Centi_30.jpg70

 

 

 

 

 

1988. március 10. csütörtök, eü. szabi

Kicsit másnapos vagyok ma.
Későn érkeztem haza, a család nem is látta, milyen állapotban jöttem meg, bár nem részeg voltam, vagy legalábbis nem feltétlen az alkoholtól.
Igazságtalan voltam akkor, mikor a Kézi Chopen koncert után azt gondoltam, hogy a fények nem kellenek. Mert tegnap úgy fürödtem benne, mintha a Balatonban lettem volna, ahol még leér a lábam, nem fulladhatok meg, de már a víz tömege hullámoztatja a testem, sodor és megtart egyszerre.
A Depeche Mode kurva jó zene.
Míg a Kézi Chopennél méterekre álltunk csak az előadóktól, itt a színpad messze volt és amit az előbbi esetben a zenészek a megjelenésükkel adtak át, itt a fény és a hangerő közvetített.
A zenéjük lényege így tudott átjönni, így hatolt belém, így mozgatott meg.
És így ösztönzött észvesztő táncra.

Amikor Edit közölte, hogy elhagy és emiatt a betonon táncra perdültem, azt gondoltam, ilyen csak magamban lesz, mások tekintetétől rejtve, de tegnap nem volt bennem félelem, közszemlére tettem magam, abban a fura mozgásban, amit a zene kiváltott.
Ehhez kellett az alkohol, kellett a zene, kellett a fény, és kellett Alex. Rajta is azt láttam, hogy görcs és manír nélkül élvezi a koncertet és ez nagyon sokat segített. Érdekes, hogy amikor Edit elhagyott, akkor is a Depeche Mode-ra táncoltam és valahogy most azt éreztem, hogy amit akkor belül éltem át a zenével az most itt kívülről a bőrömön keresztül szivárog belém, és mint egy maroinett bábut, úgy kezd mozgatni.

Alex nem ugrálva táncolt, mint én, de neki is minden porcikájában benne volt a zene és mikor néha össze vigyorogtunk, megéreztem a civil élet szelét.

Mégpedig azért mert egy katonatársammal voltam.
Ha ő nincs ott, akkor ez csak egy nagyon jó koncert. Egy jó együttes, egy jó zene. De ő azt a kontrasztot képviselte, amit én is tudok magammal kapcsolatban, hogy katona vagyok, rabszolga, csakhogy ez a koncert az ÉLET.

Ebben vagyok, ez a valóság.
És én ehhez közeledem.
Kerek hetven napig még.
Ez nem csak valószínű, ahogy nagyon sokáig éreztem benn a laktanyában, hanem biztos.

Ez a jövő.

Szinte látom magam előtt.
Ez lesz az ÉLET, ez lesz a jövő, egy hatalmas táncos koncert lesz az élet, egy fényárban úszó ujjongás lesz a jövő.

Olyan biztos ez, ahogy itt állok. Illetve táncolok. És arra, hogy mit kell értékelnem abban, hogy ezt ami most van, ezt később bármikor lehet, amikor csak akarom, arra Alex jelenléte figyelmeztetett.
Ha nem lettem volna katona, őt nem ismerném.
Ekkor, ott éreztem meg, ott a koncerten először, hogy hozok majd értéket a katonaságtól, kapok valamit, nem üres kézzel távozom.
Alig tudok most szebbet elképzelni ennél a napnál. Mert amit most érzek, hogy milyen szabadság az élet, és hogy ez mit jelent nekem, van aki pontosan tudja.
Mert az életem egyik nagy felfedezésén jelen van, és ugyanazt a heuréka élményt éli meg.
Amikor összenézünk, tudom.
Ő is ezt éli meg, látom.

Az őt árnyként kísérő sztoikus nyugalmán is átsüt, hogy élvezi ezt a szabadságot és hogy pontosan olyan erősen érzi, mint én, mert ő is pont ugyanakkor kapja meg, ugyanakkor kezdődik az élete, mint az enyém.
Ugyanannyi időre kell teleszívnia magát ezzel itt, a jövő ígéretével, mint nekem. Ugyanannyi napja van még, ugyanaz a 70 nap van még a szabadságvesztéséből, mint nekem.
És amikor összenézünk, tudom, hogy szóval, vagy szavak nélkül, de egy nyelvet beszélünk.

