Centi_30.jpg1

 

 

 

És végre itt van, elérkezett ez a nap!!!
540 napja csak ezt a mait várom, 540 napomat adtam ezért az egyért.
Ma van a leszerelés napja!
Ma egyenként elszaggatjuk a szálakat, amik a katonasághoz kötnek.
Ma este már civil leszek!

Ma leszerelek!

Ma véget ért végre!

VÉGE!!!!

 

 

1988. május 18. szerda

Reggel jutott az eszembe, hogy tegnap nem rúgtunk be.
De senki.
Ilyen józanok talán sohasem voltunk. Az utolsó esténket töltöttük együtt. Én is ezt csináltam, és láttam a többieken is.
Rögzítettünk éles kontúrokat, csatlakozási pontokat az emlékeknek.
Ez, amit együtt átéltünk, soha nem törlődik ki.
Ez biztos.

Mivel holnaptól már végérvényesen emlék lesz, az emlékezés előtti valóság utolsó pillanatai, érzetei, érzései elviselhetetlenül felértékelődtek.
Szinte fájt, hogy mindenből üvölt a "soha többet".

Soha többet nem látod.
Soha többet nem tapasztalod.
Soha többet nem érzed.


Eltűnik holnaptól egy földrajzi egység.
A ferihegyi reptér.

Soha többet nem láthatom azokat a helyeket, amelyeken a mai napig éltem, nem lesz repedés a betonon, nem rodeózom rajta, nem állok a csáp mellett, nem mehetek be többet pilótafülkébe, nem megyek soha többet hátra a füves területre, nem ciházom többet, nem mehetek be soha többet a kutatóügyeletekre, soha többet nem járok itt a laktanyában. Itt hagyom az ágyam, kipakolom a szekrényem és üresen hagyom.
Eltűnök innen.
Semmi nem marad utánam.
Talán néhány történet, egy felkarcolt vers.
És azt is itt hagyom.
Soha többet nem olvasom vissza.

 

Eltűnik egy nyelv.
A fegyveranyag, a jelentem, a ciha, a tisztacsere, az ugafon, az ébresztő, a surranó, még a mágus is.

 

És igen, a Mágus.
Eltűnik egy kultúra.

"Nemsokára itt a május,
én vagyok az öreg Mágus."

Ki fogja ezt érteni ezentúl?
Milyen közegben lesz ez adekvát mondat?
Soha nem lesz ilyen.

Ez a mondat egy komplett kultúrát ír le, ebben a mondatban minden benne van.
De csak itt benn érthető.
Benne van a sereg, a leszerelés várása, benne van az időpontja, az egyén társadalmi pozíciója, és hogy egy kiválasztott csoport, a mágusok tagja. És ez az érzés, ez a tudat, hogy ő az öreg Mágus, ez az élet szerves része.

Nem hóbort.
Nem hobbi.
Nem gyorsan megunható szakkör.
Egy hosszú élet.
Másfél év.
Egy tizennyolc évesnek az élete tizede.
Ez volt az élet.

A véres valóság.
A sorakozó, a riadó, a fegyveres szolgálat hóban-fagyban, kánikulában, ugrani, ahová és amikor akarták. És a katonának egyetlen társa van, egyetlen valódi támasza, aki egyben az ellensége is, az idő.
Az idő karon fogja a katonát és lassan, kimérten andalog végig, az első perctől az utolsóig.

A tudat sem szabadulhat, napokig, hetekig aztán hónapokig menthetetlenül csak azzal foglalkozik, ami itt a seregben történik. Kialakulnak a keretek, és ami benne némi tartalom, az az élet.
Szenvedéssel, kínlódással, félelemmel és fájdalommal, harcokkal, barátságokkal, bajtársakkal, örömmel és vidámsággal töltött teljes élet.
És ebben helye van a Mágusnak, mint identitást adó közösségnek, a valahová tartozás tudatával.

 

Öreg.
Leszolgálta az idejét.
A hierarchia tetején áll.
Mindezt annak teljes tudatában, hogy a katonai hierarchiában ő van legalul, a tisztek, tiszthelyettesek alatt. De, mint leszerelő mégis ezek felett áll. Ettől Mágus.
Persze, mindegyik korosztály azt gondolja magáról, hogy felette áll a többinek. A Sas azt hiszi, hogy szárnyal, de nagyon könnyen lebucskázik, a Mamut meg hatalmas, de lassú, lomha, a Berben pedig lehet kiváló törzsi harcos, de ember.
Gyarló.
Egy Mágus varázserővel bír. Mindenek felett.

Persze a Berben, Mamut, Sas, rögtön igyekszik ezeket erőtlen eszközökkel megcáfolni, erről nem tudnak leszokni, de varázserővel tűrjük.
Ez a Mágus.
Egy kultúra szerves része, alkotója, működtetője.

