Centi_30.jpg62

 

 

 

1988. március 18. péntek

Ahogy nézem, elég macerás lesz a fülbevalót ki-betenni. Éjszakára ugyan visszahelyeztem, de reggel ki kell vennem, ezért ma is inkább leragasztottam, és reggel át is jutottam vele az összes ügyeleten, de lehet, hogy sokáig nem tudom majd ezt így csinálni.
Már majdnem mindenki tudja a sorállományú társaim közt, hogy mit takargatok, simán a tisztek fülébe is eljuthat, ha mondjuk Koltay nem is jelenti, ahogy megígérte.

Azt gondoltam - mielőtt bejöttem volna vele -, hogy senki nem fogja tudni, csak arra kell figyelem, hogy mindig leragasszam, de így elég kockázatos.
Nem mintha bármit tudnának azon kívül csinálni, hogy kivetetik, de ez már megint valami ostoba feszülésnek látszik. Minden egyéb büntetés amúgy nevetségesnek látszana, laktanyafogság, vagy fogda is olyan suta, hogy nem próbálkoznának vele szerintem.
Fogda nincs a reptéren, el kéne vinni engem Adyligetre, de ott röhögésbe fulladna, hogyha mondanám, hogy fülbevaló viselésért kaptam. Szembeállítva ezt azzal, hogy akkor sem kaptam fogdát, amikor elhagytam a fegyverem, az egész tényleg csak egy siralmas bohózat lenne.
Valahogy ehhez nincs kedvem.
Ma még benn van, de majd meglátom, hogy erőlködöm-e tovább.

Szolgálat alatt véletlen felfedeztem egy lépcső oldalán azt a kis rigmust, amit a megfelelő időben én is sokat mondogattam.
Sok ilyen van, amiben valahogy a napjaink számát, vagy a korosztályunk, az öregségünk kürtöljük világgá. Kicsit sajnáltam most, hogy ezek majd egyszer elfelejtődnek, mert miért is maradna meg, hisz ez egy korszak és azon belül is egy kis szakasz motívuma.
Soha többet nem lesz szükség rá, semmit nem fog jelenteni.
De ahogy ma elolvastam, úgy éreztem, hogy fel kellene ezeket is jegyeznem, hogy hátha évek múlva majd mégis szívesen emlékezem rá, nosztalgiát ébreszt, hiszen már ma is nosztalgiát ébresztett, holott még katona vagyok.

"Ne szólj, csak ints, már százharminc sincs."

Milyen sokszor mondtuk egymásnak ezt amikor 129-re fordult a napjaink száma. Mekkora öröm volt ez és milyen messze van már ez is.
Utálom a katonaságot, alig várom, hogy vége legyen, de aztán soha többet nem lesz ilyen, ahogy akkor, amikor Alexszel a Depeche Mode koncerten is éreztem már, veterán leszek, katonaviselt, de katona az már sohasem.

Végigtapogattam a zsebeim, de nem volt nálam toll, papír, pedig régebben elhatároztam, hogy mindent amit lépcsőkön, Houchinokon találok feljegyzek.
Ezentúl nem felejtem el, kell a papír és toll.
Mindent felírok, amit csak találok.
Sőt.
Elkezdek relikviákat gyűjteni, mindenféle apró szart, ami majd a reptérre emlékeztet. Újságokat a gépekről, névtáblákat csomagokról, slusszkulcsokat a különböző vontatókból. És bassza meg, még egyszer megnézem, hogy a múltkor már egyszer kiszerelt kormányt el tudom-e végre lopni.
Az lenne az igazán nagy fogás.
De addig is mindent, ami a zsebembe befér, elhozok.

Délután benn a laktanyában meglepetés ért.
Levelet kaptam.

A köteléken mondta Zádori.
Mindig így ment ez amióta katona vagyok, a kiképzéstől kezdve, hogy az eligazításon kihirdetik ki kapott aznap levelet. Én már hónapok óta nem is írtam senkinek és nem is kaptam senkitől.
És nem is vártam.
Mindig unottan álltam, míg felolvasták azok neveit, akik kaptak. Nem is nagyon volt ez itt Ferihegyen szokás, szinte mindenki hetente hazajárt, csak az olyan szerelmeket kellett levélben életben tartani, amelyek vagy nagyon erősek vagy nagyon gyengék. De én akkor sem éltem ezzel az eszközzel már, amikor még Edittel együtt voltunk.

Így eléggé meglepődtem, hogy tőle kaptam levelet. A körletben ment a találgatás mi lehet benne, miután elmeséltem nekik a napokban, hogy micsoda fasza jelenetem volt náluk részegen.

A fogadások arra a körülményre születtek, hogy soha többet nem akar látni, bár ebben volt némi bizonytalanság is, mert ezt minek írná meg? De érkezett tét arra is, hogy újra akarná kezdeni, de ebben is volt némi bizonytalansági faktor, mert miért egy részeg marha megjelenése ébresztene benne ilyen gondolatot.

Korita szerint az új pasijának szánt levelet küldte el nekem véletlenül, és el se kéne olvasnom, mehet a kukába most rögtön.
De mindenki kíváncsi volt, és tulajdonképpen én is.