Össze lettünk kapcsolva.
Veteránok lettünk.
Soha senkinek el nem mesélhető dolgokon mentünk keresztül együtt. Csak olyan érti meg, aki keresztül ment ugyanezen, vagy hasonlón.
Életünk végéig elkísér majd ez az ismeret. Később, tizenöt, huszonhat és ötven év múlva is emlékszünk erre a nyelvre, úgy váltunk majd át rá, mintha nem telt volna el irgalmatlanul sok idő.
Mindig benne lesz az összenézésünkben az összekapcsoltságunk tudata.
Bajtársak lettünk, vértestvérek örökre.
veterán1.jpgÉs tudtam, hogy benn laktanyában is van néhány srác, aki a bajtársam lett, és nem kell ismernem, hogy kicsoda, és nem kell tudnom, hogy mi volt és mi lesz, mert benn a laktanyában a lényeget látjuk, mindenki csak annyi és csak az, amennyi és aki.
Mert a zöld egyenruhában csak az Ember a különbség, ha az átsüt, akkor mindegy ki ő amúgy, a testvérem lett örökre.
És Alex ember.
És B. K. Zs is az, és Molnár Csabi is az, és Binder is az, és Réfi Imi is az, és Répa is az, és Lufi is az.
És talán én is az vagyok.
Vadember, de talán ember.

A "Somebody" című szám közben majdnem elsírtam magam.Tudtam, hogy nőhöz énekel benne az énekes, de ha behelyettesítem a nő helyére az Embert, a csókok és az intimitás helyett a bajtársi kézfogást,  akkor ugyanarról énekel, amin most gondolkodom. Pont most, pont itt, pont ebben az állapotomban csendült fel a pont erről szóló dal.
Gondolhatnám Isten érintésének, de ha Isten volt, ügyetlenül csinálta, mert nem megérintett, hanem felkavart. Ügyetlenül – ahogy Isten –, az öklömmel meglöktem Alexet a felkarján, ő a lassú szám hatására kissé ormótlanul, mint egy kölyökkutya felé, odabiccentett felém, hogy na mi van?
Én kihúztam a centit a zsebemből és megmutattam, hogy 70.
Elmosolyodott egy pillanatra, kicsit kotorászott ő is a zsebében és elővette a sajátját.

– 70 – mutatta.

Újra összemosolyogtunk, és tudtam, hogy minden, de minden értéket a világon, minden, de minden dolognak a megvilágítását azonos módon értékelünk, olyan szemüveget kaptunk, amiben mindent egyformán látunk, mindent egyformán érzünk.
Tökéletesen ért engem és tökéletesen érzi, ami bennem van.
Ugyanazt és ugyanúgy.

És én, aki végig attól féltem, hogy a katonaság eléri bennem a célját, hogy egyforma leszek, és én aki, egész végig az ellen lázadtam, hogy ne legyek egyforma, most egyforma lettem.

A katonaság megtette végül, megdolgozott, egyforma lettem.
De ahogy Alexre néztem, úgy éreztem ennél nagyobb ajándékot nem adhatott volna.

Bajtársak lettünk.

Veteránok.

 

 

 

 

 

 

 A poszttól független, csak rátaláltam az aznapi, vagyis az 1988 március 10.-i híradóra.

 

 

 

Centi_30.jpg220

 

 

 

 

 

 

Október 12. Hétfő


Ötödik nap laktanyafogság.

Ma Répával kiszöktünk.
Ő majd csak holnap délután megy szolgálatba, addig rengeteg időnk van, nekem is délután jár le a szabadnapom, eddig senki nem mondta, hogy szolgálatba kéne mennem éjszakára vagy holnap délelőttre.

Már a köteléken (eligazítás) tudtuk, hogy megyünk, elég volt csak összenéznünk.
Mikor vége lett és tudtuk, hogy legkorábban holnap délután mehetünk szolgálatba, úgy éreztük itt az alkalom. Hat óra körül kisunnyogtunk az épületből, hátra sasszéztunk és átbújtunk a kerítésen tátongó lyukon.

