Centi_30.jpg17

 

 

 

 

1988. május 2. hétfő

Megint iszonyú másnaposan ébredtem, olyan volt, mintha kalapáccsal vernének szöget az agyamba, reggel épp csak felpillantottam, konstatáltam, hogy fáj, és húztam is magamra a takarót újra.

Joel peter Witkin.png
Nagyon jól jött, hogy nem osztottak be semmilyen munkára, semmilyen szolgálatba, mert így átaludtam a délelőttöt.

Amit újabban nagyon szeretek, az az alvás.
Mikor felébredek, mindig megállapítom, hogy megint sikerült négy órát eltöltenem a katonaidőmből úgy, hogy nem emlékszem rá.
Ez nagyon fontos.

Ennek az utolsó időszaknak a percei ólom lábakon járnak, elviselhetetlenül lassan.
És minél több időt töltök öntudatlanul, annál közelebb van a leszerelés, annál kevesebb ideig kell figyelem, hogy az idő gecizik velem, hogy minden pillanatot megjegyezhetően sokáig hagy érezni, mintha az lenne a célja, hogy tudatosítsa az összes szemvillanás elejét és végét, és hogy a közte lévő időszakot jól megfigyelhetővé, mélyen megtapasztalhatóvá tegye úgy, hogy ne legyen benne semmi megjegyezhető. Kongó üresség, tapintható és észvesztő unalom legyen benne:
a végtelen semmi maga.

Ezért jobb az alvás, mert olyankor ebből a mérhetetlenségében fájóan jól mérhető semmiből eltűnik egy adag, a galaktikus méretű semmikből összetapadó másodpercekből álló órákból eltüntet négyet, ötöt.

Erre jó a részegség is, mert a kényszerű ébrenlét szintén semmiből álló fényéveit teszi elviselhetővé, gyorsítja fel vagy törli ki.
De nem csak én alkalmazom ezt a módszert, hanem minden korosztály majdnem minden katonája mindig ezt teszi, a leszerelés előtti utolsó hetekben a többség alvások közt lerészegedik, részegség után alszik.
Ez az egyetlen menekülő út.

Én egyre ingerültebben fogadom az ébresztőt, egyre jobban gyűlölöm azt, aki belök a porondra, küzdeni az ürességgel, egyre morózusabb vagyok az ébredés utáni első egy-két órában, amikor hozzá kell szoktatnom a szervezetem, hogy egy kurva stopper lett, ami még a századmásodperceket is pontosan és hosszan mutatja.

A másnaposság szinte követeli az alvást, ezért is aludtam ma amennyit csak lehetett.
A kötelékre délután kótyagosan mentem ki.

Én már majdnem el is felejtettem, illetve olyan hosszan az élet részévé vált, hogy nem is éreztem, hogy büntetésben vagyok. Knízner hívta fél rá a figyelmem.
Ma járt le a ugyanis 14 nap laktanyafogság.
Bejelentette, hogy a mai nappal vége, de halmazati büntetésként május 10-ig bevonták a könyvem, nem mehetek haza.
Nézte rajtam a hatást, de csak egy unott ásítással tudtam reagálni.
Tizenhét nap múlva leszerelek, szarok rá! Tudom, hogyan csökkentsem a katonaidőm, nem kell ehhez haza mennem, kurva lassan telik, de tizenhét napot bárhogy kibírok.
Knízner hosszan vizslatott, majd kihangsúlyozta, hogy ma viszont az ő személyes közbenjárása okán mégis hazamehetek.
A kezével önkéntelenül nagyvonalú, megengedő mozdulatot tett, mint egy császár. Ebből nekem kiderült, hogy kegyet akart gyakorolni. De azzal nekem nem tud kegyet gyakorolni, hogy négy órára kienged.
Öttől kilencig.
Láttam az arcán, hogy valami reakciót várt, még az is be villant, hogy "Te jó ég, lehet, hogy köszönömöt."
Ennyire nem lehet kopasz még mindig!
Tudomásul vettem és mentem vissza a körletbe, folytatni az alvást. Szartam én arra, mi esne neki jól.
szarok rá.jpgÖt után valamivel igen feldúltan jött be a körletbe, felállított, és mondta, hogy ott a könyvem, mehetek, kinn vár tíz perc múlva, én még csak annyit válaszoltam, hogy értettem, és az orra előtt vackolódtam vissza az ágyba.

– Dvorszky, maga most meg mit művel? – kérdezte meghökkenten.

– Fekszem. – válaszoltam nyeglén.

– A franc az ilyen hülyébe! – tört ki belőle és az ajtót bevágva távozott.

Megsértődött a szentem, hogy nem mozdultam, nem járultam elé kimenőben, nem tudott nérói mozdulattal inteni, hogy na, mehetek, nem tudott császárt játszani.

Aztán felbukkant benne a bosszúszomj, mert nem sokkal később visszajött és olyan kéjjel az arcán mondta, hogy tizedikéig sehova nem megyek, mintha azt várta volna, hogy na, most, most ettől beszarok és megtörök.

– Értettem – mondtam neki fekve, és visszafordultam a fal felé.

Másodika van, nyolc napot bárhogy kibírnék. Ha azt veszem figyelembe, hogy onnan már csak újabb nyolc nap van hátra és úgy távozom majd akkor, hogy soha vissza se nézek, innen nézve egészen röhejes az igyekezete.
Hülye szarjancsi.
Nincs már hatalmad felettem.

 

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg19

 

 

 

 

1988. április 30. szombat


13. nap laktanyafogság

Ma éjszakás szolgálatba tettek, Ferihegy 2-re. Olyan áramszünet volt megint, mint tavaly nyáron, minden éjsötétbe burkolózott.
Unatkoztam és ezért csőre rántottam a géppisztolyom.
Nem voltam dühös, semmi okom nem volt rá, csak tetszett, ahogy a fém alkatrészek hangja a kongó ürességben végigcikázik a beton felett. Meregettem a szemem a sötétben, próbáltam megfigyelni, hol hal el a hang, de nem láttam lószart se, illetve olyan érzésem volt, hogy a hangot látom, de csak pár méteren át, és ő se tudta merre menjen aztán, mert hol innen, hol onnan csilingelt visszhangozva.
Kivettem a tárat, kiszedtem azt a töltényt, amit az előbb a csőbe löktem, és mint valami hangszeren játszottam az éj dalát, pengettem a fémeket, hátrahúztam a závárt, aztán elengedtem és már előre fúrtam be a tekintetem a szurokba, hogy lássam a hangot belebucskázni. Erőltettem a szemem, néha zöld volt a hang, néha piros. Most hirtelen nagyon sajnáltam, hogy se a rádióm, se a walkmanem nem hoztam ki.
Az lett volna az igazi.
Igaz, akkor a hang a fejemben cikázott volna, de most ott is sötét van, tökéletes lett volna.

Aztán reggel, szolgálat után bezuhantam az ágyba, és semmilyen hangot nem hallottam, hosszú órákig.
Ezt szeretem nagyon.
A hosszan, mélyen alvást.
Mindig álmodom. Általában több részletben, a mély alvást megelőző, meg az azt követő időszakban, és néha a későbbiben folytatom az előzőt, de az égvilágon semmit nem hallok.
Legalábbis a külvilágból.
Mert benn nem némafilm zajlik, és nem is halk, mert mindent elnyom, ami esetleg amúgy bejöhetne. A közöttük lévő néhány órában meg ájultan fekszem, bármi történhet körülöttem, nem fogom. És ez jó, úgy múlik el, morzsolódik le a katonaidőből, hogy nem emlékszem rá.
Ez a legtermékenyebb időszaka most az életemnek.
Na meg a részegség.

Ezért nem is elleneztem, amikor Tánczos Zoli, egy ceglédi kisBerben megkeresett délután. Ő akkor jött be a szabadnapról, én meg a köteléken kihirdetett bent töltendő szabadnapom kezdtem épp az ágyamban fekve, azzal az elhatározással, hogy a lehető leggyorsabban abba az állapotba kerüljek, amikor semmit nem hallok.