Azok nyertek, akik a "soha többet nem akar látni" fordulatra szavaztak. Az állt a levélben, hogy nagyon sokat gondolkodott miután elmentem tőlük. Nagyon rosszul esett neki így látni engem, mert ugyan már mást szeret, de nem haragudott rám. Viszont miután részegen beállítottam hozzájuk napokig haragot érzett.
Undorodik a részegektől, és a szülei előtt is marha kényelmetlenül érezte magát.

De aztán végiggondolta a dolgokat, és rájött, hogy valószínűleg én nem tudtam túltenni rajta magam és nagyon szomorú lett attól, hogy hónapokkal a szakításunk után is ilyen állapotba tudok kerülni és csak remélni tudja, hogy nem teszem magam tönkre, nem ilyen állapotban töltöm a mindennapjaim, őt és a kapcsolatunkat siratva.
Itt már vaskos röhögés hullámzott a körletben.

– Dvorszky, most már összeszedhetnéd magad, hetek óta zokogsz nekünk, embereld már meg magad!

Tényleg groteszknek éreztem én is, mert ugyan valóban elmentem hozzá, de hogy hónapok óta siratnám, na azt nem.

Írta, hogy mikor arra gondol, hogy az érzelmektől meggyötört arccal álltam az ajtajukban, nagyon sajnált.

– Érzelmektől meggyötört arc? –  röhögött Korita – Nem inkább alkoholtól eltorzult?

– Kuss már! – hurrogták le a többiek nevetve.

Nagyon örül, hogy ennyire fontos vagyok neki, hogy ilyen erős és múlhatatlan bennem a szerelem, de ezt nem most kellene tudnia, hanem akkor kellett volna ilyen szenvedélyesen megmutatnom neki, amikor együtt voltunk.

Erre már Nagy Laci, a kis köpcös, hallgatag berben is megjegyezte.

– Na, Dvorszky és a szenvedély!

levelezés.jpg
De már késő, írta Edit, már elmúlt, nagyon sajnálja, hogy én képtelen vagyok túltenni magam rajta, de ő már mást szeret, más figyel rá, más szereti. És igazából a levelet csak azért írja, hogy zárjuk le végleg, és szeretné, ha majd amikor kiengedtek a laktanyából, egyszer menjek el és vigyem el a cuccaim, amik nála maradtak.
Józan legyek és tisztelettudó, akkor megkaphatom őket.

– Mid van nála, Dvorszky? Trezorkulcs? Viselkedj rendesen, különben nem kapod vissza. –  kacagtak a srácok, és én tényleg nem emlékeztem mi is lehet nála, ami az enyém.
Amióta katona vagyok szerintem semmit nem hagytam nála, amit meg előtte, arra meg nem is emlékszem.
Így nem is hiányzik.

Józanul biztos nem jut eszembe elmenni hozzá soha többet.

De hogy nem teszem meg részegen, arra nem vennék mérget.

 

 

 

 

Centi_30.jpg79

 

 

 

 

1988. március 1. kedd


Ma elég erőt éreztem magamban.
Úgy egyáltalán, a felkeléshez, a felöltözéshez, meg a többihez, vagyis a létezéshez. És még ahhoz is, hogy meglátogassam Editet.

Tudtam, hogy délután ér haza a suliból, tudtam, hogy mikor kell betoppannom.
Addig tervezgettem, hogy mit mondok majd.

És persze nyilván ilyesmit:
"Szia Edit. Kinn vagyok a laktanyából, most meglátogattalak, gyere, beszélgessünk kicsit."
Aztán én könnyeden, lezserül elszórakoztatom, közben mellesleg megkérdem, hogy van, és ha kapcsolatban van még, akkor a beszélgetés végén megköszönöm, hogy időt áldozott rám, elmondom, hogy örülök, hogy láttam és békében eljövök. Ha nincs kapcsolata már, akkor elkezdek úgy közeledni, hogy ne legyen ijesztő, de visszautasítható sem.
Ahogy egy erős férfi teszi.
Egy önmagában erős.

Eszembe jutott a beszélgetésünk pár nappal ezelőtt Apuval.
Ahol felmerült, mi lesz velem.

Úgy éreztem, ha ma megint beszélnénk, olyat tudnék neki válaszolni, ami neki is tetszene, amire elismerően mondaná, hogy na ez az, erre gondoltam.

Ma tudnám a választ arra a kérdésére, hogy na, mi akarok lenni majd a katonaság utáni életfogytiglani életben?
Azt mondanám ma, hogy önmagában erős, tartással bíró egyenes ember.
Ez akarok lenni.

A többi nem érdekes és ezt Apám is így látná, ez passzolna az elképzeléseihez. Ha ez vagyok, tudom majd mit kell tennem. Ha azt továbbtanulással, szakmával vagy akár művészettel érem el, mindegy.
Akkor a helyemen vagyok.
Ha nem vagyok az, akkor is mindegy mi vagyok, akkor az, ami amúgy vagyok nem számít, ha orvos lettem, vagy mérnök, vagy színész, vagy párttitkár, mindegy.
A szar alak, mindenhogy szar alak.
Én az nem leszek.
Ebben az elhatározásomban megerősödve gondoltam át, hogyan viselkedem Edit előtt.

