Centi_30.jpg5

 

 

 

 

 

1988. május 14.szombat


Így kell írnom, mert ez az igazság:
geci jó idő volt ma.

Olyan igazán pimaszul és mélyrehatóan jó idő.
Őrszolgálatba osztottak be és megőrültem attól, hogy érzem minden porcikámban a kinn tomboló nyarat, de itt kell az épületben maradnom, mert pihenőidős őrszolgálatos vagyok.
Az első négy órámat benn töltöm.

Szinte minden ablak nyitva van, és csak úgy árad be a harmatos fűről az égető naptól felperzselt pára szállongó illata, de ez is kevés, kinn akarok lenni a szabadban.

Ezért mászkáltam a folyosón fel és alá, olyan lettem, mint egy állatkerti ketrecbe zárt, fiatal, erős jaguár. Először dühödten, aztán meglehetősen enerváltan jártam a köröket. Hosszan, ugyanolyan mozgással haladtam, egészen a fal mellett, majd mint egy repülő, felsőtestet bedöntve kanyarodtam vissza a folyosó két végén.
jaguár.jpg
Épp háttal távolodtam az alegység ügyeletes asztalától, mikor az AEGÜ hangja, mint valami lasszó torkon ragadott azzal a mondattal, hogy "Dvorszky készülődj a váltáshoz", és úgy rántott vissza, mint a horgász a megakasztott halat.
Robotként szedtem össze a cuccaim, vettem fel a fegyverem, és szinte rohantam ki az épületből, miután a Csüti előtt bejelentkeztem. Megtörtént a váltás, és végre egyedül maradtam kapuőrségben.

Két kaput kell felügyelni.
Amikor én idekerültem, még csak egy kapu volt.
A főkapu, ami az Üllői útra nyílt.
A városi forgalomnak kellett kinyitni, de dél és négy óra közt nem sok ilyen eset van. A délelőtti órákban forgalmasabb, reggel jön néhány tiszt, akkor többet kell ugrálni, nyitogatni a kaput, aztán a törzsszakasz megy valamit beszerezni az IFÁ-val legfeljebb egyszer. Amperért pedig nem minden nap küldenek.

Viszont nemrég felszereltek egy másik kaput is, a reptér felé. A reptér maga amúgy is körbe van kerítve, mi a kerítésen belül vagyunk, eddig teljesen nyitott volt a tér a repterek irányába, a műúton minden további nélkül jött, ment bárki a laktanyából.

Ez az új kapu elég nagy szopás.
Jönnek-mennek a váltások.
A kampósoké meg az útlevélkezelőké külön.
Megy a kaját beszerezni a kajás UAZ minden étkezéskor.
A reptéri tisztek, de inkább a mi tisztjeink, folyamatosan szaladgálnak a reptérre. Lehet, hogy csak konyakot szerezni valamelyik MALÉV gépről, de kimennek.
Néha külön viszik a kutyakonyhásokat, és megint külön az építő szakasz katonáit valamit elhárítani.
Ha valami iratot véletlenül nem küldtek le a váltással a laktanyába, vagy fel a repterekre, akkor küldték rögtön az IFA-t, vagy valamelyik Latviást.

Szóval a két kapu együtt már elég sok rohangálást jelentett.
Nem ezért akartam én ide kijönni, bassza meg.
Nyugalmat szerettem volna, és hogy átjárjon a nap melege.
Tűnődni akartam gondolattalanul a semmire.

Rettentően idegesített, hogy nyugodt akartam maradni, de nem tudtam. Folyamatosan nyitogatnom, tisztelegnem kell.
Kurva öreg vagyok én már ehhez.

Egy hintaágyat akarok!
Beleültem és pillanatok alatt jött az ötlet.

Kinyitom azt a kurva belső kaput!
Mindenki be tud jönni és ki tud menni anélkül, hogy nekem nyitogatnom kellene előtte az ajtót.

És tényleg kiakasztottam, majd teljesen kitártam.
Mivel ezzel leesett a roppant felelősség súlya a vállamról, megéreztem milyen iszonyú melegen tűz a Nap, és hogy most belém tudná oltani a nyarat, hogy tudjam, megérkezett teljesen.
Szinte meggyújtotta az inget rajtam, én meg azt akartam, hogy engem gyújtson meg. Hirtelen elkezdtem letenni a fegyvert a bódé mellé, kigombolni és levenni magamról mindent.
Legalábbis felülről. Aztán meg kerestem egy helyet az őrbódéval szembeni bokrosban, ahonnan láttam mindkét kaput meg a fegyverem, leterítettem az ingem, és leheveredtem. Egész klassz időszakot fogtam ki, legalább fél órán keresztül senki nem jött.
Illetve csak a kajás UAZ, amiből a kopasz kisSas sofőr mutatott a homlokára, hogy hülye vagy baszki.
És?
Mondjon valami újabbat, nem?
Szarok én rá, ki mit gondol.
Öreg vagyok.
Öt napom van.

És most inkább gondolkodni akarok.

Momentán nem jut eszembe, hogy miről is akartam.
A jövőről?
Nem arról nem, az majd csak öt nap múlva kezdődik. Minek úgy előrerohanni?
A jelenről?
Abban az égvilágon semmi gondolkodni való nincs, várakozás van.
A múltról?
Nem, épp azért nincs semmi gondolkodni való a jelenben, mert alig várom, hogy véget érjen a múlt.

Fekszem inkább itt csendben.
Jólesően éget a nap.

És jön egy parancsnoki UAZ.

Ó, a kurva élet, maradok fekve, úgy nem biztos, hogy észrevesznek.
Mondjuk borítékolható lenne amúgy tíz percenként, de azért tiszttel nem akartam találkozni. 
Mindegy, nem mozdulok, levegőt se veszek míg elmegy. Mindjárt elmegy, most kanyarodik be elém. Már csak egy kicsit kell továbbhaladnia és benn van a laktanyában.
Még egy kicsit beljebb kell mennie.
Kellene.
Mintha megállt volna.
Mi a fasz?
Megállt?

Na, ettől felültem és farkasszemet néztünk Nyírő alezredessel, a laktanya parancsnokával.

– Maga meg mit csinál itt? – kérdezte hirtelen, ugató hangon.

– Jelentem... – mondtam nem túl eltökélten, miközben széttártam a karomat. Ő követte a tekintetével a mozdulatomat mögém, az ÉPK-sok barakkjára, nyilván azt gondolta oda tartozom.

Menjen vissza azonnal, ne is lássam. Felálltam, felvettem az ingem a földről.

– Az őr merre van? – kérdezett utánam Nyírő. A tekintetem a fegyverre ugrott, amit az őrbódé falának támasztottam. Ő is odapillantott.

– Maga az? – kérdezte kerekre nyílt szemmel.

Csak bólintottam.
Hirtelen, az eszébe jutó első gondolat első szava első betűjének lendületével felfújta az arcát, lángvörös lett, és ingerülten intett a sofőrnek.

Nagyot fékeztek a laktanya épülete előtt, láttam, ahogy az alezredes rohan be a csapatügyeleteshez.
Összeszedtem a cuccaim, és amikor épp gyűrtem volna be az ingem a gatyába megszólalt az ugafon és Szilasi, a csapatügyeletes tiszt berendelt.

Már be sem tűrtem végül az inget, sapkám a kezemben, mint valami hippi, bandukoltam be.
Szilasi még csak nem is kiabált, rezignáltan jelezte, hogy mára kivettek a szolgálatból, menjek csak fel és várjam, hogy mi lesz velem.

A lépcsőn felfelé menet dohogtam magamban.
Várja meg a faszom.

Öt napom van.
Tovább nem várok.

 

 

 

 

Centi_30.jpg13

 

 

 

 

 

1988. május 6. péntek

Ma őrszolgálatba tettek, kapuőrségbe, meg a lőszerraktárhoz.
Reggel kezdi az ember nyolckor, és aztán négy óránkénti váltásban őrködik, illetve pihen. Rögtön mentem is ki a lőszerraktárhoz.
Nem tudom, mit gondoljak a tegnapi napról, de ez a kurva őrszolgálat bőven hagy időt ezen gondolkodni.
Most látom mennyivel jobb a reptéren.
Ott mindig történik valami, állandó mozgásban van minden, és ha semmit nem csinálok, csak elcsöppenő nyállal, eltátott szájjal bámulom azt a kavalkádot egyben, vagy valamelyik részletének rabjaként, akkor is betölti az agyam és kilöki a felesleget.
Ha épp nincs semmilyen mozgás, akkor is van egy semmivel össze nem hasonlítható atmoszférája, amitől nem üres. Amikor nincs gép, és semmi más nincs a betonon csak a végtelen üresség, akkor is tele van. Készenlétben áll, bármikor pillanatok alatt felébred és fizikailag is megtelik.
Hanggal, szagokkal, tárgyakkal.
És ez nem hagy a saját gondolatokban dagonyázni, ez az oka annak, hogy végül mégsem poshad meg az agy, a kampózás nem fog nyomot hagyni a pszichén.
Ezt ott kinn az ember nem is tudja, ott a semmit azért semminek éli meg, az ürességet ürességnek. Csak itt a sima laktanyai őrszolgálatban derül ki, hogy az ott milyen kegyelmi állapot, ehhez képest, ahol igazi semmi a semmi. Ha itt nem mozdul a környezet, akkor olyan mozdulatlan, mint egy szobortalapzat, egy olyan dísztelen, jellegtelen kődarab, ami semmit nem tart, csak a változatlanságot, a dermedt unalmat.
Persze a kampózás is kegyetlen szolgálat, mert a nyár a betonon sokkalta melegebb, mint a nyár maga, és a tél sokkalta hidegebb, kegyetlenebb, mint a tél maga.
A beton, mint egy hősugárzó ontja a tüzet, vagy a fagyot.
Az ott, a betonon, a testet teszi próbára.
Majdnem a működőképesség határáig kiszipolyoz, radioaktív sugárzáshoz hasonló erővel kúszik be az izmokba, ízületek közé a maró hideg és az égető meleg.

