Centi_30.jpg2

 

 

 

 

 

1988. május 17. kedd


Ötvennégymilló szívrobbanás.
Nekem a mai első az félálomban telt.
Már ébredeztem, de még nem voltam tudatomnál. Valami ragacsos, mégis illékony álomból érkeztem, zajlott velem, bennem valami esemény, aminek minden részletét éreztem, mégsem tudtam felidézni egyetlen apró foszlányt sem belőle.
Még égetett a pillanatokkal ezelőtt kézzelfogható valóságként zajló, fontos és rendkívüli történés hirtelen eltűnése miatti izzó fájdalom, de már tudtam, hogy valami olyat veszítek el, amiről soha nem derül már ki, hogy mi volt. Bezárult egy világ, oda már nem tartozom.
De nem tudtam, hogy hová is tartozom. Nem tudtam hirtelen, hogy hol is vagyok, mi is vagyok.
Az valahogy előbb tudatosult, hogy itthon fekszem a szobámban, de hogy ez épp mikor zajlik, katona vagyok-e még, vagy leszereltem-e már, az nem volt világos. Először az ugrott be, hogy nyilván leszereltem, hisz itthon vagyok.
A gondolat meg is akadt egy időre, és ebben a hiszemben feküdtem még egy darabig. Nem ösztönzött ez a gondolat semmire, nem siettette a végleges ébredést. Aztán valahogy bekúszott egy másik gondolat, hogy volt azért olyan, hogy még nem szereltem le, mégis itthon ébredtem. Magára a leszerelésre márpedig nem emlékszem. Lehet, hogy még nem is történt meg. Milyen nap van ma?

Körbenéztem a szobában és megláttam a tányérsapkám. Tehát katona vagyok még.

Aztán ezzel a gondolattal feküdtem még egy kicsit.
Egészen az ijedtségig.

Ilyen lesz majd, ha már leszereltem?
Ilyen semmilyen érzéssel fekszem majd?

Az ijesztett meg, hogy ugyanolyan semmilyen volt tudni, hogy már nem vagyok katona, mint most, hogy tudom, az vagyok. Ennyire természetes és majdhogynem közömbös érzés lesz arra ébredni, hogy civil vagyok?

Hogy semmire nem késztet majd ébredéskor, nem pattanok majd ki az ágyból, nem ugrom talpra, hogy na, akkor kezdjünk neki a civil életnek, csináljunk valamit?
Ez ijesztő.

Minden reggel hálát kéne rebegnem a sorsnak, hogy mögöttem a katonaság, ki kéne robbannom az ágyból, és irány a Szabadság.

Ááá, biztos így lesz, csak ma kicsit tompa vagyok. Majd holnapután tele leszek tetterővel.
De addig katona vagyok.

Ma, az első szívdobbanásomkor semmi voltam, a másodiknál civil, a harmadiknál katona, a negyediknél rémült, most meg még mindig katona.
Ötvennégymillió-öt szívdobbanás.
Már csak 30 órám van hátra, már csak 126 ezer szívdobbanás.

Na, akkor ki az ágyból, mintha civil lennél!

Hirtelen valóban felkeltem és elkezdtem összeszedni a civil ruhát, amiben szerelni fogok.
A héten minden leszerelőt hazaengedtek, mindenkinek megmondták, hogy az utolsó szabadnapjára megy haza, hozza be a civil ruháját. Emiatt már elég sokaknak benn volt, mint valami ékszerdobozt, olyan féltve tette mindenki a szekrényébe. Sokszor elhangzott, hogy akinek még nincs benn, az kopasz állat, de azért ezt, aki ugyanúgy holnap szerel majd, nem nagyon vette zokon, hiába hordozta végig Gulyás Gyula a napokban a civil alsógatyáját meg a zokniját, amiben az utolsó eltávról bejött, ahogy nemrég a répát, hogy ez itt a szabadság illata, nézze és szagolja, akinek nincs még benn ilyen.
Ebből is csak röhögés lett, mert mi, a korosztálya nem ugrottunk megszagolni, és a fiatalabb korosztályok sem tolongtak, hiába kergetőzött velük kiabálva Gyula a folyosón.

 

Gondosan összeszedegettem amiről azt gondoltam, jó lesz a leszereléshez. Hogy milyen gondolat szülte, már nem tudom, de valamiért a szürke szövetnadrág került a képbe. Talán valami olyan érzés, hogy ez ünnep lesz. Ehhez szépen kell felöltöznöm.
Lehet, hogy azt akartam kompenzálni ezzel, hogy reggel nem éreztem örömet arra az akkor még hamis érzésre, hogy civil vagyok. Talán így akartam elérni, hogy kényszerűen ünnepnek érezzem majd a leszerelést tényleg. Vagy lehet, hogy valóban úgy éreztem, hogy ez olyan hatalmas dolog, amit a ruházatomban is ki kell fejeznem.

Mindenesetre, majdhogynem azt a szerelést tettem be, amiben öregasszonyt dugni mentem.
Nem jutott eszembe, hogy akkor se volt jó, és akkor sem, amikor ebben Edithez mentem.
Nem lett nagyobb ünnep ettől akkor sem.
Mindenesetre ezt a pakkot állítottam össze, és sokkal korábban indultam be a laktanyába, mint ahogy a könyvem szólt. Egész úton a laktanya felé menet, izgatottan forgolódtam, hátha belefutok a VÁP-osokba, a katonai rendészekbe.
Remegve vártam a pillanatot, amikor belenevethetek a szemükbe, de nem találkoztam csak egyetlen honvéddel a Keletiben, vele meg inkább cinkosság jött létre. Mosolyogva mutattam a centim utolsó elemét, az egyest, majd a nagy táskámra csaptam, hogy civil ruha. Ő nagyon jó fej volt, pontosan látta, hogy nem gecizni akarok vele, hanem boldog vagyok és büszke. Tisztelgett, de mutatta a saját centijét, 95, ő is öreg, augusztusban szerel. Visszatisztelegtem, elmentünk egymás mellett és most tényleg boldog voltam és büszke.

Holnap leszerelek.
Végre holnap leszerelek!
Egy nap még.

Úristen milyen messze van a kezdet, milyen hosszú ideje várom.
539 napja.
Irgalmatlanul sok idő.
De holnap örökre vége, már csak egyet kell aludni.

 

Benn rögtön rám ugrott Bíró Zoli, hogy hallottam-e, Alex mit művelt?

– Honnan hallottam volna? Most jöttem be.

Mint kiderült, Alex volt a legutolsó leszerelő akit még beraktak ma délelőttre reptéri kampós szolgálatra. Mindenki kopaszabb volt nála a váltásban. Hogy miért került ebbe a büntetésnek is beillő helyzetbe, nem tudni, de őt még az utolsó pillanatig kihasználta a Határőrség.
Olyannyira, hogy nem pihentették benn a kutató ügyeleten, hanem mintha nem holnap szerelne, a szolgálat utolsó perceit is a betonon töltötte. Ilyenkor nem öröm a többieknek bemutatni a centi utolsó napot jelentő darabját, nem öröm elmondani, hogy holnap vége, kopaszok.
Nem.
Ez olyan szúrós, geci érzés, hogy a kurva élet, még mindig itt állok.

Amikor a délutános szolgálatra érkezők végül leváltották, olyan ideges volt, meséli Bíró, hogy teljes testtel, mint egy kalapácsvető, megpörgette a fegyverét és nagy ívben eldobta. Többek állítása szerint a fegyver vagy húsz métert csúszott még a betonon, csattogva, szikrázva.
Mintha nem valami precíz műszer lenne.

fegyver.jpg

Most mindenki erről beszél.
Tudom miért.
Nem azért, mert ezt csinálta, hanem mert ő csinálta.

Alex ideges?
Hihetetlen!

Hiszen viselkedése a sztoikus nyugalom, a szemében megcsillanó fényben szikrázó szelíd mosolygás, és a térdet csapkodó hahota határvidékei közt mozgott mindig, idegesnek, dühösnek sose láttuk. Kíváncsian nyitottam a körletünkbe, de benn Alexet jókedvűen találtam az általa gerjesztett kacagás közepén. Korábban is alig lehetett mellette pár percnél tovább röhögés nélkül kibírni, mindenből viccet csinált.

– Na, veled mi van, kukázni voltál? –  bökött a csomagomra nevetve.

– Civil ruha. – mondtam büszkén.

– Civil ruha? Az az igazi leszerelőknek már napok óta a szekrényében van.

Megállt a levegő, mindenki kerek szemmel vizslatott.

– Na menjetek a ...!  – vigyorogtam vissza, de eszembe jutott a szürke szövetnadrág.

Összeszorult a torkom.
Remélem nem fogok úgy kinézni, mintha kukáztam volna.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg3

 

 

 

 

 

1988. május 16.hétfő

Tegnap hazajöttem, de már nem volt lelkierőm menni sehova. Valahogy most, hogy tudom, hogy két éjszakát töltök el katonaként, egyet itthon, egyet, egy utolsót a laktanyában, nem lett sietős semmi.
Nem éreztem, hogy rohannom kell bárhova, mert három nap múlva annyira sok időm és annyira sok szabadságom lesz, amit másfél évig el sem tudtam képzelni.

Ebben a három napban még sajnálom is, hogy nem a laktanyában vagyok. Azok közt a srácok közt, akikkel most az utolsó hónapban nagyon összebarátkoztam, akikkel annyi történet köt össze, hogy felsorolni is nehéz lenne. Fájó szívvel hagytam ott őket, és igazán összeszorult a torkom, amikor én a laktanyakapu felé indultam kimenőben, ők meg focizni, hátra és most tényleg nem vittek labdát sem.

És talán azért is nem mentem tegnap sehova, mert délután, mielőtt hazajöttem vérvételen voltam.
Vér14.jpgVan olyan tisztes, aki maga is megy, és minden katonáját odaparancsolja, mert úgy gondolja ez kötelességünk, és van is ebben valami, teljesen önszántamból adtam, meg az öregek mindegyike is.

Megnéztem a naplómban, mikor adtam vért utoljára.
A katonaságom tizenhatodik napján. Akkor 525 napom volt hátra.
Most 538 nap van mögöttem.
Ez szinte keretbe foglalja az egész katonaságot. Akkor leadtam a civil vérem egy részét, most leadtam a katona vérem nagy részét.
Azt a vért, ami azóta, hogy a civil vért levették tőlem, keringett bennem.
Az eltelt 538 nap minden hónapjában, minden hetében, minden napjában.
Minden nap 24 órán át, minden óra minden percében.
Minden percben, minden szívveréssel.

54 230 400.

Ennyit vert a szívem katonaként eddig.