Civilbe öltöztem, azért, hogy ezzel is kifejezzem, én magam jövök, Dvorszky Tamás, az ember.

Kicsit dilemmáztam azon, hogy ehhez milyen nadrág illik, vegyek-e farmert?
Inkább valami ünnepélyesebbet.

Szövetnadrág jó lesz.
Sose volt rajtam, utáltam mindig.
Azt hiszem Anyu vette, hogy kicsit elegánsabban nézzek ki, de a kemény, metál zenés, enyhe punk beütéssel kevert korszakom ezt akkor nem fogadta kitörő lelkesedéssel. Elegancia? Mi van?

Na de mai naphoz jól illik.
Ez ma amolyan ünnep.
Ma jó lesz.

kinnse.jpgNémi bizonytalanság azért volt bennem, amikor végignéztem magamon.
Ezt a látványt sose láttam, idegen és furcsa. Valahogy ez nem áll jól. Olyan volt, mintha egyenruhában lettem volna, mintha nem én lettem volna kívül.
Mozogtam benne kicsit, Anyu előtt is, ő megdicsért, hogy na, ilyenre gondolt mindig, hogy ilyen arisztokratikus eleganciával jelenek meg.

Fordultam még egyet Anyu előtt, mire megjegyezte:
- Úgy nézek, ki akár lánykérőbe is mehetnék.

– Aha. – mondtam és visszahúztam a csíkot a szobámba.

Nem tudott senki a tervemről, úgy gondoltam, az, hogy Edithez készülök az az én magánügyem.
Anyu a vesémbe lát.

Mindegy, így megyek, döntöttem el, azzal nyugtattam magam, hogy nem baj, ha kívül nem én vagyok, mert belül én vagyok.

Míg leértem a kocsihoz, néhány házban lakótól is szokatlan pillantást kaptam, katonaruhában vagy farmerben látnak, és még mintha a Zsiguli merev műbőr ülését is jobban éreztem volna, a hideg hamar bekúszott a vékony szöveten át. Valahogy nem éreztem magam komfortosan. Aztán vezetés közben újra a magabiztos önmagam láttam Edittel beszélgetni.

Bejutottam a kapun, fenn a lakásajtón csengettem.

Az apja nyitott ajtót.
Nem, nem öltem meg senkit, kiáltottam volna fel legszívesebben, amilyen képet vágott, hogy meglátott. A bénult csendbe mondtam rekedten, hogy Edithez jöttem. Az apja bemutatott a szobája felé, elgondolkodva utána is nézett, majd mondta, hogy: Öhhh...

Majd még, hogy én is értsem:
– Akkor bemegyek, kihívom.

Befelé menet összefutott Edit anyjával.
– Hogy kicsoda? Igen? Mit akar itt? Na, én majd megmondom neki!

– Csókolom!

Hosszan nézett a szemembe, de ekkor megjelent Edit.

– Szia. – mondta és alaposan végigmért. – Baj van?

– Hogy érted??

– Mintha temetésről jönnél.

– Jaj nem, nem dehogy, csak nagy nap van ma! Ma találkozunk újra. – daráltam öntudatlan.

– Kicsoda? Hogy mi ketten? Nem is beszéltük meg!

– Ugyan, mit kell ezen megbeszélni? – kérdeztem értetlenül, majd szajkóztam neki, hogy beszélnünk kell, higgye el.

– De most? Miről? Nem számítottam Rád! – védekezett, aztán dühösen legyintett. – Menjünk. Mindjárt jövök, szólt a háttérben figyelő szülők felé, az anyja meg utána kiáltott, miután újra mélyen a szemébe nézett, hogy ne maradj soká, ki tudja milyen alakok mászkálnak az utcán.

A liftben hozzá sem szóltam, de amikor kiléptünk a házból, nekiugrottam.

– Te miket mondtál a szüleidnek rólam? Miért ilyenek?

– Milyenek? Képzelődsz! Milyenek?

De aztán kibökte, hogy elmondta, hogy majdnem megvertem legutóbb, és hogy mekkora szerencse, hogy végül csak a levélszekrényt ütöttem meg.

Baszki ez így beégett neki?

– Agresszív voltál és féltem tőled!

– Na de baszd meg – mondtam emelt hangon –, éppen kidobtál, még jó, hogy agresszív voltam!

– Nem jó. Nem kellett volna lenned!

– Oké, de akkor milyennek kellett volna lennem? Tessék, mondd meg, milyennek kellett volna lennem? Örülnöm kellett volna?

Megfogtam a karját, ő ijedten hátrébb lépett.

– Kezdjük újra! – mondtam fojtott hangon – Te említettél egy hónap próbaidőt, az rég letelt, itt vagyok, kezdjük újra.

Olyan bénán hangzott mindez, hogy igazából nem csodálkoztam azon, hogy elrántotta a karját, és könnyes szemmel azt válaszolta, hogy milyen egy hónapról beszélek? Másik pasija van, jól megvannak, milyen újrakezdésről beszélek?

