Centi_30.jpg33

 

 

 

 

1988. április 16.szombat


Ma egy ultra hosszú pihenőnap után Molnár Csabival mentünk fel együtt éjszakás szolgálatba. A tegnapi délelőttös szolgálatból ma éjszakába, az azt jelenti, hogy tegnap délután kettőtől ma este tízig pihenő van, több mint egy nap lógás, és még csak nem is szabadnap, így ezen a héten ez még egy nap lógást jelent, és az jó, annyival kevesebb a katonaság.
Minél többször nem csinál az ember semmit, annál kevésbé hat rá a katonaság.
Ez amolyan lejtős átmenet a civil élethez.
Ha az ember nem is megy ki a laktanyából, a katonaként töltött katonaidő mindenképp csökken, és ez a legtöbb, ami itt benn adható, a kényszer nélküli időtöltés lehetősége, és mivel benn majdnem minden kényszer,  ezért a kevés lehetőségből a semmittevés az egyik legkockázatmentesebb, a legcsábítóbb, a legtartalmasabb. Ha az ember sima létezéssé silányítja le a semmittevést, akkor is a lehető legjobb.
Lehet aludni, heverészni, vagy kimehet a katona szarni.
Akár naponta többször is.
Ahogy akarja.
Eszik, lemegy a konditerembe, esetleg fürdik és megy aludni. Ez úgy feltölt, hogy igazi ajándék egy ilyen nap.
De lehet egy ilyen semmittevős nap olyan is, hogy mondjuk olvasással, esetleg a körletben röhögéssel telik.
Vagy berúgással.

Na igen, azzal.

A berúgással telik a leggyorsabban az ilyen semmittevős nap.
Ha az ember nem emlékszik egy részére, akkor meg még inkább.

Ma a szolgálatszervezők jóindulatának vagy a figyelmetlenségének köszönhetően Molnár Csabival mindkettőnknek volt egy ilyen napja. Nagy kincs, ritkán van, hogy nincs szolgálat.
De aztán eltelt ez a nap is, északára már szolgálatba  kellett mennünk.

Csabival Ferihegy 2 hátsó gépállóhelyein szét sem váltunk, még az előtér csápjainak fémlépcsőjén ülve is beszélgettünk. Elmeséltem a tegnapi pókos sztorim, mondta, hogy ő is találkozott egy ilyennel, de az valahogy a csomagok közt utazva megsérült, nem szaladt el amikor ő odament, ezért gyorsan eltaposta.
De szerinte akkor is eltaposta volna, ha olyat lát, amilyet én tegnap.
Meg hogy milyen fura élmény volt rátaposni, kemény, de vékony héjazatban lágy hús, csak egy idő után roppan és fröccsen, de amúgy erős, mert a lábai mind rajta maradtak.

– Utálom a pókokat. – mondom.

– Ahogy a négereket?

Beugrott, hogy a tegnapi beszélgetésünkre utal.

– A négereknek a szagát utálom. De te honnan tudod, hogy külföldön nem szokták a néger szót használni?

–  Ó, sokat utaztam én régen – legyintett.

– Nem hiszem! Hogy a faszba? Senkit nem engednek ki az országból!

– Hát ész kell ide.

– Nem ész kell banyek, hanem engedély, meg útlevél.

– Azokhoz kellett az ész.

– Miért, hogy csináltad? Politikailag nagyon elkötelezettnek kellett lenned.

– Vagy veszélytelennek.

– Azt meg hogy?

– Úgy hogy soha nem érdeklődsz politika iránt. Ha viszont valamire felkérnek nem utasítod el. Tisztán üzleti kapcsolatként. Te tudod, hogy érdekük, hogy segítsenek, és segítenek is. Ők meg látják, hogy ha akarnák sem érdekelne jobban a politika, vagyis semmi másra nem használhatnak. Én főleg Isztambulba mentem, arannyal meg bőrkabáttal sefteltem. Hoztam be, annyit amennyit csak tudtam, és árultam.

müezzin.jpgNézek szájtátva.

– És milyen sűrűn jártál?

– Két-három hetente, vagy havonta, mindig változott. Kinn nagyon olcsó az arany meg a bőr, itthon meg drága és kevés van. Viszont igény rá hatalmas. És olcsóbban adom, mint az állami áruházak. Az aranynak meg elég magas a tört ára is, de van haver, aki direktbe árulja az ékszert.

– Mesélj Isztambulról.

És mesélni kezdett. A piacról, ahol ő az úr, a kedvét lesik az árusok. Ha másodszor mész, törzsvendégként kezelnek, meghívnak magukhoz, most már a legtöbb tud néhány szót magyarul, olyan is van, aki egész jól beszél. És szeretik a magyart.

– Szeretik? Aztán miért? Tudtommal mi sose szerettük őket.

– Mert rokonnak tartanak, a legnyugatibb török népnek.

