Centi_30.jpg122

 

 

 

 

 

1988. január 18. hétfő

Mára valahogy egy kicsit enyhült a láz, és én kisebb túrákat tettem a lakásban. Kiültem a konyhába reggelizni, billegtem ugyan a széken, de végig tudtam enni. Aztán visszafeküdtem, csakhogy valahogy ott sem volt jó.

Délutánfele úgy döntöttem leviszem a Buksit sétálni, talán jót tesz a friss levegő.
Egész jó idő volt, csípős hideg feszült ugyan, de sütött a nap.
Buksi nagyon érzékeny.
Valószínűleg pontosan tudja, hogy most nem vagyok száz százalékos, ezért egész rendesen viselkedik. Amúgy a sétáltatás mindig úgy néz ki, hogy megyünk utána, és csak akkor jön vissza, ha ő akar. Most meg nem nagy távolságra bóklászik el, és szólnom sem kell, jön velem, pontosabban az ő általa bejárt terület középpontjaként haladok.
Már nagyon kevés kutyához megy oda magától.
Ha pajkos játék várható akkor igen, meg akkor, ha az erejét akarja fitogtatni, kis termete ellenére ilyenkor persze elég támadékony hangulatban. De olyan kutya felé nem mozdul, akit ismer és úgy érzi nincs dolga vele.
Mindenkinél többnek gondolta magát, megvívta már a harcait, úgy érezte rangja van, és az olyan magas, hogy csak nagyon ritkán lát olyat, aki magasabb rangú. Még mindig kész persze ezt a rangot akár erővel is elismertetni, de nem bizonyítgatja állandóan. Így elég nyugodtan haladtunk, nem siettünk és nem is álltunk meg.

Ekkor feltűnt Charlie a gazdájával.
Charlie egy megtermett német juhász. Négy-öt év körül lehet, még emlékszem a gazdája előző kutyájára, az is német juhász volt, csak teljesen vörös.
Amolyan fakó téglavörös. Nagyon furcsa, de szép állat volt. Hirtelen pusztult el, a gazdája nem is bírta kutya nélkül, ekkor szerezte Charlie-t.
A gazda egy lehetetlen alak volt, senki, semelyik kutyás nem szerette. Nem csinált amúgy semmit, csak lenézően, pökhendi tartással vonult, soha senkinek nem köszönt, a legtöbb, amit az ember kaphatott tőle az legfeljebb egy undorral vegyes, gyűlölettel teli pillantás.
A kutyájától is mindenki tartott. Kiszámíthatatlannak látszott, többször támadt emberre, kutyára, de hihetetlen szerencsével a sérülést mégis sikerült elkerülni, valahogy vagy a gazda vagy a körülmények megfékezték a kutyát, mielőtt a támadást befejezte volna. És ezekben a támadásokban még kutyafejjel belegondolva sem lehetett semmilyen indokot felfedezni.

Ezért kerülte őket mindenki. Most, hogy megjelentek, úgy akarok elmenni mellettük, hogy kitérek alaposan balra, hogy jó messze legyünk egymástól.
Buksinak is megvan a magához való esze, Charlie-val sose próbálkozott, a kezdetektől kerülte.
Kemény kis jószág volt, de nem hülye.
Most is felmérte a helyzetet és ő is eltolódott balra és jó messze tőlem, és még messzebb Charlie-éktól, nyugodtan baktatott. Ment minden mint a karikacsapás, szépen haladtunk el egymás mellett, nem gyorsan, mert a másik gazda pöffeszkedő járása lassan mozogva hatásos, én meg eléggé szédelegtem még, tyúklépésben, billegve, bizonytalanul haladtam. Charlie gazdája nagydarab pacák, olyan, akiben meglátni, hogy energikusan tudja mozgatni a testét, de már kövér.
Mióta Lufi ugyanilyen testtel letett szkanderban, nem becsülöm le az ilyet.
És ezen az emberen az is látszott, hogy agresszív, bevédi a territóriumát, ha szükségesnek látja. De egyébiránt a kinézete nem különbözött a sok lecsúszott, enyhén alkoholista, primitív proli apukától, akik azért a lakótelepen nagy számban rajzottak.

Azt hittem minden rendben lesz, ahogy ez évek óta lenni szokott, de nem.
Valamiért Charlie bekattant.