És tényleg. Tulajdonképpen milyen újrakezdésről beszélek? Tegnapelőttig eszembe se jutott. Szerintem nem is szeretem most. Nem kerestem, nem érdekelt.

De ezt gondolnom sem kellett, mert mondta, hogy az utolsó hónapokban teljesen figyelmen kívül hagytam, nem kerestem, nem érdekelt. Mást meg érdekelte, ezért vele van. És ne higgyem, hogy ez neki nagyon könnyű volt, nyögte már könnyek közt, mert nagyon szeretett, azt is mondhatná, hogy szerelmes volt belém, de egyszerűen úgy látta, nem érdekelt engem.

Sírva bökte meg az ujjával a mellem és felsorolásszerűen beolvasott.

– Igen a szakítás........Ennek oka az volt, 1. hogy egy ideig nagyon sok levelet váltottunk és idővel ez egyre kevesebb és kevesebb lett, a végén már nem is írtál nekem, 2. hogy nagyon ritkán találkoztunk és nekem szükségem lett volna arra, hogy ott legyél velem, hiszen hiányoztál.

Aztán oda kanyarodtunk, hogy a végén mindig azt érezte, csak a szexet akarom tőle.

Mivel erre nekem megint beugrott a melle képe, nem tudtam hitelesen cáfolni, de megpróbáltam.

– Nem, dehogy, hidd el nem, én csakis téged akartalak, a gondolataid, a lelked, meg minden.

Mint egy szentimentálisra állított droid, hadartam ezeket.
És igen, én is szerettem, sőt én még mindig szeretem, és hogy kezdjük újra, felejtsük el a múltat, most itt vagyok szeretem.

Olyan határozottan megrázta a fejét, hogy a könnyei az arcomra fröccsentek.

– Nem, azt nem akarom.

Néztem a száját, láttam is amit mondott, meg hallottam is.
De nem hittem el.
Ne vicceljen, hebegtem, ez most nem egy rossz színdarab, ez a valóság, ezt nem viccelhetjük el, én komolyan beszélek.

Mikor közölte, hogy ő is halálosan komolyan beszél, akkor még hallottam a hangom, ahogy akadozva mondja, hogy megváltozom, fogok levelet írni, mindig is szerettem, mindig is érdekelt, lehet, hogy tényleg úgy látszott, mintha nem érdekelne, lehet, hogy kicsit tényleg nem érdekelt, mindenben igaza van, de megváltozom, ígérem, megváltozom!
Hallottam, hogy mondom, de már rég a szövetnadrágomat láttam, meg azt, hogy nem jól áll, nem én vagyok.
Nem én vagyok kívül.
És nem én vagyok belül sem.

– Nem akarom! – válaszolta határozottan és visszaszaladt a lépcsőházba.

Döbbenten néztem utána.

– Ne keress többet! – köpte ki még nekem a záródó vasrácsos ajtó.

Mindketten jól hallottuk.

Az is aki kint se én vagyok, meg az is aki bent se.

Beültünk a kocsiba és hazavezettünk.

Ingerülten tértem ki Anyu kérdései elől, hogy merre jártam, majd erőtlenül elnyúltam az ágyamon.
Erős férfi.
Na igen.

Melyikük az?
Aki kint se én vagyok, meg bent se?
Vagy az, aki ezzel együtt mégis én vagyok, aki szerelmet vallott mégis és aki most ilyen nyomorultul, szétesve érzi magát?

Rohadt egy dolog, rohadt egy érzés ez.

Most mit mondanék Apámnak?

 

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg165

 

 

 

 

December 6. Vasárnap

Ma meglátogattak Anyuék.
Hát igen.
Izgulnak.
Féltenek.
Nem voltam otthon valóban, már több mint egy hónapja.

Napközben nem mentem semmilyen szolgálatba, délután három óra körül hivatott a csapat ügyeletes tiszt, történetesen Széna. Érdekes, hogy nem érzem rajta, hogy neheztelne, pedig ő volt szolgálatban, amikor elkaptak és behoztak minket reggel a katonai rendészek. Nagyon kellemetlen helyzetbe került volna, ha kiderül. Nem is mondanám, hogy kedvel, de mintha engedékenyebb lenne, nem pedig bunkóbb, ahogy az ember várná.
Be kell vallanom, még én is barátsággal gondolok rá, úgy érzem, nem akarom többet kellemetlen helyzetbe hozni.

Most is nagyon emberi hangon mondta, mikor már ott álltam az irodája előtt, hogy itt vannak a szüleim.
Nagy kerek szemekkel néztem, hogy hol is, de sietve magyarázta, hogy nem benn, mert nem engedheti be őket. Több okból sem, részben erre nincs felhatalmazva, ő ebben nem dönthet, de ma vasárnap lévén, semmilyen magasabb beosztású, döntésképes tiszt nincs benn. Másrészt, ha egyszer megengedik, akkor átjáróház lesz a laktanya, minden anyámasszony katonája itt fogadná benn a látogatókat.
Nem akarnak ide szülőket beengedni. Van egy elképzelés, hogy bevezetik a szülői értekezlet intézményét, de az még csak terv.
Mivel úgy hallotta, hogy régen nem voltam otthon, most engem kienged a kerítéshez.