Tánczos Zolival a legutóbbi részegség öntudatlanul okádva töltött része előtti hosszú aljasodási szakaszban keveredtünk egymás mellé, valami olyan közös csatlakozási pontot találva, hogy igen, azért részegen minden sokkal faszább.
Kis, köpcös, vidám srác, a jólelkű vidéki ember, triviális dolgokon őszinte csodálkozással és emellett józan és pengeéles paraszti logikával. Valahogy ezután, ha együtt tettek bennünket szolgálatba, akkor egymás mellett ültünk az IFA-n és beszélgettünk. Azzal szoktam heccelni, hogy láttam az Atlasban, hogy van Trinidad és Tobago nevű ország. Ő kicsit elpirulva mondja, hogy nem, azért mindent ő se vesz be, ilyen ország tuti nincs, de rátromfolok, hogy Elefántcsontpart, ilyenkor felnevet, hogy menjek már, ha mondjuk az másik, az a Tabako van is, de ilyen aztán tuti nincs.
De szerinte olyan se.

Feküdtem, mikor benyitott.

– Hoztam páleszt, gyere, kóstold meg!

unicum.jpgMivel éreztem, hogy az álom messze van, ilyen információval az agyamban meg közelebb se jönne, ezért átmentem vele a körletükbe.
Riderick volt még ott, meg egy kisBerben. Tánczos zöld dió pálinkát hozott be, unicumos üvegben. Azt mondta, hogy a nagybátyja csinálta, nem nagyon szabad, de van egy kis szőlője, meg egy présháza Ceglédtől nem messze, és ott főzi titokban. Ez a zöld dió a specialitása, olyan bukéja és huzatja van, ami csak nagyon kevés pálinkának.
Még egy kis maga főzte zöld dió esszenciát is hozzákever, ezért amolyan rozsdabarna színe van. Röhögtünk is, hogy ha a csüti meglátja, hogy mi ez, mondhatta volna, hogy Unicum, nem bukott volna le, sose derülne, ki, hogy pálinka.
A röhögés a körlet közepére tett stokira nyomott, Tánczos ekkor adta a kezembe az üveget.

– Ne szagolgasd, jó nagyot kortyolj, nyeld le egyszerre, hagyd, hogy marja a torkod.

Én szót fogadtam, teletöltöttem a szám, a pofazacskóimat is, aztán mikor nem fért már több, egy nagy lendülettel leküldtem. Olyan gyorsan, hogy még majdhogynem a számon volt az üveg. De mire az ölembe engedtem, leért a pálesz, aztán vissza is, de nem a számon jött vissza, hanem rögtön az agyamba ugrott. Erőtlen mozdulattal nyújtottam magam elé az üveget, Tánczos kikapta a kezemből.

– Na milyen? – hallottam a távolodó horizontból, majd tompítás nélkül hanyatt estem, le a stokiról. Egész sokáig nem emlékeztem semmire.
Arra ébredeztem, hogy valami mikádó van alattam, a fejem alá pedig egy sisakot csúsztattak. Meg félre is húztak az útból.
Egészen megtelt a körlet, a diópálinkának már nyoma sem volt, valami vodkát ittak épp. Amikor felemeltem a fejem, Riderick mondta vigyorogva, hogy na, ennek kiélveztem minden cseppjét.
Ezzel nem tudtam vitázni.

Ilyesmi kéne nekem minden napra.

– Mennyit aludtam?

– Két órát.

– Két órát? Az hogy lehet? Még csak most jöttem be!

– Dehogyis, közben már az éjszakás váltás is elment.

– Tényleg? Bassza meg, és akkor most mennyi az idő?

– Tíz óra mindjárt.

– Tíz? Tényleg? Az kurva jó! Akkor már csak 19 nap és két óra van hátra!

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg20

 

 

 

 

1988. április 29. péntek


12. nap laktanyafogság

Nemrégiben egy Lufthansa gépről kaptam egy kulcstartót.
Gyakorlatilag egy kis műanyag repülőgép, olyan Boeing gép kicsinyített mása, amilyenből kaptam.
Nagyon megszerettem, rajta hordom a szekrényem kulcsát és mindig magamnál tartottam. Előszeretettel vettem elő amikor csak lehetett és forgattam a kezemben.

Ma Kistatár meglátta, és olthatatlan vágyat érzett, hogy megszerezze, holott elvileg ő is tudna kérni a gépekről, ráadásul ez eléggé megkopott már attól, hogy folyton a kezemben szorongatom. Kistatárt az ilyen semmiség nem érdekelte, ezért igyekezett olyan cserealapot felkínálni, ami elegendő értékkel bír a szememben, hogy megváljak tőle.
De sokáig nem tudott ilyet ajánlani.
Igazából mindent, amit adni tudna, meg tudom szerezni magamnak a gépekről - magazinok, egyéb csetreszek. Hosszan sorolta azon dolgokat, amikért egyszerűen nem érte meg elcserélni, mígnem láthatóan nagy nehézségek és lelki tusa után, illetve közben előhúzott a zsebéből egy svájci bicskát.

Kistatár mozdulatán látszott, hogy nehezére esik ez a felajánlás, mintha abban reménykedett volna, hogy erre is nemet mondok, és össze is rándult egy pillanatra, amikor nyújtottam a kezem, hogy mutassa csak.

piszkos.jpgNem igazi svájci bicska volt, csak valami hasonmás, de egészen tetszetős darab. Jóval kevesebb funkciója volt, mint egy igazinak, egy kisebb penge, meg egy sörnyitó tartozott hozzá mindössze, de hatásában olyasmi volt, mint az igazi.
Piros, műanyag markolata kicsit valami kommunista emléktárgy hatását keltette, de mégis rámondtam, hogy jó, ezért odaadom.
Nem nagyon értem miért is, mert soha nem volt még szükségem bicskára. Utoljára akkor volt nekem, amikor egy vidéki vásár mellett a hétvégi családi kirándulás alkalmával megláttuk az öcséimmel a gagyi bugylibicskákat kínáló pultot és kisírtuk a szülőktől. Egészen másnapig birtokoltam, amikor is a teljesen veszélytelen, a legkisebb mozdulattól elhajló, alumínium pengéjű darabot meg nem mutattam a lányoknak dicsekedve, amitől ők megijedtek, sikítozni kezdtek és az osztályfőnök intő ellenében el nem vette.

– Oké, legyen ez! – mondtam. Kistatár több méretet összement, de ha már felajánlotta, nem visszakozott.

– Tiéd. – válaszolta, és valahogy úgy éreztem, hogy nincs arányban az új kedvenc megszerzése felett érzett öröme, és a bicskától való megválás fájdalma.
Még utána is szóltam, ahogy ment ki a körletből, hogy jól meggondolta-e, de legyintett, hogy igazából nem szerette ezt a bicskát, mert nem igazi, tulajdonképpen csak megszokta, de majd megszokja azt is, hogy nincs, ne aggódjak.
Nem aggódtam.
Aztán ma, az éjszakás szolgálatban mindent elvágtam, amit csak lehetett, de nem sok mindent lehetett, nincs a reptéren semmi, ami elvágható lenne, pláne ekkora bicskával.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg21

 

 

 

 

1988. április 28. csütörtök


11. nap laktanyafogság

Ma Knízner kopasz hadnagy megint megpróbált megrendszabályozni.
Vagy ajándékot akart adni, de a szándék igazából nem derült ki. Nem tudom mi lelte, hogy ez most eszébe jutott, de behívott és mondta, hogy egy rövid eltávot engedélyez csak, mert ne higgyem, hogy meg van velem maradéktalanul elégedve.
Álltam, vártam, hogy most tulajdonképpen mit akar.
Mivel nem tudok róla, hogy szabadnapot kapnék ma, nem nagyon értem milyen rövid eltávot akar adni.
Ez itt nem szokás, a normál katona megkapja a heti egy szabadnapját, és ha jól viselte magát, akkor haza is engedik. Talán az írnokok intéznek maguknak kimaradást a két szabadnap közt, de kampósok közt nem jellemző.
Szóval, nem értem miről is beszél Knízner kopasz hadnagy.
21 napom van, mi az Istent foglalkozik velem?

És mivel csak állok ott előtte - meg sem szólalok, még igazából annak sem adom jelét, hogy hallanám, amit mond - mintha bizonytalan lenne tőle, és már mintha ő sem tudná, hogy jutalmat ad-e, vagy büntet.
És én sem tudom, mert miután a kezembe nyomta a katonakönyvem és leléptetett, azt látom beleírva, hogy körletelhagyás 14:15 - 18:00.
Mi a franc folyik itt?
14:15-től?
Ez meg milyen kezdő időpont? És hatig?
Ez teljesen hülye!
Az ügyeletes kezébe adtam a könyvem és mondtam neki, hogy tegye el, hatkor meg vigye vissza Kníznernek. Ennyi időre nem megyek ki, átöltözni sem érdemes emiatt.

