Centi_30.jpg207

 

 

 

 

Október 25. Vasárnap


Délelőtt Répával együtt tettek szolgálatba, vigasztalt, hogy azért a század véleményét nem kell komolyan vennem, úgyis mindenki tudja, hogy pár nap múlva megbukik valaki más, aztán megint másvalaki.
A tisztek meg szopatni fognak, mert ez a dolguk.

El is múlt a lelkiismeret furdalásom hamar és még a betonon megbeszéltük, hogy éjjel megint kilógunk.

A tegnap bejelentett új szolgálati hely viszont nagy szopás. Mindkét reptéren jelentéktelen utak mellé tettek ki minket, semmi nem látszott abból az igyekezetből, hogy javítani akarták volna a biztonságot.
Nem.
Az látszik, szopatnak minket.

Ezért nagyon fáradtan értünk a századhoz. Egész délután a klubszobában és az udvaron lebzseltünk, vártuk az estét. Folyamatosan mozgásban voltunk, csak percekre álltunk meg és egymással szembefordulva beszélgettünk, mintha épp jelentést tenne egyikünk a másikunknak. Nem szólt hozzánk senki, semmilyen feladatot nem kaptunk.

Amint besötétedett, már indultunk is a kerítés szélén a lukhoz. Átbújtunk, már meglehetős rutinnal kommandóztunk ki az őrök látóteréből, a laktanya hatóterületéből. Miután úgy éreztük, hogy biztonságos a távolság, visszagyalogoltunk a reptéri útra és megpróbáltunk stoppolni. A rendőrautót messziről felismertük, mindkét irányt szemmel tartottuk miközben haladtunk. Nem volt nagy forgalom, alig járt autó, mikor fékezett mellettünk egy bordó bogárhátú Volkswagen.

Megszöktetek, fiúk? – kérdezett ki az ablakon két fiatal, szőke lány. Nem sokkal lehettek idősebbek, mindkettő szép, csinos és nagyon mosolyogtak.
Répát nem kellett unszolni, röviden, széles vigyorán keresztül mesélte, hogy itt szolgálunk a reptéren, de rémesen unjuk és ezért időnként kilógunk.

Közben féloldalasan a kocsi mellé állt, egyik könyökét az ablakba csúsztatta, rátámaszkodott és behajolt, hogy a mosolya közelebb legyen a lányokhoz.

Azoknak nagyon tetszett a színjáték, kérdezték, hogy na és hová szoktak a huszárok a városban menni, és hogy a csákókat, lovakat hová tettük?
– Hát persze haramiák törtek ránk, mi kivont karddal védekeztünk, túlerőben voltak, hatékonyabbnak éreztük magunkat, ha leszállunk és elhajtjuk a lovakat; aki elénk keveredett kardélre hánytuk, aztán a fegyvereket elrejtettük és most békés szándékkal közeledünk.
Egymásra licitáltuk a hülyeségeket Répával, de a lányok egyből kapcsoltak, mondták is rögtön:
Ők ki tudnának menteni szorult helyzetünkből, de eskü alatt kell fogadnunk, hogy soha nem beszélünk erről, mert a szüleik örökre vártoronyba zárnák őket, nekünk meg a helyszínen a fejünket vétetnék.

A kocsi mellett fogadtunk örök hűséget, aztán bebocsátást nyertünk a hátsó ülésre. Répa kiadta a parancsot.
– Irány a Randevú!
A lányok az egész útra királykisasszonyokká váltak, mi fess huszárlegényként kerestük a kegyeiket.
Hangosan rázta a kasznit a boxermotor és a kacagás. Úgy sivalkodtunk, mintha nem is kocsiban ülnénk.
– Vigyázz, fék, FÉÉK!
– Ez közel volt, haha..., de azért eddig egész ügyes voltam nem?
– De, de, úgy csapsz a lovak közé, ahogy senki más.