Én korábban sosem voltam így kitéve az elemeknek. Burokban éltem.
Mindig tudtam, hogy ha fázom is, vagy melegem van, csak el kell érnem a buszt, vagy be kell érnem az iskolába, a munkahelyre, haza.
Ott jó lesz. Megszűnik a kín.
A betonon nincs mit elérni, csak azt, hogy a szervezet kibírja még egy órát, meg még egyet.
De addig a fagy feldarabol, a hőség szétolvaszt.
Borzalmas, de én egy kicsit örülök is neki.
Valahogy az az érzésem, hogy ez megedzett, szívóssá tett. Nagyon magasra került az ingerküszöböm. És persze más környezetben, más helyzetben, mondjuk amikor szabadnapon vagyok otthon, érzem a hideget vagy a meleget, és fázom is, még izzadok is, mint más, de pontosan tudom, hogy hosszú órákig el tudom viselni, és tudok ilyenben létezni, hosszú hetekig, hónapokig.
Úgy érzem ez erőt ad.
Jobban ismerem magam, mint a katonaság előtt. Ezzel a képességgel talán antarktiszi, grönlandi expedícióra, vagy tán hegymászásra is alkalmas lennék, felfedező lehetnék, mint Scott.
De nem, akkor inkább Amundsen, ő túlélte.
És igazából, bár sokszor kiborulok, de mentálisan is túléltem. Sokkal nagyobb a terhelhetőségem, mint annak előtte. Meg tudom tenni, hogy kikapcsolom a környezetet, kikapcsolom az agyam és megvárom, míg elmegy az idő.

ólomkatona.jpgA napokban merült fel a körletben ugyanez a téma, és Alex mondta, hogy az útlevélkezelők mennyire nem tudják, hogy mi a kampózás, milyen ott kinn a reptéren. Nem azt, hogy milyen ott állni, mert az őrszolgálat alatt kapnak képet az őrségről, ugyanis ide a laktanyaőrségbe a kopasz útlevélkezelőket is beteszik. És korábban, amíg csak a Ferihegy 1 volt meg, az útlevélkezelőket is beosztották kampózni, de ettől még nem tudják milyen ez.

Milyen ott állni 450-500 napig.

Nem tudják, hogy mennyire át tud kattanni az ember, a környezetét kikapcsolva tűrni a sorsát.

Nem tudják, hogy milyen érzés az, amikor már aznap 15-ödször állítod meg okmányoson a nyugdíj előtt álló sofőrt, akit az előtted lévő korosztályok is minden nap 15-ször megállítanak negyven éve. Itt dolgozik, egy emberöltőt töltött a reptéren, de a mindig újratermelődő kiskatonák, akárhányszor bejön a Ferihegy 2-re, mert folyamatosan szaladgál a másik reptérre, az LRI irodába, az irányítótoronyba, mindig, minden alkalommal megállítják.
Az útlevélkezelők nem tudják, milyen a szemébe nézni, mennyire látni benne, hogy mélységesen unja és idegesíti. Nem tudják, milyen nyomorúságos érzés megállítani, állóra fékeztetni és elkérni az igazolványát.

Nagyon sok mindent nem tudnak róla.

Na, jól összehordtam elég sok mindent.
Az őrség az agyat teszi próbára. Itt nincs impulzus, ami eltereli a gondolatokat. Ott is van, hogy elszalad az agyammal a ló. Volt hogy Buddhának vagy Jézusnak tartottam magam.
De az játék.
Itt őrszolgálatban, a rögeszme van, az irányíthatatlan rossz.
Még, hogy ki tudom kapcsolni az agyam!
Dehogy, hisz ezen gondolkodom itt a lőszerraktár mellett.
Nem tudtam kikapcsolni.
És azt sem, hogy miközben ezen gondolkodtam, folyton bekattant a tegnapi nap. Nem hiszek a szellemekben, de nagyon is komoly bizonyítékát kaptam annak, hogy léteznek. Nem nagyon van más magyarázat arra, ami történt. Bármit is gondoltam az előbb, ezt nem tudom kikapcsolni.
Kering bennem, mint egy szellem és néha erősen megkopogtatja az ajtót.
Tegyük fel, vannak szellemek.
De ez tegnap mit akart?
Bántani?
Kommunikálni?
Vagy csak bizonyítani a létezését?
De minek?
Jó ez nekem, hogy tudom?
Nem tudom.
Azt tudom, hogy ez a csiga, amelyik most megjelent az őrbódé ajtajában a küszöbön, jókor jött.

Először a szemeit vettem észre.
Hogy a küszöb szélén bekukkant. Mindkét szemmel, és nagy körökben hordozta végig a tekintetét mindenen benn a bódéban. Engem látnia kellett, mégis elindult befelé.
Én ezekben hiszek.
Ami úgy létezik, hogy látom.
És tudom, hogy nem akár bántani, sőt ez a csiga, ugyanezt gondolja rólam, a barátom lett, lassan megfontoltan bekúszott. Időnként megállt, és körbenézett, mint a paraszt a katedrálisban, csodálkozva, hitetlenkedve. Hosszan néztem, ahogy közeledik, láttam, hogy egyre bátrabb. Aztán amikor egész közel ért a bakancsomhoz, felemeltem és a kis asztalkára tettem a tekerős telefon, vagyis az ugafon mellé.
Behúzódott persze a házába, de amint nyugalom lett, elkezdett kikandikálni, majd teljes testtel előjött és elindult hosszában az asztalon. A szélére tettem a kezem és amikor odaért, vissza tettem a kiindulópontra. Ekkor megint behúzódott a házba, de nem annyira, mint az előbb, aztán legközelebb már egyáltalán nem is rándult meg, mint egy gyerek, akit az apja forgat körben a kezénél fogva, úgy tartotta a testét a csigusz míg hasította a levegőt. Rájöttem, hogy tetszik neki, és mintha csak kis repülőgépmakett lenne, a házánál fogva reptettem a bódéban.
Éles kanyarokkal kerültem az ugafont, majd meredeken kanyarodtunk el az oldalfal előtt.

Néha a szemeit húzta csak be, ha veszélyesebb manővert végeztünk, de amúgy a testét hosszan kidugta a házból és mereven tartotta, én úgy láttam, igazán élvezi a repülést. Aztán berepültük a lőszerraktár környékét, ahol tudtam futottam vele, és esküszöm, hogy néha a szélben lebegő szemeivel rám kacsintott.
csiga1_1.jpgÉrtem én, miért örül ennyire.
Felfoghatatlanul szerencsés, a saját fajtájának messiásként kiválasztott egyede, talán ő az egyetlen ma élő repülő csiga.
Olyan élmény, hogy el se tudja majd mondani, nem fogja érteni semelyik sorstársa, aki a földre tapadva kúszik óránként másfél métert, hogy milyen a levegőben megtenni pillanatok alatt a tízszeresét.

Miután visszatettem az asztalra figyelmesen meghallgatott, hogy szerintem, alapítson vallást majd, meg a törzsi gyűlésen javasolja, hogy inkább a repülés irányába evolúciónizálódjanak, cseréljék le a házakat szárnyakra és utána ott laknak, ahol csak akarnak. Klassz ötlet a magukkal hordott ház, a csigusztörténelem hajnalán talán ez valóban létszükséglet lehetett, de ma már, a világútlevél korszakában felesleges teher, ami csak erősíti a röghöz kötöttséget. Szárnyaljanak, haladjanak a korral. A szentbeszéd után az ugafon kagylóját az asztalkára tettem és arra ösztönöztem, hogy kússzon át alatta, amit végül készségesen megtett. Láttam, hogy a kagyló hallgatójának fedele egy kicsit lötyög, ezért elővettem a Kistatárral elcserélt bicskát és meghúztam vele.

Ezt is elmagyaráztam csigusznak, ő időnként meg-megállva az arcom fürkészve figyelt.
Úgy éreztem megért.
Hogy a barátom.

Ezért nem is értem.
Megcsörrent az ugafon, kiszóltak, hogy jön a váltás.
Néztem a telefont, aztán a csiguszt.
Nem értem.

Talán a tegnapi szellemes sztori miatt. Szégyelltem, hogy akkora félelem fogott el tegnap, és most úgy éreztem Istent tudok játszani, kompenzálni tudom.
Talán ez.

Vagy hogy most a csigusszal el kéne válnunk és nem szeretném elengedni, olyan jóban vagyunk. Ismerni akarom a sorsát.
Az úgy a legbiztosabb, ha alakítom.

Vagy csak meg akartam nézni milyen belül.
Nem tudom.

Mindenesetre hirtelen odanyúltam a bicskával, és félbevágtam.

Nem volt egyszerű, nagyon rugalmas és hihetetlen gyorsan húzódik össze, de végül sikerült. Egy pillanatra megakasztott, hogy mielőtt eltűnt volna a testében a szeme, belevillant az enyémbe, és akkor úgy éreztem nem csinálom tovább, de már nem tehettem meg, úgy megsértettem addigra, hogy biztos belepusztul, jobb, ha én csinálom.
Aztán néztem azt a nyálkás foltot, amit hagyott, azt a pici húst, amit lemetszettem, meg a csigaházat, és elborzadtam magamtól.
Miért? Miért csináltam? Ilyen könnyen lesz bárki szadista állat? Én se vagyok különb?
Jézus, nem akarom, soha többet nem bántok állatot!

Soha többet.

 

Éjjel rémálmaim voltak. A klubszobában voltam lenn és szellemek kísértettek, kopogtak, letépték a karnist, és tudtam, hogy ezt mind a csiga szelleme csinálja, és igen, rátaláltam, ahogy kegyetlen, gúnyos mosollyal tekergeti a rádió hullámsávját.

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg46

 

 

 

 

1988. április 3. vasárnap

Anyuékkal megbeszéltem pár napja, hogy bejönnek este hét körül, én igyekszem nem szolgálatban lenni, és mivel vasárnap nincsenek tisztek sem, ideális nyugalom lesz. Szóljanak a kapuőrnek, ő majd lehív a kerítéshez.

Apu, Anyu és a kisebbik öcsém jött.
Én összeszedtem az újságokat, meg az apró csetreszeket, amiket az elmúlt időszakban gyűjtögettem. Kis marhaságok, de ha ciháztam, ami érdekesnek látszott eltettem.
Ezeket adtam ki nekik. Valahogy az az érzésem, hogy fel kell készülnöm a reptér utáni időszakra, tárgyi emlékeket kell gyűjtenem.
makett1.jpgÉrdekes kettősség van bennem, utálom a katonaságot, de kezdek félni, hogy vége lesz. Illetve a végét nagyon várom, attól félek, hogy soha többet nem jöhetek be ide, a reptérre, ami több, mint egy éve az otthonom.
És ki tudja, hogy valaha utazom-e?

Amit Ketya mesélt, az nagyon reményt keltő, de miután leszereltem, utána két évig sehova nem mehetek. Olyan katonai titkok tudója lettem itt, hogy semmiképp nem vihetem ezt a tudást külföldre.
Ez a törvény.
Klassz lenne világútlevél, de két évet kéne várnom rá, fél évvel többet, mint amennyi ez a kicseszett katonaság volt.
Addig meg vissza is vonhatják az egészet.
Nem tudom.
Félek, kicsit.
Mekkora centim lesz a katonaság után?

