Centi_30.jpg15

 

 

 

 

1988. május 4. szerda

Kiderült ám, hol hánytam.
Reggel derült ki, mikor ébredeztem. Az ágyamon feküdtem, ami jó hír.
Betaláltam.
Viszont minden nedves körülöttem.
Ez a rossz hír.
Itt hánytam.
Az arcom alatt is nedves, a tenyerem alatt is.
És a mellem alatt is.
Ragad és kurva büdös.
Lassan, sóhajtozva, dülöngélve felülve láttam, hogy csak nedvesség van, a sűrűje nincs sehol. Áldottam a sorsot, hogy akkor nyilván kiszűrtem a fogammal és nem kellett abban a gusztustalan trutymóban feküdnöm. De így felülve azt is érzem, hogy sörhasam lett. Pedig tudom, hogy csak pálinkát ittam, nem ittam sört.
Akkor ez nem sörhas.
Megtapogattam magam és azt éreztem, mintha rengeteg reptéri cihával feküdtem volna le, betárazva lekvár, fánk, meg ilyenek, és az alvást egy BB baracklére hasalással kezdtem volna.
De nem ciháztam tegnap.
Benéztem a zsávoly felsőm, vagyis a nadrágba tűrt katonai zakóm és az ingem közé. Nem tudom, hogy csinálhattam, de oda hánytam be.
A ruha és az ágy felszívták a folyadékot, és egy mustár színű és állagú krém maradt, illetve gondolom a rajta forgolódás miatt került a derekamhoz.
Ebben a trutymóban feküdtem.

Alex a körlet másik oldalán, a szemben lévő ágyról figyelt felhúzott szemöldökkel és egy félmosollyal, azzal a várakozással az arcán, hogy na, erre mit mondasz?

Végignéztem magamon és annyit szóltam.

Már megint milyen undorító vagyok

Alex finoman bólintott.

Igen.

– Kurva élet! Soha többet nem rúgok be!

Alex még szélesebben elmosolyodott.

Nyilván.

Legyintettem és kimentem a körletből. A mosdóban összefutottam Nagy Feróval.

Rosszul mondom.
Nem futottam.
Ott találtam rá.

Állt, ráhajolva a mosdókagylóra, időnként vizet engedett a fejére, és őszintén öklendezett bele. Látott amikor bejöttem, holott fel sem nézett, a szevaszra, úgy válaszolt: ÁAavasz.

Ennél többet nem is diskuráltunk.

Tegnap beszédesebb kedvében volt, mert beavatott egy másik szubkultúrába. Az egyik az volt, amit én ismertem, vagyis a szkanderozó szubkultúra. Persze, én akkor azt hittem, ez az egy létezik.
De nem.
Létezett egy másik is.
Abban nem szkanderoztak, hanem azt méricskélték, hogy ki tudja a másik kezét tengelyén elforgatni, ujjaikkal összefogva a két karjukat. Feró is oda tartozott. És igen, emlékszem is, hogy Nagy Feró sose szkanderozott. De, mint kiderült az erejét összemérte másokéval.

toldi.jpgÍgy tudott mindenki megbizonyosodni Dedi roppant erejéről.
Ha a magáéhoz mérte.
Azt meg egymással összemérve, hogy kinek, mennyi és mihez képest sok Dedi ereje. Mert azt mindegyik elismerte, hogy Dedi ereje vitathatatlan.
Közelében sincs senki.

Ez abban az időben derült ki, amikor a szkanderversenyek voltak, ráadásul pont az provokálta ki. A körlettársai ugyanis megkérdezték, hogy, te, Dedi, miért nem szkanderozol? Dedi nagyon nyugodt, intelligens és őszinte srác. Azt válaszolta.

Mert nem akarok senkinek sérülést okozni.

Ez azért szöget üt az ember fejében.

Miért Dedi, milyen sérülést okoznál?

Csonttörést.

Milyen csonttörést, Dedi?

Bármilyet. Nálunk, az ujjhúzó versenyen, a kicsit erősebb is van, hogy letépi a kevésbé erős versenyző ujját.

Ujjhúzó verseny? Mutasd milyen?

Nem, nem. Semmiképp.

De Dedi, ne tépd le, csak mutasd meg!

Nem, nem.

De, de.

Na jó! Figyelj! Nyújtsd felém a karod, kapaszkodj az ujjaimba, el kell tengelyirányban fordítanom a tied, te ellenállsz, esetleg te fordítod el az enyémet, ha tudod.

Dedi az egyik leghangosabbat választotta, aki a leginkább erőszakoskodott, hogy mutassa az erejét. Megállapodtak az iménti szabályokban és neki kezdtek.
Illetve befejezték.
Mert Dedi, mintha nem fejtett volna ki ellenállást, a másiknak olyan sebességgel fordította el a karját, hogy az ellenfele hatalmasat sikítva térdelt le előtte.

Ne! Dedi, engedj el! Elég!!

Dedi nem volt kegyetlen.
Pusztán annyit csinált, hogy teljesen nyugodtan, és rezzenéstelen arccal hagyta nyüszíteni a másikat, amíg tökéletesen megbizonyosodott felőle, hogy az soha többet nem kérdőjelezi meg később az erejét.
Azért tette ezt, mert ő tisztában volt vele.
Felelősen viselte.
Tudta, hogy nem szabad öntudatlanul szabadjára engednie, soha nem dühönghet.
És megismerve az erejét érdemel tiszteletet az az erő, amivel legyőzte.

Dedi marhakörmöző volt.
körmöz1.jpgNem a szakmáját tekintve, mert amúgy gimnáziumot végzett, hanem ez volt a hobbija. Nem nagyon lehet erre mást mondani, mert ugyan az eredeti ok gyerekkorban az iskola melletti kereset volt, de aztán része lett ennek a közegnek, minden idejét ezek közt az idős, elképesztően erős, egyszerű, de bölcs emberek közt töltötte.
Valószínűleg boldog volt, hogy ezek az emberek tisztelik.
Mert nehéz a tiszteletüket kivívni.
Nem adják könnyen.
De miután megmutatták Dedinek a marhakörmözés praktikáit, és látták, hogy erős, konok gyerek, maguk közé fogadták mihelyst ugyanazt meg tudta csinálni, amit ők.

körmöz.jpgA marhakörmözés Nagy Feró szerint kegyetlenül kemény munka. A marha patájáról kell a járás közben elkopott részeket levágni úgy, hogy ne sértse meg a lábát magát. Erre én azt mondtam, hogy oké, de ugye figyelembe véve, hogy a csirkéket hogyan szállítjuk, nem hiszem, hogy szempont, hogy hogyan csinálja, hogy okoz-e fájdalmat.
Feró azt mondta, hogy ez hülyeség, a marha nagy érték, nem sántulhat le, abba bele is dögölhet. Csak azt a brigádot hívják legközelebb is, amelyik pontosan dolgozik.
A körmöző egy hat-hét kilós fogót használ. Szóval ők hat-hét kilós szerszámmal végeznek precíziós munkát. Ráadásul mindezt rogyasztott lábbal, előrehajolva, nyújtott kézzel.

És Dedi tizennégy éves kora óta végzi ezt minden évben hónapokig.

Pokoli ereje van.
És nem konditeremben, statikus mozgással felpuffasztott látványizomzata lett, hanem a kemény fizikai munka által létrehozott nyers paraszti erő van benne.
Összehasonlíthatatlan.

Ugyanakkor, amikor én szkanderoztam, a többiek egymást ugyanúgy vadul hasonlítgatták, csak más szereplőkkel.

Semmit nem tudtam erről.

Vajon mennyi mindent nem veszek még észre?

 

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg122

 

 

 

 

 

1988. január 18. hétfő

Mára valahogy egy kicsit enyhült a láz, és én kisebb túrákat tettem a lakásban. Kiültem a konyhába reggelizni, billegtem ugyan a széken, de végig tudtam enni. Aztán visszafeküdtem, csakhogy valahogy ott sem volt jó.