Benn a körletben a srácok az új hobbinak hódolnak.
A konyháról szereztek egy öt literes befőttes üveget és azt ülik körbe.
Valamelyikük fogott egy imádkozó sáskát.
Nekem is megjelent nemrég a vállamon és tudom, hogy nem nehéz megfogni.
Valamiért nem menekül, simán el lehet kapni.

A srácok pár napja szerezték, azóta az a program, hogy őt ajnározzák. Fognak neki mindig legyet, és beteszik az üvegbe.

picass.jpg
Amúgy, amikor vadászik nagyon gyors, illetve amíg becserkészi az áldozatát addig lassú, néha imbolyogva jár, hogy olyan legyen, mintha szélfútta levél lenne, lassan megfontoltan közelít, akár egy macska.
Amikor a légy gyanútlanul mosakodni kezdett, egy pokoli gyors mozdulattal elkapta. Őrületes gyorsan és módszeresen forgatta meg reszelős karjaiban, a rágószerve, mint valami körfűrész sorjázta le tizedmásodperc alatt, és mire a légy felfogta volna mi történik vele, már se szárnya, se lábai, se feje nem volt.

A sáska olyan sebességgel tette mindezt, hogy öröm volt nézni. Ezért más körletekből is mindenki aki csak tudott hozta a legyeket, meg egyéb rovarokat, de az jól látszott, a legyet szereti igazán.
Aztán jött az a produkció, hogy a legyet elengedtük benn a körletben és a sáska potrohát fogva közel tartottuk hozzá, ő meg mint a villám, kinyújtotta a karját és elfogta. Igazából ez a lustább legyekkel volt móka, amelyik nem szálldos sokat.
Először kitéptük a szárnyát a légynek, de hamar rájöttünk, hogy az kisebb élmény, meg sportszerűtlen is, és ezért hagytuk a legyet, hátha el tud menekülni.
De ha megfelelő távolságba tettük Manót, nem tudott.
Manó pontos volt és kíméletlen.

Nem tudom ki adta a nevét, de passzolt hozzá, ájtatos manó amúgy is a népies neve, így logikus lett az elnevezése. Manó hagyta magát megfogni, akár el is engedhettük a körletben, sose menekült. Az volt az érzésünk, szeret velünk lenni, szeret velünk élni.
Ha beszélt hozzá valaki, értelmesen forgatta a fejét, igen-nemmel válaszolt, illetve inkább nemmel, mert kevesebbszer bólogatott.

Éjszakára persze betettük az üvegbe, de reggel mindig felszaladt a betett ágon, és türelmetlenül várta, hogy valaki újból kivegye és foglalkozzon vele.
És zöld ruhában volt, mint mi, a sorstársunk lett.

 

 

 

 

 

Imádkozó sáska 3D szemüvegben legyet néz

 

 

Erős idegzetűeknek:

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg27

 

 

 

 

1988. április 22.péntek


5. nap laktanyafogság

Ma a klubszoba felújítása miatt valamiért nem mindig volt víz.
Felváltva, hol a budin, hol a mosdó-zuhanyzó részen tűnt el.

Az éjszakás, délelőttös és délutános szolgálatok egyes felkészülési teendői időben elcsúsznak, így a nap minden szakában használatban vannak ezek a helységek. Az éjszakás szolgálat inkább a zuhanyzót használja reggel, vagy ébredés után, délután felé, a többiek meg inkább a vécét használják. Mivel a szolgálatok miatt állandóan üzemelnek ezek a helységek, állandó probléma volt az akadozás, a torlódás.

Hol a vécéből kellett vödörben átvinni vizet, ahhoz, aki a zuhany alatt állt beszappanozva, hol ahhoz, aki a budin ülve jött rá, hogy nem tudja lehúzni.

Nem nagyon értettük mi zajlik, nyilván az építőszázad csinált valamit, de hogy mit és hogyan, azt nem tudtuk.
Amit végképp nem értettünk, hogy Korlát századosunk miért hozta be, és miért ma hozta be a feleségét.
Igazából a feleséget egész nap nem láttuk, az irodába lett fixálva, csak néha a hangja szűrődött ki a réseken. Viszont Korlát százados ki-beszaladgált, aggodalmas arccal intézett ezt-azt, és ha valaki veszélyes mértékben megközelítette az iroda ajtaját, már szaladt is vissza, hogy maga meg mit akar? Mit keres ott?

Mintha meztelenül lett volna benn az asszony, vagy olyan állapotban lett volna, hogy bárkivel kikezd és emiatt senkit nem szabad a közelébe engedni. Senkinek nincs sejtelme se, hogy mi lehet, minek ül itt Korlát felesége egész nap.

Estére egyre gyanúsabb lett a dolog, vagy inkább egyre érthetetlenebb, ugyanis az asszony délután felé elment fürdeni. A legénységi zuhanyzóba tette mindezt.
Nagy szaladgálás előzte meg mindezt Korlát részéről, és kiabálás, hogy senki ne mozduljon, senki nem megy a zuhanyzóba most, mindenki húzódjon be a körletébe. Mintha atomtámadás lett volna, olyan érzésünk lett. Az ügyeletes kifejezetten figyelmes akart lenni és egy kopaszt a zuhanyzó elé rendelt, a vécéből hozott két vödör vízzet, ha netán időközben megint elzárnák a zuhanyzóban.

De Korlát ebben a gesztusban ármánykodást látott, teljesen kikelt magából, állt dühösen a zuhanyzó ajtajában, és kiabálta, hogy a feleségéhez senki nem megy be, csak a testén keresztül.
De ilyen szándék nem nagyon merült fel bennünk.
Korlát testén keresztül az idegrángás menjen, és vissza se jöjjön.
Folyamatos perpatvar alakult ki, mert ugyan behúzódott mindenki a körletbe, de Korlát beszűrődött hangja nem csitult és időről időre valakiben felmerült a körletekben, hogy mi ez a kiabálás még mindig, és kikukkantott az ajtón. Ekkor Korlát magasabb hangerőre kapcsolt.

– A feleségemhez senki! Értették? Senki!

A kongó folyosón terjedt a hangja, így megint valakiben felmerült, hogy mi van már, ki kiabál még mindig, és persze kinézett az ajtón, és Korlát azonnal neki rontott, hogy maga a fülén ül?
– Nem hallja, hogy senki?

háromszög.jpg

Nem derült ki  mi lehetett, csak találgattunk, hogy valami párkapcsolati zűr, arra köttünk fogadást, hogy melyik másik tiszt dugta meg, Knízner? Balrog őrnagy? Guttyán?
Ja, valószínűleg Guttyán.
Láttam már udvarolni.

 

 

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg28

 

 

 

 

1988. április 21.csütörtök


4. nap laktanyafogság

Ma megint büntetést érdemeltem, ezért újra nem keltettek hajnalban, hogy menjek le konyhamunkásnak. Amikor meg lementem, ugyanazt csináltam, amit két napja.
Semmit.
Ettem ezt azt, és Böröczcel beszélgettem. Öreg kisMamut,  jó srác, együtt cselgáncsoztunk a Dózsában. Nem nagyon barátkoztunk ott, de rosszban sem voltunk, és úgy látszott amikor ideérkezett, hogy ez többet számított, mint hogy Robi mit mondott rólam.
Jóban maradtunk.

Ma is ugyanezt csináltuk.
Egy idő után úgy gondoltam, meghívom estére a körletünkbe, mert a terv szerint ma majd megint berúgunk. Mondtam neki, hogy nyolc körül jöjjön át hozzánk, ha van kedve.
Nem húzódozott amikor megtudta, hogy Alex, Korita, Petró Dezső is a körletben lakik.
Ígérte, hogy ha mást nem is, de bort majd tud hozni.
Sőt, mondta, miután a reggeli munkafolyamatok elvégzése után elengedte a kopasz konyhamunkást, akit helyettem rendeltek le dolgozni, bort azt most is tud hozni, és a raktárból kihozott egy üveg Egri bikavért.
Leültünk a konyhában a főzőzsámolyokra.
Hát bort én nem sokszor ittam.
Amíg én is a konyhán voltam, mindenki sörözött, aztán inkább mindig pálinka, vagy vodka jött, bort nem nagyon ittunk.
Nem is ízlett ez se.
Savanyú szar.
És alig hatékonyabb a sörnél.
Egy keveset kipróbáltam teával összekeverve. Majdnem elhánytam magam.
Geci savanyú amúgy meg.

