Centi_30.jpg321

 

 

 

Július 3. Péntek

321 napom van még. 321. Olyan, mint egy visszaszámlálás. Basszus bár már ott tartanék, 3 nap, 2 nap, 1 nap. De nem, ez még 321. Nem baj, ennél több már sose lesz!


Megint 16 órát pihenek, csak délután mentem szolgálatba. Megint Ferihegy 2-re.

Na most ebből lesz egy hosszú sorozat?

Ferihegy 1-et már ismerem, mint a tenyerem, az elmúlt hónapban szinte csak oda küldtek.

Sajnos ma óriási eső volt, Ferihegy 2-ből semmit nem láttam, nem tapasztaltam, nem kezdtem kiismerni ezt a repteret.

Annyit igen, hogy a csáp alatt nem ázom. A csáp az a mozgatható folyosó, amin az utasok rögtön az épületbe szállnak ki.

Egy kicsit gyalogolni is tudok alatta.

De ennyi.

Ezt gyorsan megtanulom.

Ehhez nem kell 7 és fél óra egyfolytában.

Márpedig én ennyit szívtam kinn benne.

Abban a kis harangban, amit a csáp csinál nekem ebben a júliusi vízfüggönyben. Igen, tényleg, július van. Vagyis pár napja újabb hónapot kezdtem meg.

Egyre közelebb a leszerelés.

Na, nincs azért közel, mert még mindig több van hátra, mint ami eltelt, de közeleg. Lassan, kisebb huzavonákkal, lelassul az idő, állni látszik, aztán meglódul egy kicsit, hogy reményt adjon, nem jobban.

Nincs olyan, hogy egyszer csak megnézve a napok számát, felkiáltok, hogy de rég nem figyelem, milyen sok eltelt!

Nem. Ilyen nincs.

Este úgy fekszem, hogy elmormolom az eltelt és a következő nap számát. 322-321, így egymás után.

Reggel úgy kelek, hogy elmormolom, hogy 321-dik napom kezdődik meg, holnaptól már csak 320 van hátra.

Minden eljövő, a történelemben még soha korábban elő nem forduló hónap megkezdése ünnep, mert minden ilyen hónap, nemrég még jövő volt, onnan jött a jövőből. Micsoda bravúr különben a jövőből múlt időben jönni! Július van. Eljött, abból az irányból, ahova én tartok, a leszerelésem napja felé. De mindez csak teória, mert most, ebben a hét és fél órában amit kinn töltöttem, megállt az idő.

Se jövő, se múlt.

Minden távoli.

Csak az az időpillanat, ami épp van.

Se több, se kevesebb.

Ez a létezés legmarkánsabb állapota.

Egy állandó lebegés, megszabadítva mindentől, nincs felelősség, a múlt elmúlt, túlléptünk rajta, a jövő meg majd jön, tenni ellene nem lehet. Olyan gyorsan itt van, hogy már benne is vagyok. És egy szemvillanás, jön a következő pillanat a jövőből, megy a múltba az előző. Ezeket tudom.

Felfogom ésszel.

De amit érzek, az az, hogy vagyok.

Benne, a MOST-ban.

Amiben kezdetben több a múlt, de jön bele a jövő, aztán kitolja a múltat. De amikor egyformán van múlt és jövő, akkor van a most, az a se nem múlt, se nem jövő, az a most. Az a „van”-ság.

Az „épp ez van” szelleme, titka, vallása, törvénye.

A „biztos” birodalma.

A hazugság nélküli világ.

Van.

Érzi és tudja az ember.

Tudja mi van.

Ez az a pillanat, amire a legteljesebb valójában összpontosul a működésünk, amiben megnyilvánul, életre kel a test és a szellem együtt, az a pillanat a létezés lényege.

Ott nincs idő. Ott nincs szerepe.

Felesleges.

Ebben az állapotban állok a csáp alatt az esőben.

Nincs idő.

Annyira nincs, hogy nem is telik.

Idő csak arra van, hogy mérgezzen a düh.

És minden időt, amit a jövőmből elvett a létezés, megkap a harag. És időmilliomosként komótosan, nem sietve, bekúszik a zsigereimbe a kérdés, hogy mi a tetves, jó büdös kurva anyjáért nem megy, nem telik már végre? Legalább egy perc. Vagy másodperc.

