Centi_30.jpg8

 

 

 

 

 

1988. május 11.szerda

 
Ma nem tettek semmiféle szolgálatba, de ebben mintha lenne valami szándékos, mert elég sok leszerelő maradt a laktanyában. Hogy ne legyünk szem előtt, bezárkóztunk a klubba és rexeztünk.
Egyedül nem mertem volna lejönni, élesen él bennem a múltkori szellemjárás. Ijedten kaptam fel a fejem így is mindig, ha valaki kilökte a golyót az asztalról, vagy eltekerte a rádió hullámsávját.
Senkinek nem mertem elmesélni, mert én is hülyének nézném azt, aki szellemekről szóló mesével traktálna, azt mondanám, hogy be volt rúgva, és mostanában én is nehezen tudnék védekezni ez ellen a vád ellen, mert az elmúlt időben jószerivel minden nap be voltam. Nem tudom, hogy mázlim volt-e, vagy kifejezetten rosszabbul éltem volna meg, ha részeg vagy másnapos vagyok aznap. Mert lehet, hogy viccesen fogom fel, lehet, hogy halálra rémülök, vagy lehet, hogy az egészet észre sem veszem, ha részeg vagyok, miközben kísértetek járnak körülöttem. Mindenesetre, amint úgy nézett ki, hogy szedelődzködik a társaság, elsők közt igyekeztem kifelé a teremből.


Nagyon jó idő volt ma, a tisztek is érezték, hogy ez már igazi nyár, és 3 óra körül gyakorlatilag valahogy mindegyik hazahúzott. Ekkor szállingóztunk ki a klubból. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy menjünk focizni hátra, a laktanya mögé. A kopaszokkal az ügyeletesek kitakaríttattak egy egész nagy placcot, a szemfülesek néha már le-lejárogattak a rúgni a port.
Felvettük a fehér trikót, fehér zoknit, fehér tornacsukát, meg az egyenkék rövidnadrágot, amit még a reggeli tornákhoz kaptunk a kiképzés elején, de mivel itt Ferihegyen nincs torna, meglehetősen újszerű volt mindegyikünké. Én azt hiszem, a kiképzés óta most vettem fel először ezt az együttest. Alex-szel röhögtünk egymáson, én se láttam sose őt ebben a cuccban.
Miközben öltöztünk Bíró Zoli megemlítette, hogy kilóghatnánk a Sarokházba inni valamit. Ez a terv futótűzként terjedt, nem volt ellenvetés. Lenn összetorlódtunk Bense előtt a csapatügyeletesi irodánál, Bíró engedélyt kért, hogy kimehessünk hátra focizni.

aranycsapat1.jpg
És a labda? kérdezte Bense felvont szemöldökkel.

Értetlenkedve néztünk egymásra.

Labda? Milyen labda?

Nagy Feró hirtelen a homlokára csapott, és felszaladt a századhoz a labdáért.
Mikor visszaért, Bense intett, hogy mehetünk, aztán  még utánunk szólt.

Aztán csak ésszel... khmm... focizzanak.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg53

 

 

 

1988. március 27. vasárnap

Ma hazaengedtek, és mentem is rögtön Edithez, elvégre írt nemrég, hogy vigyem el tőle a cuccaimat.

Múltkor balhéztunk mert részeg voltam, ma ezért józanul mentem.
Egész simán zajlottak a dolgok, felcsöngettem a kaputelefonon, Edit szólt bele, és mondta, hogy várjak egy kicsit mindjárt leszalad.

Lejött valóban és egy szatyor volt nála
Fura élmény volt újra látni, nem is értem magam, mert most megint tetszett, megint kívántam, de nem olyan erősen, hanem csak mint kaja után az édességet - ha van, eszem, ha nincs, nem eszem. A múltkori levele körletbeli közös felolvasásakor sem jött rám semmilyen szentimentális érzés. Megkérdeztem megvan-e még a pasija, csak hogy az alapokat rögtön tisztázzuk, és azért a válasz, hogy megvan, beleszúrt a tarkómba és a korlátra ültetett, de igyekeztem ezt vagányan, lezseren előadni.
Edit nagyon kedves volt, látszott, hogy amit a levelében írt, azt komolyan gondolja. Hogy biztos sokat szenvedek miatta, és reméli, hogy mindez múlik azért, mert fájdalmat nem akar okozni.
Kérdezgettem a suliról, hogy halad a tanulással, elvégre idén érettségizik, ő válaszolt, hogy jól, és valahogy menthetetlenül haladtunk a nosztalgiázás felé. A fejemben ott dobolt, hogy van pasija, ne hagyd magad belelovalni, de jól esett régi emlékeket jóindulatú bámészkodással sebekké szaggatni.
Mert akkor még nem tudtam, hogy seb lesz.
Akkor még csak jó volt.
A seb éjszakára fertőződött el, annyira fájt, hogy nem tudtam elaludni. De az emlékezés az jó volt, tetszett, hogy sok dolog neki is emlékezetes maradt. Akkor éreztem, hogy kicsit elcsúsztunk, amikor olyasmikről beszélt, amiről nem tudtam. Például, hogy mit gondolt azon az estén, amikor megszöktem és beállítottam hozzájuk.
Leült mellém a bejárati ajtó betonkorlátjára és mintha csak magának mondaná, réveteg tekintettel, szinte maga elé mormolta az esetet. Láttam, hogy nincs is itt velem, hanem azt mondja amit lát, mintha tévében látott elgondolkodtató történetet mesélne.
mask.jpg– Egy éjjel, 11 óra körül hallottuk, hogy csengettek, én már aludtam, anyuék nyitották ki az ajtót és te álltál ott. Mondtad, hogy megszöktél a laktanyából mert látni akartál engem. Én tök álmosan felkeltem, akkor kicsit szégyelltem magam, hogy nyúzottan, csipásan fogsz látni, de hát mit tudtam tenni, azt nem mondhattam, hogy menj el. Nagyon örültem neked, de utána fájt is, hogy most itt vagy de menned is kell. Nagyon büszke voltam rád és nagyon féltettelek.

Elhallgatott és én nem mertem szólni, ő az emlékeinkbe süppedve ült mellettem, mozdulatlan nézett maga elé, olyan érzésem, volt, hogyha megszólalok, úgy esik ki onnan, hogy megsérül.
Ekkor csendben átnyújtotta a szatyrot.