Ötvennégymillió-kettőszázharmincezer-négyszáz szívdobbanás.

Ennyit vert a hazáért hős katonaként, ennyit vert a Népköztársaságért egyszerű darabáruként, ennyit vert kezelhetetlen kamaszként, ennyit bajtársként, ennyit vert másfél év alatt, amíg nem voltam a magam ura.
Másfél év.

54,230,400 szívdobbanás.


 

 

 

 

Centi_30.jpg26

 

 

 

 

1988. április 23.szombat

6. nap laktanyafogság

Ez az elgondolás, hogy szépüljön a laktanya, ez tényleg jó ötlet.

Teljesen leszarom amúgy, mert 26 nap múlva leszerelek és egyáltalán nem érdekel mi lesz a laktanyával utána.
De ha objektív akarok lenni, akkor ez jó dolog.
Attól szar csak, hogy ezzel bizonyos kellemetlenségek együtt járnak.

És most elárulom, hogy az, hogy mi lesz a laktanyával az nem érdekel tényleg, de a felújítás maga, halálosan idegesít. Hogy tegnap korlátozva volt a vízfogyasztás olyannyira, hogy végül nem tudtam zuhanyozni, mérhetetlenül felháborított.
Sokan megoldották ma, de mire én eljutottam, este tíz körül, már elzárták a vizet megint. A rohadt felújítás miatt egész reggelig valamiért nem volt víz az épületben, pontosabban csak a wc padlóján volt a lefolyóból feltörő húggyal alaposan kevert elegy, de máshol nem volt.

És valahogy most ez a húgy megakadt középtájt és egy kisebb, de mélyebb, felduzzasztott tavat hozott létre. Ebbe mélyebben ért bele a legelső, még gumicsizma nélkül elérhető budiajtó.
Jobban megszívta magát, alaposan bedagadt.
És beszorult, nem lehetett kinyitni.

Talán ez lehetett az oka annak, ahogyan valaki  elvégezte éjjel a dolgát.
A nyomokból mindent ki lehet olvasni.
Mert nyomok bőven voltak.
colombo.jpgValaki ma éjjel kiment a vécére.
Az történhetett, elért a vécé ajtajához.
Látta, hogy áll benn a húgy.
Biztos, hogy papucsban volt.
Belépett a budi előterébe.
Az első egy méteren száraz a padló, de beljebb, már a piszoárok alatt is minden tiszta víz, de még a papucs talpának széle alá ért.
Itt vannak a nyomok.

Aztán megállt a mélyvizes medence előtt, talán már tudta, hogy nem nyílik az ajtó, csak nem hitte el, de az is lehet, hogy fingja nem volt nyílik-e, sőt valószínű, hogy nem is érdekelte, teljes természetességgel nyúlt az ajtó felé, lévén az ajtónak az a dolga, hogy nyíljon.
De nem nyílt.
Bedagadt.
Ott ez meglephette, hosszabb ideig tanakodhatott. De ahhoz, hogy a zárt ajtó meglepje, beljebb kellett lépjen a mély vízbe.
Egész mélyen beleért a csupasz lábfeje is.
Aztán elhitte végre, hogy nem nyílik és kiemelte a lábát, kiment a folyosóra és egy pillanatig nem tudta eldönteni mi legyen. Nem tudott szarni, ezért egy kis időre az kerekedett felül benne, hogy szarik rá, elmegy aludni.

Ugyanis tett pár lépést a körletek felé.
Majd valószínűleg belecsikart valami a gyomrába, vagy csak spontán érzések alapján felismerte, hogy ettől még ugyanúgy kell szarnia, így visszafordult az ellenkező irányba.

Jól okoskodott, mert ha a budin nem tudta elvégezni a dolgát, akkor még valahogy elintézheti a mosdóban.
Oda igyekezett.

Látszott mindez a nyomokból, mert a bal lába csupa húgy, mert a papucsa, mint valami szivacs, felszívott valamennyit, és minden lépésnél nyomta ki magából. A folyosó kövén pontosan látszott abból ahogyan csillog, hogy itt bizony víz van, minden lábnyomnál, olyan sok, hogy reggelig se száradt meg.

A nyomok azt mutatták elindult a mosdó felé.
Lehet, hogy tudta már útközben, de lehet, hogy csak ott tapasztalta meg, hogy nincs víz.
Ezt nem tudni.

De az biztos, hogy megoldotta.
A nyomokból ítélve az egyik zuhanyzót használta. A végtermék földet érésének helyzetéből és az elkenődött lábujj nyomokból arra lehet következtetni, hogy nem erős az elkövető combja, nem tartja fixen a görnyedt testet a tálca fölött a célzás közben, ezért dolga végeztével a lábát használva a papucs talpával igyekezett a megfelelő mederbe terelni az eseményeket, tologatta a cuccost a tálcán ide-oda, de az átcsapott a papucs szélén, és becsapott a lábujjak közé is.
Sőt nagyon valószínű, hogy a hugyos lábát használta, mert az kicsúszott a papucsból.
Erre a telitalpas nyomból lehet következtetni.
Így a végére összeállt a történet, megfejtettük.

Tehát végül elmondható, hogy valamelyikünk éjszaka kiment a budira, de nem jutott be, emiatt beleszart a zuhanyzóba, majd megfelelő formába öntve a produktumot, azt a lefolyóba taposta.

Végül.
Ennyi.

 

 

Centi_30.jpg33

 

 

 

 

1988. április 16.szombat


Ma egy ultra hosszú pihenőnap után Molnár Csabival mentünk fel együtt éjszakás szolgálatba. A tegnapi délelőttös szolgálatból ma éjszakába, az azt jelenti, hogy tegnap délután kettőtől ma este tízig pihenő van, több mint egy nap lógás, és még csak nem is szabadnap, így ezen a héten ez még egy nap lógást jelent, és az jó, annyival kevesebb a katonaság.
Minél többször nem csinál az ember semmit, annál kevésbé hat rá a katonaság.
Ez amolyan lejtős átmenet a civil élethez.
Ha az ember nem is megy ki a laktanyából, a katonaként töltött katonaidő mindenképp csökken, és ez a legtöbb, ami itt benn adható, a kényszer nélküli időtöltés lehetősége, és mivel benn majdnem minden kényszer,  ezért a kevés lehetőségből a semmittevés az egyik legkockázatmentesebb, a legcsábítóbb, a legtartalmasabb. Ha az ember sima létezéssé silányítja le a semmittevést, akkor is a lehető legjobb.
Lehet aludni, heverészni, vagy kimehet a katona szarni.
Akár naponta többször is.
Ahogy akarja.
Eszik, lemegy a konditerembe, esetleg fürdik és megy aludni. Ez úgy feltölt, hogy igazi ajándék egy ilyen nap.
De lehet egy ilyen semmittevős nap olyan is, hogy mondjuk olvasással, esetleg a körletben röhögéssel telik.
Vagy berúgással.

Na igen, azzal.

A berúgással telik a leggyorsabban az ilyen semmittevős nap.
Ha az ember nem emlékszik egy részére, akkor meg még inkább.

Ma a szolgálatszervezők jóindulatának vagy a figyelmetlenségének köszönhetően Molnár Csabival mindkettőnknek volt egy ilyen napja. Nagy kincs, ritkán van, hogy nincs szolgálat.
De aztán eltelt ez a nap is, északára már szolgálatba  kellett mennünk.

Csabival Ferihegy 2 hátsó gépállóhelyein szét sem váltunk, még az előtér csápjainak fémlépcsőjén ülve is beszélgettünk. Elmeséltem a tegnapi pókos sztorim, mondta, hogy ő is találkozott egy ilyennel, de az valahogy a csomagok közt utazva megsérült, nem szaladt el amikor ő odament, ezért gyorsan eltaposta.
De szerinte akkor is eltaposta volna, ha olyat lát, amilyet én tegnap.
Meg hogy milyen fura élmény volt rátaposni, kemény, de vékony héjazatban lágy hús, csak egy idő után roppan és fröccsen, de amúgy erős, mert a lábai mind rajta maradtak.

– Utálom a pókokat. – mondom.

– Ahogy a négereket?

Beugrott, hogy a tegnapi beszélgetésünkre utal.

– A négereknek a szagát utálom. De te honnan tudod, hogy külföldön nem szokták a néger szót használni?

–  Ó, sokat utaztam én régen – legyintett.

– Nem hiszem! Hogy a faszba? Senkit nem engednek ki az országból!

– Hát ész kell ide.

– Nem ész kell banyek, hanem engedély, meg útlevél.

– Azokhoz kellett az ész.

– Miért, hogy csináltad? Politikailag nagyon elkötelezettnek kellett lenned.

– Vagy veszélytelennek.

– Azt meg hogy?

– Úgy hogy soha nem érdeklődsz politika iránt. Ha viszont valamire felkérnek nem utasítod el. Tisztán üzleti kapcsolatként. Te tudod, hogy érdekük, hogy segítsenek, és segítenek is. Ők meg látják, hogy ha akarnák sem érdekelne jobban a politika, vagyis semmi másra nem használhatnak. Én főleg Isztambulba mentem, arannyal meg bőrkabáttal sefteltem. Hoztam be, annyit amennyit csak tudtam, és árultam.

müezzin.jpgNézek szájtátva.

– És milyen sűrűn jártál?

– Két-három hetente, vagy havonta, mindig változott. Kinn nagyon olcsó az arany meg a bőr, itthon meg drága és kevés van. Viszont igény rá hatalmas. És olcsóbban adom, mint az állami áruházak. Az aranynak meg elég magas a tört ára is, de van haver, aki direktbe árulja az ékszert.

– Mesélj Isztambulról.

És mesélni kezdett. A piacról, ahol ő az úr, a kedvét lesik az árusok. Ha másodszor mész, törzsvendégként kezelnek, meghívnak magukhoz, most már a legtöbb tud néhány szót magyarul, olyan is van, aki egész jól beszél. És szeretik a magyart.

– Szeretik? Aztán miért? Tudtommal mi sose szerettük őket.

– Mert rokonnak tartanak, a legnyugatibb török népnek.

– Na ne! Láttak már magyaron turbánt?

– De, komolyan, szeretnek minket, ha magyar vagy, már olcsóbb valamivel a portéka.

Aztán mesél az isztambuli sörözős, rakigőzös éjszakákról, a kikötői hangulatról, a birkaételekről.
És mesél a kurva mecsetekről is.

– Miért, mi bajod a mecsetekkel? – kérdem.

