Centi_30.jpg38

 

 

 

 

1988. április 11.hétfő


Végre megnyílt ma a kantin.
Volt régen is, akkor utoljára, amikor még szakács voltam, de elkezdték felújítani az egész alsó szintet, a klubhelyiséget, a folyosókat, így a kantint is. Amikor még nyitva volt engem egyáltalán nem érdekelt, mindenem megvolt a konyhán, miért mentem volna csokiért a kantinba, ha tudtam magamnak bármikor palacsintát sütni?
Tudtam, hogy van kantinunk, de sose jártam ott.
.
Ami miatt a kantinról leginkább tudtam, az az volt, hogy egy olyan srác üzemeltette, aki inkább majomnak látszott, mint embernek. Beszélt, és ha netán megborotválkozott, határozottan érződött, hogy ember mégis, de olyan erősen szőrösödött, hogy estére már nem látszott, hogy délelőtt lehúzta a képét.
Az ujjain fésülni kellett a szőrt, a nyakán pedig, ahol a borotválást befejezte, hatalmas suba kezdődött a melle felé, és a választóvonal olyan éles volt, mint a gyakran használt földút és a mellette burjánzó  dús búzamező közt.
Jóindulatú srácnak tűnt, velem nem volt szinte semmilyen kapcsolatban, de ha netán valamiért mégis szólnunk kellett egymáshoz, nem jelent meg benne a kopasz-öreg viszony, holott ő két időszakkal idősebb volt. Mivel a konyhán dolgoztam, ő kantinosként valamiféle kollégának tekintett.

De rég volt mindez! Én egy éve már nem a konyhán vagyok, ő meg már fél éve leszerelt.
Most, a hosszan elhúzódó felújítás után nyílt meg újra a kantin. Egy félidős katona lett a kantinos, írnokból avanzsált azzá.
Nem tudom, melyik a nagyobb lógás, az írnoki vagy a kantinosi lét – mondtam is a folyosó végén dohányzó alakoknak. Este, beszélgetés közben folyamatosan járkáltunk le, a többiek ki tudja hányadik Coca Cola-Balaton szelet kombót tartották a kezükben, amikor felvilágosítottak, hogy nagyon egy rugóra jár az agyam, semmi másra nem tudok gondolni, mint a lógásra, a kumózásra, de vannak ennél összetettebb dolgok is a földön.
Ha csak a lógás lenne a szempont, akkor írnoknak jobb lenni.
Kevés munka, sok szabadidő, rengeteg kimenő, amit ráadásul az írnok maga ír magának.

Na de a kantinos, ha jól csinálja, lophat is!
Az sokkal értékesebbé teszi a kantinos pozícióját, tevékenységét és végső soron magát az embert is. Aki lopni tud, az anyagilag gyarapszik, az más minőség, magasabb prioritás, mintha valaki csak egyszerűen elsumákolja a feladatokat.
bokassa.jpgAki lopni tud, az fifikás, eszes ember, több a többinél.
Aki lopni tud, annak cserealap van a kezében, aki lopni tud, az befolyással bír. Aki lopni tud, aki ennek mestere, aki gátlástalan, aki ehhez még akár egy kicsit rámenős is, azt a társadalom nagyra tartja, elismert, megbecsült lesz, az elit részévé válik.

