Centi_30.jpg146

 

 

 

 

December 25. Péntek

Rövidet ugrottam!
F2-n megbuktam FelszállottaSzáva őrnagynál okmányoson, nem ellenőrizgettem az igazolványokat, sőt meg sem állítottam az autókat, sőt háttal az útnak figyeltem a le- és felszállásokat.

Mert tegnap óta szép a világ.

Mert tegnap nagyon komoly leckét kaptam.

Karácsony első napja van, hideg az idő, de szikrázóan süt a nap, és a jeges felületek éles csillogással feleltek neki vissza. A fény felé fordulva reményt keltően melengetem az arcom.
A távolban látom a felszállópályát és látom földet érni és onnan felemelkedni a gépeket.
Gyönyörűek.
Már az önmagában lenyűgöző, hogy ez a test a levegőben van. És nem úgy, mint egy falevél, amit dobálnak a szelek, hanem fel tud emelkedni, fenn marad a levegőben és vissza tud ereszkedni, és irányítható. Bárhonnan bárhová megteszi ezt.
Néztem és az a béke szállt meg, amit tegnap óta érzek.

Mert tegnap óta szép a világ.

Mert tegnap nagyon komoly leckét kaptam.

Nagyon rossz passzban kezdtem a tegnapi szolgálatot. Egy elkeseredett pillanatban eszembe jutott az öngyilkosság. Be is vettem a géppisztoly kurva hideg csövét a számba, és csak el kellett volna sütnöm.
A leggyorsabb halál.
Olyan gyors, hogy talán végig sem tudom gondolni, hogy oké, akkor most meghúzom a ravaszt.
A legjobb módja a halálnak.
Az ember életében nem sok ilyen lehetőség nyílik. Nem veszek majd a civil életben olyan sokszor a kezembe fegyvert.
És mi van, ha akkor épp jól vagyok?
Pocsékba megy a lehetőség. Aztán meg kínlódnék, ha már rosszul vagyok és vágyom a lehetőségre, hogy épp akkor nem jön.
Áá, ez így nagyon kockázatos. Na de, most itt van a kezemben a fegyver, élni se valami fenséges hahota, hülye lennék elszalasztani.
És jó ötletnek tűnt. Persze tegnap máshogy jutottam erre a következtetésre, de végül is mindegy, a csövet a számba tettem.

Amilyen lassan jutottam el idáig, olyan lassan tudtam kikeveredni is belőle, és rájönni, hogy nem jó, amit csinálok. Hogy vegyem ki a csövet a számból.

Az a magyarázat, hogy miért nem leszek öngyilkos soha többet, nem magyarázkodás volt.
Olyan szilárd volt, mint a kő.
Hogy élnem kell, látnom kell.
Nem hallhatok meg, mikor alig ismerem ezt a világot.

És ennek az ismeretnek a morzsái benne vannak minden másodpercben, minden egyes pillanatban. Mindegyik hordoz valami megtapasztalhatót, mindegyik ad valamit.
Percről-percre több és több leszek.

Ez ne lenne szép?

Dehogynem.
Ez gyönyörű.

És nincs vizsgadrukk, mert mindentől több leszek.
Bármitől.
Hagyom átfolyni magamon, hadd jöjjön.

És félreállítom az előítéleteket, gyűlöletet, a dogmákat, de még a rajongást is, különösen Ember iránt, egyes emberek iránt. Hagyom, hogy jöjjön bármi, ami fontos megtapad, de kihorgászhatok ezt-azt én is.
Aztán gondolkodom róla.
Ez fontos.
Kell a véleményhez.


Ha lehet, nem ítélek.

 

Meg persze kell egy minimális önvédelem.

Hogy tudjam mi a jó, mi a rossz.

De a tízparancsolat bőven megteszi.

Még néha sok is.

Tudom, nem szép, de már alig várom, hogy a paráznaság bűnében fetrenghessek.
Ezt is meg kell várnom, nehéz volt itt katonaként egy olyan barátnővel, mint Edit, akivel olyan, mint nélküle.

Nem halhatok meg.
A paráznaság teljes terjedelmében még előttem áll. Végigjárhatom az összes bugyrát.
Ahogy mindennek.
Abba turkálhatok bele, amibe csak akarok.

Szép az élet.

Ezt eldobni?
Ki az az állat?
Faszt.

Én többet soha..

Szép az élet.

Ezért álltam és néztem a fel-leszálló gépeket, nem állítottam meg senkit és nem ellenőriztem senkit.
Biztonságban éreztem magam.
És így az egész országot.