Délutánfele úgy döntöttem leviszem a Buksit sétálni, talán jót tesz a friss levegő.
Egész jó idő volt, csípős hideg feszült ugyan, de sütött a nap.
Buksi nagyon érzékeny.
Valószínűleg pontosan tudja, hogy most nem vagyok száz százalékos, ezért egész rendesen viselkedik. Amúgy a sétáltatás mindig úgy néz ki, hogy megyünk utána, és csak akkor jön vissza, ha ő akar. Most meg nem nagy távolságra bóklászik el, és szólnom sem kell, jön velem, pontosabban az ő általa bejárt terület középpontjaként haladok.
Már nagyon kevés kutyához megy oda magától.
Ha pajkos játék várható akkor igen, meg akkor, ha az erejét akarja fitogtatni, kis termete ellenére ilyenkor persze elég támadékony hangulatban. De olyan kutya felé nem mozdul, akit ismer és úgy érzi nincs dolga vele.
Mindenkinél többnek gondolta magát, megvívta már a harcait, úgy érezte rangja van, és az olyan magas, hogy csak nagyon ritkán lát olyat, aki magasabb rangú. Még mindig kész persze ezt a rangot akár erővel is elismertetni, de nem bizonyítgatja állandóan. Így elég nyugodtan haladtunk, nem siettünk és nem is álltunk meg.

Ekkor feltűnt Charlie a gazdájával.
Charlie egy megtermett német juhász. Négy-öt év körül lehet, még emlékszem a gazdája előző kutyájára, az is német juhász volt, csak teljesen vörös.
Amolyan fakó téglavörös. Nagyon furcsa, de szép állat volt. Hirtelen pusztult el, a gazdája nem is bírta kutya nélkül, ekkor szerezte Charlie-t.
A gazda egy lehetetlen alak volt, senki, semelyik kutyás nem szerette. Nem csinált amúgy semmit, csak lenézően, pökhendi tartással vonult, soha senkinek nem köszönt, a legtöbb, amit az ember kaphatott tőle az legfeljebb egy undorral vegyes, gyűlölettel teli pillantás.
A kutyájától is mindenki tartott. Kiszámíthatatlannak látszott, többször támadt emberre, kutyára, de hihetetlen szerencsével a sérülést mégis sikerült elkerülni, valahogy vagy a gazda vagy a körülmények megfékezték a kutyát, mielőtt a támadást befejezte volna. És ezekben a támadásokban még kutyafejjel belegondolva sem lehetett semmilyen indokot felfedezni.

Ezért kerülte őket mindenki. Most, hogy megjelentek, úgy akarok elmenni mellettük, hogy kitérek alaposan balra, hogy jó messze legyünk egymástól.
Buksinak is megvan a magához való esze, Charlie-val sose próbálkozott, a kezdetektől kerülte.
Kemény kis jószág volt, de nem hülye.
Most is felmérte a helyzetet és ő is eltolódott balra és jó messze tőlem, és még messzebb Charlie-éktól, nyugodtan baktatott. Ment minden mint a karikacsapás, szépen haladtunk el egymás mellett, nem gyorsan, mert a másik gazda pöffeszkedő járása lassan mozogva hatásos, én meg eléggé szédelegtem még, tyúklépésben, billegve, bizonytalanul haladtam. Charlie gazdája nagydarab pacák, olyan, akiben meglátni, hogy energikusan tudja mozgatni a testét, de már kövér.
Mióta Lufi ugyanilyen testtel letett szkanderban, nem becsülöm le az ilyet.
És ezen az emberen az is látszott, hogy agresszív, bevédi a territóriumát, ha szükségesnek látja. De egyébiránt a kinézete nem különbözött a sok lecsúszott, enyhén alkoholista, primitív proli apukától, akik azért a lakótelepen nagy számban rajzottak.

Azt hittem minden rendben lesz, ahogy ez évek óta lenni szokott, de nem.
Valamiért Charlie bekattant.

Elindult Buksi felé. Buksi nem egy beszari fajta, kis mérete ellenére gyakorlatilag bármilyen más kutya ellen felveszi a harcot, most óvatosabb volt, igyekezett hozzám közel kerülni. Csakhogy így, hogy jobbról Charlie jött, balról Buksi, nagyon gyorsan összetalálkoztak.
Charlie-n nem látszott semmi, se támadó szándék, se barátságosság, de még érdeklődés sem. Csak jött, egyenletes mozgással.
david-vs-goliat.jpg
Amint Buksihoz ért, már harapott is.
Buksi rutinos, nem nagyon lehet meglepni, túl sokszor küzdött már, hogy tudja, akkor van esélye, ha gyors. Ha már az összecsapás előtt jóval a maximumra kapcsolja magát, és minden idegszálát megfeszítve figyeli a pillanatot, amikor mozdulni kell, gyorsan, robbanékonyan.
Így az első harapást elkerülte.
Olyan hirtelen ugrott oldalra, hogy Charlie kicsit megzavarodott, hogy nem ért testet a harapása, hanem akkorát csattantak a fogai, hogy a lakótelep belecsendült és tán még fájhatott is.
Buksi nem késlekedett, már a levegőben úszott a német juhász nyaka felé.
Beleharapott, de Charlie rántott magán egyet és Buksit pont maga elé rántotta be. Mire Buksi földet ért, Charlie már átharapta a testét, a tépőfogait két oldalt mélyesztette az én kutyámba.
Ez néhány méterre történt előttem pokoli gyorsan, és én az első pillanattól kezdve igyekeztem feléjük, futni nem voltam képes, de erőltetett menetben közeledtem. Akkor értem oda, amikor Charlie már egyszer megrázta a fülsüketítően vonyító Buksit, ezért ami a nullára apadt erőmből tellett, belerúgtam a német juhászba.
A combját találtam el, olyan volt, mint a beton, ezért még néhányszor alárúgtam, hogy hátha valami fájdalmasabb lágyrészt eltalálok.
De Charlie bekattant.
Nem engedte el Buksit. Talán az ötödik rúgást vittem be, amikor hirtelen minden elsötétült.

Megérkezett ugyanis Charlie gazdája.
Nem láttam, de nem volt kétséges.
Úgy vert orrba, hogy magasra lendült a lábam, mintha kirúgták volna őket alólam. A hátamra esve éreztem meg, hogy mennyire fáj az orrom és az arcom, mert össze tudtam hasonlítani azzal, amit a beton okozott hátul a koponyámon, amikor lecsattant a földre.
Csak lenn hanyatt fekve jött meg a kép, vissza a szemembe, és nemsokkal utána az agyamba is. Buksit még mindig rázta az ellenfele, tudtam, hogy széttépi. És azt is tudtam, hogy most képtelen vagyok segíteni, nem tudok felállni.
Minden vibrált, a fejem úgy zúgott, hogy majdnem elnyomta Buksi keserves vonyítását.
De csak majdnem.
Láttam, hogy most már a gazda rugdossa a saját kutyáját, és rájöttem, hogyha neki segítek, Buksin is fogok. Meg fennállt annak a veszélye, hogy az ember Buksit is megrúgja.
Mozdulnom kell.
Eszembe sem jutott, hogy a pasi újra ellenem fordulhat, hogy ezzel akár Buksi szenvedésének végét is késleltethetem, de mire felkeltem a földről Charlie elengedte a zsákmányt, gondolom, valahogy a gőzön átsejlett neki, hogy a gazdi szólítja, emberes rúgásokkal.

A fickó rám sem nézett, pórázon húzta el a kutyáját, én meg a földön sírdogáló Buksihoz igyekeztem. Az oldalán feküdt, nyakát hosszan előrenyújtva, szájával apró o betűt formázva, a teljesen teleszívott tüdejéből hosszan és hangosan nyüszített.
Üveges szeme ijesztőn meredt maga elé a semmibe.
Óvatosan megsimogattam többször is, és éreztem, hogy a kezem alatt enyhül a teste feszítése, halkul a fájdalom hangja. És amikor a fejét meg sem mozdítva, csak a szemét forgatva, oldalra belenézett végre a szemembe, sírva fakadtam. Folyt a könnyem az orrom alatt gyöngyöző vérbe, elkentem a kezemmel és már nem tudtam, hogy Buksitól vagyok-e véres vagy magamtól. De Buksi szerencsére nem vérzett nagyon.

