthatatlan mező, ebben a mezőben húzódik messze valahol a felszállópálya. A beton mögötti füves rész egy kicsit lejtős, vagyis a beton felé emelkedik. Így egy idő után az itt lófráló katona nem is látszik az épületek, következésképp a kutatóügyelet felől. Sima a pázsit, meleg van, süt a nap, elfekszünk mindannyian, még Para is.

Ahogy a katonák hívják mindig azt, ha jó dolgunk van:

Tiszta háváj!!

kutyás.jpg

Centi_30.jpg364

 




Május 21. Csütörtök

Ma elméleti oktatás.
Meddig tartanak a szolgálatok, mikor kezdődik, mire kell figyelni, mi a különböző ponton a feladat. Ilyeneket tanulunk. Például az „okmányos” szolgálat, ami a két reptérre befutó utak végén a ki- és belépő gépjárműforgalom megállítását, a benne ülők igazolványainak ellenőrzését jelenti, vagy a „beton”, ahol az utasok ki- és beszállásának biztosítása, a ideiglenesen magára hagyott gépek őrzése a feladat. Ha nem lesz a külföldre szökést a legelegánsabban, repülőgéppel kivitelezni szándékozó sok-sok honfitársam, rém unalmas lesz az egész.

Amúgy én igazi pesti flaszterfiú vagyok. Újpalotán nőttem fel, igazi betondzsungelben, a természetet csak hétvégén láttam, ha kirándulni mentünk, ami szerencsére szinte állandó családi program volt, a hétvégi telek megvásárlása után meg eléggé röghöz kötötten, egy kis területre korlátozva tapasztaltam meg. De a gyerekkor haverokkal fogékony időszakának helyszíne a lakótelep. Igyekeztünk a lassan eltűnő természet utolsó szigeteit megtalálni, kiélvezni - a Tesi pálya mögötti grundon, az elgazosodott földhányáson, az épülő M3-as autópálya gazdátlan építési területein, az orosz laktanya melletti szántóföldön egész a Szilas patakig. De ahonnan az expedíciókat indítottuk és ahova haza érkeztünk az a betonrengeteg volt. És most itt vagyok egy ember által tökéletesen leuralt földdarabon, betonszőnyegek és betonszalagok mellett, szögletes, posztmodern épületek közt. Mennyivel érdekesebb lett volna a határszél, erdőkkel, mezőkkel, patakkal. Vagy hegyekkel, mint Sopronban.

Sopron ma amúgy is sokat mocorgott bennem.

Eszembe jutott az elválás, eszembe jutott Réz Misi és Szabó Gabi, és ahogy elsodort egymástól minket a szél.

 

Nem nőttem össze velük, de ma eltűnik az életemből néhány szereplő újra.

Basa Pistiék leszereltek.

Olyan csöndben, mintha szolgálatba mentek volna. A sok részegeskedő vagány úgy ment el, se köszönés, se szaladgálás civilben, semmi.

Én nem így akarok. Azt akarom, hogy mindenki érezze rajtam kívül is, hogy én leszerelek. Az is, akivel együtt megyek el, és az is, aki itt marad. Basáékból, csöndben, civilben félszegen tébláboló, gyenge csoport lett, sorba lehetett őket állítani, nem álltak ellen a terelgetésnek. Rossz volt nézni. Azt éreztem végük van, már most feladták, a szabadságnak csak a tudata összetörte őket. Még ki sem mentek, bele sem kóstoltak, nem ízlelték meg a szabadságot, hogy rászokjanak, vagy visszariadjanak tőle, nem, ők már most összerezzentek és az újtól, mástól eleve rettegő kisállat bénult rémületével, apátiában rendeződtek alakzattá. Az itteni utolsó parancs elhangzása után élőhalottakká váltak és akkor találnak majd magukra amikor megkapják az első kinti parancsot. Úgy éreztem ők mindig engedelmeskedni fognak. Tán zúgolódni is a soruk miatt, de feltétlen odaadni magukat pénznek, hamis elveknek, dogmáknak. A kényelmes csöndet, a kritika nélküli élet állóvizét választva.

Basa, Dinó! Mi történt veletek?

Miért hallgattok?

Ez a csönd elfagyasztotta a lelkem. Rémített, nem akarom. Legyen zaj, legyen mindig csatazaj körülöttem, boruljon minden, dőljön meg, ami csak meg tud. Semmi ne legyen szent és sérthetetlen, ha nem szolgált rá, ha nem bizonyította, hogy érdemes rá. Senki ne várjon tiszteletet tőlem és megbecsülést, ha ennél az elvárásnál többet felmutatni nem tud. Mindenkit, mindent górcső alá veszek, és csak az alapos vizsgálat és mérlegelés után kap elismerést, de azt is visszafogottan, pátosz nélkül. Nem akarok hamisságnak élni. Minden felesleges, ami nem tesz hozzá az életemhez, minden feledhető, ha csak számomra értelmezhetetlen szokások, elvek, normák támasztják alá. Az kevés, lássam bennük magam legalább egy kicsit.

Ami nem fog meg, az nem az enyém.

