Centi_30.jpg244

 

 

 

 

Már csak 8 hónap van hátra!!!

 

Szeptember 18 Péntek


Reggel késett a váltás. Már mindenkit leváltottak csak én álltam kinn még a kutyával a füves területen. Álltam, vártam, de csak nem jött. Aztán negyedóra múlva megjelent Misike. Lassan, ráérősen baktatott, meg-megállva, eget kémlelve közben. Nem olyan romantikus alkat, hogy ihletet merítsen a reggeli napfény és a bárányfelhők látványából, sosem vettem észre, hogy érdekelné a százhatvan centije feletti univerzum, tehát csak engem bosszant. Elé siettem és köszönés nélkül vontam felelősségre. Jobban mondva nekiugrottam, hogy mi az isten tartott ennyi ideig, de a „forró volt a kávé, fújtam”, válaszától nem lettem kevésbé zaklatott. Nyilván szívatni akart, érzékeltetni, hogy bármit megtehetnek velem.

De nem.
Bármit nem.
És az akármiből is egyre kevesebbet.
Ha Misike azt hitte, hogy ez simán megy, hát tévedett. Később jött ki, erre nem volt ráhatásom, de abban igen, hogy meddig játszom vele a színjátékot. Én adtam magunknak még negyedórát. Nálam van a rádió, váltásnál át kell adnom. Hát most csak akkor adtam oda, amikor alaposan kiveszekedtük magunkat. Elhangzott minden, aminek ilyenkor kell, ő azt mondta, hogy észrevehetném már, hogy a világ nem körülöttem forog, nem tehetem meg, amit akarok, mindennek meg van a rendje, a rend itt meg az, hogy engedelmeskedni kell az öreg katonának, és mivel ő az öregebb, neki engedelmességgel tartozom, jó volna, ha megtanulnám, mert addig így járok, mint most.
Én meg azzal érveltem, hogy szar alakoknak nem tartozom engedelmességgel, meg ő is kutyás, úgy szívasson, ha csak engem szívat, de a kutyára, amelyik velem van, arra legyen tekintettel, mert különben elkezdem az ő kutyáját rendszeresen kihordani majd szolgálatba.
Amiatt, hogy bosszantsam, elindultam befelé a kutügyre, Misike kiabált, hogy "rádió", én meg mondtam, hogy jöjjön érte, vagy szóljon be rádión, hogy engedetlen vagyok egy öreggel szemben. De aztán csak odaadtam neki.

Mikor beléptem a kutatóügyeletre, mindent megértettem. Ugyanis Bakonyi volt a kutügy helyettes, ő állította össze a váltást, korosztálya Misikének, nyilván együtt találták ki, hogy most megszívatnak. Nekem esett, hogy mi tartott ennyi ideig, de nyugodt hangon közöltem, hogy ugyanaz, ami az én váltásom késésében közrejátszott. Az lassan jött ki, én lassan jöttem be. Ő is elsütötte, hogy vegyem már észre, hogy nem minden körülöttem forog, de azután elkussolt, hogy azt válaszoltam, hogy nekem pedig úgy tűnik, körülöttem forog, mert miattam az egész váltást képesek voltak szívatni. Erre többiek is ráhorkantak, Bakonyi visszavonulót fújt, és végre 40 perccel a váltás meghatározott időpontja után elindultunk be a laktanyába.