– Azokkal önmagában semmi. De tudod ezek a buzi mohamedánok, három óránként imádkoznak. Ehhez a mecsetben üvölt a müezzin. Hogy utáltam mikor arra ébredtem! Minden magyar utálta. Hajnalban, mikor elcsendesült a város, már csak két hang üvöltött az isztambuli tiszta égboltra, a müezzin hangja, meg a magyar hang válaszként, hogy a kurva anyádat!


Ránézett az órájára

– Elmúlt kettő. Nem váltottak le minket.

Felállt és teli torokból belekiáltott az éjszakába.

– A kurva anyád!!! – aztán felém fordult – Na, valami ilyesmi van Isztambulban.


Aztán már csak keveset szóltunk egymáshoz, mindketten úgy elálmosodtunk, hogy csak pislákolni volt erőnk váltásig.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg65

 

 

 

 

1988. március 15. kedd

Tegnap este, amikor beérkeztem, olyan vadidegennek éreztem mindent, olyan messze voltam mindentől, ami a katonasághoz tartozik, hogy kedvem lett volna sírva fakadni. De egy isteni sugallat megvédett ettől. Sírva röhögés lett végül, nem sírás.

Miután tegnap belebújtam az egyenruhába, úgy éreztem, hogy megint szabadságvesztés felé indulok, és miután eljöttem otthonról, szinte percenként vettem elő a centim és néztem meg, hogy hány napom is van hátra, mert tudatosítanom kellett, hogy nincs már sok, nem kell ennyire szarul éreznem magam, amennyire érzem, mert nincs sok hátra, nincs sok hátra.

metronome.jpgDe mindig elborult az elmém, mindig szédülni kezdtem afelé a mély szakadék felé, amit a katonaság, a kötelezően, akaratom ellenére végzett feladatok kényszere, a teljes szabadságvesztés jelentett.

A szeretett centim, mint egy metronóm, pontosan mutatta, mennyi van hátra és mindig visszarántott pár percre a szakadék széléről. Az, hogy akaratom ellenére, külső kényszer nélkül, de mégis a laktanya felé tartok, nagyon hamar a szakadék szélére lökdösött újra.
Nem akarok menni, nem akarom megtenni, mégis teszem.

Mi ez, ha nem a rabszolgaság?
Mi ez, ha nem az akaratgyengeség, az akaratvesztettség diadalmenete?

Ekkor nyúltam mindig a zsebembe a centiért. A szíverősítőért.

Még 65 nap.
Nem sok.

Addig kibírom, addig megteszem, amit mások akarnak, addig hagyom magam, addig tehetnek velem, amit akarnak.

De utána soha többet, soha senki akaratának nem engedelmeskedem, ha az nem egyezik az én akaratommal. Soha kényszerből nem teszek semmit, soha többet nem hagyom magam, csak azt fogom tenni, amit én akarok.

Állam, 65 napod van!

Éld ki rajtam magad, mert több ilyen lehetőséged nem lesz. Még kapsz tőlem 65 napot, még erre a 65 napra rabszolgád vagyok, de aztán szabad leszek és független és irányíthatatlan!

Amikor ezeket gondoltam, már csikorgott a fogam és a centit se tettem vissza a zsebembe, hanem az izzadt tenyeremben szorongattam.

A Kökin jártam épp, amikor megláttam a buszt, ami már közvetlenül a laktanyánál tenne le.
Megtorpantam.
Olyan erővel tört rám, hogy nem akarom, hogy remegni kezdett a bensőm.

Eszembe jutott az elő eltávom utáni első alkalom, amikor ezzel az érzéssel szembesültem.
Karácsony után mentem vissza, még Sopronba.

Akkor éreztem először ezt, hogy nem akarom, nem akarok bemenni.
Most se akarok.
De most ezt valahogy gyengeségnek éreztem, mert akkor úgy mentem vissza, hogy sejtésem sem volt mi lesz velem a következő több, mint 16 hónapban, sejtésem sem volt mi vár rám, és sejtésem sem volt, milyen hosszú lesz az az idő, amennyi azóta eltelt. Akkor tökéletesen az ismeretlenbe léptem be, amikor áthaladtam a laktanya kapuján, az akkori félelmeim teljesen jogosak voltak, mert irgalmatlan sok idő, sok nap állt előttem. Akkor még felfoghatatlanul sok, 509 napom volt hátra, ma csak 65.
Össze sem hasonlítható különbség.
Ezért ma csak sima hiszti ez.
65 nap.
Semmiség.

Ha nem ilyen nyomott hangulatban megyek be, biztosan a nemrég mellettem elhaladó honvédnek is röhögve mutattam volna be a centimet, mert bárki, bármelyik nyúl, pontosabban az összes honvéd az országban kopaszabb nálam, minden nyúl majd csak augusztusban szerel, mert ők félévente vonulnak, most csak mi, MÁGUSOK vagyunk az Öregek.
A magyar fegyveres testületek legöregebb sorkatonái vagyunk, de valahogy nem izgatott.
Ha nem így megyek be, akkor minden kopasz nyúlnak vigyorogva lengettem volna be a centit, hogy öcsém neked mennyi?
140-150?
És akkor megmutattam volna, hogy ezt nézd baszki, ez itt 65.

A honvédségnél senki nincs akinek ennyi lenne, te még a nálad öregebbeknél se látsz ilyet, és ha magad öreg vagy amúgy, hozzám képest kopasz vagy, sivár kopasz.

Régebben ez a jelenet nagyon felcsigázott, alig vártam, hogy egyszer leszerelő legyek, minden öreg honvédnél idősebb, de most szartam rá, úgy éreztem szemétség lenne pont a velem teljesen azonos szabadságát vesztett sorstársamon gúnyolódni.

Miért nyomatékosítsam valakiben, hogy még 140 napja van, ha én alig tudom elviselni a 65 gondolatát?

Mert ugyan a 65 nap semmi, az eltelt 476-hoz viszonyítva semmiség. De úgy éreztem, minden perc, amit majd benn töltök átkozottul hosszú lesz és nagyon nem akarom.

Míg álltam és vártam, hogy legyen mégis erőm nekiindulni, a Köki egyik elnagyoltan tákolt bódéjából billegve lépett ki egy kék munkaruhás alak. Lassan, bizonytalan mozdulattal emelte a lábát a küszöb fölé, hogy el ne essen és míg ezt végezte nagy gonddal, az általa nyitva hagyott ajtón keresztül beláttam a benti talponállóba. Homályos lámpafényben, elmosódott alakok dülöngéltek benn és épp erőt gyűjtöttek.

Na erre van szükségem, gondoltam, szíverősítőre.

Milyen bölcsek, azok ott benn, milyen jól ismerik az emberi lelket, milyen pontosan tudják, mi kell vészhelyzetben.

Határozottan húztam be magam után az ajtót és vontam el a nappal fényét a bentiektől. Kicsit zavart, hogy a bölcsesség elillant és hogy nem a világ megértésének biztos tudásával átitatott tekintetek vártak, hanem zavaros cefrében ázó tanácstalanság. Biztosnak csak az látszott, hogy perceken belül, mindegyik beleiszik a poharába.
Én is bele fogok az enyémbe.

Nem kérdezett senki semmit, mondtam, hogy egy vodkát szeretnék, megkaptam, arrébb álltam és egy hajtásra megittam. És ahogy az égre, vagy inkább a mocskos mennyezetre emeltem a feles pohárral a számon a tekintetem, jött az Isteni sugallat.

Én berúgok ma.

Viszek be valami szeszt és berúgunk a többiekkel.

A vodka erőt adott tényleg, és olyan lendülettel indultam a sarki kis közért felé, mintha missziót teljesítettem volna.
És szerintem az volt, misszió.

kevert_likor.jpgÁlltam a szeszes italok előtt és egy kisebb dilemma elé keveredtem. Sokat kéne vinnem, nehogy ne legyen elég. De több üveggel nem akarok vinni, mert az csörög. Legyen egy nagy üveg, de abból csak kétfajta volt, a cseresznyepálinka, meg a kevert.
Ezekből volt literes.
Na melyik legyen?
Egyiket sem ismerem igazán, de mintha a kevertnek nem lenne annyira szép a címkéje.
Oké legyen a cseresznyepálesz.
Pont olyan hosszú az üveg, mint a táska magassága, mintha erre szabták volna a katonai kimenő táskát.

Véletlennek tűnik, de nem lehetetlen.

Annyi logikátlanságot tapasztal az ember a seregben, hogy ez simán belefér.
Ráadásul nem is logikátlan, hisz pont belefér.
És ahogy nézem az üveg átmérőjét, pont három férne el benne egymás mellett.

Nem véletlen ez.

Ha a cigaretta pont 7.62-es átmérőjű, mint a Kalasnyikovhoz való töltény, akkor az, hogy a katonai kimenő táska három, egyenként literes cseresznyepálinkás üveg betárazásához lett tervezve, az nagyon is valószínű.

Sose értettem igazán, hogy minek is nekünk táska, mert semmit nem hozhatunk be, semmit nem vihetünk ki, a kincstári esőkabátot meg soha senki nem használta, a kötelező elemeket meg már rég nem figyelem én sem és vagy egy éve nem kérte senki.
Fésű, tű meg cérna?
Miért pont ez a kötelező túlélő csomag a kimenőkor?
Szerintem valamelyik fejes terveztetett magának egy táskaüzemet vezető haverjával, három liter keverthez egy táskát, majd a táskaüzem vezetőnek sikerült kikilincselni, hogy legyen ilyen a katonáknak.
Valaki rábólintott, hogy legyen, de mit hordjanak benne a katonák?
Hát mondjuk fésűt.
Ugyan mindnek levágjuk a haját az első nap rövidre, és nem is növesztheti meg utána, meg ha kimegy a laktanyából, akkor mindig sapka kell legyen rajta, de nem baj, fésűje feltétlen legyen.

De én végre rájöttem, mire kell a táska.

Úgy is mentem be a laktanyába, hogy teljes természetességgel vittem a vállamon a szütyőt, és azt hiszem a legnagyobb lelki nyugalommal mutattam volna meg a tartalmát a csapatügyeletes tisztnek.

És lehet, hogy csak kacsintanom kellene, hogy második század, 3-as körlet, este jöhet, megvámolhatja és ezzel le is lenne tudva a dolog.
Jó, mondjuk nem a Koltaynál, de ma nem nézett a táskámba, mert tényleg nem izgultam.

Benn a srácoknak felragyogott az arcuk, Alex is, B.K.Zs is, meg a többiek is alaposan meghúzták az üveget, a megérkezésem tiszteletére, de aztán megbeszéltük, hogy van, aki éjszakás szolgálatba megy ma, van, aki reggeli szolgálatba megy, tegyem el, majd pénteken vagy szombaton megisszuk és aki addig esetleg szabadnapra megy, hozzon be mellé még valamit, csapjunk egy nagy banzájt.