– És Dvorszky – kérdezte végül –, legalább megírta nekik, hogy büntetésben van, azért nem megy haza?

– Ööö, jelentem nem.

– Akkor mit áll itt? – dorgált meg jóindulatúan – Menjen, kap egy negyed órát.

Igen. Míg a kapu felé igyekeztem gondoltam át jobban. Nagyon régen írtam levelet.
Hogy miért is hagytam abba, nem tudom. Illetve talán azért, mert a levél megírásához gondolkodnom kell a bentről és a kintről.
Kintről, a családról. Editről.
De akkor nehezebb benn.
Akkor is kibírom, de lassítja az időt. Ezért leszoktam róla.

Ahogy megláttam a családot a kerítés túloldalán, ahogy sütött belőlük, ahogy érezhetően körbe ölelte őket az aggodalom, az szíven ütött. Jól láthatóan semmi bajom, de ezt ők honnan tudhatnák, ha nem írom meg?

Mivel nem tudták mi van velem, élek-e, elhelyeztek-e, futkosóra küldtek-e, eljöttek megnézni.
Tök véletlen, hogy korosztályombeli a kapuőr, Prill Csabi.
Ha kopasz van itt, kényelmetlenül éreztem volna magam, de így fesztelen tudtam maradni. Anyuék először hozzá mentek, ő betelefonált Szénának, az meg leküldött. Kicsit azért a kaputól messzebb állt a család, a drótkerítés mögött toporogtak a hóban.

Nagyon mellbe vágott a látvány, nagyon régen láttam így egyben a családot, valamiért az Eskü napja jutott eszembe.
Őszinte örömmel köszöntöttük egymást, igazából legszívesebben átugrottam volna a kerítést.
ugrás.jpg
Nagyon idegesek miattam, ez jól látszott, hirtelen nagyon elszégyelltem magam, hogy nem írtam nekik.
Micsoda önzés ez?
Tényleg senkire nem vagyok tekintettel.

Hideg volt, de szikrázóan sütött a nap, és olyan nagyon sokat nem állhattak még kinn, de a két öcsém már kicsit unta az ácsorgást. Anyu elérzékenyülve kérdezgette, hogy mi történt, Apu csak csóválta a fejét, mikor ecseteltem, hogy most folyamatosan büntetésben vagyok azért nem megyek.
– Jó, de írhattam volna! – tesz szemrehányást Anyu, de már nem volt erre szükség, én nagyon is éreztem, hogy ez tényleg igaz.
Nagy vonalakban elmeséltem, hogy mik vannak benn, de nem beszéltem arról, hogy hányszor lógtam meg, hogy ennek mi vetett véget, nem mondtam, hogy állandóan torzsalkodom a tisztekkel, hogy tulajdonképpen csak a baj van velem. Azt mondtam, hogy a fegyver elhagyását nehezen emészti a vezérkar, ezért számíthatok arra is akár, hogy hónapokig nem engednek haza. De azt láttam, minél többet meséltem abból, mit csinálok itt benn, annál jobban csodálkoznak.
Legalábbis Apám.
Mondta, hogy valószínűleg fel sem tudja fogni, milyen lehet nekem itt benn, de ha lehet, próbáljak meg kicsit kooperatívabb lenni, vagy legalább ne keressem direkt a bajt.
Ő csak a kiképzést csinálta annak idején végig Kisújszálláson, de ott valamelyik tisztnek feltűnt, hogy csak az egyik szemével lát, ezért leszerelték. A szeme még gyerekkorában sérült meg, amikor felkapaszkodott egy busz hátuljára, majd egy kanyarban leesett. Összetörte magát nagyon és a szeme is megsérült.

Valami fogalma van a katonaságról, mondta, de nem tudja, mekkora pszichikai nyomás ennyire sok fegyveres szolgálatot adni, amennyit ránk terhelnek ezekkel a Rövid Ugrásokkal.
Nem akar abba a hibába esni, hogy olyan dologról osztogat tanácsot, amit nem ismer, de annyit tud, hogy fejjel a falnak menni nem sokáig lehet. Csak arra kér, gondolkodjak, mielőtt bármit teszek, kicsit vizsgáljam meg, milyen következményekkel járhat. Úgy érzi kicsit túllőttem a célon, de bízik bennem, hogy azért megtalálom a helyes megoldást a dolgokra.

Kurva kényelmetlenül éreztem magam. Nem azért, mert ugyan ultra finom, de azért mégiscsak fejmosást kaptam, hanem mert igaza van.
Nem gondolkodtam eddig sosem azon, milyen következményekkel járhatnak a cselekedeteim.
Álltunk a kerítés két oldalán, a dróthálót markolva és én őszintén szégyelltem magam, de nem tudtam Apámnak megígérni, hogy gondolkodni fogok. Azt tudtam csak mondani, hogy minden rendben lesz.
Lehet, hogy sokat leszek büntetve, mert nem szeretnek itt a tisztek, de kibírom, efelől ne legyen kétségük.

