Centi_30.jpg205

 

 

 

 

 

Október 27. Kedd


Délelőtt F2-n beleszaladtam egy 7-esbe.
Rövid Ugrással mentem szolgálatba és ma alapvetően senki nem akart megszopatni senkit, de az új szolgálati helyek miatt 7 órát álltunk kinn.

Nem csak én, hanem mindenki, mert egyszerűen máshogy nem lehet megoldani.
Kezd derengeni, hogy tegnap se nagyon lehetett másként, simán lehet, hogy olyan komoly szándék nem is volt megszívatni, lehet, hogy a 7 órás kintlét mostantól tényleg átlagosnak lesz mondható.

De az nagyon sok.
Ha az ember nem megy be legalább kétszer pihenni, nem ereszthet le legalább két alkalommal, akkor nagyon befeszülnek az idegei.

Magamon akkor veszem ezt észre, amikor hallom csikorogni a fogaimat.
A hatodik óra után ez gyakorlatilag folyamatos.
Összeszűkült szemmel figyelem az összes mozgást, nézem kit váltanak le, ki jön ki, ki megy be. Egész testem befeszül ilyenkor, nyakamon dagadnak az erek. És bosszankodom folyamatosan. Minden olyan mozgást, ami nem engem érint, ami nem értem, vagy miattam történik először, gyanakvással élek meg. Aztán azt a hamis gondolatot látom beigazolódni, hogy direkt engem szívatnak és beindul a méregtermelésem.

Lassan hal el a józan megítélés, a düh kigőzölgése szétárad a tekervények redőiben, a szememen sátán néz ki, tűzforró a szám, nyelvem rögzülő láva, lángot lehelek.

Nem tudom, a jellemformálódásban most épp megálltam-e vagy egyenesen visszafejlődésnek indulok, de soha semmit nem hagytam ilyen irányíthatatlanul velejemig hatni.
Sosem engedtem romboló érzést ennyire szabadjára.
Ha nem ide jön a váltás vagy késik, akkor vágyom halált osztani, a vér ízét akarom érezni a számban.
Ijesztő.

satan.jpgEzzel az érzéssel végződik a szolgálat, nem sokat csitult mire a laktanyába értünk, és míg Horváth hadnagy kihallgatásra rendelt. Tegnap ugye bevágtam a géppisztolyom a fegyverszobába.

Ő is ideges miattam, most lett a szakaszparancsnokom, nem örül, hogy gond van az egyik katonájával.
Mikor előtte álltam, ő se tudta még, hogy kezdje.

Hosszan fújtattunk egymással szemben, mintha boxolók lettünk volna, akik a szünet végén már a ringben állnak, és egymásra hangolt, lassuló lélegzettel, összeakasztott tekintettel higgadnak bele a koncentráció másodperceibe.

Lemondóan sóhajtott fel végül és csak a hagyományos koreográfiát követve teremtett le.
Dvorszky, nem magáért jött létre a határőrség, emberelje meg magát végre, a magára bízott hadianyag értékes... blablabla...
Türelmetlenül hallgattam, szerettem volna jelezni, hogy lépjünk, ezt ismerem.
Az arca időnként sárgából zöldbe váltott, amikor felbuggyant a kötelességtudat pillanatokra, az a fojtogató gondolat, hogy most tekintélyt kellene mutatnia, építenie, de érzi, hogy ma nem lenne könnyű dolga.

Szememből süt a sátán még mindig.
Ahogy ő is, én is a fogást kerestem rajta, vártam, hogy komolyan gondolja, úgy igazán.
Hogy próbáljon végre helyre tenni, hogy kezdjen neki, ne csak beleélés nélkül mondja a bemagolt szöveget.
De marad a középszerű, ismert színjáték, maradok a szerepemnél, ellenségesen méregetem, de nem szólok.
S hogy, hogy nem, kimehettem szabadnapra 5-től holnap 9-ig.
Érdekes!