Centi_30.jpg174

 

 

 

 

November 27. Péntek


Tegnap reggel a laktanya felé menet már félúton nagyon dühös voltam.

Ültem a platón ez után az észvesztő éjszakai szolgálat után, és kavargott bennem minden.

Kaptam egy olyan napot, amiben egy halálraítélt ember vár a kivégzésére, és az utolsó óráit velem tölti, nekem közben meg az a feladatom, hogy biztosan eljusson a kivégzése helyszínére.

És kaptam egy olyan napot, amiben egy felettesemmel összeverekszem.
És ez a két nap egy napra esik.
Hogy jön a két esemény?
Nem ám egymás után, nem.
Egyszerre.

Kurva élet mi közöm nekem ezekhez?

Miért kell nekem élőhalott elítéltet pesztrálni?
Ökölharcot vívni az ostobasággal?

És dühös lettem ott a platón, hogy éjszaka gyengének mutatkoztam, sem a lelki nyomást nem tudtam kezelni jól, sem a fizikai agressziót.

A palesztinre rá kellett volna üvöltenem az elején, hogy kussoljon, nem érdekel mit akar.
Megvárni míg elviszik aztán kész.
Babarcsinak meg olyan nyomatékkal mondani elsőre, hogy takarodjon kifele, amiből megérti.

Ha kell, a halántékához tartott fegyverrel.
Nem dulakodni, előtte meg sopánkodni.

Dühös lettem magamra ott a platón, hogy bezzeg utólag jól tudom, mit kellett volna tenni, mit kellett volna mondani. És a dühöm csak fokozódott, amikor megéreztem a zászlós váll-lapját a zsebemben. Figyelve, hogy a többiek ne vegyenek ebből észre semmit, kihajítottam a plató ponyvája alól egy bokrosabb részen.
Mire beértünk a kapuhoz, még mindig fortyogtam, mint a zsír.

Én léptem utoljára a fegyverszobába, betettem a pisztolyt a szekrénybe, majd lassan megemeltem egy tartalék tártáskát, ami senki nevére nincs kiírva és behajítottam a sarokban álló szekrény mögé.

Nem volt olyan hangja mint szerettem volna, ami csitította volna a haragom, hanem csak tompa püffenés, egy erőteljesebb fing hangja és ettől nem csitult bennem semmi, de értelme sem lett volna nekiállni megkeresni azt a tártáskát, amelyik ezt a hangot tudja, ezért lendületes, sértődött hátraarccal jöttem ki a helységből.

Szóval dühösen feküdtem le reggel, de ébredéskor ennek már semmi nyoma nem volt, most csak simán be voltam szarva, hogy ez a verekedés Babarcsi zászlóssal már akkora súlyú-e, hogy lecsukjanak.

Öttől bent töltendő szabadnapot kaptam. Ennyi volt, ami a köteléken velem kapcsolatban ma elhangzott, tehát úgy néz ki a Babarcsi nem nyomott fel, lehet, hogy semmire nem emlékszik, csak azt furcsállja, hogy hiányzik a fél rangjelzése.

És na vajon ma mi volt az Esemény?

Eltűnt egy tártáska!

Az egész század rohangált föl s alá, mindenki gyanús, leginkább én, aki mosolyogva figyeli mindezt.
Tártáska?
De kié?
Az enyém?
Dehogyis.
Akkor mi közöm nekem ehhez?

Hagytam hadd szaladgáljanak, keressék.
Ha kérdezték volna, hogy hova tettem, megmondtam volna, de nem kérdezték.

Tehát átszellemült mosollyal csináltam ma mindent, amit kértek, ide állj, oda állj, sorakozó, mindenki mutassa be a tártáskáját, és ilyenek.

Boldog voltam, mert úgy éreztem minden miattam van, de semmi közöm hozzá.

tártáska.jpg

Centi_30.jpg176

 

 

 

 

November 25. Szerda


Tegnap véget ért az EÜ szabadság, de csak ma vittek szolgálatba.
Délelőtt Ferihegy 1-re.
Utána egy Ultra Rövid Ugrással. rögtön délutánra beosztottak Transit-őrségbe.

Egy szerencsétlen palesztin fickóra vigyáztam.