Kinn úgy döntöttünk, hogy nem megyünk busszal, nagyon világos van, pontosabban nappal, rém kockázatos, emiatt inkább átszaladtunk az úton és a laktanya mellett futó vonatsínpár között vagy a töltés mögött futottunk. Ha épp jött a vonat, az leparancsolt a töltés mellett párhuzamosan futó utcára. Ott még kisebb utcákat keresztünk, látszott hogy gyorsan távolodunk, de nem láttuk be olyan jól a környéket, így ha elment a vonat visszatértünk a töltés tetejére.

Még a terepfelderítésnél megbeszéltük, hogy gyakorlóban megyünk, de nem bakancsot veszünk, mert abban nehezebb futni, hanem a kincstári tornacipőt. Ebben a szerelésben most azt éreztem, hogy indián vagyok, könnyű bőrnadrág, bőrzeke és mokaszin. Mintha ez lenne rajtam. És Répán is láttam, hogy így mozog ő is, ruganyosan, energikusan, mint az utolsó ferihegyi mohikán.

Alig érte a talajt a talpunk, puhán és teljes csöndben léptünk.
Jól haladtunk, mégis érződött, hogy így azért nem jutunk messzire.

indián.gif

Hogy hová is igyekeztünk?
Hát haza, az otthoniakhoz.

Nem nagyon foglalkoztunk azzal, hogy ezzel rémesen megijeszthetjük őket. Hogy mire fognak gondolni, ha meglátnak minket katonaszökevényként?
Nem érdekelt, haza akartunk menni. Az jobban foglalkoztatott, hogy így nem fogunk odaérni sehová.
Mégiscsak legyen busz.

Elértük a gyorsforgalmit, bőven a ráhajtó után, a mellette futó úton beálltunk egy buszmegálló mögé. Igyekeztünk a lehető legkisebbnek látszódni, a buszra is a hátsó ajtón ugrottunk be és ültünk le a leghátsó ülésekre. Ott is lecsúsztunk mélyen és élveztük, hogy olyasmit teszünk, amit kevesen mernek.
A vadállat Koltay volt a csapatügyeletes, így még veszélyesebbnek látszott az egész. Mivel gyakorlót viseltünk, azt éreztük abban hatékonyan tudunk menekülni.
Igazából, ha a városban mozgunk, gyakorlatilag borítékolható is a bukás. Ebben a szerelésben senki nem jár az utcán. Ilyen korú kölykök meg végképp nem, hacsak nem muszájból hordják.
Tehát akin gyakorló van, az muszájból vette fel, vagyis katona.
Tehát mi katonák vagyunk.
Ha valaki idáig eljut - márpedig ezt nem nehéz kitalálni -, akkor arra is rájön, hogy mivel nem kimenőt viselünk, akkor nem hivatalosan vagyunk kinn, hanem szökésben.

A metrót kerülnünk kell, ott sok az ember, meg egy cső, nincs hova menekülni. Az Örsről villamosokkal, buszokkal igyekeztünk Pasarétre, hogy először Répa mamáját látogassuk meg.

Arra gondoltam, hogy vajon Anyu is így megijed-e majd, mint Répa mamája, vagy könnyebben veszi-e? Logikus volt, amit a kicsit töpörödött, apró nő említett, hogy ezzel semmit nem érünk el, pár perc, amit itt tölthetünk, viszont azt kockáztatjuk, hogy sokáig egyáltalán nem jöhetünk.
Engem ellenségesen méregetett, hogy ki az, aki ilyen marhaságba behülyítette a fiát. Rossz hangulatban jöttünk el, Répán látszott, hogy az egész nem érdekli már, szerette volna, ha az anyja örül, de nem örült.
Így Répa sem, mégis becsülettel kísért el Újpalotára, az én családomhoz.

