Centi_30.jpg143

 

 

 

 

 

December 28. Hétfő

Ma már nem tettek szolgálatba, hanem megint Balrognál jártam. Kihallgatásra rendelt.
A pénteki akcióm érdekelte.
El kellett mesélnem neki.
Nem nagyon tudtam szépíteni, először nem állítottam meg a kocsikat, nem ellenőriztem senkit, aztán megtagadtam a parancsot, mert úgy láttam jól elvégeztem a feladatom, szükségtelen a takarítást megismételni.
Először meghallgattam, hogy nem miattam van a határőrség, nem én döntöm el mi jó, mi nem. Aztán megkérdezte mi az istenért nem ellenőriztem a kocsikat. Attól a válaszomtól, hogy néztem a fel- és leszálló gépeket, eléggé kiborult.

– Maga teljesen hülye?

Nem akartam magyarázni, hogy mennyire vagyok az, vártam hogy ő tippelje meg, aztán valószínűleg véleményt alkotott, mert közölte, hogy a legkisebb engedetlenség hallatán elhelyeztet Nyírbátorba.


nyírbát1.jpg

Hogy miért oda? Nem tudom talán valami nagyon durvát akart mondani, ami megijeszti a pesti fajankót. De lehet, hogy azért jött ez a nyelvére mert talán ez neki az otthon, a szülőváros, és pontosan tudja milyen szar hely az ottani laktanya, hogy nekem büntetés legyen.

Nem mondhatnám, hogy olyan nagyon rám ijesztett, azt gondolom, hogyha nem muszáj, akkor nem kezdenek neki papírmunkának.
Lusta ehhez mind.
Anélkül viszont nem tudnak elhelyeztetni.

Szóval szerintem csak blöff.

Aztán megpróbáltam megemlíteni, hogy visszaköltöznék a régi körletbe, de szó szerint kidobott az irodából, hogy most már elege van, kifelé, látni sem akar.

 

Aztán kaptam egy bent töltendő szabadnapot. Nagyon úgy nézem, hogy meg kell barátkoznom azzal a helyzettel, hogy benn fogom tölteni a maradék katonaidőmet.

Van 21 hetem hátra, hetente jár egy nap, vagyis ennyi szabadnapot vehetnek el.
21 nap.
Bolhacsípés.

Ettől nem fogok megjavulni.

 

Centi_30.jpg181

 

 

 

 

November 20. Péntek


Matyinak köszönhetően nem voltam sokat kinn éjszaka, de reggel éreztem, hogy ehhez nekem inkább fáj a torkom és ezért reggeli után elmentem a dokihoz.
A torkom mindig piros.
Csak meg kell köszörülnöm és iszonyú betegnek látszom.
De a doki nincs meggyőzve, ingatja a fejét, majd szó nélkül elküld. Délután szemlét tartanak a tisztek a körletekben, rendet kell csinálni.
A természet rendje, hogy nekem nem kell.
Meg Lufinak sem.

Most lettem öreg, Lufi pedig leszerelő, alig három hónapja van hátra.

Így mi az ágyon fekve várjuk, hogy Petró Dezső megcsinálja. Minden alkalommal sikerült eddig valahogy ellógnia, most viszont nem volt szerencséje, hárman voltunk csak a körletben. Néha Lufi hanyatt fekve, mint valami karmester, széles mozdulatokkal instruálta, ezt ide, azt ott még egyszer, de aztán elfáradt és hagyta, hogy Dezső sunyi pillantásokkal fellesve, hogy figyeljük-e még, egyre lanyhuló intenzitással maszatoljon.

Aztán jöttek a tisztek és Lufitól, mint rangidőstől kérdezték, hogy ez mi?
– Ez miért nem ott van? Az meg? Mintha le se lenne törölve, le kellene még egyszer! Igen az lesz a legjobb. Az egész körletet takarítsák ki újból! De ragyogjon!