Félnem ebben az egész langymagyaros kócerájban nekem kell. Az első, akit bármilyen támadásban likvidál az ellenség, az én vagyok, hogy ne védhessem azt, amit ők el akarnak venni. Lehet az pusztán az életem is, ha célt demonstrál.
Ha én nyugodt vagyok, mindenki biztonságban van.

Ezért is nem értettem FelszállottaSzáva őrnagyot, hogy olyan ideges.
Meg kiabál.
Hogy miért nem végzem a feladatom, miért nem ellenőrzök senkit?

Szívesen megkérdeztem volna, hogy ma? Nézzen már körül. Látja milyen gyönyörű napunk van? Volt már valaha ilyen szép karácsonya?

De nem sokat maradt, csak annyit akart mondani, hogy jelenteni fogja.
Nem beszélt a levegőbe.

Gitti őrmester a kutató ügyeletes ma.
Hívott is be perceken belül.
Ő is kipapolta magát, aztán kitakaríttatta velem a kutügyet.
Nem gond, belefér.
Azt csinálok, amit akarok. Akár ezt is.

De amikor kész voltam és valamelyik sarokban valami koszfoltnak is nehezen felismerhető maszat nem tetszett neki, és újra rá akart szakítani a munkára, én közöltem, hogy szerintem jó az úgy, ezen ne vitázzunk, nem csinálom meg.

Gitti rettenetesen berágott, már amennyire ez a mindentől azonnal a nadrágjába rittyentő, zselés alak rettenetes tud lenni. Kihallgatásra rendelt emiatt is a századparancsnokhoz. A harckészültség veszélyeztetése és parancsmegtagadás.
Ez két súlyos katonai bűntett.

Csak amiatt, mert szép az élet.

Fura egy rendszer ez.
Küzdeni kell a boldogságért.
Hogy Isten ötlete-e vagy az Emberé, nem tudom, de mindkettő bűnrészes.
Mert ha Isten találta ki, hogy küzdeni kell a boldogságért, miért hagyja, hogy a nemes küzdelem átalakuljon gonosz mocsárban hörgő fuldoklássá, ahol az Ember gyarlóságának izzadt teste nyomakszik, tapod, húz le?
Vagy ha az Ember találta ki, miért nem figyel Isten szándékára?

Mert nem hiszem, hogy úgy van ez kitalálva, hogy az én szép napomat, a boldogságomat attól kell védenem, akinek minden szar, akinek soha nincs jó napja.
Küzdeni kell, azt értem.
Na de irigységgel, ellenszenvvel, rossz és sótlan hangulatú emberekkel szemben?

Nagyon vigyáznom kell majd mindig. Kerülni azt az embert aki más boldogsága láttán irigységet érez, ártani való hangulata lesz.
Ő a mindenkori ellenség.

Itt a mai napi példa. Egyszer érzem magam igazán jól, igazán letisztultnak, és még vége sincs a napnak, már bűnös vagyok, súlyos katonai bűnök elkövetője.
És ez nagyon veszélyes, mert a bűn behúz, nem enged.

 

Mert nemsokkal ezután elfeledtem a tízparancsolatot.

Visszavedlettem ösztönállattá.

A szolgálat után Korlát százados, alig türtőztetett dühvel kivicsorogta, hogy elege van belőlem, s annyira megszívat, amennyire befolyása és rangja engedi. Kifele jövet behívott magához a Zádori hadnagy és kiselőadást tartott, csak ő vigyorogva.

Nem tetszett ez nekem.
De ecseteli lelkesen, hogy nagyon meg tud szívatni. Hogy nem túl rózsás a helyzetem, és sajnos mindenképpen le kell húznia jó néhány szabadnapról. Rémesen sajnálja. Viszont annak örül, hogy betehet konyha-munkásnak, ha úgy akarja, és ha ez így folytatódik.

Éreztem, hogy ha így folytatódik, nem tudom, hogy én mit akarok belőle csinálni, lehet, hogy konyhamunkást, de előtte darabokra szedem.

Az nem jó, az olyan, mintha nem tegnap tanultam volna meg, hogy minden döntés előtt gondolkodom.
Ezért belefojtottam a szót.

Közöltem, hogy leszarom, mit csinál, húzogassa a szabadnapomat, ha nincs más, amit húzogathat. Faképnél hagytam, s csak akkor eszmélt, mikor már az ajtóban álltam. A hátamba kiabálta, hogy Dvorszky, azonnal jöjjön vissza, nem fejeztem beeee!