Csak pár szót beszélek Apuékkal, hogy fogalmam nincs mikor jövök ki, mikor megyek szolgálatba, és hogy minden rendben van, nem sok idő van hátra, bírom.
Muszáj volt ezt mondanom, mert valamiért aggodalmat láttam rajtuk, talán amiatt, hogy így a kerítésen keresztül csencselünk, tulajdonképpen rossz fát teszek a tűzre.
Nem örültek, hogy becitáltam őket emiatt, Apu mondja is, hogy lehetne több eszem annál, hogy ilyen kis vackok miatt bármilyen büntetést kockáztatok, de azért persze eljött, mert látta, hogy ez fontos nekem.
Nem lesz ebből semmi - búcsúzom, és tényleg semmi nem lett.

 

 

 

Centi_30.jpg103

 

 

 

 

1988. február 6. szombat  


Csesztetett az a gondolat, hogy nem tudom ellopni a kormáynyt, hogy csak azon múlik a dolog, hogy nagyobb a kelleténél. Persze tudom én is, hogy minél nagyobb valami, annál nehezebb eldugni, de a tegnapi sikertelenség nagyon bosszantott.
Ha egészben akartam volna a vontatót elcsórni és nem jutok ki vele, akkor azt elfogadtam volna, de mégiscsak, önmagához képest egy igen elhanyagolható méretű részét szerettem volna elvinni.

A délutános szolgálat alatt úgy döntöttem, hogy elkezdem felderíteni a reptereket olyan szemszögből, hogy mely részéről tudok esetleg kiszökni. Vagyis a terv az az volt, hogy szolgálat közben kilógok a kerítésen túlra, valahol kinn elrejtem a kormányt és amikor kiengednek szabadnapra, egyszerűen előszedem és meg is van.

Ferihegy 1-re tettek ma, és a szolgálat alatti terepfelderítés eredménye az lett, hogy nincs olyan része a szolgálati helyeknek, ahonnan ez megvalósítható. Most jöttem rá, hogy nem is tudom, hol a reptér kiterjedésének a széle, fogalmam sincs, hol az a kerítés, melyik épület mögött, ahol egyszerűen már csak át kell másznom a civil világba.
Míg a kutatóügyletről kiértem a betonra - aztán ott kinn is - minden zugot megnéztem, hátha kivezet a való világba. Most esett le, hogy sosem akartam szolgálatból megszökni és hogy semmilyen képem nincs a reptérről magáról, csak azt a részét ismerem, amit a vaksi szememmel látok.
Gondolatban számba vettem azt is, amire Ferihegy 2-ről emlékszem, és rájöttem ott sincs egyáltalán olyan hely, ahonnan ki lehet szökni. Ami logikus, mert beszökni se lehet, és pont ez a lényeg, és hogy pont ez segíti nagyban a dolgunkat.
Azért a kerítés már eleve megszűri a határsértőket.

Esetleg közvetlenül a F2 kutató ügyelet ajtaja előtt, ahová a kutyát kötjük ki, ott lehetne a kerítésen átmászni. De ha bárki meglát, hogy egy lopott kormánnyal a kezemben mászom át épp ott, gyanítom, mindenki azt gondolja, meghibbantam.
És lehet, hogy igazuk lenne.
Éreztem már a szolgálat alatt, hogy elég nagy hülyeség az egész, teszem azt elkapnak kinn, vajon mi lenne belőle? Szolgálatból megszökni elég csúnya dolog, mert ilyenkor az ember fegyveres szökést valósít meg.
Persze mondhatnám, hogy nem is szököm, csak ezt akarom elrejteni.
– De mit, az Istenért? – kérdeznék.
– Hát ezt itt, ezt a kormányt.
– Aztán minek?
Nem, ez így nagyon hülyén nézne ki.
Mondjam azt, hogy elrejteni van nálam? Mert haza akarom vinni?
Mert én ugyan azt gondolom, hogy ez jó kis kormány, de ki tudja, hogy ő elhiszi-e? Én azt gondolom, hogy ez jó, mert jól mutatna a Zsigulimban, és ez jó.
Semmi rosszat nem csinálok, dehogy szököm én meg fegyveresen, ennél sokkal érettebb vagyok már, a szökdösős korszakomnak már vége. Most csak ezt lopom épp, semmi egyéb, megyek is vissza, dehogy szököm.
kormány4.jpgMit mondana erre bárki is?
Azt, hogy ja az más, akkor minden rendben?
Nem basszus, ez az egész egy ostoba marhaság.
De azért még játszogattam a gondolattal. Fegyverrel nem szökhetem ki, vagyis akkor először el kell dugnom a fegyvert itt benn, aztán kilógni elrejteni a kormányt kinn és visszajönni.
Na de hová a picsába rejtsem a fegyvert?
Nézegettem a lehetséges helyeket, de nem találtam megnyugtató rejtekhelyet. Nagyon tetszik a vontató kormánya, de be kell látnom, hogy ez nem fog menni, kivitelezhetetlen. Persze ezt csak a szolgálat végén voltam hajlandó beismerni, merthogy legalább eltelt a tervezgetéssel a nap. Abban állapodtam meg magammal, hogy még azt megnézem, ha Ferihegy 2-re tesznek, hogy a kutyaház mellett a kerítésen ki tudom-e rakni, úgy, hogy bentről nem látszik és egy eltáv alkalmával meg össze tudom szedni.
Ez az egyetlen esélyem, bár ez is nagyon feltűnő lenne és nagyon is az lenne érte jönni kintről.

Arról nem beszélve, mivel magyaráznám, hogy a szolgálati időm alatt valaki észrevétlenül el tud lopni egy kormányt egy kocsiból úgy, hogy semmit nem veszek észre. Felettébb gyanús lenne. Mert ugye azt fel fogják fedezni, hogy az egyik vontatónak nincs kormánya. Mert anélkül nem nagyon lehet vezetni, gyakorlatilag használhatatlan, ezt észre fogják venni.
Tutira észre fogják venni.
Nyilván megkérdeznek engem, aki ott őrködött, hogy nem láttam-e valamit.
És ha nem láttam, azt mivel magyarázom?
Bocs, nem figyeltem?
Valaki bemászott a reptérre, odajött mellém és az egyik vontató kormányát kiszerelve távozott, de pont nem néztem arra? Nem vettem észre? Akkor mi az Istent csináltam szolgálat alatt? Mit lehet egyáltalán rám bízni?

Amúgy meg nem lenne hihető sem, miért kockáztatna bárki egy ilyen kormányért? Mit kezdene vele? Van bárki is, aki börtönt kockáztatna ezért? Megtervez egy ilyen akciót ezért? Nem, ilyen hülye nincsen.
Illetve egyetlen egy ilyen hülye van.
Én.

A tisztek is hamar rájönnének, csak maga lophatta el Dvorszky, és nekünk meséli hogy valaki beszökött?
Maga hazudik Dvorszky, és lop. De inkább hazudik, mert a kormány ott van a kezében. Nehogy azt mondja, hogy kicsavarta a tolvaj kezéből!

Nem, ez nem vállalható. Még nekem sem, ebből csak szarul jöhetek ki. Hagynom kéne, nem kellene ellopnom.
Hagyom a faszba.

Még Ferihegy 2-n megnézem, hogy ki tudom-e tenni kerítésen kívülre, és aztán hagyom a faszba.

 

 

Centi_30.jpg105

 

 

 

 

1988. február 4. csütörtök


Ma megint nagy napunk volt.
Mindenki előtt ismert tény, hogy azok a tisztek, akik a laktanyában szolgálnak az égvilágon semmit nem tudnak a reptér működéséről.
Ők csak minket tudnak baszogatni.
A reptéri hivatásos állománynak kell megítélni, milyen esemény vagy helyzet miatt rendelnek el riadót, kik nem léphetnek be ide, milyen gépet kell alaposabban megvizsgálni.
Ők kapcsolatban vannak a többi reptéri dolgozóval, széles látókörűbbek, intelligensebbek.
Itt van például Nikodém. Én személyesen nem ismerem, sose láttam, de róla még a fajtatársaim, a sima sorállományú kampósok is azt mondják,  hogy a kisujjában van a reptér, mindent tud a működéséről, és a reptér biztonságát nem veszélyeztető stiklik esetében elnézőbb, legalábbis büntetni nem merő szórakozásból szokott. Még olyan társam is van, aki egyenesen kedveli. Ezt azért én már elég perverznek látom, mert én ilyet legfeljebb Guttyánnal szemben érzek, de őt csak úgy kedvelem, mint a mi istállónkban nevelkedett tulkot.
Mindenesetre a reptéri tisztek már az első pillanattól zúgolódtak azon, hogy az okmányos szolgálati helyre két embert tettek ki a mi laktanyai tisztjeink.
Mert ők csak minket tudnak baszogatni.
Ez az általuk hozott szabály teljes lehetetlenségnek látszott, mert azóta sem lett ott feszesebb a szolgálat, sőt, a korábbi szolgálati helyektől szerezte meg a "legkívánatosabb poszt" címet, merthogy két határőrt tettek együtt, egyetlen szolgálati helyre, és így végig lehetett beszélgetni a szolgálati időt.

Itt az okmányoson a ki-bemászkáló autókat kell napjában kismillió alkalommal megállítani, de nagyon kellemetlen, mert sok esetben, attól, akit itt baszogatok lehet, hogy más helyszínen kaját próbálok ciházni.
Vagyis itt az okmányoson bele kell harapni az ételt adó kézbe.
harap1.jpgEzt senki se teszi szívesen.
Vagyis, ha ketten vannak kinn, ketten szarnak arra, hogy ki jön, ki megy.
Csak az idegen, ritkán látott autókat és a tisztek kocsiját állítjuk meg. Annál is inkább, mert nem ez az egyetlen út, még vagy négy szabadon választható, őrizetlen útvonalon bejöhet az, aki nem a munkáját végzi, hanem rosszban sántikál.
Amilyen messziről kiszúrhatja a sík területen jól láthatóan posztoló katonát, olyan nemes egyszerűséggel kerülheti ki.
Nincs olyan hülye, aki ott akarna bejönni rosszalkodni, ahol ellenőrzésre számíthat, még akkor sem, ha nem egy, hanem kettő katona őrzi ott a békét.
Szóval ez a két emberes szolgálat akkora marhaság, hogy kevés ehhez fogható van itt a reptéren. Valaki gondolom megelégelte, talán a reptéri dolgozók valamelyik magas beosztású képviselője, és odaszólt a laktanyába, hogy ezt ne.
Persze ez feltételezés, csak hát nagyon is valószínű, hogy nem saját maguktól jutott a tisztjeink eszébe délután a köteléken, vagyis az eligazításon bejelenteni, hogy eltörölték a kettős szolgálatot az okmányoson.
Mindezt Knízner kopasz hadnagy Korlát százados társaságában jelentette be, csillogó szemekkel.
Őneki meg aztán végképp tényleg fingja nincs mi fán terem a reptér, de fennen hangoztatta most, hogy optimalizálnak, ésszerűbbé teszik a szolgálatot, mintha nem ők rendelték volna el a hülyeséget pár hónapja.
Knízner ostoba majom, azt hitte, most aztán hálával telve borulunk a lába elé, kicsit meg is hökkent, hogy sietve szétszéledtünk a mondandója után.
Látszott, hogy nem érti, az volt az arcán, hogy hisz jó hírt közölt, de nem értenek ezek a sorkatonák semmit.
Hogyne értenénk. Utáltuk azt a szolgálati helyet, de ketten beszélgetve gyorsabban ment az idő.
És csak ez számít, semmi más.
Minek örülnénk most?