Ezért jobb a kantinoslét.
Ha ezeket a jellemzőket a jó kantinos mind bírja, az itteni katonatársadalom kiemelt tagja lesz, kisebb stiklikkel, vitatható üzletekkel meglehetős vagyont szedhet össze.
Ha netán hitelezni kezd, akkor sok lekötelezettje lesz, ezáltal mindent el tud majd magának vagy – újabb, nagyobb ívű szívességekért cserébe – másoknak intézni.
Az ilyen ember a jövőben él, nem csak arra van gondja, hogy elkerülje a kötelezettségeit, hanem miközben valóban el is kerüli, tisztes tartalékot is képez.
– Lopni kell öcsém! – mondja ki a végszót Leiner Pisti nevetve. Ő korosztályom, egészen megenyhült, már nem haragszik, hogy kopaszon a hányásomat takarította. A vállamra csapott.
– Hülye vagy, ha nem teszed! Szakácsként loptál régen?
– Dehogyis. – mondtam megrökönyödve, de tényleg megrökönyödtem. – Mit loptam volna?
– Tényleg hülye vagy! Hogy-hogy mit? Például konzerveket, lekvárt vagy ami csak volt a konyhán. Még mostanában is rejtett konzervek kiárusításából kéne élned! Még mindig kellene legyen tartalékod. Hogy fogsz te így megélni az életben? Sose gondoltál a lopásra?
– Hát nem nagyon. – válaszoltam és éreztem mekkora erkölcsi nulla vagyok.
– Micsoda élhetetlen ember vagy! Egy istenverése lesz neked a leszerelés. – röhögtek a többiek.

Alex nevetve mondta, hogy vannak itt nagyobb ászok is.
– Az útlevélkezelő, ha ügyes, döglöttre keresheti magát. Érvényes vízum nélkül érkezőket meg lehet kopasztani, komoly összegeket lehet kiszedni belőlük. Az érvényes vízumon valami kitöltési vagy egyéb hibát felfedezve, esetleg gyártva, szintén.
– Na, és te meggazdagodtál? – kérdezem Alexet.
Legyintett.
– Ááá, dehogy, olyan útlevélkezelő voltam, amilyen szakács voltál te. De láttam tényleg olyat, aki a civil életét innen alapozta meg. A Dollárpapa ilyen volt. Amikor ide kerültem, akkor szerelt, azt mondják, házat vett a sereg után.
– Róla hallottam! – szólt Leiner Pisti – Ő nem egy sima lógós, nem sima tolvaj volt.
Hát igen, de Korita szerint a kantinos srác sem az, ő igazi rabló, az alapján amennyit a Balaton szeletért kér.

 

 Jean-Bedel-Bokassa.jpg

Bokassa

Uralkodásának története

 

 

Centi_30.jpg415

 

 

 

 

Március 31. Kedd

 

Ma ki akartam menni fogászatra, de a Cupi (Hortományi alhadnagy) nem engedett ki. A Cupi becenevet onnan kapta, hogy ha esetleg gondolkodik, vagy amikor erős szellemi megterheléssel járó feladatot kell végrehajtania, például aláírni a szabadságos könyveket, akkor hangosakat cuppant a szájával. Nem adott magyarázatot arra, miért nem enged ki, egyszerűen nemet mondott. Az az érzésem szervezetten szívatnak, de talán Cupit Nitró se tudja befolyásolni, túl kis pont ahhoz, simán lehet, hogy Cupi saját jogon utál engem.

Oké, nem engedett. De ne higgye, hogy szolgálatba be tud tenni.

Tőle rögtön az itteni laktanyaorvoshoz mentem át azzal, hogy nagyon fáj a torkom.

Vagy a gyomrom.

Legyen a gyomrom, abba nehezebben tud belenézni.

Rendszeresen fáj? Hát persze, újabban rendszeres. Mióta? Két hete. Áá... az alatt nem derül ki rendszeres-e. Viszont fáj. Ok, hol fáj? Az ott a vakbele, azt ki kell venni, ha az fáj. Nem, feljebb. Feljebb? És itt, ha megnyomom? Hát várjunk ezzel még, ha nagyon nem múlik…

Meg a torkom is fáj, lehet, hogy összefügg? Persze, a gyomrával! Olyat evett, ami már nyomja a gyomrát, de még irritálja a torkát, mi? Menjen már! Na, hadd nézzem, hú ez piros. Szokott fájni a mandulája? Szokott-szokott. Hát ez piros. Na, ezeket vegye majd be. Lelépni!

 eqq4fsP7fY-2.pngEste a szolgálat utolsó perceiben megjelent két ÉPK-s. Ők a laktanya épület karbantartói, külön kasztot alkotnak, és a laktanyán kívüli területen, közel a reptér oltásához kialakított mesterséges tó mellett, egy fából épült barakkban volt a körletük. Teljesen különálló világ, mivel épület karbantartói feladatokat láttak el, festés, burkolás stb. nem vonatkozott rájuk a legtöbb szabály.
Gyanúm szerint mindig szándékosan festékes, szakadt cuccokban jártak, hogy ne katonának, hanem melósnak látszanak. Sosem viseltek fegyvert, igazából semmilyen szabály nem vonatkozott rájuk, annyira marginális szerepük volt a laktanya életében, hogy a tisztek is rendre elfeledkeztek róluk.