Ez volt tegnap este, ma reggel lementem a dokihoz, elmondtam, hogy sajnos meggyógyultam, tudomásul vette és szolgálatra alkalmasnak nyilvánított.
Mentem és jelentkeztem Szadó őrnagynál, mondta, hogy milyen kipihentnek látszom, örül, hogy újra szolgálom a hazát, és reméli, most már erre a két hónapra megleszünk békében.
Igazából ezzel egyet tudtam érteni, majdnem barátságban váltunk el.

És lehet, hogy ő intézte, lehet, hogy véletlen, de ma még semmilyen szolgálatba nem tettek be.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg104

 

 

 

 

1988. február 5. péntek


Ma Ferihegy 2-re, és azon belül az egyes előtér szolgálati helyre kerültem megint.
Elloptam végül a kormányt a kis bányász golfkocsiból.

Éjszaka, amint a reptér forgalma megszűnt, a beton szélén parkoló kis vontatóhoz oldalogtam és kiválasztottam azt a járművet, ami a leginkább takarásban állt.
Meg persze arra is figyeltem, hogy újszerű, alig használt látszatot keltse a kormány maga. Majdnem összevizeltem magam arra a gondolatra, hogy milyen vagányan fog majd kinézni a Zsigulimban. Beültem, becsuktam az ajtót. Kicsit eljátszottam az ujjaimmal a slusszkulcson, de végül úgy döntöttem nem indítom be, mert úgy nagyobbnak éreztem a lebukás lehetőségét. Pedig kegyetlen hideg van, jó lenne befűteni, majd elfagy a kezem, ahogy a csavarhúzóval szedem ki a közcsavart takaró műanyag borítást tartó csavarokat. Egész könnyen ment vele, jó ötlet volt behozni. Lassan az utolsó csavart is kiszedtem, a dugókulccsal kicsavartam a központi anyát, lehúzkodtam a tengelyről a kormányt, majd kiszálltam a vontatóból.
Nagyon tetszett, hogy nem csak egy lapos karika, amilyen a sima Zsiguli kormány, hanem a középkonzol, amibe a tengely illeszkedik, mélyebben feküdt a kormánykerék síkjához képest, úgy nézett ki, mint egy mélytányér. A középkonzol közepe ráadásul csúcsosan dudorodott ki magából a konzolból, mintha a bimbója lenne egy robotnő drótmellének.

Oké, itt állok vele a betonon. Most mi legyen? Hová tegyem? El kellene dugnom és később visszajönni érte, ha épp hazaengednek.

Csakhogy nincs itt a reptérnek olyan pontja ahová érdemes eltennem. Mert ha nem szolgálatba jövök, akkor ide nem tudok bejutni. Ide csak úgy jövök, ha szolgálatba küldenek, kimenőben ide nem jutok be. Tehát nem tudom hazavinni. Itt nem hagyhatom.
Be kell vinnem a laktanyába.

Oké. De hogy?

Kézben? Nem lenne gyanús?

Nagy valószínűséggel valamelyik ügyeletes csak megkérdezné, akár puszta kíváncsiság okán is, hogy az ott mi?

Mit mondanék?

Hogy hát izé, vak vezet világtalant?

 

Mert így nézne ki. Nem tudom, hány énem van, de most bentről szólni kellene annak, aki csak áll őrszolgálatban, egy kormánnyal a kezében, hogy: hahó, minden stimmel? Jól vagy így?

Mert mondjuk még az IFA-n valahogy eljátszhatnám a platón, hogy vezetek, de lenne egy enyhe pikantériája a jelenetnek, és lehet, hogy az se győzne meg mindenkit, ha leszögezném, hogy én gyorsabban hajtok a sofőrnél, előbb beérünk a laktanyába.

Ha meg mondjuk a csapat ügyeletesnek - miután felsorakoztunk előtte a szolgálat után - mondanám, hogy viszem haza, ez se biztos, hogy mindent megmagyaráz.

Nem, kézben nem vihetem.

De akkor hogy?

Rejtsem a gatyámba?

kormány2.jpg

Hátul úgy nézne ki mintha beszartam volna.
És nem is csak a dudor miatt, hanem ahogy megyek vele.
Elől meg úgy mutatna, mintha valamilyen gigantikus heresérvem ellenére azért még felállna a farkam. A kabát alatt elől instant sörhas, ami este, szolgálatba lépés előtt nem volt, reggel már van, vagy ugyanilyen, ha fentre teszem elől, mert úgy tyúkmell, hátul meg úgy mutatna, mintha simán púpos lennék.

Próbáltam azt, hogy behúztam a hasam és a kormányt úgy igyekeztem a kabát alá tenni, hogy a cintányér alakjának a közepét illesztettem a köldökömbe, hogy a homorú részét mutassam a külvilág felé, de úgy néztem ki, mintha lenyeltem volna egy mosógépdobot. Mikor meg ezt felismerve elővettem a kormányt újra, olyan érzésem lett, hogy kibeleztem R2D2-t, és a medencecsontját próbálgatom magamhoz.
Sehogy se jó ez.
Nem fogom tudni kivinni.
Akkor viszont vissza kéne szerelnem.
Itt így nem állhatok, a birtoklás öröme nem elég most, hogy hosszan élvezzem.
Visszaszerelem.

Valami mást kell kitalálnom.

 

Kicsit gondolkodtam azon, hogy csak provizorische szerelem vissza, nem húzom meg rendesen, hogy amikor kitaláltam, hogyan viszem ki, gyorsabban ki tudjam venni újból, de aztán bevillant a kép, hogy száguld a vontató egy kerozinos kamion felé, miközben a sofőr rémülten tartja a kezében a kicsavarozott kormányt, ezért úgy döntöttem mégis meghúzom rendesen.

Az éjszaka további részében inkább csak melegedtem benn, beindítottam, egy helyben járattam a motorját és úgy döntöttem, mindig ezt csinálom majd, minden éjszaka.

Jó, lehet, hogy majd csak egyszerűen beindítom a motort, előtte nem szerelem ki és vissza a kormányt minden alkalommal.

 

Centi_30.jpg143

 

 

 

 

 

December 28. Hétfő

Ma már nem tettek szolgálatba, hanem megint Balrognál jártam. Kihallgatásra rendelt.
A pénteki akcióm érdekelte.
El kellett mesélnem neki.
Nem nagyon tudtam szépíteni, először nem állítottam meg a kocsikat, nem ellenőriztem senkit, aztán megtagadtam a parancsot, mert úgy láttam jól elvégeztem a feladatom, szükségtelen a takarítást megismételni.
Először meghallgattam, hogy nem miattam van a határőrség, nem én döntöm el mi jó, mi nem. Aztán megkérdezte mi az istenért nem ellenőriztem a kocsikat. Attól a válaszomtól, hogy néztem a fel- és leszálló gépeket, eléggé kiborult.

– Maga teljesen hülye?

Nem akartam magyarázni, hogy mennyire vagyok az, vártam hogy ő tippelje meg, aztán valószínűleg véleményt alkotott, mert közölte, hogy a legkisebb engedetlenség hallatán elhelyeztet Nyírbátorba.


nyírbát1.jpg

Hogy miért oda? Nem tudom talán valami nagyon durvát akart mondani, ami megijeszti a pesti fajankót. De lehet, hogy azért jött ez a nyelvére mert talán ez neki az otthon, a szülőváros, és pontosan tudja milyen szar hely az ottani laktanya, hogy nekem büntetés legyen.

Nem mondhatnám, hogy olyan nagyon rám ijesztett, azt gondolom, hogyha nem muszáj, akkor nem kezdenek neki papírmunkának.
Lusta ehhez mind.
Anélkül viszont nem tudnak elhelyeztetni.

Szóval szerintem csak blöff.

Aztán megpróbáltam megemlíteni, hogy visszaköltöznék a régi körletbe, de szó szerint kidobott az irodából, hogy most már elege van, kifelé, látni sem akar.

 

Aztán kaptam egy bent töltendő szabadnapot. Nagyon úgy nézem, hogy meg kell barátkoznom azzal a helyzettel, hogy benn fogom tölteni a maradék katonaidőmet.

Van 21 hetem hátra, hetente jár egy nap, vagyis ennyi szabadnapot vehetnek el.
21 nap.
Bolhacsípés.

Ettől nem fogok megjavulni.

 

Centi_30.jpg186

 

 

 

 

November 15. Vasárnap

Tegnap a bent töltendő szabadnapom után már nem osztottak be semmilyen szolgálatra, ma viszont egész nap KH riccsben vagyok. Vagyis karhatalmi riadóban.

A karhatalmi riadó az az országhatáron belüli fegyveres beavatkozás valószínűségére való teljes felkészülés, egy ilyen akció lehető leggyorsabb elindításának okán. Ki ellen kell beavatkozni? Hát a lakosság az mindig gyanús. De ha szerencsénk van csak börtönből szökött cigányok miatt rendelik el a riadót, ahogy egyszer már a nyáron tették.

Ilyenkor a laktanyában maradók kapják ezt a feladatot, rendesen gyakorlóba felöltözve, bakancsban csinálunk mindent, hogyha kell, szaladhassunk. Ma komoly dolog lehet, mert kiosztották a tártáskákat és éles lőszerrel be kellett tárazni, ráadásul háromszor harmincat. Szolgálatba csak hatvanat viszünk, háromszor húszat. A tártáskát a fegyverszobában kellett hagyni, a fegyvert viszont be kellett vinnünk magunkkal a körletbe.

Mindenki egy kicsit nyomottabban feküdt, egy éles bevetés gondolata nagyon megzavarja az embert.
Mivel az intézkedésen kívül semmit nem tudtunk, képzelődni kezdtünk. Találgattuk, hogy a románok ellen megyünk-e, vagy újra be a csehszlovákokhoz, vagy itthon valami tüntetők, netán punkok ellen?
Kire lőjük el a 90 lőszert?


Csak délután derült ki, hogy valami Carlos nevű terrorista, meg két társa kóvályog valamiért Magyarországon, azért van, hogy ruhában, bakancsban, géppisztollyal a fejünk alatt alszunk.

Mindenki fellélegzett, de jó!

Csak egy állig felfegyverzett terrorista!

Nem kell osztálytársakat, barátokat lőni.


sakál1.jpgEste a törzsszakasz írnoka elkotyogta valakinek, amit a vezérkari megbeszélésen hallott.
Azt továbbadták és nekem Imre Gyula mondta el. Carlos az egyik legkeresettebb terrorista. Venezuelai a csóka, de itt garázdálkodik Európában. A franciák nagyon keresik, és emiatt ide jött Magyarországra, évekig itt lakott, de két éve kiutasították végleg.