Azzal küldtek be hozzá, hogy igen nagy a szökés kockázata, nagyon figyeljek rá.
És hogy amúgy meg folyamatosan pofázik, de arra meg ne figyeljek.

Kicsi, törékeny alkatú, barna férfi volt. Amint beléptem felugrott és nyújtott karral jött felém bemutatkozni. Kicsit visszarettentem, észre is vette, lassított és mikor felengedtem, kezet ráztunk.
Leültetett és mesélni kezdett.

Nem értem, nem értem, mondtam neki néhányszor magyarul és kapcsolt, átváltott arra a pantomim előadásra, ami Abuval is segített szót érteni.

arafat.jpgAzt mondta, a PFSZ tagja, ha visszaküldik Izraelbe biztos kivégzik. Mutogatta a családja fényképét. Ez a felesége, az ott a két fia, az meg a nagylánya, ott hátul.

– Látom, yes, yes.

Aztán úgy tesz, mintha széttépné a képet és a darabjait a háta mögé dobná. Az ég felé mutat, igen, mutatja, mind az égben vannak.
Ott vannak.

Majd az ölében forgatja a képet, fátyolos szemmel mered rá vagy mellé.

Aztán hirtelen felugrik.

– Israel you know Israel...

– Yes, Izrael!

– Army!

Igen értem, katonaság.

Ratatata... ráz egy képzeletbeli géppisztolyt.

A feleségem, a lányom és a két fiam, mutatja a képen.

A feleség, a lány, és a két fiú.

– Yes, all family.

– Família?

– Yes, familia.

Az egész családja! Aztakurva! Mindet megölték neki.

Aztán közelebb húzódik és mesél tovább.

Nagy fájdalma volt emiatt, magyarázza, aztán kétségbe esett, végül dühös lett.
Nagyon.
Fegyvert szerzett és lőtte Izraelt. Lőtte éjjel, lőtte nappal és nekem az a gyanúm támadt, hogy lőtte ahol érte és igen, asszonyt és gyereket is.

Az a tűz, ami a szemében játszott, az nagyon is igazolja ezt a feltevést.
Aztán menekülnie kellett, mondja, ide jött, de nem engedik be az országba. Pedig neki azt mondták, ide be lehet jönni, innen nem küldik el.
De nem engedik be. Sőt sehova nem engedik, visszatoloncolják Izraelbe.
Ott biztos, hogy kivégzik.

– Ott kivégeznek.

Többféle változatban játssza el nekem, a torkára mutogat, hogy egyszerűen csak elvágják a torkát, kötelet hurkol a nyakába, hogy felakasztják, vagy lelövik. Az a gyanúm támadt, óvatosan befolyásolni próbál, valami segítséget vár, de nem tehettem semmit. Vigasztalásképp elmutogattam neki, hogy nem csak vele vagyunk ilyenek, és hogy Carlost is pár napja tettük ki innen.

Először megdermedt, nézett rám, s hosszan hallgatott.

Majd annyit kérdezett:

– Carlos?

– Yes, Yes, mutogatom, hogy fegyveres. A Carlos.

– Nincs itt? – kérdi a földre mutogatva.

– Nincs. Pár napja repülő, shh... Valahová el.

Nem közölhettem valami jó hírt, mert egész kicsire összement.

Biztos kivégeznek, mutogatja a torkát, a kötelet, a főbelövést.

Egészen megsajnáltam.

Kurva élet!

Mi közöm nekem ehhez? Miért én vagyok egy halálra készülőnek az utolsó mentsvár és ha igen, ha az vagyok, miért az a feladatom, hogy megfosszam a reménytől mégis, hogy elősegítsem a kivégzését.
Mert szívem szerint elengedném.
Lehet, hogy nagyon ronda dolgokat tett. De basszus, megölték a családját.
Persze ki tudja, hogy ez a szerencsétlen nem ölt-e már korábban is családokat.
Nem tudom.
De nem akarom senkinek a halálát elősegíteni.
Ebben nem akarok részt venni.

Persze, azért elengedni sem akartam. Legalábbis lábon kéne lőnöm magam, hogy ő volt és utána elengedni. Így lenne hiteles, de ezt azért mégse.


Rendes volt, mert nem szökött meg az alatt az egy alkalom alatt sem, amit akaratom kívül biztosítottam neki.

