Centi_30.jpg35

 

 

 

 

1988. április 14.csütörtök


Nagyon fájt a fejem délelőtt, hogy melyik körletbe hánytam és ki takarította el, fogalmam sincs, de bevallom, nem is nyomoztam nagy erővel. Örültem, hogy a délutános szolgálatig rendbe jöttem, a gyomrommal is minden rendben volt. A mai nap enélkül borzalmas lett volna.

Hatalmasat buktam cihával a Szilasinál!

Gondolhattam volna, hogy ha megígéri a századnál, hogy ma kijön ellenőrizni, akkor kijön.

Úgy nézem, olyan öreg lettem leszerelő létemre, hogy már gondolkodni sem tudok.

Ferihegy 1-re tettek délután.
Elképesztő jó idő volt, szinte nyár. Délutános szolgálatra már csak ingben és zsávoly felsőben jövünk, ez olyan felszerelés, hogy nagy melegben sem olyan nagyon sok, hidegben meg elég sokáig véd.
És el lehet rejteni alá a cihát.

Hogy vén fejemre miért jött el ez a kényszer, hogy mindenféle értéktelen szart összegyűjtök, nem tudom, de ma a Lufthansa gépről kaptam például egy kulcstartót, ami ugyanolyan Boeing gép kicsinyített mása volt, amiből leadták nekem.
Gyerekként hogy örültem volna egy ilyennek!
Talán ez a gondolat lehetett bennem most, hogy még 19 évesen is fontos megszerezni.
Lelkesen lejmoltam egész nap, az Air France-ról újságokat, csokit, kis lapos műanyag tégelyben különféle lekvárokat, a Syrian Air járatáról valami fura fűszerezésű beefsteaket melegételként, és olyan sűrű gyümölcslevet, mint a méz, az amszterdami járatról az isteni pudingot.
A Skandinavian Airlinesról, a SAS-ról pedig hat doboz sört.
Egy egész kartonnal.
Amolyan pofás a tetején fogantyúval felszerelt, bontatlan papírdoboz, hat sörrel. Isteni!

Olyan pazar nap volt ez, hogy igazán nem járhatott az a fejemben, hogy ezzel megbukhatom, nem az történt, hogy nem érdekelt, az történt, hogy az az ismeret, hogy ilyet nem szabad csinálni, teljesen eltűnt belőlem.
szivár.jpgMihelyst kaptam valamit, kigyalogoltam a betonnak az épületektől távol lévő szélére, és lakomázni kezdtem.
Miután túl voltam valamelyik fogáson, mentem a következő géphez, úgy járultam elé, mint vályúhoz, azt hiszem csak a kéréskor néztem a személyzet szemébe, utána már csak a kezüket láttam, meg azt, amit abban hoztak.
Igazi utcagyerekként dugtam mindig a zsávolyom alá a zsákmányt, lehet az is, hogy görnyedt tartásban, behúzott nyakkal, futólépésben sunyiskodtam ki a betonszélre.
Nem emlékszem.
Csak azt tudom, hogy tobzódtam az ízekben, arra a szivárványra koncentráltam csak, amiket a csukott szemhéjam vásznára festettek az ízek.
Váltogattam az édeset és a sósat, néha közöttük kortyoltam a gyümölcslevet, mindig úgy, hogy hagytam az előző íz hatását elmúlni, kikopni a számból és csak azután tettem bele a következő falatot. A kissé csípős, zöld színű mártásban megpárolt, vastag, klopfolás nélküli marhahús mellé behelyezett, édes lében savanyított citrom együttes íze szinte remegő kéjérzetet váltott ki, bár miután hagytam egy részét kihűlni, már csak a pár perccel korábbi kellemes emlékeket idézte a hús, de még így is vert mindent, amit addig valaha ettem.
Ez a citrom nagyon furcsa, mert hát savanyítva volt, de nem úgy volt savanyú mint citrom, hanem úgy volt savanyú, mint az uborka vagy a dinnye, hogy enni lehet, nagy falatokban, nem olyan, mintha nyers citromba harapnék.

Aztán megkaptam a söröket.
Ujjongtam, ekkora zsákmányom még sose volt sörből. Ezek a nyugatiak konzervdoboz szerű dobozban adják a sört, egy ujjal lehet kinyitni. Nagyon menő.

Még a gép mellett kivettem a dobozból őket és betáraztam a zsávoly alá. Nagyon kényelmes rakhely, olyan, mintha az iskolaköpenyt beletűrtem volna a gatyámba, és ki-begombolva tölthetem meg a derékszíj feletti részt, elől is meg hátul is. Hátul azért persze nehezebb menedzselni a dolgokat, nem könnyű a csípőtájt, hátul megbúvó lekvárt előreimádkozni. Főleg, ha elől is van egy csomó minden.
Van az a technika, hogy az ember csak az egyik oldalát tölti és mindig beljebb csúsztatja a régit, ha új zsákmányt tesz be, így egy idő után a sok holmi körbeutazik a derék körül, és a másik oldalon egyszerűen a bestokizás sorrendjében elővehetőek. Hátránya, hogy nem sok a variációs lehetőség, nem kívánhatom meg a gyümölcslevet, amíg a csokit meg a lekvár meg nem eszem.

Én evolúciós tévút vagyok.
Mert a mókus fejlődik a gyűjtögetésben.
mókus.jpgHogy sok téli élelmet tudjon gyűjteni az agya kapacitása megnő, nagyjából huszonöt százalékkal, hogy meg tudja jegyezni, hová tette. Minél több eleséget rejtett el, annál nagyobb az agya adattárolásának képessége.
Nekem minél többet rejtek el, annál kisebb. Mert a hat sör kézhezvétele után szaladtam ki a betonszélre, és letompultam arra a pár négyzetdeciméterre, amiben a sör pont elfér.
Illetve pont a sör.
Semmi más nem volt már az agyamban, csak hogy az egyiket nagyon gyorsan lenyomjam, ezért az egyiket nagyon gyorsan lenyomtam.
Nem szeretem a sört.
De mivel ingyen kaptam, nagyon elvette volna a kedvem, ha nem ízlik.
Úgy ittam, mint a szabadság italát, mint rossz ízű életelixírt.
Azt terveztem, hogy a többit valahogy felcsempészem a srácoknak a körletbe. Alig ittam meg, már éreztem a szesz hatását, távolodtak a hangok, és zsibbadni kezdett a szám széle. Szeretem a részegség előtti szalonspicces állapotot.
A sör szar, de jó, amit csinál.
Kár, hogy ez nem tart sokáig.
Nem jó, ha elmúlik.
Ezért bontottam ki a második sört.
Ezt már nem ittam nyakló nélkül, hanem kortyolgatva, séta közben. Sütött a nap még hat körül is, melengette a hátam, tele voltam szajréval, volt mindenem, mozgó trafik lehettem volna, fegyveresen sörözgetve andalogtam a következő felszálláshoz szükséges felkészítés alatt álló gépek közt és kedélyesen szemléltem a nyüzsgést.