– Jó-jó! – mondta Anyu, de aggódnak miattam. Erősködtem, hogy ne tegyék, de nem sikerült száz százalékig megnyugtatnom őket.
– Legalább írjak néha. – szólt Anyu, én meg válaszoltam, hogy írok.
Igen, ennyit meg kell tennem.

Ahogy ott álltunk és néztem, hogy a leheletük pára pászmái átúsznak a kerítés drótjai közt és körbevesznek engem, rájöttem, hogy miért nem írtam.
Mert bár úgy tűnik én vagyok bezárva, mégis ők vannak börtönben, az aggodalom cellájában, én itt benn szabad vagyok. Ha nem gondolok arra, hogy kinn is lehetnék, hogy vannak szüleim, testvéreim, talán még csajom is, ha ezeket elfelejtem, szabad ember vagyok, akkor nem fog rajtam a szokásos büntetés, hogy nem engednek haza.

Ha nem engednek, nem engednek. Nagy ügy.
De ha leülök levelet írni, rajtuk gondolkodom, rájuk gondolok. Akkor hiányozni kezdenek ők maguk és mindaz, amihez hozzátartoznak.
Hiányzik a civil élet.
És ha az hiányzik, akkor rág belül, mint egy féreg. Ezt kell megtanulnom kezelni.

– Írok, írok. – mondtam búcsúzásképp, majd megszorongattuk egymás kerítésen átnyúló ujjperceit és én visszaindultam az épületbe. Ők megvárták, míg eltűnök, egy utolsót intettünk egymásnak. Fenn a körletben már estig nem szóltam senkihez, a fal felé fordulva, nyitott szemmel feküdtem megrendülten.

 

Centi_30.jpg269

 

 

 

 

Augusztus 24 Hétfő

Ma kellett visszajönnöm ötre. Délelőtt beugrottam Szaszához, jól érezte múltkor, hogy lassan vonul, azt érezte rosszul csak, hogy lassan, mert kurva gyorsan, ugyanis csütörtökön megy Adyligetre. Elmeséltem neki a bevonulást, hogy ne lepődjön meg, ha elviszik valahova messze, meg úgy általában mindent, ami épp az eszembe jutott. Mennyivel jobb lett volna, ha valaki ugyanezt elmondja nekem a bevonulásom előtt. Szasza is láthatóan örült, bár aztán meguntuk mindketten, mert lehet, hogy 9 hónapig nem is találkozunk, míg én le nem szerelek. Hagytuk a fenébe a katonaság témakörét.

Délután, ahogy beértem, már vittek is a kutyakonyhára. Lux-szal gyakorolgattam. Olyan kis szeleburdi még mindig.
Szeretem, hogy ilyen.
1980_pifmagazin.preview.jpgTeljesen alkalmatlan így őrkutyának, de igazából azt, hogy a többi ki van képezve, nem használjuk ki. Bár annyit tudnia kellene, hogy szépen gyalogol mellettem. De még mindenféle szir-szar elvonja a figyelmét, egy dongó, egy mozduló levél, minden. Ilyenkor menne a maga feje után. Nehezemre esik fegyelmezni. Ha az én kutyám lenne valóban, otthon, akkor megtenném, illetve lenne olyan helyzet, mondjuk kutyasuliba járnék vele, ahol megkövetelném tőle. De itt, ismerve azt az életet, ami itt vár rá, nagyon nehezen veszem rá magam, hogy a kölyökkorát is elvegyem tőle. Szépen nődögél, bár egyre furcsább alakja van, hosszú, erőteljes, nagy tappancsokban végződő nyurga lábakon relatíve kicsi test, kicsit a birodalmi lépegetőkre emlékeztet, de legalábbis olyan, mint egy slampos kamasz. De ő is évezi, hogy hosszúak a lábai, fut, szalad, használja.
Már amikor kikerül a kennelből.
És elengedem.
Mert azt gondolom, a többiek nem nagyon hagyják szabadon futkorászni, bár erről sosem beszélünk, nem merek olyat állítani határozottan, aminek nincs tényalapja. Csak valahogy úgy érzem. Ezért 10 perc kínzás után, hogy ül, meg fekszik, meg igazodj, elengedem, hadd szaladgáljon. Inkább időnként a behívást gyakorlom, de azt észrevettem, hogy tart tőle, mert amikor visszajön, nem szereti, ha megfogom, gondolom az lehet, hogy attól tart, visszaviszem a kennelbe. De jutalomfalattal, ami ezt a szörnyű tápot jelenti, mégis sikerül némi bizalmat kifejlesztenem benne. Legalábbis mára.

Illetve addig, amíg tényleg be nem viszem a helyére. Nem hülye, pontosan tudja, hogy ott benn szar neki. Most, hogy növésnek indult, rettentő nagy a mozgásigénye. Nem csoda, ha utál benn lenni a helyén.

Kinn meg elemében van, mindent megvizsgál, minél messzebbről jön az inger, annál jobb, legalább szaladhat felé. Keresztül kasulja az egész területet, látszik minden porcikáján, hogy élvezi. Dobálja a tagjait, nagyon kajlán fut, még a fülei is lobognak, ami egy álló fülű német juhásztól elég meglepő. Szája is nyitva futás közben, és még a nyelve is klaffog ide-oda. Rettentő mókás látvány, hangosan röhörészek én is, meg az épp arra járó ÉPK-ok is, nekik is nagy kedvencük lett, és ma például kifejezetten vele fociztak. A labdára nézve még veszélytelen, viszont azt a süke-bóka ugrándozást, amit Lux rendez körülötte, meg ahogy kergeti, tényleg nem lehet kibírni, néha azért áll a meccs, mert görnyedve röhög minden játékos.