Egy szürke mintás pulóver volt benne, sötét alapon világos mintával, a bevonulásom előtt ez nagy divat volt, norvég mintás vagy valami ahhoz hasonló.
Az enyém volt.
– Emlékszel? – kérdezte Edit, miután megnéztem.
– Emlékszem.
– Mikor bevonultál katonának, akkor kértem tőled, hogy ez hadd maradjon nálam, mert az illatod rajta van. Emlékszel?
– Emlékszem.
– Mikor elvittek téged, nagyon sokat sírtam. Tudtad?
– Nem tudtam.
– Sírtam, mert hisz épp hogy megismertük egymást, és úgy éreztem, hogy te lehettél volna nekem az első, veled élhettem volna át először, milyen együtt lenni egy férfivel. Tudom, Te már nagyon akartad az elejétől, de én még akkor kicsit féltem tőle. Szóval nagyon rossz volt mikor bevonultál és esténként mindig úgy aludtam el, hogy sokszor könnyek között, és a pulóvered az ágyban magamhoz szorítottam, hogy úgy érezzem Te is ott vagy velem. Tudtad ezt?
– Nem tudtam. – válaszoltam rekedten.
– Tudtam, hogy neked nagyon fontos lenne, hogy lefeküdjünk, de nem mertem még. Féltem. Tudtad ezt?
– Nem tudtam.
– Pedig nagyon kívántalak mindig is. Tudtad ezt?
– Nem tudtam. – mondtam, és közben megbicsaklott a hangom.
– Régen, a kiképzésed alatt nagyon sok levelet váltottunk. De aztán egyre kevesebb és kevesebb volt, a végén már nem is írtál nekem egyáltalán. Mindig nagyon hiányoztál. Fájt, hogy olyan nagyon ritkán találkoztunk, mert  nekem szükségem lett volna rád. De sem testben, sem lélekben nem voltál velem. Magamra hagytál. Tudtad ezt?
– Tudtam.
– És mégis magamra hagytál.

Csend lett, nem siettem ezt elismerni. Igen, magára hagytam. Magára hagytam, mert magamra maradtam. Hosszú ideig szinte egyedül küzdöttem a sereggel, úgy éreztem egyedül kell helytállnom magamért, ebbe nem fért bele nő. A dugás még talán igen, de egy szeretett nő, pontosabban a szerelem érzése nem. Az gyengített volna, azt kellett éreznem, nincs vesztenivalóm. És végül azt éreztem. Mindent eldobáltam szándékosan, semmim ne legyen és akkor kevésbé vagyok sérülékeny.
Most Edit szép, szomorú arcára nézve úgy érzem, hibáztam. Sose tudtam mennyire szeret, sose figyeltem rá, lehet, hogy amit most elmondott, máskor is mondta. Nem tudom, sose figyeltem rá.
De most úgy érzem hiba volt.

Hirtelen megrázta a fejét, mintha vízből bukkant volna fel, megszűnt a félálom.
– Visszaadom a pulóveredet, köszönöm. Most már inkább az én szagom lehet benne. Jó legyél! Ne keress többet. – mondta és olyan gyorsan surrant be a bejárati ajtón, hogy utána se tudtam szólni.

Ültem a kezemben a pulóverrel és kezdtem érezni, hogy sebek lettek bennem és lassan szivárog belőlük a vér.
Alig tudok valamit Editről. Több, mint egy évig volt a barátnőm, de semmit nem tudok róla.
Szorongatta a torkom a sírás.
sír.gifÉreztem, hogy Edit most pucolt ki engem magából és ez borzalmasan rosszul érintett. Tudtam, hogy most a lehető legrosszabb lenne, ha felcsöngetnék újra, hogy jöjjön le, még nem mondtunk el egymásnak mindent. Józan vagyok, tudom, hogy ez hülyeség lenne. Ezért megvert, összetört harcosként vonszoltam magam haza.
Egész éjjel forgolódtam, nem tudtam aludni.
Reggel egy elkeseredett ötlettől vezérelve behúztam a takaró alá a pulóvert és magamhoz öleltem. Mélyen belefúrtam az orrom és hosszan beleszagoltam. Nem az én szagom van benne. Valami idegen szagot éreztem. Igyekeztem felidézni Edit illatát, de nem emlékeztem.
Lehet, hogy ez az.
Nem tudom.
És abban a pillanatban, mikor eszembe jutott az, hogy lehet, hogy az új pasijáé, iszonyú hányinger kapott el, kirohantam a fürdőszobába és a pulóvert a mosógép mélyére basztam. Álltam amíg a hányinger elmúlt, még visszamentem megszaglászni az ágyneműmet, nem lett-e olyan szagú, de nem lett, én voltam benne, az én lenyomatom. De azért beugrottam a zuhany alá és hisztérikusan dörzsöltem magam, hogy tisztuljak.
És mire felöltöztem minden sebem begyógyult, szinte újjászülettem.

 

 

 

 

Centi_30.jpg75

 

 

 

 

1988. március 5. szombat


Tegnap megint hülyeséget csináltam. Elmentem Edithez részegen.

Mivel egész jól lepapírozta a doki és az alegységügyeletes az egészségügyi szabadságomat, délután ötkor kiléptem a laktanya kapuján.
A torkom rohadtul fájt, megerőltettem az elmúlt napban, és még Prill Csabi, korosztályombeli kapuőr is utánam kiáltott, hogy igyak rá pálinkát vagy Unicumot.
Ez motoszkálhatott a fejemben, mert elmentem az étterembe, ahol a bevonulás előtt szakácsként dolgoztam. Mióta bevonultam nem jártam benn, semmit nem tudnak rólam, holott pár utcányira van tőlünk és kocsival számtalanszor elmentem már előtte mióta katona vagyok. Most olyan határozottan toppantam be, mintha ezt előzőleg eldöntöttem volna, de igazából nem. A testem mozgott csak az étterem felé és úgy döntöttem, nem hozok döntést, nem segítem, nem akadályozom, hadd csinálja.

Gondolkodás nélkül léptem be.