Ebbe az állapotba rondított bele Szilasi főtörzs.

Hirtelen nagyot fékezve állt meg mellettem a kutügy UAZ, Szilasi már ugrott is ki belőle, és szaladt, hogy mi az Istent csinál katona!

Nem sikerült rögtön elkapnom a tempóját, mert ahhoz, hogy tudjam mire gondol, végig kellett néznem magamon.
Mit csinálok? A fasz se tudja.

Hogy lássam magam jól, el kellett vennem a magam előtt tartott kezeim, de így úgy néztem ki, mintha széttártam volna a karjaim, megvontam volna a vállam, hogy hát ezt csinálom főnök, láthatja, szarok épp mindenre.

– Ne vonogassa nekem a vállát, hogy képzeli! Mi van a kezében? Maga sörözik szolgálat alatt? Tudja mi jár ezért? Mennyit ivott? Na hajoljon csak közelebb!

Egészen a számhoz hajolt és szaglászni kezdett. Közel-távol senki más, csak mi ketten.

– Ocsmány piaszagot érzek! – mondta.

Mélyen a szemébe néztem, ügyelve, hogy meg ne rebbenjek.

– Az nem belőlem jön. – válaszoltam.

Megrökönyödött.

– Hogy...? Mire céloz? Na azonnal üljön be a kocsiba!

Olyan dühös volt, hogy az ajtót is csak harmadszorra tudta becsukni, közben folyamatosan mondogatta, hogy majd adok én magának.

Tudtam én, min háborodott fel.
Nem is a feltételezésen általában.
Nem azon, hogy azt gondoltam, hogy az, aki engem elkap, az ne lehetne ittas. Nem azon háborodott fel, mert az esetek hetven százalékában a hivatásos kutatóügyeletes ittasabb az alá beosztott katonáknál.
Ez tény.
Ő azon háborodott fel, hogy ezt róla gondolom úgy, hogy egyébként köztudottan teljesen absztinens.
Vagy teljesen annak látszik.
Látszott, hogy ez készteti.

Bevitt a kutató ügyeletre. Ott épp Gitti teljesített szolgálatot, mint kutató ügyeletes tiszt, de amikor meglátott bennünket, felkapta a sapkáját és közölte, hogy sajnos pont most kell ezt elintéznie, miközben felmutatott valami hivatalosnak tűnő, de tök üres papírlapot, majd kiviharzott az ajtón.
Gitti.
Sohasem akar semmivel szembesülni.
Minden ami a megszokottól eltér, az ijesztő, az ismeretlen, attól ő fél.
Egy állítás porrá zúzza.
Ha azt jelenteném egy reggel, hogy nagyobbat, esetleg kisebbet szartam ma, attól ő beszarna.
Hogy akkor most mi legyen? Csináljon valamit vagy ne? Vegye tudomásul helyeslő bólogatással, mint valami parancsnok? De mit csináljon aztán vele? És ha ez valami fontos információ? Hallgasson róla? Vagy esetleg egyenesen jelentenie kellene, mondjuk Balrog őrnagy felé? Lehet, hogy ez olyan lényeges adat, ami meghatározhatja az ország védelmi rendszerét! Lehet, hogy az információ járványt jelent, és ez a hadképesség csökkenésével járhat. Akkor főparancsnokságnak tudnia kéne. Csakhogy akkor ők változtathatnak ezen a rendszeren, és akkor lehet, hogy neki is más lesz, azt meg ő nem akarja, mert ezt már úgy megszokta.
Nem jelenti.
Hátha tényleg nem akkora ügy. Nem biztos, hogy rögtön jelenteni kéne. Várni kellene, míg elmúlik.
Ha nem csinál semmit, valahogy megoldódik a dolog.
Minden megoldódik.
Jobb, ha ő nincs is ilyen helyzetekben jelen.

Ha mondjuk ott van, akkor se.

Igyekezett ilyenkor a lehető legtovább nem észrevenni, nem látni meg a tényeket, és mint most, elhúzni a csíkot, ne is lássa.
Valahogy oldódjon meg a dolog nélküle. Mert azt rögtön fölfogta, hogy az, hogy a Szilasi egy szolgálatban lévő kampóst hoz magával a betonról, az megoldandó feladatot jelent.
Így már ott se volt.
A határtalan félelme miatt jelentett néha jelentéktelen apróságokat, de amúgy amiatt voltak a legsúlyosabb bukások az ő szolgálatai alatt, mert néha látványosan nem vett tudomást valós dolgokról, így a határőrök egyre durvább sumákolást engedték meg maguknak, Gitti meg egyre durvább dolgok felett hunyt szemet, mert arra bármikor hivatkozhatott, hogy nem tudta.

De nekem fogalmam sem volt ki a kutató ügyeletes tiszt.
Csak azzal foglalkoztam, aki én voltam.
Vagyis egy reptéri teszter.
Egy kritikátlan ízkritikus.
Egy hedonistoid gourmet!

Ez akkor vált igazán nyilvánvalóvá, amikor a hadizsákmányt kipakoltam az ügyeletes tiszti asztalra.
Dedi - korosztályombeli tisztes, Gitti helyettese - állt mellettünk és elismerően bólintott minden egyes tárgy előbukkanása után.
Mikor mindent kitettem eléjük, Szilasi annyit mondott:
– Én még ennyi összelopott holmit nem láttam! Ezért nagyon megüti a bokáját.
Aztán Dedihez fordult, hogy írasson velem jelentést, amiben leltárba vesszük ezeket a holmikat, aztán mindent öntsön és dobjon ki.
Ezután elment.
Kellett egy kis szünet, hogy én ne rögtön nyúljak a kibontott, és Dedi se a bontatlan sörhöz, de utána jókedvvel kortyoltunk bele.
Aztán Dedi adott egy-egy sört a kutyásnak, Gyebinek, és egy kopasz kisMágusnak, a pihenős kampósnak.
Majd közösen eltakarítottuk a maradék csokit, lekvárt.

Gitti mikor visszatért, bár látta, nem vette észre mit csinálunk.

 

 

 

 

Centi_30.jpg140

 

 

 

 

 

December 31. Csütörtök


Szilveszter van. Elment egy teljes naptári év, 1987-ben az év első napjától az utolsóig határőr voltam, katona.

