Centi_30.jpg68

 

 

 

 

 

1988. március 12. szombat

Ma, ahogy Ketya javasolta, bementem a Honvéd Kórházba.

Még tegnap felírogattam, kit kell keresnem majd. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb, ha civilben megyek vagy ha egyenruhában. Már jó régen civilben járkálok, nem volt nagyon kedvem egyenruhába bújni, de aztán eszembe jutott, hogy ezek az orvosok ott, a Honvéd Kórházban tulajdonképpen katonatisztek, talán jobb az egyenruha. Úgy vettem fel, úgy húztam magamra a nadrágot, mintha vizes lett volna, jobban mondva, mintha latrinából vettem volna ki, undorodva, sziszegve, mintha hideg lett volna, vagy égette volna a bőröm.
Tényleg jó lenne ez a kórházi munka, az egyenruhától egyértelműen hányingerem van, akkor inkább a zöld műtős ruha.

Annyira izgultam, hogy már a főportán bemondtam, hogy Horváth főorvoshoz megyek, ezt amolyan dicsekvésnek szántam, de a portás rögtön elvette a kedvem, azzal hogy mondta, ő meg nem látta bejönni, szerinte ma nincsen benn, de megkérdi.
Telefonált egyet és a fejét csóválva mondta, hogy igaza volt, holnap lesz benn.

Rémesen szarul esett, de igazából nem jöttem hiába, amúgy is kontrollra kellett jönnöm, ma szedik ki a varratokat.

Kedvetlenül vártam a soromra.
A doki aki műtött, megismert, már messziről mondta, hogy én vagyok az, aki olyan nyugodt volt műtét közben, mint egy elefánt.
Jöjjek üljek le.
Nem volt kedvem mosolyogni, és miután belidokainozta a torkom, már nem is tudtam volna. A két kapocsszerű varratot pillanatok alatt kiszedte, majd megdicsért újra, hogy most se ficánkoltam.

– Szépen begyógyult. – mondta még, aztán elküldött.

Miközben kifelé ballagtam jutott eszembe, hogy Ketya azt mesélte, Brenyó itt van benn a KK-ban, a bőrgyógyászaton.
Arra felé vettem az irányt.
Nem is hittem volna, hogy ilyen szerencsénk lesz, mert amikor felfelé lépdeltem, épp akkor jött lefelé Brenyó.
Úgy meglepődött, hogy miután megtorpant csak annyit kérdezett habogva, hogy hát te?
Visszatért belém az élet, kicsit dadogva a lidokaintól, mondtam, hogy hát én!

– Nemsokára én is itt leszek a kórházban, holnap intézem el.

–  Várj meg, mindjárt jövök. – mondta és elszaladt.

Pár perc múlva megjelent, hogy sok a dolga, de kapott negyedórát, gyorsan mondjam el, mi van velem amióta nem találkoztunk. Ez nem egyszerű feladat, azt sem tudtam, hol kezdjem, de gyorsan elmeséltem, hogy kivetettem a mandulám, meg hogy egy hónapja otthon vagyok, sokat találkozom Ketyával, ő már szabad, leszerelt, voltunk egy marha jó koncerten is és, hogy holnap megyek az általános sebészetre, hátha Hilfer tudok lenni.

– De baszki, te mesélj! – csaptam a vállára – Nem is tudtam, hogy katona vagy, Ketya mondta, hogy behívtak és már te is itt vagy benn. Hogy csináltad?

–Tavaly augusztusban vittek be Bajára, mesterlövésznek. Nem nagyon tetszett a dolog, és mivel valamiért az atlétatrikótól kiütéses lett a hátam, folyamatosan járkáltam orvoshoz. Az volt a nagy szerencsém, hogy a pécsi katonai kórházhoz tartoztunk, de Pécsen nincs bőrgyógyászat, fel kellett jönnöm ide. Vissza pedig nem akarok menni.

– Hogy-hogy? –  kérdezem színlelt meghökkenéssel – Nem akarod szolgálni a hazát? Nem jó ott neked a laktanyában?