Lufit ilyennek még nem láttam, úgy indult meg Petró felé, hogy azt hittem egyben lenyeli.
Még bele is férne.

takaritas_.jpgEttől megijedtem én is, ugrottam oda, senkinek se lenne jó ez, de addigra Lufi már sziszegett, hogy ezt többet soha, érted, kisgyerek? Most megnézed, milyen a tiszta körlet, és bármikor mondom, hogy ilyen legyen, te megcsinálod, nem kell szólni, nem kell kérni, hogy mit kell még letörölni, letörlöd. Most megcsinálom én, te ülsz és nézed. És megjegyzed öcsém, értve vagyok?

Olyan tömeg tornyosult Petró fölé, hogy nem volt kérdés, hogy ezt nem akarja még egyszer átélni.
Lufi egyébként nem ilyen, nagyon is nyugodt és szarik a korosztályos különbségekre, ő se szeret senkit ugráltatni, de ugrálni sem akar már. Most lett leszerelő, jogos is az elvárása.
De én szarban voltam.

Úgy gondoltam, takarítson a faszom.
De ha Lufi takarít, én nem fekhetem.

Így mikor Lufi elismételte Dezsőnek, hogy most ő megcsinálja, jól figyeljen, én is bekapcsolódtam, hogy igen, most megcsináljuk, de jól figyelje meg, mert mindig ilyennek kell lennie a körletszemlén.

Lufi nem kímélte magát, nekem se lett volna illendő, és végül egész jól is esett ez a vad, elszánt, pörgős munkavégzés és mikor készen lettünk, egymás tenyerébe csaptunk Lufival, hogy ez jó volt.
Kemény volt, de jó volt.

Petróra se haragudtunk, Lufi barátságosan mondta neki, hogy ecsém, szaladj a tisztekért.

Centi_30.jpg314

 

 

 

Július 10. Péntek

Délelőtt berendeltek kihallgatásra. Szadó őrnagy, Szilasi törzsőrmester és Koltay zászlós ült a szobában. Szigorú arccal nézték, míg bejöttem és tisztelegtem. Kezdett melegem lenni.

– Na Dvorszky határőr, mi is van a pedáns renddel? – kérdezte Szadó.

Nem szólaltam meg, mert csak azt tudtam volna, mondani, hogy ott van kinn a kutyakonyhán. Szadó folytatta.

– Koltay zászlós, állítása szerint tegnap nem ezt tapasztalta.

Most jelentőségteljes csend következett, így megtörtem.

– Jelentem, tegnap a zászlós elvtárs több éppen zajló munkafolyamat közben járt ott, amik elvégzése látszólag rendetlenségnek hat. Amennyiben a mai kutyakonyhás váltótársam nem jelentette, hogy rendetlenség lenne, akkor azt gondolom, este mindent a legnagyobb rendben hagytam ott.

– Dvorszky, ne magyarázzon, magának a nap minden percében rendet kell tartania a kutyakonyhán! Megértette?

– Jelentem igen!

– Na és mi a helyzet a karnissal?

Na bassza meg, mi legyen? Nem mondhatom, hogy leszereltem. Viszont Szilasi pár napja még látta.

Tehát pár napja még volt.

Most meg nincs.

Eltűnt.

De Szilasi erélytelen fajankó, Koltaytól kell inkább félnem. Ha azt mondom, pár napja még volt karnis, most meg nincs, de nem mondom meg, hogy én szedtem le, akkor a többieket fogják gyanúsítani.

– Jelentem én úgy emlékszem, nem volt függöny.

Koltay felhorkant.

– Nem függöny, maga szerencsétlen! Karnis!

– Jelentem, függöny nélkül én nem figyelek fel egy karnisra, nem tudok róla.

Szilasi idegesen felpattant.

– Pár napja még az ujjam is végighúztam rajta! Nekem ne hazudozzon itt!

Figyelnem kellett, hogy ne remegjen se a hangom, se a szemhéjam, mert a gyomrom erősen rezonált.

– Jelentem, múltkor épp a kutyák ételét főztem, el se tudtam mozdulni mellőle, keverni kellett. Az ujjára emlékszem, a karnisra nem, azt gondoltam az ablakkeret volt koszos aznap. Nem akartam megkockáztatni, hogy anyagi kár keletkezzen abból, hogy leég a tészta. Arra kellett figyelnem. Utána viszont letakarítottam az ablakkeretet, nem figyeltem fel karnisra.