Ha nem volt feladatuk, ki se dugták az orrukat, figyeltek arra, hogy ne legyenek szem előtt. Alig ismertük őket, ebédelni is külön időpontban jöttek, nem keveredtek sosem a többi egység katonáival. Csak hírből hallottuk, hogy náluk benn van a civil ruha és esténként kijárogatnak, mert még a kapuőr se látott rendesen rá a körletükre, jöhettek-mehettek.


Ketten állítottak be, kopaszok. Vagyis velem egykorúak. Nemrégiben feltört a mosogató padlójának kövezete egy helyen, én nem emlékszem rá, de érzésem szerint valamelyik részegeskedéskor sérülhetett meg, azt jöttek kijavítani. A hozzáértésük alapján én is megcsinálhattam volna, sokat tököltek, míg kivésték a régi lapok helyét, aztán kevertek valami ragasztót vagy mit és nagyon ügyetlen mozdulatokkal tették le az új köveket, majd szedték fel és tették le újra.

És még vagy háromszor. Ferde volt, egyenetlen, kis-, helyenként meg nagy térközökkel. Újra kellett rakni.

Háromnegyed háromig kellett velük maradnom. Kínomban az öltözőben aludtam félálomban, de tanulva a múltkori esetből, 10 percenként rájuk néztem. De még így is volt, hogy az egyiket a raktárból kellett kiparancsoljam. Kipakoltattam a zsebét, lekvárt vitt volna. Nagyon felbosszantott, elpakoltam minden ehetőt, bezártam mindent, holott még mielőtt nekikezdtek jeleztem, hogy van még az ebédből megmaradt húsból, adok, ha végeztek. Kicsit sajnáltam, hogy nem azt mondtam nekik, hogy ha gyorsan végeznek, mert az igyekezet nem törte össze őket. De mivel a végére kiderült, hogy nem szívatnak, hanem csak egyszerűen nem tudnak burkolni, megkegyelmeztem nekik és sült hússal, meg az elcsenni kívánt lekvárral, kenyérrel engedtem el őket.

(Kép forrása: http://drawception.com/viewgame/eqq4fsP7fY/why-does-my-throat-hurt-so-much/)

 

Centi_30.jpg424

 

 

 

Március 22. Vasárnap

 

17-től szabadnapra mehettem ismét. A délelőttös szolgálat alatt volt egy kisebb fennakadás, Dinót valami városi fuvarra rendelték a dobozos UAZ-zal, emiatt az egyik kopasz sofőrt küldték el IFÁ-val a kajáért. Rosszul pakolták fel a platóra a reptéri konyhán azokat a nagy alumínium bödönöket, amiben az ételt hozták át hozzánk, és emiatt egy kanyarban összeborultak. Mikor ideértek és lenyitottuk a nagy deszkaajtót, akkor láttuk, hogy a csőtészta beborítja az egész platót, ázik a húslevesben és kis szigetekben felhalmozódva áll benne a sertéspörkölt.

vfd_max.jpgKét bödön tartalma volt menthető, de vészesen közelgett az ebéd ideje, a szolgálatba indulóknak enni kellett adni, de ez nem volt elég. Basa szabadnapon volt, Robi persze sehol és az az állat Koltay volt a csüti. A korosztályombeli sofőr, amúgy vagány, tuti, hogy ő vadult az IFÁ-val, de annyira beszart, hogy bár én is meg voltam ijedve, meg kellett ígérnem, hogy valamit kitalálok. Azt találtam, ki, hogy a balesetet tényként kezelem és inkább már a megoldással hívom fel a Koltayt.