Először a fiatalabb pincér látott meg, a Tibi. Ketten vannak pincérek, az egyikőjük ő. Nálam csak tán pár évvel idősebb a srác, aki azért nagy dumás, vagány kölyök. A másik meg Ottó, a joviális, de amúgy pragmatikus és egyben kissé melankolikus főpincér. Aki megkérdi az úrtól, hogy krokettel kéri-e bélszínt?
– Krokettel? Hmm... de jó ötlet! Azzal.
– A hölgy csak a levest kéri? ... Értem. Hozhatom a hölgy levesét együtt az úr frissensültjével? Nem? ... Értem.

Aztán bejött a konyhára és ugyanígy elmondta, az úr a hatosnál ezt és ezt kéri, krokettel, a hölgy levest.

A krokett a legrosszabb köret. Legalább is készíteni. Kevesen kérik, de azért csinálni kell előre, hátha mégis. Főt krumpliból, meg manapság valami krumplipehellyel kevert cuccal helyettesítve, formázni kell egyenként, aztán figyelni a sütésnél, a belseje süljön át, de a külseje ne égjen meg.
otto.jpgOttó általában akkor beszélte meg a vendéggel, hogy krokettet kér, amikor a kollégám és egyben konyhafőnökként a főnököm, Kálmán dolgozott épp. Mivel Kálmán olyan sokszor mondta el, hogy mennyire utál krokettet csinálni, Ottó nem bírta ki, hogy ne azt rendeltessen a vendéggel. Ezt amolyan viccnek szánta, egyrészt mert minden rendelés leadása után ásított egy nagyot, jelezve, hogy nem jó kedvében adott le ilyen rendelést, ő fáradt, álmos, teszi a dolgát, nem ér ő rá szemétkedni, másrészt meg mert mindig nagyon élvezte, ha Kálmán magából kikelve kiabált, hogy az Isten büdös fasza az ilyen rohadék vendégbe, hogy nem azt a tetves krokettet akarja, ez is?
Ottó ilyenkor kacagott.
Bár nem volt ennek jele. Az arcán legalábbis.
Látszott, hogy majd szétfeszíti a kacagás, de az arcizmai nem rándultak.
A pillája sem rezdült.
De valahogy érezni, valahogy a főúri tartáson, az alabástrom arcélen átüt, hogy egész belsejében kacag.
És nagyon jó látni mulatni azt a lassú mozgású fadarabot, igazán mulattató, legalábbis én mindig jól szórakoztam. De Tibi is és a főnöknő is, akit amúgy Kálmán dugogat, végső soron Kálmán is, még ő is jókat derült ezen.
Neki kiabált hátra Tibi.

– Te Ottó, tudod ki van itt?

– Ne zavarj! – válaszolt ércesen, de láttam, hogy a boxok felett nyújtogatja a nyakát. Tibi elém jött.
– No, hát veled mi történt? Csak nem katona lettél?

Jobb válasz annál, hogy "hát de", nem jutott az eszembe, rég elszoktam attól, hogy ez újdonságnak hat.
Néztem magamra, bakker, katona vagyok.

– Na és milyen? – karolja át a vállam át Tibi, miközben a pult felé húz és Ottó elé járultunk. Ő intett rám pillantva, hogy tudjam, dolga van. De azt is jelezte, hogy fogta, hogy itt vagyok. Addig Tibi kérdezget és haladunk tovább a konyha felé. Kálmán az emlékeimnél rozzantabb formában bukkant elő.

– Na nézd kit hozok! – kiabálta felé Tibi.

Kálmán elmosolyodott.

– Nocsak téged is látni? Tudod, hogy hónapokig mondogatták a vendégek, hogy abból a pacalból kérnek, amit te főztél? Egy darabig kénytelen voltam hazudni, hogy a tied.

– Mondjuk tőled tanultam! – mondtam és be kellett látnom, hogy igen a pacalfőzés tudományát őáltala sajátítottam el. Mindent ő mutatott meg, magyarázott el.
A pacal akkor finom, ha roppanóan kemény, mégis olyan lágy, hogy szinte olvad a nyelven, és jó arányban paprikázott, sózott sushi semmilyenségű, de enyhén ragacsos, mégis egyszerűen tiszta íz szétárad a szájban. A suliban a japán konyhát tanulva próbálgattuk azt az ízt, amikor véletlen sótlan főtt meg a rizs, hogy nyers halat vagy húsokat rátéve imitáltuk a japán ételkészítés csínját-bínját.

– Igen, természetes, hogy mindent tőlem tanultál! – mondja Kálmán leereszkedőn, de nevetve. – Na, és hogyan bírod benn?

Szinte kopasznak érzem magam újra, olyan régen kellett erre a kérdésre válaszolnom. Az elején igen, amíg a környezetemnek új volt, hogy katona lettem, de ez elég régen elmúlt.
– Hát kemény azért. – válaszolom, holott keménynek egyáltalán nem mondható. De aztán a miért, mit csinálsz kérdésre adott válasz komponálásakor, úgy éreztem mégis kemény ez. Állok ugyanis durván 8 órában a betonon télben, fagyban, kánikulában. Sokszor Rövid Ugrásokkal.

– Hát az meg mi?

Míg ezt elmondom kiszaladgál Tibi is, beszaladgál Ottó is, és néha félrevonul Kálmán. De végül mind érti, mit csinálok, de mindnek van még kérdése. Közben Tibi azt is megkérdi, adnak-e rendesen nekem inni, nem kérek-e egy vodkát, olyan fátyolos a hangom. Gyorsan elmondom, hogy most vették ki a mandulám, erre felszisszen, hogy gyere, erre tényleg inni kell, nekem meg beugrott Prill Csabi a laktanya kapuból.
– Oké iszom valamit. – mondtam és valóban már csusszant is le a vodka.

– A torkodra! – kiált Tibi, de el is neveti magát a saját szellemességén, a torkodra igyunk, tudod, mutat a szám felé, a torkodra.
– Oké, kerüljön a torkomra! – és zsupsz lenn is volt.
Még csak nem is nagyon irritált.
Ottó lekéste az eseményt, pedig a gyanúmat beigazolva igyekezett. Szereti ő a szeszt. Csak nem mutatja. De tuti, mert mondja is, hogy a hősökre, és tölti is poharakba az újabb vodkát. Olyan megvetéssel ejtette ki, hogy "hősök", hogy biztos lehettem benne, hogy ez elismerés tényleg.
Koccintottunk.
Aztán meglátta ezt Kálmán.
– Mi van baszki, pincérrel iszol, szakáccsal meg nem? Na Tibi, hozz csak nekünk egy-egy vodkát. Meg magadnak is.
– Nem várjuk meg Ottót?
– Te, Ottó, gyere már!