De azért csúszott.

Sztoriztunk, kibeszéltük Robit, Böröcz is kétszínűnek tartotta. Jól esett ezt hallani, talán mégsem én voltam akkoriban túl érzékeny.
Böröcz elmondta, hogy azoknak, akik ismerik egymást, össze kell tartaniuk. Az ismeretlenekkel szemben nagy előnyökkel indul egy bajtársi kapcsolat, amiben legalább minimálisan, de az előzetes ismeret is jelen van. Böröczcel nem sok kapcsolatunk volt a Dózsában, meg aztán itt sem, de, mint mondja, valahogy mindig megbízhatónak gondolt. Nyilván itt már sok jóval erősebb kötődése van, például a körlettársaival, de egy következő helyen, az életben, egy új hasonló közösségben engem és a körlettársainak a társaságát fogja keresni. Az ilyen véletlenszerűen összedobált társaságban hamarabb szót ért az ember olyannal, akit látott már.
Akiket ismer, azokat ismeri.
Ez a bajtársiasság.

Ekkor már én mindennel egyetértettem volna, szédültem is, ezért befeküdtem az öltözőbe.

Valahogy instabillá vált a talaj.
Böröcz bejött utánam és ott is tovább beszélt.
Na meg ez a bajtársiasság.

De nem lettem jobban, ezért felkacskáztam a körletbe.
Megártott a bor.

Még az esti részegeskedésnek is részegen álltam neki.

Mivel megint cseresznyepálinkát hozattam Bíróval, úgy mint múltkor, azt ittam, nem a bort.
Böröcznek mindenki örült, ez abban fejeződött ki, hogy közölték a társak, hogy nem nyomnak sípot neki.
Ez amolyan kedveskedés.
Már az, hogy nem nyomnak.

Mert a síp genyó egy dolog. Úgy kapja az ember, hogy ketten lefogják mind a két kezét, a harmadik, meg elől, mellkastájékon, a bordákon megropogtatja az öklét.
Roppant fájdalmas.
Én csak barátoktól kaptam eddig, lehet ennek egyfajta atyai dorgálás hangulata, de ellenségtől kapni ilyet, az bosszúért kiált.
Vadidegennek benyomni a sípot, meglehetős bárdolatlanság.
Böröcz mondja is, hogy nincs ehhez hozzászokva, nagyjából ezekkel a szavakkal, "menjetek a picsába, barmok, hoztam bort, de ha így van, megyek is".
Vigyorogva áll, majd a bentiek kiszólnak, hogy ne úgy tekintse, hogy nem kapott sípot, mintha lemondtunk volna erről, holott sípolhatónak gondoljuk, hanem hogy oly nagyra értékeljük, hogy soha semmilyen körülmények közt nem tennénk meg.
–  Az mindjárt más! –  szólt Böröcz engedékenyebben, és már húzta is ki a dugót a bikavérből. A többiek is nekiláttak alaposan, hamar zajos beszélgetés alakult, de valahogy mindig odakeveredtünk, hogy Koritát hallgattuk, ahogy a nőideáljait ecsetelte.

– Nők! – sóhajtoztunk.
Ettől aztán jól fogyott a pálinka is.

És fura volt.
Nem értettem.

Ha mondjuk előtte dühös vagyok, például arra a gondolatra, hogy valaki nekem sípot akarna benyomni és azt akarnám jelezni, hogy nekem ugyan nem lehet, akkor érteném.
De így rejtély.
Honnan jött az a gondolat, hogy miután kiittam az utolsó kortyot a literes cseresznyepálinkás üvegből, felállok, kinyitom az ajtót és a falhoz baszom, fogalmam sincs.

Nem tudom, nem értem.

Pedig felálltam, kinyitottam az ajtót, és az üveget a folyosó szemközti falának hajítottam. Hatalmas csörrenéssel robbant atomjaira, még a körletbe is bepattant jó sok üvegszilánk.
üveg.jpg
Aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszaültem. Hosszú csend következett, ezt se értettem, nem akartam én rosszat.
Kidobtam, igen.
De jóindulattal telve, ártó szándék nélkül.

Miután ez látszott az ábrázatomon, a többiek folytatták a beszélgetést, Korita fejezte be az előbb elharapott mondatát.

– ...szóval nekem nem az ilyen csaj az ideálom...

 

 

 

 

Centi_30.jpg29

 

 

 

 

1988. április 20.szerda

3. nap laktanyafogság

Ma úgy gondolom, a vezérkar azt érezte, tegnap kegyetlenül megbüntettek, hogy ma már vissza is helyeztek szolgálatba. Délutánra, Ferihegy 2-re.

Megint eszement jó idő volt, szinte perzselt a nyers tavaszi nap.
Olyan sokszor kegyetlen itt az idő, nem sok a nagyon hideg és a nagyon meleg közti zóna, élvezni kell a kifejezetten kellemes napokat.
Értékelni kell.
Ezért ma kigyalogoltam a beton legszélére, belefúrtam a tekintetem a távolba, széttártam a karom, hagytam, míg a ruhám elől összegyűjti a meleget és akkor csuktam be a szemem, amikor elkezdte a bensőmbe sugározni. Minden pontját érezni akartam a testemnek ahol a meleg áthalad, ezért nyújtózkodtam egyre mélyebben magamba, elkapni az üzenetet az agy felé, hogy itt és itt már jó, már jó meleg.
Milyen isteni adomány ez, milyen kegyetlen idők vannak nélküle, mennyire tud hiányozni.
Eszembe jutott a tél.
Kíméletlen volt.
Azt hittem majd beledöglöm. Egy csipetnyiért a mai melegből, ölni tudtam volna.
Be kell ezt ma szívni.
Hadd járjon át.
Tárolódjon önmaga is, az emléke is. Ezzel foglalkoztam ma egész nap, gyűjtögettem, háttal a reptérnek, háttal mindennek.

Ahogy így tevékenykedtem, egy fura kis genyó érzés bukkant fel bennem.
Hogy néznek.
Nem tudom, ezt hogyan érzi meg az ember, de valahogy mindig megérzi.
Oldalra pislantottam.
Látom ám, jön lökni Szilasi.
Tehát ő néz.
Látom, ahogy közelednek a kocsival. Konstatálom.
És vissza is fordulok a távolba vesző hullámos táj felé.

Becsuktam a szemem, és a karjaimat továbbra is tárva tartva álltam, és élveztem a meleg élményét, ameddig csak lehetett.

– Dvorszky!

De lehet, hogy egy kicsit azután is.

– Dvorszky határőr, magához beszélek!

Még megvártam, míg az elválás pillanata melegfoszlányainak utolsó pihéi is befutottak, aztán néztem rá mosolyogva.

– Dvorszky határőr jelentem, az általam őrzött kettes beton szolgálati helyen rendkívüli esemény nem történt!

– Na ne vakítson ezzel a szöveggel, észre se vette volna, ha történik.

– Jelentem, tudom mi van a hátam mögött.

– Tudja? Akkor hogy tudtam rajtakapni?

– Jelentem magát is láttam.

– Látott? Tudta, hogy jövök? Akkor meg mit kérette magát, hogy megszólaljon? Dvorszky, maga nagyon ki fogja húzni a gyufát! Tudja maga egyáltalán, hogy épp laktanyafogságon van?

– Jelentem tudom, épp azért vágyódóm el. – mutattam a selymesen hullámzó nyílt mező felé.

– Dvorszky, maga szórakozik velem! Ezért áll itt háttal mindennek?

– Jelentem nem. Ismerve a reptér felépítését, tudva, hogy az előteret a társaim őrzik, én itt a horizontot figyelem, mert érzésem szerint ott bukkan fel a határsértő, így a legkönnyebb észrevenni. Hunyorogva, a horizontot lesve.

Elhallgatott. Kicsit zavartan körbenézett, felmérte, hogy igazam van, leginkább innen jöhet határsértő.

– Khm...– mondta nem sok meggyőződéssel.