Hát igen, tényleg ügyes volt a sofőrünk, a visszapillantóban rúzsát nézegette, elkenődött-e, amúgy az egyik kezével mindig a haját igazgatta, és ecsetelte, hogy most nagyon elemükben vannak, pedig még meg sem nyitották az Éva vermuthot.

– Tényleg, nem kértek huszárok?

– De, de, hogyne kérnénk, – kiáltott Répa – nem finom, de hadd szóljon!

– Ne is legyenek finnyásak a huszárok! – kacagtak, majd elmondták, hogy amúgy sose kell ilyen italt inniuk, Kata apjától, akinek hatalmas készletei vannak, whiskyt szoktak lenyúlni általában.

– Nem baj! Jó ez, adjatok!

Sivalkodtunk, tetszettek a lányok, tetszettünk a lányoknak, valamivel idősebbek voltak, az orrunk alá is dörgölték állandóan, "tejfelesszájú operetthuszárok vigyázzba, még egy kortyot, inn-nni"!

Kata és Tamara.

catamaran-lagoon-570-212228.jpg

Sajnos ők nem tudtak velünk tartani a Randevúba, de nagyon készségesen elhoztak minket. Valami dolguk volt, sajnálkoztunk, de tényleg tetszettünk nekik, mert megígérték, hogy elénk jönnek hajnalban, ha akarjuk és visszavisznek a laktanyába.

– Hogyne akarnánk! – mondtuk egyszerre. Aztán a Randevúban csak körbefutottunk, de nem láttunk ismerőst és ennek még örültünk is. Így inkább kiültünk a bejárat elé beszélgetni és várni a lányokat. A smasszer kinézetű ajtónállók kérdezgették is, hogy mi van srácok, nem mentek beljebb? De nem mentünk, mert a lányokról beszéltünk, hogy "láttad-e milyen feszes melle volt, meg hogy folyamatosan engem nézett, a másiknak meg milyen klassz mély búgó hangja van"?
– Hogy is hívták, azt aki vezetett?
– Tamara. A másik Kata.
– Na ezeket megdugjuk nemsokára! Te utaztál már KaTamarán?

Dőltünk a röhögéstől, remegtünk a vágytól, türelmetlenkedtünk a várakozástól.
Nem érdekelt most más, nem volt kedvünk ezt a hangulatot, amit a lányok tüzeltek fel bennünk, elhamvasztani, és inkább őriztük benn és tápláltuk azzal, hogy az apró információmorzsákból, amiket az idefele vezető úton hallottunk, igyekeztünk kitalálni, kicsoda, micsoda lehet ez a két lány.

Aztán megbeszélt időben valóban megérkeztek, és a laktanya felé vették velünk az irányt.

Már nem mi ültünk hátra, hanem szétosztódtunk, Répát kiválasztotta magának Tamara, a sofőr, én a hátsó ülésén egészen az oldalamnak feszülő Katával utaztam. A közös nevetések elhaltak és kis magánvilágba süppedve duruzsoltunk. Foszlányokban eljutott hozzám, hogy Répa panaszos hangon ecseteli a viszontagságait, amiket az irigység okoz, mert a méretét semelyik pasi nem bírja szó nélkül, szerencsére a lányok azért szeretik.

Én a cselgánccsal tudok valamelyest érdekesnek látszani. De meglepően könnyen ment, úgy néztem bármiről beszéltem, Kata egyformán lelkesen hallgatta. Mikor megérkeztünk, a laktanya közelében az út mellett, hátunkat az oldalfalnak támasztva ültünk, szembe fordulva egymással és beszélgettünk. Kata kilépett a cipőjéből és a két lábfejét az lábaim közt betolta az ülepem alá, megfogta a kezem. Répa is belemerült Tamarába, mikor nekem feltűnt, hogy ég a lámpa néhány körletben.

Legalább éjjel kettő van.
Ilyenkor nem szokott.