Én igen! – válaszoltam és bevágtam magam mögött az ajtót. Az AEÜ meg az egész század dermedten figyelt.
Zádori kijött a folyosóra és ordított utánam.

– Dvorszky álljon meg, jöjjön vissza, ezt nem teheti, nem fejeztem be!

nyúl.jpg
De hátra se néztem, nem akarok férfit nyafogni látni.

Bementem a körletbe. Leültem az ágyamra.
Nem szeretem az alsó ágyat, jobb nekem fenn az emeletes ágyon. De már öreg vagyok, ezért áldozatot kellett hoznom és már régóta lenn alszom. Ez az öregség jele, de amúgy bármennyire ódzkodtam ettől, mégis jól esik. A novemberi leszerelés után egyszerűen leköltöztem.

Lassan utánam merészkedett az AEÜ, egy sorállományú tizedes és szólt, hogy ma én mosom fel a folyosót.

Szerencsétlen.
Nyilván semmi kedve ehhez.
Nem is az ő ötlete volt. Tuti, hogy Zádori küldte.
Hogy tudjam ki vagyok.
Mossam fel a folyosót. Mint egy kopasz.
A faszomat.
Hónapok óta nem mostam fel, öreg vagyok.
Ezek tényleg azt hiszik, hogy ezt velem lehet?

Felkaptam a stokit és úgy hajítottam az ügyeletes felé, hogy alig maradt ideje kiugrani a körletből, a stoki két lába pedig mellmagasságban befúródott az ajtóba, s megállt benne.

Ettől még én is beszartam, elég félelmetesnek látszott a két lábával ajtóba állított stoki.
Mint egy bizarr performance.

Az AEÜ kitartó darab volt, még egyszer benézett a stoki lábai között, de már nem szólt hozzám.
Hallottam egy pillanatra beszűrődni:
ez nem normális.

Hát ja, tényleg.

Így utólag sem tűnik annak.

 

Centi_30.jpg190

 

 

 

 

November 11. Szerda


B. Kozma Zsolt ma újra teljesen részegen jött be a szabiról. El is késett, öt óra helyett este fél kilenckor esett be.

Amikor belépett az ajtón, rögtön látszott, hogy baj van. Nem volt igazából nehéz észrevenni, mert nem is belépett az ajtón, hanem feltépte és berobbant középre. A vállpántnál fogva megpörgette a táskáját és nagy erővel bebaszta az ágya mellé, olyan erővel, hogy két stokit is felborított.

– A kurva anyátokat! – kiáltotta teli torokból, és láthatóan begerjesztette a boruló stokik látványa, mert beugrott közéjük és rugdosni kezdte az egyiket.

– Hé! Hé, mi van veled? Mi történt? – ugrottunk oda egy emberként Petró Dezsővel egy kisberben körlettársammal. Fiatal, barna képű, jó kedélyű, kicsit sumák gyerek, de sumák voltam én is mindig kopaszon, inkább mulattatott az igyekezete, hogy amit lehet, megússzon. Jó gyerek volt, láttam a szemén, hogy meg van kicsit rendülve, B. Kozmát ilyennek sose látta.

B. Kozma vékony, de inas, borzalmasan keménykötésű kölök volt. Mielőtt a hazai punk mozgalom illusztris alakja lett volna, évekig versenyszerűen karatézott, jól is csinálta, többször lett a pályafutása alatt magyar bajnok, de Zsolt állítása szerint ez annak volt köszönhető, hogy az apja ellenezte, hogy ezt csinálja. Úgy érezte, pusztán csak azért, mert ezt saját maga akarta és nem az apja ötlete volt.
Amúgy B. Kozma volt még olyan szereplő, aki a szkanderben nem vett részt és határozottan dicsérte azt a hozzáállásom, hogy nem törekszem győzelemre, azt mondta az ilyen győzelem igazán semmit nem jelent. Az ember-ember küzdelemben nem segít, ott a gyorsaság, a hatékonyság, robbanékonyság sokkal fontosabb.

Valószínűleg igaza van, ahogy hallottam tőle, a versenyek mellett az utcai harcokban is jeleskedett, sokat verekedett a punk korszakban. Azokban a bandákban ahová tartozott, akár a farkasfalkákban, az alfahím volt a vezér. A pozíciót sok verekedés árán szerezte meg. A kisebb posztok, meg úgy egyáltalán a rangsor is ezzel a módszerrel állt be. Aztán verekedett rendőrökkel, verekedett a skinheadekkel, a csövesekkel, verekedett mindig, amikor alkalma adódott.