– Mondja Dvorszky, maga szerint én hallucinálok?

Megint nem mondtam semmit, de az orra alá dörgöltem volna, hogy nem az első eset, múltkor sem emlékezett pontosan.

– Na jó, utánajárunk ennek a dolognak. – legyintett lemondóan Szadó őrnagy – Van valami hozzáfűzni valója?

– Jelentem két póráz egyelőre leltárban van, de nincs a kutyakonyhán…

Nem tudtam befejezni, Koltaynak szikrát vetett a szeme. Nyilván azért, mert tegnap csak tehetetlenségében hozta el őket, értelmes oka nem volt.

– Ne azokra legyen gondja, eléggé benne van a slamasztikában ezek nélkül is! Lelépni!

 

Aztán behívták Németh Gyurit a rajparancsnokomat. Mikor visszatért a körletbe, kérdezgették a többiek mi volt. Ő gyanakodva méregetett.

– Valami karnis hiányzik, tudsz te erről valamit?

Németh Gyuri szinte sose volt a kutyakonyhára beosztva, ő nyilván nem emlékezett a karnisra, vagyis nem tudta megerősíteni, hogy volt-e olyan. De hát sose volt.

– Koltayék rajtam is keresték, de nem tudom, ti emlékeztek függönyre?

Körbenéztem, már mindenki gyanakodva figyelt.

– Nem függöny, karnis. Azt mondja a Szilasi, hogy pár napja ellenőrizte és tiszta kosz volt a teteje.

Legyintettem.

– ÁÁÁáá, a Szilasi hova nem képzel koszt?

Kisebb röhögés keringőzött, majd Gyuri annyit mondott:

– Karnisra én se emlékeztem, de azt mondták volt, most meg nincs a helyén.

– Akkor szerintem sose volt. – legyintettem újra.

Gyuri sokat sejtetően somolygott.

– Ezt mondtam nekik én is.

Szögi úr felült az ágyban.

– Mit csináltál vele, Dvorszky?

Elvigyorodtam magam.

– Sose volt.

Nagy röhögés támadt a körletben, Szögi úr felkiáltott:

– Némá!! Miből lesz a cserebogár! Dvorszky, nagy franc vagy!

 

10-től Ferihegy 2-re tettek éjszakás kutya nélküli szolgálatba.

Már megint totális áramszünet volt, semmilyen irányból nem jött fény, Budapest hatalmas vakfoltként rejtőzött az éjsötétben.

A sötétség, úgy nézem, illetve hallom, a hangot is elnyeli, mert olyan csend telepedet körém, hogy azt hittem, megállt az élet.

De teljesen, ahogy a Csipkerózsikában.

Éjfél felé valahogy rájöttek, hogy rájuk nem vonatkozik az áramszünet és mégis megjelentek a csillagok.

Ettől kirajzolódott nem messze Molnár Csabi alakja.

Amúgy töksötét volt, nem láthat messzebbről minket senki. Tehát elgyalogoltam hozzá. Ez szigorúan tilos. „Összeállni” nem lehet, az az egyik főbűn. Mert olyankor csökken a figyelem és ezt az egyet tökéletesen látják a tisztek. És nyilván csökken, mert valóban elterelődik, és beszélgetéssel az idő is felgyorsítható.

És nemcsak, hogy csökkent a figyelmünk, hanem olyan dolgokat műveltünk, amivel minden elemi szabályt áthágtunk.

Molnár nagyon megörült nekem, rögtön kellemes beszélgetés alakult ki. Átrágtuk, hogy ki mit gondol a TU-134-es és TU-154-es gépekről, valóban át tudják-e lépni a hangsebességet? Azt mondják, hogy mindkettő átalakítható katonai szállító- illetve bombázógéppé. A sebességet egy kar elmozgatásával adagolja a pilóta, és van egy teljesen pőrén kialakított stift, amit ha kihúz az ember, akkor hátra lehet húzni a kart, hogy a gép elérje a hangsebességet. Olyan töhötöm, olyan bumfordi gépek, hogy ezt igen nehéz elképzelnem. Meg hogy veszélyes bombázó tudna lenni, azt se nagyon tudom elhinni.