Azért persze hamis útlevéllel, álnéven időről időre próbálkozik, és be is jut. A hatóságok nem akarnak tőle semmit, régen ugyan még támogatták is, most csak az a kérés, húzzon a picsába innen.

De lehet, hogy nem akar.
Erre az esetre kellünk mi.

Valószínűleg nem reptéri tűzharcra kell számítani, hanem a terület biztosításra, utak, helyek lezárására. Mondjuk a rendőrség üldözi, mi vagyunk a fal, ami útját állja.

Jól van, ez nem akkora gáz. Hatalmas sóhajok szakadtak fel a mellekből lefekvéskor.
Ruhában, bakancsban, szekrénynek támasztva vagy takaró alatt a fegyver, de nyugodtan alszunk.
És a punkok is alhatnak.
Nyugodtan.

A Sakál.

Centi_30.jpg201

 

 

 

 

 

 

Október 31. Szombat

Ma Répával rácsodálkoztunk, hogy mostantól napokig szinkronban megyünk szolgálatba. Indulnunk is kellett ebédelni, mert Rövid Ugrással tettek minket délutánra F2-re. Ez még csak az első Rövid Ugrásom az elmúlt napokból, ma még frissek voltunk Répával, ezért a szolgálat alatt megállapodtunk, hogy mivel holnap megint csak délutánra megyünk, éjszaka újból kiszökünk.

És hogy ne is tököljünk sokat, rögtön miután leadtuk a fegyvert, már mentünk is a kerítésen ásító lyukhoz. Meglehetős rutinnal másztunk át rajta és már szaladtunk is a vasúti töltés mögé, hogy egy kilométer után visszaálljunk stoppolni az útra.

Megint nagyon hamar felvett két negyven körüli fazon. Pontosan tudták mi a dörgés, mondták, hogy bátrak vagytok srácok. Két katonatársba futottunk bele, a hetvenes években szereltek együtt a harckocsizóktól. A sereg alatt egy életre barátokká váltak. Mesélték rögtön, hogy ők hogyan lógtak ki, hányszor és minek.
Teljesen összeszoktak, kerítésen másztak át, és felváltva hol az egyikük, hol másikuk barátnőjéhez mentek el.

Én kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Hős vagyok, áthágom a szabályokat, megszegem a törvényeket, olyat csinálok amit csak kevesen, és amivel nem ártok senkinek.
Szököm éppen.

Miért kell más hőstetteit hallgatnom, miközben épp zajlik a sajátom? Jó fejek, de azért mégis!
Elvégre tényleg mi vagyunk szökésben.

Lehet, ez olyan gyakori, hogy aki volt sorkatona, az mind csinálta?
Ahogy ezek is?
Lehet, hogy nem csak kevesek csinálják?
Ez a két szimpatikus fasz is kiszökött, többször is.
Mindenki kiszökdösne?
A Kistatár is?
Ááá, azt nem hiszem.
Mindenki tuti nem.
Szerintem nem is olyan sokan.
A többségről nálunk nem tudom feltételezni.
Biztos kevesebben lógnak ki, mint ahányan nem.
Inkább az a valószínű, hogy kevesen.

Azért ez elég komoly kihágás.
Folyamatosan menekülni kell.
Éberen figyelni, nem lankadni.
Bízni a társban.
Társ nélkül nem is lehet.
Bírni kell az üldözöttség érzését.
És élvezni.

Nem, ezt kevesen tudják.
Amikor itt benn pici apró dolgok miatt beszarnak. Nem hiszem, hogy sokan merik.
Nem mondom, vannak fasza gyerekek, de a többség az nem ilyen. Ha megnézzük, hogy ezek között milyen a másmilyen, az aki inkább jelent azokról, akik bátrabbak. Mennyi van belőle, és mennyi az, aki pluszban még egyéb módokon is nyal, mennyinek van mindezekhez vagy mindezek mellett csillaga is?
Elég nagy halmaz.
Azok tuti nem szöknek.
A fasza gyerekek közt mennyi tenné még ezt is meg?
Ez az egyik legsúlyosabb eltévelyedés.
Háborúban az ilyesmi halált érdemel.
A laktanyában elkövethető legnagyobb bűn sosem lehet akkora, mint ez, mert benn vagy, hadra fogható, felhasználható. Kis stikák persze vannak, kiszaladnak ketten a közeli kocsmába, a Sarokházba, de jönnek is vissza rögtön. Esetleg kinn berúgnak, de ha felfedezik, benn biztos van, aki tudja és mondja is, hogy ki szoktak járni. És ha a tisztek utánuk mennek is, nem gond, megvannak, csak berúgni mentek, ahogy a tisztek is ismerik ezt, hisz rabjai. De úgy, hogy elmenjen az ember szórakozni a város másik felébe, ahogy mi terveztük, és hogy a laktanyában tényleg senki ne tudja, hol vagyunk, úgy nem hiszem, hogy sokan.
A fasza gyerekek közt is kevesen.
Nagyon kevesen.

Tehát összegyűlt ebben a kocsiban négy igazán fasza gyerek.
Azért, amikor kitettek a Nagyvárad téren, mégis úgy nézett ki, hogy na most két öreg katona elmondta a tutit a kopaszoknak, kitanították őket, a nyomdokaikba lépett az újabb nemzedék. Répának is valami hasonló lehetett a meglátása, mert felkacagott, ahogy az autó elindult és annyit mondott, hogy ezt a két nagyképű marhát!

Répa nálam életrevalóbb volt, teljes természetességgel kérdezgette meg a járókelőket, a buszvezetőket, hogy hogyan jutunk tovább. Én nem mertem volna, valószínűleg megyek az érzésem felé. Ami rendre megcsal amúgy. De Répa élvezte is, mert majd mindenki megkérdezte, hogy amúgy mit csinálunk itt, katonák vagyunk ugye. Ő mindig készségesen elmesélte és fürdött a reakciókban.
Ne mondja, valóban? Tényleg? Megszöktek? Ez igen, srácok! Nem lesz ebből valami baj?

Mindenkinek kielégítő választ adott, és mindig többes számban beszélt, mindig beráncigált pillanatokra a beszélgetésbe, mindig elmesélte a szerepem, rám mutatva közben. És jól esett, hogy megállhatok a vége előtt, nem kell teljesen bátornak lennem, nem kell járókelőket megszólítgatnom és így is árad felém és belőlem a hősiesség.

Hálás voltam Répának. Úgy éreztem, igazi barát.
Akiért tényleg az életem adnám.
És biztos vagyok benne, hogy ő is az enyémért.

Boldog voltam ettől, kimúlt valami görcs és én is jó fej lettem, amíg utaztunk a buszokon végig nevettem és nevettettem.
Fergeteges jó kedvünk lett.
Céltudatosan haladtunk a Randevú felé, ahogy terveztük, de most azt is tudtuk, hogy levesszük a lábukról a csajokat. Az utolsó kilométereket taxival tettük meg a Moszkváról, mert épp egy olyan srácot szólítottunk meg, aki pont oda igyekezett és elvitt magával. Istvánnal együtt is mentünk be. El se engedett minket, vitt a barátaihoz, egy elég népes és mérsékelten vegyes összetételű társasághoz. De ha nem is sok, ezért egész jó csajok voltak velük. Most akaratlan kicsit eltakarták őket a srácok, akik nagyon érdeklődőnek tűntek. Répa mesélt, és ahogy belekezdett a lányok előre furakodtak és kissé bárgyú kérdéseket tettek fel, de Répa brillírozott, úgy válaszolta meg ezeket, hogy az arca rezzenéstelen maradt, de a pasikból dőlni kezdett a röhögés. A lányok nem értettek a fiúkat, ezen a fiúk jobban nevettek, de ezzel amúgy jól elvoltunk, majd egy órát évődtünk velük, mert Répa mindig mondott olyat is ami az egészet lecsendesítette és tetszett a lányoknak. A lányok egyre jobban oda voltak érte. Most hiába beszéltetett és beszélt rólam sokat, nem érdekelte őket, de a szája, ahogy mondja mindezt, az nagyon.

Akkor is ő beszélt, amikor láttam elsápadni. Valamit meglátott mögöttem, de nem volt időm se megfordulni, se átgondolni, úgy vágtak hátba. Ezután gyors lett a reflexem, azonnal megpördültem és egy katonai rendész állt velem szemben, aki máris üvöltött velem. Teljesen elnyomta a discozene hangjait.

– Azonnal ki innen, katona!

Répának is intett és kimeneteltünk. Talán csak rutinosak voltak, de lehet, hogy valaki felnyomott minket és biztosra mentek, mert az egyikük az egyetlen bejárat elé állt, a másik pásztázta be a terepet. Jó fogásuk volt ma.

bilincs.jpg
Kinn a bejárat előtt álltunk vigyázzban, felváltva ordítottak velünk a discoba igyekvő lányok és fiúk előtt. A parancsoki UAZ ülésének fémkeretéhez bilincseltek minket aztán, majd szirénázva berobogtak velünk a Petőfi laktanyába.
Közben kiderült, hogy nincs könyvünk és semmilyen azonosítónk. Muszáj volt elmondani, hogy a Ferihegyi Határőr laktanyából szöktünk meg. Benn leadtak egy álmos őrmesternek, aki átvett minket papíron egy rövid, néhány mondatos jelentéssel együtt és bedugott egy cellába. Fogdába kerültünk. Bár Répa is ideges, tíz perc múlva már röhörészünk.
Hülye helyzet, de komolyan, most mit csináljunk?
A legjobb, ha viccet mindenből.
Még az őrmester kiabált, hogy csönd legyen a kurva életbe, kussoljunk végre, aztán nemsokára elcsöndesedtünk. Az őrmester még utoljára az ajtón keresztül annyit közölt velünk, hogy reggelig nem akar rólunk tudni. Addig alhatunk.