Bár itt benn ennek sok nyoma nem volt, ettől még B. Kozma hírhedten hirtelen haragúnak és kiszámíthatatlannak számított, nem nagyon baszogatta senki, valahogy a múltja átsejlett a mozdulatain, még az igazán öregek is tartottak tőle pár lépés távolságot.

Mi elég gyorsan megtaláltuk a hangot, akár Répával annak idején, ebben komoly szerepet játszott az a tény, hogy cselgáncsoztam és az utolsó évben én is országos bajnok lettem. Ezzel sorstársnak érzett és vele sem kellett vetélkednem. A szkandert kicsit lesajnáló legyintéssel intézte el, és mivel tartottak kicsit tőle, senki nem akarta kideríteni az erejét. Merthogy volt neki, az nyilvánvalóan érződött. Viszont nem is kérkedett vele, ezért szerethető maradt.
Dezső is kedvelte, ezért is volt most megilletődve, ilyennek még sose láttuk. Megfogtuk a karját, hátrébb húztuk, kérdezgettük mi lelte, de csak szitkozódott fennhangon. Petró felállította a stokikat, és bár B. K. még mindig kurvaanyázott, de úgy látszott lassan lenyugszik.
Révült, alkoholban úszó szemekkel meredt maga elé, azt hogy mi bántja, láthatóan képtelen lett volna elmondani.

Vizenyős tekintete mögött a borgőzben fogant illékony gondolatai is összekeveredtek, értelmes mondat nem jött, csak, hogy a kurva anyjukat, rohadjon meg az összes.

Lassan remény ébredt bennünk, hogy csitulnak a hullámok benn.

Ekkor az állat alegység ügyeletes bekiabált, hogy most már elég lesz, fejezd be.

Olaj a tűzre.

B. K. mint egy oroszlán felbőgött, közben megmarkolta magán az inget és egy határozott mozdulattal széttépte elől. Pattogtak a gombok, recsegett az anyag, majd mint valami dühös bika rongyolt ki az ajtón.

– Mit ugatsz, a kurva anyádat? – ordította teli torokból  – Mi a faszt ugatsz, te rohadék?

Nagyon gyors volt.
Ezt az alegység ügyeletes is felmérhette, mert amikor Petróval Zsolt után eredtünk, láttam, hogy bénultan áll, olyan gyorsan közeledik a veszedelem, hogy sokkot kapott.
Zsoltot csak komoly küzdelem árán tudtuk Dezsővel megfékezni, üvöltöttünk az ügyeletesnek, hogy húzzon már a picsába, ne legyen szem előtt, addig nem tudjuk elvinni.
Miután az eltűnt az egyik körletben, még egy darabig küzdöttünk. B. K. teljesen magán kívül hörgött, fröcsögött a nyála, feszült mindene. Valahogy sikerült a körletünk felé terelni, mikor beléptünk már engedett a feszülés, és itt önérzetesen kirántotta a karját a kezünkből. Eddig nem fordult szembe velünk, de ez a mozdulat sejtette, hogy nincs ez messze, ha nem hagyjuk békén.

Leült az ágyára, és akkurátusan letépte a váll-lapjait, szakította vele az ing anyagát, majd az egész inget megszabdalta magán. Hagytuk, úgy látszott ebbe belehiggad, de sajnos nem. Az ing egyik területe nem adta magát könnyen, nem szakadt, és B. K. minden erejét latba vetve küzdött. Már hanyatt feküdt az ágyon, nyögve, lihegve marcangolta magán az ing rongyos cafatját, de az nem adta magát.
Hosszú perceket szenteltek ennek, kisebb pihenőkkel, úgy látszott, B. K. nem adja fel.
És az ing sem.

Közben Petró kisurrant a körletből, mennie kellett szolgálatba. B. K. ittas agyát most lekötötte az ing, nekem nem volt dolgom, figyeltem őket. Aztán az ing engedetlensége felhergelte Zsoltot, hirtelen talpra szökkent és újra szitkozódva szaladt a szekrényéhez. Evvel a lendülettel egy nagy ütéssel áttörte a pozdorja ajtót, rossz volt látni, ahogy a szálkás lyukon keresztül sok helyen megkaristolva húzza ki az öklét.