Nagyon hosszú idő ez.
De legalább már mögöttem van.

Viszont, hogy én ma szolgálatba menjek, arról szó sem lehet. Ez igazából reggel még nem volt olyan kardinális kérdés, csak amikor a reggeli után az alegység ügyeletes közölte, hogy éjszakás szolgálatra lettem beosztva.
Hirtelen rohadtul beteg lettem.

Végiggondoltam ugyanis, hogy akkor ez azt jelentené, hogy az éjfélt, az év végét, az új év első perceit a betonon tölteném és ahhoz semmi kedvem. Eszembe jutott a karácsonyi szolgálatom és nem akartam még egy ilyet. Ezért délelőtt elsunnyogtam a dokihoz, hogy most aztán iszonyú beteg vagyok, szerintem lázam is lesz, a torkom meg már most piros.

A doki hümmögött, hogy tényleg piros, igen ronda fertőzés lehet ez. Pedig amúgy csak megköszörültem az ajtó előtt.

– Előbb-utóbb meg kellene szabadulni a mandulájától, Dvorszky. Most sem ártana itt a katonaság alatt, de később nemzetgazdasági érdek lesz, hogy ennyit ne hiányozzon.

– Igen, ez engem is zavar – mondom –, mindig lelkiismeret furdalásom szokott ilyenkor lenni.

– Na, azt hiszem Dvorszky, hogy ebből ennyi elég is lesz, de most kiírtam két nap egészségügyi szabadságra.

És lám, tényleg kiírt.

Répát sajnos elhelyezték, pedig egész nap az volt bennem, hogy szívesen találkoznék vele, valahogy azt éreztem, vele tudnám illendően búcsúztatni az óévet, amit a vele végrehajtott szökések tettek elviselhetővé. De igazából mióta nincs itt a századnál, nem is láttam, azt sem tudom, hogy hol van, hogy van.

Kérdezte is B. K. Zs, hogy mit lógatom az orrom, olyan, mintha beteg lennék.
Mondtam, hogy lassan telik az idő. Oké, hogy ma évet váltunk, de akkor is.

Szerinte be kéne rúgni este, azzal gyorsíthatunk a dolgokon. De legalábbis kevesebbre fogunk emlékezni.

Erre Petró Dezső és Alex, a bukott útlevél kezelő is helyeselt. Amúgy a laktanyában nem sokan maradtunk. Aki nem kellett a szolgálatba, az otthon volt. A tisztek most normálisan álltak hozzánk, aki nem ment szolgálatba, azt majdnem mind hazaengedték, és a csapatügyeletre egy sorállományú útlevél kezelő szakaszvezetőt tettek, gondolom, ne is lássák, ami ezután következik.

B. K. Zsoltnak mondtam, hogy tudom, hol lehet kimenni a laktanyából, szerezzünk italt. A tisztek délben mindannyian elhúzták a csíkot, mi, Alex, Petró, B. K. Zs nemsokkal utána négyesben elindultunk a kerítésen található lyukhoz.
Most lett világos, hogy a szökés ezen módját nem csak én ismerem.

Valóságos sorban állás alakult ki, minden körletből képviseltette magát valaki, egymást segítve másztunk át egyenként. Valamiért mindenki most gondolta megszerezni az esti innivalót.
Ez amúgy logikus, mert mikor is?
Hát a tisztek távozása után a leghamarabb.
Az pedig most van.

Kinn nagy brancsba verődve igyekeztünk a Sarokházba, a közeli kocsmába, beszerezni az esti piát.
A kerítésnél kialakult rendezett sorban állás után a pultnál is ugyanígy felsorakoztunk.
Én B. Kozmára hagyatkoztam.
Ő rutinos piás, én manapság már berúgok ha kell, de csak úgy csinálom, mint Hakapeszi Maki, amit adnak megiszom. Ekkor villant be, hogy sosem kellett ezen gondolkodnom, sosem kértem még magamnak italt, csak rábólintottam, ha valaki megkérdezte, hogy pálinka jó lesz-e. De most arra a kérdésre, hogy mit akarok, arra nem tudtam válaszolni.
Az ízét mindegyiknek egyformán utálom, nagyon nehéz döntés lenne, ezért amire B. K. Zs rámutatott, arra rábólintottam. Tehát sört és sok pálinkát iszunk ma.

Egyet-egyet rögtön a pultnál.

Ezzel nem voltunk egyedül, így a laktanya felé vezető visszaút inkább hasonlított futballhuligánok csorda jellegű, zajos hőzöngéséhez, mint szökésben lévők óvatos lopakodáshoz.

Benn a körletben folytattuk, Petró és Alex is kivette a részét, de ők végül kaptak könyvet délután háromtól, hogy még a rendes tömegközlekedéssel hazajussanak, estére a körletben ketten maradtunk B. K. Zs-val.
Fogyott rendesen a csempész sör meg a pálinka is, B. K., a punk hőskorának általa is megélt időszakáról sztorizgatott, én a válaszok helyett csak vihogni tudtam egy idő után, ezért is jött az ötlet, hogy menjünk le a klubszobába valami filmet nézni, az menne nekem hibátlanul.
A sorállományú csapatügyeletes tiszt gyanútlanul adta oda a kulcsot, benn magunkra zártuk az ajtót, nem is tudom miért, bár az is meglepett, hogy senkinek nem jutott az eszébe lejönni ide. Nem sok filmet találtunk, de a legutóbbi rovancsolásom alkalmával tapasztalt kínálat láthatóan bővült. Unottan válogattunk és szinte egyszerre láttuk meg a Grease feliratot.

– A Pomádé? – kiáltott fel B. K. – Basszus ez kurva jó, ismered?

Kicsit szokatlan volt ez a lelkesedés, elvégre most mesélte, milyen kemény punk arcokkal nyomult, de örültem, mert, bár moziban nálunk sose vetítették, tévében láttam már.

– Persze, tegyük be.