Sírtam, pedig nemrég ígértem meg magamnak, hogy nem fogok. De már nem gyerekként tettem, elvégre 19 éves vagyok.
Férfiként sírtam.
Dühömben.
Mert bár Buksi esdeklő tekintete a sajnálatot indokolta valóban, de nem emiatt sírtam. Legalábbis nem elsődlegesen ezért. Buksi tekintetében benne volt valami bocsánatkérés. Valami olyasmi, hogy bocs, nem akartam. Ettől esett meg úgy a szívem.
Mert annyi galád piszokságot csinál, annyi olyan felesleges konfrontációt, amit én nem akarnék megélni, és ha szólok is, hogy ne csinálja, akkor is megteszi, annyi ilyet csinál, hogy máskor jogos lenne ez a tekintet. De most tudom, hogy nem tehetett erről, de fél, hogy így gondolom.
Sosem büntettük, nem attól fél.
Hanem, hogy most azt hiszem róla, hogy ő a hibás.
És ettől harag gyúlt bennem.
Ettől és a sajnálattól kezdtem sírni.
Meg a tehetetlenségtől.
Bosszú forrt bennem belül, de a testem, most alkalmatlan mindenre.

Nem sokáig gubbasztottunk ebben a vert helyzetben, mert Buksi erősebb volt. Lassan hasra feküdt és a mozdulatoktól aprókat nyiszogva, kúszva hazafele indult.
Egy pillanatra a tenyerem a mellkasának támasztva megállítottam, mondtam is neki, hogy ne haragudjon, fájni fog, és a másik kezemmel hátul alányúlva megpróbáltam felemelni. Nagyon sokszor csináltam már, rutinfeladat.
De most láttam, hogy akárhogy csinálom, fájdalmat fogok okozni és valóban, ahogy enyhén megemeltem, élesen felvisított, mert a sebein megmozgattam a bőrt. Nem vettem fel mégsem, hagytam hadd kússzon.

Úgy mozgott, mintha súlyos nyerget tettek volna rá, amit a húsába mélyesztett kampókkal rögzítettek volna, és billegne rajta a lovas. Egészen a földre lenyomta ez a vágta, hasát húzva a földön kúszott, de megállás nélkül. Úgy mentem mellette, hogy fölötte legyek, meg előtte és mögötte, hogy bármi közelítene hozzá elpusztítom, elégetem, mint egy sugárpajzs. Szerencsére sehol nem kellett megemelnem, a házba is, és a liftbe is be tudott magától kúszni.

Otthon nagy, ijedt szaladgálás lett, engem látott el Anyu elsőként, mert Buksi azonnal inni ment.
Nem tudom tört-e csont, nem is tudom, hogy van-e csont az orrban, de olyan érzés volt.
Mintha szétrobbant volna apró darabokra és az egész arcomat beterítette volna bőr alatt a sok csontszilánk, mert még a pislogástól is karistolták a húsom, az idegszálaim és végső soron az agyam.

De igazából ez csak az érzés lehetett, minden hellyel-közzel a helyén volt a képemen, azt hiszem rendben vagyok. Buksival nem tudtunk mit csinálni, nem vérzett már, de teljesen tisztán négy hatalmas lyukon, kettőn a bal, kettőn a jobb oldalán mélyre, egészen szinte a bordákig leláttunk. Orvos kellene megvizsgálja.

Aput meg kellett várni, későn érkezett haza, de ő is először azon háborodott fel, hogy az ember engem támadott meg, pontosabban, hogy megtámadott engem.
A nevét nem tudjuk, azt se hogy pontosan hol lakik, meg Apu nem az a verekedős fajta, és beszélni a pasival meg értelmetlen, az ész érveket nem érti az, akinek nincs esze.

Az látszott logikus lépésnek, hogy ez várhat, Buksit kellene előbb orvoshoz vinni. Így én otthon maradtam, a család meg bevitte a legkisebb családtagot a Péterffy Sándor utcai rendelőbe.

 

Centi_30.jpg131

 

 

 

 

1988. január 9.   szombat

Délelőtt Ferihegy 1-re tettek. Ma voltam először kopasz tanulóval szolgálatban. Nekem kell elmagyarázni a kampózás rejtelmeit, én mutatom meg, mit kell csinálni, és én mesélek neki elsőként, hogy mi is vár rá.

A napokban megérkeztek az első olyan kopaszok, akik utánam egy évvel vonultak, tavaly, vagyis 1987 novemberében. Nagyon, nagyon messze vannak a végétől, én több, mint egy évet lehúztam már és májusban szerelek, ők a következő évben. Én 1988 májusában, ők 1989 májusában. Ők a KisMágusok. Azt hiszem, ha tudnám mi vár rám, ha mögöttem lenne ez a tapasztalat, amit eddig szereztem, de annyi napom lenne hátra, mint nekik, akkor most az egyszer kivételt tennék, most az egyszer megszegném a fogadalmam és betenném a fegyverem csövét a számba. Ha májustól még 12 hónapom lenne a leszerelésemig, azt már nem bírnám ki.
Pontosabban nem akarnám.

Másfél év olyan rettenetesen sok idő, hogy én már 13 kurva nehéz, hosszú hónapja várom, de még mindig nincs vége.

Ebből a mögöttem lévő 13 hónapból egyet sem akarnék újból végig élni, ebből az eltelt 410 napból alig van, amit szeretnék még egyszer. A szökéseink ilyenek voltak, a szkander, a kutyázás napjai, de összesen talán 15-20 nap értékes. A többi, a maradék 390, az mind felesleg.
Több, mint egy év a semmire.
Az eddig eltelt 19 évemből.
És még mindig van öt hónap. Már most kijelenthető, hogy ez az öt hónap a feleslegeseket gyarapítja majd.

Elmegy az életemből kis híján másfél év, még nem leszek 20 éves mikor leszerelek, de már másfél évemet az államnak adtam úgy, hogy semmit nem kaptam cserébe.

Kibasznak majd leszereléskor a laktanya kapun túlra, hogy na ott van, arra van a szabadság.
A nagybetűs élet.
Itt már nem kelletek, vissza se jöhettek soha.
Csak ha tartalékosnak visszahívunk.
Akkor viszont muszáj.

Addig azt csináltok, amit akartok. Arra nagy ívben szarunk.
Szarunk arra, hogy ki leszel, ahogy szartunk arra is, hogy ki voltál mielőtt behívtunk, hogy voltál-e már valaki, és arra is, hogy ki vagy, míg itt vagy.
Kit érdekel?
Van belőled másik.

Hagyunk néha aludni, no nem sokat, csak hogy ne dögölj bele, adunk enni, hogy működjenek az életfunkcióid. Adunk pár kínosan egyszerű gondolatot a hazáról, jobb ha amúgy ezeket se érted, de legalább szajkózhatod, a többi megy a levesbe.
Adatnak kellesz a katonai térképre.
A statisztikához.

igazságosztó.jpgNa én ezt az érzést nem akarom többé soha. Ne rendelkezzen rólam, de nélkülem senki.
A maradék öt hónapot kibírom, de egy perccel sem többet.
Lehet, hogy ha valamiért hosszabb lenne, ha mégis később kellene szerelnem, akkor egy éjszakai szolgálatból visszaérkezve, amikor a lehető legtöbb tiszt benn van, benyitnék az irodába és amennyit csak tudok, kivégeznék.
Addig ölném őket, amíg valaki sunyin hátulról le nem terít. Másként nem lehetne megállítani.
És akkor az öngyilkossággal se kell bajlódnom.

Ha úgy nézne ki, hogy futkosóra kerülnék, mondjuk valami bukásom miatt, akkor az utolsó szolgálatom lenne az életem utolsó napja is. Erre az egy esetre felmentést adok magamnak a fogadalmam alól.
És nem érdekelne, hogy az én hibám miatt kerülök esetleg futkosóra, mert semmi nem az én hibám.
Nem én akarok itt lenni, kötelezve vagyok rá, azé a felelősség, aki ide tett.

Viselje a következményeit.

Ahogy én teszem 13 hónapja, relatíve kussban.
Mert ha nem ezt tenném, akkor az első lövészeten kellett volna kinyírni akit érek. Most kezdem érteni, miért álltak a hátunk mögött csőre húzott fegyverekkel a tisztesek, miért volt kikapcsolva a laktanyaparancsnok pisztolytáskája.
Az a szerencséjük, hogy későn érő típus vagyok.
Meg most még higgadt.