– Jelentem ezért állok itt, szúrós szemmel őrködve, katonásan.
szurikáta.jpgKomolyan beszéltem végig. Szilasi se volt vicces kedvében, de a sofőr úgy röhögött, hogy erővel kellett befognia a száját, hogy hangot ne adjon ki. Szemrebbenés nélkül figyeltem ahogy Szilasi sziluettje mögött a motorház tetőre csuklik, de csúszik le róla, majd hirtelen felegyenesedik, még jobban röhög és nagyobb lendülettel hajtja a röhögés a motorháztetőre újra.

Szilasi közben a fogát csikorgatja.

– Jól van! – nyögte ki – Folytassa, de legyen éberebb.

– Értettem. – válaszoltam és még be sem szállt a kocsiba én már a kedvenc őrszolgálati pózomban álltam, csukott szemmel, széttárt karral, a nappal szemben.

 

Sokáig semmi gondolat nem volt bennem, de azután egy kissé atyáskodó gesztus a felszínre bukkant.

Hülye ez, mit gondolt, mi a faszt nézek én arra?

Mi mást néznék, szemezek a világmindenséggel.

 

 

 

 

Centi_30.jpg30

 

 

 

 

 Már csak egy hónap!!! 17 hónapot letöltöttem.

 

1988. április 19.kedd

2. nap laktanyafogság

Hogy érezzem a büntetés súlyát, ma konyhamunkára rendeltek.
Nem kértem ilyen kegyet, de hajnalban mégsem ébresztettek, nyilván nem miattam, hanem a katonatársadalmi pozíciómnak köszönhetően, amiatt, hogy leszerelő vagyok.
Ha leküldenek a konyhára egy leszerelőt, biztos, hogy nem segít, inkább útban van. Habitusától függően állva belecsipeget a reggelibe, vagy leül hátra egy asztalhoz, lassan kortyolva a teát, vagy cikázik a konyhán, mindenbe beleüti az orrát, vagy a kiadópultnál bratyizik a kinti katonákkal.
Mindenesetre a konyha normál működési rendjét megbontja, inkább le sem hívják. Én se tudtam munkára bírni a leszerelőket annak idején.
Az ebéd előtti és utáni pár órában nem baj, ha jelen van a leszerelő, egy kis ideig még helyettesítheti is a konyhai szolgálatosokat, szigorúan csak a jelenlétével, amíg azok bokros teendőiket végzik, de amikor komoly munka van, nem kell.
Ezért nem keltettek engem sem hajnalban, délelőtt támolyogtam le.
utazás.jpgIgazi nosztalgiaúton jártam ma.
Benéztem a konyha minden helyiségébe, azok minden zugába.
Egy éve az utolsó konyhai szolgálataimat adtam, akkor ez volt az otthonom, itt éltem.

Egy éve.
De istentelenül kibaszott messze van.
Mi minden történt velem azóta, döbbenetes gondolni.

Miután a konyháról elhelyeztek egy-két napig őrszolgálatot adtam, aztán tanulószolgálatban elkezdtem járni a repterekre, közben kavartam, mert kutyás akartam lenni.

Aztán megdöbbentett, hogyan bánunk az állatokkal, hogyan használjuk őket, nem is lettem jó kutyás. Kezdetben igen béna voltam, majdnem összeengedtem két kutyát; csibészeltem is velük, és ekkor becsültem le a bennük rejlő őserőt.
De ebben az időben éltem meg velük a közeledés örömét is.

Jöttek a Rövid Ugrások, azt hittem belehalok néha, sokszor szinte lázálomszerű időszakok jöttek rám a fáradtságtól, volt, hogy csak a fizikai szükségletek mozgattak.
A nyár pokoli meleg volt, amikor hazaloptam egy zsávolyt majd meggyulladtam, elolvadt a bakancs talpa, annyira felforrósodott a beton.

Akkor láttam az első angyalt, egy tökéletes nőt, ebben az időben kínlódtam a saját barátnőmmel, Edittel, holott már egyszer rám ugrott. Aztán rám ugrott a szerelem érzése, és a törvényszerű józanodás. Eltűnt valahogy a karnis a kutyakonyháról, és Koltaynak nagyon hiányzott. Közben a reptéren is rendetlenkedtem, megtanultam ciházni, és felmentünk repülőgépekre. Ekkoriban volt a társadalmi munka, a kukorica címerezés is.
Követte a éves címszabadság, Edittel összevesztem, aztán kibékültünk, mentünk a barátaihoz másnap és megbüntettek a rendőrök ittas vezetésért, de a pergetés a családdal az nagyon jól sikerült. Persze utáltam, hogy vége a szabadságnak. Edittel a kimenőkön néha egész sokáig jutok, de mindig valami közbejön.

Nem fértem a bőrömbe, folyton összevesztem a kutyásokkal, majd elhagytam a géppisztolyom, és az ezért kapott hét nap laktanyafogság alatt kiszöktünk Répával, amiből majdhogynem rendszer lett, voltunk a Lídóban, menekültünk rendőr elől, találkoztunk csajokkal, de végül elkaptak minket, és Répával úgy döntöttünk, többet nem szökünk, de a helyi szkanderversenyben abszolút elsők lettünk. Közben jött iráni és iraki gép egyszerre, láttam JUMBO-t, Concorde-ot, flörtöltem a barkasos csajjal, találkoztam rókával, bagollyal, bogárral, legyekkel, pókkal, imádkozó sáskával, görög szurkolókkal.

Aztán kirúgott Edit, másnap kitáncoltam magamból, de karácsonykor majdnem öngyilkos lettem, aztán úgy döntöttem, inkább boldogan élek, bár már másnap FelszálottaSzáva őrnagy beleköpött a levesembe.

Megértettem Apámat egy igazán mély beszélgetésben.
Nemsokkal utána összeverekedtem egy zászlóssal. Tranzitőrként vigyáztam szírekre, pakisztániakra. Kipróbáltam a könnygázspray hatását, beleszerettem pár órára egy olasz nőbe.
Berúgtam szilveszterkor, gyengélkedőn genyóztam a többiekkel, majd egy normál betegség alatt orrba vágott egy rohadék, akinek a kutyája megtépte Buksit. A gyógyulás utáni időszak a tél legkeményebb részére esett, kegyetlen tél volt, mindig rettentően fáztam az éjszakai szolgálat alatt, szinte élet-halál küzdelmek sorozata volt minden alkalom.
Sípos megsüketült a lövészeten, nem is süket lett, az talán jobb lett volna. Neki csöngött a füle.
Örökre.
Ettől elment az esze.
Én ki akartam kerülni a laktanyán kívülre, nem bírtam a telet, ezért kivetettem a mandulám, a gyógyulás alatt hajlandó lettem volna öregasszonyokat dugogatni pénzért, de szerencsére egy koncerten kötöttünk ki, majd pár nap múlva egy Depeche Mode koncertre mentünk Alexszal, ahol mindketten igazi veteránok lettünk.

Meghalt Sípos
, ez mindenkit lesokkolt, engem is, ezért szartam rá, hogy mit szól Koltay a fülbevalómhoz. A legtöbbször mocskos részeg vagyok, néha undorodom magamtól. Unom az egészet, utazni szeretnék.

 

És már ez a nosztalgia utazás is feldob, ide a konyhára, mert tudom, hogy itt rúgtam be először, pedig nemsokkal azelőtt még kis absztinens majomnak tűntem. Itt vitáztam Robival, volt, hogy majdnem összeverekedtünk. Itt a padló részlet, amit az ÉPK-sok burkoltak, itt van Dinó hányásfoltja.
Itt dobáltam a tányérokat.
Ebben az időben küzdöttem sokat Nitroval, a körlet parancsnokommal. Itt baszogatott Basa, a leszerelő szakács, hogy gyenge vagyok, és ide hozott be csajt.
Itt kezdtem kekeckedni, igazán ellenszegülni a tiszteknek, itt kezdtem egyre jobban ráérezni, hogy át lehet őket verni, vagy kezelni lehet őket.

Ez volt nekem a pubertáskor, itt kezdtem mutálni, kezdtem kamaszból felnőtté válni.
Egy év.
Rengeteg idő, néha úgy érzem nem is egy év hanem legalább öt, amennyi anyag összejött. Hosszú évek alatt feldolgozható adatmennyiség, bődületes élménytáram lett.

Még jó, hogy írtam naplót!
Már most jól jön, hogy például megnézzem, mit csináltam pont egy éve ezen a napon.