Még Ottó kivitt valami levest, ránk se nézett, mi pedig amíg Ottó nem ért ide, ittunk egyet, meg szerencsére ezután odaért és akkor is.
Ezzel jól elvoltunk, néha mondtam, hogy a következő kör az enyém, de rám támadtak, milyen kör? Miről beszélsz? Ugyan már! Mennyi a zsoldod?
920 forint.
– És mennyit kerestél itt? 24-25ezret? Na látod, hagyd a fenébe. Inkább igyál.

Jól keresett mindenki, és mindamellett én voltam köztük az, aki a legkevesebbet vitte haza, de valóban legalább 24-25ezret, pedig ez négyszerese az átlagnak. Apunak is ekkor csak 4500 forint volt a fizetése. Basszus tényleg jól kerestem. Négy hónap után vettem egy Zsigulit, pedig arra mindig is ácsingózott a család, tudva, hogy sose lesz. Ehhez képest a zsold tényleg lófasz. De érdekes, hogy nem hiányzott a pénz. Annyira ritkán voltam itthon, hogy a pénz nem sok mindenben jelentett akadályt. Nem csináltam itthon semmit. Ha netán mondjuk inni jártam volna, már éreztem volna a hiányát.

Mondtam is most, hogy egy gép lettem, bábúként mozgatnak, előző nap azt sem tudom, hogy másnap mi lesz.
Ottó legyintett és elmondta aznapi második, egyben utolsó mondatát felém.
– Azt itt se tudni.
Majd kiment rendelést felvenni.
– Addig igyunk! – tért vissza a lényegre Tibi. Aztán feleszméltem, hogy nekem Edithez kell mennem.
Muszáj.

Kérdezték, hogy ki az az Edit, hát az az én kedvesem, mondtam, nagyon szép lány, nagyon jól megvagyunk együtt, például pont most jár le a határidő, a próbaidő, hogy hogyan bírjuk külön. Nagyon-nagyon összeillünk, szinte a másik felem, egymásnak vagyunk teremtve, mindenben azonos módon rezgünk, higgyétek el, és most, hogy legutóbb tisztáztuk, hogy jobb ha nem verem meg, most már csak újra kell kezdeni, és ma van a napja, nekem menni is kell nemsokára.

– Éljen a szerelem – kiáltotta valamelyik –, igyunk!

Nem tudom mennyit ittam, de még azon a tompa, émelygős ködön át is világosan láttam a helyzetet. El kell mennem Edithez, hisz megígértem neki, hogy ma elmegyek, mert neki is ma volt jó, hogy újrakezdjük. Basszus mennem is kell, szabadkoztam, már biztos, hogy vár, lehet, hogy ideges is.

– Na akkor indulás! – szólt az ajtóban most megjelenő főnöknő. Egész megnőiesedett mióta nem láttam. Rémes ugyan még most is, de az eltúlzott smink, a ráncok és a bagószag alól is láthatóvá vált a nő.
Sőt, egy elégedett nő sejlett fel. Jót tesz neki,  hogy Kálmán foglalkozik vele, úgy látom.
–  Ha a katonának babája van, ott a helye mellette! – mondta nekem jóindulatúan mosolyogva, majd Kálmán felé fordulva, cinkosan kacsintva:
–  Vagy alatta.
Kálmán megadóan, megfáradtan, és kissé bizonytalanul bólintott, a főnöknőmből eliszkolt a nő és egy sértett matróna bukkant elő.
–  Menj fiam, ne itt tanulj illemet!

Ő sokat mesélhetne nekem arról, hogy mi az illem, persze nem kell ebből általánosítani, folytatta és most megint Kálmánra nézett, de nekem mondta, hogy csak azt tudom fiam neked megmutatni, nekem hogyan jó.
Kálmán szólt, hogy na még egy utolsót igyunk meg mindannyian, aztán tényleg mennem kéne, ha dolgom van.

És hát van, meg kell látogatnom a barátnőm. Mára beszéltünk meg. Olyan élesen láttam abban a mámoros, opálos bizsergésben azt a jelenetet, amikor ezt megbeszéltük, hogy nem jutott eszembe, hogy soha nem történt ilyen.
Ma kibékülünk, ma nagyon fog örülni nekem, ma újra összejövünk. Eljöhetnénk ide inni egyet, ennek örömére. Mondom is Tibiéknek, hogy elhozom, igyunk.

–  Ne, ne vidd sehova, bújj be az ágyába.

–  Nem, nem, az hülyeség –  kardoskodtam –, azt szeretném, ha megismerne titeket, én úgy örülök, hogy ismerlek titeket, tényleg olyan jó, hogy vagytok nekem, még pacalt főzni is itt tanultam meg, elhozom, mindenképp koccintanotok kell vele.

Ekkor kilökdöstek az ajtón, hogy el fogok késni, és mihelyst az utcán voltam, éreztem, hogy el fogok késni. Nem emlékeztem, hogy hányra beszéltük meg, de biztos, hogy elmúlt már.
Nyakamba vettem a lábam, és azon mosolyogtam, hogy mennyire fog örülni, hogy egyenruhában megyek, mert nagyon tetszem neki benne mindig.

A kaputelefonba sietve hadartam bele, hogy Tamás vagyok, megérkeztem, engedj be!
– Ki az? Tamás? –  hallom az apja hangját. –  Maga az Tamás? Na ide figyeljen, nincs itt semmi keresnivalója, Edit nem akar magával találkozni, semmi köze már ahhoz a lányhoz.

–  Nem, nem! – kiáltottam  riadtan. – Én Edittel akarok beszélni!

Hallom, hogy közben Edit kérdezi a háttérből, hogy ki az, de közben jött egy fiatal srác és vele be tudtam jutni a házba. Fenn újra becsöngettem, az apja nyitott ajtót, és köszönés nélkül közölte, hogy Edit nem jön ki, én meg jobb ha haza megyek.
Ekkor megjelent Edit, az apja rászólt, hogy menjen vissza, de nem ment, hanem megkérdezte, mit akarok. Na végre, gondoltam, mert olyan érzésem volt, mintha sose jutnánk el oda, mit is akarok.
De ezt úgy fejeztem ki, hogy rájöttem csak őt szeretem, senki mást, jöjjünk össze megint, megváltozom.