Sötétben, kilenc óra körül értünk a házunk közelébe. Elérzékenyülten álltam meg a kocsim előtt parkolóban. A Zsiga méltóságteljes nyugalomban aludt, csendben közelítettük meg, na itt van, ő az, mutattam be Répának, miközben végigsimítottam a tetején.
­– Nézd azt a váltókart!

Átkaroltam a járgányt amennyire csak tudtam, karom hosszan simult a tetőhöz, a homlokom nekinyomtam az oldalüvegnek és áhítattal meredtem a váltókarra.

­–Gyere, nézd! ­– biztattam Répát, aztán hosszan bámultunk befelé szótlanul.

­– Na menjünk! ­– mondtam, bár rég éreztem magam ennyire boldognak, ahogy hirtelen rájöttem, ahogy hirtelen belém hasított a felismerés, hogy szerelmes vagyok ebbe a kocsiba. Tulajdonképpen ő hiányzik a legjobban és most végre keblemre ölelhettem.
Távozásom közben még végighúztam a tenyerem a kaszni oldalán, ujjaim közé fogva az antennát, és a véget jelző kis gombot megszorítva elszakadtam végre tőle.

Két öcsém és Anyu volt otthon csak. Anyu nyitott ajtót, és szintén megijedt.
Nem tudtam megnyugtatni azzal, hogy most hét nap laktanyafogságban vagyok, mert elhagytam a fegyverem, csak azért szöktem meg, hogy ezt elmondjam. Persze nem hiszem, hogy mostantól sűrűn jövök majd haza, mert ezt azért a tisztek nem hagyják annyiban.
Daráltam gyorsan neki, hogy csak ennyit akartam elmondani, mert máshogy nagyon lassan ér ide a hír, de ne aggódjon, több év börtönt úsztam meg a napokban, minden rendben van. Anyu csak állt szegény, azért úgy látszott megijedt mégis, a két öcsém is megjelent mellette, ők még kevésbé értették, mi zajlik, emiatt nem akartam sokat időzni, át sem léptük a küszöböt.
­– Sietnünk kell, be sem megyünk ­– hadartam ­–, csak valami elvihető kaja kellene.
Ez még jobban megijesztette Anyut, beszaladt a konyhába és rémült hangon kiáltott ki, hogy hát mit adjon? Jöjjünk be, együnk valami rendeset, de nem mozdultunk az ajtóból. Végül valami nápolyit adott, és én éreztem, ahogy a keze hozzáért a kezemhez, hogy remeg.

Elköszöntünk. Nem volt jó érzésem, azt hittem nagy öröm lesz, de én is megijesztettem a családom. Azért mire az utcára értem már a Zsiga járt az eszemben újra és még egy utolsó pillantást szerettem volna vetni rá, mikor hirtelen egy rendőrautó fékezett mellettünk. A benn ülő két fakabát a kiszállás lendületével csapta a fejébe a tányérsapkát. Se köszönés, se semmi, csak erős hangon, hogy személyiket kérem ellenőrzésre.

Tudtam, hogy nem nagyon lehet gyakorlóruhában csak szökött fegyencet és katonát látni, gyanúsak lehettünk. Lebukni nem akartunk, ezt láttam Répán is, lassú, észrevehetetlen mozdulattal bólintott felém, értettem, ezt egy erősebb pislogással jeleztem, s hirtelen futásnak eredtünk.
Önkéntelenül felnéztem az ablakunkra és láttam Anyu alakját, Buksi és a macskánk apró fejét, mert az ablak alá tolt székről ők mindig tudni akarták, mit nézünk, nélkülük nem lehetett az ablakot megközelíteni. Olyan volt a kép, mintha belelőtték volna a tudatomba, mintha belenéztem volna egy diavetítőbe és az izzó vakító fénye a retinámra égette volna Anyu alakját és a két kis csillogó szemű tökfejet. Anyu összehúzta a vállát, mintha a hideg ellen védekezne így, de nincs hideg, nem attól remeg és fázik.