Nem tudtam, mi jó, ha hagyom, hadd tombolja ki magát, vagy állítsam meg, de aztán amikor ezek után egy jól irányzott rúgással az egész szekrényajtót összezúzta, közbeléptem. Jól látszott, hogy nem végzett, de én azt éreztem ennyi elég volt.
Odaugrottam elkaptam oldalról, úgy, hogy mind a két felkarját a felsőtestéhez szorítottam, ne tudjon védekezni, megemeltem és ledöntöttem az ágyra. Pontosabban ledőltem vele együtt, mert nem akartam elengedni, ugyanis küzdött, tekergett, harapni, rúgni akart, én meg szorítottam, ahogy csak bírtam, és ehhez tényleg minden erőmre szükség volt.
Sokat küzdöttünk, legalább fél óra eltelt ezzel. Igyekeztem szóban csitítgatni, de csak nagyon nehezen ment, néha megpróbált lépre csalni, hogy most már rendben van, hagyjam, de amint lazítottam a szorításon, azonnal dühödten ki akarta tépni magát. Lihegtünk mindketten, eszement ereje volt még így részegen is.

Kérdeztem folyamatosan, hogy mi történt, mesélje el, míg végül belekezdett. Mielőtt szabadságra ment volna, behívta Szadó őrnagy és bejelentette, hogy előléptették tizedessé. Hadarva mondta el, hogy pár hete lett őrvezető, akkor megmondta a tiszteknek, hogy azt akarja, hogy úgy bánjanak vele, mintha nem lenne tisztes, ugyanúgy tegyék szolgálatba, mint eddig. Tekintsék ettől még sima, rang nélküli határőrnek. És a rajparancsnoki megbízatást sem vállalta, hiába hirdették ki már rég a köteléken.

Erre van pofájuk előléptetni! Pár hét alatt másodszor. Nyilván az apja közbenjárása miatt, de ebből már olyan elege van. Az apja mindenhova beletúr, mindenbe belepiszkál. Nincs az életnek olyan területe, amit békén hagyna, és mindent elront körülötte. Soha nem érzi magát szabadnak, az apja rángatja pórázon.

punk44.jpgAzt mondta, hazament, átöltözött punknak újra és elment a haverokhoz. Úgy érezte nem fogadják szívesen, nem is érti miért mondta el nekik, hogy rangja van. A határőrség számukra ugyanolyan ellenség, mint a rendőrség.

Ha sokan lennének a punkok, annyira, hogy zendülést tudnának csinálni, amivel nem boldogul a rendőrség, akkor rájuk küldenék a határőrséget, csak sokkal durvább fegyverekkel, katonai erővel.
És olyanokat küldve ellenük, akiknek az állam már teljesen elvette a szabadságát.

Nem.

Nem szeretik a határőrséget.

Közöttük igyekszik mindegyik elkerülni a katonaságot. Mit kezdjenek egy olyannal, aki katona és abból is határőr? És hogy neki itt rangja lett az nagyon elgondolkodtató.
Sokan nem is tudták, hogy az apja magas rangú katona. Az eleve felveti a megbízhatóság kérdését. És gyanakodtak rá, hogy spicli.

De mint mondta, ezt neki nem említették, mert lehet, hogy nem is így volt, mert lehet, hogy csak ő gondolta, amiatt, hogy olyan furán fogadták, bár lehet, hogy bebeszéli magának.
De míg velük volt, mindig az jutott az eszébe, hogyha a punkok forradalmat csinálnának, neki kellene menni ellenük!

De ekkor már zokogott, folyt a nyála és a taknya a nyakamba.

– Nekem kellene mennem ellenük... érted? Nekem! – hörögte. Tartottam a testét erősen, ahogy rázta a sírás.

– És miért? Te tudod miért?

– Nem tudom – válaszoltam neki fakó hangon.

– Mert mit akar egy punk? Te tudod, mit akar egy punk?

– Nem tudom. – válaszoltam még tompábban.

– Azt hogy hagyják békén, és hadd hallgathassa a zenéjét. Ennyit akar. Azt szeretné, ha a társadalom békén hagyná őket.
Időnként megbicsaklott a hangja a sírástól én meg tartottam erősen.

– Elég jól kinyilvánítják ezt az igényt. Nem is tudják, hogy lehetne jobban, és valamiért az állam nem érti. A punk semmit nem akar elfogadni a társadalomtól. És még kompromisszumra is képes ezért, mert bejár a gyárba, melózik kőműves mellett, kocsikísérőként vagy szakmunkás suliba jár. De ha csövezik és kéreget, akkor sem árt senkinek. A skinheadektől is azt szeretnék a punkok, hogy hagyják békén őket. Csak a skinheadek nehezebben értik meg, azért kell velük verekedni.

Lassan engedni látszott benne a feszülés, enyhítettem én is kicsit a szorításon.