– De, de, csak hát látod milyen beteg vagyok! – válaszolt egy félmosollyal az arcán, de megfelelő komolysággal.

Közben megjelent egy teljesen bekötött arcú beteg, férfi pizsama volt rajta, de még ezen a lógó szerelésen keresztül is átütött, hogy nagyon csinos, fiatal lány van alatta. A kötés teljesen betakarta a fejét és az arcát is, csak az egyik szemének volt egy résnyi hely kihagyva, meg a szájánál egy lyuk, ahova a cigarettát dugta, miután rágyújtott. Ahogy félrefordult, hogy hamuzni tudjon, akkor láttam meg a nyakát, ami borzalmasan össze volt égve, sebes, fekélyes, fájóan eleven sebes. Borzongtam, de persze közben Brenyóval megpróbáltunk fesztelenül beszélgetni. Miután elment kérdeztem meg, mi történt vele?

kötés.jpg

– Borzalmas dolog. – válaszolta – A férje féltékenységből leöntötte az arcát savval. Két éve történt azóta állandó lakója a kórháznak, stabilizálni kell a sebeit, mert pár év múlva talán, ha már nem gennyedzik, lehetne rá bőrt ültetni. Próbálták már, de nem fogadta be a szervezete. 28 éves. Nem is öreg.

Nem tudtunk ezen sokat sajnálkozni.
Brenyónak mennie kellett.
Nekem meg kellett ezek után a  friss levegőre.

Soha nem hallottam ilyet, hogy savval öntsenek le bárkit! Hogy lehet valaki ilyen rohadék?

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg85

 

 

 

 

 

1988. február 24. szerda,


Ez a sok utazás a hidegben nem tett jót, késeket növesztett a torkomba, azok meg forogtak szüntelen és én azt hittem beledőlök az egyikbe, annyira fájt.
harakiri.jpgA lázam is megmaradt tegnapról, enni nem tudtam, pedig Anyu nagyon igyekezett, hogy pépes ételeket találjon ki nekem. Egyedül a gyerekkorom egyik kedvence a reszelt alma csúszott le, fájt attól is, de mivel hideg volt, pár pillanatra enyhítette is.
Aztán estefelé, ahogy a család többi része hazaért a suliból, vagy Apu a melóhelyről, mind besorakoztak megnézni, és én kezdtem igazán rosszul érezni magam attól, hogy volt valami aggodalom bennük, holott én azért nem voltam a halálomon.
Egy műtét említése mégis aggodalmat vált ki, mintha az komoly ügynek minősülne. Tegnap este tényleg nagyon rosszul nézhettem ki, se beszélni, se enni, se inni nem tudtam, beestem az ágyba és elaludtam. De mégse szívműtétem volt, kicsit frusztrált ez az érdeklődés.
Suttogva elmeséltem, hogy nem is altattak, ültem az egész operáció alatt, sőt a tamponos bugyellárist is én tartottam a dokinak.
Buksi a lábamnál feküdt, még mintha ő is megkönnyebbült volna ennek hallatán, mert nagyot sóhajtott, oldalra dobta magát és kedélyesen szunyókálni kezdett, holott az ő sebei is még nagyon is jól láthatóan éktelenkedtek a hátán. Mindenki látta, hogy nehezemre esik a beszéd és lassan kisorjáztak a szobából, hagytak pihenni.
Este miután Peti, a nagyobbik öcsém végzett a kutyasétáltatással, bejött hozzám.

Mondta, hogy a napokban összefutott Edittel, és hogy elég furán viselkedett, mintha zavarban lett volna, épphogy köszönt, menekült is el.
– Mi van velünk? – kérdezte aztán.
Hát igen, itthon még nem is igen tudják, hogy Edittel szakítottunk. Mindenki érzi, de konkrétan nem kérdezte senki. Amikor itthon voltam azóta, leginkább beteg voltam, mint egy hónapja is, vagy rohannom kellett, igazán alkalom sem volt ezt megbeszélni, meg valahogy olyan rég volt, hogy úgy éreztem már nincs is jelentősége.