Este a Balga Gyuri is lebaszott, hogy mit képzelek.
Nem értem.
Nem képzelődöm szerintem.
Őt kedvelem legjobban a kutyások közül, csodálkozom, hogy még őt is meg tudták fertőzni a többiek. Nem érdekelték a korosztályos marhaságok, Sas, három hónappal előttem vonult, sosem emelte még fel a a hangját. Vele tudtam igazán jót beszélgetni, voltak közös könyvélményeink. Igazi művészlélek, az iparművészetire jelentkezett, de nem vették fel, a katonaság után újrapróbálkozik. De most azzal állított elém, hogy milyen jogon kérdőjelezem meg, milyen feladatot adhatnak az idősebb katonák?
Mintha nem tudná, hogy Misikével való összetűzéseim oka Misike személye, nem a korosztálya. Szerencsére Gyuri hamar kiesett a szerepéből és igazából rátért arra, ami miatt dühös volt rám, vagyis hogy kockáztatom a helyem itt köztük, ha így viselkedem. Mert hogyha így folytatom, ki fognak tenni innen. És végül azt is kibökte, hogy alapvetően néha tetszik neki a nemtörődömségem, néha ő is legszívesebben ellenállna, de ő alapvetően konfliktuskerülő. Igen, így is lehet mondani. De az is igaz, mondja, hogy őt már lassan nem piszkálja senki, kezdi érezni az igazi öregség szelét.

Én nem tudom milyen szelet érzek, de ha érzek bármit is az Dollár Tibié, mert, Misikét követve, már ő is sportot csinál abból, hogy a fekvő emberekhez lehető legközelebb tolva a seggét fingja tele a körletet. Amit érzek még, az szintén nem szél, hanem fenyegető morajlás a földkéreg alatt, félek, hogy egyszer a kitörés brutálisan erős lesz. Mondtam is Gyurinak, hogy én azt hiszem nem vagyok konfliktuskerülő.

Éjszaka Ferihegy 1-re mentem. Mike nagyon jó fej volt megint, kicsit úgy érzem, hogy nála azzal is ki lehet a bizalmat vagy inkább megbecsülést érdemelni, hogyha kopasz létemre meg merem szegni a szabályzatot. Olyan érzésem, van, hogy amióta egyszer lebaszott, azóta kifejezetten kivételezik velem.
Ma is csak hajnal 2-kor tett ki először, addig benn aludtam. De pont a legmélyebb alvásból ébredtem, olyan nyúzottnak éreztem magam, hogy álmosan hunyorogva csoszogtam ki a beton felé. A 25-ösre tett ki, a legtávolabbi területre, egy kisgép mellé.
Egyetlen egész pici magángép állt kinn, körbejártam és megakadt a szemem a szárnyán. Majdnem sík felület, alig lejt a szélei felé. Leültem a szélére, ránehezedtem többször, hogy megnézzem, elbír-e.
És el.
Tehát ágy.
Felmásztam rá, csúszott a makulátlan fehér fényezés, fel is ötlött egy pillanatra, hogyan tagadom le a felismerhetően katonai bakancstalp nyomot, de fáradt voltam, momentán szartam rá.
Fejem alá tettem a tártáskát. Egészen a szárny közepére kellett helyezkednem, mert a zsávoly nagyon csúszott, egy rossz mozdulatnál azonnal csorogni kezdtem a szélek felé, de miután kitapasztaltam hol a legjobb, édes álomba szenderültem. Igazán jóízűt aludtam, semmit nem vettem észre a körülmények változásából. Míg szenderegtem befelhősödött és hirtelen hatalmas vihar csapott le a reptérre.
Olyan erejű szél támadt rám, hogy csak a zuhanásra ébredtem, mert egyszerűen lefújt a kisgép szárnyáról. Az oldalamra estem, a csípőcsontom alaposan bevertem. Hosszú percekig ültem a földön, és erősen hiperventilláltam. Borzalmasan megijedtem.

Gyerekkorom óta a legrémesebb álmom, amikor zuhanok. Sokszor előfordult, egyszerűen eltűnik a lábam alól a talaj, a nyomrom a tüdőmnek feszül, a nyelvem a szájpadlásomra tapad, nem jut le levegő a légcsövemen, sokkot kapok, hirtelen bénult leszek.
Borzalmas, rettegek tőle.
És most erre ébredtem.