Este lefekvés előtt meg is néztem.

A ma egy éve naplóba írt feljegyzés azt a napot juttatja eszembe, amikor azon gondolkodtam megölném-e harcban azt a tisztet, aki szerintem öngyilkos parancsot ad?

És meg.
Ma talán még inkább.

 

 

 

Centi_30.jpg31

 

 

 

Kereken egy hónapom van már csak hátra!!
Letöltöttem 17-et.
Kevesebb, mint a tíz százalékot kell még kibírnom és VÉGE!!!

 

1988. április 18.hétfő

1. nap laktanyafogság

Igen, laktanyafogság.
Azt kaptam végül.
Délután hirdette ki a köteléken Szadó őrnagy. Knízner kínlódva feszengett, láttam, hogy ő akarna lecseszni, ő akarná kihirdetni a büntetésem, de Szadó nem akart nagyobb jelenetet a kelleténél, maga intézte, nem hagyta Kníznert érvényesülni. Igazi öröm volt a kopasz hadnagyot szenvedni látni, biztosra vettem, hogy az, hogy most nem parádézhat, nagyobb büntetés neki, mint amit nekem adtak.
Miután a napi teendőket elintézte a köteléken, Szadó enerváltan kijelentette, hogy tiltva van, én mégis kéregettem enni-innivalót a gépekről, ezért 14 nap laktanyafogságra ítél, amit ezektől a percektől meg is kezdek. Tudomásul veszem-e?

– Jelentem igen! – válaszoltam, és Szadó már mondta is, hogy oszolj, ezzel be is fejezve az eligazítást.
Knízner egy darabig tanácstalankodott, majd idegesen követte Szadót az irodába.
Tudtam, Szadó miért így intézte az eligazítást.
Teljesen felesleges volt ez a büntetés.
Tudta ő is.
Gondolom Szilasi erőltette, és biztos mellé álltak a kopasz hadnagyok is, ő meg nem ellenkezett, de tudta, hogy semmi értelme, talán ártalmas is.
Engem ezzel nem lehet már fegyelmezni.
Ezzel Szadó is tisztában van.
Felesleges.
És azért lehet még akár ártalmas is, mert ez a procedúra ronthatja az ő tekintélyüket is, ugyanis sima protokolleljárásnak hat. Vagyis a kopaszok azt látják, hogy nincs itt komoly büntetés. Ha a kopaszok is feleslegesnek tartják, az ártalmas az itteni rendre. Szadó tapasztalt róka, ő tudja, csak az ilyen Szilasi meg Knízner félék, a túlbuzgó marhák nem tudják.
Ha a tisztek rendet akarnak, és azt akarják, hogy a büntetés az büntetés legyen, olyat kell büntetni, akin látszik, hogy büntetve van, aki nehezen viseli, akinek a 14 nap laktanyafogság igazán komoly retorzió
Aki hetente haza kell menjen a barátnőjéhez.
Annak két hét itt benn, maga a pokol. Az össze lesz omolva, lehet, hogy jelenetet csinál.
Csak így szabad büntetni, mert különben a büntetés intézménye válik nevetségessé.
Mint ma.
31 napom van hátra, vajon mit tesz ebből 14 nap laktanyafogság?
Összeszedem magam vajon a maradék két hétre?
Érzem vajon ennek a büntetésnek a súlyát?
Lófaszt.

Ha Knízner kiabál, akkor se. Tán még feleselni is elkezdek.
De Szadóval van valami véd- és dacszövetség köztünk. Mielőtt elmentem kivetetni a mandulámat, volt egy jelenet, amiben gyakorlatilag szövetségesek lettünk. Őt nem akarom kényelmetlen helyzetbe hozni, ő nem akar baszogatni, fegyelmezni.

És igazából nincs már baj velem. Egyre ritkábban borotválkozom, egyre többet ciházom, de ezt majdnem mindenki csinálja, nyílt titok, de példát csak akkor lehet statuálni, ha a büntetés elegendő mértékű a bűntett és a büntetendő személy viszonylatában. Harmincegy napom van, akár el is lehetne efelett a bűntény felett siklani.
Vagy ami tán működne is, hogy behívnak az irodába, és elmondják, hogy nem jó példa ez a fiatalabb katonák előtt, ha lehet, ne csináljam. Azt meg tudtam volna ígérni, hogy meglátom mit tehetek és lehet, hogy visszafogottabb lennék valóban. Szerintem, ha Szadó nem hajlik meg a többségi akarat előtt, akkor így csinálta volna. És gondolom, azért hirdette ő ki, és nem hagyta Kníznerre, aki viszont remegett a vágytól, mert így lehet a legkisebb presztízsveszteséggel megoldani.

Manapság tényleg mintha bölcs öregként működnék.

Már nem küzdök, nem akarom elfogadtatni, hogy öreg vagyok, nem hadakozom a fiatalabbakkal, kimegyek, amikor mondják, bejövők amikor mondják, annyi civil kép van a fejemben, bármelyiket előveszem és eltöltöm benne a szolgálatom. Tudom a trükköket, a megállapodás szerint rendelkezésre állok.
Komoly kompromisszum, olyan, mint a punkoké. Megteszem amit kell, de ezen túl mindenki hagyjon békén.
Azt hiszem, világéletemben ez a punk maradok.

Ezért hagyom, hogy kimérjék rám a büntetést, és ezért nem érdekel, hogy mi is az pontosan, hány nap, és mettől meddig tart.
Néha azt érzem, hogy kicsit túllihegem a témát, de olyan lassan telik az idő, hogy mindenen éveket tudok gondolkodni, noha percek telnek el.

 

Esténként mostanában egész jó körletbeszélgetések alakulnak ki, az alpári viccelődéstől a világmegváltó magvas gondolatokig. Nem csak körlettagok, hanem bárki jöhet akit bírunk, és aki bír minket. A fő attrakció általában Alex humora. Utolérhetetlen szarkazmussal, kijózanító őszinteséggel és éleslátással oltott poénba helyzeteket, személyeket.

A napokban csatlakozott hozzánk egy februárban érkezett kisMágus tisztes. Magas szőke srác, mivel kopasz, nem sokat foglalkoztam vele, és mivel tisztes, így csak emiatt a tulajdonsága miatt ellenszenves is lett. Eleve tisztesképzőbe került kiképzésen, így felettébb gyanúsnak gondoltam a dolgot. Még ugyan beteszik kampózni is, de már komolyabb feladatokra is beosztják, alegység ügyeletes, kutató ügyeletes helyettes.

tanít.jpgA napokban is AEGÜ volt épp, amikor valami feladatra keresve embert toppant be egy öblös röhögés közepébe, ami miatta még csak meg sem bicsaklott, hanem hosszan tartott, egészen, míg mindenkiben el nem csitult.
De addigra a kisMágus AEGÜ, Földi Gyula, már becsukta maga mögött az ajtót, és Alex újabb röhögést előkészítő történetét hallgatta. Aztán röhögött ő is, majd mondott valamit, amin mi röhögtünk. Ezután esténként elég sokszor bejött hozzánk.
Mi, öreg Mágusok, manapság már elég sokat nosztalgiázunk, ezért is volt sokkoló, hogy milyen régen vagyunk része a reptérnek. Erre Gyula egyik története hívta fel a figyelmet. Ahogy mesélte egészen megsajnáltam a kopaszokat, akik most kezdik azt, ami mögöttem van. Rettentő sok idő, és igaza van Koritának, aki Gyula történetének szereplője.
Az ember itt a betonon minden apró repedést, minden festett csíkot megismer ezalatt az idő alatt. Gyula a napokban Korita tanulója volt, szokás ugyanis, hogy az újonc katonát egy idősebb mellé osztják be tanulószolgálatba.
Mellém egyszer osztottak, aztán valamiért soha többet.
Pedig a lelkemet kitettem.
Mindenesetre a tanulószolgálat célja, hogy az öreg megmutassa a fiatalabbaknak  a kampózás csínját-bínját.
Nem sok van neki, állni kell hóban, fagyban.
Ezért is adott Korita egy egész súlyos útravalót Gyulának.