angyalbör16.jpgOlyat kongott a fémajtó, majd leestem a priccsről. Fél hat lehetett.
Az őrmester jött egy századossal meg egy zászlóssal. Az őrmester ébresztett, hogy valami fémmel, talán pisztolymarkolattal hatalmasat ütött az ajtóra. Mire benyitottak már mindketten vigyázzban álltunk.
A tisztek emberi hangon tájékoztattak, leginkább a százados beszélt, hogy nincs joguk sajnos velünk semmit tenni, határőrök vagyunk, a BM kötelékébe tartozunk, így nekik kell majd a megfelelő büntetést kiszabniuk. A BM szócskát olyan undorral ejtette ki, hogy minden korábbi emberi vonás eltorzult benne. De csak másodpercekre, mert aztán ismét nyugodtan folytatta, hogy most visszavisznek az alakulatunkhoz, bajlódjanak ők velünk. Kikísértek egy Latviához, a sofőr mögé ültettek minket, ők meg befészkelődtek mögénk.
Se bilincs, se hangos szó.
Nyilván tudták, hogy szökni nem fogunk.
És jól tudták.
Fasza gyerekek vagyunk, de nem ennyire.
A nevünket, az alakulatunk számát elmondtuk, ha el is szökünk, hová menjünk és minek? Ne adj Isten, visszalógunk a laktanyába, akkor is kiderül mindez. Mindegy, hogy ők visznek-e.
Kurva nagy bajban vagyunk.

vápnyit.jpgEz most nem elsikálható, erről jelentések készülnek, ezt két minisztérium fogja lelevelezni egymással, ezért most nagyon durva büntetést kapunk.
Most érdemes a Határőrségnek példát statuálnia. Most lehet olyan büntetést adni, amit büszkén be lehet lengetni a Honvédelmi Minisztérium felé: lehet, hogy nálunk is történik ilyesmi, de nem marad megtorlatlan. Néha összepillantottunk Répával, ő is biztos ugyanerre gondolt.
Tegnap elalvás előtt még viccelődtünk a futkosó gondolatával, de ma az nagyon is valóságos eshetőségnek látszott. Csendben töppedtünk egyre kisebbre, ahogy közeledtünk a laktanya felé, a két tiszt viszont kedélyesen diskurált, már egy ideje abban a leereszkedő hangnemben, ahogy majd átadnak bennünket.
Leereszkedően, fölényesen.
Most ők a rend és a törvény.
Bárki járul majd eléjük, legyen az akár a laktanya parancsnok, mindenképp erkölcsi nulla lesz előttük. Aki még arra sem tud vigyázni, hogy a katonái ne csámborogjanak a városban.

Tokos állt a kapu-őrszolgálatban, keze remegett a telefon kurbliján, ahogy becsörgetett a Csütihez. A hangja is remegett, alig tudta elmondani, mi is a helyzet. Magas rangú katonai rendészek hoznak két szökött határőrt.
Emberemlékezet óta nem volt ilyen.

Igazából Tokos arca döbbentett rá, mi is ez. Ha kacsint, vagy egy félmosolyt elenged, míg nyitja a kaput, akkor rendben lennék, de rémült, ijedt ábrázattal tette. Mintha a vesztőhely kapuját nyitná előttünk.
Rémület és sajnálat látszott rajta.
És aztán rajtam is.
Inkább rémület.

Amikor megláttam Szénát, akkor még inkább.
Nem is figyeltük, ki ma a Csüti.
Tök véletlen, hogy megint ő van, holott nála már egyszer lebuktunk és megígértük neki, hogy többet nem megyünk ki, amikor ő van szolgálatban.
Ellenkező esetre a futkosót helyezte kilátásba, és most minden ideális ehhez. Ha ügyesen csinálja, még kitüntetést is szerezhet.
De hamar meglátom, hogy nem akar hősködni.
Megalázkodva tördeli a kezeit és hajbókol. Magyarázza, hogy hagyjanak csak itt minden papírt, ő megírja a jelentést az összes minisztérium felé, úgy érzi ez kötelessége, szinte becsületbeli ügy, mégiscsak tőle szöktünk meg. A kiszabható legszigorúbb büntetést fogja kérelmezni, elrettentő lesz a retorzió ereje.

– Higgyék el! A Százados elvtársnak nem kell ezzel foglalkozni, nyilván van jobb dolga is!

Dől belőle a cefreszag, nem is tud ekkora beszéd után már másra gondolni, meg is kérdezi, hogy esetleg az apja házi pálinkáját nem kóstolják-e meg. A százados bólint a zászlós felé, az eltűnik Szénával az irodában, majd egy butykossal a hóna alatt bukkan fel újra. A százados kimérten mondja, hogy azért nem szeretné, ha ez rendszeres lenne, mert nem szeret ilyen korán kelni a Határőrség belső rothadása, a fegyelem hallatlan romlása miatt, ellenkező esetben kénytelen lesz még a minisztériumi kapcsolatait is bevetni, hogy végre a Határőrségnél is kialakuljon legalább megközelítőleg az a vasfegyelem, ami a honvédséget jellemzi. Széna tisztelgés helyett meghajolt, ígéretet tett, miközben a százados az összes rólunk írt feljegyzést a kezébe nyomta.

Közben minden második pillantása a kapu felé irányult, ahonnan a mi tisztikarunk valamelyik vezetőjének a felbukkanását várta.
Illetve dehogy várta, félte.
Látszott, hogy semmi vágya, csak végre a rendészek húzzanak innen a fenébe. Azok se érezték annyira jól magukat, bepattantak a kocsiba és elrobogtak. Szerencsére korán van tényleg, a mi fejeseink közül senki nem jött még.

Széna intett nekünk és mi követtük a maga után húzott, hosszú, testes alkoholpárába burkolva. Leültetett az irodában és elolvasta a jelentést. Megint izzadt, mint egy ló, csak az iratokra csöpögő verejték koppanása hallatszott. Lemondóan sóhajtott aztán és mint két barátnak, mondta, hogy ebből most nem csinál ügyet, de többet meg ne próbáljunk kiszökni, ha ő a Csüti, mert akkor mindent megtesz, hogy futkosóra küldjön. Ezt mondta múltkor is, de akkor mindez fenyegetésnek hatott, most kérésnek.
Megegyeztünk.

Még egy kicsit meg is sajnáltam. Hogy olyan pechje legyen, hogy kétszer is kilógnak a szolgálata alatt! És, hogy ettől az egész esti munkája, a sok pálinka teljesen haszontalanná vált, mert kijózanodott ahogy megjelentek a rendészek.
Attól tartok, már nem fogok tudni bevágódni nála.

Centi_30.jpg219

 

 

 

 

 

Október 13. Kedd

Hatodik nap laktanyafogság.

Senki nem sejti mit csináltunk tegnap, dagad a mellem, mindenkit szarjankónak érzek magam mellett. Úgy értünk vissza, hogy senki nem vette észre. Kiszöktünk és visszajöttünk úgy, hogy senki nem vette észre!

Hajnal öt körül értünk a laktanya közelébe, már halványan sejteni lehetett az ég alján megjelenő tengerkék fátyol megjelenéséből, hogy közel a napfelkelte, éreztük sietni kell. Kicseleztük az őrt, visszamásztunk a lyukon, és a szendergő Csüti (csapatügyeletes tiszt) és az emeleten az alegység ügyeletesek mellett elsompolyogtunk. Ha valaki megállított volna az épületben, az már nem gond, azt mondjuk, a klubszobában voltunk pornót nézni, vagy az ÉPK-sokhoz indultunk, mindegy. Koltay biztosan lehúz egy-két szabadnapról, de valószínűleg a képébe röhögtünk volna.

Császárok voltunk, sebezhetetlenek.

Ez rögtön a 7:20-as ébresztőnél megcáfolódott.
Kevés a két óra alvás egy droidnak is, hiába császár, hiába sebezhetetlen, de aztán erőre kaptunk, álmosan is úgy álltunk a sor elejére és toltuk arrébb az ott állókat a reggelinél, mintha börtönbeli nehézfiúk lennénk. Így is éreztük magunkat, én nem mertem volna amúgy magam előre pofátlankodni, Répa érezte erre feljogosítva magát, de neki senki nem mert beszólni, én meg ugye vele voltam.

Reggeli közben jött a hír, lövészetre megyünk aznap.
Nem emlékeztünk, hogy ezt tegnap bárki említette volna, lehet, hogy ki se merünk szökni, ha tudjuk. Azért arról nagyon ciki lemaradni, vagy olyan fáradtan menni, mint amilyenek most vagyunk. Az egész napból nem is sokat fogtunk, senki nem értette mi ez a hihetetlen jó hangulat, min tudunk folyamatosan röhögni Répával.
De tényleg, nem bírunk magunkkal.
Egész emberes mennyiségű lőszert kaptunk, tizenkettőt. Persze röhögtünk Répával ezen is, mondtuk is, amikor osztották, hogy sose lövünk annyit, amennyi lőszert amúgy szolgálatban kapunk? Annyira nem kell tudnunk fegyvert használni? Hogy tanuljam mire elég a szolgálatban kapott lőszer?

Miközben vártunk a sorunkra, a környezetünkben várakozókon élcelődtünk. Bárkit kifiguráztunk, a szemébe kritizáltuk, mi van Medve, a te bocsaid azok?, mutattam a Medve seggében lihegő holdudvarra.
– Ki az anyjuk? Fogadok Bakonyit dugod.

medve.jpg

Elememben éreztem magam, Répa miatt senki sem szólt vissza, és talán ő is azt gondolta, hogy együtt vagyunk igazán erősek.
Olyan átüthetetlen tömeg vagyunk, amit nem piszkál az ember, ha jót akar.
Nem is erősek, hanem elképzelhetetlenül magabiztosak. Nem mutattunk erőt, legalábbis annak nyers valójában. Csak azt éreztük, ezáltal éreztettük, hogy nincs ellenfelünk.
Senki nem ér a nyomunkba sem.

Az éjszakai szökés felmérhetetlen magasságokba emelt a többiek fölé. Nekem kellett ehhez Répa, neki nem kellettem volna én. Ő mindig magabiztos volt, de mivel általában egyedül érezte ugyanezt, most nagyon tetszett neki, hogy nem egy nyálas lakáj liheg mellette a kegyét keresve, hanem egy egyenrangú partnerrel teszi mindezt. Láttam, hogy elemében van, a fáradtságán is átsütött a felszabadult gyermeki pajkosság, úgy láttam, Répa most lett előfeltételezésektől mentes önmaga.

Persze én jóval többet engedtem meg magamnak, mint amúgy lehetett volna, de Répa jól szórakozott, sosem tolta előre magát, nem védett, nem biztatott, csak jól láthatóan állt mellettem. Én voltam a viccbeli nyuszika, aki mögött ott áll a bokorban a medve és ezért kekeckedik az erdő állataival. Például az igazi Medvével.

Mikor ránk került sor, hangos csatakiáltással vetettük magunkat a földre, Répa meg se várta a tűzparancsot, kiszórta a tárat egyszerre. Szilasi leállíttatta az egészet, magához parancsolt bennünket. De akárhogy kiabált, nem tudta azt a vigyort letörölni a képünkről, ami reggel óta hol kívül, hol belül cikázott a lelkünk körül.

lőkiképzés.jpg
Répa kapott újabb adag lőszert a fejmosás mellé, hogy ezzel már bánjon megfelelően, és visszaálltunk az alapállapotba. Vihorászva vetettük magunkat hasra újra, és egy kicsit odafigyelve “jót” lőttem, Répa pedig "kiválót".