Megbökdöstem Répát, a fejemmel biccentettem a laktanya felé. Répa elfehéredett, és megjelent rajta az a komolyság és az az arckifejezés, amivel menekülni szoktunk, ahol nem kell szó, csak ez az arckifejezés. Kibontakoztunk a lányok karjaiból, mindketten elhadarták a neveiket, címeiket, mindenképp találkozzunk, igen mindenképp.

Szaladtunk a kerítés mentén a lukhoz és közben láttuk, hogy a csapat-ügyeletes tiszt (csüti) irodájában is ég a lámpa. A periférikus látásomban láttam megvillanni Répa szeme fehérjét, jelzett, hogy vette ő is.
Tudja, ez mit jelent.

Mint két fiatal párduc osontunk a kerítéshez, bújtunk át rajta, és haladtunk a bejárat felé.
Széna volt a csüti.
Arról ismerni meg, hogy sose józan.
Fiatal, jóképű hivatásos őrmester, ha részeg a borvirág átterjed az egész arcára, vörösbe hajló ábrázatán lilás erezet fut a gallér alá.
És most is, ahogy betoppantunk a csüti szobája előtti csarnokba.
Farkasszemet néztünk, míg az erei levezették a részeg bódultságot a szeméből a testébe, és a józanná tisztult tekintetében lobot vetett a düh.

Hol az isten faszában voltatok? - támadt nekünk. Mit csináltatok? Hogy képzelitek és egyáltalán?

Már mindenhol kerestek, azt se tudták mi van velünk. Ideges remegéssel, a hirtelen józanodást követő erős izzadástól csatakos ingben hörgött fojtott hangon, hogy a laktanya többi alvó katonáját ne ébressze fel. Hisztérikus kirohanása közben hirtelen elhallgatott, mintha sokkot kapott volna, orráról lecsöppent egy kövér izzadtságcsepp. Álltunk, szót se szóltunk, de ez a jelenet nem is rólunk szólt, neki kellett összeszednie magát.
A fejével intett, hogy húzás fel a körletbe, jelzett még, hogy "de teljes kussban" és mi így tettünk, felsompolyogtunk átöltöztünk és nyugovóra tértünk. Reggel keltettek, hogy Széna a csüti irodáját takarítani rendelt, de már nem szólt hozzám, kinn a szoba előtt járőrözött míg el nem készültem, én meg öklendeztem benn, ahogy a földre csorgó izzadtságát kenegettem a linóleumon.

Aztán többet nem beszéltünk erről és én ennyivel megúsztam ezt a lebukást is.

Centi_30.jpg211

 

 

 

 

 

Október 21. Szerda


Persze azért lehúztak a szabadnapomból, mert 10-re kellett visszajönnöm, de Aput, Anyut megnyugtattam, hogy minden rendben van, ne aggódjanak. A szökésünket megúsztuk, azóta más komoly baj nincs. Nem állítom, hogy eloszlattam minden kételyt.      


Edithez nem volt már erőm este átmenni, reggel meg indulnom kellett vissza. Ahogy beértem Répa jött is elém, hogy menjünk gyúrni, de a lépcsőfordulóban Molnár Csabiba, korosztályunk tagjába botlottunk.