Ferihegy 1-en álltak az előtér előtt. Az előtér szolgálati helyen van az ember leginkább szem előtt, ugyanis közvetlen az utasvárók kijáratánál kell őrködni. Itt még ahhoz is félre kell húzódni, ha az ember zsiráf alakút akar köpni. Innen belátni az egész hatalmas betontengert. Itt állt a két tanulószolgálatos, majd Korita egy hosszú távolba merengés után, az emlékekben mélyen elmerülve mondta Gyulának:

– Figyelj ide, itt előttünk a "gépjárműforgalom által nem érinthető terület" fehér csíkjainak száma 175. Sosem akartam megszámolni, és te sem fogod soha akarni. Nem is emlékszem, hogy valaha akarattal számoltam volna, és te sem fogsz ilyenre emlékezni. De tudom, hogy 175 és te is tudni fogod.  Mint a légzés, úgy beégett, ahogy neked is be fog. Ez a kurva beton a testrészed lesz, ha hideg belefagysz, ha meleg, ráolvadsz és minden porcikádat átjárja, ahogy te is ismerni fogod, minden négyzetcentiméterét, részeddé válik. Ha nem békélsz meg vele, ha nem vagy békében magaddal, véged. Ennyi időt nem lehet másképp kibírni. Ez a kampózás.
csíkok.jpgÉs Földi Gyula csontkopasz, most kezdi majd az egy éves reptéri szolgálatát, de úgy néz ki érti, mert meglátta Koritában, hogy nem túloz, nem ijesztget, nem dramatizál,
hanem tényleg egylényegű ezzel a kegyetlen, szürke betonnal.
Rebesgetik, hogy Gyulából kutató ügyletes lesz majd.
Rühellem azt, akinek csillagja van, lehetett volna normális ember, kurvára kell igyekeznie.
És ki hitte volna, hogy a nagyszájú Koritából pedig tanító lesz végül?

 

 

 

 

Centi_30.jpg124

 

 

 

 

1988. január 16. szombat


A lázam ma sem enyhül, gyenge vagyok, a kezem is alig bírom emelni. Az ebéd után a család többi tagja délutáni pihenésbe kezdett, Apu meg beült mellém beszélgetni.

Érzi ő, hogy valahogy nem stimmelek benn a laktanyában, de mivel erről már szinte sose beszélek itthon, nem tud róla semmit.
Most nagyon sok mindent elmondok neki.
Gyenge vagyok és nincs ahhoz erőm, hogy alakoskodjak.

Elmondom, hogy igazából nem vagyok jó katona.
Sőt! Borzalmasan rossz katona vagyok.
Úgy látszik, hogy nem bírom, ha fegyelmezni akarnak, és nem bírom az olyan jellegű kötöttséget, ami a seregre jellemző. Beszélek a Rövid Ugrás természetéről, a fáradtságról, ami kíséri, beszélek a fegyverem elhagyásának körülményeiről, hogy miért éreztem szükségesnek az ezért kapott laktanyafogság alatt kiszökni.
Aztán beszéltem arról is, hogy olyan sok dolgot látok értelmetlennek, hogy nem tudok másként reagálni, csak hogy ellenállok. Ez viszont folyamatos konfliktust jelent a tisztekkel.
És ugyan azt tényleg nem bírom, ha szabályok szorítanak, de az ellenállásomból fakadó büntetést, a kedvezmények megvonását, azt hogy hetekig nem jövök haza, és felmerül, hogy ez akár hónapokig így maradhat, azt bírom.

Ha nagyon fel akarnám tupírozni, azt mondanám, hogy az igazságtalanságot nem bírom, az ezért elszenvedett mártíromságot viszont igen.

Apu nem lett lelkes, nem üdvözölte bennem a forradalmárt.
Elmondta, hogy az igazságért küzdeni szép cselekedet, és tiszteli bennem az akaratot, tetszik is neki az az állhatatosság amivel ezt művelem, ahogy erről beszélek.
De minden küzdelemnek kell legyen célja.
És hogy vajon én minden cselekedetemben tudom-e a célt? Mert ő úgy látja, hogy néha a lázadásom magáról a lázadásról szól, nem visz előre, sőt nagyot ronthat a helyzetemen. Azt nem tudja, hogy a Rövid Ugrás ellen hogyan lehet védekezni, hogy az lázadás legyen, de ne büntetést, hanem a szolgálat emberibb kialakítását vonja maga után, viszont biztos benne, hogy a hanyagság, a szabályok szándékos figyelmen kívül hagyása nem ellenállás, hanem hülyeség.
Ebben senki nem fogja a nemes szándékot látni, ha büntetni akarnak csak azt nézik milyen súllyal szegtem meg őket. És a futkosót nem érdemes semmiért megkockáztatni, mert a lázadásomnak országos hírverése nem lesz, nem váltom meg vele a katonaságot, nem lesz jobb a sorstársaimnak az én magam vállalta mártír szerep miatt, egyszerűen csak csöndben megposhadok majd egy kemény börtönben és teljesen lerontom az életem.
Tudja, hogy nem lehet pontos képe arról, mit élek át, mit élek meg, de azt az egyet biztosan tudja, hogy a nagy része már mögöttem van, pár hónap és szabad leszek, egy kicsit jobban gondoljam át, ha tehetem, hogy mit vállalok be és mit kockáztatok.
De ne csodálkozzak majd azért nagyon, ha azok a dolgok, amik ellen benn a seregben lázadozom, azok kinn is léteznek.
Sőt.
Kinn léteznek igazán.

– És te lázadsz? – kérdeztem provokatívan, mert minden szava igaz volt és jött a reflex, hogy ostobán lázadok Apám ellen is.

De Apám nem folytatott harcot ellenem.

– Nézd fiam, mondta, ha az embernek gyereke születik, nem kezd öngyilkos akciókba. A megélhetés is van akkora harc, amekkora bőven elég, van annyi konfrontáció, csata, amennyit az ember egymaga megvívhat. De ha nem hal meg benne a forradalmár, akkor annak találhat terepet. Változást, azonos célok elérésében érdekelt emberek sokasága tud hozni, de legalábbis elősegíteni. Ilyen sokaság például az Újpalotaiak Baráti Köre.

ghandi.jpgÉs elmeséli, hogy azért lépett be az alapítással szinte egy időben tagként ebbe a körbe (UBK), mert úgy látja, ez a módja. Úgy gondolja, hogy nagyon sok kulturális program kell. Vita kell, szólásszabadság kell, fórumok, beszélgetések kellenek.
Rengeteg sokszínűségre éhes, kulturális ismeretekkel rendelkező ember kell, és nem kell őket semmiről meggyőzni, hanem a tények ismerete után bennük merülnek majd fel a kérdések.

Ha nagy tömegeket sikerül megmozgatni a programokkal, akkor megkerülhetetlen tényező lesz egy ilyen egyesület, nyomást tud majd gyakorolni. Változást tud indukálni, nem a maga számára, hanem a közjó érdekében.
Ez a jól cselekvő lázadás, így kell harcolni.


És ekkor én megértem Apámat.
Apámat, akit évek óta elfoglalt, de magának való embernek láttam, akinek a dolgai sose érdekeltek nagyon.
Illetve azok nem, amivel a harcát vívta.
A közös könyvolvasmányaink, a konyhai jegyzettömbre írt idézetei, és az arról szóló családi beszélgetések, a kocsim szerelése közben adott örök érvényű szerelési és életvezetési tanácsai miatt mindig érdekelt Apám.
De az, ami neki nehézséget okoz, vagy amiben ő kiteljesedik, az nem.
Most úgy éreztem önzőn szívom el belőle azt, ami nekem hasznomra válik, rá nem figyelve.

Most értem meg, hogy miért akart az UBK-s rendezvényekre elvinni, és most értem mit is kaptam tőle, amikor például valóban elmentem vele általuk szervezett filmklubokba.

Most értem meg, hogy a japán filmeket bemutató sorozat, a Hét szamuráj, a Harakiri, a Vihar kapujában, Dodeskaden, a Kopár sziget, hogy indított el engem a gondolkodás és a kérdés feltevésének útján, és hogy eddig azt hittem, ezt a japán filmeknek köszönhetem, de nem, ezt Apámnak kell megköszönnöm.

Megértettem milyen embert akart belőlem és megijedtem, hogy ez az ember milyen gyorsan tűnt el, halt meg itt benn a katonaságnál, és milyen gyorsan lett belőle egy csőlátó barom.