Megnéztem, hogy a raktárban milyen hideg élelem van, lekvár, konzervek. Ebből mindig valamivel többet kapunk, meg Hortományi alhadnagy néha külön is rendel, hogy ha esetleg riadó van, akkor zökkenőmentes legyen a megnövekedett igény ellátása. Amikor valami baj volt mindig ehhez nyúltunk.

Azzal hívtam Koltayt, hogy a bödönök zárhatóságára ki kellene találni valamit, mert a lazán rátett fedő nem tartja meg a tartalmat, ha egy IFA platón csúszkálva kell elhozni. De ha már IFÁ-t küldünk, akkor biztosítani kellene a sofőr számára valami eszközt, amivel rögzíteni tudja ezeket a kör alakú vékony, magas edényeket.

Mert különben az történik, ami ma.

Hogy nincs ebéd.

Azonnal átjött, de már azzal fogadtam, mielőtt kinyithatta volna a száját, hogy kérek engedélyt a szolgálatba menőknek kiosztani a megmaradt ételt, csökkentett adaggal, de kenyeret és lekvárt adnék nekik mellé. A pihenősöknek később lenne ebéd, addig a sofőrt vissza kéne küldeni és amilyen maradékot csak lehet, össze kellene gyűjtetni a reptéri konyhán. Minden adag mellé tudok löncshúst adni, és ha többféle kaját kapunk, akkor szakaszonként vezényeljék az alegység ügyeletesek enni a katonákat és akkor nem lesz baj abból, hogy nem egyformát kapnak. Az IFÁ-ra meg rendeljenek a platóra néhány embert, akik arra felügyelnek, hogy ne boruljanak ki a bödönök.

Koltaynak nagyon tetszett a dolog, még azt is elfelejtette megkérdezni a sofőrtől, hogy mi is történt valójában, mert azért az a bödön nem borul könnyen.

Leereszkedőn mondta neki, hogy fiam, maga szedjen össze néhány embert, aztán induljon máris, én addigra odaszólok, hogy mire van szükségünk.

Délután szabadnapot kaptam, és kihirdették a köteléken, hogy ma kisebb zavar volt az élelmezésben, de szerencsére Koltay zászlós évtizedes határőrizeti tapasztalata kihúzta a bajból a laktanyát.

Vivát Herr Koltay!

1_1.jpg

Centi_30.jpg452

 

 

 

 

Február 22. Vasárnap


Ma is nagyon szép idő volt, alig vártam, hogy a reggeli feladatokkal elkészüljünk. Reggelizni a laktanyában maradt, délutáni szolgálatba osztott katonák jönnek utoljára, 7:30-tól 8-ig. Utána takarítás, mosogatás.

Amíg a két konyhamunkással ezeket a feladatokat megcsináltattam, én palacsintát sütöttem magunknak.

A konyha nincs valami jól felszerelve, mivel főzni nem kell. Viszont lehet olyan helyzet, hogy mégis valami módon ételt kell hirtelen előállítani, mondjuk azért mert a leküldött étel nem elég vagy fogyaszthatatlan. Ilyenkor egy felduzzasztott tartalékból lehet gazdálkodni.

Mindig rendelkezésre állt valamennyi kenyér, konzervek, dzsem, májkrémek és minimális alapvető élelmiszerekből, só, cukor, liszt, némi száraztészta. És néha tojás is, azokon a napokon, amikor az ételhez jár, mondjuk a reggelihez rántottaként, vagy az ebédnél főzelékhez főtt tojásként. Ilyenkor kapunk egy két tálca nyers tojást, de azt gyanítom ez valami régesrégi szokásjog lehet, nem a szabályzat szerint jár. Elvileg egy konyhára szalmonella fertőzés veszélye miatt nem lehet behozni tojást. Fertőtlenítő kell, ahhoz meg külön helység. Mi meg csak betesszük a hűtőbe, abba amiben az ételmintákat tartjuk. Ezek az esetleges fertőzések okainak felderítéséhez kellenek, el kell tennünk minden ételből mintát, felcímkézve, dátummal.
Egyértelmű, hogy nem lehet benn tojás. De mi ebből csináljuk magunknak a konyhán a rántottát és bundás kenyeret, ha nem ízlik a kincstári élelem.