Miután visszaértünk a laktanyába az alegység ügyeletes mindenkinek hangosan mondta a nevét, aki fél óra múlva éjszakai szolgálatba megy.
Persze én is, Ferihegy 1-re.

Két óra alvással éjszakába menni? Vagy nagyon meg fogom szegni a szabályzatot, vagy össze fog roppantani a kimerültség.
Nem kéne szolgálatba mennem.
A fáradt hősök ilyenkor már henyélnek.

Centi_30.jpg302

 

 

 

Július 22. Szerda

Ma délelőtt Buksival hatalmasat sétáltunk, kimentem vele az orosz laktanya melletti szántóföldre, egészen a Szilas patakig, aztán elkanyarodtam Edit felé, lehívtam és együtt sétáltunk haza hozzánk. Buksinak nagyon tetszett, hogy idegen környezetben kóválygunk, mindent megszaglászott, amit az orra elért, ezért lassan haladtunk. De nem bántuk, együtt lenni, ilyen szimbiózisban hárman, ez engem nagyon feldobott. Apu este visszahozta a kocsit, mondta, hogy holnap készen lesz az UAZ, mi meg úgy döntöttünk, elmegyünk Ricsiékhez.
Most nem bántam.

Igaz ugyan, hogy a szexhez nem jutottunk közelebb ma sem, de abban igaza van Editnek, hogy amikor én elképzelem, akkor én is órákat adok magunknak, nyugodt és kellemes környezetben, és akár az én szüleimnél, akár náluk, akár kocsiban, akár a patakparton intéznénk el, nem lenne több, mint egy gyors önkielégítés. És mivel ő szűz, tulajdonképpen érthető, hogy nem ilyen körülmények közt szeretné az elsőt.

Én a legtöbb esetben ezt teljesen figyelmen kívül hagyom, nekem elég lenne két perc, vagy lehet, hogy annyi se kellene, ha végre kézbe venne, de addig, amíg neki a szex szó hallatán egy áttetsző vörös lepellel fedett baldachinos ágy, gyertyák imbolygó fénye, édeskés füstölők illata és két absztrakt, mozdulatukban is szeretetet árasztó, márványszépségű testek lassú áramlása jut az eszébe, addig hogy toljam az orra elé a farkamat, hogy oké, de amíg mindez nincs, addig ezt verd ki nekem.

Tehát inkább mentünk Ricsiékhez. Amúgy reményt keltő volt, hogy tegnap a moziban hozzám ért, de az inkább kísérletnek tűnt, mint vággyal teli közeledésnek. Ricsiéknél nagy a szerelem, valamelyikük nagymamától örökölt lakásában laktak, nekik nem gond a baldachinos ágy, de ha jól láttam, az konkrétan még csak nem is kell. Kérdésre elmondták, nehéz volt kivárni míg a nagymama meghal, de azóta minden sínen van.
Nekem a nagyapáim mindketten meghaltak a születésem után nem sokkal. Nem is ismertem őket, a nagymamákra meg olyan sokan vagyunk, hogy nem álmodhatnék megörökölt lakásról, így igyekeztem kipuhatolni, hogy állunk Edit nagyszüleivel. Azt megkérdezni, hogy vajon meddig húzzák még, úgy éreztem nem tudnám, amíg el nem fogadom Ricsi által folyamatosan tukmált Cherry Brandy-t, ezért egyszer csak elfogadtam.
Mindenki nagyot nézett, kocsival vagy, nem lesz-e baj, de a katonaság előtt is hónapokig nem állítottak meg, nyilván most se fognak. Ittam egy korty Cherry-t, de nem lettem sokkal bátrabb, csak annyit tudtam meg, hogy mennyi idősek, az egészségi állapotukról semmit. De mindegy is, mert vasárnapig ez úgysem zajlik le, valami más módot kell találnom.
Épp azon gondolkodtam, hogy szólok Ricsinek menjenek moziba, mikor Andinak hirtelen fájni kezdett a feje, rögtön azután, hogy a pasija alaposan megmarkolta a fenekét. És ahogy láttam, hogy tűzbe borul az arca, én is ugyanezt a fejfájást éreztem. Hazafelé azon tűnődtem, hogy jól csináltam-e, hogy pont Editbe szerettem bele, holott ő most a szűkölve tüzelő Andi mellett igazi gimnazistának, igazi kislánynak látszott, egyáltalán nem nőnek. Akkor is épp teljes erőből irigyeltem Ricsit, hol a lakásért, hol Andiért, hol mindenért, mikor Edit megbökött, hogy vigyázz!

rendőrellenőriz.pngVigyázni arra a két kurva rendőrre kellett, akik egy sárga, haldokló fényű elemlámpával köröztek előttem a vaksötét cinkotai úton.

Hogy véletlenül se tudjak fesztelenül viselkedni, Edit felkiáltott, hogy jézusom, te ittál!

Félreálltam, lehúztam az ablakot, kiadtam a forgalmit, a katonakönyvet, meg a szabadságos menlevelet.

– Nofene, maga katona! Mi több, határőr! Na és mondja Dvorszky határőr, hogy ízlik az egyenruha?

Végre civilben vagyok, örülök, hogy nem jut eszembe, mit mondjak?

– Ki lehet bírni.

– Na maga aztán nem valami lelkes! Nézzen ránk, így fest az egyenruha azon, aki büszkén viseli!

Néztem őket és Guttyán jutott eszembe, rá hasonlítottak, még a tájszólásuk is, és csak azt láttam, hogy így fest az az ostoba fajankó, aki ezt a tulajdonságát büszkén viseli.

– Na aztán ittunk-e ma alkoholt, határőr? – olyan mézes-mázos hangon kérdezték, hogy nem tudtam eldönteni, hogy már tudják-e.

– ..khm...khm...nemigen...khm...

– Nemigen?! Az meg mi? Az igen vagy az nem?

Edit eddig ijedten és csendben ült, most áthajolt az én oldalamra, és remegő hangon szólt ki nekik.

– Csak egy nagyon keveset, épphogy belenyalt.

Na ez most nagy segítség volt, összetalálkozott a tekintetünk, én mérges voltam, rajta meg az látszott, hogy “de hát miért, úgyis kiderült volna”. A rendőrök is inkább tőlem vártak volna választ.

– Nem úgy van az leányom! Hogy mennyit, az nem volt kérdés. De legalább akkor a szonda nem kell. Igaz, határőr?

Bólogattam, sok szerepem már nem volt itt. Megkérdezgették, mit ittunk, meg hogyan, de többnyire Edit válaszolt.

– És mondja határőr, mennyibe került magának a Cherry Brandy?

– Nem tudom, vendégségben kaptuk.

– Hát én viszont tudom. 400 forintba került. Mennyi a zsold?

920 forint.

– Akkor abból futja, nem igaz?

Futotta igen, még maradt is egy kicsi. Annyi, amennyiből épphogy kihúztam a szabadság végéig, de annak a tervnek, hogy lemegyek a napokban Balatonra, vagy a Velencei tóra, két napra Edittel, annak lőttek.

Már azt is nehezen viseltem, hogy Edit húzódozott, de hogy a karhatalom akadályozza meg az együttlétünk, az kiborított. Úgy látszik nem tudok Edittel lefeküdni a szabadságom alatt.

Kibaszott rendőrség, kibaszott katonaság.

Centi_30.jpg329

 

 

 

Június 25. Csütörtök

Hosszút ugrok, éjszakából csak majd éjszakába megyek szoliba, 16 óra pihenés!

Guttyán kitalálta, hogy a kapu melletti fákat körbeölelő betonszegélyt átmozgattatja, és hosszú téglalap alakú kiskertet csinál belőle.

Napközben a hátsó udvarból kellett földet áthoznunk és beleszitálni. Ki kellett válogatni a betonmorzsalékot, az anyacsavarokat, a pengéket, meg úgy egyáltalán mindent, ami a szétszórt sittben felbukkant.

Nem is föld volt az, hanem pergő homok, de Guttyánt ez nem zavarta, ide ő kiskertet tervezett, apróságokkal nem foglalkozott. Föld kell a növénynek? Föld. Hátul a sittes, szemetes talaj az föld tulajdonképpen? Tulajdonképpen az. Akkor jó lesz.
És mi az értékes pihenőidőt, nekem az alvásra szánt időt elhasználva lapátoltuk a talicskába, és szitáltuk nagy fémszitákban a Guttyánkertbe. Aztán jött a kötelék, a takarítások, és végül is a 16 óra pihenőidőből három órát tudtam aludni.

Ferihegy 1-re vittek újból, de most kutya nélkül, kampózni.



Nem tudom, hogy a kialvatlanság vagy az egyedüllét volt az oka, de ma nem tudtam az agyamnak parancsolni. A kialvatlanság talán nem okoz ilyet, mert az állandó résztvevője az életnek.
Azt ismerem.

Akkor meg lehet, hogy a kutya hiánya okozta. Amikor valamelyik őrkutya velem van, akkor nem vagyok egyedül. Ha baktat mellettem, beszélhetek hozzá, ha figyel valamit, én is abba az irányba fordulok, ha csak ácsorgunk, akkor is hosszan figyelem a szemét, pofáját, a füleit, amivel jelez, és látom, hogy gondolkodik. Ilyenkor a kérdés, hogy vajon mi jár a fejében, el is tünteti, vagy tompítja azt, ami az enyémben mozgott. De ma újra rám támadt az az erős szerelem, ami tegnap bekísért a laktanyába.

És borzasztó rosszul esett.

Jól gondoltam én, hogy ebbe bele lehet dögleni.

Olyan ez, mint valami észvesztő honvágy, ami bénulttá, cselekvőképtelenné teszi az embert. Ami szétrág belül, megeszi a lelket, megeszi a tudatom, megeszi az érzéseim, és megeszi magát. Belepiszkít a szívembe és a lényegem messze szalad a szagától, az összeszart dobogástól, és hátat fordít mindennek, a józan észnek, és az őrület térfelére menekül.
Katonaként, jövő májusig, csak így lehetne.
Csak ez lenne a megoldás.
Meg kellene őrülni.
Ez nem eshetőség, hanem szükséges.