 

dali_clock.jpgPersze telik, tudom. Valahogy elment a hét és fél óra.

Tudom.

Mert az idő nem állt meg.

Látom magamon.

Számolni tudom, hogy veszem a levegőt.

Látom, ahogy megemelkedik a mellkasom. Vagyis mozog.

Ezt csakis időpillanatok szakadatlan folyamában lehetséges.

Számolni tudom, ahogy veszem a levegőt.

Egy folyamat vagyok.

Az időben.

Ha a folyamat rendben működik, létezik az idő. Vagyis telik.

Látom emelkedni a mellkasom.

Ebben az ütemben telik.

Számolom, ahogy veszem a levegőt.



Tízet-tizenkettőt egy perc alatt. Több másodperc a belégzés és több másodperc a kilégzés.

Minden másodperc, minden lélegzetvétel egy kicsit farigcsálja a hét és fél órát. Lassan, de megeszi.

Tíz perc alatt 100, egy óra alatt 600 lélegzetvétel. Összesen 4500.

De hol is tartottam? 2850 vagy 55? Vagy 2580?

A kurva anyját, elölről nem kezdem!

 

Időnként egy-egy órára kijött kutyával Németh Gyuri a kutyások rajparancsnoka, és amikor elment mellettem, mindig tájékoztatott a fejleményekről.

A fejlemények a következők:

Tegnap jött egy új kutya. Senki nem tudja pontosan mi célból, de Géza az egyik idősebb körlettársam kavar a kutyákkal, válogat. Kitalálta, hogy most lenne lehetőség újraosztani az ebeket. Németh Gyurit Géza fél óránként felhívja telefonon a kutatóügyeleten, hogy most épp melyik kutya mellett döntött.

Gyurin is látom, de mondja is, hogy mindenki ideges, senkinek nem tetszik az ötlet, de Géza hajthatatlan.

Nem tudni, melyik kié lesz.

Ölni lett volna kedvem.

Nélkülem ne dőljön el, melyik kutya az enyém.

Centi_30.jpg405

 

 

 

Április 10. Péntek

felkialtojel.pngNem kellett mennem mégsem szolgálatba, ma is betegnek vagyok beírva. Nem számítottam erre, mert tegnap Cupi mintha azt mondta volna, hogy beosztott mára.

Munka nélkül egész jól telnek a napok, de megint pária vagyok, kerülnek a többiek, azt hiszik meghibbantam. Elkerülök a konyháról és ettől nemhogy riadt és elkeseredett nem vagyok, mint más normális ember lenne, hanem még örülök is. Rejtély számukra miért akarok oda kerülni, ahonnan mindenki más menekül.

Lementem gyúrni, Kozmával beszélgettünk, lehúzták szabadnapról, mert nem borotválkozott meg rendesen. Nem érti ő se mit akarok, de azt mondja, Robit ő is utálja, nem szívesen dolgozna vele. Ez némi lelket önt belém, mostantól erre fogok hivatkozni. Robi becsületén olyan nagyot nem rontok ezzel és ez legalább érthető. Ha még utalok is rá, hogy végül nagyrészt ő intézte el nekem, ő fúrt ki, még sajnálni is fognak.

Ez az. Ez jó lesz így.

Azt mondom, annak örülök, hogy nem sokáig szívathat már. Ha viszont megemlítem, hogy katona akarok lenni, mindenki gyanakodva figyel, hibbantnak tart.

Hát kapnak nekik tetsző választ!

Centi_30.jpg445

 

 

 

 

Március 1. Vasárnap


Olyan érzésem van, mintha miattam jöttek volna ma be a tisztek. Vasárnap ritkán látni őket. Tegnap elszaladtam Edittől, átvettem az egyenruhát és visszajöttem a laktanyába. Négykor már benn voltam, kérdezték is a többiek, hogy mi van, ennyire nem ízlik a szabadság?

De. Kurva jó.

news-20110201-02342699-292158491.jpgEszembe se jutott már, hogy mennyi időt töltöttem otthon. Viszont ma bejött és behívott az Öreg és kérdezgette, hogy nem tűnt-e fel, hogy két napig voltam kinn.

Hát nem nagyon, rövid volt, aztán meg még sok is.

De hogy mégis, nem gondoltam, hogy ez nekem nem jár, meg hogy ilyen nem szokott lenni?