Elindult Buksi felé. Buksi nem egy beszari fajta, kis mérete ellenére gyakorlatilag bármilyen más kutya ellen felveszi a harcot, most óvatosabb volt, igyekezett hozzám közel kerülni. Csakhogy így, hogy jobbról Charlie jött, balról Buksi, nagyon gyorsan összetalálkoztak.
Charlie-n nem látszott semmi, se támadó szándék, se barátságosság, de még érdeklődés sem. Csak jött, egyenletes mozgással.
david-vs-goliat.jpg
Amint Buksihoz ért, már harapott is.
Buksi rutinos, nem nagyon lehet meglepni, túl sokszor küzdött már, hogy tudja, akkor van esélye, ha gyors. Ha már az összecsapás előtt jóval a maximumra kapcsolja magát, és minden idegszálát megfeszítve figyeli a pillanatot, amikor mozdulni kell, gyorsan, robbanékonyan.
Így az első harapást elkerülte.
Olyan hirtelen ugrott oldalra, hogy Charlie kicsit megzavarodott, hogy nem ért testet a harapása, hanem akkorát csattantak a fogai, hogy a lakótelep belecsendült és tán még fájhatott is.
Buksi nem késlekedett, már a levegőben úszott a német juhász nyaka felé.
Beleharapott, de Charlie rántott magán egyet és Buksit pont maga elé rántotta be. Mire Buksi földet ért, Charlie már átharapta a testét, a tépőfogait két oldalt mélyesztette az én kutyámba.
Ez néhány méterre történt előttem pokoli gyorsan, és én az első pillanattól kezdve igyekeztem feléjük, futni nem voltam képes, de erőltetett menetben közeledtem. Akkor értem oda, amikor Charlie már egyszer megrázta a fülsüketítően vonyító Buksit, ezért ami a nullára apadt erőmből tellett, belerúgtam a német juhászba.
A combját találtam el, olyan volt, mint a beton, ezért még néhányszor alárúgtam, hogy hátha valami fájdalmasabb lágyrészt eltalálok.
De Charlie bekattant.
Nem engedte el Buksit. Talán az ötödik rúgást vittem be, amikor hirtelen minden elsötétült.

Megérkezett ugyanis Charlie gazdája.
Nem láttam, de nem volt kétséges.
Úgy vert orrba, hogy magasra lendült a lábam, mintha kirúgták volna őket alólam. A hátamra esve éreztem meg, hogy mennyire fáj az orrom és az arcom, mert össze tudtam hasonlítani azzal, amit a beton okozott hátul a koponyámon, amikor lecsattant a földre.
Csak lenn hanyatt fekve jött meg a kép, vissza a szemembe, és nemsokkal utána az agyamba is. Buksit még mindig rázta az ellenfele, tudtam, hogy széttépi. És azt is tudtam, hogy most képtelen vagyok segíteni, nem tudok felállni.
Minden vibrált, a fejem úgy zúgott, hogy majdnem elnyomta Buksi keserves vonyítását.
De csak majdnem.
Láttam, hogy most már a gazda rugdossa a saját kutyáját, és rájöttem, hogyha neki segítek, Buksin is fogok. Meg fennállt annak a veszélye, hogy az ember Buksit is megrúgja.
Mozdulnom kell.
Eszembe sem jutott, hogy a pasi újra ellenem fordulhat, hogy ezzel akár Buksi szenvedésének végét is késleltethetem, de mire felkeltem a földről Charlie elengedte a zsákmányt, gondolom, valahogy a gőzön átsejlett neki, hogy a gazdi szólítja, emberes rúgásokkal.

A fickó rám sem nézett, pórázon húzta el a kutyáját, én meg a földön sírdogáló Buksihoz igyekeztem. Az oldalán feküdt, nyakát hosszan előrenyújtva, szájával apró o betűt formázva, a teljesen teleszívott tüdejéből hosszan és hangosan nyüszített.
Üveges szeme ijesztőn meredt maga elé a semmibe.
Óvatosan megsimogattam többször is, és éreztem, hogy a kezem alatt enyhül a teste feszítése, halkul a fájdalom hangja. És amikor a fejét meg sem mozdítva, csak a szemét forgatva, oldalra belenézett végre a szemembe, sírva fakadtam. Folyt a könnyem az orrom alatt gyöngyöző vérbe, elkentem a kezemmel és már nem tudtam, hogy Buksitól vagyok-e véres vagy magamtól. De Buksi szerencsére nem vérzett nagyon.