 

Centi_30.jpg128

 

 

 

 

 

1988. január 12. kedd

Ma egy éve zuhant az országra az a tömérdek hó.

Olyannyira bevált a tegnapi pofátlan hazugságom, hogy csak ma délelőtt jutott eszébe valakinek, hogy még mindig herézek. Ezért gyorsan beraktak délutános szolgálatba Ferihegy 2-re.

rádió.jpgKivittem magammal a zsebrádióm. Aput kértem meg pár hónapja, hogy vegyen nekem egyet és egy szuperjó kis darabot vett. A szélei ezüstszínűek voltak, míg az eleje valami tompa kék műanyag, de nagyon ízlésesen kialakított skála mutatta, hová tekertem a potmétert, meg a hangszóró rácsozata is kellemesen egzakt látványt nyújtott.

Lapos teste pont ingzseb méretű volt, az antennát pedig egészen a borítás síkjáig be lehetett tolni. Kivittem, mert az a tervem, hogy ezentúl mindig nálam lesz.
Úgy a legjobb, hogy a rádiót a kabát külső zsebébe teszem, aztán bedugom a kezem is, úgy hogy az antennára ráhúzom a kabát ujját, ugyanitt visszavezetem a fülhallgató zsinórját.

Már pár méterről is észrevehetetlen.

Ha jön a löket, kiveszem a kezem a zsebemből, egyúttal kihúzom a csatlakozót, egy másik mozdulattal betolom az antennát a helyére és pillanatok alatt benyomom a zsinór végeit a kabátujjba és a gallér alá. Messziről úgy néz ki, mintha szerelvényt igazítanék, hogy ne ráncos szoknyában fogadjam a tiszteket.

Szóval tökéletes.
Annyiban nem az, hogy mivel mono, ezért csak egy fülhallgató van hozzá, és egy idő után cserélnem kell, át kell tennem az egyik fülemből a másikba, mert úgy éreztem, ha sokáig az egyikben hagyom, féloldalasan romlik a hallásom.

És mind a három adó bejön tökéletesen, a Petőfi, a Kossuth, a Bartók. A Petőfi a leghallgathatóbb rádió, néha egész jó magyar zenével, néha rock and roll vagy akár progresszív rock a sok vacak közt.
Azt hallgatom.
Nem ezeket a zenéket szeretem, de a másik két adó kínálatához viszonyítva ez áll hozzám a legközelebb.

De itt lenni nagyon jó így zenével. Még a giccs is jó lesz, mert csak aláfesti a képet.

Ha egy lépéssel hátrébb helyezkedem, magam elé engedem a zenét, hogy rajta szűrődjön keresztül a valóság, akkor minden egy zenés filmmé áll össze és én csak néző vagyok, így gyönyörködhetek a látványban, mert minden részlete valóban gyönyörű.

Egy repülőgép messziről csak a formájával, de közelről a tervezettségével, az idomaival, a technikai egyszerűségével és egyben bonyolultságával mind gyönyörű. De a reptér maga is, sci-fi filmbe illő szervezettségével, az egészével a részleteiben azt a gyönyörű jelenséget demonstrálja, hogy az emberiség képes ilyen csodát alkotni.
Ez az emberiség egyik csúcsteljesítménye.
És ámulatba ejt a csáp tartóoszlopainak vastagsága, a vontatókocsik célra tervezettsége, az erejük, a precíz lámpasor a felszállópálya mellett. És ha ezt az ember zenével aláfestve, hosszan elgondolkodva nézheti, az az igazán gyönyörű.

Ma este az ágyban fekve azon járt az agyam, hogy na talán ez.
Talán ez az élmény, megéri a másfél évet.
Ma a művészet legyőzte a valóságot.
Azt a valóságot, hogy katonaként állok ott.
Ma úgy telt el egy nap, hogy annyit adott, amennyit csak tudott. Pillanatok alatt eltelt és teljesen feltöltött.

Ha ezt csinálom, gyorsan eltelik, az a 128 nap, ami még hátra van.

rádió1.jpg

 

Centi_30.jpg176

 

 

 

 

November 25. Szerda


Tegnap véget ért az EÜ szabadság, de csak ma vittek szolgálatba.
Délelőtt Ferihegy 1-re.
Utána egy Ultra Rövid Ugrással. rögtön délutánra beosztottak Transit-őrségbe.

Egy szerencsétlen palesztin fickóra vigyáztam.

Azzal küldtek be hozzá, hogy igen nagy a szökés kockázata, nagyon figyeljek rá.
És hogy amúgy meg folyamatosan pofázik, de arra meg ne figyeljek.

Kicsi, törékeny alkatú, barna férfi volt. Amint beléptem felugrott és nyújtott karral jött felém bemutatkozni. Kicsit visszarettentem, észre is vette, lassított és mikor felengedtem, kezet ráztunk.
Leültetett és mesélni kezdett.

Nem értem, nem értem, mondtam neki néhányszor magyarul és kapcsolt, átváltott arra a pantomim előadásra, ami Abuval is segített szót érteni.

arafat.jpgAzt mondta, a PFSZ tagja, ha visszaküldik Izraelbe biztos kivégzik. Mutogatta a családja fényképét. Ez a felesége, az ott a két fia, az meg a nagylánya, ott hátul.

– Látom, yes, yes.

Aztán úgy tesz, mintha széttépné a képet és a darabjait a háta mögé dobná. Az ég felé mutat, igen, mutatja, mind az égben vannak.
Ott vannak.

Majd az ölében forgatja a képet, fátyolos szemmel mered rá vagy mellé.

Aztán hirtelen felugrik.

– Israel you know Israel...

– Yes, Izrael!

– Army!

Igen értem, katonaság.

Ratatata... ráz egy képzeletbeli géppisztolyt.

A feleségem, a lányom és a két fiam, mutatja a képen.

A feleség, a lány, és a két fiú.

– Yes, all family.

– Família?

– Yes, familia.

Az egész családja! Aztakurva! Mindet megölték neki.

Aztán közelebb húzódik és mesél tovább.

Nagy fájdalma volt emiatt, magyarázza, aztán kétségbe esett, végül dühös lett.
Nagyon.
Fegyvert szerzett és lőtte Izraelt. Lőtte éjjel, lőtte nappal és nekem az a gyanúm támadt, hogy lőtte ahol érte és igen, asszonyt és gyereket is.

Az a tűz, ami a szemében játszott, az nagyon is igazolja ezt a feltevést.
Aztán menekülnie kellett, mondja, ide jött, de nem engedik be az országba. Pedig neki azt mondták, ide be lehet jönni, innen nem küldik el.
De nem engedik be. Sőt sehova nem engedik, visszatoloncolják Izraelbe.
Ott biztos, hogy kivégzik.

– Ott kivégeznek.

Többféle változatban játssza el nekem, a torkára mutogat, hogy egyszerűen csak elvágják a torkát, kötelet hurkol a nyakába, hogy felakasztják, vagy lelövik. Az a gyanúm támadt, óvatosan befolyásolni próbál, valami segítséget vár, de nem tehettem semmit. Vigasztalásképp elmutogattam neki, hogy nem csak vele vagyunk ilyenek, és hogy Carlost is pár napja tettük ki innen.

Először megdermedt, nézett rám, s hosszan hallgatott.

Majd annyit kérdezett:

– Carlos?

– Yes, Yes, mutogatom, hogy fegyveres. A Carlos.

– Nincs itt? – kérdi a földre mutogatva.

– Nincs. Pár napja repülő, shh... Valahová el.

Nem közölhettem valami jó hírt, mert egész kicsire összement.

Biztos kivégeznek, mutogatja a torkát, a kötelet, a főbelövést.

Egészen megsajnáltam.

Kurva élet!

Mi közöm nekem ehhez? Miért én vagyok egy halálra készülőnek az utolsó mentsvár és ha igen, ha az vagyok, miért az a feladatom, hogy megfosszam a reménytől mégis, hogy elősegítsem a kivégzését.
Mert szívem szerint elengedném.
Lehet, hogy nagyon ronda dolgokat tett. De basszus, megölték a családját.
Persze ki tudja, hogy ez a szerencsétlen nem ölt-e már korábban is családokat.
Nem tudom.
De nem akarom senkinek a halálát elősegíteni.
Ebben nem akarok részt venni.

Persze, azért elengedni sem akartam. Legalábbis lábon kéne lőnöm magam, hogy ő volt és utána elengedni. Így lenne hiteles, de ezt azért mégse.


Rendes volt, mert nem szökött meg az alatt az egy alkalom alatt sem, amit akaratom kívül biztosítottam neki.

Tíz körül mikor a reptér elcsendesült és azt hittem, ketten maradtunk a palesztinnal az épületben, megjelent a Tranzitban Babarcsi zászlós.

Azt hittem ellenőrizni jött, összecsaptam a bokám, de nem érdekelte, legyintett.
Igazából a nevén kívül semmit nem tudok róla, a laktanyába sose jár, és hogy itt mi a feladata az rejtély, mert az itteni posztokat mind magasabb rangú tisztek töltik be. Atyaian átkarolta a vállam, lenyomott az ülésre és mellém ült.

– Na fiam, mi a helyzet?

– Jelentem, semmi rendkívüli nem történt.

– És az? Azzal mi van?

A férfi megérezte, hogy róla van szó, már szólt volna, de Barsi megelőzte, eltávolodott tőle, ezáltal tőlem is és egyetlen kézmozdulattal leállította. Nem ért hozzá, de benne volt, hogy neked most itt nem osztottunk lapot.

– Na mi van ezzel?

Dőlt belőle a cefreszag, billegett a széken.

– Jelentem, palesztin. Visszaviszik Izraelbe, kivégzik majd.

– Na, és miért?

Elmondtam amit tudtam, Carlost nem említettem, úgy éreztem, ezt a fickónak se kellett volna.

De Babarcsi legyintett – Hazudnak ezek, mint a vízfolyás. Megölték a családját, mi?

– Mi van? – fordult a férfi felé. – Family kaput? He? Family kaput?

A palesztin pasi szeme rám villant, szét akartam tárni a karom, de Babarcsi megbökött.