– És amúgy mi bizonyítja a legjobban, hogy nem kell félni tőlük? Te Dvorszky, te tudod, mi bizonyítja a legjobban, hogy nem kell félni tőlük?

– Nem tudom. – reszeltem neki a torkommal.

– Hogy szarnak mindenre. Ha azt csinálnák, amiről énekelnek, itt kő kövön nem maradna. Ha úgy lázadnának, ahogy megéneklik, akkor lángolna az ország. De a punknak elég, ha elénekelheti és hallgathatja. De ezt se engedi neki az állam. Az az állam, amely valószínűleg ide juttatta, mert ők a társadalom marginális rétegének, a peremkerületi, elfeledett proliknak a gyerekei. Jövőkép nélkül. Vagyis dehogy, jól látható jövőképpel. Elmegy szakmunkás suliba, aztán dolgozik a gyárban, és este sör meg Szeszélyes évszakok. Akármit csinál ez az élete, akkor legalább hadd hallgassa, azt amit akar.

Éreztem, hogy gyengül, ahogy a zokogás halk sírásba váltott.

– Tudtad ezt Dvorszky? – suttogta végül.

De nem kellett válaszolnom, mert félrebillent a feje és alvásba ájult.

Mikor a többiek megjöttek szolgálatból már régóta meghitten szuszogtunk.
Méretes röhögés fakadt abból, hogy de nagy a szerelem, de nem cáfoltam, mondtam, hogy nagyon nagy és megvártam míg mindenki elcsendült biztosan, és csak akkor kúsztam ki alóla, hogy nehogy felébredjen.

punk33.jpg

Centi_30.jpg230

 

 

 

 

Október 2. Péntek


Lehet, hogy csak én gondolom azt, hogy látszanak az izmaim, mert mintha a tegnapi bemutatóm hatástalan lett volna, ugyanis délután élesítgette a körmét rajtam a Bakonyi. Körletszemlét akart velem csináltatni, célzott rá, hogy most gatyába ráz, és ez folyamatos lesz. Majdnem ilyen egyszerűen ment minden, nem volt semmi sallang, előjáték, hogy „hej Dvorszky, de nehéz eset vagy, de azért majd hozzánk idomulsz”, vagy valami egyéb felvezető diskurzus, nem, semmi ilyen.

Belépett. Mondta, hogy körletszemle van, én csinálom, 20 perc múlva megnézi.

Még rendezgettem a dolgaim a szekrényben, épp benn kotorásztam, mikor ezt a hátamba vágta. Elöntötte a vér a fejem, úgy éreztem, most nincs türelmem végigjátszani a fokozatokat, hogy most kicsit ellenkezem, de megcsinálom, aztán minden nap kicsivel többet engedek meg magamnak egy igazi konfrontációig. Most egyszerűen nem volt kedvem hozzá. Meg persze a bukott nehézfiú voltam, ráadásul miatta, úgyhogy nem gondolkodtam sokat, elkaptam a karját, és a rémült kerek szemét tartó, csodálkozó kocka fejét hordozó nyeszlett testét hozzábasztam a szekrényhez.
Odaszorítottam, vállal rá is dőltem, és halkan és fenyegetőn belelihegtem a képébe, hogy ezt fejezze be, nem fogok én a kénye-kedve szerint ugrálni. Most maradjunk ennyiben, de csak egy kicsit érezzem igazságtalannak a legközelebbi ténykedését, csak egy enyhe sejtésem legyen, hogy rosszban sántikál, letépem a fejét.

Megfagyott a levegő a körletben, és mindenki az utolsó mozdulatába merevedett. Mikor elkaptam Bakonyi karját az összes bennlévő szobatárs felemelkedett, hogy jobban lásson, emiatt most, hogy megfenyegettem, úgy tűnt, mind vigyázzban áll. Ez az ünnepélyesség meghatott.
Még egyszer Bakonyi szemébe néztem mélyen, majd a karjánál fogva a körletajtó felé löktem. Csak annyit mondtam, hogy ne legyek ünneprontó, hogy „kifele”.
Tudta, hogy komolyan beszélek.

Kiegyenesedett és nagy lépésekkel elhagyta a szobát. Mintha egyúttal pihenjt vezényelt volna a bentieknek, mindenki elmozdult a vigyázzállásból, és kihúzta a csíkot. Bakonyi hangját hallottam kintről, a folyosóról, ahogy méltatlankodott. Itt benn nem volt nagylegény, most erősítést gyűjt. Leginkább a saját korosztályával beszélik meg, hogyan szívatnak majd meg.