Elmondta még, hogy szerinte a tájékozatlanság ellen kell küzdeni, hogy az emberek ne gondolják, hogy el kell fogadni egy istenként tisztelt pártvezető, és a körülötte csüngő tehetségtelenek önkényeskedését, hanem jogos és megkérdőjelezhetetlen eszközökkel kell javítani a társadalom helyzetén. Ez az ő harca, az ő eszközeivel.

Hirtelen kivert a víz úgy elszégyelltem magam, Apám szólt, hogy jól van, pihenj, gyógyulj, látom hogy nem vagy jól, és miközben felegyenesedett, megszorította a vállam.

Miután kiment hosszan feküdtem az ágyban, és azon gondolkodtam, hányszor voltam igazságtalan vele, amikor későn jött haza, és fojtottam bele a szót, valami engem érdeklő dolog miatt, amikor az elvégzett UBK-s feladatait mesélte volna.

Felkeltem és megkerestem azt a Toronyhírt, (UBK hivatalos lap) amiben megjelent egy verse. Magam elé vettem és életemben először elolvastam ezt a verset, ahogy kell, hogy értsem, mit akart mondani.

Aztán hosszan feküdtem nyitott szemmel és vert a víz, és rázott a láz.

Péterfi Ferenc, UBK alapító tag által írt nekrológ, Apámról.
 

("Az újpalotai lakótelepen 1984-ben alakult meg az 1945 utáni időszak első kerületi civil szervezete, az Újpalotaiak Baráti Köre Művelődési és Érdekvédelmi Egyesület."
"A rendszerváltásig kemény harcot vívott a véleménynyilvánítás szabadságáért.")

 

Centi_30.jpg221

 

 

 

Október 11. Vasárnap

Negyedik nap laktanyafogság.

Kaptam egy szabadnapot, mert az ugyanúgy jár, ráadásul beleszámít a laktanyafogságba. Megint heverészek egész nap. Tehetem, most kétszeresen is, mert büntetve vagyok, meg juttatást töltök. Bent töltöm nyilván, ez nem kérdés, de legalább alszom. Répát Rövid Ugráltatják, ma sajnos egyszerűen nincs ideje kilógni, egyedül meg nem akarok.
De megbeszéltük, hogy holnap kimegyünk, kiszökünk a laktanyából.

egyedül.jpg

Centi_30.jpg223

 

 

 

 

 

Október 9. Péntek

Második nap laktanyafogság.

Ma sorban végiglátogatott a tisztikar.
Először Knízner kopasz hadnagy toppant be. Épp a büntetésemet töltöttem, nem tudtam figyelni másra.
Feküdtem és olvastam, mint annak előtte, fel sem pillantottam. Ne tudom, hogy tudatosodott-e bennem bármi,  hogy direkt nem figyeltem, hogy tiszt toppant be, vagy senkit nem vettem volna észre, mindenesetre éktelen kiabálásra riadtam.

– Dvorszky, maga meg mi az istent csinál? Nem látja, hogy az elöljárója lépett a körletbe?

Jelentettem, hogy nem figyeltem. De amúgy ez érdekes, nem tudom,  hogy mi a státuszom, most, hogy büntetve vagyok, nincsenek jogaim, a kötelességeimet viszont senki nem közölte.

– Azonnal álljon elém! – vezényszavakkal beigazgatott, aztán álltunk egymással szemben, és semmit nem tudtunk mondani.

Nekem nem is volt mit, ezt jól tudta, és éppen ezért nem tudok jelentést tenni, mert semmi értelme nincs.
Mit mondanék?
Telik a büntetésem, hadnagy elvtárs, telik, miattam ne aggódjon?
Marhaság az egész. Aztán ő unta meg előbb.

– Viselkedjen Dvorszky!

Jó, viselkedem.

Jelentettem neki, hogy értettem, de nem értettem.
Ezért jött be?
Mert mást nem mondott, hanem megfordult és bevágta maga mögött az ajtót. Utána sorjáztak a többiek, Szadó őrnagy, Agyam Gyula vagyis a Kilós, a politikai tiszt. Ő szép prédikációt tartott nekem, hogy meg sem érdemlem a szocialista haza vívmányait. Aki ennyire szarik a saját országára, arra nem tart igényt a haza. Megtűrnek itt, de nagyon igyekeznem kell, hogy javítsam a megítélésem.

Aztán megszüntették az ajtóm előtti szolgálati posztot. Gondolom rájöttek, hogy elrettentő hatása nincs, viszont röhejes bohózatnak látszik, ráadásul miattam még két ember kiesik szolgálatból és hogy az egésznek egyáltalán nincs értelme.

Mikor úgy látszott elfelejtettek, megjelent Balrog őrnagy, majd még néhány vezérkari tiszt, végül Nyírő, a laktanyaparancsnok is.

angyalbör24.jpgMint valami majmot, mutogattak a Kilósék, hajbókoltak, míg én egykedvűen figyeltem őket vigyázz állásban. De bármikor benyitottak mindig fekve találtak, még ha fel is pattantam vigyázzba vágni magam.
Nyírő is áll előttem és néz nagy szemekkel. Az ágyam összegyűrve, a könyv kinyitva rajta és ezt látva lassanként csak leesett nekik, hogy jelen pillanatban én nagyon jó helyzetben vagyok.

A büntetésnek példásnak kéne lennie, de eddig csak vaskos irigységet szült. Az orrom előtt beszélte meg Nyírő a Kilóssal, hogy ez így nem lesz jó, inkább tegyenek vissza szolgálatba, mert ez így nem fogja a kívánt hatást elérni.

Éppen ezért pontosan úgy, ahogy a többieket, levezényeltek délutános szolgálatra Ferihegy 1-re.

Semmivel nem álltam kinn kevesebbet és semmivel sem többet. Nem vagyok kiváltságos már, de figyelemmel sem kísérnek.
Ez a laktanyafogságom.

Centi_30.jpg224

 

 

 

 

Október 8. Csütörtök

Ma megkezdem az első napi laktanyafogságot!

Addig aludtam egy jót, elmentem ebédelni, néztem a savanyú pofákat, hetykén vetettem oda némi tisztelgést a tiszteknek, leballagtam gyúrni, a sok szájtátit legyőztem egy sor súlyzós versenyben és már remegtem a köteléken, hogy valaki büntessen meg már végre rendesen, mert halálra unom magam.

El fogok így kanászodni.
Nem is bírtam, hogy ne kiáltsak fel félhangosan, hogy IGENNN!, mikor Szadó őrnagy kihirdette, hogy a mai napon megkezdem hét napos büntetésem.
yes.jpgMondja, hogy reméli, érzem milyen komoly büntetés ez, megfelelő a szintén komoly kihágásomhoz.

– Jelentem igen, remélem érzem.

– Hét nap Dvorszky határőr!

– Jelentem, hét!


Hát én megkezdtem becsülettel. Beletettem apait-anyait.

A laktanyafogság amúgy úgy néz ki, hogy én benn ülök a körletben.
Vagy fekszem. Inkább fekszem. Nem vihetnek sem takarítani, sem sehova. Nem az van, hogy nem visznek.
Nem VIHETNEK!
Én tehát fekszem az ágyon, olvasok, alszom a saját körletünkben, míg, hogy érezzem a dolgok súlyát, ül kinn valaki huszonnégy órában, váltásokkal egy stokin 4 órás szolgálatban. Felszerelték gumibottal, és vigyáz, hogy én ki ne menjek. Meg elkísér WC-re, kajálni, fürdeni. Csak a szökésem hivatott megakadályozni, semmi másban nem korlátozhat.
Egy apród.

Röhej az egész, én biztos nem érzem azt, hogy ettől komolyabb a büntetésem, mert én fekszem benn és olvasok, a szerencsétlen, meg gubbaszt a katonai hokedlin, de gondolom valamelyik degenerált tiszt szerint ez visszatartó erejű, de nem mondhatnám, mert ficereg bennem, hogy az lenne szép, ha ki tudnám cselezni a börtönőröm és meg tudnék szökni.

Most Heroldot tették ide, egy kisberben tisztest. Nem szeretjük egymást, mindig van köztünk valami feszültség.
Most valamiért az az érzésem Ő szopik nagyobbat.
Neki büntetés.

Ez a gondolat akkor erősödött meg, amikor észrevettem, hogy ideges, hogy percenként hugyoznom kell.
Vagy szarni.
Talán szarni, de ezt majd kinn döntöm el.