Először éreztem ezt így, ebben a pillanatban értettem meg, mit jelent szörnyet halni. Közel álltam hozzá, csak amiatt nem történt meg, mert hamar leértem a talajra, de ha egy kicsivel több ideje van az agyamnak értékelni, ha tudatosodni tud az, hogy most élesben megy minden, most nem álmodok, most valóban zuhanok, azt hiszem kiégett volna, zárlatos lett volna.
Míg a szívverésem lassanként az életben maradáshoz szükséges határérték alá húzódott, irgalmatlan porvihar kerekedett. Hogy honnan hozta ezt a finom szemcsés homokot nem tudom, de a behatolt minden résbe, repedésbe, a számba a fülembe. mindenhova. A látótávolság minimálisra csökkent, de muszáj volt keresnem valami fedezéket. A szél úgy rázta a kisgépet, mintha légörvénybe került volna, azt hittem mindjárt magasba emelkedik. Hallani lehetett, hogy a homok karistolja a dukkózást. Ez nem fog tudni menedéket adni.

Viszont a beton szélén, mindentől távol parkoltak a hókotró ZIL-ek. Ezeket csak télen használják hókotrásra, de tűzbiztonsági előírás, hogy nyitva legyen. Mint a Delta elején, heroikusan küzdve az elemekkel jutottam el az elsőhöz, feltéptem az ajtaját és a dohos, olajszagú fülkébe pattantam. Még ezt a monstrumot is meg-megrázta egy-egy erősebb széllökés. De amúgy kizárta az ítéletidőt, mintha moziban lettem volna, figyeltem a külvilágot. Aztán megláttam a slusszkulcsot.
Igen, ezeknek is benne kell lennie minden járműben.

hókotró.jpg
Nem sokat teketóriáztam, megfogtam és elfordítottam. Lassan pörgött fel az önindító, rázni kezdte a kasznit, aztán lassan a beindulni készülő hatalmas motor puffogása felgyorsult és egy gázadásra felbőgött. Micsoda erő! Nyomogattam a gázt, tetszett ahogy hatalmas hörgéssé gerjed egy-egy gázadás. Kipróbáltam, hogy milyen hangja van, ha tövig nyomom. Először dadog egy kicsit, majd egyenetlenül megrázza a kasznit, aztán egyenletes darálássá alakul, végül kisimul, csak egy erőteljes mély ordítás kíséri.
Hamar befűtötte a kabint, számba vettem a kezelőszerveket. Három karral lehetett a kotrólapátot mozgatni, emelni fel-le. Megemeltem, majd megnéztem a többi kart, pedált is. Mindent ismertem, csak méretben van különbség, személyautóban mindez megvan, csak kisebb.

A kutügyről nem látnak ide.
A beton többi részéről sem.
Betettem a sebességváltót egyesbe kiengedtem a kéziféket, majd lassan felengedtem a kuplungot. Hirtelen rándulással lódult meg ez a hatalmas test, megkerültem a kisgépet és berobogtam a beton közepére. Kapcsolgattam a sebességfokozatokat, próbálgattam, hogy gyorsul. A hatalmas kormány okozott nehézséget, sokkal kisebbhez vagyok szokva, de élveztem. Köröket tettem, kanyarogtam, majd álló helyzetből próbáltam ki a maximális gyorsulását. Elégedetten állapítottam meg, hogy még akár a Zsigámmal is felvenné a versenyt.

Aztán lassan elmúlt a porvihar, jött az eső, kitisztult a reptér, féltem, hogy meglátnak, ezért visszaálltam. A váltásig ültem benne, teljesen a sajátoménak éreztem, nehezemre esett otthagyni.