Szerintem járt ez nekem, de csak csóváltam a fejem. Míg le nem léptet, meg sem szólalok. Hadd mondja.


Mert mindenki hibázhat, és bár ő fényévente szokott, de most valahogy elírta a dátumokat, nem szereti kitölteni, csak hát, ha az írnok szabadnapon van, akkor még ezt is neki kell csinálnia. És tényleg olyan hülye vagyok, hogy nem szólok? Mi van ha jövő február 28-át ír véletlen, akkor egy évig nem jövök vissza?

Mondjuk ez érdekes kérdés, de ha könyvem van, vagyis engedélyem, miért kéne? Dehogy jönnék. És még igazam is lenne.

És most mit csináljon velem? Baj lesz az elszámolással, jól elszúrtam neki mindent. Mert mondhatnánk, hogy kivettem a jövő heti szabadnapom előre, de az nem ajándék, hanem juttatás, heti egyszer kötelező. Akkor pihen a katona, nem tologatható, vagyis nekem a következő héten biztosítani kell a szabadnapot. Ha biztosítják, akkor viszont nekem több lett. Ez teljesen elfogadhatatlan és a többi katonával szemben is mérhetetlen mód etikátlan, reméli érzek bűntudatot, csodálkozna, ha nem vetne ki magából a szakasz. Ilyet egyszerűen nem lehet csinálni. Nem is érti, hogy gondolhattam.
Valahogy ezt meg kell oldani, lehetne esetleg azt tenni, hogy egyszerűen nem írnak be egy napra szolgálatba, de ki sem engednek. Igen, viszont akkor is többet pihenek a többieknél, bármit teszünk, nem lesz jó és akárhogy is nézzük, azt a napot én egyszerűen elloptam. Mindenképp megkavarja a szolgálatok nyilvántartását is.

Borul az egész rendszer, mondta, de itt hirtelen ijedten körbenézett, megbökdöste, majd megigazította a telefonkagylót. Tudom jól, hogy gondolja és nézze meg az ember, még a végén teljesen bajba sodrom. A kimutatás elcsúszik, úgy érti.

– Most mondja meg, mit csináljunk azzal a nappal?

Hát én szívesen kidobtam volna neki az asztalra, hogy nézegesse, miről is beszélünk, hogy ez egyik napot átaludtam, és a másikat, a tegnapot is jobb lett volna, de végül nem szóltam.

Mert azt se lehet, mondja, hogy csak úgy elkönyvelem ajándéknak. Nem szokása a határőrségnek ajándékot osztogatni, főleg nem ilyen kisstílű tolvajoknak.
És különben nem sült le a képemről a bőr?
Még nem tudja milyen büntetést találjon ki nekem, de ez a nap, ez sok bosszúságot fog még okozni.

Cupi egy médium, én ugyanezt éreztem, mikor tegnap Edittől eljöttem.

Nem tudja még, hogy legyen, de most már, ha eltulajdonítottam, egyelőre tartsam meg, majd egy másikat elvesz helyette valahogy.

Oké, egyelőre megtartom.

naplopo.jpg

Leléptet, de ezek után mindenki tudja, hogy egyáltalán nem vagyok csókos és lám, tényleg úgy viselkednek a körletben, mintha meg lennének sértődve, csak Basa kacsint egyet takarodó előtt.
De ez itt nem jó ómen. Ha valakiről kiderül, hogy nincs hátszele, több szívásra számíthat, de mondjuk ez a konyhán nem olyan fenyegető.

Ma világossá vált számomra, mit is jelent a gyakorlatban, amit Hédi néni, az idős szomszédasszony mondogatott mindig, hogy kisfiam, az emlékeket, a múltat senki nem veheti el.
Hát igen, még Cupinak se sikerült.

Centi_30.jpg460

 

 

 

 

Február 14, szombat

 

80 teljes napja vagyok benn!! Még 460 nap.

A ferihegyi laktanya egész pici képződmény az Üllői út mellett a két reptér között. A repterek és a kiszolgáló épületei hatalmas területet foglalnak el, a főút mellett hosszan húzódik egy kerítés, amin belül csak reptéri dolgozók mozoghatnak, szerelők, pilóták, földi irányítók, reptéri üzemeltető vállalatok munkatársai, szállítmányozási, logisztikai feladatokat végzők. A laktanya főkapuja az Üllői útra nyílik, míg a másik kisebb kapu a reptéri belterületre. Ezeken a belső utakon megy a váltás a reptéri őr- és útlevélkezelői szolgálatokba.