– Na ne! Láttak már magyaron turbánt?

– De, komolyan, szeretnek minket, ha magyar vagy, már olcsóbb valamivel a portéka.

Aztán mesél az isztambuli sörözős, rakigőzös éjszakákról, a kikötői hangulatról, a birkaételekről.
És mesél a kurva mecsetekről is.

– Miért, mi bajod a mecsetekkel? – kérdem.

– Azokkal önmagában semmi. De tudod ezek a buzi mohamedánok, három óránként imádkoznak. Ehhez a mecsetben üvölt a müezzin. Hogy utáltam mikor arra ébredtem! Minden magyar utálta. Hajnalban, mikor elcsendesült a város, már csak két hang üvöltött az isztambuli tiszta égboltra, a müezzin hangja, meg a magyar hang válaszként, hogy a kurva anyádat!


Ránézett az órájára

– Elmúlt kettő. Nem váltottak le minket.

Felállt és teli torokból belekiáltott az éjszakába.

– A kurva anyád!!! – aztán felém fordult – Na, valami ilyesmi van Isztambulban.


Aztán már csak keveset szóltunk egymáshoz, mindketten úgy elálmosodtunk, hogy csak pislákolni volt erőnk váltásig.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg239

 

 

 

 

Még 35 hét.

 

Szeptember 23. Szerda

 

Délelőtt politikai foglakozásra rendeltek. Agyam Gyula, a Kilós tartotta, a két új hadnagy jelenlétében, és nagyon fontos dolgot jelentett be, jelesül azt, hogy a parancsnoki állományban változás áll be, ugyanis ezentúl Szilasi főtörzsőrmester két hét múlva mentesítve lesz a szakaszparancsnoki teendők alól, elvezénylik a laktanyából, ő onnantól reptéri szolgálatadó tiszt lesz, vagyis kutató ügyeletesi feladatokat végez majd.

Ezzel egy időben a két kopasz hadnagy posztot kap, Knízner hadnagy az első, Zádori hadnagy a második szakasz parancsnoka lesz. A kutató ügyeletről a tapasztalt Horváth hadnagy kerül a harmadik szakasz élére. Nekem, mint kutyásnak, Horváth hadnagy lesz a parancsnokom.

Végighallgattuk a beható értekezést a Magyar Népköztársaság mai helyzetéről a Varsói Szerződés megbonthatatlan és mostantól az örökkévalóságig létező szervezetében, a mi szerepünkről az ország szocialista vívmányainak védelmében, aminek a szellemét itt nevelik nagy hatásfokkal belénk, hogy a civil életünk további részére a Határőrség éber szellemiségét tudjuk továbbvinni

kalaacs_szögek.jpg

Az álmosító előadás után megkerestem Kníznert hadnagyot. Azért őt mert Szilasit már nem tartottam szakaszparancsnokomnak mától, Horváth hadnagy meg éppen szabadságon volt. Értem én, hogy a változás két hét múlva lesz, de Szilasit nem tartottam semmire sem, nem tartottam alkalmasnak arra, hogy bármit elintézzen.
Szóval betoppantam Knízer hadnagyhoz és kerek perec jeleztem, hogy abba akarom hagyni a kutyázást.
Találkoztunk már többször, nem vagyok neki szimpatikus, rögtön ellenkezni kezdett, de ha gondolkodik egy kicsit rájöhetett volna, hogy ezt neki támogatnia kellene, ha ki akarna velem tolni.
Mert azért kutyásnak lenni jó dolog.
De nem az az érdekes, hanem, hogy érezzem, még szarabbat sem választhatok én.

Jött a szokásos dumákkal, hogy a határőrség nem az én kedvemért jött létre, itt nem az van, amit én akarok. Néztem abba a két ellenszenves szemébe és azon gondolkodtam, hogy basszus ez tényleg azt hiszi, hogy most újat mond? Annyiszor hallottam már ezt, hogy a könyökömön jön ki. De gondolom, most a főiskola után végre ő mondhatja azokat a rigmusokat, amit eddig mindig neki mondtak.
Jézusom, ha ezek elölről kezdik és az összes honvédségi tiszti szólás-mondást végigmondják nekünk, abban a hiszemben, hogy újat, legfőképp frappánsat mondtak, én tényleg vérfürdőt rendezek.

Nem kérni jöttem, nem tanács kell, nem fejmosás.
Azt mondtam, hogy abba akarom hagyni a kutyázást.
Jó poszt, kapkodni fognak érte, kerítsenek mást.
Ez a teendő, nem lesz nehéz, de ne papoljon nekem egy kopasz fasz.

Amúgy Knízner pesti srác, nem is sokkal idősebb mint én, enyhén fasisztoid tartással, árja megjelenéssel. Rövid szőke haját gondosan fésülte mindig, tarkón, fülek felett felnyírva. Mint egy hithű SS katona. Minden mozdulatából süt, hogy ő itt most nagy ember akar lenni. De jelzi, hogy neki semmi köze hozzám, még ha akarna, se tudna intézkedni, még hó végéig hivatalosan Szilasi a szakaszparancsnok, menjek hozzá.