Ez tűnik el holnap.


Minden eltűnik, mindent újra kell kezdeni.
Segítenek a katonaság előtti emlékek, de más élet volt.
Mindent újra kell építeni.

 

Ma Mágus vagyok, Mágusok a társaim. Kik lesznek ők holnap, ki leszek én?
Ezt a félelemmel teli kérdést láttam a szemekben.

 

Vittük egymásnak az Atlast aláíratni. Aki jó gyerek, bele kell kerüljön. A fiatalabb korosztályok is. Írja be a nevét, címét és amit akar, egy sajátos gondolatot, egy üzenetet vagy semmit. Minden jó, legyen benne.

Vittem az Atlast a fiatalabbaknak, de beszélgetés hevében nem tudtam figyelni, csak azt láttam, hogy Horgos Miki a szeszek mellé beírta, hogy "Ha mindez az enyém lehetne." Tánczos is körmölt bele nekem valamit, de nem láttam mit, épp röhögtünk valamin, talán egy kicsit erőltetve is a jókedvet. Kicsit szélesebb mozdulatokkal, egyre kevésbé egymás szemébe nézve, végül valami nevetésből kiszakadó sóhajjal, hogy "hát igen". Aztán másfelé fordulunk és elkapunk egy másik szembe jövőt. Nehéz volt kimondani, hogy holnap elválunk, ő marad, én megyek.
Tánczos fél év múlva szerel le, addigra én talán hallani se akarok a katonaságról.
Lehet, hogy soha nem látjuk egymást többet.
Nehéz ezt tudomásul venni.

 

Mert igen, ez a legfájóbb.
Eltűnnek a bajtársak.

Mint mindenki, mindig visszatértünk egymáshoz Tánczossal, majd másokkal újrakezdtük a színjátékot.
A valóságot nem mondjuk.
Katonaviselt férfiak vagyunk.
Körülírjuk, viccelődünk, utalgatunk, nem mondjuk, csak bénultan érezzük, hogy vége, hogy soha többet.
A nagy részüket soha többet nem látod.
A testvéred, ismered, másfél évig az életed része volt, holnaptól ez megszűnik.

De ha mégis találkozol vele később, nem ő lesz.
Aki itt volt, megszűnik.
Eltűnik.

Tegnap minden szempárban benne volt a rémület, hogy ki leszek holnap.

 


De nem tudom, lehet, hogy ezt csak ma gondolom, lehet, hogy tegnap ebből semmi fel sem tűnt, csak ma reggel az ébresztő után kótyagosan emlékszem így. Ez az első hivatalos emlékem az élményről, ami már arról szólt, hogy emléket gyűjtök. Nagyon remélem, hogy nem hamis máris az első emlékem az egészről.

De, hogy mindenki gyűjtögetett, az igaz. Mindenki szívta be az élményt, az emlék előtti utolsót, beszélgettünk, csapatosan jártuk a körleteket, hogy na, nézzük már meg, mit csinál a Bálna? És Nagy Feró, meg Kistatár?

A legközelebbi bajtársak néha kettes, néha nagyobb csoportokban diskuráltak, nevetgéltek.

Mindenki igyekezett mindenkihez szólni valamit, és az est vége felé egyre ki nem mondott, fájó érzésektől átitatott, suta mondatok születtek, hárman négyen beszélgetve, egymásba kapaszkodva, ölelve szorítottuk ezt a másfél évet, annak utolsó morzsáit, apró, foszló pillanatokba markolva.

Józanok voltunk.
Nagyon is.

Pontosan érzem a kés hideg vasát.
Belém döfte a végérvényesség gondolata.

Ezért tudtam pontosan reggel, hogy nem ittunk. Ettől a tompítatlan fájdalomtól.
Tudtam tegnap is, de ma lett feltűnő.
Meg talán azért is, mert reggel már senki nem volt józan.

Az izgatottság láza égett mindenkiben.

 

 

Megkaptuk a parancsot, hogy melegítőbe öltözve menjünk, adjuk le először is a fegyvereket.
Mindannyian megváltunk a minimum egy éve cipelt őrtárstól, a mi nevünket kivezették a fegyver száma mellől a nyilvántartásból.
Leadtuk a tártáskát is, zajongás, lökdösődés, röhögés közepette.
fegyverletétel.jpgMár senki nem volt józan.
A közelgő szabadság leheletétől megittasodva vihorásztunk.
– Már fegyverünk sincs!
– Milyen katona az, akinek nincs fegyvere?
– Semmilyen. Az olyan nem is katona!
– Akkor micsoda?
– Hát civil!