– Hinned kell nekem!

–  Na ebből elég! – szólt ingerülten az apja és éreztem én is, hogy őrá a vallomásom nem sok hatással volt, néztem Editet, hogy vele mi a helyzet, fókuszáltam, egy kicsit tán előre is dőltem, esetleg billentem a jobb képalkotás reményében.

– Szreltek déged! –  rikkantottam, ő meg beljebb húzódott a lakásba.

– Te részeg vagy, dől belőled a pia szag. Nem kezdünk újra semmit, nem akarlak látni soha többet. Menj innen!

Azt hiszem ez az utolsó.
Ez az utolsó jelenet, amire ma emlékszem.

Hogy hogyan kerültem haza, és mikor, nem tudom. Úgy fáj a fejem ma, majd szétrobban. Nem sokat mozogtam délelőtt, Anyu ugyanúgy ellátott mint a napokban, de minden alkalommal csóválta a fejét, ahogy meglátott.

Ma sokat gondolkodtam.
Honnan szedtem én azt tegnap, hogy megbeszéltem Edittel, hogy újrakezdjük?
Sejtelmem sincs.
Kurva ciki amit csináltam. Mit gondolhat most? Mit gondolhatnak a szülei?
Érdekes, végeredményben nem éreztem ma mégsem ezt olyan végzetesnek, mint a napokban, amikor szintén lepattantam Editről.
Részben nem is baj, ha lepattanok róla. Nem is értem magam az elmúlt napokból. Hogy jött ez az ötlet, hogy kezdjük újra? Nem kéne olyan nagyon teret adni az érzéseknek.
Ne azok irányítsanak.
Gondolkodni, mindig gondolkodni.

És bár ha a tegnapi napon gondolkodom, nagyon kínosnak látom most is, de valahogy nem érdekel.

Vállat tudok vonni, ugyanis remek kifogást találtam.

Hülyén viselkedtem? Netán méltatlanul magamhoz? Na és?

Részeg voltam.

 

 

 

 

Centi_30.jpg190

 

 

 

 

November 11. Szerda


B. Kozma Zsolt ma újra teljesen részegen jött be a szabiról. El is késett, öt óra helyett este fél kilenckor esett be.

Amikor belépett az ajtón, rögtön látszott, hogy baj van. Nem volt igazából nehéz észrevenni, mert nem is belépett az ajtón, hanem feltépte és berobbant középre. A vállpántnál fogva megpörgette a táskáját és nagy erővel bebaszta az ágya mellé, olyan erővel, hogy két stokit is felborított.

– A kurva anyátokat! – kiáltotta teli torokból, és láthatóan begerjesztette a boruló stokik látványa, mert beugrott közéjük és rugdosni kezdte az egyiket.

– Hé! Hé, mi van veled? Mi történt? – ugrottunk oda egy emberként Petró Dezsővel egy kisberben körlettársammal. Fiatal, barna képű, jó kedélyű, kicsit sumák gyerek, de sumák voltam én is mindig kopaszon, inkább mulattatott az igyekezete, hogy amit lehet, megússzon. Jó gyerek volt, láttam a szemén, hogy meg van kicsit rendülve, B. Kozmát ilyennek sose látta.

B. Kozma vékony, de inas, borzalmasan keménykötésű kölök volt. Mielőtt a hazai punk mozgalom illusztris alakja lett volna, évekig versenyszerűen karatézott, jól is csinálta, többször lett a pályafutása alatt magyar bajnok, de Zsolt állítása szerint ez annak volt köszönhető, hogy az apja ellenezte, hogy ezt csinálja. Úgy érezte, pusztán csak azért, mert ezt saját maga akarta és nem az apja ötlete volt.
Amúgy B. Kozma volt még olyan szereplő, aki a szkanderben nem vett részt és határozottan dicsérte azt a hozzáállásom, hogy nem törekszem győzelemre, azt mondta az ilyen győzelem igazán semmit nem jelent. Az ember-ember küzdelemben nem segít, ott a gyorsaság, a hatékonyság, robbanékonyság sokkal fontosabb.

Valószínűleg igaza van, ahogy hallottam tőle, a versenyek mellett az utcai harcokban is jeleskedett, sokat verekedett a punk korszakban. Azokban a bandákban ahová tartozott, akár a farkasfalkákban, az alfahím volt a vezér. A pozíciót sok verekedés árán szerezte meg. A kisebb posztok, meg úgy egyáltalán a rangsor is ezzel a módszerrel állt be. Aztán verekedett rendőrökkel, verekedett a skinheadekkel, a csövesekkel, verekedett mindig, amikor alkalma adódott.

Bár itt benn ennek sok nyoma nem volt, ettől még B. Kozma hírhedten hirtelen haragúnak és kiszámíthatatlannak számított, nem nagyon baszogatta senki, valahogy a múltja átsejlett a mozdulatain, még az igazán öregek is tartottak tőle pár lépés távolságot.

Mi elég gyorsan megtaláltuk a hangot, akár Répával annak idején, ebben komoly szerepet játszott az a tény, hogy cselgáncsoztam és az utolsó évben én is országos bajnok lettem. Ezzel sorstársnak érzett és vele sem kellett vetélkednem. A szkandert kicsit lesajnáló legyintéssel intézte el, és mivel tartottak kicsit tőle, senki nem akarta kideríteni az erejét. Merthogy volt neki, az nyilvánvalóan érződött. Viszont nem is kérkedett vele, ezért szerethető maradt.
Dezső is kedvelte, ezért is volt most megilletődve, ilyennek még sose láttuk. Megfogtuk a karját, hátrébb húztuk, kérdezgettük mi lelte, de csak szitkozódott fennhangon. Petró felállította a stokikat, és bár B. K. még mindig kurvaanyázott, de úgy látszott lassan lenyugszik.
Révült, alkoholban úszó szemekkel meredt maga elé, azt hogy mi bántja, láthatóan képtelen lett volna elmondani.

Vizenyős tekintete mögött a borgőzben fogant illékony gondolatai is összekeveredtek, értelmes mondat nem jött, csak, hogy a kurva anyjukat, rohadjon meg az összes.