Most már az öt hónapom kibírom. De a kopasznak megmondtam, hogy neki az a legjobb, ha főbe lövi magát. El sem tudja képzelni, mennyi az a 480 nap, ami neki még hátravan. Ne szarozzon, mert egyre gyávább lesz, most tegye meg, ne élje le a nyomorult életét azzal a gondolattal, hogy ma, itt, rosszul döntött. Nézzen meg engem, én elkúrtam, én már tudom, mi lett volna a helyes, de nem tettem meg. Hagytam magam végigkínlódni idáig. Begyávultam. Elbasztam egy életre.

Ekkor hirtelen felmerült bennem, hogy talán most tudnám helyre hozni. Talán egy jó cselekedet helyre tenne.
Ha rá tudom venni a kopaszt, hogy jól akkor dönt, ha nem akarja végigcsinálni, azzal jóvátehetem a hibám! Ha most ezt a tudást át tudom adni neki, ha ő megérti, hogy nincs más megoldás, neki a legjobb, ha beteszi a fegyvercsövet a szájába, és elvégzi a küldetést, akkor tiszta lehet végre a lelkiismeretem, akkor rendben vagyok, nem éltem hiába.

Győzködöm is rendesen, csinálja gyorsan, nem nézek oda, itt van papír, körmöljön le valami búcsúfélét. Épp van nálam toll - mondom neki -, hogy a gyávák reptéri gépek oldalára írt verseit fel tudjam jegyezni, én is belekarcoltam valahova, valamit karácsonykor, azt akarom lejegyezni, de most pont jó, írjon végrendeletet, üzenetet, átadom, ez kötelességem. Ne totojázzon, egy perc nem éri meg katonaként, gyerünk, ne finnyáskodjon.

Legenda lesz, garantálom.
Rajtam már ez a megoldás nem segítene, én már majdnem végigcsináltam gyáván, de ő még az én lelkiismeret furdalásom is enyhíthetné.

Ez olyan, mintha ő halna meg a bűneimért.
Volt már ilyen.
Alig kétezer éve.
És az Arc olyan rosszul nem is járt.
Ha nem kamuzott és tényleg Isten fia, akkor kurva ügyes volt és nagyon jól csinálta. Nagyon is jól jött neki, hogy már az anyja sumákolt a szeplőtelen fogantatással, majd az, hogy ács lett, akit aztán felszögeltek a fára.
Ügyes marketing fogás.
Aztán csak annyi csoda kell, amennyitől nem lesz belőle vásári varázsló, meg nem is baj ha kevés, mert kevesebb csoda, kevesebb munka.
Ezek itt úgyis el tudnak ezen csámcsogni évezredeket.
A nagy részük el se hiszi. Van, amelyik akkor se, ha látta.

brian.gif
Aztán az ács emberünk, bocsánat Istenünk, nem csinál semmit, vár a kertben, hogy jöjjenek érte, nincs dolga, csak várja, hogy végre elintézzék.

Apja súg, hogy a vétkeikért halj meg!
Ez jó duma, ő meghal a vétkeinkért.

Utána ezek itt, a hívei és az esküdt ellenségei együttes erővel bálványt csinálnak belőle.
Aztán három nap múlva visszakukkant, de végül végre elhagyja ezt a világot.
Miért maradjon?
Alig,hogy kimondta, hogy legyen már inkább szeretet, a torkának estek és kinyírták.
Szépen felmegy inkább az Istenhez, az apjához.
Kitanulta a mesterséget, düböröghet a családi vállalkozás.
Mit keresne itt? Emberek közt?

– Én is utálom! – mondom Zomborinak, a kopasznak.

Én is húznék innen a fenébe, ha tehetném, akár a javasolt megoldással, de én már annyi napot letöltöttem, hogy nekem már nem érdemes, én a nagyját már beszoptam, azt már nem kerülhetem el, de neki még van esélye, ne gondolkodjon. Ha csak kicsit is belelátna az én élményeimbe, akkor egy másodpercig nem tétovázna. Olyan dolgok, hogy ne kívánja.
Veszélyes lettem az emberiségre nézve, mert nagyon sok embert meg tudnék kínozni vele, ha egyszer leírnám és valahogy közzétenném. Neki szinte állampolgári kötelessége megelőzni, hogy ő is ilyenné váljon, mint én, végezze be, a legfrappánsabb szökés, képzelje el a tisztek arcát majd, gyerünk, rántson csőre. Bízhat bennem, szerzek 12 embert, beszélünk róla mindenkinek, legenda lesz, mehet Istenhez nyugodtan.
Mint valami kiválasztott.
Általam szól az Úr.
Higgye el.

– Bár nem látszol kiválasztott fajtának. – fejeztem be végül.

 

Tátott szájjal állt, kővé dermedve, muszáj volt megnyugtatnom, hogy nyugi minden véresen komoly, de ez csak egy tanács, ő dönt.
Dönthet úgy is, hogy végigcsinálja, amúgy meg igen, csinálja is.

Miért akarná megúszni?
A kopasz állatja! Alig vonult be, már sumákol.
Csinálja csak végig ő is utánam.
Miért gondolja, hogy neki nem kell?

– Te, Dvorszky! – kérdezte végül. – Hiszel te Istenben?

Felé fordultam és megálltam.

– Én ne hinnék, öcsém? Itt áll előtted a bizonyíték. Engem szerinted kalapból húztak elő?

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg187

 

 

 

 

November 14. Szombat

Bent töltöm a szabadnapom.
Délelőtt megtudtam, hogy Répa a hétvégén összevont szabadnapon van, és hogy hétfőn pedig költözik az ÉPK-sokhoz.
Gondolom ő is számot vetett az elmúlt hónappal és látta, hogy a szökéseink nem tarthatók, de rossz enélkül az izgalom nélkül itt benn lenni, a szürke szürkébb lett, az idő lassabb, a bezártság elviselhetetlenebb.

Az egész helyzet sokkal rosszabb lett. Én azt a stratégiát választottam, hogy igyekszem szarni rá, de azért én is úgy élem meg, mintha komoly előjogokat vontak volna meg tőlem azáltal, hogy nem szökdöshetem, amikor csak akarok.
Répa más utat választott. Befejezte a kampózást. Mivel hidegburkoló a szakmája, nem volt nehéz, átkérte magát az Épület Karbantartó alakulathoz és áttették. Mostanában lett kész a körletük felújítása a parancsnoki épület melletti barakkban, de kisebb munkák még hátravannak, kell a munkás kéz.
Valahogy éreztem a napokban, hogy Répa elszakad tőlem, és lám, tényleg. Mert ha annyiszor látom majd, mint a többi ÉPK-ást, akkor keresztet vethetek rá.

 

Este meg egy kis szaladgálás volt ma a körletünkben. Mióta Lufi letett engem szkanderban, folyamatosan nyúzzák a többiek, hogy szálljon be, álljon ki valakivel. Leghangosabb Medve volt, akit szerintem basztatott az erőm és be akarta vizsgálni, hogy mekkora ereje van annak, akinek több van, mint nekem, következésképpen, mint neki.

medveölő.jpgGondolom Lufiból ő se nézett ki sokat és valahogy visszabillent volna a helyére, ha le tudja tenni. Eddig Lufi nagyon konzekvensen állt ellen, de ma kiborult, hogy sosem lesz ennek vége, állandóan cseszteti valaki.
Dühös volt már, és úgy érezte csak úgy lesz vége ennek, ha valakit letesz.

Medvére esett a választása és este hatra hirdették meg a rangadót, hogy az is láthassa, aki szabadnapról jött vissza ötre.
Medve hangos volt, pökhendi, és ellenszenves. Lufi meg dühös, de ezt csak mi láttuk rajta, a körlettársai, mi ismertük annyira.
És ez a düh robbant ki belőle, mikor végre nekiveselkedtek Medvével. Az a méreg, hogy napok óta piszkálják, élni se hagyják.

Ez most kicsattant.
Olyan erővel, hogy hosszú másodpercekre csend lett.

Ugyanis úgy csapta le a stokira Medve kezét, hogy csak úgy csattant. Mintha semmi nem állna ellen neki, csak simán odacsapott volna az asztalra, bár nem tört csont, de többen felszisszentek a hangra.
Lufi rögtön elengedte Medve kezét, felállt és körbenézett. Benne volt a mozdulatban, hogy na, akar még valaki szkanderezni?

De senki nem akart, Lufi jól csinálta, mert vele többet soha senki nem akart.