Irány inkább a klubszoba. A Csüti kérdés nélkül adta oda a kulcsot, mi benn összetologattuk a székeket, lefeküdtünk és viccekkel szórakoztattuk egymást. Mindhárman délután voltunk szolgálatba osztva, ráadásul mindannyian Ferihegy 2-re.
A szolgálat alatt is teljesen egyszerre küldtek ki és hívtak be minket, mintha valaki kínosan ügyelt volna rá, hogy a barátok együtt legyenek. Szinte mindenre feljogosítva éreztük magunkat, szét sem váltunk, együtt barangoltunk a szolgálati helyeink közt.
Nagyon durva függelemsértés ez, éjszaka lehet inkább kivitelezni, előfordul persze nappal is, de olyankor az ember fél szemmel folyamatosan pásztázza a környezetét, hogy elkerülje a lebukást.
De mi ma végigröhörésztük a napot és senkire nem figyeltünk. Szinte el is tűnt a katonaság, egy sikeres ciházás után behúzódtunk a beton közepén emelkedő nagy szellőző mögé, leültünk a szellőzőcsőnek támasztott háttal, körberaktuk magunkat szendvicsekkel, sütikkel és BB baracklevekkel. Sztoriztunk, teleszájjal röhögtünk és olyan érzésünk volt egész nap, mintha nyaraltunk volna.

nyaralok.jpg

Centi_30.jpg384

 

 

 

Május 1.  Péntek


Délelőttre osztottak be, végigcsináltam rendben, délután viszont hatalmasat napoztam. Annyira szép idő volt, nem hagyhattam ki.
Az az előnye a konyhának, hogy gyakorlatilag bármikor kimehetek a laktanyaépületből, felbecsülhetetlen.
Egyszerűen nem értem, mi ütött belém tegnap éjjel. Mitől szartam be ennyire?
Mert ugyan Adyligeten csak csoportosan lehetett az udvaron, az épületek közt mozogni, itt azért jóval szabadabban mozogtunk, sokszor a csüti nem is figyelte ki megy ki, ki jön be, de azért alapvetően, mindig kellett valami indok, ha megállít, hogy hova-hova ilyen sietősen emberek. De nekem már ilyesmivel se kell készülnöm. Legalábbis napközben. Evidens, hogy a konyhára megyek.

Ugyanis a konyha bejáratát kintről lehet megközelíteni és takarodóig csak beintek a csütinek, hogy én vagyok, már mehetek is. Így viszont, hogy ma nem szakácsruhában, hanem gyakorlóban mentem a grundra, hátra, sokkal kevésbé kellett félnem a lebukástól. Kevésbé feltűnő, mintha fehérben lennék, és amint lefekszem, szinte észrevehetetlen vagyok. Több órát heréztem kinn, el is aludtam egy kicsit.
Arra ébredni, hogy mérhetetlen csend van, csak távoli madárdal szűrődik be, gyönyörű kék az ég és, hogy mindezt zöld keretben, az arcomba hajló fűszálak közt látom, elmondhatatlanul jó érzés. Így maradnék örökre, ha biztosítva lenne, hogy minden egyéb is így marad, sose bukik le a nap és szellő se rezdül.

május.jpg

De aztán felültem, megláttam a laktanya épületét. Erős émelygés vett erőt rajtam, és aztán visszafeküdtem fél órára, hogy megbarátkozzam a gondolattal, hogy nemsokára önszántamból bemegyek oda. Amúgy ez a harmadik ünnep, amit egymás után benn töltök. Ez se szokás, három egymást követő ünnep valamelyikén normál esetben egyszer legalább ki szokták engedni még a nagyon renitens alakot is, azért annyira nem akarnak senkit labilissá tenni. Vagy tudják, hogy ezt velem tényleg nehéz lenne, vagy egyszerűen szarnak rám.

Nemtom.

Centi_30.jpg385

 

 

 

Április 30. Csütörtök

Holnap május elseje, ezért ma ünnepi ebéd volt, egy valag kóla megmaradt, fürödtünk benne. A konyha ajtajához sunnyogtak a katonák a vacsora után és kopogtak, hogy nem maradt-e még kóla, osztogattuk boldog boldogtalannak, legalább kétszer annyit kaptunk, mint amennyien vagyunk. Lehet, hogy az augusztus 20.-i ünnepségre szánt kólát kaptuk meg előre, amit most persze szétosztogattunk már, vagy elszámolta magát, aki ezt megrendelte május elsejére.