Nos ezt az élményt én nem akarom elvenni Luxtól. Fog ő még sokat gubbasztani a cellájában.

Centi_30.jpg349

 

 

 

Június 5. Péntek

Ahhoz, hogy valaki elismert kutyás legyen, vizsgát kell tenni.
A Szilasinál.
Merev pléhpofa, humora semmi nincs és biztos, hogy nem is érti.
De a lényegét se.
Viszont a vizsga végig vicces volt.

 

Rezzenéstelen arccal kérdezi.

– Hova megy ki a kutyás Ferihegy 1-en?

– Hátra.

– Helyes. És Ferihegy 2-n?

– Ott is.

– Jó. Mik a fő feladatok?

– Az őrszolgálat meg a határsértők elfogása.

 Kicsit hátrébb tolja a székét, jelezve, hogy elégedett, mindjárt végzünk.

– És mik a feladatok a kutyakonyhán?

– A kennelek tisztán tartása, a kutyák élelmezése.

– Rendben Dvorszky, üdvözlöm a kutyások közt.

Úgy nyújtja a karját mintha kézcsókot várna, de szerencsére maradunk a kézfogásnál.
Ennyi. Amennyit egy kétéves gyerek visszamond elsőre.

Ettől már lehetek kutyás, de az, hogy értek-e a kutyákhoz az nem szempont.
Mondjuk, ezzel bajba lennék egy vizsgán.
Ugyanis igazából, nem értek hozzájuk.
Csak szeretem őket.
És régen sokat olvastam róluk.

 

Aztán még az ajtóból visszahívott, hogy ha már itt vagyok, beszéljük meg a szabadságomat. Hogy kivehetném július 20-tól 26-ig.
Visszalépek az irodába, oké beszéljük meg.

– Akkor jó lesz így? – kérdezi, amint megállok előtte, tolla már a levegőben, a kitöltött szabadságos levelem kiterítve az asztalán.

– Jelentem jó.

– Jól van. Mindenki sorra kerül, magával legalább a vizsgával egy füst alatt letudtam. Örülök, hogy ezt megbeszéltük. Leléphet!

Én is kurvára örülök, jól megbeszéltük, mindig szeretem, ha van beleszólásom a sorsom alakulásába.

Délután kampós szolgálatban voltam Ferihegy 1-en. Zárnunk kellett. A zárás a reptér fokozott ellenőrzését és biztosítását jelenti, fontos eseménynél egy meghatározott körön belül meg kell akadályoznunk minden mozgást. Késő délután egy kormánygép érkezett.
Ilyenkor elrendelik a zárást a gép és a VIP váró előtt és a kettő között. A sima kormánygépek esetében kis zárást alkotunk két fővel, de most egy egész szakasz jött a laktanyából segíteni. Amikor a teljes mozgást meg kell akadályozni, az az úgynevezett VIP101-es zárás, ilyenkor viszont az egész századot kivezénylik. Nagy volt a szaladgálás, úgy állítottak be minket megfelelő pontra és megfelelő szögbe, mintha fényképezkedtünk volna.
Mindent, mindenkit katonás rendbe.

karpati.jpgUgyanis nem sima kormánytag, hanem Kárpáti Ferenc, a honvédelmi miniszter érkezett. Láttam is messziről, de ugyanolyan ellenszenves, mint az általam ismert többi, pontosabban néhány politikus. Mint mondjuk Brezsnyev. Akinek az ábrázata alapján börtönt adnék, nem országot.

Azt hittem ez valami nagyon különleges érzés lesz. Megpillantani valakit, aki nagyon-nagyon magasan áll az ország lakossága fölött, egy élő Isten, de csak egy ráncos öreg volt. Szóval semmi különös hatást nem gyakorolt rám, nem úgy, mint a vezérkarunkra, akik valahogy még a tisztelgésben sem tudták elrejteni az álságos alázatot. Hányinger volt végignézni ezt a hajbókolást. A minisztert még egyszer láttam képen, ott szemüveg volt rajta.

Azzal okosabbnak látszik.

Centi_30.jpg399

 

 

 

 

Április 16. Csütörtök

399 nap!!! Hármas van az elején!!! Telik, szépen telik.

 

Ma egy óra alatt megfogalmaztam, s elkészítettem Editnek egy levelet. Legutóbb panaszolta, hogy még akkor sem írok, ha hetekig nem jövök ki a laktanyából, és így nehezebbé teszem neki az egyedüllétet.
Na, itt van.

Nem egy kifejezett szerelmes levél, de mondjuk azért kitettem magamért és leírtam az érzéseim.

Hogy hányingerem van a konyhától, meg akarom ölni Nitrót meg Robit, nem bánnám, ha visszahelyeznének Sopronba, kifordul a belem a vécébeli szarszagtól, ilyeneket. Meg hogy meg akarom dugni.