Lassan remény ébredt bennünk, hogy csitulnak a hullámok benn.

Ekkor az állat alegység ügyeletes bekiabált, hogy most már elég lesz, fejezd be.

Olaj a tűzre.

B. K. mint egy oroszlán felbőgött, közben megmarkolta magán az inget és egy határozott mozdulattal széttépte elől. Pattogtak a gombok, recsegett az anyag, majd mint valami dühös bika rongyolt ki az ajtón.

– Mit ugatsz, a kurva anyádat? – ordította teli torokból  – Mi a faszt ugatsz, te rohadék?

Nagyon gyors volt.
Ezt az alegység ügyeletes is felmérhette, mert amikor Petróval Zsolt után eredtünk, láttam, hogy bénultan áll, olyan gyorsan közeledik a veszedelem, hogy sokkot kapott.
Zsoltot csak komoly küzdelem árán tudtuk Dezsővel megfékezni, üvöltöttünk az ügyeletesnek, hogy húzzon már a picsába, ne legyen szem előtt, addig nem tudjuk elvinni.
Miután az eltűnt az egyik körletben, még egy darabig küzdöttünk. B. K. teljesen magán kívül hörgött, fröcsögött a nyála, feszült mindene. Valahogy sikerült a körletünk felé terelni, mikor beléptünk már engedett a feszülés, és itt önérzetesen kirántotta a karját a kezünkből. Eddig nem fordult szembe velünk, de ez a mozdulat sejtette, hogy nincs ez messze, ha nem hagyjuk békén.

Leült az ágyára, és akkurátusan letépte a váll-lapjait, szakította vele az ing anyagát, majd az egész inget megszabdalta magán. Hagytuk, úgy látszott ebbe belehiggad, de sajnos nem. Az ing egyik területe nem adta magát könnyen, nem szakadt, és B. K. minden erejét latba vetve küzdött. Már hanyatt feküdt az ágyon, nyögve, lihegve marcangolta magán az ing rongyos cafatját, de az nem adta magát.
Hosszú perceket szenteltek ennek, kisebb pihenőkkel, úgy látszott, B. K. nem adja fel.
És az ing sem.

Közben Petró kisurrant a körletből, mennie kellett szolgálatba. B. K. ittas agyát most lekötötte az ing, nekem nem volt dolgom, figyeltem őket. Aztán az ing engedetlensége felhergelte Zsoltot, hirtelen talpra szökkent és újra szitkozódva szaladt a szekrényéhez. Evvel a lendülettel egy nagy ütéssel áttörte a pozdorja ajtót, rossz volt látni, ahogy a szálkás lyukon keresztül sok helyen megkaristolva húzza ki az öklét.

Nem tudtam, mi jó, ha hagyom, hadd tombolja ki magát, vagy állítsam meg, de aztán amikor ezek után egy jól irányzott rúgással az egész szekrényajtót összezúzta, közbeléptem. Jól látszott, hogy nem végzett, de én azt éreztem ennyi elég volt.
Odaugrottam elkaptam oldalról, úgy, hogy mind a két felkarját a felsőtestéhez szorítottam, ne tudjon védekezni, megemeltem és ledöntöttem az ágyra. Pontosabban ledőltem vele együtt, mert nem akartam elengedni, ugyanis küzdött, tekergett, harapni, rúgni akart, én meg szorítottam, ahogy csak bírtam, és ehhez tényleg minden erőmre szükség volt.
Sokat küzdöttünk, legalább fél óra eltelt ezzel. Igyekeztem szóban csitítgatni, de csak nagyon nehezen ment, néha megpróbált lépre csalni, hogy most már rendben van, hagyjam, de amint lazítottam a szorításon, azonnal dühödten ki akarta tépni magát. Lihegtünk mindketten, eszement ereje volt még így részegen is.

Kérdeztem folyamatosan, hogy mi történt, mesélje el, míg végül belekezdett. Mielőtt szabadságra ment volna, behívta Szadó őrnagy és bejelentette, hogy előléptették tizedessé. Hadarva mondta el, hogy pár hete lett őrvezető, akkor megmondta a tiszteknek, hogy azt akarja, hogy úgy bánjanak vele, mintha nem lenne tisztes, ugyanúgy tegyék szolgálatba, mint eddig. Tekintsék ettől még sima, rang nélküli határőrnek. És a rajparancsnoki megbízatást sem vállalta, hiába hirdették ki már rég a köteléken.

Erre van pofájuk előléptetni! Pár hét alatt másodszor. Nyilván az apja közbenjárása miatt, de ebből már olyan elege van. Az apja mindenhova beletúr, mindenbe belepiszkál. Nincs az életnek olyan területe, amit békén hagyna, és mindent elront körülötte. Soha nem érzi magát szabadnak, az apja rángatja pórázon.

punk44.jpgAzt mondta, hazament, átöltözött punknak újra és elment a haverokhoz. Úgy érezte nem fogadják szívesen, nem is érti miért mondta el nekik, hogy rangja van. A határőrség számukra ugyanolyan ellenség, mint a rendőrség.

Ha sokan lennének a punkok, annyira, hogy zendülést tudnának csinálni, amivel nem boldogul a rendőrség, akkor rájuk küldenék a határőrséget, csak sokkal durvább fegyverekkel, katonai erővel.
És olyanokat küldve ellenük, akiknek az állam már teljesen elvette a szabadságát.

Nem.

Nem szeretik a határőrséget.

Közöttük igyekszik mindegyik elkerülni a katonaságot. Mit kezdjenek egy olyannal, aki katona és abból is határőr? És hogy neki itt rangja lett az nagyon elgondolkodtató.
Sokan nem is tudták, hogy az apja magas rangú katona. Az eleve felveti a megbízhatóság kérdését. És gyanakodtak rá, hogy spicli.

De mint mondta, ezt neki nem említették, mert lehet, hogy nem is így volt, mert lehet, hogy csak ő gondolta, amiatt, hogy olyan furán fogadták, bár lehet, hogy bebeszéli magának.
De míg velük volt, mindig az jutott az eszébe, hogyha a punkok forradalmat csinálnának, neki kellene menni ellenük!

De ekkor már zokogott, folyt a nyála és a taknya a nyakamba.