Elindítottuk a videót, húztunk még egy nagyot a pálinkás üvegből és nekiültünk.
Illetve ez nem igaz.
Ahogy a főcímzene megszólalt, szétrugdostuk a székeket az útból és vad táncba kezdtünk.
Én nem is tudtam, hogy ilyet tudok.
Nem sokat táncoltam életemben eddig, utoljára mikor Edit elhagyott, de akkor inkább lebegtetett a zene, most viszont kiderült, hogy a pogo minden apró tánclépését ismerem.
És hát azt is meg kellett állapítanom, hogy höö... ezek ott a filmben punkok. Feltúrt haj, bőrkabát, vastag talpú cipők, tornacsukák, punkok ezek.

pomádé.jpg
És én is punk vagyok.
Felrúgtam egy széket, belerúgtam a szekrénybe, rácsaptam ököllel az asztal lapjára, szóval profi pogo táncos őspunk lettem.
B. K. úgyszintén.
A film zene nélküli történései közben újra ittunk, meg hangosan kommentáltuk az eseményeket, dühösen kiabáltunk az ellenszenvesekre, meghatódtunk a nyálas, de most drámainak látszó részeken és hagytuk a film egyszerű dramaturgiáját hatni.
A táncaink egyre vadabbak, a mozdulataink egyre erősebbek lettek. Találtunk egy számot, ami annyira tetszett, hogy majd húsz percen keresztül tekertük vissza arra a pár taktusra, és nagyon táncoltunk.
Aztán az egész kezelhetetlenné vált, és valahogy összetörtük az első széket.

Ez nagyon tetszett.
Mindkettőnknek.

Valami vidám, felszabadult dühkitörés bukkant elő belőlünk, és a középiskolában is használt fa székeket módszeresen, de táncmozdulatokkal törtük darabokra, bizonyos helyzetekben ketten kellettünk, én fogtam, ő meg taposta, rúgta, feszítette a lábait, a háttámlát, majd cseréltünk.
A hatodik vagy a hetediknél fogyott csak el a lendület, amikorra atomháború utáni állapotokat hoztunk létre, és egy újabb szék összetörése már inkább logisztikai feladattá vált, hogy ne akadályozzon benne a sok roncsolt fadarab.
Nem ébredtünk tudatára annak amit tettünk, csak eluntuk, én meg elhánytam magam.

Épphogy összegörnyedni volt időm, olyan gyorsan jött. Arra tudtam csak figyelni, hogy nehogy a széttört székek darabjait összeokádjam, mert valamiért azt éreztem, az túlzás lenne.

Ez az esemény valahogy B. K. Zs kedvét is elvette, meg tán egy pillanatra kijózanodott, mert megjegyezte, hogy úh baszdmeg, mi a faszt csináltunk.

Én a görcsös öklendezésből, röhögőgörcsbe váltottam, és hangosan hahotázva mondtam, hogy na talán most lefokozzák, ne szarjon, aztán még jobban röhögtem, mikor úgy döntött rendet rak.
Illetve össze akarta a darabokat illeszteni.
Nem ment, mert eléggé trehány módon dobáltuk szét a székek torzóit, de aztán B. K. Zs is nevetésben tört ki, majd kikísért, mert mondtam, hogy megint hánynom kell és megyek a budira, de nem tudtam.
Úgy dőltem jobbra-balra, mint az ingaóra ingája, majd beestem az épen hagyott székek közé. Innen húzott ki B. K. és támogatott fel a körletbe.

Hánytam a folyosón, a lépcsőn, a körletben. Mindenhol hánytam, csak a WC-n nem.

Boldog új évet, 1988!

Ebben az évben leszerelek.

 

 

Pogo_lépései.jpgA pogo tánc lépései

 

Centi_30.jpg188

 

 

 

November 13. Péntek

Péntek 13. Vajon mit tartogat nekem ez ma?

B. Kozmának nem lett semmi baja a tegnapelőtti botrányából, a késést elnézték neki, a szekrényajtó meg egy baleset miatt tört darabokra, mikor B. K.  Zs megbotlott, nekiesett, olyannyira, hogy még az ing is leszakadt róla.
A váll-lapok is méterekre repültek, akkora baleset volt.

Ezt nem lehet büntetni, sőt néhány nap betegszabadságot helyeztek neki kilátásba. Ő csak azt kérte, hagyják békén, de inkább büntessék meg, fokozzák le.

De azt nem lehet, itt a népnek még jogai is vannak, balesetet nem büntetnek, csak igazi kihágásokat, ilyet most nem látnak.

Szadó őrnagy irodájának nyitott ajtaján szűrődött ki, hogy azért az ilyen balesetek se legyenek többet.
– Megértette B. Kozma tizedes? Ne... ne mondjon semmit, kussoljon! Ki ne mondja, amit gondol, nem kérdezte senki, megértette B. Kozma tizedes? Menjen, tanulja csak meg a rajparancsnok jogait, kötelességeit. Magának itt nem csak jogai vannak, de kötelességei is.


Délelőtt csak mi ketten voltunk a körletben, megint nyugtatgatnom kellett B. K-t, bár most dühkitörés nem volt várható, csak zsörtölődött, és azt magyaráztam neki, hogy nem éri meg nagy marhaságot csinálni, kockáztatni éveket futkosón ilyen apró hülyeségek miatt.

Jó, éreztem, hogy nem vagyok valami hiteles, B. K. Zs. is felfedezte.

– Te ugatsz, baszdmeg? Elhagytad a géppisztolyod, te állat! Ne papolj mit érdemes, mit nem! Én az apám ellen küzdök, ha nem tudok másképp, hát futkosón. Te mi ellen küzdesz, Dvorszky? Amikor elhagytad a fegyvert lázadó voltál vagy fasz?

– Hát... Lázadó?

– Faszt voltál lázadó, egy igazi barom voltál. Na? És tegnap? Mit csináltál tegnap? Sört ciháztál. Ezért megéri kockáztatni?

– Nem tudom. – tűnődtem el én is. – Nem is szeretem a sört.

– Na, megéri?

Tényleg ezen sose gondolkodtam, minden bukásomat és minden büntetést szükséges rossznak nyilvánítottam, a katonaság törvényszerű velejárójának, az fel sem merült, hogy megéri-e.
Vagy hogy elkerülhetőek lennének-e, ha visszafogom magam. A büntetéseknek a legkisebb nevelő hatása nem volt. Talán mert nem büntettek meg igazán sosem.
Így minden bukással, és minden azt követő nevetségesen erélytelen büntetéssel messzebb és messzebb kerülök a futkosótól, illetve attól az érzéstől, hogy én valaha oda kerülhetek.
És ez nem valami komoly visszatartó erő.

De valamiért Békázséért aggódtam. Valamiért azt éreztem, ő túl tudna lőni a célon, ha elborul úgy, mint a napokban. És azt ő is elismerte, hogy attól azért fél, hogy éveket üljön.
De aztán megszakadt a beszélgetésünk, mert terítékre kerültem.
Mennem kellett kihallgatásokra.