Medve még néhány napig magyarázta a folyosón, meg az ebédlőben, hogy Lufinak szerencséje volt, meg szerinte a rajtszó előtt már támadásba lendült, de sosem kockáztatta meg, hogy felmerüljön egy ismétlés lehetősége.

Centi_30.jpg194

 

 

 

 

 

November 7. Szombat


Ma megint nagyon rosszul éreztem magam.
Lassan a szkander őrület is lecsengeni látszik. Igazából nem szerettem, de volt valami fura hozadéka, aminek az eltűnése nagyon fog hiányozni.
Amolyan kiválasztottság érzés.

ubermensch.jpgGyakorlatilag az előző hónap ilyenekkel volt tele és kezd mind kikopni, és felszívódni a hatása.

A szkanderban mostanra már szinte mindenkit lenyomtunk, illetve mindenkivel megmérkőztünk, aki számít, vagy aki nagyon akarta. Abszolút első helyezettként a ranglista élén mi ketten álltunk Répával, ezért egyre ritkábban hívtak ki minket. Azt is mondhatnám, hogy már egyáltalán nem.
Zajlottak az esti küzdelmek ugyanúgy, mint eddig, de nélkülünk, mert már csak az alsóbb helyezésekért ment a vetélkedés. Csinálni még csak-csak élveztem, de nézni nem akartam, tehát ha tudtam is, hogy melyik körletben folyik épp, már nem mentem át.

Igazából teljesen jogos, hogy nem vagyunk ott, semmi értelme, Répát se érdekelte ki a legerősebb a nála gyengébbek közt, így ezekből az esti fülledt, izzadt estékből lassan kimaradtunk. A versengők sem örültek a jelenlétünknek, bármennyire is fordult ilyenkor az egész esetenként jókedvű kacagásba, a győzteseket zavarta a tudat, hogy nem abszolút győztesként mozognak a körletben. Ha nem voltunk jelen, akkor nem is léteztünk, besöpörhették az elismeréseket, tetszeleghettek az értékesebb ember szerepében. Ha nem vettek minket számításba, akkor az első lett hirtelen a legerősebb, minden ugyanolyan, mint régen, csak a szereplők mások. Ezért csak tessék-lássék tettek említést arról, hogy ja, ma versengés várható, de hívni, nem hívtak.
Tehát ez is elmúlt.

És ma azért éreztem magam rosszul, mert először zajlott úgy, hogy egyáltalán nem tudtam róla. Petró Dezső, a körletünkben lakó kisberben jött be este izzadtan, hogy a mai bajnokság nagyon jó volt. Lelkesen mesélte kikkel mérkőzött, ki kit győzött le.

És ekkor élesen belém hasított az irigység.
Vagy a féltékenység.
Nem tudom, de szinte beleszédültem.
Az olyan történetek, amik pár hete rólam szóltak, már csak közvetve jutnak hozzám, talán holnap, holnapután már nem is fogom tudni egyáltalán, mi zajlik esténként.
Jobb lettem és emiatt kitaszított.
Fura, hogy ez a helyzet rosszul esik.
Amikor én magam okozom magamnak nem zavar, sőt néha tetszik is, de hogy kivessen a közegem az én akaratomtól függetlenül, az nehezen emészthető.
Pedig a szkanderozásba nem is akartam belekeveredni, de végül megszerettem ezeket az estéket, valahogy kiegészítette a szökéseink által gerjesztett izgalmat. Mivel azt, hogy kilógunk, nem mondhattuk el senkinek, valahogy a szkanderben sikerült a tudtukra adni a többieknek, hogy a nyomukba se érnek.
Mindig arra gondoltam, hogy ez, hogy leteszlek szkanderban, vagy nem hagyom magam legyőzni, az semmi. Ha tudnád öcsém, hogy amúgy mi mindet teszek én, teszünk mi, nem próbálnál meg itt erőlködni, hanem áhítattal csodálnál.
Talán ez adta az erőm jelentős részét.
Hogy tényleg az lettem, aminek tartottam magam, egy kiválasztott, egy Übermensch.

Azt meg nem győzik le.
Tehát nem is sikerült senkinek.
De most nem vagyok biztos ebben, nem vagyok biztos magamban.
Talán nem is baj, hogy mindez véget ért, mert már nem is tudom, hogy most milyen eredményeim lennének. Lehet, hogy csúfos vereségek várnának rám.
Fizikailag tán erős vagyok, de motiválatlan.
Ez rossz kompozíció.

Meg nagyon is meglehet, hogy nem is az én erőm volt bennem, hanem Répával alkotott mikroközösségünk ereje. De most valahogy semmi ilyet nem érzek.

Répa napok óta más beosztásban megy szolgálatba, nem is látom, és én valami fura apátiába estem.
Most üres vagyok újra.
Nagyon klassz volt a szkander, élveztem, de most hirtelen ugyanazt az ürességet éreztem, mint pár napja, amikor a szökéseknek lett nyilvánvalóan vége. Ugyanúgy fájt ennek a korszaknak az eltűnése, ugyanúgy a kényszerű búcsú érzése szorította a torkom. És ahogy ezeket az eseményeket újra felidéztem, a napnál világosabb lett az a tény, hogy ezt az élményt is kétségkívül Répának köszönhetem.

Ő cseszegetett, hogy gyúrjak komolyabban, fejlődjek.
És én szépen kikupálódtam az ő hatására tényleg.
Aztán vele kezdtünk szkanderozni és vele lettem egy ebben is legyőzhetetlen egység része.
Összeforrtunk teljesen.

És most megint azt éreztem, hogy meg kéne köszönnöm Répának, hogy társam, bajtársam volt, hogy megmutatta milyen erős érzés is ez, meg kellett volna szorítanom a kezét, a szemébe néznem, és annyit mondanom, köszönöm. Pátosz nélkül, kísérőszöveg nélkül, ahogy két férfi, két katona, két igaz ember teszi.

De amikor pár percre találkoztunk, mikor tök véletlenül pont én váltottam le őt a betonon, újra elnevetgéltük az egészet, mint a sületlen kamaszok.
Volt valami cinkos összekacsintás, meg Répa úgy köszöntött, hogy "mi van Monte Christo", de éreztem, hogy ez is eltűnik nemsokára.
És én már csak kinn a betonon, éjszaka jöttem rá, hogy tényleg gyáva vagyok.
Azt, akit bajtársamnak tartok sem merem és tudom megtisztelni azzal, hogy a tudtára adom, mivé vált nekem.

Ettől a gondolattól kihűltem, rázott a hideg és csak nagyon sokára jöttem rá, hogy már nem gondolkodom, már nincs bennem semmi, csak állok, de a hideg még mindig ráz. Aztán felfedeztem, hogy egy gép feltöltésekor mellé csörgött vízből keletkezett pici tó felszínén hártyavékony jégréteg keletkezett, rájöttem, hogy fagy.
Ettől fázom.
Nem értem, még csak november eleje van, nem később kellene kezdődnie a télnek?

higeg.jpgSzilasi volt a Csüti, nem feltételezek róla ekkora direkt genyóságot, ő alapból fasz, de így ebben a formában nem szopat. Beír kihallgatásra, jelentést ír, felnyom, de azzal nem szívat meg senkit, hogy direkt sok időre kitesz valakit a betonra.
Vagyis egyszerűen csak elkúrta a váltást, mert hét és fél órát álltam kinn éjszaka.

Ez rohadt sok! Ebben a hidegben meg egészen embertelen.

Ferihegy 1-en álltam, az Öregbetonon, semmi nem volt itt ma, csak a lassan teljesen átfagyott tócsa. Remegett minden tagom, akármit csináltam. Gyalogoltam, futottam, guggoltam, de a hideg úgy bekúszott a csontjaim közé, hogy reggelig nem hagyott el.


Csak a forró áttetsző, híg lötty, a tea a laktanyában hozott enyhülést kicsit, de aztán még egész délelőtt remegtem a takaró alatt, el se tudtam aludni.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg197

 

 

 

 

 

 

November 4. Szerda


Felesleges volt tegnap nyüszítenem, ma délutános szolgálatba tettek, vagyis tegnap délután kettőtől, ma kettőig pihenőn voltam.
Az kerek 24 óra, szinte szabadnap.