– Na kérdezd meg tőle, hogy miket csinált? Kérdezd meg, hogy kiket ölt meg?

Azt a pantomim előadást, amivel megkérdezhetném, nem akartam Babarcsi előtt bemutatni, szarul is éreztem magam, mintha elárultam volna az őrizetest, ezért csak széttárt karral pislogtam, nem tudok én ezzel beszélni, amit tudok, azt is a váltásom mondta.

– Ejjj, az Isten faszát! – horkant fel a zászlós és a fickó elé penderült.

– Na mit műveltél sunyiképű?

Az ember össze töpörödött, egyáltalán nem látszott félelmetes harcosnak.

Babarcsi nem hagyta.

Na gyerünk! Gyerekeket erőszakoltál, mi? Vagy miket? Mondjad!

De ekkor már a férfi ingnyakát szorongatta és ordított fröcsögő szájjal.

– Mondjad, kit öltél meg?

Kurva szar helyzet.
Itt egy arc, akinek a védelme az én feladatom. Most határozottan elkelne neki a védelem.
Meg kell védenem, hogy elvihessék meghalni. A másik meg a felettesem, részeg és erőszakos.

Tennem kellett valamit.

– Zászlós elvtárs!

Megfogtam a karját és igyekeztem hátrébb húzni.

– Zászlós elvtárs, nem fogja tudni elmondani, nem beszél magyarul, talán egy tolmács kellene.

Indulatosan rántotta el a karját.

– Maga fiam meg ne fogdosson! Nekem ne mondja meg, mit kéne! Megértette? Meg fogja ez mondani, tudom én, hogy kell ezekkel bánni!

Szerencsétlen faszit az ingénél fogva igyekezett lerántani a padról, az meg védekezni sem mert.

– Zászlós elvtárs! Zászlós elvtárs! – kiabáltam de nem segített. Valamit tennem kell, ez kezd nagyon eldurvulni.

Ekkor megragadtam erősen a karját, meg a palesztinét is és erővel szétrántottam őket. A fickó beiszkolt a sarokba, én meg közelharcba kezdtem Babarcsival. Lökdösődtünk, igyekeztem túlkiabálni, hogy felszólítom, hogy hagyja el a Tranzit területét!

– A Tranzit és ennek a személynek a biztonságát nekem kell biztosítanom. Most úgy ítélem meg, hogy közbe kell lépnem, veszélyben érzem a biztonságát. Felszólítom, hogy hagyja el a Tranzit területét!

Próbáltam hivatalos szöveget kanyarítani neki, hátha valamelyik katonai formula észhez téríti és rájön, hogy igazam van, nem tehetek mást, de nem hatott.

Megragadta a vállam, én is az övét, tépkedtük egymást, ellöktem, ő visszalökött, és közben fröcsögött belőle az öntudat:

Ő egy zászlós, az engedélye nélkül rá se nézhetnék. Ha tehetné, lelőne, mint a kutyát, ahogy ezt régen csinálták, de akkor legalább fegyelem volt! Azonnal vágjam vigyázzba magam, mielőtt szájba vág, és jelentsek.

Felhívtam a figyelmét, hogy Ő viszont az én engedélyem, és az ügyeletes tiszt engedélye nélkül hatolt be az általam őrzött területre, veszélyesnek ítélem az általam őrzött személyre nézve, és azonnal távozzon, de hirtelen valahogy kiszabadult az egyik keze és lekevert egy pofont.
Nem ért el nagyon, a sapkám sem esett le, viszont lezuhant a rostély.

Nekirontottam, a karját oldalra ütöttem megfogtam a zubbonyát, mint a cselgáncsruhát.

– Menj a picsába, te hülye állat! – ordítottam rá. Megrántottam magam felé, és mivel meglendült valóban a teste, már könnyedén el tudtam oldalirányba mozdítani. Félkört tettünk le együtt, ezáltal én szembe lettem az ajtóval, ő meg háttal. És teljes erőmmel afelé toltam.
A kurva anyádra a te kurva anyáddal feleltem.
Láttam, hogy az egyik kezével a pisztolytáska felé nyúlkál, de érdekes módon nem ijedtem meg, hanem csak annyit tudtam, nem hagyhatom. A vállánál fogva taszigáltam, de a kezére kellett ütnöm. Olyan lendülettel tettem, hogy véletlenül letéptem az egyik váll-lapját.
Az a földre esett, ő is meglátta, meg azt is, hogy mekkora erővel ütöttem a kezére. Felbőgött, de így védtelen lett. Egy határozott mozdulattal kilöktem a csapóajtón, még egy két lépést toltam, hogy ne tudjon azonnal visszajönni, közben ütéseket kaptam a mellemre és kerültem el a fejemre irányulókat, végül egy nagy ütést én is bevittem a mellére, amitől megtántorodott, így én visszaiszkoltam a Tranzitba és ráfordítottam a kulcsot. Beálltam az ajtó mellé viszonylag takarásba, odaugrott a palesztin is, de Babarcsi nem vett elő pisztolyt, csak ráütött egyet ököllel az ajtóra, beordított még, hogy kicsinál, végem van, aztán elcsendesedett.

 

Gondolom milyen patália lesz ebből a századnál! Lehajoltam a zászlósi váll-lapért és zsebre vágtam.
Összeverekedtem egy zászlóssal! A kurva élet!
Milyen híre, következménye lesz ennek?

Két óra múlva leváltottak pihenni, Babarcsi már nem volt az ajtó előtt, mikor a váltást beengedtem. Benn a kutató ügyeleten nem említette senki, gondolom akkor majd holnap a századnál.
A palesztin emberem rendes volt, nem surrant ki míg Babarcsival dulakodtam, szóval most nyugi van.
Aludtam pár órát, majd hajnalban visszaküldtek váltani.

Jött ki a társam, egy kisberben kölök, mondta, hogy szétmegy a feje, annyit beszélt hozzá a palesztin, de próbált úgy csinálni, mintha nem is hallaná.

– Mi a szart tud ez ennyit beszélni?

Nem mondtam el, amit én megtudtam, csak beültem mellé. Nekem már nem beszélt sokat, szomorúan hallgattunk, míg jöttek érte az izraeli biztonsági szolgálat emberei egy LRI-s földi utaskísérővel. A palesztin kezet nyújtott, éreztem, hogy reszket, még egyszer visszaintett messzebbről és nem sokkal később eltűnt.

Valószínűleg végleg.

Centi_30.jpg322

 

 

 

Július 2. Csütörtök

Valamiért 16 órát pihenek. Nem is az az érdekes, hogy ennyi pihenőt kaptam, hanem, hogy nem rendeltek kihallgatásra, hagytak aludni, pihenni.

Délután végre hetek óta először, Ferihegy 2-re rendeltek kampós szolgálatra.

Az okmányosra tettek ki. Ilyen poszt F1-en nincs is. Ferihegy 2-n viszont az összes be- és kijövő járművet ellenőrizni kell.

Csak igazolvánnyal lehet behajtani.

Igazolványból van sokféle. 


 

Fejes hadnagy löketet tartott. Kis nyegle, hivatásos. Mindig a reptéren teljesít szolgálatot, a laktanyában sose láttuk. Mert ő nem foglalkozik kölkökkel. Ő határőr.

Nem olyan szarkupac, mint én.

Aki, ha akarja, ha nem, határőr.

Akinek rabságban a személyisége, nem számít ki ő amúgy, most határőr. Aki itt áll a földeken, mint egy paraszt.

Egy gyalog.

Nem úgy, mint a hadnagy.

Ő igazi határőr.

Választotta ezt.

Találkozik külföldiekkel.

Úrként viselkedik velük.

Úrként viselkednek vele.

Mert Úr!

 SANY0100.jpg

Úr. Persze.

Szabályosan belémkötött.

Hogy miért nem kutatom át a beérkező buszt? Itt bárki jöhet-mehet? Nem nekem kéne figyelnem arra, hogy ez ne valósuljon meg? Menjek ezentúl fel mindre és kutassam át!

 

Megpróbáltam.

Felesleges kardcsörtetés, ahogy végigkongatom a fegyver csövével, markolatával a kapaszkodókat.

Csak így tudom. Nem férek el máshogy az ülések közt.

De kintről a nagy részüknél látszik az ablakon keresztül, hogy nem rejtegetnek határsértőt.

A sofőrök alig leplezett idegességgel nézik végig a szereplésem, de nem teszik szóvá, lehet, hogy ez egy jóindulatú megbocsátás, de lehet, hogy csak sima ellenséges egykedvűség.

Mindenesetre azt ők is pontosan tudják, hogy semmi értelme nincs.

 

De persze nem is erre hivatkoztam, mikor érveltem a nagyfejű Fejes hadnagynak, hanem, hogy eddig ez nem szerepelt a parancsban.

Este mondja az alegység ügyeletes, hogy be vagyok írva kihallgatásra. A faszkalap Fejes, csak felnyomott.

Kérdezi az AEÜ, hogy mi a szart csinálok? Ez a héten a harmadik!

Hogy mit?

A dolgomat.

Itt vagyok.

Rendelkezésre állok.

 

Érkezett egy új kutya.

(Részletek az elméleti oktatáson készített jegyzeteimből)

Okmányellenőrző járőr feladata

Határ- illetve kivezető utak ellenőrzése igazolvánnyal nem rendelkező személyek és járművek feltartóztatása és jelentése.

 

Reptéri igazolványok és engedélyek

  1. 1.       Állandó fényképes igazolvány

    Piros „S” igazolvány: érvényes tranzit, útlevél- és vámvizsgálat területére, határterületre, telefonközpont, műszaki előtér, hangár területére, BM Kormányőrség, BM Légi rendészeti bázisára, iroda és raktár területre érvényes.

    Piros „1” igazolvány: érvényes tranzit, útlevél- és vámvizsgálat, határterület, műszaki előtér, hangárok, iroda- és raktár.

    Piros „2” igazolvány: érvényes tranzit, útlevél- és vámvizsgálat, iroda és raktár.

    Sárga „1” igazolvány: határterületre, műszaki előtér, hangár, iroda és raktár.

    Sárga „2” igazolvány: műszaki előtér, hangár, iroda és raktár.

    Zöld igazolvány: telefonközpont, irodák és raktárak.

    Kék „1” igazolvány: BM Kormányőrség, irodák és raktárak.

    Kék „2” igazolvány: BM Légi rendészet bázisára, iroda, raktár.

    Fehér igazolvány: iroda, raktár.

Kiegészítő igazolványok

Temporelli igazolvány: időszakos, csak a munka elvégzésének idejére és csak megbízólevéllel együtt érvényes fényképes igazolvány, személyi igazolvánnyal együtt érvényes.

Bianco igazolvány: csak egy másik, fényképes igazolvánnyal érvényes.