Tolongva, lökdösődve álltunk sorba, hogy a kimenő ruhát leadjuk, hogy a gyakorlótól és a hű bakancstól megváljunk. Már gyakorlatilag mindent leadtam, csak még a tányérsapka maradt a fejemen.
Többször beálltam a sorba, többször visszakoztam. Nagyon szeretem ezt a sapkát. Szeretem a formáját, azt, ahogy szúrósan nézhetek ki alóla. Szeretem, hogy tartást ad a fejemnek, így a hátamnak, az egész testemnek. Jól áll és jóképű vagyok benne.
Na jó, most leadom, de amint tudok, szerzek.
Ezzel megváltam attól is, már csak a melegítő, a rövid tornanadrág, a papucs, meg a tornacsuka maradt, de ezeket hazavisszük, ajándék a Határőrségtől.

A kezdőcsomag.


Aztán este hat körül kaptuk az utasítást, hogy vegyük fel a civil ruhát. Nem kellett ehhez utasítás, mert amint nem volt már feladatunk, nagyjából két órája, sokan azonnal nekikezdtek.
Én nem.
Én vártam a parancsra, meg még utána is egy kicsit, amíg Knízner be nem toppant valami miatt és meg nem kérdezte őszinte meghökkenéssel:

– Dvorszky maga mit ül itt? Nem megy? Úgy megszokott itt?

– Megyek, ha akarok – válaszoltam neki foghegyről, de aztán felálltam tényleg, mert üljön itt a faszom tovább, Kníznerék közt.
Megyek.

Csak amiatt nem akartam, mert minél többen öltöztek át civilbe, annál inkább éreztem azt, hogy ciki az a ruha, amit behoztam. Nem azért mert más, hanem mert ugyanolyan.
Rémülten figyeltem, mi lesz a katonatársaimmal. Megszületett bennük a civil. De az a civil, akit én nem gondoltam némelyikről. Bizonyos szempontból rendben lenne, divatosak bár a másfél évvel ezelőtti divat, meg persze megjelentek az időtlen stílusok, például a makkos cipő.
Azt mindig is gyűlöltem.
Nincs rá magyarázat.
De nem bírom.
És fenntartásokkal kezelem azt, aki hordja.
ModernTalking.jpgRémülten néztem arra a most már idegenre itt mellettem, akinek a táskájából egy pár ilyen előkerült, és tudtam, hogy így fognak engem is nézni, de nem engem fognak látni, hanem egy puha bájgúnárt. Mert az én élezett szövetnadrágom, kicsit buggyos, hosszú ujjú garbóm, és a lapos talpú, finom bőr cipőm ezt a képet mutatja rólam.

Én nem ez az utolsó emlék akartam maradni. Ezt egy életre elkúrtam.

Gyanakodva, idegenkedve, viszolyogva vagy gúnyosan néztem a többieket, felbuzogtak az előítéletek, és azt gondoltam, mennyire másnak látszik mind, mint ami valójában.
Mert egyenruhában nincs cicoma.
Ott kibújik az ember.

Azokat egyenruhában ismertem.
Ezeket civilben nem ismerem.

De most látom csak, hogy nemcsak kiemeli, hanem el is takarja a civil ruha az egyént. Mert ha annak tartom őket, aminek látszanak, akkor soha nem ismertem volna meg őket. Magamtól nem akartam volna tőlük semmit. De nem a ruha teszi az embert. Ha nem hagyom magam ítéletet alkotni első látásra, akkor talán a jövőben is meglátom azt mindenkiben, aki egyenruhában lenne. A jeleket ismerem, nem hagyom, hogy az előítélet mozgasson. De roppant nehéz, mert engem most is az mozgat, én ma engem nem akarnám megismerni.

A ruházata alapján semmiképp.
A hülye fasz tegnap jelmezt hozott be. Lelki topRongyból készült béna maskarát.

Átöltöztem és éreztem a csodálkozó tekinteteket. De mindenki rácsodálkozott a másikra.
– Ez baszki te vagy, Dvorszky?
– És neked meg milyen csukád van?
– Apám hozta Szófiából.
– Igen? És másmilyen nem volt?
– Miért mi bajod vele?
Ja, semmi – mondta valaki összeröhögve másokkal. – Fasza.

Jó kedvünk volt már, de én éreztem, hogy csak Dedi és Alex maradt önmaga, mindketten farmerben voltak, Dedi fehér, nyúlt pólóban, hozentrógerrel, durabel bakancsban. Alexen fekete póló, fekete lezser tornacipő.
Semmi faxni.

 

A sorban már alig bírtunk magunkkal ahogy kaptuk kézbe a személyiket. Szadó őrnagy osztotta ki, és hagyott bennünket sivalkodni.
– Na, mutasd csak a képet benne!
– Ne már! Ez te vagy?
– Aztakurva! Tíz év börtön. Ezt nézzétek!
– Na és nézd meg ezt a marhát! Add csak ide! Jaj ne szégyenlősködj! Láttalak már baszki a Swissair kerekén nyáladzva horkolni is, ne csináld!