Kezdetben Binderrel együtt álltunk a szőnyeg szélén, először Zádori hadnagynál, aztán Szadó őrnagynál, végül Balrog őrnagynál. Az előbbi kettő hosszú fejmosást tartott, a kérdésekre én feleltem, láttam, hogy Binder igyekszik láthatatlan maradni, ez sikerült is neki, legalábbis inkább áldozatnak látták, úgy is váltak el tőle, hogy maga meg lehetne okosabb, minek hagyja magát belerángatni ilyen marhaságba. Kerüljön el engem, legyen esze.

Balrog elé már meglehetős rutinnal léptem be, de mikor meglátott, csak annyit kérdezett, maga az? És egy fejedelmi kézmozdulattal, amolyan legyintés félével hessegetett el.
– Tűnjön el az irodámból.

Nem vagyok egyébként reménytelen szerintem, van amikor szót fogadok. Most például kezdtem eltűnni. Tisztelegtem és a hátraarc közben észrevétlen megrántottam Binder gatyáját. Hogy jöjjön ő is, ne tátsa itt a száját, de nem mozdult.

– Hát maga? – nézett rá vészjóslón Balrog.

Binder nem tudta mi legyen, csak tétován utánam mutatott.

– Menjen a pokolba maga is! – csapott az asztalra az őrnagy ingerülten, erre Binder is értette már, és lóhalálában iszkolt kifelé.

Kezd valami hírem lenni.
Ma nem osztottak be semmilyen beosztásba, hogy a tisztek gyönyörködhessenek bennem.
Mert egymás után hivatott még Knízner hadnagy, Korlát százados és két irodista marha a parancsnoki épületből, a Kaksi főhadnagy meg a Őrláng alezredes is.

Eddig őket csak hírből ismertem, de kvittek vagyunk, mert csak hírből ismernek ők is engem. Ma jött el a napja, hogy megnézzék, ki is vagyok.

Külön-külön hívattak magukhoz, Binder már nem kellett, csak én.

Valahogy mindig megnyugszom mostanában amikor belépek egy vezérkari tiszt irodájába. Nem amiatt, mert ne lenne félnivalóm. Mert lehet, hogy ők mondják ki, hogy éveket akasztanak a nyakamba.
Ettől ugyanúgy féltem.
Ami megnyugtatott az az, hogy nincs semmilyen erkölcsi fölény.

láng1.jpgEmberként felette állok, nem számít amiről papol.
Mert amikor belépek, minden irodában megüti az orrom az olcsó cigaretta átható bűzében tévelygő, ünnepi alkalommal meggyújtott minőségibb szivar édeskés illata és a tegnap esti házi pálinkázás átható penetráns cefreszaga. A szemek is ebben a löttyben úsznak, azt is a dohány festette sárgára, a pálinka tette opálossá.

Ezek akarnak kioktatni?
Röhej.

Hadbíróságra küldhet, derékba törheti az életem, de mindig kevesebb marad, mint én. Sosem fogom embernek tekinteni, hiteles embernek.

Szinte hetykén és büszkén mondom a tegnapi bukásom, nagyon lényegre törően, tömören.
Azt az egyet ne lássa, hogy félek.
Kapja be.

De aztán eszembe jut B. K. Zs kérdése. Megéri?

Ha arra gondolok, hogy érzésem szerint pontosan tudja mind, hogy csak annyi tiszteletet tud megkövetelni tőlem, amennyit a helyzetemből adódóan katonaként köteles vagyok megadni, ennél többet soha nem, akkor igen.
Akkor megéri.

Nem is tart sokáig egyik kihallgatás sem, Őrláng ales azzal küld el, hogy látni akarja mindezt jelentésben. Írjam le és jelentkezzem nála újból.

Tehát jelentést kellett írnom a sör buktáról, mintha ez lenne a legsúlyosabb bűncselekmény, amit valaha elkövettem. Megírtam neki.

"Jelentem, tegnap délután szolgálatban voltam Ferihegy 1-en, a kettes szolgálati helyen. A menetrendszerű lengyel járat egyik utasától egy bontatlan doboz sört fogadtam el."

Ennyi.

Vittem is Őrlánghoz, majd meggyulladt a kezében, ahogy szorította és láttam, hogy nem erre számított. Talán, hogy mentem magam, hogy szépíteni próbálom. Aztán lehet, hogy csak valami hülye vezérkari intrika miatt kellett volna a levelem, mondjuk az országos vezérkari cimboráknak be lehetne mószerolni a laktanyaparancsnokot, kiütni a helyéről, azzal, hogy mik meg nem történnek itt, de ebben a jelentésben csak nekem van felelősségem, nem lehet maszatolni másra. Ezért is írtam így.

Néztünk egymásra, majd igyekezett rám ijeszteni, hogy egy darabig biztos nem megyek haza. A hülye, azt hiszi ez az eshetőség még sosem merült fel bennem? Tíz napja voltam otthon, de ha nem lettem volna, akkor sem lenne semmi.
Nem érdekel, rég letudtam már magamban a hazajutás vágyát.
Ezzel akar fegyelmezni?
Ez nem nézte át rendesen az aktámat, nem ismer. Különben is, milyen jogon baszogat? Milyen szolgálati kapcsolat van köztünk?
Csak mert elöljáróm? Lehet, de nem felettesem, se nem szakasz-, századparancsnok, nem hadműveleti tiszt csak egy érdeklődő, egy állatkerti látogató.

Menjen az ilyen a kurva anyjába.

És állok neki egyik lábamról a másikra, türelmetlenül és pimaszul méregetem a számomra értéktelen kinevezéseit a falon.

 

 

 

 Centi_30.jpg248

 

 

 

 

Szeptember 14 Hétfő

Éjszakára Ferihegy 1-re tettek. Répával kerültünk egy váltásba. Ráadásul, Mészáros Pali, a Küti is nagyon kedveli Répát. Tehát Répa lett a Küti helyettes és ő állította össze a szolgálatot. Ilyenkor általában a legöregebb katona kapja ezt a posztot, de ha nincs tekintélye, vagy büntetésben van, akkor nálánál fiatalabbat bízhatnak meg, akinek lehetőségében áll megszopatni az öreget.

Mi tehát megszopattuk Lufit. Egy Sast. Idősebb, de mivel Répa állította össze a váltást, magát nem tette bele. Hogy ne unatkozzon benn, engem se. Így a maradéknak kellett ellátni a szolgálatot vagyis Lufi kinn állt, míg mi benn röhörésztünk. Sok esetben a Küti helyettes megy átkutatni a beérkező gépeket, ő a kutató szolgálatos.