Most Petinek elsuttogtam, hogy igen, szakítottunk, de már régen, viszont nyilván ezért viselkedett Edit furán. Peti csóválta a fejét, hogy lehet, hogy velem most nincs jóban, de nem érti vele mi a baja, holott tavaly még szilveszterezni is elvitte.

– Tavaly? – kérdezem meghökkenve.
– Ja nem, tavalyelőtt, de mindegy, elvitt szilveszterezni valami barátaihoz. Fura is volt, mert egy nappal korábban kérdezte nincs-e kedvem, aztán másnap el is jött értem és elvitt magával.

Elhűlve hallgattam, ezt egyáltalán nem tudtam, pedig akkor ez még 1986-ban volt. De akkor olyan ritkán jöttem haza, hogy nyilván elfelejtődött. Edit se írta.
– És milyen volt? – kérdeztem.
– Hát sok ismeretlen, de mivel úgy mutatott be, hogy a katona pasijának a testvére vagyok – válaszolta Peti –, ezért kedvesen fogadtak, jól éreztem magam alapvetően. Meg azóta is jóban voltunk Edittel, nem értettem miért menekült. Mondjuk most már világos.

Mondtam, hogy új faszija van, és hogy nekem egyetlen éjszaka alatt sikerült tánccal kihevernem.

Persze, most ahogy meséltem, mintha a torkomat szabdaló kések egyike lecsúszott volna a mellkasomba, és egyszer lassan körbefordult volna benn.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg88

 

 

 

 

 

1988. február 21. vasárnap


Ma bejött az orvos, aki megoperált, megnézte a sebesülésem. Elégedett volt, bár én magam nagy változást nem észleltem, majdnem úgy fájt, mint az első nap.
Mondta, hogy szép tiszta a seb, nincs fertőzés, se semmi komplikáció, jól sikerült. Megint megdicsért, hogy jól tartottam magam a műtét alatt, mondta, hogy azt, hogy segítenem kell a műtét alatt viccnek szánta, de hogy még a tamponos tálkát is hajlandó voltam tartani, az nagyon tetszett neki.

Igen, valahogy a fájdalmat jól bírom.
Meg a vele járó dolgokat.
Ezt tavaly év elején figyeltem meg, amikor fogorvoshoz járogattam ki a laktanyából. A fogorvosnál is fekszem, mint a cövek, ha fáj sem rándulok meg vészesen, inkább csak kézfeltartással jelzem. Ha a tisztek tudnák milyen fegyelmezett tudok lenni ha akarok, tapsolnának örömükben.

Miután a doki kiment igen büszke voltam magamra.

nővérke.pngAztán bejött egy fiatal, nagyon csinos ápolónő. Mindenkinél megállt, kicsit beszélt hozzánk, a kórlapról leolvasható adatok alapján jósolta meg a távozásunk időpontját, kicsit illegette magát az enyhén rövidke köpenyében, makulátlan felületű, sima, szőrtelen lábait lassan emelve egymás után.

Beszélni nem tudtam.

Feküdtem, mint a cövek.

Kinyitotta az ablakot, majd a terem belseje felé fordítva a fenekét, nyújtott lábbal lehajolt és felvett valami gézdarabot a földről. A köpenye kicsit feljebb csúszott, összezárt lábain megfeszültek az izmok, és enyhén előbukkant a feneke hajlata. Nem a feneke, nem a bugyija. Alig valami.
Csak pont az a vonal, ahol a feneke véget ér és kezdődik a combja. Sosem láttam még ennyire szépnek ilyen csekély testfelületet.

Álltam, mint a cövek.

Valamit kellene tennem.
A mosolyomat kevésnek éreztem, másom meg nem volt.
Nagyon tetszett, de fogalmam sem volt, mit tegyek.

Feküdtem, mint a cövek.