Este haza akartam szökni, pont jó volt az AEÜ (alegység ügyelet), a csüti és a HDM (hadműveleti tiszt) is. Minden egybe vágott, de mégsem indultam neki.

Basa tegnapelőtt a fülembe tette a bogarat a szökéssel.
És szerintem jogos is lenne. Nem engedtek ki egy ideje, 23 napja benn vagyok, de én hazamennék. Igazából nem tudom jól megfogalmazni, hogy minek is, de valamiért jó lenne. Mondjuk, egyszerűen csak innen ki.
Számba vettem a lebukást követő hiszti mértékét. Vannak olyan tisztek, akik a bolhából is elefántot csinálnak, azoknál nem jó lebukni. Aztán van az a fajta, amelyik keménynek látszik, de vagy engedékenyebb vagy annyira be van fosva, hogy nem tesz semmit. Hát arról a reptéri hadműveleti tisztről, aki  ma szolgálatban van, ezt mondják. A hadműveleti tiszt, aki az egész határőrlaktanya és az összes szolgálati pont beosztott katonái felett hatalommal rendelkezik. Akik ezt a szolgálatot adják, magas rangú tisztek és olyan urak, hogy a laktanyában nem is nagyon látni őket. Ha rendőr lenne az ilyen, akkor ferihegyi rendőrfőkapitány lenne a titulusa. Szóval a mairól jókat hallottam, de most a csüti személye is megfelelő volt, és az alegységügyeletes is olyan, aki előbb megpróbálja kideríteni, elsimítani a dolgokat, mielőtt jelent. Ha most lebuknék, nagy a valószínűsége, hogy kisebb büntetéssel megúsznám.

Napközben eldöntöttem, hogy ma kiszököm, de valamiért nem volt kedvem az estét a konyhán megvárni, ezért felmentem a századhoz. A gyakorló felsőt az ágyam végébe készítettem, hogy ne zajongjak azzal, hogy kiveszem a szekrényből. Vártam az estét, a takarodót, hogy utána elindulhassak. Addig pedig feküdtem az ágyban és morfondíroztam.
Úgy döntöttem Basának sem szólok, ezt én magam akarom megcsinálni. Csak a kerítésig kell eljutnom. Közeledett a takarodó ideje, a körletben többen kérdezték, miért fekszem gyakorlóban az ágyon, miért nem fekszem le rendesen.
Hümmögtem mindig valamit, hogy jó így, lusta vagyok átöltözni. Aztán jött a takarodó, lekapcsolták a villanyokat, de én nem mozdultam, olyan csönd lett, hogy szentségtörésnek tűnt volna. Végiggondoltam, hogy hogyan jutok le a lépcsőn, a takarodó után a tök üres, kongó folyosón az éber alegységügyelet előtt elhaladva a csapatügyelet előtt ki a szabadba. Elég lehetetlennek látszott.
Máskor is volt már ilyen, hogy éjszaka lementem a konyhára, de akkor mindig volt valami okom, ha megállít a csüti, tudtam mit mondani, vagy meg sem állított, mert tisztában volt vele, hogy a részegeskedő öregek rendeltek le, de most nem volt ilyesmi. Most rosszban sántikáltam. És ettől a megszokott dolog is sokkal nehezebb, nyomasztóan kivitelezhetetlennek látszott.

Feküdtem, meredtem a tök sötét plafonra és éreztem, hogy szertefoszlik az elhatározás. Nem mertem moccanni.

De vajon miért? Hol kezdődik a gyávaság, ki a bátor, mi a komplett idiótaság, meddig tart a józan ész? Hol az akarat és mi ez a gyengeség?

Gyáva vagyok és szájhős. Akkor mire volt a fene nagy elhatározás napközben?

Hajnalig ruhában feküdtem az ágyon, aztán leereszkedtem és átvettem a pizsamát.

És olyan megalázottnak éreztem magam, mint még sosem.

mc3bcnh.jpg