Tíz körül mikor a reptér elcsendesült és azt hittem, ketten maradtunk a palesztinnal az épületben, megjelent a Tranzitban Babarcsi zászlós.

Azt hittem ellenőrizni jött, összecsaptam a bokám, de nem érdekelte, legyintett.
Igazából a nevén kívül semmit nem tudok róla, a laktanyába sose jár, és hogy itt mi a feladata az rejtély, mert az itteni posztokat mind magasabb rangú tisztek töltik be. Atyaian átkarolta a vállam, lenyomott az ülésre és mellém ült.

– Na fiam, mi a helyzet?

– Jelentem, semmi rendkívüli nem történt.

– És az? Azzal mi van?

A férfi megérezte, hogy róla van szó, már szólt volna, de Barsi megelőzte, eltávolodott tőle, ezáltal tőlem is és egyetlen kézmozdulattal leállította. Nem ért hozzá, de benne volt, hogy neked most itt nem osztottunk lapot.

– Na mi van ezzel?

Dőlt belőle a cefreszag, billegett a széken.

– Jelentem, palesztin. Visszaviszik Izraelbe, kivégzik majd.

– Na, és miért?

Elmondtam amit tudtam, Carlost nem említettem, úgy éreztem, ezt a fickónak se kellett volna.

De Babarcsi legyintett – Hazudnak ezek, mint a vízfolyás. Megölték a családját, mi?

– Mi van? – fordult a férfi felé. – Family kaput? He? Family kaput?

A palesztin pasi szeme rám villant, szét akartam tárni a karom, de Babarcsi megbökött.

– Na kérdezd meg tőle, hogy miket csinált? Kérdezd meg, hogy kiket ölt meg?

Azt a pantomim előadást, amivel megkérdezhetném, nem akartam Babarcsi előtt bemutatni, szarul is éreztem magam, mintha elárultam volna az őrizetest, ezért csak széttárt karral pislogtam, nem tudok én ezzel beszélni, amit tudok, azt is a váltásom mondta.

– Ejjj, az Isten faszát! – horkant fel a zászlós és a fickó elé penderült.

– Na mit műveltél sunyiképű?

Az ember össze töpörödött, egyáltalán nem látszott félelmetes harcosnak.

Babarcsi nem hagyta.

Na gyerünk! Gyerekeket erőszakoltál, mi? Vagy miket? Mondjad!

De ekkor már a férfi ingnyakát szorongatta és ordított fröcsögő szájjal.

– Mondjad, kit öltél meg?

Kurva szar helyzet.
Itt egy arc, akinek a védelme az én feladatom. Most határozottan elkelne neki a védelem.
Meg kell védenem, hogy elvihessék meghalni. A másik meg a felettesem, részeg és erőszakos.

Tennem kellett valamit.

– Zászlós elvtárs!

Megfogtam a karját és igyekeztem hátrébb húzni.

– Zászlós elvtárs, nem fogja tudni elmondani, nem beszél magyarul, talán egy tolmács kellene.

Indulatosan rántotta el a karját.

– Maga fiam meg ne fogdosson! Nekem ne mondja meg, mit kéne! Megértette? Meg fogja ez mondani, tudom én, hogy kell ezekkel bánni!

Szerencsétlen faszit az ingénél fogva igyekezett lerántani a padról, az meg védekezni sem mert.

– Zászlós elvtárs! Zászlós elvtárs! – kiabáltam de nem segített. Valamit tennem kell, ez kezd nagyon eldurvulni.

Ekkor megragadtam erősen a karját, meg a palesztinét is és erővel szétrántottam őket. A fickó beiszkolt a sarokba, én meg közelharcba kezdtem Babarcsival. Lökdösődtünk, igyekeztem túlkiabálni, hogy felszólítom, hogy hagyja el a Tranzit területét!

– A Tranzit és ennek a személynek a biztonságát nekem kell biztosítanom. Most úgy ítélem meg, hogy közbe kell lépnem, veszélyben érzem a biztonságát. Felszólítom, hogy hagyja el a Tranzit területét!

Próbáltam hivatalos szöveget kanyarítani neki, hátha valamelyik katonai formula észhez téríti és rájön, hogy igazam van, nem tehetek mást, de nem hatott.