Délelőtt Répával elmentünk gyúrni és mivel csak ketten voltunk, kibeszéltük az elmúlt hónap eseményeit. Ami kiviláglott, hogy nem érdemes többet kilógnunk.
Klassz volt, izgalmas, büszkék lehetünk, de túlontúl kockázatos.
Esetleg maradhatna, hogy mi is csak a Sarokházig mennénk berúgni. De se Répa, se én nem tartjuk programnak az ivást, múltkor jópofa volt inni a Lidóban, de nem lettünk törzsvendégek, és oda is ugyanolyan kockázat kimenni. Katával és Tamarával szívesen találkoznánk, de mindent elfelejtettünk a nevükön kívül, őket egy életre elkúrtuk. Azt lehetne még, hogy nem szökünk messzire, csak ide az út mellé és minden autót megállítunk, hátha ők ülnek benne. De ezt viszont minden este meg kellene tenni.
Na ez se igazán kivitelezhető.
Tulajdonképpen ez a bukás, a Petőfi laktanyabeli fogda emléke, ennek a helyzetnek a komolysága és a futkosó fenyegető közelsége mindkettőnket lehűtött.

– Hagyjuk a fenébe ezt a szökdösődést! – mondta Répa is, miután mindezt átbeszéltünk.
Kicsit kedvetlenek lettünk mindketten, megint üres, felesleges és hosszú időtöltésnek látszott a katonaság. Hirtelen megint sok lett az a sok nap, ami még hátra volt, és hirtelen szürkébb lett minden körülöttünk. Miután megtelt a konditerem, unottan hallgattuk az esti szkander bajnokságra készülőket, talán azért, mert ma ez minket nem érintett, mert szolgálatban leszünk, de lehet, hogy amúgy sem villanyozna fel már. Aztán kiültünk az udvarra és kicsit újra visszapergettük a dolgaink.

Megint lezárult egy klassz időszak, szuperemberek voltunk Répával, de ez ezzel el is múlt. Nem tudom, hogy most épp visszagyávulok sima, jelentéktelen bakává, vagy szerencsével lenyugszom az ostoba vakmerőségből, de most, ahogy Répa kimondta, hogy hagyjuk abba, most nagyon fájt.

Mintha meghalt volna egy bajtársam és ez nem is állt messze a valóságtól.
Most eltűnik Répa, a rettenthetetlen sármőr, kilép az életemből Rejtő Jenő, az idegenlégiós kalandokkal, elvész az a jókedv, ami kísérte a szökéseink, mert azt a felszabadultságot, ami a börtönünkből való kijutás okozott, nem tudja pótolni semmi, máshogy visszahozhatatlan.

És elveszett, meghalt Dvorszky határőr, a hős, a bátor, a vakmerő, a szellemes és a szórakoztató.
És elhal ez a kettős, amit mi alkottunk, az az egység, az a két testben dobogó egyetlen szív, egyetlen tudat, egyetlen entitás, ami mi voltunk ketten, amikor épp szó nélkül menekültünk a rendőrök elől, amikor össze sem kellett pillantanunk, mégis egyszerre feküdtünk a kocsik alá, bújtunk bokrok mögé és másztunk ki, indultunk el ugyanazzal a lábbal, ugyanolyan mozdulattal lendülve neki.
Mindez elmúlt és úgy érzem ez az érzés, ilyen szituáció, ekkora felszabadultság soha nem jön már.
Soha.
A civil életben sem.

Elszorult a torkom, valahogy tudatni akartam Répával, hogy életem legszebb élményeit kaptam tőle, de nem ment, még annyit sem tudtam kinyögni, "köszönöm".

Az "azért kurva jó volt, nem" kérdésemet elröhögtük, felelevenítettük ugyan a legjobb pillanatokat, például Boda arcát amikor meglátott minket a buszon, vagy a csajokat, Katát és Tamarát, és csak reméltem, hogy Répa érzi, amit mondanom kellett volna, ha nem lettem volna máris ugyanolyan gyáva alak, mint amilyen a szökések előtt voltam.

Aztán szolgálatba mentünk, én F2-re, Répa F1-re.

IRÁNI JUMBO1.jpgMa ismét jött az iráni JUMBO.
Szilasi engem küldött ki mellé.
Nagyjából egyszerre értünk ki, én a kutatóügyeletről, a gép a leszállópályáról. Pont szemben velem érkezett és így, ahogy közeledett ijesztően nagy lett. Messziről is látszik hogy nem kicsi, de valahogy nem akart megállni a növekedése. Mint a kenyértészta, ami kezd megkelni és csak nő, csak duzzad.
És éreztem, hogy rám ömlik, beterít.
Jött a kerozinos kamion, aminek az átmérője kisebb, mint a hajtómű.
Hatalmas gép ez.
Jöttek a különböző kiszolgáló autók, és mindegyiket követte egy kommandósokkal megtöltött Latvia.

A JUMBO-t a BRAVO-5-re rakták, ez az avatatlan szemektől védett gépállóhely, messze mindentől, majdnem az irányítótorony mellett. Nekem majdnem húsz perc kellett kiérni. Minden olyan gépet, amivel kapcsolatban jobb ha kevesen és keveset tudnak, azt ide teszik.
A kommandósok engem is kicsit hátrébb tereltek, amíg a lépcsőt mellétolták, és kinyitották az ajtót.
Megint kiözönlöttek a legyek, de most lusták voltak, talán az itteni viszonylag hűvös idő miatt, csak megvizsgálták a környezetet, engem is, kicsit hajkurásztam őket, majd szétszéledtek, ahogy a kommandósok is, hogy kiderült, az irániak békés szándékkal jöttek. A kiszolgálók feltöltötték a készleteket és visszaindultak a reptér irányába.

Ott maradtam egyedül a muszlimokkal.
Míg Szilasi kiszólt rádión, a személyzet lecuccolt egy csomó rongyot, figyelgették a nap állását és leteregették őket a gép mellé. Szilasi elmondta, hogy nem hív be, amíg meg nem pakolják a gépet kötszerrel. A kötszer szót úgy megnyomta, hogy tudtam, újra fegyvert visznek.

Közben mindegyik iráni letérdelt a rongyokra és hajlongva imádkozásba kezdtek.
Lassan eléjük lopakodtam hogy úgy nézzen ki, nekem hajbókolnak.
Csak az egyikük fogott gyanút, de mosolyogva mutattam, csinálja nyugodtan, én figyelem a környezetet, vigyázok rájuk, de duzzadt a mellem, hogy Allah lettem.
Újra hős, de persze csak percekre.

Aztán befejezték az imádságot és szöszmötölni kezdtek a gép körül. Néztem, ahogy jönnek-mennek le-fel, és hirtelen nagyon nagy vágyat éreztem látni a gépet belülről. Megnéztem volna azt a híres púpot, mert el sem tudtam képzelni, bent ez hogy mutat.
A legmagasabb rangúnak látszó suviszkos képűt megállítottam, hogy engedjen fel, mutogattam kézzel-lábbal mire megértette mit akarok. Nagyot vigyorgott és intett, menjek csak, de a fegyverem tegyem a lépcső mellé, azt nem vihetem fel.
Figyeltem a többi manus arcát, nagyon is feltűnően és furán felragyogtak.
Nem nagyon tetszett az ötlet, látták is, hogy bizonytalankodom, többen odajöttek és biztattak, hogy menjek csak, ők vigyáznak rá.
Levettem a vállamról az AMD-met, nekitámasztottam a lépcső oldalának, tettem néhány lépést felfele. Éreztem, hogy ez így nem az igazi. Visszaléptem és kivettem a tárat, majd nekiindultam újra.
De ahogy az egyik megindult a fegyver felé, megijedtem.
Egyszer már elhagytam a fegyverem. Nem kéne újra. Bár jól megúsztam.

Hogy a fenébe magyarázom, ki, ha most ezek elveszik és anélkül megyek vissza a Kutügyre és a tár meg nálam van?
Elég cink helyzet lenne.
Nem, inkább nem mentem fel.
Gyávaság ez megint?
Nem tudom, de most úgy éreztem ez kicsit sok lenne.

Megszégyenülten léptem vissza, a genyó irániak röhögtek és szerettem volna, ha most az életemre törnek, mert szívesen kinyírtam volna mind.