Nem azért, mert nem tudtam beszélni, hanem mert ha tudok sem tudom, mit mondjak.

Mikor kiment, nagyon szégyelltem magam. Micsoda szerencsétlen hülye vagyok. Hagytam kimenni, semmit nem csináltam.

Jobban fájt ez, mint a torkom.

 

 

 

 

Centi_30.jpg90

 

 

 

 

 

1988. február 19. péntek


Tegnap a műtét után csak pillanatokra ébredtem fel, teába kevert ampullás fájdalomcsillapítót kaptam kétszer. Lehet, hogy valami altató is volt benne, de lehet, hogy csak a szervezetem, netán a tudatom védekezett így.
De gyakorlatilag ma reggelig végig aludtam.

Álmodtam is, nagyon sok recsegést hallottam, de nem is a sajátomét, hanem a mellettem operált srác orrának a hangját.

A műtétem alatt nem figyeltem, de az agyam, mint valami felvevő, rögzítette a hangokat, éjjel meg lejátszotta. Borzalmas dolgokat élt át a srác.
Nekem is recsegett a húsom, de amit a srác kapott az inkvizíciós kihallgatásnak is sok lenne.
Fűrészelték az orrcsontját, orvosi vésővel vésték, ütötték, verték, faragták és azóta megtudtam, hogy a csontot nem is lehet érzésteleníteni.
Ezért üvöltött a srác annyira.

Most is erre ébredtem reggel, hogy félálomban elfeledkezett magáról és hozzáért az arcát takaró kötéshez. Mellém tolták be pont, nagyon szenvedett, nyögdécselt, jajgatott, fújtatott. Szinte szégyellem magam mellette, hogy nekem is fáj a torkom, mert hát iszonyatosan fájt.
A varrat egyik vége folyton a nyelvtövem irritálta, le kellett teljes hosszában egészen szorítanom a nyelvem, hogy ne öklendezzek folyamatosan.
De amúgy is borzalmas érzés volt, olyan, mint amikor annyira száraz a torok, mint a reszelő, bármi hozzáér, karistolja, tépkedi, de emellett, mintha sav marná, és egyre csak terjedne, egyre nagyobb felületen.fűrész2.pngNyelni iszonyatosan összetett fájdalommal jár, minden fájdalom, ami a torokban valaha képződhet, egyszerre jelenik meg és erősödik fel, ilyenkor majd összecsinálom magam, csak amikor fájdalomcsillapítót kapok a teával, akkor enyhül, amikor a citrom nélküli, enyhén cukros, langyos lé már elérte a sebet, de még nem nyeltem.
Pár tizedmásodperc, de az a nap csúcspontja.

Amúgy egy kancsó teát kaptam még, hogy azt kortyolgassam, de kortyolgassa, akinek csak mondani kell és mindent a szájába vesz.
Reggelit még nem kaptam, ebédre csak nagyon híg tejbegrízt, de nem tudtam vele megküzdeni, olyan voltam, mint egy kardnyelő, aki félrenyelt és még benn van az eszköz.
Estére szerintem bedagadt a sebem környéke, mert a tea se akart lemenni, de az amúgy nagyon kedves kövérkés nővérke szerint ez természetes, nem kell törődnöm vele, sokat igyak, az a lényeg.

De hát majd belehalok, úgy fáj.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg92

 

 

 

 

 

1988. február 17. szerda


"Körletelhagyás 7:00 - 9:00, kórház."

Ez került a bejegyzésre ma.
Ennyit írtam fel a mai napról.
Ha majd huszonvalahány év múlva valaki megtalálja a naplóm, ennyit lát a mából.

De amúgy meg miért veszne el?
Huszonvalahány év múlva én olvasom majd.
Én ugyanezt fogom látni, ami ma volt.

Azt, hogy reggel keltett az alegységügyeletes, történetesen Herold, aki pár hónapja küzd, hogy valahogy fogást találjon rajtam, kapja a csillagokat, már szakaszvezető, és alig várja, hogy megszopasson, na szóval ő szólt, hogy héttől könyvem van, tűnés innen a picsába.
Büszke voltam magamra, kicsúsztam a kezéből.