Megragadta a vállam, én is az övét, tépkedtük egymást, ellöktem, ő visszalökött, és közben fröcsögött belőle az öntudat:

Ő egy zászlós, az engedélye nélkül rá se nézhetnék. Ha tehetné, lelőne, mint a kutyát, ahogy ezt régen csinálták, de akkor legalább fegyelem volt! Azonnal vágjam vigyázzba magam, mielőtt szájba vág, és jelentsek.

Felhívtam a figyelmét, hogy Ő viszont az én engedélyem, és az ügyeletes tiszt engedélye nélkül hatolt be az általam őrzött területre, veszélyesnek ítélem az általam őrzött személyre nézve, és azonnal távozzon, de hirtelen valahogy kiszabadult az egyik keze és lekevert egy pofont.
Nem ért el nagyon, a sapkám sem esett le, viszont lezuhant a rostély.

Nekirontottam, a karját oldalra ütöttem megfogtam a zubbonyát, mint a cselgáncsruhát.

– Menj a picsába, te hülye állat! – ordítottam rá. Megrántottam magam felé, és mivel meglendült valóban a teste, már könnyedén el tudtam oldalirányba mozdítani. Félkört tettünk le együtt, ezáltal én szembe lettem az ajtóval, ő meg háttal. És teljes erőmmel afelé toltam.
A kurva anyádra a te kurva anyáddal feleltem.
Láttam, hogy az egyik kezével a pisztolytáska felé nyúlkál, de érdekes módon nem ijedtem meg, hanem csak annyit tudtam, nem hagyhatom. A vállánál fogva taszigáltam, de a kezére kellett ütnöm. Olyan lendülettel tettem, hogy véletlenül letéptem az egyik váll-lapját.
Az a földre esett, ő is meglátta, meg azt is, hogy mekkora erővel ütöttem a kezére. Felbőgött, de így védtelen lett. Egy határozott mozdulattal kilöktem a csapóajtón, még egy két lépést toltam, hogy ne tudjon azonnal visszajönni, közben ütéseket kaptam a mellemre és kerültem el a fejemre irányulókat, végül egy nagy ütést én is bevittem a mellére, amitől megtántorodott, így én visszaiszkoltam a Tranzitba és ráfordítottam a kulcsot. Beálltam az ajtó mellé viszonylag takarásba, odaugrott a palesztin is, de Babarcsi nem vett elő pisztolyt, csak ráütött egyet ököllel az ajtóra, beordított még, hogy kicsinál, végem van, aztán elcsendesedett.

 

Gondolom milyen patália lesz ebből a századnál! Lehajoltam a zászlósi váll-lapért és zsebre vágtam.
Összeverekedtem egy zászlóssal! A kurva élet!
Milyen híre, következménye lesz ennek?

Két óra múlva leváltottak pihenni, Babarcsi már nem volt az ajtó előtt, mikor a váltást beengedtem. Benn a kutató ügyeleten nem említette senki, gondolom akkor majd holnap a századnál.
A palesztin emberem rendes volt, nem surrant ki míg Babarcsival dulakodtam, szóval most nyugi van.
Aludtam pár órát, majd hajnalban visszaküldtek váltani.

Jött ki a társam, egy kisberben kölök, mondta, hogy szétmegy a feje, annyit beszélt hozzá a palesztin, de próbált úgy csinálni, mintha nem is hallaná.

– Mi a szart tud ez ennyit beszélni?

Nem mondtam el, amit én megtudtam, csak beültem mellé. Nekem már nem beszélt sokat, szomorúan hallgattunk, míg jöttek érte az izraeli biztonsági szolgálat emberei egy LRI-s földi utaskísérővel. A palesztin kezet nyújtott, éreztem, hogy reszket, még egyszer visszaintett messzebbről és nem sokkal később eltűnt.

Valószínűleg végleg.

Centi_30.jpg190

 

 

 

 

November 11. Szerda


B. Kozma Zsolt ma újra teljesen részegen jött be a szabiról. El is késett, öt óra helyett este fél kilenckor esett be.

Amikor belépett az ajtón, rögtön látszott, hogy baj van. Nem volt igazából nehéz észrevenni, mert nem is belépett az ajtón, hanem feltépte és berobbant középre. A vállpántnál fogva megpörgette a táskáját és nagy erővel bebaszta az ágya mellé, olyan erővel, hogy két stokit is felborított.