Vizitor: bejelentett látogatók részére adják ki.

Képviselő igazolvány: személyhez kötött, arcképes, légitársaság képviselői kapják. Érvényes: tranzit, útlevél- és vámvizsgálat, határterületre, irodai előtéren és arra a gépre, aminek a képviselője
.

 

Centi_30.jpg340

 

 

 

Június 14. Vasárnap

Tegnap délutános szolgálatba vittek Ferihegy 1-re. Kampós voltam, kutya nélkül.

Most már elég meleg van így délutánonként. Hátraraktak 4 órára az Öreg betonra. Ez a legtávolabbi repülőgép parkoló. Ide állnak a tehergépek, meg a kisgépek. Tehergép nem állt benn, és kisgépből is csak egy. Egy igen picike. Most láttam először ilyen közelről négyüléses gépet. Nagyon kis bájos, mindene olyan, mint a nagyoknak, de egészen apró. Mint egy makett. Hihetetlen, hogy repülni tud. És tud.

kisrepülő.jpg

De a szárnya az olyan alacsony, hogy nem férek be alá, pedig közel s távol az az egyetlen hely, ahol árnyék van. Következésképp sehol nincs. És azért elég meleg a gyakorló felső is. Lassan jöhetne az országos parancs, hogy levehetjük.

Megsülök.

A fegyver tiszta fém.

Átforrósodva égeti az oldalam.

Jó volna inni valamit.

 

Este visszavisznek a laktanyába, ahol az alegységügyeletes azzal fogad, hogy holnap nem ugrok rövidet, délutánra megyek.

Vagyis van egész 16 órám!

16 óra pihenőm egyben, megszakítás nélkül.

Legalább hét órát alszom majd!

 

Sosem értem, ki és mi alapján lesz beosztva az egyik vagy a másik reptérre, vagy, hogy mikor megy szolgálatba. Engem ma délután visszaküldtek Ferihegy 1-re, holott tegnap is ott voltam.

Kutyás szolgálatba jöttem végre. Választhattam őrkutyát. Az enyém, Lux még nagyon kicsi, hónapokig nem lehet majd még szolgálatba vinni. Ma a legszebbet akartam kivinni. Szemit, az ónémet juhászt.. Nem tudom, honnan jött az ötlet, hogy ma gyönyörködni akarok benne.

Gyönyörű szép jószág. Velőt remegtető nézése van. Nagyon nyugodt, és amikor rád néz, a vesédbe lát. Tudja a gondolataid. De okos jóság van a szemében, azt jelzi, ne aggódj, biztonságban vannak.

mollyszemi.JPG

Kiküldenek az Öregbeton mögé megint. Az olyan messze van, hogy negyed óra, míg odaérek. Szándékosan nagyobbat kerültem, hogy el tudjak menni az előtér üvegfala mellett, és végig, míg haladok mellette, nézem magam ezzel a csodaszép állattal. Kinn a pusztában meg igyekeztem vele szemkontaktust teremteni, mert borzongatóan jó volt kitárulkozni előtte. Mesélni kezdtem neki. Editről, hogy mit érzek iránta és mit érzek jobban, szeretem-e vagy már csak dugni akarok. Meg arról is, hogy látom, hogy neki őrkutyának se könnyű, meg úgy egyáltalán, milyen életünk is van nekünk, kettőnknek.

Elrepült így az idő, és csak akkor érzékeltem a külvilágot, amikor Szemi hátát végigsimítottam és szinte perzselte a tenyerem a szőre. Akkor tudatosult, hogy órák óta a tűző napon állunk.

Hogy a pihenőidőmben lehűljek teljesen, felsikálom az egész kutügyet vagyis kutató ügyeletet. Ez az a helyőrség, ahol a szolgálat alatt pihenünk, illetve ez a kutató ügyeletes tiszt, a KÜTI bázisa. Ő az, aki megszervezi ki, hova, mikor és mennyi időre menjen ki a gépekhez a betonra.

És az ő joga takarítást elrendelni, most például nekem. Nem nagyon értem, mert hárman vagyunk benn, az egyikük korosztályom, a másik egy kopasz kampós. Miért nem ő takarít? Illetve ők miért nem? Miért én, egyedül?

Ezek azok a kérdések, amit nem lehet feltenni. Mert ez nem kiindulási alap. Ugyanis a katonaság egy roppant demokratikus intézmény, nem tesz különbséget, ember-ember, katona és katona közt. Az, hogy az egyik előbb vonult, mint a másik, senkit semmire nem jogosít. Magyarul, ha nekem mondja a tiszt, hogy takarítsak, akkor nekem kell. Utána dohoghatok magamban, ahogy tettem is, de mást nem tehetek. Mikor elkészültem, mondta a csüti, hogy reméli, lehűltem eléggé és kibírom most már az éjszakás váltásig kinn.

Hát persze.

Centi_30.jpg344

 

 

 

Június 10. Szerda

28 hete vagyok katona. Kereken 50 hét van hátra.


Majdnem megszakadtam az éjjel.
Két óra pihenővel kezdtem, aztán 4 órát álltam éjféltől az előtér szolgálati helyen. Ez a reptéri várótermek belső, a beton felé néző oldala, innen viszik a buszok az utasokat a gépekhez. Semmi izgalmas nincs, mert minden zárva van, az összes fém- és üvegajtót amúgy is mindig zárva tartják, de ezt csak most éjszaka tudtam ellenőrizni.
Nincs egyetlen zug sem, ahol el lehetne bújni, annyira nyílt terep, hogy azonnal látszik, ha nem vagyok a helyemen. Szerencsére a kutató ügyelettől legalább 500 méterre esik, hosszan kell kigyalogolni idáig, ha valaki ellenőrizni jön, kocsiba ül, így azt messziről meglátom.

Az épület üvegablakai visszatükrözik az éjszakai reptér képét, benne vagyok én és az az irgalmatlan tér, ahol senki más nincs. Messze valahol a távolban a gépeknél van a legközelebbi társam.
Találtam egy kerekesszéket, de nem mertem beleülni, ki tudja, bentről az üvegen keresztül ki lát engem. 4-ig járkáltam fel s alá, majd egy óra pihenőre hívtak be. Már kinn is nehezemre esett ébren maradni, néha negyed órán keresztül álltam a tolószékkel szemben, és beleképzeltem magam, ahogy elterpeszkedem benne és szunyókálok.
előtér1.jpg
Ilyenkor le-lecsukódott a szemem, és mint valami tájfun, sodorta el a tudatom a fáradtság.
Az ébresztő a következő egy órás szolgálat előtt 4:50-kor összetört teljesen. Éreztem, ahogy a belső szerveim kristályként pattannak el, a darabjai lehullanak a lábaimba és minden lépésnél éktelen csörgés hasít a tudatomba, karistolja az agyam. Rázott a hideg, a szemeim állandóan lecsukódtak, nem volt erőm emelni a lábam, csak toltam az aszfalton előrébb.

Miután reggel visszaérkeztünk a századhoz, a lefekvés előtt szekrényrend ellenőrzés volt, rendbe kellett tennünk mindent és megvárni, míg a századparancsnok végigjárja a körleteket. Nem is értem, nem ő szokott ezzel foglalkozni. Mindenesetre így elvett tőlünk egy órát, mert nyolckor tudtunk csak lefeküdni.

Viszont 11:40-kor ébresztettek is. Lerendelték a pihenősöket külső körletre, vagyis udvartakarításra. Mondta az alegységügyeletes, hogy igyekezzek utána ebédelni, mert megyek délutános szolgálatba.

Vagyis megjött az első rettegett Rövid Ugrás.

rövid ugrás.jpgA Rövid Ugrás az a helyzet, amikor létszámhiány miatt, vagy csak egyszerűen szívatásból rögtön betesznek a következő szolgálatba, ahogy most engem is. Pár órája adtam le az éjszakás szolgálatot, reggel 6-kor és már megyek is délután 2-re vissza. Így két szolgálat között csak 8 óra telik el, de ebben benne van minden, a váltás a szolgálati helyeken, a kitárazás, töltények leadása, visszaút a reptérről a laktanyába, leadja az ember a fegyvert, reggelizik, levetkőzik, fürdik, alszik, ébred, borotválkozik, felöltözik, ebédel, felveszi a fegyvert és 40 perccel a szolgálat kezdete előtt elindul a szolgálati helyre, töltények felvétele, betárazás, és a váltás. Mindezt 8 óra alatt, így kb. 4 óra marad alvásra. Vagy kevesebb, mert ma nekem csak három óra negyven perc jutott.

Azt mondják sok Rövid Ugrás hihetetlen mód megterheli a szervezetet, nem sokat lehet bírni egymás után.

Ferihegy 1-en voltam ma megint, kitettek a hátsó betonra, szemben az előtér szolgálattal, ahol éjszaka álltam, csak ez az a hely, ahova a gépeket állítják várakozni. Míg kinn álltam megérkezett egy líbiai gép, a Libian Air. Ilyenkor már minden autó, mindenki, aki szolgáltatást végez, ott gyülekezik, ahova a gép begurul. Még ki sem nyílnak az ajtók, az aggregátoros teherautó már rácsatlakozik és a tartálykocsiból már töltik bele a kerozint. Miután az utasokat elszállították, a stewardessek átvizsgálják a gép utasterét, összeszedik a nekik fontos dolgokat, majd intenek a takarítóknak, akik ellepik a gépet és rendet tesznek.
Amíg a stewardess a gépen dolgozik, van esély kérni tőle valamit. Odaálltam a hátsó lépcső alá, ugyanis a gépeknél a konyha hátul van. Fenn egy fiatal arab férfi volt az egyik légi utaskísérő, ő jött-ment folyamatosan. Én le se vettem róla a szemem, hogyha oldalra pillant, nehogy elszalasszam. Nem éreztem jól magam, mert múltkor nem egyedül csináltam, akkor jó móka volt, így egyedül elég szánalmas kuncsorgásnak tűnt, de aki nem ciház az béna, tehát ciházni, lejmolni kell. Meg ugye, meg lehet enni, amit kap az ember.
Az meg jó.

Az nem, hogy úgy éreztem, kényelmetlen neki a jelenlétem, sohasem nézett ki az ajtón, illetve egyszer, ugyan határozottan felém, de mellettem el, hogy ne találkozzon a tekintetünk. Gondolom, csak kíváncsi volt, hogy még mindig ott vagyok-e. De aztán kiderült, hogy csak azért nem figyelt rám, mert dolga volt, amint elkészült kimosolygott az ajtóból és ledobott nekem két doboz kólát és egy nagy nejlonba csomagolt csípős tonhalas szendvicset. Nagyon büszke voltam magamra, egyrészt most ettem életemben először külföldi ország idegen embere által készített fura ízvilágú ételéből, másrészt, sikerült ételt kuncsorognom, nem olyan nehéz ez, menni fog.
Az egyik doboz kólát feltűnés nélkül a váltásom kezébe nyomtam, persze ez ugyan rendes dolog, de igazából csak azzal akartam elbüszkélkedni, hogy még felesleget is szereztem.