Ez eleve piszkos háború, mert ő kopasz, én meg öreg vagyok, de ő tisztes, én meg sima határőr vagyok, ez egymás tekintélyének el nem fogadásáról szól, néha ronda műveletekkel. Én ezt úgy éltem meg, mint a fiatal, a falkavezéri pozícióra éhes falkatag sunyi próbálkozásait, és most úgy éreztem, hogy igen elegánsan csúszom ki a kezei közül.
Most nincs konkrét konfliktusunk, nincs előtte kurva anyázás, meg dulakodás, csak véletlenül épp ő kelt engem, hogy hetekre kimehessek a laktanyán túlra, úgy, hogy rengeteg dolog miatt amúgy büntetve lehetnék.

De hát miért nem születik mindenki jellel a torkában?
Miért nem lángol mindenkinek a nyelve, mint az erőltetett, teli tüdőből jövő "pártéljen"-től?
Ha meg nem mindenki születik így, azért adassék meg annak, aki igen, hogy használja!
Igen, kimegyek, eltűnök a laktanyából, mert így intéztem, addig talpaltam, míg elértem.

Ne gondolja a tiszt, tiszthelyettes és Herold se, hogy fegyelmezni tud azzal, hogy megvonja a szabadságom.
Az, hogy nem megyek haza, az nem a szabadságom.

Az csak annyit tesz, hogy nem változik nagyon a földrajzi elhelyezkedésem.
De, hogy ÉN hol vagyok, mit csinálok, arra nincs hatással. Mint ahogy megtapasztaltam már, amikor Edit elhagyott, a civil és katonai, laktanyán belüli és kívüli, a kint lét és a bent lét kérdésein, világán túl, önmagamból, mint magból való kilépés és a megkérdőjelezhetetlen hozzátartozás érzését is.
Ez a szabadság.
Elveheti ezt bárki?
Ugyan.
Soha a büdös életben, senki.

Akkor meg?
Mit akarnak ezek?
Hogy viselkedjek rendesen?
Na ne vicceljünk.
Ahhoz férfi kell.
Puhapöcsöknek nem fogok.
Akkor, ha engem akar ráncba szedni, ne szarjon, ne féltse a nyugalmát, ne az élenjáró zászlóaljért járó pénzt féltse, hanem legyen egyszer végre az életben katonaként harcos, próbáljon tényleg betörni.
Vállalja a kockázatát, annak, ha egységes, központi elképzelés szerinti rendet akar teremteni, hogy ellenáll valaki.
Nem azért katona, hogy az ilyeneket fegyveres testülettel elnyomja?
És mi van a belső ellenséggel? A határőrségen belülivel?
Az kényelmetlen?
Nekem bezzeg az országon belüli ellen, a lakosság ellen mennem kéne?
Ő a saját háza táján nem tud rendet tartani?
Csapjon oda, ha nagyon szúrok, ne alakoskodjon.

De míg nem áll ki férfi, addig nem leszek jó. Lehet, hogy a futkosón egy év múlva nem ezt mondanám, lehet, hogy alig tudnék beszélni, úgy össze lennék esve, de most ettől messze vagyok. Arról nem beszélve, hogy épp a magam intézte, megérdemelt nyaralásra megyek, mindegy mi lesz kinn, lényeg, hogy kinn legyek.
Jól tudtam én persze, hogy ez súlyos ár, nem a vidámparkba tudtam kilógni, hanem kórházba megyek és műteni fognak, szóval ez ront a dolgon, de kimegyek.

Ez a szabadság.

szabadságszobor1.jpg
Elvehetik ezt a tisztek?
Ha tudták volna, elvették volna a lehetőséget, de nem tudták, és az élményt, hogy megcsináltam, kijutottam, megmutattam, hogy nem tarthattok benn, ezt az élményt sem tudják elvenni soha.
A tisztekhez képest Herold szurkálódása csak bohózat, ezért én jóságos vagyok vele, nem kell többször bejönnie kelteni.
Beraktam a táskámba a melegítőt, a tornacipőt és a papucsot, a naplóm és a centim.
Ő hűségesen követ mindenfelé, minden nappal fogy az élete, ő mindig velem van.