– A kurva anyátokat! – kiáltotta teli torokból, és láthatóan begerjesztette a boruló stokik látványa, mert beugrott közéjük és rugdosni kezdte az egyiket.

– Hé! Hé, mi van veled? Mi történt? – ugrottunk oda egy emberként Petró Dezsővel egy kisberben körlettársammal. Fiatal, barna képű, jó kedélyű, kicsit sumák gyerek, de sumák voltam én is mindig kopaszon, inkább mulattatott az igyekezete, hogy amit lehet, megússzon. Jó gyerek volt, láttam a szemén, hogy meg van kicsit rendülve, B. Kozmát ilyennek sose látta.

B. Kozma vékony, de inas, borzalmasan keménykötésű kölök volt. Mielőtt a hazai punk mozgalom illusztris alakja lett volna, évekig versenyszerűen karatézott, jól is csinálta, többször lett a pályafutása alatt magyar bajnok, de Zsolt állítása szerint ez annak volt köszönhető, hogy az apja ellenezte, hogy ezt csinálja. Úgy érezte, pusztán csak azért, mert ezt saját maga akarta és nem az apja ötlete volt.
Amúgy B. Kozma volt még olyan szereplő, aki a szkanderben nem vett részt és határozottan dicsérte azt a hozzáállásom, hogy nem törekszem győzelemre, azt mondta az ilyen győzelem igazán semmit nem jelent. Az ember-ember küzdelemben nem segít, ott a gyorsaság, a hatékonyság, robbanékonyság sokkal fontosabb.

Valószínűleg igaza van, ahogy hallottam tőle, a versenyek mellett az utcai harcokban is jeleskedett, sokat verekedett a punk korszakban. Azokban a bandákban ahová tartozott, akár a farkasfalkákban, az alfahím volt a vezér. A pozíciót sok verekedés árán szerezte meg. A kisebb posztok, meg úgy egyáltalán a rangsor is ezzel a módszerrel állt be. Aztán verekedett rendőrökkel, verekedett a skinheadekkel, a csövesekkel, verekedett mindig, amikor alkalma adódott.

Bár itt benn ennek sok nyoma nem volt, ettől még B. Kozma hírhedten hirtelen haragúnak és kiszámíthatatlannak számított, nem nagyon baszogatta senki, valahogy a múltja átsejlett a mozdulatain, még az igazán öregek is tartottak tőle pár lépés távolságot.

Mi elég gyorsan megtaláltuk a hangot, akár Répával annak idején, ebben komoly szerepet játszott az a tény, hogy cselgáncsoztam és az utolsó évben én is országos bajnok lettem. Ezzel sorstársnak érzett és vele sem kellett vetélkednem. A szkandert kicsit lesajnáló legyintéssel intézte el, és mivel tartottak kicsit tőle, senki nem akarta kideríteni az erejét. Merthogy volt neki, az nyilvánvalóan érződött. Viszont nem is kérkedett vele, ezért szerethető maradt.
Dezső is kedvelte, ezért is volt most megilletődve, ilyennek még sose láttuk. Megfogtuk a karját, hátrébb húztuk, kérdezgettük mi lelte, de csak szitkozódott fennhangon. Petró felállította a stokikat, és bár B. K. még mindig kurvaanyázott, de úgy látszott lassan lenyugszik.
Révült, alkoholban úszó szemekkel meredt maga elé, azt hogy mi bántja, láthatóan képtelen lett volna elmondani.

Vizenyős tekintete mögött a borgőzben fogant illékony gondolatai is összekeveredtek, értelmes mondat nem jött, csak, hogy a kurva anyjukat, rohadjon meg az összes.

Lassan remény ébredt bennünk, hogy csitulnak a hullámok benn.

Ekkor az állat alegység ügyeletes bekiabált, hogy most már elég lesz, fejezd be.

Olaj a tűzre.

B. K. mint egy oroszlán felbőgött, közben megmarkolta magán az inget és egy határozott mozdulattal széttépte elől. Pattogtak a gombok, recsegett az anyag, majd mint valami dühös bika rongyolt ki az ajtón.

– Mit ugatsz, a kurva anyádat? – ordította teli torokból  – Mi a faszt ugatsz, te rohadék?