Szadó még utoljára elköszönt és Zádori kopasz hadnagyra bízta, hogy lekísérjen bennünket. Az udvaron láttam elsuhanni Répát, épp hogy inteni tudtunk egymásnak, már hajtották is ki őket, az útlevél kezelők meg órákkal ezelőtt elmentek, már csak mi vagyunk.
A kapu előtt újra felsorakoztunk.

Amikor pont egy éve, még kopaszként láttam Basáékat leszerelni, nem értettem.
Hogy lehet a leszerelőket egybe terelni, sorba állítani?
Akkor megfogadtam, nem így megyek el.
Hanem úgy, hogy mindenki érezze rajtam kívül is, hogy én leszerelek. Az is, akivel együtt megyek el, és az is, aki itt marad. Mindenki tudja majd, hogy Dvorszky határőr elmegy a kapuig, Dvorszky Tamás pedig kilép rajta.
Ez egy nagy, közös esemény kellene legyen.
De ahogy anno Basáékból csöndben, civilben félszegen tébláboló, gyenge csoport lett, sorba lehetett őket állítani, nem álltak ellen a terelgetésnek, úgy lettünk látszólag mi is ilyenek.
Annyit várta az ember ezt a pillanatot, hogy már csak túl akar lenni rajta.
Fárasztja is, untatja is az egész.

Ezért állok itt.
Ilyen nyugodtan.
Sorban.

Meg azért is, mert teljesítettem.
Kész vagyok.

Akkor, amikor Basáék szereltek azt gondoltam, hogy legyen zaj, legyen mindig csatazaj körülöttem, boruljon minden, dőljön meg, ami csak meg tud.

Hát én nem tétlenkedtem.
Állandó harcban voltam a tisztekkel, tiszthelyettesekkel, tisztesekkel, és úgy egyáltalán mindenkivel, akinek valamilyen csillagja vagy beosztása volt.
Ezt teljesítettem.

Azt gondoltam akkor, hogy semmi ne legyen szent és sérthetetlen, senkit-semmit nem tisztelek önmagáért. Ha kivívta a tiszteletet, akkor igen.
Itt van például Szadó őrnagy.
Ő tisztelhető.
És itt van Guttyán, ormótlan sziklába vájt kútja az emberségnek.

És ezzel be is fejezhetem a sort.
Ezzel is megvagyok.

Azt gondoltam még akkor, egy éve, hogy legyek öngól nekik, legyek a teremtőjére támadó teremtmény, akiből katona lett, harcos, de nem a katonaság híve lett, hanem ellensége, akiből másfél év alatt nem alázatos szolga, hanem a hatalom ellensége lesz, hogy ez az ellenérzés a tisztelettel, a dogmákkal, a hittel szemben ne csak a katonaságnál legyen jellemző, hanem hogy katona legyek kinn is, harcos, aki a pusztító vakhit, az eleve elrendeltséget, mint cselekvőképtelenséget önmagára mindenkor érvényesnek tartó ostobaság elleni harc kiképzett ügynöke.
Az egyik legnagyobb ellenségem az autoriter hatalom.
És a képviselője. Akinek csillag van a vállán.
Ha nem értem van, akkor az ellenségem.

Harcos vagyok.
Kész vagyok.

Már vagy tíz perce, itt benn a sorban is.
Húzzunk már innen a picsába!
De komolyan, nem nyitná ki valaki a kaput?

 

Ekkor Zádori végre befejezte a beszédét, elköszönt, és utasította az őrt, hogy nyissa ki a kaput.

Még a szemem sarkából láttam Knízner kopasz hadnagyot szaladni felénk. Lemaradt az eseményről, későn érkezett. Ha egy perccel korábban jön, még egy remekbe szabott, testhezálló beszédet mondhatott volna. De elkésett, nem parádézhat. Csak egy pillanatra láttam, de sütött róla a kétségbeesés.

Eszembe jutott, hogy hátra szólok neki, ha már ilyen lélekszakadva fut utánunk, hogy igen beraktam az uzsonnát, van rajtam sál, Anyu, de aztán meg se álltam, végtére is ki ő nekem?

És nagy lépéssel kiléptem a kapun, és felszálltam a kinn várakozó határőrségi buszra.

 

Egyszóval:
leszereltem.

 

 

 

 

 

Epilógus

A civil élet első pillanatai.
Szadó parancsa volt ez így, hogy hagyott bennünket saját lábunkon kilépni a kapun a buszhoz, amivel bevisznek a KÖKI-re kiszórni minket. Kedvelem azt a fickót, tudja mi fontos ilyenkor. Azt a lépést, a kapun kívülre, mindenkinek magának kell megtennie.