Annyit csináltunk csak egész éjjel, hogy kimentünk együtt a gépekhez, és annyi kaját és piát szereztünk, amennyit csak bírtunk. Sajna gyakorlatilag csak árusgépek jöttek, kisebb választék van ezekben, de viszont bőséges. Az árusgépek mind öreg légcsavaros IL18-asok, gyorsan romló árut, növényeket, élő állatot szállítottak leginkább. Ezeken kutatni amúgy nincs sok értelme, mert ha nincs benne áru, akkor egy nagy hangár, nem lehet semmit elrejteni benne, ha meg áruval lett megrakva, akkor nem lehet semmit megtalálni.

Ma egészben sült marhahúst kaptunk pirított burgonyával. Kétszer is. Dugig ettük magunkat.
Puding és töltött keksz járt mellé, meg kóla.
És egy alkalommal sör.
Az első berúgásom is csak pár hónapja volt, de legutóbb is elég szarul voltam, nem tudom, hogy fogom bírni, de Répát nem tudtam megijeszteni, azzal hogy rosszul leszek.
Innom kellett.
Kértünk még egy sört, ezt már nem annyira lelkesen adták, de mi jó fejek akartunk lenni, mert megkerestük Lufit és a kezébe nyomtuk. Azt azért elmondtuk neki, hogy azt, hogy megszopatunk egy Sast, nem mernénk megcsinálni, ha nem Mágusok lennénk.
Engem Répa szintén nem tett szolgálatba, olyannyira nem, hogy amikor kutatni mentünk ki, én csak, mint érdeklődő mentem vele, turistaként.
De a kutató szolgálat tetszett volna. Hiszen pisztoly jár vele. Nem tudom mi ez a vonzalom a pisztolyokhoz, mindenesetre nagyon szeretem kézbe venni, vagy magamon érezni, az oldalamon.
Ezért kikönyörögtem Répától megint, magamra tettem, és iszonyú büszkén indultam ki.

csöcsök.jpg

Mikor egyik alkalommal megyünk a gépek felé, kérdi Répa, hogy láttam-e már az új takarító csajt?
Láttam-e a csöcseit?

Baglyot láttam, mondom, de Répa megáll és az arcom fürkészi.
– Mondom csöcsök, érted? – húzza összébb a szemöldökét.

Értem, persze, hogyne érteném, de erről Edité jut eszembe, viszont, ha itt a laktanyában kell erre gondolnom, akkor inkább bagoly.

Centi_30.jpg421

 

 

 

Március 25. Szerda

Kinn voltam fogorvosnál 8-13-ig. Azt találtam ki, hogy egyébként sem árt rendbe tetetni a fogaimat, de ettől függetlenül is, amikor csak tudok kimegyek. Utálok a konyhán lenni, minden perc amit távolt töltök, ajándék.

Fogorvos_kicsi.jpgDe ma sajnáltam, hogy kinn voltam. Azt hallottam ugyanis, hogy mivel tegnap a csempe feletti részen is eláztak a falak, néhány izzó is kiégett, a tányérokban állt az ultrás víz, az ablakkereteken, kilincseken meg az ultrapor, Robi lángot vetett. A reggeliző katonák is hallották, hogy majd felrobban és engem akar felnégyelni. Viszont azt is hallották, hogy Basa csitítgatja azzal, hogy ő csinálta, ehhez nekem semmi közöm, de ha nem tetszik neki, akkor szemlére vághatja a konyhát, ha akarja. Velem eszébe se jusson megcsináltatni.

Ezt délután a második század katonái mesélték. A második század az őrszázad. A ferihegyi laktanya hierarchiájának legalja, szinte büntetőszázad. A Törzsszakasz raktárosai, sofőrjei és az első század hófehér zakóban, elegáns díszkatonaként szolgálatot teljesítő útlevélkezelői mind leereszkedő gúnnyal viseltetnek a hóban, fagyban a reptér betonján szolgáló katonával szemben. Ezek a csoportok szinte sosem vegyülnek egymással. Mivel én nem tettem, egészen pontosan nem ez alapján tettem különbséget azok közt, akiknek az ételt adom, és mivel emberi hangon szólok mindenkihez, a mindenki által megvetett második században általános kedveltségben lett lassan részem. Ezért (és sokan nyilván előnyök szerzése okán) barátkoztak velem. Robit a nagy részük utálja. Így amikor visszaérkeztem és vonultam a folyosón, már több száj is duruzsolta, hogy milyen arca volt, amikor Basa felajánlotta, hogy berúgja neki az ultrát, ha sokat pofázik.

Persze, miután Basa visszament a körletbe aludni, Robi a két konyhamunkással kitakaríttatta a konyhát újra, de még ők is azt mondták, megérte látni a faszfejet tehetetlenül toporzékolni az öregebb szakács előtt.

 

Este, takarodó után ráztak fel az öreg katonák, hogy jelenésem van a konyhában.

 

És igen!

Sikerült! Végre sikerült!!

Ma voltam életemben először RÉSZEG!

Hánytam is!

 

tejeskanna.jpgBasa és Dinó nagy tejesbödönökben csempészett be sört, merőkanállal adagolták sárga műanyag bögrékbe. Mikor leértem, a kezembe nyomták a merőkanalat és nekem kellett kiszolgálnom őket.

És persze kezembe nyomtak egy bögrét nekem is, hogy a vendégük vagyok, igyak.

Lenyomtam vagy hatot. Undorító, de a Basa szerint, ha tudni akarom, milyen a részegség, innom kell. Pengeéles logika, nem találtam benne kivetnivalót.

Ittam.

Fura érzés volt, messzebbről jöttek a hangok, messzebb kerültem az eseményektől, és alig tudtam megállni a lábamon.

Tényleg minden vicces. Elmondani a röhögő öregeknek, hogy mi olyan vicces nem tudtam, többször is nekikezdtem; az a bugyborékolás, ami előtört belőlem, minden próbálkozásnál nagyobb és nagyobb sikert aratott, még úgy is, hogy már rég nem emlékeztem, mit is akartam mondani. A hetedik bögre sört már meg se tudtam inni, szabályos közelharcot vívtam többekkel, ki akarták venni a kezemből, hogy már elég, ne igyak többet, amit kifejezett geciségnek éreztem, holott én senkitől nem tagadtam meg. Aki nyújtotta a bögréjét annak én telemertem a merőkanállal.

Félrehívtam Basát, hogy bizalmasan akarok vele szót váltani. Bementünk az öltözőbe, sok hosszú árnyék követett minket.

Foszlányosan körbetekertek valami hangok.

– SSSss, csend, kussoljatok már, nem hallom!

– Te Basa! –kezdtem – Te tapasztaltnak tűnsz, a sör se ártott meg, voltál már szerelmes?

A pokolban éreztem magam, forgott az öltöző, az árnyak meg vihogtak.