De orosz, és azok majdhogynem kávéfőzővel vitték fel Gagarint az űrbe.

Ki tudja? Lehet, hogy bombázó.

– Voltál már rajtuk? – kérdezte egyszer csak Molnár.

– Fenn a gépen? Nem, dehogy! Nem még.

– Gyere nézzük meg! Tudod, hogy kell kinyitni? – bökött az ajtó felé.

Nem, ez nekem eszembe se jutott, – döbbentem rá – nem figyeltem meg. Ennyit tesz, hogy míg én a konyhán voltam, ő már itt járőrözött. Tényleg kopasz vagyok.

 tu154kicsi.jpg

Felgyalogoltunk a lépcsőn és fenn szédülni kezdtem.

Nem a magasságtól, hanem a helyzetem, a világbeli elhelyezkedésem miatt. Olyan lépcsőn mentem fel, miről nincs visszaút. Eddig is követtem el vétségeket, de mindig a természetes szükségleteim kielégítése okán tettem, például leültem, ettem, pihentem.

De most szánt szándékkal teszek olyat, amit szigorúan tilos.

És nagyon tetszett.

Le tudtam nézni az őrhelyemre, a reptér betonjára, ami most kezd kirajzolódni, látszik a széle, a vége, nem pedig egy sima horizont, mint lentről. Innen minden lekicsinyelhető, még az a szopás is, hogy ezen a helyen vagyunk rabosítva.

Megfigyeltem, ahogy Csabi kinyitja az ajtót és nagy levegőt véve beléptem egy TU-154-es gépbe. Sötét volt benn, de hozzászokott a szemem, ahogy az üléssor felé meredtem. Beljebb léptem, letettem a géppisztolyt valamelyik székre, és végiggyalogoltam a sorok között. Minden támlát végigsimítottam, lassan húzva a kezem a szöveten, aztán visszafele jövet leültem középtájt. A közlekedő folyosóhoz legközelebb esőbe. Végignéztem a támlák közt előre, Molnár is széttárt karokkal ült az első sorban, szinte feküdt. Kihúzódtam az ablakhoz, feltoltam a napellenzőt és kinéztem a feketeségbe. Azt éreztem Szibéria felett repülök.

Alattam a néptelen táj, végtelen távolságok és én ebben a végtelenségben céllal, határozott elképzeléssel utazok egy ismert végállomás felé. Nagyon szeretnék repülni majd. Úgy, hogy tudom, hogy hova megyek, mondjuk Tokióba vagy Bangkokba. Hogy amikor beszállok, már pontosan tudjam, hogy a földgolyó egy másik szegletében fogok kiszállni és ez az én akaratomból történik. Hogy tudom, mit csinálok ott, miért megyek oda, tájékozott vagyok, ismerek elméletben egy olyan világot, amit otthon nem tapasztalhatok meg. És megérkezés után tudom egy csomó dologról, hogy hogyan működik, a finomságokat pedig ott a helyszínen kitapasztalom. Megismerem.

És úgy jövök vissza, hogy miközben Pesten élek, pontos képem van egy 6000 kilométerre lévő város utcáiról, tudom, hogy melyik sarkon van jó fagyi.

Igen, akarok utazni egy ilyenben, amikor tényleg repül.

Ülök-e majd valaha repülő gépen?

 

Előrementem Molnárhoz.

– Ezt ki tudod nyitni? – mutattam a pilótafülke felé. Elvigyorodott, hogyne tudná.

Pár pillanat múlva feltárult egy ipari űrhajó fedélzete. Műszerek, kapcsolók, karok kétségbeejtően nagyszámú csoportja, mind vastag, kazánzöld pléhlemezbe, durván csavarozva. Meglepett, hogy ezt vezetik azok a jól öltözött elegáns pilóták. Valahogy a kertésznadrág és fül mögé dugott ácsceruza jobban illett volna ide. De az a tudás, ami ennek a működtetéséhez egy pilótának, egy embernek kell, az lenyűgözött. Milyen ész, milyen agy, milyen memória kell ehhez? Micsoda bátorság kell ahhoz a merészséghez, hogy más emberek életét a saját önbizalmam kezébe tegyem? A saját képességeimbe vetett hitembe? Mekkora teherbíró képessége lehet az ezzel járó felelősség viseléséhez? Két-három zseni tudását is kevésnek tartottam volna, pedig az első és másod pilóták közül mindegyik képes önállóan elvezetni. Felmérhetetlen csúcsteljesítmény.

tu154fulke2.jpg

Ezért elhatároztam, hogy elkezdem megszerezni ezt a tudást és hirtelen meghúztam egy kart.