Nagyon gyors volt.
Ezt az alegység ügyeletes is felmérhette, mert amikor Petróval Zsolt után eredtünk, láttam, hogy bénultan áll, olyan gyorsan közeledik a veszedelem, hogy sokkot kapott.
Zsoltot csak komoly küzdelem árán tudtuk Dezsővel megfékezni, üvöltöttünk az ügyeletesnek, hogy húzzon már a picsába, ne legyen szem előtt, addig nem tudjuk elvinni.
Miután az eltűnt az egyik körletben, még egy darabig küzdöttünk. B. K. teljesen magán kívül hörgött, fröcsögött a nyála, feszült mindene. Valahogy sikerült a körletünk felé terelni, mikor beléptünk már engedett a feszülés, és itt önérzetesen kirántotta a karját a kezünkből. Eddig nem fordult szembe velünk, de ez a mozdulat sejtette, hogy nincs ez messze, ha nem hagyjuk békén.

Leült az ágyára, és akkurátusan letépte a váll-lapjait, szakította vele az ing anyagát, majd az egész inget megszabdalta magán. Hagytuk, úgy látszott ebbe belehiggad, de sajnos nem. Az ing egyik területe nem adta magát könnyen, nem szakadt, és B. K. minden erejét latba vetve küzdött. Már hanyatt feküdt az ágyon, nyögve, lihegve marcangolta magán az ing rongyos cafatját, de az nem adta magát.
Hosszú perceket szenteltek ennek, kisebb pihenőkkel, úgy látszott, B. K. nem adja fel.
És az ing sem.

Közben Petró kisurrant a körletből, mennie kellett szolgálatba. B. K. ittas agyát most lekötötte az ing, nekem nem volt dolgom, figyeltem őket. Aztán az ing engedetlensége felhergelte Zsoltot, hirtelen talpra szökkent és újra szitkozódva szaladt a szekrényéhez. Evvel a lendülettel egy nagy ütéssel áttörte a pozdorja ajtót, rossz volt látni, ahogy a szálkás lyukon keresztül sok helyen megkaristolva húzza ki az öklét.

Nem tudtam, mi jó, ha hagyom, hadd tombolja ki magát, vagy állítsam meg, de aztán amikor ezek után egy jól irányzott rúgással az egész szekrényajtót összezúzta, közbeléptem. Jól látszott, hogy nem végzett, de én azt éreztem ennyi elég volt.
Odaugrottam elkaptam oldalról, úgy, hogy mind a két felkarját a felsőtestéhez szorítottam, ne tudjon védekezni, megemeltem és ledöntöttem az ágyra. Pontosabban ledőltem vele együtt, mert nem akartam elengedni, ugyanis küzdött, tekergett, harapni, rúgni akart, én meg szorítottam, ahogy csak bírtam, és ehhez tényleg minden erőmre szükség volt.
Sokat küzdöttünk, legalább fél óra eltelt ezzel. Igyekeztem szóban csitítgatni, de csak nagyon nehezen ment, néha megpróbált lépre csalni, hogy most már rendben van, hagyjam, de amint lazítottam a szorításon, azonnal dühödten ki akarta tépni magát. Lihegtünk mindketten, eszement ereje volt még így részegen is.

Kérdeztem folyamatosan, hogy mi történt, mesélje el, míg végül belekezdett. Mielőtt szabadságra ment volna, behívta Szadó őrnagy és bejelentette, hogy előléptették tizedessé. Hadarva mondta el, hogy pár hete lett őrvezető, akkor megmondta a tiszteknek, hogy azt akarja, hogy úgy bánjanak vele, mintha nem lenne tisztes, ugyanúgy tegyék szolgálatba, mint eddig. Tekintsék ettől még sima, rang nélküli határőrnek. És a rajparancsnoki megbízatást sem vállalta, hiába hirdették ki már rég a köteléken.

Erre van pofájuk előléptetni! Pár hét alatt másodszor. Nyilván az apja közbenjárása miatt, de ebből már olyan elege van. Az apja mindenhova beletúr, mindenbe belepiszkál. Nincs az életnek olyan területe, amit békén hagyna, és mindent elront körülötte. Soha nem érzi magát szabadnak, az apja rángatja pórázon.

punk44.jpgAzt mondta, hazament, átöltözött punknak újra és elment a haverokhoz. Úgy érezte nem fogadják szívesen, nem is érti miért mondta el nekik, hogy rangja van. A határőrség számukra ugyanolyan ellenség, mint a rendőrség.