1légi_ferihegyi_repter.jpg

Az eddigi lélektelen laktanyák után ez kifejezetten barátságos hely, minden befogadható méretű, mintha az emberek is kisebbek lennének, vagy inkább nem is, pusztán élesebbek a kontúrjaik. Szimpatikusabbak.
Nem tudom,  hogy a hely miatt érzem-e barátságosabbnak az arcokat, vagy az arcok miatt a helyet, de jobban érzem magam már most. Próbálom elképzelni itt az adyligeti szakácsokat, igyekszem fejben mozgatni őket ebben a környezetben, beszéltetem, cselekedtetem, aki eszembe jut, de valahogy olyan bárdolatlannak tűnik az egész, mintha francia kulcsot használnék sakkfigurák mozgatásához, vagy én vagyok béna rendező, vagy ők nem illenek sehova máshova, csak abba a pocsolyába.

Chess_bishop_10970.jpgDe ha már sakk, akkor én tuti futó vagyok, az aki toporog, nagyon menne, feszülten várja a lehetőséget, de amikor helyet vált, ahhoz semmi köze, megemelik és nem várt irányba, el nem fogadható szabályok alapján leteszik máshol, hadd toporogjon ott tovább. Van valami előre elrendelés a katonai pályafutásomban, amit, ha okos lennék, már tudhattam volna az első nap, hisz közölték.
Rajta volt a behívómon.
FEP-es vagyok.

Nem kellett volna mindenhol, mint a piaci légy keringenem a különböző beosztású tiszteknél, nem kellett volna hülyét csinálnom magamból, hogy kikerüljek a konyháról, mert az hiábavaló volt, hanem simán röhöghettem volna a markomba, hogy bárki akar szopatni, nem érdekel, én megyek majd Ferihegyre, nekem jó sorom lesz végül.

Már az elején eleve eldöntött volt, hogy kis vargabetűvel, de végül itt kötök ki. Én hülye, azt hittem befolyásolhatom a sorsom, jártam a tisztekhez, fontoskodtam.
Mit röhöghettek, vagy mennyire unhatták, amikor úgy hallgattak, hogy pontosan tudták, semmit nem tesznek az érdekemben. Most látom csak, milyen minden emberi léptéket meghaladó, gigászi, mozdíthatatlan, bevehetetlen tömegnek szaladtam neki. Úgy pattantam le, hogy meg sem rázkódott. Mintha bolhaként akartam volna elefántot gáncsolni.

Egy hatalmas, részvétlen akarat perifériáján, egy elenyésző kis pont figyelmét kötöttem le másodpercekre, amikor fogadott valamelyik tiszt az áthelyezési kérelmemmel kapcsolatban. Ennyi volt, semmit nem számítottam, semmit nem számítok. Valószínűleg, ha lett volna bennük szándék, akkor se tudtak volna segíteni, ahhoz több kell, ahhoz a legfelső réteg szándéka kell, onnan kell megremegjen a test, onnan kell lecsorogni a végekre az akaratnak. Olyan ez az egész katonaság, mint egy lendkerék, ami forog a saját tehetetlenségétől és időnként egy hatalommal rendelkező tényező továbblendíti, vagy módosítja a haladási irányt. Azt hiszem, sosem fogok megbékélni az ilyen önkénnyel.

A tisztek is csak azért játszották velem végig a kihallgatásokat, hogy elkussoljak.
Mert akkor kevesebb gond van velem. Akkor nincs papírmunka, nem kell nekifeszülniük a rendszernek, nem kell csinálni semmit. Lehet, hogy a tiszt is csak az identitását védi, mert akkor, ha felfelé igyekszik kommunikálni, akkor derül ki, milyen kis pont maga is. Jobb érezni egy laktanyányi gyerek tiszteletadását, lefele mutatni hatalmat.

De készüljetek fel! Most már mindenképp megmutatom, most már nem nyugszom, most már nem adom fel, míg a konyhától meg nem szabadulok a magam akaratából.

Szólj hozzá!

Címkék: nap