Olyan profi kéregető vagyok.

Ferihegy 1, szolgálati utasítások (Az elméleti oktatáson általam készített jegyzet részletei):

Előtérszolgálat feladata:

-          a beszállító járatok biztosítása az Induló oldalon

-          az Érkező oldalon a kiszállító járatok biztosítása

-          a Szolgálati átjáróból kijövők biztosítása

-          járművek és gyalogosok igazoltatása

-          beszállítás előtt, a kiszállás után a busz átvizsgálása

Főfeladat a kijáratok közötti keveredés megakadályozása.

A Kijárat és a busz vége között a HÖR-ön kívül senki nem tartózkodhat.

Kormánygép zárás, jelentési kötelezettség kisgép érkezés, mentő megjelenésekor és gyanús mozgás esetén.


Gépállóhely biztosító szolgálat feladata

Ki- és beszállítás biztosítása.  Minden gépet érkezéstől indulásig biztosítani, a gépek kiszolgáló személyek igazoltatása, baleseti rendszabályok betartása és betartatása az ott dolgozókkal.

Gépek biztonságának biztosítása, illetéktelen személy feljutásának megakadályozása.

Külföldi gépet nem, de MALÉV árus gépeket kell kutatni. A katonát utasok nem vehetik körül.

Fokozott biztosítási kötelezettség: SU, PAN-AM, iraki, iráni

Centi_30.jpg345

 

 

 

Június 9. Kedd

Éjszaka volt az első éles szolgálatom egyedül, kutyával. Mivel szerettem volna minél több szabadságot adni neki, ezért Ködit vittem ki magammal.

Hát nem lesz a kedvencem az éjszakai szolgálat.
Nagyon...nagyon kifáraszt.
Tíztől kezdődik, engem egyből kiküldtek három órára. Vagyis a kiválasztott őrhelyen a reptéren járőröznöm kellett. Aztán egy órát pihentem, majd kimentem két órára, vissza a szolgálati helyre. Újabb óra pihenő és végül még egy óra a betonon az úgynevezett gépállóhelyen, a reggeli indulásra váró gépek parkolóhelye mögött. Ferihegy 2-n voltam.

A kutatóügyelet az ultramodern épület legszélén, a keleti oldalán helyezkedett el. A bejárati ajtó egy folyosóra nyílt, amely egyenesen az épület belseje felé hatolt, és a tisztítószer raktár, a takarítók pihenői és a WC ágazott le belőle. A bejárathoz legközelebb eső helység volt a kutatóügyelet. Három helységből álló együttes volt, parancsnoki szoba, legénységi pihenő és egy egyszerű teakonyha.
A legénységi pihenő csak az ücsörgésre lett felkészítve, székek voltak benn, aludni csak a linóleumon lehet, de amúgy ez nem szabályos, elvileg nem lenne szabad. Azonban most kipróbáltam. Szinte lehetetlen anélkül bírni. Éjjel egy órakor berendeltek pihenőre és a következő órában hajnal kettőig alvás nélkül kellene kibírni. Le vannak kapcsolva a villanyok, csak a kutató ügyeletes tiszt szobájában ég egy asztali lámpa, ilyenkor mindenkinek zavarja a szemét a fény, a széken ülve, lehetetlen nem elbóbiskolni. De ott aludni is lehetetlen, ezért az ember lekucorodik a linóleumra és az ébresztőig szendereg. Az tíz perccel a váltás előtt érkezik, mint derült égből a villámcsapás, az ember azt se tudja, hol van, úgy érzi nincs egy perce, hogy letette a fejét.

Csengett a fülem sokáig, olyan durván téptem ki magam az álomból. Mintha fejbe vágtak volna, úgy botladoztam ki Ködivel kettőtől négyig járőrözni. Szabadságot akartam neki adni, ehelyett türelmesen igazodik az imbolygó tyúklépéseimhez. Néha felnézett rám, hogy jól vagyok-e, de egy mosollyal sem tudtam viszonozni.

Mikor visszarendeltek újra, a fegyverem már csukott szemmel teszem be a fegyverszekrénybe, és rögtön utána összegömbölyödöm a padlón. 4:50-ig alhatom. 36 perc. Utána nincs idő hosszan ébredezni, nyújtózkodni, az ügyeletes megrugdossa a bakancs talpát jelezvén, hogy idő van, az ember ijedten kapja ki a fejét az álmából és pislog bele a valóságba, de ez csak a kezdő lendület, a kéz már tolja fel a felsőtestet, aztán a harmadik pislogás után már a hátán a fegyver, oldalán a rádió és kötözgeti kinn a pórázt a kerítés mellett.
Még egy óra hatig.
A reggel mindig öttől hétig a leghidegebb, amikor még nem süt nap, de már világos van. Akkor valahogy borzalmasan lehűl a levegő, vagy magas lesz a páratartalom, de ilyenkor nagyon lehet fázni. Álmosan meg végképp úgy vacog az ember, mint egy varrógép. Ködi előbb vette észre a váltást, én az ő testtartásából jövök rá. Olyan feszülten állt be a beton fele, hogy muszáj volt megnéznem mit figyel. És hát a váltást. Ködin nem segítettem ma egyáltalán, de legalább megvolt az első önálló kutyás szolgálatom. Igazából az egészben egyetlen dologtól féltem. A szolgálati helyekre IFÁ-val visznek minket ki. Az IFA platója majdnem mellmagasságban kezdődik, mert ez az összkerék meghajtású IFA, magasabb építésű, ballonosabb gumikkal.

milstory.blogrepublik.eu_2011_11_23_320_hatarzaras.jpg(kép forrása: milstory.blogrepublik.eu/2011/11/23/320_hatarzaras/)

Ide kell felemelni és innen kell levenni is a kutyát. A gerincét védi ez a szabály, de nehezek az állatok és az egész műveletet valahogy méltatlannak érzem hozzájuk. Félelmet nem ismerő élő fegyver és ölbe teszik a kocsira. De végül jól sikerül, nem ejtem el, nem ellenkezett. A melle alá és a feneke alá kell nyúlnom. De Ködinek láthatóan nem derogált mindez, sőt amikor szolgálat után leemeltem a platóról, úgy állt oda a széléhez, mintha hordszékbe emelném, felszegett állal, büszkén.

A szolgálat és a hozzá tartozó felszerelés, lőszer, rádió leadása után elindul velünk az IFA a kutyakonyhára, ahol visszaviszem Ködit a kennelbe, majd megyünk tovább a laktanyába. Ott először felsorakozunk a csüti előtt, majd ha ő elengedett, leadjuk a fegyvert, lecuccolunk és gyorsan megreggelizünk. Mire mindezzel készen vagyunk, 7 óra van. Ekkor fekszünk le.

Másoknak ez az ébresztő, így a körletben ugyanúgy zajlik az élet, mint máskor, a pihenőidősök beszélgetnek, takarítanak, járkálnak ki-be. A folyosóról behallatszik az ügyeletes kiabálása, vagyis nem a legideálisabb így pihenni.

Röviden és konkrétan szar.

Kettőkor ébresztettek, részt vettem a köteléken, ahol megtudtam a következő szolgálatom kezdetét. Éjszakára megyek Ferihegy 1-re kampósnak vagyis kutya nélkül.



Centi_30.jpg367

 

 

 

Május 18. Hétfő

Szóval a 2. századhoz kerültem, a ferihegyi reptéri őrszolgálatosokhoz..

Leadtam az őrszolgálatot reggel, rögtön hivatott a Cupi. Hivatalosan is megerősítette, áthelyeztek. Viszont rossz hírt is közölt, hogy a Szadó őrnagy a 2. század parancsnoka megtiltotta, hogy kutyás legyek. A pihenőidőm rovására kértem kihallgatást tőle, de ő csak később tudott foglalkozni velem, így Szilasihoz mentem először. Annyit mondott, hogy minden tisztnek nagyon rossz rólam a véleménye, így például Korlát századosnak is, aki azt mondta, hogy mivel tulajdonképpen büntetésként kerülök át, nem akar ilyen jó helyre betenni. Mikor végre bejutottam hozzá, az őrnagy is ugyanezt mondta.
Érezzem ezt büntetésnek.
De jeleztem, hogy én kértem át magam, fél éve minden laktanyában, minden fórumon azt igyekeztem elintézni, hogy mentsenek fel a konyhai szolgálat alól és hadd kapjak határőrizeti feladatot, de csak legyintett, hogy ide nem helyeznek kérésre senkit, ilyesmiről külön bizottság határoz és úgy tudja ilyen előtt nem kellett megjelennem.

bizott.jpg


Ezt jól tudja. Faszom, milyen bizottság? Miért nem mondta ezt senki? Hogy kellett volna elintéznem, kit kellett volna felkeresni? Hol csúsztam el? Hogyhogy nem rajtam múlt? Azt hittem mindent megteszek, mit kellett volna még?

Az, aki idekerül, mondta, azért kerül ide, mert nem látta el eddig jól a feladatát, azokat helyezik át, akit fegyelmi okokból, rendet tanulni tesznek ide.

 

De ne már! Mi baj lett volna velem? Elláttam a szolgálatot tisztességgel, ki mondja, hogy nem? Mindent rendben megcsináltam, amit kellett. Kivettem a részem a takarításokból, figyeltem a mennyiségre, minőségre, elláttam a reptéri szolgálatokat felküldött élelemmel.

De hiába mondtam bármit, az őrnagy mindenre legyintett, ő nem tudja mit csináltam, azt nekem kell tudni, nem is érdekli, az a tény, hogy itt vagyok, a bukásomat jelzi, a határőrség állományában leszerepeltem, egy esélyem van, itt kell megtanulnom majd keservvel, hogy mi a rend.

És ő megígéri nekem, meg fogom, ezért kezeskedik.

Centi_30.jpg374

 

 

 

Május 11. Hétfő

Lökött az Ecet őrnagy a konyhán. Nagyon ritkán látni, van néhány tiszt, akinek csak a nevét hallottuk, de ők maguk ritkán jelentek meg. Ilyenek azok a tisztek, akik hadműveleti tiszti szolgálatot adják a két reptéren. Nagyon ritkán jönnek le a laktanyába. Az ilyen tisztekről az a vélemény, hogy ők értenek talán valamihez, talán ők azok, akiknek van valami sütnivalójuk, ha már ilyen fontos beosztást kaptak. Mivel szinte sose látjuk őket, minden reményünket beléjük helyezzük, most már csak ők védhetik meg a mundér becsületét, ugyanis az látszik, hogy a laktanyabelieknek nem megy.
A mundér becsülete.