Már futottunk, de ez a kép nem mozdult, vibrált a szaruhártyámon, ez feszítette szét a pupillám, ez kúszott elnyúlt alakban a látóidegeim falán és ez töltötte fel az agyam. Ha ott állnak az ablakban, biztos látták, hogy rendőr elől menekülünk. Anyu eddig is ijedt volt, most simán sokkot kaphatott.
Csak ez járt az eszemben, de nyilván valamilyen belső rétegeim funkcionáltak, mert valahogy összehangolódott Répával a mozgásunk, aztán az izgalom hátranyomta a képet, bár kioltani nem tudta.
Élveztem, ahogy a roppant erős sprintben egyforma hosszúakat léptünk, egyszerre ért földet a talpunk, egyszerre vettük a levegőt, egyformán mozgott a karunk a testünk mellett. Egy motor két összehangolt dugattyúja lettünk Répával, minden mozdulatunkat valami magasabb rendű parancs irányította, gondolattalanul végezte a test a dolgát.

– Ott az a kapualj!

Ismertem a környéket, Répa rám bízta magát. Berontottunk a kapun, mögöttünk szuszogva loholt a két rendőr a kapu felé.

– Azonnal álljanak meg! Állj! Ez parancs! – hörgött utánunk az egyik

Parancs a kurva anyádat.

A másikat indulásunkkor láttam az öve után nyúlni, megijedtem, hogy a pisztolyt veszi elő, de mivel nem lőtt még, valószínűleg a rádió kellett neki. Átszaladtunk a házon, a másik oldalon ki az utcára. Most látom, milyen klassz labirintus a lakótelep, ezek a hosszú háztömbök úgy állják útját az üldözőknek, mint valami várfal. Megkerülni nem könnyű, én ki tudtam nyitni a körletbeli szekrénykulccsal a kopott zárakat, ahogy mindig is szoktuk gyerekkoromban, de mihelyst becsapódott a kapuajtó, útját állta a rendőrnek.

Arra! – mutattam egy másik ház kapujára. Berobbantunk a lépcsőházba.
A túloldalon ki.

Az a cél, hogy úgy tűnjünk el, hogy fingjuk ne legyen hová lettünk. Újabb parkba, illetve játszótérre kerültük, rohantunk a fák között, a mögöttünk loholó rendőröket úgy tűnt, leráztuk, de a park szélén újabb rendőrautó bukkant fel. Lehasaltunk, kúszva igyekeztünk a legközelebbi ház felé.

Olyan összhangban mindezt, hogy egymásra sem kellett pillantanunk, tudtam, mit csinál Répa, és ő tudta mit csinálok én, és ahogy a forradalmi dalok mondják, tényleg egyszerre dobbant a szívünk.

Amint elhaladt mellettünk a kocsi, talpra ugrottunk, s viharként törtünk be egy újabb házba.

– Gyerünk a tetejére! -mondtam - onnan belátni az egész környéket. Gyerekként sose volt szabad felmennünk a házak tetejére, szigorúan tiltotta minden felnőtt. De persze nem fogadtunk szót, nagyon sokat lógtunk fenn, pontosan tudtam, hogy jutunk ki.
Fenn körül kémleltünk.
Tízemeletes ház, jól belátni róla a környéket. Négy-öt rendőrautó cikázott már lenn, és azt fedeztük fel, mintha a taxik is járőrözni kezdtek volna. Vagy tízet láttam fel-alá furikázni. Nem volt túl rózsás a helyzet.

– Répa, nekem vissza kell mennem.

Répa nem nagyon értette.

– Vissza kell mennem megnyugtatni Anyámat. Látta, ahogy elszaladunk a rendőr elől. Vissza kell mennem megmondani, hogy nincs baj.

Répa széles vigyorba borult, oké, mondta. Csillogó szemmel nézte még pár pillanatig a sok rendőrautót és egy nem mindennapi kaland jelent meg előtte.

– Menjünk. – kacsintott és elindult.

Lementünk a földszintre, s mikor nem jött semmi, kiszaladtunk a házból és befeküdtünk egy parkoló autó alá, aztán autótól autóig futás, majd pihegés alatta.