Kezdetben szétáradt a büszkeség bennem. Ilyet még sohasem csináltam, kurva jól éreztem magam tőle, tényező lettem, már nem vagyok megkerülhető.
Van akaratom és tudom használni.
A testem és a hírem segítenek.
Leültem az egyik alsó ágyra, magam elé húztam a stokit, mint egy kis asztalkát és az öregségem, a bátorságom, az erőm tudatában kedvtelve vizsgálgattam a Centimet.

De aztán kezdett feldühíteni a kinti susmorgás, majd hallottam a Medve hangját, hogy ezt nem lehet tűrni, mégiscsak egy öreg katonának ugrottam neki és, hogy ő most megmutatja. Közvetlenül az ajtó előtt háborogtak, mindent tisztán hallottam. És ettől egyre dühösebb lettem. Nem tudom, hányan és kik vettek részt a beszélgetésben, valaki a háttérből győzködte Medvét, hogy hagyja a fenébe, de Bakonyi mindig félbeszakította, hogy Medve ezt nem tűrhetjük.

Ekkor Medve benyitott.
Itt már nem volt visszaút, most már végig kellett csinálnom. Ha ezt tudatosan kellett volna, akkor biztos, hogy nem sikerül. De mostanra az a sunyiság, amit Bakonyin tapasztalok mindig, meg az a nagyképűség, amivel Medve benyitott, elmosta a tudatom.
Amikor nyílt az ajtó, felálltam az ágyról, de volt ebben az önkéntelen mozdulatomban valami olyan fenyegető, hogy Medve megtorpant a küszöbön. Keze még a kilincset tartotta, leheletnyi zavart éreztem, mintha nem erre számított volna.
Talán azt gondolta, hogy be leszek rezelve, könnyű dolga lesz, és védekezem majd, vagy még azt se, hanem csak hagyom, hogy leteremtsen. De úgy álltam ott, mint King Kong, akinek megsértették a territóriumát.
Ő nem ebben a körletben lakik, így ez tulajdonképpen igaz is.
Érezhette is.

kingkong1.jpg
Rémesen bosszantott, hogy egy olyan alak lépett be engem rendbe tenni, akihez semmi közöm, akinek ehhez az ügyhöz semmi köze. Bosszantott Bakonyi gyávasága, de tudtam, hogy mindig Medve mögül fog nekem dirigálni, ha hagyom magam.
Hát nem hagytam.
Tudatos ez nem lehetett, mert akkor féltem volna, tartottam volna Medvétől meg a következményektől, de ahogy nyílt az ajtó, úgy csukódott az agyam. Felálltam és mielőtt a bizonytalansága enyhült volna, öblös hangon rákiáltottam.

– Medve! Rád is érvényes, amit a Bakonyinak mondtam! Húzd ki a beled a körletből!

Nagyon idegen szerep ez nekem, alig emlékszem olyanra, hogy megemeltem volna a hangom. Robival igen, de az ott egy folyamat eredménye volt, mostanra szinte teljesen elmúlt. Viszont ebben a percben előjött ez a képesség és a hangom nem volt erőtlen, ijedt, hanem átment, amit gondoltam.

Hogy nyomatékosítsam a szavaim, lenyúltam a stokiért, megfogtam a lábát az ülőlap alatt, és mint egy dárdát hajítottam el. Medve hamar rájött, hogy nem viccelek és még mielőtt elengedtem volna a stokit, már kinn is volt és bevágta maga mögött az ajtót, így a fémkeret hatalmas kongással, döngéssel csapódott neki. Nem figyeltem, hogy megölhetem-e, kárt okozhatok-e benne vagy bármi másban. Csak amikor visszaültem az ágyra éreztem meg, hogy gáz van velem, csőlátásom van.
Nem tudtam, hogy ilyen az elvakult düh.
Hogy ennyire lekorlátozza az érzékelést, hogy mindent kitol maga mellől, mint a kakukkfióka és átveszi az irányítást. Lassanként tértem vissza magamba, velem az ijedtség, hogy most mi lesz? Jelentik-e a tiszteknek, vagy, hogy egy brutális, öregekkel verekedős időszak jön-e? Mindkettő ijesztő lehetőségnek tűnt, de mivel egy fél órán keresztül senki nem zavart, lenyugodtam. Már régen fenn olvastam az ágyamon, amikor Répa nyitott be.

– Csak én vagyok. – mondta, miközben az ajtóval óvatosan benyomta a földön fekvő stokit. – Hallom bekattantál!

