Centi_30.jpg132

 

 

 

 

 

1988. január 8. péntek

Tegnap délután, miután a gyengélkedőről visszahoztak, már nem tettek szolgálatba, ma reggel meg rögtön mentem is a dokihoz. Mutattam neki az adyligeti orvos által írt papírt, hogy egy alaposabb kivizsgálást tartana indokoltnak. A doki hümmögött, ahogy olvasta, hát nem tudom, mondta, a torka fáj, ugye?

Az, az. A torkom.

– Na hadd nézzem! – fordult felém, és míg belenézett a számba, visszavettem az asztalról a papírom. Jó lesz az még, nem hagyom itt.

A doki előbukkant a számból.

– Ez tényleg csúnya. – szólt. – Ma már nem küldöm sehova, hétfőn megnézem újra. Lelépni.

Aztán bementem Szadó őrnagyhoz, elé is letettem a papírt. Felvázoltam, hogy ennek értelmében, a jövő héten lehet, hogy többször is ki kellene majd mennem. Egyelőre hétfőn még vissza kell menjek az itteni dokihoz, ő dönti el a továbbiakat.

Nem tetszett neki, de nem sokat beszélgettünk, mert visszakértem a papírt tőle is, nála sem fogom hagyni.

Aztán köteléken kihirdették, hogy csak holnap megyek szolgálatba, így megint egy napot sikerült ellógnom.
Megy ez. Lógnom kell amennyit csak lehet.
Hivatalosan úgyse nagyon fognak kiengedni.
Majd megoldom, hogy muszáj legyen kiengedniük.
Nem azért, mert nem bírom itt benn.
Azt hiszem, ha egyáltalán nem engednének haza most már a leszerelésig, akkor is kibírnám.
Most ez alatt a pár nap alatt sem voltam otthon. Nem mentem haza Adyligetről sem.  De az a pár óra, amit otthon szoktam tölteni, az semmire sem jó, csajom már nincs, Apuéknak meg nem tudom és nem akarom az itteni dolgokat elmesélni.
Jobb, ha nem is megyek haza.
De a laktanyából ki, azt igen.
Azt meg kéne oldani.
De csak azért, mert ha megtehetem, miért ne?

Csak, hogy éreztethessem, hogy szarok rátok, ha nem engedtek ki, megoldom magam, hogy kimenjek.
Meg ha nem is tudok esetleg kimenni, legalább néhány napot el tudok lógni. Minél többet lógok el, annál kevesebbet vagyok katona, mert ilyenkor olvasok, vagy gyúrok, mindenesetre magammal foglalkozom, azzal a belső maggal, ami nem tudott katona lenni, mert az vagyok ott:
én.

mag.jpg

Centi_30.jpg135

 

 

 

 

 

 

1988. január 5.   kedd

betegség1.jpgMa még mindig beteg a torkom, a doki szerint javult, várjuk meg a holnapot.

Hát várjuk, rajtam nem múlik, bármelyik holnapot megvárom, ha kell.

A többiek is javulgatnak ezért, rázza még őket a láz, ahogy nézem, rettenetesen fájnak az izületeik, mozogni nem nagyon tudnak, viszont a nyelvük lejjebb apadt, néha pillanatokra be tudják már húzni, de csak az alaposabb nyálazás érdekében, mert mindnek kicserepesedett már a szája, repedezett, sebes és láthatóan minden mozgatásra fáj nekik.

Azért lassan enni is tudnak, csak nagyon óvatosan, ezért mindegyiknek kicsit megpépesítettem a paprikás krumpliját, cserébe a hőmérőmet felfűtötték nekem a kívánt hőfokra mire az ápoló visszajött ellenőrizni.

Szóval lázam is van még.

 

 

 

 

Centi_30.jpg136

 

 

 

 

 

1988. január 4.   hétfő

monoklim1.JPGMa olyan forrón ittam a teát a vizit előtt, ahogy csak tudtam, krákogtam is, és a doki csóválta is a fejét, hogy nagyon csúnya a torkom, mondtam is, hogy félek elkaptam a többiektől, bár még lila tintafolt sehol nem jelent meg a testemen.

A többiek tekintetében azt láttam, hogy szívesen csinálnának nekem, mondjuk a szemem alá.

A doki sem volt vicces kedvében, jelezte, hogy ha holnapra nem javul, akkor kivizsgálásra rendel.
Ez klassz, bár nem tudom, ha tényleg bajom lenne, nem lenne-e késő mindez az ötödik napon, hogy itt vagyok.