A házhoz közeledve megpillantottam Anyut a kutyával lenn az utcán, gondolom tudnia kellett mi történik és lejött Buksival.
De ekkor bekanyarodott egy rendőrautó is és Anyu előtt állt meg.
Mi becsusszantunk egy kocsi alá és közben megjelent Buksi.
Izgatottan ugatott be nekünk, valami újdonatúj játéknak gondolva mindezt. Hallottam Anyu hangját, hogy Buksikám fejezd be, meg, hogy fakón, tompán, hosszú szünet után válaszol arra a kérdésre, hogy nem látott-e erre két szökött katonát.
Nem látott senkit mondta.

– Soha nem szoktak itt szökött katonák felbukkanni, valami tévedés lesz az.

– Nem, nem asszonyom, nem tévedés, bejelentés érkezett, hogy két kiskatona fel akarta törni azt a sárga Zsigulit. Sokáig kísérleteztek, de a kollégák tetten érték őket, most egyelőre még szökésben vannak. A kutyára meg tegyen pórázt, nagyon ugat ott a kocsinál.

Igen tényleg ugatott, pisszegtem is neki, hogy ne, Buksi ezt most ne, de ő úgy gondolta, hogy de.
A rendőrök továbbálltak, Anyu odajött Buksihoz, hogy végre lecsöndesítse. Majd összecsukott, ahogy Buksi mellett mi is kibukkantunk a kocsi alól.

– Anyu minden rendben, ne izgulj, futni jobban tudunk, mint ezek. Nem kapnak el, most mennünk kell, de nyugodj meg, visszajutunk, semmi gond nem lesz.
Egy levegővel daráltam el mindezt, szerettem volna, ha megnyugszik, bár sok esély erre nem volt. Hiába látszottunk mi annak, sőt Répa arcán egyenesen kicsattanó jókedv honolt, de Anyu csak tördelte a kezét, hogy jaj, Tomikám mi lesz ebből?

–Semmi, Anyu, nem lesz gond.

Aztán lemondón beleegyezett, jól van elhiszem, menjetek és én arra gondoltam, hogy nem nyugodt, de szeretné, ha már mennénk, ha már menekülnénk.
Hogy most attól talán megnyugodna.
Legalábbis remélhetne.
Hogy megússzuk.
– Rendben, szia Anyu! – adtunk puszit gyorsan egymásnak és Répával futásnak eredtünk. A játszótér végén, a parkolóból jól látszott, hogy valóban járőröznek a taxisok is, egyre többen jelentek meg. Becsúsztunk egy kocsi alá, összenéztünk és szavak nélkül beszéltük meg, pillanatok alatt:
háromra ki a kocsi alól, futás a szemben parkoló kocsisorig, aztán várni alatta, amíg a taxi vagy a rendőrautó elhalad a mellettünk lévő úton. Elment, ha háromig nem hallunk egyéb zajt, akkor futás a következő sorig.
És ez a folyamat zajlott többször, ciklikusan.

Épp egy kocsi alatt feküdtem.
Egyszer csak tiszta lett.
Egyértelmű.
Én Igazából Editet akarom látni, pontosabban akarom, hogy lásson.

Répának tetszett az ötlet.

– Persze, látogassuk meg

Úgy láttam, ezt a bújócskát Répa rettentően élvezi. És igaza van, a pulzusunk az egekben, de tulajdonképpen boldog vagyok, ilyen társam, bajtársam még sose volt, ilyen kalandban még nem volt részem.

Megint mutattam az utat, hatékonyan, olajozottan mozogtunk, mint az amerikai filmekben, padokat ugrottunk át, bokor alatt rejtőztünk, beton pingpongasztalokon, parkoló autók motorháztetőin gurultunk át a hátunkon, kúsztunk közöttük, el alattuk.

A gyerekkori olvasmányokból jutott eszembe Winnetou, úgy éreztem én vagyok, az ellenséges szíú táborból szökünk épp, még a szemem is úgy hunyorgattam a kocsik alatt, ha rendőrautó jött, mint ő, hogy ne vegyék észre a szeme csillogását. Rettentően élveztem, és ezt láttam Répán is.
Hogy indián.
A vértestvérem.

Bejutottunk a házba felmentünk Editék emeletére, a liftre se kellett várni.