 

A buszon nemsokára elült egy kicsit a zsivaj, én miközben meredtem az ablakon át a semmibe, az ölembe engedtem az Atlast. Kézben hoztam, mert nem akartam a táskába tenni, nem akartam összegyűrni. Szétnyílt, és megláttam Tánczos kézírását.

A Világtérképre írt egy mondatot búcsúzóul:

"A világ legszabadabb emberének. Dvorszky Tominak"

 

 

 szabadabb1.jpg

 

Centi_30.jpg13

 

 

 

 

 

1988. május 6. péntek

Ma őrszolgálatba tettek, kapuőrségbe, meg a lőszerraktárhoz.
Reggel kezdi az ember nyolckor, és aztán négy óránkénti váltásban őrködik, illetve pihen. Rögtön mentem is ki a lőszerraktárhoz.
Nem tudom, mit gondoljak a tegnapi napról, de ez a kurva őrszolgálat bőven hagy időt ezen gondolkodni.
Most látom mennyivel jobb a reptéren.
Ott mindig történik valami, állandó mozgásban van minden, és ha semmit nem csinálok, csak elcsöppenő nyállal, eltátott szájjal bámulom azt a kavalkádot egyben, vagy valamelyik részletének rabjaként, akkor is betölti az agyam és kilöki a felesleget.
Ha épp nincs semmilyen mozgás, akkor is van egy semmivel össze nem hasonlítható atmoszférája, amitől nem üres. Amikor nincs gép, és semmi más nincs a betonon csak a végtelen üresség, akkor is tele van. Készenlétben áll, bármikor pillanatok alatt felébred és fizikailag is megtelik.
Hanggal, szagokkal, tárgyakkal.
És ez nem hagy a saját gondolatokban dagonyázni, ez az oka annak, hogy végül mégsem poshad meg az agy, a kampózás nem fog nyomot hagyni a pszichén.
Ezt ott kinn az ember nem is tudja, ott a semmit azért semminek éli meg, az ürességet ürességnek. Csak itt a sima laktanyai őrszolgálatban derül ki, hogy az ott milyen kegyelmi állapot, ehhez képest, ahol igazi semmi a semmi. Ha itt nem mozdul a környezet, akkor olyan mozdulatlan, mint egy szobortalapzat, egy olyan dísztelen, jellegtelen kődarab, ami semmit nem tart, csak a változatlanságot, a dermedt unalmat.
Persze a kampózás is kegyetlen szolgálat, mert a nyár a betonon sokkalta melegebb, mint a nyár maga, és a tél sokkalta hidegebb, kegyetlenebb, mint a tél maga.
A beton, mint egy hősugárzó ontja a tüzet, vagy a fagyot.
Az ott, a betonon, a testet teszi próbára.
Majdnem a működőképesség határáig kiszipolyoz, radioaktív sugárzáshoz hasonló erővel kúszik be az izmokba, ízületek közé a maró hideg és az égető meleg.

Én korábban sosem voltam így kitéve az elemeknek. Burokban éltem.
Mindig tudtam, hogy ha fázom is, vagy melegem van, csak el kell érnem a buszt, vagy be kell érnem az iskolába, a munkahelyre, haza.
Ott jó lesz. Megszűnik a kín.
A betonon nincs mit elérni, csak azt, hogy a szervezet kibírja még egy órát, meg még egyet.
De addig a fagy feldarabol, a hőség szétolvaszt.
Borzalmas, de én egy kicsit örülök is neki.
Valahogy az az érzésem, hogy ez megedzett, szívóssá tett. Nagyon magasra került az ingerküszöböm. És persze más környezetben, más helyzetben, mondjuk amikor szabadnapon vagyok otthon, érzem a hideget vagy a meleget, és fázom is, még izzadok is, mint más, de pontosan tudom, hogy hosszú órákig el tudom viselni, és tudok ilyenben létezni, hosszú hetekig, hónapokig.
Úgy érzem ez erőt ad.
Jobban ismerem magam, mint a katonaság előtt. Ezzel a képességgel talán antarktiszi, grönlandi expedícióra, vagy tán hegymászásra is alkalmas lennék, felfedező lehetnék, mint Scott.
De nem, akkor inkább Amundsen, ő túlélte.
És igazából, bár sokszor kiborulok, de mentálisan is túléltem. Sokkal nagyobb a terhelhetőségem, mint annak előtte. Meg tudom tenni, hogy kikapcsolom a környezetet, kikapcsolom az agyam és megvárom, míg elmegy az idő.

ólomkatona.jpgA napokban merült fel a körletben ugyanez a téma, és Alex mondta, hogy az útlevélkezelők mennyire nem tudják, hogy mi a kampózás, milyen ott kinn a reptéren. Nem azt, hogy milyen ott állni, mert az őrszolgálat alatt kapnak képet az őrségről, ugyanis ide a laktanyaőrségbe a kopasz útlevélkezelőket is beteszik. És korábban, amíg csak a Ferihegy 1 volt meg, az útlevélkezelőket is beosztották kampózni, de ettől még nem tudják milyen ez.