Molnár megdermedt, figyeltük a műszereket.

Nem történt semmi.

Elfordítottam egy másik kart.

Semmi.

Molnár is megnyomott valami gombot majd vadul, aztán röhögve kapcsolgattunk, nyomogattunk mindent, amit értünk. „Ki meri még azt is megnyomni” versenyt játszottunk.

– Na de azt a pirosat, tuti nem mered! Baszki! Elforgattad? Na akkor ezt nézd, ezt megnyomom!

Egyre haladtunk a főkapcsoló kinézetű karok felé.

Semmire nem volt reakció.

Egymás elől kapkodtuk a csemegének ígérkező kallantyúkat, aztán amelyiket egyszerre értük el azt egymásnak feszülve akartuk elorozni, tologattuk messzebb a másik kezét, hogy végre mi magunk valahogy el tudjuk fordítani, kiabáltunk egymásnak, röhögtünk, amíg ki nem fáradtunk.

– Jó! Jó, elég, állj! Vége! Állj meg.

Visszahuppantunk a pilótaülésekbe, még rázott kicsit a röhögés mindkettőnket, aztán lassan elcsitultunk.

– Te! Vissza kéne állítani!

–ÚÚhhbbaszdmeg! De hogy?

– Nem tudom. Melyiket nyomtad meg először?

– Honnan a fenéből tudjam?

– Hogy találtad ki, hogy melyiket?

– Nem találtam ki, elfordítottam.

– Kapcsoló volt, vagy valami kar?

– Nem tudom, nem emlékszem, nem arra figyeltem!

– Akkor mi a faszra, baszki? Valahogy vegyük sorra! Nekem azt hiszem ez volt az első. Nem tudom. Ez lett volna a második? Ááá basszus ez nem fog menni, remélem, ha ráadják a gyújtást, nem száll neki egyből az irányítótoronynak.

– Nem is arra áll az orra!

– Az tök mindegy. A kormányt eltekergetted?

– Nem. Azt még nem.

 

– Nem is mozdul.

– Hogy-hogy? Én ki tudtam húzni.

– Hogyan? Kifele?

– Hát magam felé…

– Ja igen. És történt valami?

– Nem tudom, olyan mintha valami nagyon ellen tartana. Nézd már meg hátul. A szárny felett nézz ki az ablakon. Hátha valami látszik.

 

– Na van valami? Most forgatom balra is. Mondjuk alig megy. Látsz valamit? Nem emelkedett meg valami a szárnyon?

– Kurva sötét van, nem tudom. Most csinálsz valamit?

– Persze! Ezeket a pedálokat nyomkodom. Ha lenyomom az egyiket, feljön a másik.

– Tényleg? Mindjárt kipróbálom.

– Várj még! Látsz valamit?

– Semmit. Te nem lesz ebből baj?

– Tudsz repülőgépet vezetni?

– Honnan tudnék?

– Nem fogsz tudni felszállni?

– Nem.

– Akkor meg mi baj lenne?

– Na ja. Te! Ezeket a pedálokat én egyszerre be tudom, nyomni. Ja, de mintha most besüllyedt volna a kormány.

– Igen, tényleg, ha erősen nyomom, bemegy mind a két pedál. De ha a kormányt megtartod keményen, akkor nem megy be. Nézd!

– Aha, tényleg.

– Na és ez mit bizonyít?

– Bizonyít? Tudja a faszom. Azt, hogy fingom nincs, hogy működik.

– Azért jó, hogy az egész áramtalanítva van.

– Nemtom, fülledt a levegő, húzzunk le innen.