Ha sokan lennének a punkok, annyira, hogy zendülést tudnának csinálni, amivel nem boldogul a rendőrség, akkor rájuk küldenék a határőrséget, csak sokkal durvább fegyverekkel, katonai erővel.
És olyanokat küldve ellenük, akiknek az állam már teljesen elvette a szabadságát.

Nem.

Nem szeretik a határőrséget.

Közöttük igyekszik mindegyik elkerülni a katonaságot. Mit kezdjenek egy olyannal, aki katona és abból is határőr? És hogy neki itt rangja lett az nagyon elgondolkodtató.
Sokan nem is tudták, hogy az apja magas rangú katona. Az eleve felveti a megbízhatóság kérdését. És gyanakodtak rá, hogy spicli.

De mint mondta, ezt neki nem említették, mert lehet, hogy nem is így volt, mert lehet, hogy csak ő gondolta, amiatt, hogy olyan furán fogadták, bár lehet, hogy bebeszéli magának.
De míg velük volt, mindig az jutott az eszébe, hogyha a punkok forradalmat csinálnának, neki kellene menni ellenük!

De ekkor már zokogott, folyt a nyála és a taknya a nyakamba.

– Nekem kellene mennem ellenük... érted? Nekem! – hörögte. Tartottam a testét erősen, ahogy rázta a sírás.

– És miért? Te tudod miért?

– Nem tudom – válaszoltam neki fakó hangon.

– Mert mit akar egy punk? Te tudod, mit akar egy punk?

– Nem tudom. – válaszoltam még tompábban.

– Azt hogy hagyják békén, és hadd hallgathassa a zenéjét. Ennyit akar. Azt szeretné, ha a társadalom békén hagyná őket.
Időnként megbicsaklott a hangja a sírástól én meg tartottam erősen.

– Elég jól kinyilvánítják ezt az igényt. Nem is tudják, hogy lehetne jobban, és valamiért az állam nem érti. A punk semmit nem akar elfogadni a társadalomtól. És még kompromisszumra is képes ezért, mert bejár a gyárba, melózik kőműves mellett, kocsikísérőként vagy szakmunkás suliba jár. De ha csövezik és kéreget, akkor sem árt senkinek. A skinheadektől is azt szeretnék a punkok, hogy hagyják békén őket. Csak a skinheadek nehezebben értik meg, azért kell velük verekedni.

Lassan engedni látszott benne a feszülés, enyhítettem én is kicsit a szorításon.

– És amúgy mi bizonyítja a legjobban, hogy nem kell félni tőlük? Te Dvorszky, te tudod, mi bizonyítja a legjobban, hogy nem kell félni tőlük?

– Nem tudom. – reszeltem neki a torkommal.

– Hogy szarnak mindenre. Ha azt csinálnák, amiről énekelnek, itt kő kövön nem maradna. Ha úgy lázadnának, ahogy megéneklik, akkor lángolna az ország. De a punknak elég, ha elénekelheti és hallgathatja. De ezt se engedi neki az állam. Az az állam, amely valószínűleg ide juttatta, mert ők a társadalom marginális rétegének, a peremkerületi, elfeledett proliknak a gyerekei. Jövőkép nélkül. Vagyis dehogy, jól látható jövőképpel. Elmegy szakmunkás suliba, aztán dolgozik a gyárban, és este sör meg Szeszélyes évszakok. Akármit csinál ez az élete, akkor legalább hadd hallgassa, azt amit akar.

Éreztem, hogy gyengül, ahogy a zokogás halk sírásba váltott.

– Tudtad ezt Dvorszky? – suttogta végül.

De nem kellett válaszolnom, mert félrebillent a feje és alvásba ájult.

Mikor a többiek megjöttek szolgálatból már régóta meghitten szuszogtunk.
Méretes röhögés fakadt abból, hogy de nagy a szerelem, de nem cáfoltam, mondtam, hogy nagyon nagy és megvártam míg mindenki elcsendült biztosan, és csak akkor kúsztam ki alóla, hogy nehogy felébredjen.

punk33.jpg