Sokáig csengettem, míg végre csoszogás és fojtott káromkodást hallottunk. Répa a lépcsőfordulóba húzódott vissza, majd álmos arccal nyitott ajtót Edit apja. Edit szokta mesélni, milyen korán fekszenek, és 10 óra már biztosan elmúlt. Aludtak.
Kértem keltse fel Editet, és az apja azonnal tette, amit kértem, mert annyira meghökkent, hogy a köszönést is lefelejtette. Edit is álmosan, kócosan bújt elő, és most nagyon sajnáltam, hogy Répa elvonult, mert megmutattam volna neki, hogy nézd, ez a kis bájos, tökéletes lány a barátnőm.
Hogy ő Edit.
Átöleltem és gyorsan elhadartam, hogy megszöktem, mert látni akartam, de ekkor infarktusként rontott rám az emlék, amikor ugyanezt mondtam neki, még júniusban. Hirtelen azt éreztem, ez most nem igaz, fals az egész, utólag se kozmetikázható, vagyis azzal folytattam, megyek is, csak akartam, hogy tudd.
Ez a része nem volt valótlan, de nem is több, mint amit jelent.

Rosszul éreztem magam mikor láttam, hogy ettől a gesztustól, hogy eljöttem, milyen nyílt szerelemmel teli öleléssel búcsúzik tőlem. Hazugnak és hűtlennek tűntem. De mire visszatértem Répához, a lift elé, ez is elmúlt. Nem, nem miatta jöttem. Eszembe se jutott, csak tíz perce, hirtelen ötletként.
És az se miatta.
Nem azért hogy őt lássam.
Hanem, hogy ő lásson engem.
Engem, a westernhőst, a rosszfiút, a törvényen kívülit. Azt szerettem volna, ha mindenki tudja a lakótelepen, hogy milyen vakmerő vagyok. Mindenhova felcsengettem volna, ahol ég a villany, de Edithez van jogosítványom, ő biztos nem rúg ki ilyenkor, hogy ezért csöngettél fel, na szórakozz az öregapáddal. Ő egyenesen örül nekem, és büszke lesz rám, elmeséli az osztálytársainak, és azok majd más szemmel néznek rám, ha elé megyek a sulihoz.
Valaha.

Távolodom tőle és még lódítok is neki.

– Gyerünk! – adtam parancsot magunknak mikor kiértünk a házból és már csúsztunk is be a legközelebbi kocsi alá.

Elértünk egy buszmegállóhoz, autók alatt hasalva vártunk. Csendben maradtunk, amíg egy taxi vagy rendőrautó elhaladt a közelben. Majd lassan megérkezett a busz, és amikor épp csukta volna az ajtókat, csöngetett, kiugrottunk a kocsi alól, s felpattantunk rá, bár a sofőr így is észrevett. Egy lány, meg egy harmincas srác ült még fenn. A következő megállónál kihajolt a sofőr, a fülkéjéből:

– Nem titeket keresnek a rendőrök? – kérdezte – Honnan szöktetek? Valami laktanyából?

Rábökött a CB rádiójára:

– Tele van veletek ez a vacak!

Előre kúsztunk a fülkéig. Mesélni kezdtük a történetünket, még a két utas is bekapcsolódott, hogy sima sorállományú határőrök vagyunk, megelégeltük benn, hazajöttünk. Most meg menekülünk, vagányabb, ha nem bukunk le.
Ha megússzuk és visszajutunk.
A sofőr erre rögtön megkérdezte, hol lenne jó, ha kirakna bennünket?
– Majd rákospalotán kívül, valami nem túl forgalmas helyen. – válaszoltunk Répával egyszerre. A sofőr kacsintott és a két utas beleegyezését kérte, majd letért a vonaláról és a Mexikói úti végállomás helyett a Hungária körút és a Thököly út sarkához közel, egy kis csöndes utcában tett ki.

Még elmondta, hogy Ő nem volt ennyire merész, mint mi. Büszkén vigyorogtunk, hálásan megköszöntük, mondtuk, hogy örökre bekerül egy komplett legendába, ha valamelyikünk egyszer megírja. Kiemeljük majd külön, ne aggódjon.