– Húzzunk.

 tu154fulke.jpg

– Te! Melyik a te géppisztolyod?

– A jobb oldali.

– Milyen jobboldali?

– Hát bejöttem, befordultam és letettem jobbra egy ülésre.

– Nem. Oda én tettem.

– Ne csináld. Akkor melyik az enyém? Tudod a számát?

– Minek?

– A géppisztolynak, baszdmeg!

– Van száma?

– Úgy osztották ki.

– Ja valami rémlik, kurva régen volt.

– Nekem, amikor szakács voltam mindig keresni kellett. Szám alapján.

– És nem emlékszel?

– Miért látod?

– Nem. Kurva sötét van. Azt se tudom, hol keressem.

– Én meg nem emlékszem.

– És most mi legyen?

– Amikor megkaptam magamra állítottam a szíját.

– Ja, én is.

– Akkor egyszerű, én vékony vagyok, te meg kövér.

– Anyád picsája a kövér!

– Jó, de nagyobb vagy, vedd csak azt fel a hátadra. Szorít? Mert ez nekem kurva nagy.

– Szorít.

– Mert kövér vagy.

– Anyád picsája a kövér!

– Na, add ide a fegyverem!

 

Centi_30.jpg319

 

 

 

Július 5. Vasárnap

222 napom telt el. Lesz még 333, 444, de viszont 555 már nem lesz, a bevonulásom utáni 555. napon én már szabad leszek két hete! Van még addig sok idő, de 222 nap is nagyon sok, ennyi elment, letöltöttem.

Délelőtt megint kutyakonyhára tettek.

Főzök, takarítok, teszem a dolgom. Ködi nagyon tapasztalt kutya, vagy van valami szenzora, de mindig előre tudja, mit csinálok. Hogy hozzá megyek-e épp vagy nem. Ha igen, azt messziről megérzi. Nem tudom, hogyan csinálja, mászkálok a ketrecek közt és amikor hozzá megyek éppen, akkor feláll és néz. Ez még takarításnál rendben van, mert sorban haladok, számíthat rá, mikor kerül sorra de az ételt testsúly alapján kell kiosztani. Csak hát ők nem úgy helyezkednek el a kennelekben és ezért mindig véletlenszerűen osztogatom. Vagyis nem tudhatja, mikor megyek épp hozzá.
De pedig tudja.
Amikor tényleg hozzá szándékozom menni, szerintem már akkor tudja, amikor kifordulok a kutyakonyháról, de még egyáltalán nem lát engem. Nem tudom, hogyan csinálja. Annyira nem is vagyunk összebarátkozva. Fura ez.

 

A tegnap hozott kutyát ma el is vitték. Rejtély.

Dél körül megállt az IFA, jöttek a tegnapi srácok, itt írjam alá, ne is kérdezzek semmit, nem tudják, hozzam a kutyát.

Biztos ezzel a pórázzal hozták, nem azzal ott hátul? Ő úgy emlékszik az az újszerű volt rajta tegnap.

Anyátok picsája, ha azt akarod elvinni, itt írd alá!

Oké-oké nem kell felkapni a vizet, jól van, lehet, hogy ez volt.

aláíráas.jpg

Még ki sem tolattak az IFÁ-val, már kanyarodott is be a kutügyes UAZ, hogy igyekezzek, itt leváltanak, megyek kettőtől kampós szolgálatra F1-re. Ilyen durva Ultra Rövid Ugrásom nem is volt még. Egy órára értem be a laktanyába, 20 perc múlva már robogott is ki velem az IFA. A húsz percbe kézmosás, egy Ultra Gyors Ebéd és a fegyver felvétele fért bele. Nem mondhatom, hogy bármelyik is pihentető lett volna. Ez így ultraszopás, ha a pihenőidőmben tesznek kutyakonyhára. Így nem tudok Lux-szal foglalkozni. Ma ki se hoztam, elég dolgom volt a tegnapi eső után kiseperni nagy vonalakban a vizet a kennelekből.

Lux így nem fejlődik, én viszont leépülök teljesen. 20 perc pihenő egy nap? Meg akartok ölni?