Centi_30.jpg234

 

 

 

 

Augusztus 29 Szombat


Ma megint Parával mentem szolgálatba F2-re. Répával összeálltunk, vagyis mind a ketten elhagytuk a szolgálati helyünket, én beljebb mentem a betonon, ő kijjebb a füves rész felé és középtájt találkoztunk.
Répa egy igen érdekes jelenség.
A második kerületben nőtt fel, az Ördögárok mellett egy kastélyban. Csak nagy fejesek, rendszerhű arisztokrata családok laktak a környéken az állítása szerint, de ők teljesen véletlenül kaptak itt lakást, egy műemlék kastélyban.
Ezt utalták ki nekik. Proliknak.
De az apja korán meghalt és ő egyedül élt a takarítóként dolgozó anyjával. A sok kádergyerek folyamatosan zrikálta, és csak úgy tudott ennek véget vetni, hogy mindegyiket elverte. Ezért a kerületben egy idő után, miután mindenkit egyenként elkalapált, már nem piszkálták.

Ő állt a betonon a hátsó gépállóhelyen. Mikor mentem ki én is, megálltam mellette, egészen pontosan behúzódtunk az egyik gép mögé takarásba, és beszélgetni kezdtünk. Korosztályom. Azokkal, akikkel együtt vonul az ember, könnyebben találja meg hangot.
Mesélt a gyerekkoráról, hogy kezdetben, az egyéni torzsalkodásokat kellett megszüntetnie,  ezért aki beszólt neki, annak nekiugrott. Nem mindig járt szerencsével az elején sokszor került szorult helyzetbe, de tudni lehetett róla, hogy semmit nem tűr szótlanul. Aztán erősíteni kezdett és végül szisztematikusan végigverte a környék, a suli vagányait, aztán azoknak a haverjait. Ebből az a helyzet alakult ki, hogy Répa iszonyúan hirtelen haragú lett, gyorsan elfutotta a pulykaméreg, és tanácsos volt nem feszíteni nála a húrt.


De mivel őszinte barátja nem sok volt, akit a bizalmába fogadott, annak szinte vértestvére lett. Karcsú gyerek volt, ha nem attól lett volna széles válla és keskeny csípője, hogy iszonyú izomzat takarta, még nőiesnek is lehetett volna nevezni. Amikor szóba került az anyja bármikor, nagyon oda kellett figyelni, hogyan ejti az ember ezt a szót: anya. Gyanakodva figyelt, mindig gúnyt keresett.
Akinél ezt már nem figyelte, az volt a barátja.

répa2.jpgMi valahogy nagyon gyorsan beszélni tudtuk a másik nyelvét, a kinn töltött öt óra első fél órájában kialakult ez az állapot. Mindenki szerint magasan Répa a legjóképűbb köztünk, de van mellé egy adag gyerekes komiszság és valami önelégült mosoly az arcán, amitől Rejtő regény szereplőnek tűnik, a vagány nők bálványa, talán Fülig Jimmy ilyen.
De igazából hazudni sose tudott, talán csak lódított, de úgy, hogy mikor mondta, már röhögött rajta mindenki. Mindenki igyekezett jóban lenni vele, nem amiatt, mert a testi ereje tekintélyt parancsolt, hanem mert áradt belőle a természetes, manír nélküli magabiztosság, abból adódóan, hogy gyakorlatilag nem volt természetes ellensége.

Kiderült, hogy én a Dózsában cselgáncsoztam, ő meg a Dózsában birkózott, a véletlenen múlt, hogy nem találkoztunk, de ez a tény azt eredményezte, hogy sosem mértük össze az erőnket. Pedig én igen jól fejlődök, sosem voltam ennyire erős, a napokban elkaptam a ritmust és már majdnem a legnagyobb kézi súlyzót használom bicepszezni.  Érzem, hogy formálódom, és szeretem, hogy hanyatt fekve, már belelóg a periférikus látásomba a mellkasom. Gyakorlatilag végig hülyéskedtünk egész szolgálat alatt, nagyon jóban lettünk, olyan vicceket engedhettem meg magamnak, amiért másnak a fejét venné. De ugye összeálltunk, vagyis én nem mentem ki a szolgálati helyre, ő meg nem zavart el, ahogy a szabályzatban benne van.
Nem beszélgethetnénk.
Olyan súlyos vétség ez, mint a szolgálati hely elhagyás.