Sírtam, pedig nemrég ígértem meg magamnak, hogy nem fogok. De már nem gyerekként tettem, elvégre 19 éves vagyok.
Férfiként sírtam.
Dühömben.
Mert bár Buksi esdeklő tekintete a sajnálatot indokolta valóban, de nem emiatt sírtam. Legalábbis nem elsődlegesen ezért. Buksi tekintetében benne volt valami bocsánatkérés. Valami olyasmi, hogy bocs, nem akartam. Ettől esett meg úgy a szívem.
Mert annyi galád piszokságot csinál, annyi olyan felesleges konfrontációt, amit én nem akarnék megélni, és ha szólok is, hogy ne csinálja, akkor is megteszi, annyi ilyet csinál, hogy máskor jogos lenne ez a tekintet. De most tudom, hogy nem tehetett erről, de fél, hogy így gondolom.
Sosem büntettük, nem attól fél.
Hanem, hogy most azt hiszem róla, hogy ő a hibás.
És ettől harag gyúlt bennem.
Ettől és a sajnálattól kezdtem sírni.
Meg a tehetetlenségtől.
Bosszú forrt bennem belül, de a testem, most alkalmatlan mindenre.

Nem sokáig gubbasztottunk ebben a vert helyzetben, mert Buksi erősebb volt. Lassan hasra feküdt és a mozdulatoktól aprókat nyiszogva, kúszva hazafele indult.
Egy pillanatra a tenyerem a mellkasának támasztva megállítottam, mondtam is neki, hogy ne haragudjon, fájni fog, és a másik kezemmel hátul alányúlva megpróbáltam felemelni. Nagyon sokszor csináltam már, rutinfeladat.
De most láttam, hogy akárhogy csinálom, fájdalmat fogok okozni és valóban, ahogy enyhén megemeltem, élesen felvisított, mert a sebein megmozgattam a bőrt. Nem vettem fel mégsem, hagytam hadd kússzon.

Úgy mozgott, mintha súlyos nyerget tettek volna rá, amit a húsába mélyesztett kampókkal rögzítettek volna, és billegne rajta a lovas. Egészen a földre lenyomta ez a vágta, hasát húzva a földön kúszott, de megállás nélkül. Úgy mentem mellette, hogy fölötte legyek, meg előtte és mögötte, hogy bármi közelítene hozzá elpusztítom, elégetem, mint egy sugárpajzs. Szerencsére sehol nem kellett megemelnem, a házba is, és a liftbe is be tudott magától kúszni.

Otthon nagy, ijedt szaladgálás lett, engem látott el Anyu elsőként, mert Buksi azonnal inni ment.
Nem tudom tört-e csont, nem is tudom, hogy van-e csont az orrban, de olyan érzés volt.
Mintha szétrobbant volna apró darabokra és az egész arcomat beterítette volna bőr alatt a sok csontszilánk, mert még a pislogástól is karistolták a húsom, az idegszálaim és végső soron az agyam.

De igazából ez csak az érzés lehetett, minden hellyel-közzel a helyén volt a képemen, azt hiszem rendben vagyok. Buksival nem tudtunk mit csinálni, nem vérzett már, de teljesen tisztán négy hatalmas lyukon, kettőn a bal, kettőn a jobb oldalán mélyre, egészen szinte a bordákig leláttunk. Orvos kellene megvizsgálja.

Aput meg kellett várni, későn érkezett haza, de ő is először azon háborodott fel, hogy az ember engem támadott meg, pontosabban, hogy megtámadott engem.
A nevét nem tudjuk, azt se hogy pontosan hol lakik, meg Apu nem az a verekedős fajta, és beszélni a pasival meg értelmetlen, az ész érveket nem érti az, akinek nincs esze.

Az látszott logikus lépésnek, hogy ez várhat, Buksit kellene előbb orvoshoz vinni. Így én otthon maradtam, a család meg bevitte a legkisebb családtagot a Péterffy Sándor utcai rendelőbe.