Centi_30.jpg448

 

 

 

Február 26. Csütörtök

Letelt 3 hónap!! Már csak 15.

Viszont ma az egész laktanyára kiterjedő tavaszváró nagytakarítást rendeltek el a tegnapi ünnepélyességre való tekintettel. Mert ugye nem lazsálhatunk minden nap úgy, mint tegnap. Nekem semmi kedvem nem volt takarítani, meg azt reméltem a konyha eszébe sem jut senkinek, nem jönnek ellenőrizni. Délelőtt én vagyok a konyhafelelős, vagyis a szolgálatban lévő szakács egyedül, az idősebb szakácsok nem jöttek le, csak a mosogatásra lerendelt saját korosztályombeli kopaszok vannak velem.

Őket se akartam nagyon dolgoztatni, inkább a kiképzésünkről beszélgettünk. Kiderült, hogy Körmenden voltak és ott orosz típusú csizmát hordtak és az volt a legnagyobb ajándék, amikor itt surranót kaptak. A teafőzéshez használt nagy fazekakat felfordítottuk és azokon üldögéltünk, mikor benyitott Csupor alezredes. Ránk nézett, már éppen szólt volna, de valaki megállította. Ő visszalépett behúzta maga után az ajtót, a kilincset nem engedte el.

p8319612.jpgBeszaladtam a raktárba, kihoztam két zacskó ultrát, az egyiket az öltözőben rúgtam szét, a másikat a konyha azon sarkában, amire nem láthatott rá az ajtóból, majd visszaültem. Mikor az „ales” ismét benyitott, „vigyázz-t” vezényeltem a két kopasznak. De nem kápráztattam el.

– Maguk mit moziznak itt? Nem hallották, hogy ma laktanyarend kialakítás van? – dörrent rám – Maga a felelős, mi folyik itt?

– Jelentem taktikai megbeszélés!

Csupor kicsit elakadt, ő is érezte, hogy ez valami nagy pofátlanság, ezért sietve betessékeltem a konyhába.

– Jelentem a megkértem a két határőrt, hogy takarítsák ki a folyosót, meg a konyha nagy részét mire kiosztom a reggelit, de nem voltam elégedett, most azt magyaráztam el éppen, hogy hogyan szeretném látni a helyiségeket. – hadartam gyorsan, hogy ne tudjon belevágni – rájuk a konyhát bíztam, én magam az öltözőt, a folyosót és a raktárhelyiségeket teszem rendbe, mert oda csak én léphetek be.

Nem tetszett neki, mondogatta, hogy mit képzelek én, mások takarítanak, mi meg itt beszélgetünk? De megmutattam, hogy már felszórtuk az ultrát, csak a víz kell és sikáljuk is.

És ezek? – mutatott a mocskos asztalokra – Nem kéne ezeket letakarítani előbb?

– Jelentem azt a slaggal kell majd a padló felöntésekor lecsapatni, ahogy a konyhai takarítási rend előírja – hazudtam, mint a vízfolyás.

Csak volt haszna a szakmai gyakorlatnak a szakács suliban. Az dolgozott ott is a legkevesebbet, aki a legügyesebben hazudott.

– Jelentem, az én érdekem, hogy ragyogjon minden, mert délután haza szeretnék menni. Alezredes elvtárs kérek engedélyt a takarítás után kimenőre menni!

Tudom, hogy ezt így nem lehet, kihallgatásra kell jelentkezni az alegységügyeletesnél, de úgy éreztem minden ötlet jó, amivel elterelem a figyelmét arról, hogy kurva nagyot buktunk nála.

– Tőlem azt ne kérje, de majd szólok Hortományi alhadnagy elvtársnak. – mondta ridegen. Kifelé menet benézett az öltözőbe, igen-igen ezt már szeretem, dünnyögte a koszos helységben szállingózó ultrapor láttán, „pihenj-t” vezényelt, majd kiment.

Nekem patakokban csorgott a veríték a hátamon, de megúsztam, ráadásul este tényleg kimenőre mehettem. A két kopasz határőr most mert csak megmoccanni, egy kicsit erélyesebb voltam velük, de besegítve kettejüknek, gyorsan szemlére vágtuk a konyhát.