Tudom, mert ma közel álltam hozzá.

téboly1.jpg

Itt éreztem meg kinn a betonon, hogy milyen gyorsan ölő méreg lenne, ha maradt volna a tegnap délutáni bódító, szerelmes érzésem. Mert ma egész éjjel, végig Editen járt az eszem, és először csak úgy akartam, ahogy tegnap éjjel, hogy kiteszem a vitrinbe, tudom, hogy az enyém, és persze nem nyúlok hozzá, csak messzebbről figyelem. De ő nem hagyta magát, közel lépett és a sejtjeim legapróbb zugába is bekuckózott. Én vettem a levegőt, de ő szívta el, én gondolkodtam, de ő irányított.
Forogtam kétségbeesetten az elhagyott Swissair gép mellett, a bájos, füldugó alakú Boeing mellett és nagyon messze, nagyon elhagyatva láttam magam mindentől. Borús idő volt, kicsit szeles, nem látszottak a csillagok. Nem volt még az a negédes mentség sem, hogyha Edit felnéz az égre ott, ahol van, ugyanazt az eget, ugyanazokat a csillagokat látja, mint én, és hogy ez egy kicsit összekapcsol minket.

Nem.

Semmi nem kapcsolt össze minket.

Csak ez a torokszorító emlékezés.


Itt állok.

Istentelen messze attól, hogy a karjaimba vegyem. Istentelen messze fizikailag, istentelen messze időben, istentelen messze társadalmi funkciót tekintve. Istentelen messze mindenhogy. És ez az érzés többször is a földre nyomott, úgy megfájdult mindenem a mellkasomban, hogy le kellett térdelnem. Hogy a messze álló társaknak ne legyek furcsa, úgy tettem, mintha találtam volna valami szart a betonon, amit most vizsgálgatok, de a vizsgálat eredménye mindig csak az lett, hogy nem, ezt így nem fogom bírni.

Örültem, mikor hajnalban felbukkant egy reflektor, és egy aggregátort szállító teherautó a Swissair gép felé vette az irányt. Ha most rácsatolják a töltőre, akkor nemsokára indul és akkor megjelenik a többi szolgáltató, a kerozinos, a csomagosok, a takarítók, a légi utaskísérők, a pilóták, az utasok, a földi irányítók és a rámpások, akik kitolják a parkolópályáról a felszállópálya felé. Vagyis ez a vizuális élmény kitörli majd Editet.

De micsoda kurva világ az, ahol akkor érzem jól magam, mikor végre elfelejtem a barátnőm?

Centi_30.jpg430

 

 

 

Március 16. Hétfő

 

Edit ma iskolában volt, elé mentem, de kicsit megrökönyödött a katonaruhám láttán, eddig mindig átöltöztem, mielőtt őt meglátogattam. Pár percet tudtunk csak beszélni, jönnöm kellett vissza. Nem tudtam eldönteni, hogy örült-e nekem vagy kínosan érezte magát, mit jelentett a zavara.

nyit2.jpgAhogy közeledtem a laktanyához, egyre jobban morajlott bennem a düh, és ahogy leszálltam a buszról és előbukkant a laktanya épülete, a nagy zárt vaskapu és a magas kerítés, ami mögé be kell mennem, üvölteni tudtam volna.

Korosztályombeli őr nyitotta nekem a kaput, szélesen, tán gúnyosan mosolygott. Sosem kedveltem.

Nem is hiszem, hogy fogom.

De bármi megtörténhet.

Van rá még 430 napom.


Nagyjából négyszer annyi, amennyi eddig eltelt.

Centi_30.jpg526

December 10. Szerda

 

Ma nem mozdultunk ki a laktanyából, elméleti lövészeti oktatásban vettünk részt. Magas, szikár százados és egy alacsonyabb, sötét bőrű főtörzsőrmester tartották. A százados kidüllesztette a mellkasát, és büszkén mondta, hogy mi, határőrök, eredeti szovjet gyártmányú AK géppisztolyokat használunk.

Várt egy kicsit, figyelte, mit szólunk ehhez, de mi mit szóltunk volna, na és?

Ezt le is olvashatta az arcunkról, mert egy kicsit elbizonytalanodott.

– Elvtársak! A legjobb minőségű fegyvert tarthatják a kezükben, pontos, megbízható, könnyű (Akkor mitől sajog a vállam mindig?), és korszerű.

Hát, még mindig nem ájultunk el, s ez láthatóan még nagyobb zavarba hozta.

– Az AK-tól a NATO katonák is rettegnek. A baráti vietnami népköztársaság is AK-kal kényszeríttette térdre az amerikai hadsereget, akik aljas eszközök alkalmazásától sem riadtak vissza!

Kezdtünk álmosodni.

– AK-t használnak a baráti varsói szerződés katonái, és nekünk, határőröknek, az ország védelmében betöltött, kiemelt fontosságú határőrizeti feladatok ellátásakor szintén AK géppisztolyt van szerencsénk használni. Magyarországon csak a Határőrség katonái használnak eredeti szovjetek által gyártott AK-t! Ezt meg kell becsülni…

Hajszálnyit lejjebb csúsztam a székben, az előttem ülő mögé rejtve az arcom.

– …éppen ezért katonák, hatalmas érték, hatalmas ütőerő van a kezükben. A fegyverek rendben tartása ezért olyan fontos, és emiatt a hanyagságot igen szigorúan büntetjük.

Ekkor szólásra emelkedett a főtörzsőrmester.

– Szétrúgom a tökét annak, aki nem pucolja meg a fegyverét rendesen!

– Azt hiszem érthetően beszéltünk – vette vissza a szót a százados – Az AK géppisztolyhoz 7.62-es méretű, acélmagvas lőszer használatos, 200 méterről átviszi a vonatsínt.

– Hosszába? – jött egy hang hátulról. A vihogás meg elölről is.

A főtörzs talpra ugrott.

– Melyik volt az?

Szúrós szemmel pásztázott végig rajtunk, óvatosan megbökdöstük az alvókat.

– Na elvtársak! Melyik van ilyen vicces kedvében? Legközelebb szétrúgom a seggét!

– Jó-jó! – csitította a százados – Üljön le Dombonvári főtörzs elvtárs, ezt majd én elintézem.

Felemelte a mutatóujját.

– Elvtársak, széltében viszi át! Hihetetlen tűzerő ez! Éppen ezért, szigorúan büntetjük, ha valaki nem vigyáz kellőképpen a lőszerekre, azt már meg sem említem, hogy milyen következményei vannak az elvesztésének.

Megint felpattant a főtörzs.

– Szétrúgom a tökét, annak, aki elhagyja a rábízott fegyveranyagot!

A százados barátságos mozdulattal, de határozottan visszatolta a székbe.

– És most essen szó arról, hogy miket kell figyelembe venni fegyverhasználat során.

Két órán át, álmosító hangon duruzsolt, hogy ha határsértőt látunk, először egy figyelmeztető lövést kell leadnunk a levegőbe, aztán egy igazit az emberbe. Ha egy mód van rá, gyereket, asszonyt ne öljünk, persze más kérdés, ha rászóltunk, hogy álljon meg, de nem áll meg, mer' akkor lehet.

Igazi harcászati feladat nincs is, hogy mi legyen a külső ellenséggel, nem hangzik el. Tulajdonképpen csak az a lényeg, hogy bentről élve senki ne jusson át a határon. Az emberöléssel meg ne törődjünk, csak a szolgálattal kapcsolatos feladatunknak teszünk eleget.

– De más az elmélet és más a gyakorlat! – fejezte be végül – Ezt mindannyian jól tudjuk, erről majd Dombonvári főtörzs elvtárs tart oktatást. Amit hallanak, azt jól véssék észbe, azt pedig, hogy ezt tőlünk hallották, felejtsék el!

Feltette a sapkáját és kirobogott a teremből.

Dombonvári főtörzs kiállt középre, megigazította az inggombjait (függőlegesre a címert).

– Elvtársak! – dörögte – Mostantól, kuss legyen, én nem tűröm a vihogást, mint a százados. Nincs bekiabálás, röhögés és alvás sem!

Dühös tekintettel állt még néhány pillanatig, majd a mögötte álló asztalhoz hátrált, ráereszkedett, összekulcsolta a karját a mellén és titokzatoskodó arckifejezéssel folytatta.

– Jól figyeljenek rám! Amit most mondok, az a lényeg! Minden egyéb csak blabla, csak hadova. A századosunk túl érzékeny, nem úgy kezeli a témát, ahogy egy vérbeli katonához illik.

Nagy levegőt vett.

– Az a feladatunk, hogy ne engedjünk át senkit a határon. Bárki próbálná meg, akár a saját anyjuk, így vagy úgy, de meg kell, hogy álljon. Ha van rá idő, először felszólítjuk, hogy álljon meg! De ilyenkor már a vállunkon van a géppisztoly, ki van biztosítva, csőre van rántva, és felé tartjuk. Ez azért jó, mert így nehezen tud meglepni, ha netán fegyver lenne nála. Aztán várunk, hátha megáll. Ha nincs idő, nem várunk, hanem rögtön lövünk. De emberek!

Felemelte a hangját, kikerekítette a szemét, és – ahogy az előbb a századostól látta –, magasba emelte a mutatóujját.

– Ezt nem tőlem hallották! De jól véssék az eszükbe! Ha valaki a felszólítás után nem áll meg rögtön, akkor az nem fél, akkor a figyelmeztető lövés sem segít. Tehát, ha már kénytelenek figyelmeztető lövést leadni, akkor érdemesebb lelőni a delikvenst. Ugyanis később azt fogja mondani, hogy nem is volt figyelmeztető lövés, hanem rögtön rálőttek, abból meg csak baj van. Tehát állampolgárt úgy lövünk agyon, hogy balra, a lába mellé célzunk néhány centire, felszólítjuk, közben követjük a fegyver csövével, s ha továbbhalad, lőni kezdünk. Az első lövés mellé megy, ez a figyelmeztető lövés. Az AK-géppisztoly lövés közben, jobbra és felfelé húz, tehát az első mellé megy, a második a lábába, a harmadik a mellébe, a negyedik pedig a fejébe. A fejébe! Megértették? El ne csesszék, mert ha életben marad, akkor hazudni fog, hogy nem is hallotta a felszólítást, és magukat egy életre lesittelik. Értve?

Diadalittasan tekintett körbe.

– Na mi van elvtársak? Nincs kérdés?

Tényleg nem volt. Csöndben ültünk.

– Akkor elvtársak, emésztgessék a dolgot, és kussoljanak róla. Lelépni!

Elindultunk kifelé a teremből, benn hagytuk Dombonvári főtörzsőrmester elvtársat, nagy dolgok tudóját, és minden titkok őrizőjét.

Ma valamiért nem horkolt a bikanyakú.