Bár nem műtöttek soha, valamiért az ugrott be, hogy meztelenül leszek közben és annak gondolatától kicsit ódzkodtam még, amely megoldás ilyen helyzetben kínálkozik eldugni.
De ettől még menetkésznek éreztem magam, a túléléshez szükséges felszerelés is nálam van.
Mindenem megvan, ami kell.

Ez a szabadság.

Boldog voltam ma reggel.


A laktanyából viszonylag hamar elindultam, de nem éreztem úgy, hogy sietnem kell. A Népligeti megállóban a közértben vettem túrós táskát, meg az iskolában megszokott kakaós tejet és ráérősen megreggeliztem és végül a kilencig megírt könyvvel tizenegyre állítottam be.

Az itteni doki, amúgy olyan, mint Knízner kopasz hadnagy, enyhén árja beütésű pali, de ennek jóindulatú a nézése. Azért mérges volt, hogy elkéstem, de csak fokozódott a dühe, mikor megtudta, hogy én az engedélyezési procedúrát elkezdtem korán, hogy hétkor el tudjak indulni, de amíg minden arra érdemes tiszt nem engedélyezte, nem jöhettem. Utána viszont szedtem a lábam, de hát csak mostanra értem ide.

– A fene az ilyen rosszindulatú tisztekbe! – fakadt ki – De ugye nem evett ma semmit, fiam?

– Ööö... Jelentem, de igen, mert leparancsoltak a többiekkel reggelizni.

– Ó, az Isten fasza azokba a marhákba! – horkant fel ingerülten. – Nem értem, hogy azok a laktanyai idióták, hogy nem tudják megjegyezni, hogy ilyenkor korán, és éhgyomorral kell útnak indítaniuk a katonákat. Pedig a szolgálati szabályzatban is benne van! Határőrség mi? Az ember pedig azt hinné, ott a normálisabbja van! Nem értem.

Sajnálkoztam én is, én se értem.

Azt nem mondhattam neki, hogy azért be vagyok szarva a műtéttől, én is tudtam, hogy éhgyomorral kell jönni, ha máshonnan nem, hogy Anyut egyszer operálták. Tudtam én, ezért is ettem inkább.
Majd holnap műtenek.

Különben is!
Most először.
Most életemben először hagyom magam.
Nem tűrtem, ha bántanak, ha igen, muszáj volt, nem tehettem mást, de amúgy küzdöttem vagy kitartottam.
Most viszont először mondtam önként, hogy bántsatok.
Ugye előtte soha nem vágott belém senki késsel.
Senkinek nem engedtem, hogy tegyen velem, amit akar, altasson el, szabdaljon ki belőlem, amit jónak lát.
De most megtettem.
Fosok mint az állat, de elengedtem.
Tegyétek.

Ez a szabadság.

De azért ugyanúgy fosok tőle.
Ezért nem rohantam ma be.

Meg egyébként se sürgős. Minél később műtenek, annál később megyek vissza a laktanyába. És valóban, ma nem műtöttek meg, csak beraktak egy kórterembe, néhány kisebb vizsgálatot végeztek rajtam, de amúgy hagytak aludni.

Remélem ők se sietnek, azt se bánnám, ha holnap se csinálnának velem semmit.

Aztán, remélem azt is, hogy Szadó őrnagy tényleg megértette végre, hogy nyugtunk lehet.
Ha nem baszogatnak sokat, én se leszek annyira kezelhetetlen.
Hadd legyen nyugtom öregkoromra.

Na, ha az megvan, az a szabadság.


Szóval ez történt ma, ezt jelenti a naplóba beírt bejegyzés, hogy "körletelhagyás 7:00 - 9:00, kórház".