Ez utóbbit nem írtam le, mert úgy éreztem, rózsaszín levélpapíron ilyet nem illik.

Betettem a micimackós, szintén rózsaszín borítékba, amit Edit címzett meg magának és azon tűnődtem, hogy adom fel, úgy hogy ne váljak nevetség tárgyává.

Winnie-The-Pooh_c_94337.jpg

Épp bejött a korosztályom sofőr, kértem tőle borítékot - simát -, kicsit zúgolódott, de adott egyet, egy fehéret, ebben el tudom küldeni. Viszont meglátta, hogy tuszkolok bele valamit.

– Mi van baszki, buzi vagy? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.

Na, pont ettől féltem.

– Ja, buzi vagyok és ragályos. Úgy terjed, hogy mindenkit leszopatok, aki ezt megkérdezi.

– Menj te a picsába! – búcsúzott, majd kilépett a körletből.

Centi_30.jpg449

 

 

 

 

Február 25. Szerda

Élenjáró lett a zászlóaljunk. Ez a vezérkarnak fontos fegyvertény, nem azért mert büszkék rá, hanem mert jelentős pénzjutalmat jelent. Állítólag a laktanyaparancsnok annyit kap, amiből vadonatúj Zsigulit lehet venni. Nekünk az ünnep alkalmából ma nem volt irányított szabadidős program. Vagyis nem kellett ma takarítani senkinek.

A körletben ahova elhelyeztek, nagyjából mindenki idősebb, csak hárman vagyunk az én korosztályomból, persze az öreg katonák alszanak a földszinti ágyakon. Sofőrök, írnokok, szolgálatvezetők. Szabó Gabi és Réz Misi óta nem nagyon barátkozom senkivel. Adyligeten nem is volt kivel, leprásként került mindenki, annyi baj volt velem. És én sem láttam egyetlen olyan arcot sem, aki felé önkéntelen, mély közlendőm támadt volna.
Megszoktam, hogy magamban intézem a dolgaim. A levélírásra, a merengésre Edit fényképe felett, a felszereléseim tisztán- és karbantartására a takarodó előtti nyugodt perceket használtam. A bennem mélyen aknamunkát végző kétségeimmel pedig a sötétben, az elalvás előtt küzdöttem mindig. Ott, Adyligeten nem kérdeztem senkit semmiről, ami nem a szolgálattal kapcsolatos.
És most itt is kezd ez kialakulni, bár sokkal szimpatikusabb mindenki, mégis a körletünkben a gyanúm szerint mindenki csókos, ebből következőleg némi felsőbbrendűséggel viszonyulnak egymáshoz és én nem érzem magam idevalónak. A konyhán hamarabb beszélgetésbe elegyedem, ott könnyebben megy felengedni, mert a konyhamunkások nem fennhéjaznak, ráadásul visszamegy mindegyik a századához, a körletébe és néha hetekig nem találkozunk újra. Vagyis valamiért könnyebben engedem el magam olyannal, akivel nem futok össze nap mint nap. Már felismerem - nagyon is jól -, ki akar velem barátkozni előnyszerzési céllal és ki az, aki a beszélgetést magát is kellemes időtöltésnek gondolja. Velük érzem magam komfortosan.

De barátom nem lesz senki. Ezt eldöntöttem. Régen nem tudtam, hogy milyen fájdalmas az elválás.

A családdal és Apuval való búcsúban mindig benne volt a viszontlátás gondolata. Tudtam, hogy nemsokára találkozunk.

De a végleges elválásra nem voltam felkészülve.
Az kurvára fájt.
Hogy valakit, aki értékes számomra sosem látom többet, az a fájdalom leírhatatlan. És nem akarom ezt érezni újra sohasem. Akkor inkább nem lesz nekem senki fontos többet. Lezártam. Nem vagyok ugyan ellenséges, de nem kezdeményezek, más baráti közeledése elől kitérek, vagy csak egy határig engedem.

Szóval itt a körletben nem lesz barátság. Annyira nagyra vannak azzal, hogy jobbak a másiknál, hogy nem szívesen csatlakozom a beszélgetéseikbe. Basa az, akivel jobb a viszonyom, de ő inkább a konyhához tartozik, mint a körlethez, mert a körletben gyakorlatilag mindig alszik. És ugyan a konyhamunkásokkal sokkal hamarabb alakul beszélgetés, nem lesz barátság, hisz ők tulajdonképpen alárendeltjeim. Lehet, hogy ugyanolyan nagyképű fasz vagyok, mint a körletbeli társaim és csak azért tudok a konyhán jobban beszélgetni, mert más az alaphelyzet, én tulajdonképpen leereszkedem a beosztottjaimhoz, ők nyilván inkább beszélgetnek, mint mosogatnak. Akkor az se érvényes, az se tekinthető szimpátiából alakult beszélgetésnek.
Basszus, nem tudom, mit gondoljak, velem van a baj?

Nem kell takarítani ma, tehát kiiktatva a társaim zajongását, a felső ágyon, messze tőlük révedek a plafonra.
1fekszem.jpg