Itt megelégelem, engedélyt kérek lelépni. Hányok ettől a faszitól.

Este a Németh Gyurival elbeszélgettünk, minden – nekem nem tetsző - dologról elmondtam a véleményem. Nem tetszik, hogy nem tudok Lux-szal foglalkozni, mert mindig a pihenőidőben kellene, de élő halott vagyok, a pihenőben pihennem kell.
Nem tetszik, amilyen körülmények közt tartjuk a kutyákat, nem tetszik, hogy kicsi a helyük, hogy alig mozognak, hogy szar kaját kell elkészítenem nekik, hogy soha nem esznek rendes ételt, húst, csontot. Hogy olyan lepukkant a kutyakonyha, hogy nem lehet tisztán tartani, hogy szerencsétlen kutyák is Rövid Ugrásokra vannak kényszerítve. Nem tetszik, hogy nem lehet kivinni vizet a szolgálatba a kutyáknak, hogy igazából rabszolgáknak, gépeknek tekintjük őket.

Gyuri nem sokat szól, bólogatva vette tudomásul, még azt is éreztem, hogy egyetért velem. Abban maradtunk, hogy gondolkodik azon, mit tehet.

Neki és a körlettársaimnak nem említettem, hogy el akarok kerülni tőlük, nem akartam magyarázkodni, hogy miért, hogy nem érzem magam jól köztük, hogy nem látom már őket olyan jó társaságnak, nem tudom amiatt különbnek érezni magam a többieknél, mert kutyás vagyok, nem tetszett ez a kasztrendszer. Különbnek éreztem magam egyébként náluk is, meg a legtöbb arcnál itt benn, nem kellett nekem feltétlen egy plusz titulus, de ahogy néha a többiek nagyképűsködtek emiatt, azt nem bírtam. Utáltam, hogy néha fenyegettek azzal, hogy kitesznek maguktól, hogy azt akarták éreztetni, hogy nagyon meg tudnak büntetni ezzel. Németh Gyuri ezt többször is a fejemhez vágta. Azt akartam, hogy ne gondolja, hogy ezzel fegyelmezni lehet.
Elmegyek magamtól.
Kapja be.

De nem akartam ezt előre bejelenteni, mert nem akartam, hogy bármiben megakadályozzanak, gátoljanak vagy ne adj isten, utánam nyúljanak.

Aztán valóban szarul esett, amit a kutyákkal csinálunk, egyre kevésbé vette be a gyomrom. Sajnáltam szerencsétlen állatokat. És bevallom, ennek ellenére sokszor még én is elhanyagoltam őket.
És ez ebben a legrosszabb.

Egy nagyon genyó gondolat fészkelt belém: azt éreztem, hogy lassan öreg leszek, nem kell felelősség.
Szemétség, a kutyákkal szemben hűtlenség, de nem tudtam már őket rendesen ellátni, szarni akartam mindenbe. De a kutyák ellátásába nem lehet, és fájt, amikor már kezdtem elhanyagolni őket, fájt, nyomott, szúrt, de lelkiismeretesebb nem lettem. Legfeljebb egy kicsivel.

Azt hiszem kiégtem.
Szeretem ezeket a kutyákat, de elhagyom őket, mert kegyetlen lennék.
Nem tevőlegesen.
Pont ellenkezőleg.
A nem cselekvéssel.
A lustasággal, hogy csak alszom a csibészruhán.

Önző tereléssel azt kérdezgettem sokszor magamtól, hogy de hát mit tehetek én, hogy jobb legyen nekik? Semmit, kis pont vagyok ehhez. És ezzel a gondolattal jogosnak éreztem, hogy nem enyhítek, és szemet hunytam afelett, hogy még tán én okoztam szenvedést, nem takarítottam, nem adtam enni időben. Mindig tudtam mit csinálok, csak nem tettem ellene semmit.
Mint egy igazi szenvedélybeteg.
Aki azt mondja, nem, ő le tudja tenni, ha akarja, meg tud változni, csak még ezt az utolsót, ezt hadd toljam be, ezt a 30 percet még alvással töltöm, annyit kibírnak még a kutyák, és csak most az egyszer.
De ez volt már a kutyakonyhán egy ideje.

Ez nem jó, nem csinál ilyet egy jó ember.
Nem szerettem magam ott.

Ezért szeretnék onnan elkerülni.
A sima gyalog kampósokhoz, legalulra, a Ferihegy pórnépéhez.

Hátha rosszabb körülmények közt jó ember leszek.

Vagy legalább nem ártok senkinek.

Aztán elmentem kampós szolgálatba éjszakára F2-re.