– A Basa?? Szerelmes? Haha…

– Én szerelmes vagyok a barátnőmbe – folytattam –, de olyan… olyan..

– Milyen? Milyen? – visszhangzották az árnyak.

– ...olyan fapina vagy mi, nem akar lefeküdni velem.

A kíséretetek sivalkodni kezdtek. Úgy mutattak, mint a részeg öreg katonák.

– Ezen miért csodálkozol kopasz? – hallom hangosan hörgő röhögésbe burkolva. – Van barátnője? Hihetetlen… – Basa tapasztalt, megdugja neked, nem Basa? – Hozd be ide, itt nem lenne fapina. – Nem fekszik le veled? Akkor meg minek vagy bele szerelmes?

Basa röhögőgörcstől megkínzott, könnyes arcába néztem.

– Ne mondd ezt senkinek Basa! Te vagy az egyetlen barátom!

– Nem-nem, dehogy mondom! Tőlem egy árva lélek nem hallja majd!  – hevesen hátra csapott a karjával a kísértetek felé – Kussoljatok már!

Kifejtettem, mennyire kivagyok, amikor úgy kell viselkednem, mintha ez eszembe se jutna, miközben csattog a fejemben, hogy milyen lehet meztelenül, és ha megölelem, tűzként éget a melle, combja érintése.

Basa bólogat, átkarolom:

– Fasz vagy Basa, de szeretlek!

– Jól van, jól van! – vihogva eltol egy picit magától – Szerintem most már menj aludni!

 

Kinn a konyha előtt megálltam. Az egész világegyetem balra dőlt.

Nem.

Jobbra!

 

Felcibáltam magam a körletbe, felkúrtam a villanyt, lehajítottam középre egy stokit, s leültem.

Nitró, baszd meg! Alszol?

Megmozdult egy takaró.

– Nitró! Kelj fel te faszkalap, mondd el mi a bajod velem!

A többi ágyban is mozgolódás támadt.

– Csönd legyen, Dvorszky! Hajnal három óra. Aludni szeretnénk.

A hang irányába fordultam.

– Most kussoljon mindenki! A Nitróval kell beszélnem.

Közben megint egy árnyat vettem észre. Óvatosan leereszkedett az ágyról, kisettenkedett a szobából. Kísértetiesen hasonlított a Nitróra. Kacagnom kellett.

– Nitróóóóóó! Ne menekülj! – kiáltottam az árny után.

Aztán csönd lett. Végigpásztáztam a körletet, mintha csúszkáltak volna az ágyak. Mellemre csuklott a fejem.

Le kéne vennem a bakancsom. – gondoltam. Lehajoltam, kicsatoltam és meghúztam magam felé. A lábam megemelkedett, a törzsem hátradőlt és egyensúlyomat vesztve zuhantam hátra. Estemben még láttam, hogy nyílik az ajtó. A bakancsom jó magasra felrepült, valakinek az ágya felé. A szoba tárgyai lentről nézve veszett táncba kezdtek. A lámpa belevakított a szemembe, de nagyon lassan egy alak árnyékolta be.

Meregettem a szemem, s csak nehezen ismertem fel Guttyán főtörzsőrmester hatalmas, puffadt, véreres, igazi paraszt fejét. Két méter magas, szabolcsi, keménykötésű pali volt. A tenyerétől mindenki rettegett, egyrészt, mert hamar belendült a legapróbb marhaságra is, másrészt meg akkora volt, mint egy szívlapát.

Hangosan nevetni kezdtem. Végighullámzott az agyamon, hogy most végem, de mindez nagyon mulatságosnak tűnt. Guttyán teljesen betöltötte a szobát. Az ő feje mellett előbukkant a Nitróé, s hármunk feszültsége lágy hullámokban fodrozta a falakat, ágyakat. A főtörzsőrmester leült a stokira és belebámult a képembe. Még hangosabban kellett nevetnem.

– Jól van, katona? – dörmögte erős, vastag hangján, de fura melegség áradt belőle.

Továbbra is a hátamon feküdtem, s lendületesen tisztelegtem neki és gurgulázó nevetésem közül préseltem ki:

– Főtörzs elvtárs, jelentem, egyszerűen elrepült a bakancsom. Én se értem!

Néhány másodperc csend állt be, majd hirtelen a Guttyánból hatalmas robajjal robbant elő a röhögés. Rázta a szobát, rezonáltak az ablakok. Erősen szorította a kezével az oldalát, mikor felállt.

stock-vector-moon-face-vector-66444616.jpg– Szedje össze magát katona, feküdjön le, a bakancsát pedig a Télapó visszahozza reggelre. – Feje, tán kétszeresére duzzadt, s hatalmas vörös holdként ragyogott fölöttem, majd erős dübörgést hallatva lebukott az ajtón keresztül a horizont mögé. Lábra álltam, sikerült lerángatnom magamról a ruhám, s aludni próbáltam.

Bárhogyan feküdtem, a szoba állandóan forgott velem, a gyomrom tartalma nekifeszült a torkomnak. A hányinger talpra állított, szaladtam ki a folyosóra, a lábam rogyadozott, falnak támaszkodva haladtam, tenyeremet tartottam a számhoz, de elfogyott az erőm, hagytam, hogy a testem azt művelje, amit akar. Futtomban, egészen a mosdókig, mintegy 15 méter hosszan végighánytam a falat.

Másra nem emlékszem.

Centi_30.jpg437

 

 

 

Március 9. Hétfő

 
Azt érzem, mákom van, hogy szabadnapos vagyok, mert mozdulni se bírok. Basa is kiakadt szemmel fekszik. Ha néha beszélek hozzá, felkiabál nekem, hogy kussoljak, mert lenyom fekvőtámaszban, mint tegnap. Jeleztem, hogy döntetlen volt, de amennyiben kétségbe meri vonni, valóban újra kell játszanunk és akkor nem fogom kímélni.

Magamat se.

Hajnalban, mikor lefeküdtünk végül, bár folyamatosan szapultuk és nevetgélve kicsinyítettük a másik teljesítményét, még a nyilvánvaló számokat is kétségbe vonva civódtunk, mégis csillogott valami tiszteletféle a szemünkben.

Basa jó fej.

Aztán kimásztam az ágyból, mert úgy döntöttem, folytatom az erősítést, a testemnek nem árt némi mozgás, azt mondják az jó az izomlázra. Mikor láttam, hogy Basa elszenderedett, berúgtam az ágya alá. Ijedten ugrott fel.

– Gyere Basa gyúrni, puhány vagy! – vihorásztam.