Az itt nagyon hiányzik.

Mert milyen feladata van egy tisztnek a laktanyában? Mi is a munkája? Katonai jogszabályokkal biztosított, felnagyított előjogokkal basáskodnak egy csapat védtelen kölök fölött. Sima börtönőrök, nevelőintézeti felügyelők, ártatlanul elzárt kamaszokkal kegyetlenkedők. Fontoskodva, teátrális keretek közt, giccses liturgiával követelik meg a tiszteletet, amire egyáltalán nem szolgáltak rá.
Munka ez?
Érdem nélküli, a rendszer iránti vak lojalitással működő, tompa fabáb határoz rengeteg rábízott fiatal ember sorsáról, súlyosabb helyzetben életéről.

Ezért kap fizetést, elismerést, társadalmi státuszt. Megérdemeltnek érzi a jutalmat, és a dicséretet jogos jussaként fogadja.

Normális ez?

 

Átszóltak telefonon, hogy nagyon nagy ellenőrzés lesz, takarítsak ki rendesen. Ez a takarítás kezd az idegeimre menni.
Jó, tudom, tisztán kell tartani a dolgainkat, de olyan érzésem van, csupán epizódszerepeket játszunk a takarítások közti szünetekben. Elküldtem a két konyhamunkást, segítsenek a századnál. Olyan ijedt arcot vágtak az ellenőrzés hírére, nem akartam, hogy itt lábatlankodjanak. Fellocsoltam és habzószódából seprűvel a pocsolyásabb részeken akkora habot vertem, majd eltűntek benne az asztalok. Annyit csináltam az ellenőrzésig, hogy szinten tartottam.

Ecet_10.jpgBelépett Ecet őrnagy.
Nomen est omen.
A név kötelez, hihetetlen savanyú alak.
Olyan arccal megy végig a konyhán, mintha a gyomorsava marná a torkát. Vigyázzban állok az ajtóban, nem vezényelt pihenjt, várom, hogy kegyeskedjen. De nem vezényel. Lehet, hogy elfelejt, mert mélyen belépdel a konyha belső bugyraiba, ahol majdnem térdig ér a hab. Körbeforog benne, tapodja, áll egyik lábáról a másikra, majd masírozik jobbra-balra, rugdosódik benn egy kicsit, érezhetően élvezi, aztán odaint magához. A lúgos közeg valószínűleg kioltotta, semlegesítette a savat.

– Fiam, ez igen!

Annyira elpárolog belőle a savanyúság, hogy rám mosolyog.

– Büszke vagyok magára! Délután eltávozást kap!

Tisztelegtünk, majd délcegen, jókedvűen távozott.

Slaggal lecsapattam a habot, a vizet a lefolyókba söpörtem, majd lehívtam a két konyhaszolgálatost. A maradékot letolattam velük és ronggyal feltöröltettem a kövezetet, csak hogy ne csússzon.

Takarítson anyátok!

Igaza van Ecetnek. Én is büszke vagyok magamra.

Jó tanítvány vagyok.

 

Tényleg kaptam szabadnapot ma, öttől kimentem. Nem találkoztam Edittel, helyesebben nem mentem el hozzá. Nem tudom, mit csináljak vele. Minden tudományom szertefoszlik amikor együtt vagyunk. Pedig tudományból amúgy sincs sok. Járunk, legalábbis amikor otthon vagyok úgy csinálunk, csókolózunk sokat, azt mindkettőnk szereti, miközben összeolvad a szánk, látom, hogy átszellemül, teste kicsit hátrahanyatlik a karomban, a rátörő romantikus érzésektől majd elalél, elernyednek az izmai és remegő pillái alól süt a szerelem.

Nekem meg egyszerűen feláll a faszom tőle.

A karjaimba ereszkedik, rám bízza magát teljesen, de egyáltalán nem kapom meg.

Ehhez ma nincs kedvem, megnéztem inkább a Szeszélyes évszakokat a tévében.

Centi_30.jpg393

 

 

 

 

Április 23. Csütörtök

Koltay a csüti. Nem küldtem el időben a vacsorát, megbuktatott.

Elfelejtettem na.

Összekészítettem mindent, ahogy kell, de aztán az egyik korosztályom konyhamunkással beszélgetni kezdtünk és kiment a fejemből. Egyszer csak csörgött a telefon, Koltay ordított a túloldalon, hogy leszóltak neki a reptéri ügyeletes tisztek, hogy mi történt, nincs ott a vacsora. Magyarázzam meg azonnal, de hát nem tudtam értelmeset mondani, csak, hogy tényleg nem küldtem fel.
De mi az istenért, fiam? Na mindjárt átmegyek! – üvöltötte a telefonba.

Intettem a konyhamunkásnak, ilyen gyorsak sosem voltunk, néhány tizedmásodperc alatt vízben úszott a konyha, és én a vacsorás bödönöket huzigáltam az ajtóhoz, a segédem meg sikálta a padlót.

Koltay belépett és mint egy bika támadt nekem, hiába mondtam, hogy belefeledkeztünk a takarításba, a sárga földig leteremtett.

– Na ne röhögtessen, azonnal pakolja össze amit kell, küldöm a kocsit érte. Azt hiszi, hogy amiatt, hogy múltkor nem sikerült a szolgálati szabályzatot átírnia, akkor figyelembe se kell vennie? Ha nem tudja előbb elküldeni a vacsorát, akkor még későbbre tolja? Megérdemelné, hogy ne küldessem fel egyáltalán, aztán kiállítanám a visszaérkező éhes katonák elé, hogy elmondja mi is történt! Tanulja meg, hogy a társaival nem szórakozhat, ők fogják a maga seggét védeni, ha olyan a helyzet, kötelessége odafigyelni az ellátásukra! Hol van a bajtársiasság?

Na ezt baszdmeg jól megkaptam. Égett a pofám tényleg.

– A következő szabadnapjáról ne is álmodjon!

Felemelte a telefont és feltárcsázta Cupit és felvázolta a helyzetet.

–  ...tudod kérlek, az ilyen szakács megérdemelné a lefokozást, ha rajtam múlna, repülne innen! Hamar a 2. században találná magát, hogy megtanulja milyen az őröknek kinn!

Itt beállt egy kis csend. Gondolom, az öreg elmondta, hogy tulajdonképpen pont ez a helyzet, tényleg repülök a szakácsoktól, meg gondolom, azt is, hogy ezt a saját kérésemre intézték el. Ettől úgy láttam, kissé lehiggadt.

– Maga tényleg az elhelyezését kérte innen? – nézett rám miután letette a telefont.

– Zászlós elvtársnak jelentem, igen.

Ő volt az egyetlen, akinek a szemében valami elismerésféle csillant, de ez elmúlt hamar.

– Nem sok jót jósolok magának, ha ennyire szarik a társaira. Ha nem változik vért fog hugyozni köztük. Én is magán tartom a szemem majd. Itt a konyhán lehet, hogy nagy legény, de majd meglátjuk, mi lesz magából, mert hogy ott is nagy lenne a mellénye, azt kötve hiszem.

Az ajtóból visszafordult, talán csak én reméltem, de mintha enyhe mosoly lett volna a szája sarkában, amikor rámutatott a vizes padlóra és mondta:

–  Ezt a színházat meg tüntessék el.

Theater-Carre.jpg

 

Centi_30.jpg435

 

 

 

Március 11. Szerda

f1f2.jpgMa Dinó, a konyhaszolgálatos sofőr elvitt magával. Egy dobozos UAZ-zal szállítja el a Ferihegy 1-en és 2-n található ún. Kutató ügyeletre a szolgálatosoknak szánt hideg élelmet és teát. A Kutató ügyelet az gyakorlatilag a helyőrség, vagyis ahonnan a reptéri szolgálatra indulnak a határőrök.

Ferihegy 2 lenyűgözött. Alig több, mint egy éve adták át,  minden vadonatúj. Modern, csupa üveg épület, csillogó márvány és mozgólépcső benne, meg rengeteg fotocellás ajtó. Az ajtókon túl, a számunkra tiltott területen, idegen országok idegen szavai idegen ajkakon, idegen divat, idegen szokások, idegen nők és férfiak.

Sosem voltam külföldön. A külföldit a lengyel piac szedett-vedett árusai jelentették, de ők akár a mi lakótelepünk lakói is lehettek volna, ugyanolyan ruhákban voltunk, mint ők, mivel tőlük vásárolta az egész kerület. Egyformák voltunk, ugyanolyan szatyrokkal és ugyanolyan vacak autókkal jelentek meg. Az enyém mellett a nevük se tűnt volna fel. Őket valahogy nem éreztem külföldinek. Idegennek meg még kevésbé. De itt ez a kavalkád minden részletében idegen.  Még négert is láttam.

f2.jpgAz összes utas ideges, az órájukat nézik folyton, én a tenyerem a hideg felületnek tapasztva földbe gyökerezett lábbal állok egy üvegfal mögött, de ők, ha a szemembe néznek sem látnak meg.

Dinóval bebarangoltuk az épületeket, majd a reptéren vitt körbe. Hatalmas terület van kiszakítva Pestből a reptér számára. Teljesen különálló világ. Minden dolgozónál kell legyen belső reptéri igazolvány, csak arra az útra fordulhatnak rá, amire jogosítja őket, mindenkit, mindent ellenőriznek az idevezényelt katonatársaim.

A belső autóknak saját rendszámuk van, a reptéren kívüli forgalomban részt sem vehetnek. Tűzbiztonsági előírásként minden autó éjszakára nyitva kell maradjon és benne kell legyen a kulcs, ha baj van azonnal mozdíthatóak legyenek. Rengeteg kiszolgáló autó áll a parkolókban, személyautók, kamionok, repülőgép-vontatók, targoncák végeláthatatlan sorban. A főbb utak jelzőfényekkel kivilágítva nyúlnak a messzeségbe. Az irányítótorony sci-fi film díszlet, lehetetlen formájú épület, két hatalmas lábon álló gömbszerű valami, szintén kivilágítva. A fel-leszálló zajos, hatalmas, de kecses gépek szintén katonás rendben felsorakozott, nyílegyenes lámpasor közt mozogtak. Káprázott a szemem, mire visszaértünk a sárga, megkopott körletbe és akkor éreztem először milyen különbség van a szocialista élet és a sokat emlegetett, vagyis szidott nyugat közt.

Mennyi szín van még a panelszürke, a dohánysárga és a katonazöld mellett!

Lenyűgözött a reptér, mintha a csillagok háborúja valamelyik űrkikötőjében lettem volna.

Egyszer majd utazni akarok repülőgéppel.

Valahova.

Nyugatra.

Idegenek közé.