Elnevettem magam Hát ja, így is mondhatjuk, bekattantam. Nagy vonalakban elmondtam, mi történt, biztosított, hogy jól csináltam, Bakonyit ő is nagyon utálja, csak szóljak, segít bárki ellen.

Este az ágyban miután a körletben helyreállt a rend, nem beszéltem senkivel, Bakonyi meg szolgálatba ment, volt időm ezen morfondírozni. Ma először veszem hasznát a nemrég szerzett testi erőmnek.

És most, hogy láttam mennyire hatékony tud lenni ez, rettentő jól esett. Nem vagyok nyámnyila marha.

Centi_30.jpg438

 

 

 

Március 8. Vasárnap

Nőnap van. Ez a legkisebb mértékben sem látszott a laktanyában. Még levelet sem írtunk többen. A NŐ, a Nő, a nő a kimenő legnagyobb nyereménye a szerencséseknek, de itt benn, azon kívül, hogy néha este lopva megnéztük a barátnő fényképét, nem nagyon került szóba. Ez volt a magánszféra.
Persze néha lehetett hallani a körletben, hogy valaki nagy hangon ecseteli a kalandjait, de semmivel nem hihetőbb, mint a Csillagok háborúja, mindenki legyintett csak.

Megint benn töltöm a szabadnapom! Ma kellene matekot tanulnom. Koltay beváltotta az ígéretét.

Basával este virtuskodni kezdtünk, melyikünk bír több fekvőtámaszt lenyomni.

Kiderült ugyanis, hogy cselgáncsoztam régen, Basa nem hitte el, piszkált, hogy nyámnyila birka vagyok.

Ez igaz.

Mikor már egy ideje nyomogatta a bicepszemet, hogy ezzel a karral még önkielégítést se lehet szerinte végezni, megkérdeztem, hogy megmutassam-e, akkor gyorsan rávágta, hogy inkább fekvőtámasz.

taxidermia14.jpg

Széttologattuk a stokikat, az ágyakra zavartuk a körlettársakat és nekifeküdtünk.

Én kezdtem 54-el. Basa 59-el rám tromfolt.

Nem hagyhattam annyiban, 62-re emeltem a tétet.

A körlet közepén végeztük el a gyakorlatot. Nyilvánvalóan nem tudtuk az egekbe emelni a számot. Mindkettőnknek ingadozott a teljesítménye, de amikor én kinyomtam a maximumot, néha úgy, hogy az utolsóban hosszan, egész testemben remegve feszültem bele, az összecsuklás és a hirtelen megtáltosodás közt billegve, akkor amennyiben sikerült, Basa szó nélkül, összeszorított foggal tolt félre, ha nem sikerült, akkor hangosan nevetett, hogy még ennyi sem megy? Na, nézzem meg őt. De ő is úgy tudta csak, ahogy én.
Nem volt erősebb.
És nem volt gyengébb sem.

Láttam a szemén, hogy akkor sem fogja feladni, ha már egyet sem tud megcsinálni.
Ő is láthatta rajtam. Ha nem megy egy sem, akkor szájkaratézunk, de nem ismerjük el a vereséget. Ennek ellenére még néha nehezítettünk is. Feltettem a lábam a stokira és úgy nyomtam. Kaján arccal álltam fel, de látom, Basa is felteszi a lábát, viszont ő három ujján támaszkodik csak. Akkor én, ugyanúgy - stokin a lábam, de szélesen teszem le a tenyerem. Oké, ő már csak két ujját használja. Én két stokira szélesen teszem a lábam, széles kézzel, de nem tudok csak egyet így. Basa se többet, maradunk a hagyományos változatnál, abból én is nyomok legalább 20-at, de persze ő is. Egy ideje már nagyon remélem, hogy feladja, mert alig bírom, de nem adja fel. Akkor én sem.

Már nem csak az volt a tét, hogy mennyit nyom, hanem, hogy egyáltalán ráveszi-e magát az ellenfél, hogy megpróbáljon még egyet. És ha nem egyet, hanem kettőt, netalán 5-öt vagy csillagászati 25-öt nyomott, hogy végleg elvegye a kedvem, én neki kezdtem, hogy megpróbáljam megdönteni és nekiveselkedtem újra. Ahogy Basa is.

Feladni egyikünknek sem akaródzott.

A verseny hírére egyre többen jelentek meg a körletben, de lekoptak lassanként, mert úgy tűnt vég nélkül vagyunk képesek folytatni. Hajnal háromkor fejeztük be, közös megegyezéssel.