Centi_30.jpg449

 

 

 

 

Február 25. Szerda

Élenjáró lett a zászlóaljunk. Ez a vezérkarnak fontos fegyvertény, nem azért mert büszkék rá, hanem mert jelentős pénzjutalmat jelent. Állítólag a laktanyaparancsnok annyit kap, amiből vadonatúj Zsigulit lehet venni. Nekünk az ünnep alkalmából ma nem volt irányított szabadidős program. Vagyis nem kellett ma takarítani senkinek.

A körletben ahova elhelyeztek, nagyjából mindenki idősebb, csak hárman vagyunk az én korosztályomból, persze az öreg katonák alszanak a földszinti ágyakon. Sofőrök, írnokok, szolgálatvezetők. Szabó Gabi és Réz Misi óta nem nagyon barátkozom senkivel. Adyligeten nem is volt kivel, leprásként került mindenki, annyi baj volt velem. És én sem láttam egyetlen olyan arcot sem, aki felé önkéntelen, mély közlendőm támadt volna.
Megszoktam, hogy magamban intézem a dolgaim. A levélírásra, a merengésre Edit fényképe felett, a felszereléseim tisztán- és karbantartására a takarodó előtti nyugodt perceket használtam. A bennem mélyen aknamunkát végző kétségeimmel pedig a sötétben, az elalvás előtt küzdöttem mindig. Ott, Adyligeten nem kérdeztem senkit semmiről, ami nem a szolgálattal kapcsolatos.
És most itt is kezd ez kialakulni, bár sokkal szimpatikusabb mindenki, mégis a körletünkben a gyanúm szerint mindenki csókos, ebből következőleg némi felsőbbrendűséggel viszonyulnak egymáshoz és én nem érzem magam idevalónak. A konyhán hamarabb beszélgetésbe elegyedem, ott könnyebben megy felengedni, mert a konyhamunkások nem fennhéjaznak, ráadásul visszamegy mindegyik a századához, a körletébe és néha hetekig nem találkozunk újra. Vagyis valamiért könnyebben engedem el magam olyannal, akivel nem futok össze nap mint nap. Már felismerem - nagyon is jól -, ki akar velem barátkozni előnyszerzési céllal és ki az, aki a beszélgetést magát is kellemes időtöltésnek gondolja. Velük érzem magam komfortosan.

De barátom nem lesz senki. Ezt eldöntöttem. Régen nem tudtam, hogy milyen fájdalmas az elválás.

A családdal és Apuval való búcsúban mindig benne volt a viszontlátás gondolata. Tudtam, hogy nemsokára találkozunk.

De a végleges elválásra nem voltam felkészülve.
Az kurvára fájt.
Hogy valakit, aki értékes számomra sosem látom többet, az a fájdalom leírhatatlan. És nem akarom ezt érezni újra sohasem. Akkor inkább nem lesz nekem senki fontos többet. Lezártam. Nem vagyok ugyan ellenséges, de nem kezdeményezek, más baráti közeledése elől kitérek, vagy csak egy határig engedem.

Szóval itt a körletben nem lesz barátság. Annyira nagyra vannak azzal, hogy jobbak a másiknál, hogy nem szívesen csatlakozom a beszélgetéseikbe. Basa az, akivel jobb a viszonyom, de ő inkább a konyhához tartozik, mint a körlethez, mert a körletben gyakorlatilag mindig alszik. És ugyan a konyhamunkásokkal sokkal hamarabb alakul beszélgetés, nem lesz barátság, hisz ők tulajdonképpen alárendeltjeim. Lehet, hogy ugyanolyan nagyképű fasz vagyok, mint a körletbeli társaim és csak azért tudok a konyhán jobban beszélgetni, mert más az alaphelyzet, én tulajdonképpen leereszkedem a beosztottjaimhoz, ők nyilván inkább beszélgetnek, mint mosogatnak. Akkor az se érvényes, az se tekinthető szimpátiából alakult beszélgetésnek.
Basszus, nem tudom, mit gondoljak, velem van a baj?

Nem kell takarítani ma, tehát kiiktatva a társaim zajongását, a felső ágyon, messze tőlük révedek a plafonra.
1fekszem.jpg

Centi_30.jpg471

 

 

 

Február 4. Szerda

 

70 napom letelt! 10 hete vagyok katona! Még hátravan 67.

Ma voltam a Zuber alezredesnél a Sopronba való visszahelyezésemmel kapcsolatban.

Miért maradjak szakács, miért csináljam azt itt, amit lehet, hogy egész életemben fogok? Hadd legyek katona, ha már behívtak!

Az alezredes a Határőrség szóvivője, az egyik őr javasolta, hogy menjek hozzá, mert elég nagy hatalmú főtiszt, talán nagyobb szava van, mint a laktanya parancsnokának. Az alegységügyeletesnek jeleztem, hogy kihallgatásra akarok menni hozzá, furcsállta kicsit, de azért felhívta, aztán mondta egy kis idő múlva, hogy mehetek.