Milyen ott állni 450-500 napig.

Nem tudják, hogy mennyire át tud kattanni az ember, a környezetét kikapcsolva tűrni a sorsát.

Nem tudják, hogy milyen érzés az, amikor már aznap 15-ödször állítod meg okmányoson a nyugdíj előtt álló sofőrt, akit az előtted lévő korosztályok is minden nap 15-ször megállítanak negyven éve. Itt dolgozik, egy emberöltőt töltött a reptéren, de a mindig újratermelődő kiskatonák, akárhányszor bejön a Ferihegy 2-re, mert folyamatosan szaladgál a másik reptérre, az LRI irodába, az irányítótoronyba, mindig, minden alkalommal megállítják.
Az útlevélkezelők nem tudják, milyen a szemébe nézni, mennyire látni benne, hogy mélységesen unja és idegesíti. Nem tudják, milyen nyomorúságos érzés megállítani, állóra fékeztetni és elkérni az igazolványát.

Nagyon sok mindent nem tudnak róla.

Na, jól összehordtam elég sok mindent.
Az őrség az agyat teszi próbára. Itt nincs impulzus, ami eltereli a gondolatokat. Ott is van, hogy elszalad az agyammal a ló. Volt hogy Buddhának vagy Jézusnak tartottam magam.
De az játék.
Itt őrszolgálatban, a rögeszme van, az irányíthatatlan rossz.
Még, hogy ki tudom kapcsolni az agyam!
Dehogy, hisz ezen gondolkodom itt a lőszerraktár mellett.
Nem tudtam kikapcsolni.
És azt sem, hogy miközben ezen gondolkodtam, folyton bekattant a tegnapi nap. Nem hiszek a szellemekben, de nagyon is komoly bizonyítékát kaptam annak, hogy léteznek. Nem nagyon van más magyarázat arra, ami történt. Bármit is gondoltam az előbb, ezt nem tudom kikapcsolni.
Kering bennem, mint egy szellem és néha erősen megkopogtatja az ajtót.
Tegyük fel, vannak szellemek.
De ez tegnap mit akart?
Bántani?
Kommunikálni?
Vagy csak bizonyítani a létezését?
De minek?
Jó ez nekem, hogy tudom?
Nem tudom.
Azt tudom, hogy ez a csiga, amelyik most megjelent az őrbódé ajtajában a küszöbön, jókor jött.

Először a szemeit vettem észre.
Hogy a küszöb szélén bekukkant. Mindkét szemmel, és nagy körökben hordozta végig a tekintetét mindenen benn a bódéban. Engem látnia kellett, mégis elindult befelé.
Én ezekben hiszek.
Ami úgy létezik, hogy látom.
És tudom, hogy nem akár bántani, sőt ez a csiga, ugyanezt gondolja rólam, a barátom lett, lassan megfontoltan bekúszott. Időnként megállt, és körbenézett, mint a paraszt a katedrálisban, csodálkozva, hitetlenkedve. Hosszan néztem, ahogy közeledik, láttam, hogy egyre bátrabb. Aztán amikor egész közel ért a bakancsomhoz, felemeltem és a kis asztalkára tettem a tekerős telefon, vagyis az ugafon mellé.
Behúzódott persze a házába, de amint nyugalom lett, elkezdett kikandikálni, majd teljes testtel előjött és elindult hosszában az asztalon. A szélére tettem a kezem és amikor odaért, vissza tettem a kiindulópontra. Ekkor megint behúzódott a házba, de nem annyira, mint az előbb, aztán legközelebb már egyáltalán nem is rándult meg, mint egy gyerek, akit az apja forgat körben a kezénél fogva, úgy tartotta a testét a csigusz míg hasította a levegőt. Rájöttem, hogy tetszik neki, és mintha csak kis repülőgépmakett lenne, a házánál fogva reptettem a bódéban.
Éles kanyarokkal kerültem az ugafont, majd meredeken kanyarodtunk el az oldalfal előtt.

Néha a szemeit húzta csak be, ha veszélyesebb manővert végeztünk, de amúgy a testét hosszan kidugta a házból és mereven tartotta, én úgy láttam, igazán élvezi a repülést. Aztán berepültük a lőszerraktár környékét, ahol tudtam futottam vele, és esküszöm, hogy néha a szélben lebegő szemeivel rám kacsintott.
csiga1_1.jpgÉrtem én, miért örül ennyire.
Felfoghatatlanul szerencsés, a saját fajtájának messiásként kiválasztott egyede, talán ő az egyetlen ma élő repülő csiga.
Olyan élmény, hogy el se tudja majd mondani, nem fogja érteni semelyik sorstársa, aki a földre tapadva kúszik óránként másfél métert, hogy milyen a levegőben megtenni pillanatok alatt a tízszeresét.