– Nekem kellene mennem ellenük... érted? Nekem! – hörögte. Tartottam a testét erősen, ahogy rázta a sírás.

– És miért? Te tudod miért?

– Nem tudom – válaszoltam neki fakó hangon.

– Mert mit akar egy punk? Te tudod, mit akar egy punk?

– Nem tudom. – válaszoltam még tompábban.

– Azt hogy hagyják békén, és hadd hallgathassa a zenéjét. Ennyit akar. Azt szeretné, ha a társadalom békén hagyná őket.
Időnként megbicsaklott a hangja a sírástól én meg tartottam erősen.

– Elég jól kinyilvánítják ezt az igényt. Nem is tudják, hogy lehetne jobban, és valamiért az állam nem érti. A punk semmit nem akar elfogadni a társadalomtól. És még kompromisszumra is képes ezért, mert bejár a gyárba, melózik kőműves mellett, kocsikísérőként vagy szakmunkás suliba jár. De ha csövezik és kéreget, akkor sem árt senkinek. A skinheadektől is azt szeretnék a punkok, hogy hagyják békén őket. Csak a skinheadek nehezebben értik meg, azért kell velük verekedni.

Lassan engedni látszott benne a feszülés, enyhítettem én is kicsit a szorításon.

– És amúgy mi bizonyítja a legjobban, hogy nem kell félni tőlük? Te Dvorszky, te tudod, mi bizonyítja a legjobban, hogy nem kell félni tőlük?

– Nem tudom. – reszeltem neki a torkommal.

– Hogy szarnak mindenre. Ha azt csinálnák, amiről énekelnek, itt kő kövön nem maradna. Ha úgy lázadnának, ahogy megéneklik, akkor lángolna az ország. De a punknak elég, ha elénekelheti és hallgathatja. De ezt se engedi neki az állam. Az az állam, amely valószínűleg ide juttatta, mert ők a társadalom marginális rétegének, a peremkerületi, elfeledett proliknak a gyerekei. Jövőkép nélkül. Vagyis dehogy, jól látható jövőképpel. Elmegy szakmunkás suliba, aztán dolgozik a gyárban, és este sör meg Szeszélyes évszakok. Akármit csinál ez az élete, akkor legalább hadd hallgassa, azt amit akar.

Éreztem, hogy gyengül, ahogy a zokogás halk sírásba váltott.

– Tudtad ezt Dvorszky? – suttogta végül.

De nem kellett válaszolnom, mert félrebillent a feje és alvásba ájult.

Mikor a többiek megjöttek szolgálatból már régóta meghitten szuszogtunk.
Méretes röhögés fakadt abból, hogy de nagy a szerelem, de nem cáfoltam, mondtam, hogy nagyon nagy és megvártam míg mindenki elcsendült biztosan, és csak akkor kúsztam ki alóla, hogy nehogy felébredjen.

punk33.jpg

Centi_30.jpg421

 

 

 

Március 25. Szerda

Kinn voltam fogorvosnál 8-13-ig. Azt találtam ki, hogy egyébként sem árt rendbe tetetni a fogaimat, de ettől függetlenül is, amikor csak tudok kimegyek. Utálok a konyhán lenni, minden perc amit távolt töltök, ajándék.

Fogorvos_kicsi.jpgDe ma sajnáltam, hogy kinn voltam. Azt hallottam ugyanis, hogy mivel tegnap a csempe feletti részen is eláztak a falak, néhány izzó is kiégett, a tányérokban állt az ultrás víz, az ablakkereteken, kilincseken meg az ultrapor, Robi lángot vetett. A reggeliző katonák is hallották, hogy majd felrobban és engem akar felnégyelni. Viszont azt is hallották, hogy Basa csitítgatja azzal, hogy ő csinálta, ehhez nekem semmi közöm, de ha nem tetszik neki, akkor szemlére vághatja a konyhát, ha akarja. Velem eszébe se jusson megcsináltatni.

Ezt délután a második század katonái mesélték. A második század az őrszázad. A ferihegyi laktanya hierarchiájának legalja, szinte büntetőszázad. A Törzsszakasz raktárosai, sofőrjei és az első század hófehér zakóban, elegáns díszkatonaként szolgálatot teljesítő útlevélkezelői mind leereszkedő gúnnyal viseltetnek a hóban, fagyban a reptér betonján szolgáló katonával szemben. Ezek a csoportok szinte sosem vegyülnek egymással. Mivel én nem tettem, egészen pontosan nem ez alapján tettem különbséget azok közt, akiknek az ételt adom, és mivel emberi hangon szólok mindenkihez, a mindenki által megvetett második században általános kedveltségben lett lassan részem. Ezért (és sokan nyilván előnyök szerzése okán) barátkoztak velem. Robit a nagy részük utálja. Így amikor visszaérkeztem és vonultam a folyosón, már több száj is duruzsolta, hogy milyen arca volt, amikor Basa felajánlotta, hogy berúgja neki az ultrát, ha sokat pofázik.

Persze, miután Basa visszament a körletbe aludni, Robi a két konyhamunkással kitakaríttatta a konyhát újra, de még ők is azt mondták, megérte látni a faszfejet tehetetlenül toporzékolni az öregebb szakács előtt.

 

Este, takarodó után ráztak fel az öreg katonák, hogy jelenésem van a konyhában.

 

És igen!

Sikerült! Végre sikerült!!

Ma voltam életemben először RÉSZEG!

Hánytam is!

 

tejeskanna.jpgBasa és Dinó nagy tejesbödönökben csempészett be sört, merőkanállal adagolták sárga műanyag bögrékbe. Mikor leértem, a kezembe nyomták a merőkanalat és nekem kellett kiszolgálnom őket.

És persze kezembe nyomtak egy bögrét nekem is, hogy a vendégük vagyok, igyak.

Lenyomtam vagy hatot. Undorító, de a Basa szerint, ha tudni akarom, milyen a részegség, innom kell. Pengeéles logika, nem találtam benne kivetnivalót.

Ittam.

Fura érzés volt, messzebbről jöttek a hangok, messzebb kerültem az eseményektől, és alig tudtam megállni a lábamon.