De ennyi kockázatot megér egy új barátság

Centi_30.jpg320

 

 

 

Július 4. Szombat


A tegnap délutánból újabb Rövid Ugrással ma délelőttre mentem Luc-cal, és utána egy Ultra Rövid Ugrással mentem délután kutyakonyhára. Az égvilágon semmit nem tudtam meg arról, hogy Gézának mi volt az utolsó döntése tegnap, vagy hogy ellenállt-e a kutyás körlet ennek a puccsnak.

Egész nap esett, hat órát álltam kinn. Kutyával voltam, távol a beton mögé kellett mennem, nem találtam semmit, ami alá behúzódhattunk volna. Rajtam volt valami vacak szolgálati esőköpeny, de a kutya szarrá ázott. Próbáltam a poncsó aljával beteríteni, de nem segített, hangosan verte Luc orrát a nagy szemű eső. Mondhatnánk, hogy a kutya természetes közege a természet, abban meg van nyár, van tél, van napsütés meg eső is, bírnia kellene. Csakhogy az állatnak van annyi esze, hogy ha a körülmények nem komfortosak, akkor csökkenteni próbálja a hatásukat. Például esőben bekuckózik valami alá.

De egy őrkutya nem teheti meg.

Igazából Luc bírta is rendben, én viseltem nehezen, hogy folyik be a szájába, szemébe a víz, és hogy amikor megrázza magát időnként, csak fellazítja a szőrét, így a víz még mélyebb rétegeket tud átáztatni.

Aztán amikor az őrszolgálat után két órával a kutyakonyhán felvettem a szolgálatot, éreztem minden kutyán, hogy tudják, ilyen időben is kivisszük őket ha kell, mert egyik sem akar mozdulni, amennyiben közelítek a kennelekhez, behúzódnak mélyen a vackaik mélyére, némelyik háttal, ne is lásson, észre ne vegyem. Nem is piszkáltam őket, csak Luchoz mentem be, kiimádkoztam a kutyaházból és gyorsan átdörzsöltem egy pokrócszerű anyaggal, amit az épületben találtam. Több órája behoztam, de még mindig csorgott belőle a víz, a kutyaházban is tócsákban állt. Beterítettem a pokrócot, de így is toccsant a könyöke, hasa, ahogy belefeküdt.

ázott.jpg


Nem tudom.

Bizonytalan kezdek lenni.

Lehet, hogy ez az ipari kutyatartás nem nekem való.

 

Késő délután megállt egy IFA a kutyakonyha előtt. Hoztak megint egy kutyát, egy ónémet-juhászt. Két idősebb sorállományú srác jött, siettek, azt se árulták el, mit tegyek vele, meddig marad, miért kerül ide. Azt se, hogy honnan jöttek.

Kérdem, hogyha épp nincs üres kennel, akkor mit csináljak?

A vállukat vonogatják, őket ez nem érdekli, parancsba kapták, itt írjam alá, de ha nem írom, akkor is itt hagyják, menniük kell.

Percek alatt otthagynak. Állunk az új kutyával, sokat dobálhatják ide-oda, mert én a póráz végén a legkevésbé sem érdeklem. Ha elindulok, jön, ha megállok, megáll, olyan természetességgel, ahogy a szemerkélő esőben ázik.

Hogy ez van.

Mindegy.

De amikor beszélek hozzá, leguggolok, akkor sem hagyja magát, csak látszik, hogy ideges, ne basztassam, távolodik, elfordítja a fejét, és amikor kicsit magamhoz húznám, rám mordul.

 

Kikötöttem a konyha mellett, kitakarítottam az utolsó üres kennelt. Nem véletlenül üres, a kutyaházba csöpög a víz, repedezett a beton, pereg, nem tócsa van benn, hanem sár.

Amikor beengedtem az új kutyát ide, körbe sem nézett, nem szaglászott, beszaladt a házba lefeküdt és többet nem törődött a külvilággal.

Nem tudom miért került ide.

Ebből mi lesz?

Vajon Géza mit fog szólni?