Ma felfedeztem, hogy van három palacsintasütő a raktárban. Ettől megkívántam a palacsintát, kérdeztem a srácokat, hogy mit szólnának hozzá, de olyan szemeket meresztettek, mintha holt nyelven beszéltem volna hozzájuk. Nyeldestek nagyot, ahogy megkevertem előttük a tésztát. Nekiláttam és fél óra alatt három palacsintasütővel majdnem hatvanat lesütöttem. Nem is értem minek van itt ennyi palacsintasütő, illetve értem, de hogy ez még senkinek nem szúrt szemet? Nyilván soha nem kellett az állománynak itt sütni a palacsintát.

0.jpgEz a palacsinta sütés isteni dolog. Majdnem akrobatika, amikor az ember sok palacsintasütővel, nagy mennyiségben süti. Tanulókoromban az egyik étteremben a közétkeztetéshez, vagyis a csumihoz kellett néha több százat lesütni. Mindig a tanulók kapták a feladatot, mert az idősebb szakácsoknak ez derogál. Pedig jó móka. A hatalmas sütőlapon rengeteg palacsintasütő elfér egymás mellett.
Egyszer Torma Zolival kaptuk a feladatot, 800 palacsinta kell ebédre. A sütőlap két oldalán álltunk fel, mint valami versenyen egyszerre kezdtünk neki. Először hat-hat palacsintasütőt tettünk fel. Olaj bele és amint felforrósodott, rá a tészta. Néhány másodperc eltolódással lehet sütni egymás után a palacsintát. Olaj a serpenyőbe, ha meleg, még mielőtt füstölni kezd, bele a tészta, néha nekikocogtatni a serpenyő oldalát a sütőlap oldalának, fellazul a félig sült tészta, aztán egy addigra már jól begyakorolt mozdulattal a levegőben megfordítani, hagyni pár másodpercig, megrázogatni egyszer kétszer, hogy ne tapadjon le és kész is. Ezt a folyamatot lehet kis időeltolódással két kézzel végezni mint valami zsonglőr.
Mindkettőnknek fejenként végül 11 palacsintasütő kezelése ment pokoli sebességgel, kapkodva két kézzel a serpenyők nyeleit, hiba nélkül és sokáig. Olyan volt, mintha valami szuperkoncerten vadul dobolnánk, annyira pörgősen, lendületesen ment. Ha sok tészta elő van készítve, minden eszköz a megfelelő helyre téve, megfelelő szögbe állítva kézre áll, nagyon élvezetes ügyességi játék és agytorna. Folyamatosan átlátni, pontosan emlékezni melyik serpenyőben milyen folyamat játszódik éppen és amikor az egyik kézzel feldobja és megfordítja az ember a palacsintát, a másikkal meg épp a tésztát csurgatja be és a következő pillanatban már egy készet csúsztat a tányérba és egy félkészet ütöget meg, hogy ne ragadjon le és pontosan úgy beállítva a nyeleket tenni le, hogy oda se kelljen nézni, mint egy gép pakolászni serpenyőket, pokolian jó érzés.

Most a konyhamunkások figyelték szájtátva ahogy dobálom, forgatom a levegőben a palacsintát. A legjobb, amikor a visszaérkezés lendületével azonos sebességgel és ívben helyezem vissza a sütőlapra a serpenyőt. Ha jól sikerül, az kifejezetten lezser, de elegáns mozdulat. Persze három serpenyővel csak sima ujjgyakorlat.

Mikor kész vagyok, háromfelé osztom a lesült adagot, mindegyik kap vagy húszat, meglekvározzuk, dugig esszük magunkat. Felengedem őket a századhoz, a Robiéknak félreteszek párat, a maradékot zsírpapírba csomagolom a konyhamunkásoknak, ők elrejtik a mikádó alá és felsietnek.

Én meg újra kimehettem hátra napozni.