Miután visszatettem az asztalra figyelmesen meghallgatott, hogy szerintem, alapítson vallást majd, meg a törzsi gyűlésen javasolja, hogy inkább a repülés irányába evolúciónizálódjanak, cseréljék le a házakat szárnyakra és utána ott laknak, ahol csak akarnak. Klassz ötlet a magukkal hordott ház, a csigusztörténelem hajnalán talán ez valóban létszükséglet lehetett, de ma már, a világútlevél korszakában felesleges teher, ami csak erősíti a röghöz kötöttséget. Szárnyaljanak, haladjanak a korral. A szentbeszéd után az ugafon kagylóját az asztalkára tettem és arra ösztönöztem, hogy kússzon át alatta, amit végül készségesen megtett. Láttam, hogy a kagyló hallgatójának fedele egy kicsit lötyög, ezért elővettem a Kistatárral elcserélt bicskát és meghúztam vele.

Ezt is elmagyaráztam csigusznak, ő időnként meg-megállva az arcom fürkészve figyelt.
Úgy éreztem megért.
Hogy a barátom.

Ezért nem is értem.
Megcsörrent az ugafon, kiszóltak, hogy jön a váltás.
Néztem a telefont, aztán a csiguszt.
Nem értem.

Talán a tegnapi szellemes sztori miatt. Szégyelltem, hogy akkora félelem fogott el tegnap, és most úgy éreztem Istent tudok játszani, kompenzálni tudom.
Talán ez.

Vagy hogy most a csigusszal el kéne válnunk és nem szeretném elengedni, olyan jóban vagyunk. Ismerni akarom a sorsát.
Az úgy a legbiztosabb, ha alakítom.

Vagy csak meg akartam nézni milyen belül.
Nem tudom.

Mindenesetre hirtelen odanyúltam a bicskával, és félbevágtam.

Nem volt egyszerű, nagyon rugalmas és hihetetlen gyorsan húzódik össze, de végül sikerült. Egy pillanatra megakasztott, hogy mielőtt eltűnt volna a testében a szeme, belevillant az enyémbe, és akkor úgy éreztem nem csinálom tovább, de már nem tehettem meg, úgy megsértettem addigra, hogy biztos belepusztul, jobb, ha én csinálom.
Aztán néztem azt a nyálkás foltot, amit hagyott, azt a pici húst, amit lemetszettem, meg a csigaházat, és elborzadtam magamtól.
Miért? Miért csináltam? Ilyen könnyen lesz bárki szadista állat? Én se vagyok különb?
Jézus, nem akarom, soha többet nem bántok állatot!

Soha többet.

 

Éjjel rémálmaim voltak. A klubszobában voltam lenn és szellemek kísértettek, kopogtak, letépték a karnist, és tudtam, hogy ezt mind a csiga szelleme csinálja, és igen, rátaláltam, ahogy kegyetlen, gúnyos mosollyal tekergeti a rádió hullámsávját.

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg55

 

 

 

 

1988. március 25. péntek

Ma délelőtt megint tranzitőr voltam a pakisztáni csürhénél, délután meg gyakorlatilag csak ketten maradtunk a körletben Alexszel, ő is délelőttös volt, a többiek meg vagy szabadnapon vagy szolgálatban voltak mind. Kérdezgettem Alexet a terminálos lányokról, gondoltam, ha már tranzitőrként az épületben vagyok, valahogy meglesem őket.

– Hátha nyomban belém szeret valamelyik, és le akarna velem feküdni. – mondtam teljes meggyőződéssel.
– Ááá! – legyint Alex – Sima kampósként nem tudsz bemenni hozzájuk! Sokat ők nem mozognak, nem fogod meglátni egyiket sem. Amúgy némelyik nagyon jó fej.
– Mindig úgy volt – melegedett bele Alex a mesélésbe –, hogy minden útleveles mellé beosztottak egy terminálos lányt. Ők is a határőrséghez tartoznak amúgy, de mivel nagyon bizalmas munkát végeznek, nem is névvel jelentkeznek be, hanem csak számmal esetleg kódnévvel, és elvileg sose láthatja az útlevélkezelő a számhoz tartozó személyt. Bejön az utas, odaadja az iratait, és aki valamilyen okból gyanút kelt, vagy olyan országból jön, annak az útlevélkezelő az útlevelét az asztalba szerelt monitor felé fordítja, a terminálos lány az adatokat betáplálja egy számítógépbe és megnézi, hogy van-e ok intézkedni ellene, elfogatóparancs, vagy csak egyszerűen kiutasítandó.

Sose tudtam, hogy hogyan dolgoznak az útlevélkezelők. Amiről Alex beszélt teljesen új volt.