Lépdeltem az irodája felé, éreztem, hogy kezdek berezelni. De igazából nem értettem miért.
Sopronba vissza akarok kerülni. Ez tény.
Vagy legalábbis innen el. Ez még tényebb.
Az alezredes híre? Hogy Valaki? Illetve azt mondják, Valaki? Azt se tudom mi az, hogy szóvivő. Csak mindenki úgy beszélt róla, ha rákérdeztem mit tud, mintha valami istenség lenne. Az őr is azért küldött hozzá, mert mint mondta, ő az, akinek minden csak egy kézlegyintésébe kerül. Feltéve, ha szimpatikus vagyok neki.
Na igen, lehet, hogy itt a kulcsa a dolgoknak. Szimpatikus kell legyek.
Oké, de hogy? Mit csinál a kiskatona a kisisten előtt, hogy az a javára döntsön?

Amikor suliba jártam, nem szerettem a tanárokat, csak amiatt mert tanárok. Nem is tiszteltem őket. Csak amelyikkel olyan nexus alakult ki, aki megkedveltette magát velünk. De csak azért mert tanár? Ugyan már. És az igazgató? Hát azt meg csak az ünnepségeken láttam, meg az intő aláírásakor. Nem emlékszem, hogy kértem volna tőle bármit is.

Itt kuss a nevem, de amikor például a zászlóssal beszéltem, hogy helyezzen el innen, egyáltalán nem éreztem ezt kérésnek. Egyszerűen kinyilvánítottam, hogy vissza akarok kerülni. Se félelem, se szégyenérzet, semmi nem volt, csak szándék. Most meg félek, azt éreztem, hogy itt tétje van.
Nem sikerült ugyanis beilleszkednem a szakácsok közé. Nem szeretem őket és ők is utálnak engem. Katasztrofális lenne ha itt maradnék a kiképzés után Adyligeten, a konyhán. Most nagylegény vagyok, most még burokban élek, mert a körletünkben nincsenek öregek, a Jackson a kiképzésre érkezett kopaszok szállása, de ha a kiképzés után itt maradok a laktanyában, át fogok kerülni az öreg szakácsok körletébe.

És akkor végem.

Minimum megvernek párszor. Kónya valószínűleg kitapossa a belem, ha nem vagyunk szem előtt, mint a konyhán. Csak most és csak itt lehetek kis genyó mitugrász.  Annyi ellenséget szereztem, hogy ha itt maradok, kicsinálnak. Tehát az alezredesnél szimpatikusnak kell látszanom. Beugrottak képek, ahol iskolatársak, vagy mostani  katonatársak jópofiznak fafejű, de némi hatalommal bíró felettesnek, ahogy igyekeznek vicceset mondani, a kedvében járni béna dicséretekkel és hányingerem lett.
Ez nem fog menni.

Különben is, ez a procedúra, hogy "alezredes elvtársnak jelentem", ez is kiborít. Meg logikailag is hibás. Hogy lehet jelenteni egy kérdést, kérést? A tisztesekkel mindez bevállalható bohózat, de így, életbevágó ügyet intézni?! Röhej!


ij5936_7_big.jpg

Az émelygésemet csak erősítette az iroda ajtaja elé a folyosóra kiterített giccses, barna-okkersárga mintás szőnyeg, amiből az irodába is jutott néhány. Kopogtatás után az alezredes behívott, még jó sokáig szöszmötölt valami papírokkal, aztán az ablak felé fordult, hosszan merengett kifele, mielőtt felém fordult. Álltam előtte vigyázzban, tányérsapka a comb mellett és vártam. Fiatalos tiszt volt, tán szimpatikus is, de a mozdulatai ellenszenvessé tették. Olyan teátrális és fennhéjazó volt, hogy látszott, semmi dolga nem volt a papírokkal, az egész színdarab nekem szól.

Most nyugodtam meg. Mindegy mi lesz velem, ilyen fasznak nem tudok a kedvében járni.

Végre felém fordult, hátrébb lökte a székét lejjebb csúszott, majdnem fekvő pózt vett fel, kezét összekulcsolta a hasán, rám emelte a tekintetét és kegyet gyakorolt.
– Mondja.
Nem kerteltem, jeleztem, hogy szakács vagyok, ekkor és ekkor vonultam, itt és itt kaptam kiképzést és hogy oda mennék vissza.
Unalom látszott az arcán egészen addig, amíg azt nem mondtam, hogy igazi katona akarok lenni. Addig, gondolom arra számított, amikkel a többiek kereshetik fel, hogy esküvőre, temetésre adjon rendkívüli kimaradást.  De nem a becsülhető, férfias szándékom keltette fel az érdeklődését, hanem talán csak a kérésekben ritkán hallott szavak elegye, mert végül hümmögött csak, hogy ez igen szokatlan, de majd meglátja.
És leléptetett.

Ezért voltam ideges? Én marha.