Egy vérfürdő helyre tette volna a lelkem, de nem az jött, hanem egy csomó teherautó.
Láttam jó néhány katonai IFÁ-t a kommandósok kocsijai közt közeledni. Az IFÁ-kat is kommandósok vezették, mindenki aki megjelent, fekete ruciban jött.
Rám nagy ívben tett mindegyik, mintha a reptér része lennék, amiben nem tévedtek, de köszönni, vagy valahogy kellemetlenkedni biztos tudnék, mégis teljesen figyelmen kívül hagytak.
Olyannyira, hogy kedvemre lófrálhattam köztük.

Egyszer láttam egy képet a JUMBO-ról, ahol az egész eleje fel volt nyitva, pilótafülkéstül, mindenestül és ott pakoltak bele. Nagyon vártam, hogy nyissák már, de a hátulját nyitották ki, majd várakoztunk mindannyian.

jumbo.jpg
Ekkor megjelent egy szintén kommandósok által vezetett és kísért teherautó, valami hidraulikus emelőszerkezettel. A gép hátuljához állt. Egyesével betolattak az IFÁ-k, felcsapták a platók ponyváit és a fekete ruhás alakok komoly, izzadtságos munkával, hosszú ládákba csomagolt holmikat cipeltek át a liftes kocsira. Nem tudom milyen rangsor lehet a kommandósok közt, azt gondolom a kopaszok pakoltak, a többi őrködött.
Aki dolgozott, annak csak pisztoly lógott az oldalán, a többi jobban fel volt szerelve, ők valami általam ismeretlen, kisméretű géppisztolyt tartottak a kezükben.

Amikor a rakodómunkások az első adagot feltették, jöttek az irániak és az egyik ládát pajszerrel felfeszegették. Közelebb sunnyogtam, hogy lássam, mi van benne.
A JUMBO tankcsövekért jött.
Illetve valami vastag ágyúcsövekért, és ahogy ott nyújtogattam a nyakam, az az alak, akit megkérdeztem, hogy felmehetek-e, a vállamra csapott és elmutogatta, hogy tankhoz lesz. Ekkor kapcsolt az egyik kommandós, hogy talán ezt nekem nem kell tudni és rám ripakodott, hogy menjek messzebb, semmi keresnivalóm itt.

Én vigyázok itt a rendre, válaszoltam hetykén és még közelebb is léptem.
Az iráni érezte a feszültséget, átkarolta a vállam és intett a kommandósnak, valami olyan jelentéssel, hogy hagyd békén, jó gyerek. Azt éreztem, megillet a muszlim vendégjog. Sérthetetlen vagyok.

Nem kellett több, onnantól kezdve mindig láb alatt voltam, minden lépést alaposan megfigyeltem, mintha tényleg rajtam múlna itt minden.
Nem volt mit látni amúgy, csak hogy a kommandósaink izzadnak a teher alatt, több turnusban, talán váltásokkal güriztek. Aztán nyilván beszóltak a kutügyre, mert csörgött a rádióm és Szilasi utasított, hogy menjek távolabb az eseménytől, nem az én dolgom ellenőrizni a folyamatokat.
Előre gyalogoltam a pilóta fülke felé és vadul ciházni kezdtem. Jó fej volt a személyzet, kaptam valami alufóliába csomagolt sült marhahúst, párolt zöldséggel, műanyag villát és kólát. Kissé távolabb, de a kommandósok közvetlen látóterébe ültem egy kis fémlétrára, majd hangos csámcsogással hozzáláttam az evéshez. Aztán elsétáltam előttük, és a kólát lassan komótosan kortyolgattam, hogy az étlen-szomjan dolgozó fekete egyenruhás gyászhuszárok jól lássanak.

Mikor végre valóban távolabb mentem, láttam, hogy Szilasi meggondolta magát, mert váltást küldött, jött kifelé Simon Pisti kisMammut. Elmondtam, amit megtudtam és hogy már leciháztam a gépet, de jó fej a személyzet, próbálja meg ő is.
Benn egy órát pihentem és mentem is ki az előtérre.

Kinn Tokossal összeálltunk, neki is mindent elmeséltem. Nagy mákunk volt, mert Szilasi is kijött lökni, meg valamivel később a századtól Zádori kopasz hadnagy is, de mindkettőt időben észrevettük és a megfelelő helyekre húzódtunk vissza, hogy ne bukjunk meg.

Olyan hülyék ezek, mint a segg, gyalog nem mennek sehova, a kocsijaikat meg messziről kiszúrni. Jelentettünk ahogy kell, semmit nem vettek észre, pedig az előtér a legláthatóbb szolgálati hely.
Ez egy kicsit helyre tett, mégis rafinált öreg róka vagyok.

 

Centi_30.jpg231

 

 

 

 

Október 1. Csütörtök

Átköltöztem a 2-es körletbe.
Nem is tettek szolgálatba ma egyáltalán.

Reggel jött az ügyeletes ébreszteni és szólt, hogy el kell hagynom a kutyás körletet és hívat a Zádori hadnagy. Átkerültem a második századba, így ő lett a szakaszparancsnokom. Elmondta, hogy nagyon nem örül nekem, de majd rendbe fog szedni. Aztán elküldött költözködni.

Abba a szobába kerültem, ahol az a geci Bakonyi a körletparancsnok. Mától KAMPÓS vagyok, erre Bakonyi is nyomatékosan felhívta a figyelmem amikor belépett, miután beköltöztem a körletbe.
Egész idő alatt nem volt jelen és amikor megjelentem az első adag holmimmal, láttam, hogy a többiek kiürítették nekem a legszarabb szekrényt és a legrosszabb helyen lévő ágyat. Gyanítom Bakonyi parancsára.
Lehet, hogy a szobatársaknak se tetszett. De ezzel nem is foglalkoztam.
Volt bennem ma valami dühös káröröm, már-már büszkeség.
A bukásom félelemmel vegyes tiszteletet váltott ki a többiekből és ezért távolságot tartottak. Dühített, hogy hátrébb léptek tőlem, és különbnek kezdtem érezni magam tőlük, a beszari gyerekektől.
Én bátor vagyok.
Mindegyik összecsinálná magát, ha úgy kellett volna állnia Nyírő előtt, ahogy nekem. Szinte felsőbbrendűségi tudatom alakult ki, én vagyok az egyetlen, aki mer.
Mer kockáztatni.
Hogy ez valójában nem igaz, azzal nem foglalkoztam. Én vagyok az egyetlen tökös srác az egész laktanyában, aki szembe mer nézni a hadbírósággal és a futkosóval.
Ezért így is vonultam közöttük.
Én voltam, aki senkinek nem áll félre a folyosón, de akinek mindenki utat nyit.

Így kezdtem a költözésnek is.
Benyitottam a körletbe és látom, hogy Somogyi, egy kisMamut szintén költözött, épp a végén jár, rájövök, hogy nekem adják a kopasz ágyat. És ebben a hangulatban, ahogy beléptem, nem nagyon érdekelt, hogy jobb-e az ahová költözött Somogyi, de úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam. Lassan, az idősebbek orra előtt begyalogoltam az ágyig, Somogyi mellé, ledobtam a cuccom a földre, összemarkoltam az övét és visszavittem oda, ahonnan költözött. Rá se pillantottam, csak annyit mondtam:
– Einstand.
Aztán körbenéztem az időseken, hogy ők is értsék, ez most komoly, nem tágítok. Aztán belépett Bakonyi és megtorpant. Bent olyan halotti csend kongott, hogy ő sem törte meg, mikor látta, hogy nem az az ágy az enyém, amit kijelölt nekem. Nem tudom, az is lehet, hogy a szobatársaknak korábban se tetszett a dolog, de most nyilvánvalónak látszott, hogy nagy presztízsveszteség érné, ha ezt firtatni kezdené. Mindenki a saját dolgait kezdte igazgatni, hátat fordítva, látszott, hogy senki nem akar ezzel foglalkozni, nem akarja beleártani magát. Talán Bakonyi is érezte, hogy senki nem támogatná.
De aztán megjött a hangja és annyit megemlített, hogy az ő kérésére tettek ide, ebbe a körletbe, mert kötelességének érzi ráncba szedni.
Vállat vontam.
Ha minden velem kapcsolatos fegyelmi kihágást jelenteni akar és mindegyik után jutalmat kap, akkor novemberben tábornokként szerelne. De hogy ne érezze ezt könnyűnek, és hogy ne csak a bukás váltson ki tiszteletet, megmutattam magam előtte.