 

Centi_30.jpg370

 

 

 

Május 15. Péntek

Már mindenki tudja a laktanyában, hogy a konyháról elvezényeltek, de igyekszem olyan felhőtlennek tűnni, hogy minden gúnyolódásnak sikerült elejét vennem, öröm látszott rajtam, bár iszonyú nehéz eljátszani ezt úgy, hogy sajnálom a konyhát és be vagyok szarva attól, ami ezután jön. Viszont rajtam nem ez látszott és mivel senki nem értette, minek örülök, és annak, hogy lehet ennyire, nem találtak fogást rajtam. Már élesítgettem a mondatot Nitrónak, ha beszól,  hogy "minden jobb, mint itt lenni köztetek", de még a tekintetem is kerülte.

Reggel szóltam a Szilasi főtörzsőrmesternek (2. század), hogy hadd legyek kutyás. Egyrészt reméltem, hogy kiderül, itt maradok-e vagy dobnak tovább vidékre, másrészt ha maradok, ez nem rossz beosztás.

Gyerekként nagyon szerettem volna kutyát, megtettem mindent, hogy tudjam, mivel jár. Elolvastam minden elérhető könyvet, ahogy említettem már, az etológus Konrad Lorenz kutyák viselkedésével foglalkozó könyveit is. A kiképzésről is mindent, ami elém került. Német juhászra készültem, csakhogy mivel lakótelepi lakásban laktunk, végül keverék tacskónk lett.
A Buksi.

Buksikicsi.jpg

Mérete ellenére mindenben kárpótolt, a kezdeti csalódást átváltoztatta büszkeséggé. Társ volt, barát, bohóc és hős. Harcosként küzdött és tiszteletet vívott ki a környék kutyáiból, egész nagytestű állatokat futamított meg. Fiatalon pokoli gyorsan cikázva, ravasz cseleket alkalmazva szinte pszichikai hadviselést folytatott, sosem frontális támadással, hanem oldalirányú idegesítő harapásokkal támadott, azonnali meneküléssel, majd közben hirtelen irányváltásokkal, szűk, alacsony helyekre besurranva hagyta maga mögött a parkoló autók oldalának, kerítéseknek fájdalmasan csapódó üldözőt és míg az még csak értékelni sem tudta a történteket, Buksi már harapta is a lábát, farkát, újra. De ezt is mintha csak kedvtelésből művelte volna, csak a móka kedvéért. Szinte örök kölyök maradt, a vicces csínytevések végig elkísérték.

Erre, és arra a szinte árulásnak is beillő elképzelésre gondolva, hogy most lehetne végre német juhászom, úgy döntöttem, a kutyásokhoz kérem magam. Igen, árulásnak éreztem Buksival szemben, de azzal nyugtattam magam, hogy itt csak szolgalati kutyát kapok, nem fogom megszeretni, Buksi marad az első számú kedvenc, meg úgy egyáltalán, nem is biztos, hogy ez menni fog.

Szilasi - bár nem vagyok különösebben szimpatikus neki, mégsem volt elutasító. Lehet, hogy sikerül is. Azt mondja, pont szerel tőlük egy öreg, helyette úgyis kell valaki, és ha nincs a kopaszok közt kifejezetten erre a beosztásra küldött katona, akár én is lehetek. Ha nem vezényelnek vidékre.
Szóval semmi nem biztos még mindig.

Buksi3kicsi.jpg


Reggel 8-kor kezdem életem első őrszolgálatát. Huszonnégy órás szolgálat, négy órát benn tölt az ember pihenőn, négy órát valamelyik őrizeti ponton. Két ilyen van, a lőszer, vagyis a lőszerraktár, meg a kapu előtti poszt. Senki nem szereti az őrszolgálatot, de nem értettem soha az okát.

Egészen az első négy óra éjszakai pihenőig.

Reggel nyolckor kezdődik a szolgálat, én pihenéssel kezdtem. Déltől kinn a kapunál kellett lennem négyig, majd este nyolcig pihenő újból. Éjféltől pihenő, a lecuccolás miatt nagyjából egy óra körül tud lefeküdni az ember, pont innentől a legjobb az alvás, de hajnal fél négykor felkeltenek. Borzalmas. Pont a legjobb és mély alvást szakítják meg drasztikusan, utána viszont éberen figyelni kell kinn.

Brutál.

Biztos, hogy igazi katona akarok lenni?