– Általában minden útlevelesnek volt kedvence, akivel szeretett együtt dolgozni. Nem volt lényegtelen, hogy lassan dolgozott-e vagy égett a keze alatt a munka. Igazából sok volt közöttük a gyors, rutinos, és akkor mondjuk nem fordult elő – nézett rám Alex jelentőségteljesen –, hogy 5 percig néztél szembe az utassal, aki kurvára nem tudta és nem tudhatta mi történik, csak azt, hogy az útlevele ott volt a fülkében nálad, annyit látott csak, hogy valamit matatsz ott lenn, néha lapozol, de nem kapja vissza. Azért ez rettentő kényelmetlen, mert amíg a terminálos lány az adatokat ellenőrizte, te semmit nem tudtál csinálni. Még szerencse, hogy sötét füstüveg van a fülkéken, nem látszik minden olyan tisztán. Volt aki idegeskedett, dobolt a pulton, hisztizett, de olyan is, aki türelmesen várt, vagy csak az üvegen keresztül igyekezett bemosolyogni.

Hát, én azért ezt hallva, bevallom, jobbnak látom a kampós szolgálatot. Útlevelesként az ember nagyon szem előtt van, ha jönnek az utasok nem teheti meg, hogy elkummantja a szolgálatot, pedig annál jobb érzés nincs is, ha a katona meg tudta tenni, hogy szart a szolgálatra és sikeresen el tudta sunnyogni. Alexnek mondom is, hogy bakker én megpusztulnék, ha egy kirakatban telne a szolgálat.

Alex felnevet, hogy nem jó, de azért fel lehetett dobni ezzel-azzal.
– Például ezeknél az ellenőrzéseknél előfordult, hogy olyan utasnál, aki erre alkalmasnak látszott elsütöttük a következő mókát. Beadta az útlevelet, várt, nem történt semmi, a fülkébe meg ugye nem nagyon látott be. Egy kis idő múlva a kezünkhöz odakészített papírokból nagy, elégedetlen fejcsóválás közepette kettétéptünk egy kisebb köteget, gyakorlatilag olyan hatást keltve, mintha az útlevelét téptük volna ketté. Ezek után aztán volt ott minden, próbált benyúlni a kis résen, ahol kb. csak az útlevél fért be, odanyomta az üvegre a fejét, ágaskodni próbált, hogy belásson az asztalra, meg ilyenek. Lehetett hosszan figyelmen kívül hagyni, vagy azonnal megmutatni az ép útlevelet, attól függően, hogy melyik volt mókásabb. Ezt persze csak akkor volt érdemes, ha lassan jött az infó a terminálos lányoktól, hogy valamivel teljen az idő.
Amúgy az tényleg érdekes volt, hogy nevük elvileg nem volt, csak az a szám, amin bejelentkeztek amikor elkezdtünk dolgozni.

Alex hanyatt feküdt és elgondolkodva folytatta.

– Kezdetben csak a hang alapján lehetett kiválasztani ki a szimpatikus, ki nem, aztán munka közben, az üresjáratok alatt elmélyültek a beszélgetések. Egy "ugafonhoz" hasonló vonalon lehetett velük beszélni. Az ember megtanulta melyik szám milyen hangot és persze milyen személyiséget takar.

meleg fodrász.jpg– Ez valami állandó vonalat jelentett? – kérdeztem, mert mi ugafonnak a belső telefonvonalat hívtuk itt, a laktanyában.
Igen, igen – válaszolt –, állandó és elvileg senki nem hallgathatta le. 

– A lányokra visszatérve, nekem is volt kedvencem! Az egyik "kedves" útlevélkezelő társamnál kérdezett rólam. A hangja nagyon tetszett, meg a száma is. Bennem is felmerült, hogy valahogy megkeresem, de megelőzött, mert ő is úgy gondolta, hogy találkozzunk, de a srác, akit én egy buzi fodrásznak gondoltam, úgy festett le neki, hogy a dolog nem mélyült el, maradt a munkakapcsolat. Nem tudom pontosan, mit mondhatott, mindenesetre eléggé hideggé vált a lány hangja.

Itt egy kisebb szünetet tartott, majd felnevetett.
– A srác mentségéül szolgálhat, hogy nemrég kiderült, neki is az a lány jött be, és aztán rá is startolt, azt hiszem jártak is egy rövid ideig.

– Azért ez mégis elég szemétség – mondtam, de Alex sztoikus nyugalommal jegyezte meg:
– Nem lett volna időm úgysem csinálni semmit, mert pár nap múlva áthelyeztek ide, azóta nem találkoztam se a hangjával, se a számával. Azt meg egyáltalán nem tudom, hogyan néz ki, ki ő.

– Szopás.

– Az, szopás.

 

 

 

 _________________________________________________________________________________

Ferihegy 1, Határőr ügyelet. Forrás: MALÉV Retro

 útlevél.jpg