Nem fogadom el a világmegváltó elveket, ha érzek benne csúsztatást, erőszakot, nem fogadok el vallást, ha kizárólagosságot hirdet. Nem fogadok el semmit gondolkodás, kritika nélkül. És nem kell, hogy igazam legyen, nem győzködök senkit. Az én világom az enyém. Ha abban stimmelnek a dolgok, nem érdekel a külvilág. Nem kell engem elfogadni, támogatni és elismerni sem. Ha örülök a kis apróságoknak, ha ünnep minden vidám perc, akkor nem kell dobogós helyezés, kitüntetés, csinnadratta. Legyen száz vállveregetés, mint egy érdemérem, és legyen száz mosoly naponta, mint évi egy szülinapi köszöntés. Érezzem a legkisebb dologban is a kihívást, és örüljek a legkisebb sikernek is.
De minden legyen az enyém, belőlem fakadjon, ne más, ne mások mondják meg, mit tegyek, mit gondoljak. Többet ne kapjak parancsot, vagy tudjam elengedni a fülem mellett.

És hol gyakorolhatnám ezt a legjobban, ha nem itt? Hol kapok máshol ilyen koncentráltan ennyi parancsot, szabályt? Hol tanulhatnám meg a legjobban szelektálni, elkerülni, megtagadni, ha nem itt?
Jó helyen vagyok, én nem fogok csöndben szerelni,  ha máshol nem, belül szólnak majd a fanfárok de ezt mindenki látni fogja, lássák majd, hogy tényleg felkészítettek, harcra kész vagyok, férfi, ember lettem.

che_redwhite-wallpapers.jpg
De mindenek előtt hatalmas öngól leszek. Úgy tesznek a katonaságnál harcossá, hogy mindazt tagadva indulok majd harcba, ami itt fontos a tiszteknek.

Az a Teremtmény leszek, aki a teremtőjére támad. Frankenstein, melengetett kígyó, Che Guevara. Nem akarok szabályokat, parancsokat.
Sem kapni, sem adni.

Soha többet.

 

Aztán este megint vécé takarításra rendeltek.

 

Centi_30.jpg366

 

 

 

Május 19. Kedd


gerinc_cikkbe23.jpgMentem ma Szilasihoz. Ő a szakaszparancsnokom mostantól. Valahogy mégis, hadd legyek kutyás. Én akartam ide kerülni, jó gyerek vagyok, végre tehetnék valamit a hazáért. Nyomtam nagyon, de végül örülök, hogy nem vette komolyan. Szilasi egy igazi pléhpofa, de a kékes borosta alól elengedett egy félmosolyt, hogy ne erőlködjek, nagyon nem áll jól, kezdi érteni miért tettek ki a konyháról.

– Majd meglátjuk! – zavart ki aztán.

Tényleg örültem, mert valóban szarul éreztem magam, hogy ilyen alávaló hazugságokkal csúszom-mászom, de ösztönös volt. Valahogy éreznem kellett, hogy van valami kis hatásom a sorsomra. Hogy nem csak dobálnak kényükre-kedvükre, hanem én egy kicsit bele tudok szólni. De undorító lett volna, ha Szilasi nem vicceli el. Azért ez amúgy nagy csoda, mert ő legkevesebb humorérzékkel bíró altiszt.

Megúsztam, gerinces maradok.

Még.

De amúgy nem tudom, mi van. A törzsszakaszba már nem, a második századba még nem tartozom.

 

Aztán elméleti oktatásra vittek a kopaszokkal együtt, majd megnéztük a szolgálati helyeket. Ugyan oda mentünk, ahova annak idején Dinóval, de akkor, mint érdekességet néztem, viszont mostantól ez lesz az otthonom. 2. századhoz tartozó reptéri őrszolgálatos leszek, vagyis KAMPÓS. Nem tudja senki, honnan jött ez az elnevezés, eredete a homályba vész, de ez az a név, amire a viselője büszke, a többinek szitokszó.

A Kampósok a két repülőtéren Ferihegy 1-en és 2-n teljesítenek szolgálatot, a repülőtér határőrizeti védelme a feladat, nyolc órás szolgálatokban. Vagyis arra kell figyelni, senki ne jusson be, ne jusson ki, és ne tehessen kárt valamiben. Na de ki jönne be? Akkora terület a reptér, hogy az első takarítónőnek az első száz méteren feltűnne, ha valaki nem odavaló. Ebből kifolyólag a szolgálat általában csak ácsorgásból áll, a kutatóügyeletes meghatározza az őrizeti pontokat, ki hova és főként mennyi időre megy ki. Elvileg 4 órát kellene pihenni a szolgálat alatt, de 2 órának már örülni lehet. Ha a kutatóügyeletesnek úgy tetszik, kirakhat akár 6-7 órára is. Ezért mindenki úgy könnyít magán, ahogy tud, könyvvel, rádióval, énekléssel, vagy bármivel, amitől gyorsabban megy az idő. Sokszor keresik meg egymást a különböző helyeken szolgálatot teljesítők beszélgetni, de elvileg minden tilos, állni kell és figyelni egyedül, mindenkitől távol.

Idegőrlő.

 

Kicsit játszottam az öreg katonát a kopaszoknak, hogy itt már jártam, de van kopasz, akit tegnap már felhoztak körbenézni, vagyis ugyanannyira ismeri a repteret, mint én. Aztán inkább elmondtam azt, hogy saját kérésemre kerültem el a konyháról. A hülyeségem komoly hatást gyakorolt rájuk, tisztelet övez.

De ezentúl mi lesz velem, még nem tudni.