Tényleg minden vicces. Elmondani a röhögő öregeknek, hogy mi olyan vicces nem tudtam, többször is nekikezdtem; az a bugyborékolás, ami előtört belőlem, minden próbálkozásnál nagyobb és nagyobb sikert aratott, még úgy is, hogy már rég nem emlékeztem, mit is akartam mondani. A hetedik bögre sört már meg se tudtam inni, szabályos közelharcot vívtam többekkel, ki akarták venni a kezemből, hogy már elég, ne igyak többet, amit kifejezett geciségnek éreztem, holott én senkitől nem tagadtam meg. Aki nyújtotta a bögréjét annak én telemertem a merőkanállal.

Félrehívtam Basát, hogy bizalmasan akarok vele szót váltani. Bementünk az öltözőbe, sok hosszú árnyék követett minket.

Foszlányosan körbetekertek valami hangok.

– SSSss, csend, kussoljatok már, nem hallom!

– Te Basa! –kezdtem – Te tapasztaltnak tűnsz, a sör se ártott meg, voltál már szerelmes?

A pokolban éreztem magam, forgott az öltöző, az árnyak meg vihogtak.

– A Basa?? Szerelmes? Haha…

– Én szerelmes vagyok a barátnőmbe – folytattam –, de olyan… olyan..

– Milyen? Milyen? – visszhangzották az árnyak.

– ...olyan fapina vagy mi, nem akar lefeküdni velem.

A kíséretetek sivalkodni kezdtek. Úgy mutattak, mint a részeg öreg katonák.

– Ezen miért csodálkozol kopasz? – hallom hangosan hörgő röhögésbe burkolva. – Van barátnője? Hihetetlen… – Basa tapasztalt, megdugja neked, nem Basa? – Hozd be ide, itt nem lenne fapina. – Nem fekszik le veled? Akkor meg minek vagy bele szerelmes?

Basa röhögőgörcstől megkínzott, könnyes arcába néztem.

– Ne mondd ezt senkinek Basa! Te vagy az egyetlen barátom!

– Nem-nem, dehogy mondom! Tőlem egy árva lélek nem hallja majd!  – hevesen hátra csapott a karjával a kísértetek felé – Kussoljatok már!

Kifejtettem, mennyire kivagyok, amikor úgy kell viselkednem, mintha ez eszembe se jutna, miközben csattog a fejemben, hogy milyen lehet meztelenül, és ha megölelem, tűzként éget a melle, combja érintése.

Basa bólogat, átkarolom:

– Fasz vagy Basa, de szeretlek!

– Jól van, jól van! – vihogva eltol egy picit magától – Szerintem most már menj aludni!

 

Kinn a konyha előtt megálltam. Az egész világegyetem balra dőlt.

Nem.

Jobbra!

 

Felcibáltam magam a körletbe, felkúrtam a villanyt, lehajítottam középre egy stokit, s leültem.

Nitró, baszd meg! Alszol?

Megmozdult egy takaró.

– Nitró! Kelj fel te faszkalap, mondd el mi a bajod velem!

A többi ágyban is mozgolódás támadt.

– Csönd legyen, Dvorszky! Hajnal három óra. Aludni szeretnénk.

A hang irányába fordultam.

– Most kussoljon mindenki! A Nitróval kell beszélnem.

Közben megint egy árnyat vettem észre. Óvatosan leereszkedett az ágyról, kisettenkedett a szobából. Kísértetiesen hasonlított a Nitróra. Kacagnom kellett.

– Nitróóóóóó! Ne menekülj! – kiáltottam az árny után.

Aztán csönd lett. Végigpásztáztam a körletet, mintha csúszkáltak volna az ágyak. Mellemre csuklott a fejem.

Le kéne vennem a bakancsom. – gondoltam. Lehajoltam, kicsatoltam és meghúztam magam felé. A lábam megemelkedett, a törzsem hátradőlt és egyensúlyomat vesztve zuhantam hátra. Estemben még láttam, hogy nyílik az ajtó. A bakancsom jó magasra felrepült, valakinek az ágya felé. A szoba tárgyai lentről nézve veszett táncba kezdtek. A lámpa belevakított a szemembe, de nagyon lassan egy alak árnyékolta be.

Meregettem a szemem, s csak nehezen ismertem fel Guttyán főtörzsőrmester hatalmas, puffadt, véreres, igazi paraszt fejét. Két méter magas, szabolcsi, keménykötésű pali volt. A tenyerétől mindenki rettegett, egyrészt, mert hamar belendült a legapróbb marhaságra is, másrészt meg akkora volt, mint egy szívlapát.

Hangosan nevetni kezdtem. Végighullámzott az agyamon, hogy most végem, de mindez nagyon mulatságosnak tűnt. Guttyán teljesen betöltötte a szobát. Az ő feje mellett előbukkant a Nitróé, s hármunk feszültsége lágy hullámokban fodrozta a falakat, ágyakat. A főtörzsőrmester leült a stokira és belebámult a képembe. Még hangosabban kellett nevetnem.

– Jól van, katona? – dörmögte erős, vastag hangján, de fura melegség áradt belőle.

Továbbra is a hátamon feküdtem, s lendületesen tisztelegtem neki és gurgulázó nevetésem közül préseltem ki:

– Főtörzs elvtárs, jelentem, egyszerűen elrepült a bakancsom. Én se értem!

Néhány másodperc csend állt be, majd hirtelen a Guttyánból hatalmas robajjal robbant elő a röhögés. Rázta a szobát, rezonáltak az ablakok. Erősen szorította a kezével az oldalát, mikor felállt.

stock-vector-moon-face-vector-66444616.jpg– Szedje össze magát katona, feküdjön le, a bakancsát pedig a Télapó visszahozza reggelre. – Feje, tán kétszeresére duzzadt, s hatalmas vörös holdként ragyogott fölöttem, majd erős dübörgést hallatva lebukott az ajtón keresztül a horizont mögé. Lábra álltam, sikerült lerángatnom magamról a ruhám, s aludni próbáltam.

Bárhogyan feküdtem, a szoba állandóan forgott velem, a gyomrom tartalma nekifeszült a torkomnak. A hányinger talpra állított, szaladtam ki a folyosóra, a lábam rogyadozott, falnak támaszkodva haladtam, tenyeremet tartottam a számhoz, de elfogyott az erőm, hagytam, hogy a testem azt művelje, amit akar. Futtomban, egészen a mosdókig, mintegy 15 méter hosszan végighánytam a falat.

Másra nem emlékszem.