Most már egy ideje, egész komolyan súlyzózom. Répa feladatait végzem, nagyon komolyat fejlődtem. A versenysport utolsó évében 62 kiló volt a súlyom, de amint abbahagytam lecsökkent 5 kilót és úgy maradt. Gyakorlatilag 4 éve 57 kiló voltam, bármit is csináltam magammal. Bevonulásnál nem is látszott már rajtam a sport. Most viszont már 67 kiló vagyok, csupa izom, nyugalmi állapotban is látványosan erősnek látszik a testem. Este, mikor öltözködtem, gondom volt rá, hogy a Bakonyi meg tudjon figyelni, lassú, komótos mozdulatokkal vettem le a az ingem és cseréltem le a pizsamára.
Azt hiszem megtettem rá a megfelelő benyomást.
És a többiekre is.

A gyakorló alatt nem látszik, senki nem gondolta volna, hogy ilyen erős vagyok, 10 kilónyi plusz izomzat duzzad rajtam.
Az sok.
Én nagyon élvezem, lenn a konditeremben fekve nyomó versenyt rendeznek időnként az erre fogékonyak, 110-120 kiló körül már én is nyomok. Ezzel nem vagyok dobogós, de a terembe járó srácok kétharmada mögöttem van.

Meg terjed egy újabb hobbi is, szkanderezni szoktunk.
Répát basztatták az idősebbek, hogy lehet, hogy csak fel vannak fújva az izmai, de erő nincs benne. Répa tűrte sokáig, aztán még az augusztusi leszerelés előtt Butykó Horit már nem tudta elviselni és javasolta, hogy akkor szkanderezzenek.
Hori röhögve ment bele.
Répa meg úgy tette le, mintha Hori nem fejtene ki erőt. Hori nem is tudott beletörődni, Répának le kellett tennie ugyanúgy még egyszer.
Aztán bal kézzel is.
A többiek Répát nem merték kihívni, csak Horit, és másokkal szemben Hori erős volt. Egy darabig még tartott a kakaskodás, aztán elhalkult.
Egy-két hete jött elő újra, valamelyik idősebb kölöknek csesztette a csőrét Répa ereje és kihívta. Répa ugyanúgy rakta le, mint Horit.
Aztán jöttek a többiek.
És Répa, aki kiállt ellene, azt lenyomta. Mintha senki nem fejtene ki ellene ellenállást. De azért az óvatosabbak mindig azt hívták ki először, akit Répa letett. Ezzel akarták belőni Répa erejét. És szép lassan már jöttek a fogadások, és egész esték teltek izzadtságszagban valamelyik körletben. Aztán a gyengébbek kóstolgatni kezdtek engem is. Nehezen álltam kötélnek, végül Mészáros, egy novemberi leszerelő lapaj addig csesztetett, hogy leültem elé.
A nagytestű gyáva.
Nagyon erős orgánummal hangoztatta az erejét, de csak a gyengéket hívta ki. Az igazán erőseket azért nem, mert azt mondja, ő közéjük tartozik, haverok, ott nem kell neki emberkedni. Engem gyengének gondolt, de mivel Répa haverja vagyok, ezzel közeledett Répához is.
Ez hívott ki.
Ennek ki is álltam.

szkander3.jpg

Igazából a kudarctól féltem, azért nem akartam eddig. De itt nem volt visszaút.

A 3-as körletben álltunk neki, a szobalakók ott tömörültek felettünk és pont ezt utáltam, ebben nem akartam részt venni. Így nem szeretek szerepelni. Megkapaszkodtunk Mészárossal egymás kezébe és a rajtra nyomni kezdtük.
Éreztem, hogy azért erős. A szorítása egy satué. Úgy lendült nekem, mint egy bika, fújtatott.
De csak épphogy megmozdítja a karom.

Utálom, ha valaki csuklózik.
Néha véletlenül befordul a kézfej, de mivel Mészáros nem elégedett az eredménnyel, lévén még nem nyomott le, szisztematikus csuklózásba kezdett. Tekergeti a kézfejem keresi a gyenge pontot, ahol nekem úgy feszül, hogy engedek. Én nem akarok győzni, de az bosszant, hogy valaki a csalással szerzett győzelmét teljes értékűnek gondolja, a csalást magát meg elfogadhatónak.
Én bírom még, most érzem milyen erős vagyok tényleg. De győzni nem akarok.

Meg nem is tudok, mert a holtpontból nem sikerül kibillentenem. Igazából nem is próbálom, csak ellentartok.
De azt keményen.
Kivárásra játszom, lenyomni úgy érzem, nem tudnám, de tartani bármeddig.
Remegünk már mind a ketten, Mészáros már hangosan nyög, néha felkiált.
A csalással nem ment semmire.
Nem mozdult a karom.
Iszonyú erős vagyok.
Nem tudom ráerőltetni senkire az akaratom, de rám se tudja senki.
Bárkinek ellenállok.
Tartom, amíg megtörnek, kifáradnak.
És tényleg.
Gyengül a nyomás a kezemen, de még elszenvedek egy utolsó támadást, Mészáros a szemembe néz mélyen és egy újabb csaláshoz folyamodik. Hirtelen hátrarántja a karom és innen lendületből igyekszik megszerezni a győzelmet, de így is megtartom. Még át is tolom a kezét a középpontból az ő oldalára, érzem, hogy fárad. Hirtelen egy hangos kiáltás mellett feladja.
Oké döntetlen, mondja.
Nem tudom, hogy azzal, hogy abbahagyta, azt akarta-e elkerülni, nehogy lenyomjam, mert ő is érezte, hogy az ereje végén járt, vagy csak megunta, mindenesetre azt mondja legyen döntetlen. Kicsit értetlenkedik, mikor azt állítom, hogy ez nem döntetlen, hanem vereség. Vesztett, mert ő akart lenyomni, de nem nyomott le. Magyarázhatja a vereséget, ahogy akarja, de a célt nem érte el. Ha nem hiszi el, hogy legyőztem, jöjjön és nyomon le.
Győzzön le.
Erre bekussol.
Győztem.

Azóta naponta legalább egyszer kihív valaki. Nem tudom miért, talán kishitűség miatt, de nem kockázatom meg, hogy nálam erősebbeket megpróbáljak legyőzni. Sokakat sikerül, de mindegyikről pontosan tudom előre, hogy le tudom. Mert ugyan nem érdekel a győzelem, de aki ellen nem kell komoly erőt kifejtenem, azt lenyomom. De jönnek csőstül. Mintha mindenkinél egyenként be kellene bizonyítanom, hogy erősebb vagyok. Le kell nyomnom, és akkor az alany azt mondja, hogy tényleg, tényleg letettél. Elég egyszerű koreográfia, de mintha mindegyik igényelné ezt, pont így. Én nem élvezem, hanem csak azzal az gondolattal csinálom, hogy ha neked ez kell öcsém, lenyomlak.
És lenyomom.

De aki erősebb, aki kihívás lenne, azzal szemben nem érzem, hogy győznöm kell. Félek a kudarctól, hiába vagyok most magamhoz és az átlaghoz képest elképesztően jó formában.
Nem jön a versenyszellem.
De azt tudtam, hogy engem senki nem tesz le.
És tényleg, az a legenda kezdett keringeni, hogy Répa mindenkit letesz, engem meg senki sem. Répával szándékosan nem mértük össze az erőnket, én ismertem az övét és tiszteltem, ő csak sejtette az enyémet, és azt tisztelte bennem. De jó párost alkottunk, izgalmas mérkőzéseket rendeztek velünk, minden este más körletbe voltunk meghívva vendégszerepelni. Répa másodpercek alatt győzött, én meg hosszú percekig tartó menetekben fárasztottam ki az ellenfelet, de legyőzni senki nem tudott. Addig tartottam magam, amíg a másik teljesen kifáradt és elhagyta az ereje. De akit lenyomott Répa, az engem nem tudott.

Szóval valami hírem már volt, de itt a kettes körletben még nem látták az izmaim. Reméltem, hogy ez a látvány és az a tudat, hogy nehéz fiú vagyok, elejét veszi a torzsalkodásoknak.