– Kurva nénikéd, hagyj aludni, este lenyomlak, hülyegyerek!

Beleröhörésztem a képébe, de amikor célozni kezdett a papucsával, kiszaladtam.

Egész jól felszerelt konditerme volt a laktanyának, persze az összkép nagyon szedett-vedett, amolyan szocialista stílusú. Az egész egy poros pincében lett kialakítva, de viszonylag sok súly, meg még egy fekvenyomó pad is rendelkezésre állt.

Izomlázzal is legalább 200 karizom erősítő gyakorlatot végeztem, menni fog ez!

Este megint versenyre keltünk a Basával. Nem bírta ki, hogy ne kürtölje tele a folyosót, hogy ma fog végérvényesen kikészíteni, fogadásokat kötött magára.

Megint kifulladásig nyomtuk a fekvőtámaszokat. A bámészkodók megint hamar elkoptak, de most ragaszkodtam ahhoz, hogy legyen bíró, legyen tanú, ezért a fiatalabb körlettagoknak Basa parancsba adta, hogy nincs alvás, minket figyeljenek. Tizenegy után már kókadoztak a fejek, szerencséjükre hirtelen betoppant a Dinó. Májusi leszerelő, ahogy a neve mutatta, kicsi fej, nagy test.

– Meghoztam a sört! Itt a sör! – kiáltozta. Basa talpra ugrott, felkapta a pólóját.

– Gyere! Ma berúgunk! – vetette oda nekem. Én eddig csak szolid bulikban vettem részt civilben is, sosem ittam, de fel kell nőnöm valamikor! Követtem a többieket.

dorozsma_roma_vers_it (01).jpgDinó sofőr volt, és mint ilyen néha kiment a laktanyán kívüli világba. Ha olyan volt a csapatügyeletes tiszt meg az őrök, akkor az öreg katonák megbízásából nem hivatalosan, de ki szokott járni sörért a Sarokházba, a közeli kocsmába. Mindenki szemet hunyt egy-két korsóért cserébe. 25 literes tejfölös kannában hozta be, és a konyhában volt a támaszpont, minden öreg oda sunnyogott le berúgni. Elég változatosan művelték, volt, amelyik eleinte hangos, aztán halk lett az italtól, volt, amelyik éppen fordítva, de olyan is akadt, aki módszeresen itta ki és töltötte tele a sárga műanyag bögréjét és az italról sose vette le a szemét, folyamatosan követte ivás közben is. Amíg csak tartotta a kezében a bögrét, úgy bámult bele, mintha tűzbe révedne. Majd szótlanul lefordult a székről. Segítenem kellett a többieknek tojáskartonokat alá tenni, hogy reggelig fel ne fázzon.

Na, hát ittam sört én is. Nem sokat, csak egy bögrével.

Sosem voltam még részeg, ma ittam először alkoholt, leszámítva a gyerekkori szilveszterek elcsent pezsgőkortyait. Nem nagyon ízlett most sem, ahogy akkor sem ízlett, amikor Apuék sörébe engedéllyel egyszer-egyszer hosszú könyörgés után belelógathattuk a nyelvünk az öcséimmel.

Valami fenséges italnak gondoltam, abból amennyire a szüleim szerették, főleg nyáron a kerti munkák közben, de amikor megéreztem az ízét, még a hányinger is elkapott. Most csak simán szarnak, keserűnek éreztem, de majd legközelebb megpróbálok egy kicsit többet. Persze most is tukmáltak, főleg amikor kiderült, hogy még sose voltam részeg és nem dohányzom. Nagyot röhögtek, nem hitték el, hogy van ilyen.

Tényleg kis hülyegyereknek tűntem köztük, és amikor valamelyik nagydarab agresszívabb öreg körberáncigált az összes helyiségen és közölnöm kellett a bent részegeskedőkkel, hogy absztinens és nemdohányos vagyok, olyan érzésem volt, mint gyerekkoromban, amikor a családhoz betérő távoli rokon felkért, hogy produkáljam magam, ha már olyan a hangom, hogy beválogattak a helyi fiúkórusba.

Anyátokat.

Centi.jpg

 525

December 11. Csütörtök

 

Ma ebéd után áthajtottak minket a gyengélkedőre. Önkéntesen adtunk vért.

Mindenki.
Illetve majdnem, mert ketten a tű látványa miatt kaptak sokkot, hárman vérvétel közben ájultak el.

Fél litert vettek le, emiatt egész vacsoráig pihenőt kaptunk. Meg virslit, amiből kötelező volt enni, meg két sportszeletet és választhatóan sört vagy kólát. A szakaszunkból csak én meg a bikanyakú kértük az utóbbit. Szabó szóvá is tette, hogy nagyon egymásra hangolódtunk a bikanyakúval fenn az emeletes ágyon, de ilyen vád is kevés volt ahhoz, hogy sört igyak.

Azt mondják, a vérvételnek tegnap kellett volna megtörténnie, de ne üljünk fel annak az alaptalan szóbeszédnek, hogy az ezred orvosa tegnap nem tudott lábra állni - tájékoztattak a tisztesek. Igaz ugyan, hogy a mára szánt sört már tegnap reggel leszállították neki, de ne gondoljuk tovább - mondták - sima rágalom mindez.

Szóbeszéd eddig egyáltalán nem volt. Semmit nem hallottunk az orvosról. Viszont nem tűnt alaptalannak, amilyen hamuszürke arccal végezte a dolgát.

 

"Elismerésünket és köszönetünket fejezzük ki Dvorszky Tamás véradónak, aki szocialista és embertársai iránti kötelességérzésből 1986. december 10. napján vért adott, önkéntesen és térítés nélkül beteg embertársainak megsegítésére."

2012.12.11b.png

Centi_30.jpg528

December 8. Hétfő

 

Este mákos tészta! Imádom! Nagy háromszögletű, sárga tálcát kell a sor elején felmarkolni, s a megfelelő vájatába, a megfelelő alakú edényben kapja az ember a fejadagot. Az ablaknál beszóltam a szakácsnak.

– Kérhetem egy kicsit több mákkal? Édesen szeretem.

Nagy busa fejű alak dugta ki a fejét.

– Mit szeretsz ezen a szaron?

– Jó édes.

– Édes. Férfi vagy te? Remélem a sört szereted?!

– Ühümm…(Sör? Hülye ez?)

Berántotta a tálcámat, és púposan megtöltötte tésztával, majd annyi mákot szórt rá, hogy teljesen elfedje.

– Na tessék, egyed!

Büszkén lépkedtem az elképedt társaim között a 6-8 kiló mákos tésztával.

Talán mégis van Isten.