Megindultan csapott a tenyerünkbe, aztán a lány és a fiú is sok szerencsét kívántak.
Gyalog indultunk tovább, buszokkal nem mertünk, sok rajtuk az utas, még bejelentenének megint. Meg lassan le is állnak a járatok.
Megyünk gyalog. Későre járt már, sokat gyalogoltunk kis utcákban, bekúszva kocsik alá, ha fényszórót láttunk közeledni.
Órák óta túráztunk.
Répa mondta ki, de bennem is nagyon régóta motoszkált.
Innunk kell. Meghalok szomjan.
És az addig kerülendő kocsmából megkerestük a legközelebbit és gondolkodás nélkül beléptünk. A csöndes, szürke törzsközönség hatalmas szemekkel révült belénk, míg a pultig kimért, peckes léptekkel elértünk. Vizet kértünk a csap mögött álló dermedt emberformától.
Az felocsúdott, hogy srácok, ti hogy kerültök ide? Megszöktetek? Béla nézd má, ezek megszöktek!
Felugrott a kocsma népe, velük a hangulat is, meséljünk, mi történt velünk. Egymás szavába vágva játszottunk el újra, büszkén néztünk időnként körbe, szinte hősnek éreztük magunkat ennyi rajongó közt.
– Itt egy sör, ne vizet igyatok! Jól is nézne ki nem, Béla? Ha innen bárki úgy menne ki, hogy vizet adtam? Nem, Béla?

Innen soha! Nincs az az Isten! Itt vizet senki nem ihat! De még egy sört nem kértek srácok? Nehogy kevés legyen a laktanyáig. Nem, nem, mindjárt ott vagyunk, nagyon köszönjük az eddigieket, mennünk kell.

Mélyet, jólesőt szippantottunk a párás októberi hideg levegőbe, mikor kilépünk a kocsmaajtón.
Isteni érzés hősnek lenni.
Felszabadító.

És ettől kezdve sebezhetetlenként mozogtunk, miénk volt a világ. Visszaugattunk a kerti kutyáknak, utánoztuk bagzó macskák hangját, késői vacak körtét loptunk egy kertből, egy rövid ereszdarabbal és artézi kúttal fellocsoltunk egy utcát, és végig hangosan kacagtunk.
Hajnal ötre értünk vissza a laktanyához, hosszan álltunk látótávolságban tőle, hogy múljon végre a a jókedv és a hahota.


Lehetett a sör is.

Nem tudom.

Hónapok óta nem ittam, de inkább hősök voltunk tényleg.

HÁLÁS KÖSZÖNET AZ AKKORI BUSZSOFŐRNEK, A NEVED HOMÁLY FEDI, DE A TETTED SZÁMON TARTJA AZ UTÓKOR:
MÉG EGYSZER, NAGYON KÖSZÖNÖM. :)

Centi_30.jpg234

 

 

 

 

Augusztus 29 Szombat


Ma megint Parával mentem szolgálatba F2-re. Répával összeálltunk, vagyis mind a ketten elhagytuk a szolgálati helyünket, én beljebb mentem a betonon, ő kijjebb a füves rész felé és középtájt találkoztunk.
Répa egy igen érdekes jelenség.
A második kerületben nőtt fel, az Ördögárok mellett egy kastélyban. Csak nagy fejesek, rendszerhű arisztokrata családok laktak a környéken az állítása szerint, de ők teljesen véletlenül kaptak itt lakást, egy műemlék kastélyban.
Ezt utalták ki nekik. Proliknak.
De az apja korán meghalt és ő egyedül élt a takarítóként dolgozó anyjával. A sok kádergyerek folyamatosan zrikálta, és csak úgy tudott ennek véget vetni, hogy mindegyiket elverte. Ezért a kerületben egy idő után, miután mindenkit egyenként elkalapált, már nem piszkálták.

Ő állt a betonon a hátsó gépállóhelyen. Mikor mentem ki én is, megálltam mellette, egészen pontosan behúzódtunk az egyik gép mögé takarásba, és beszélgetni kezdtünk. Korosztályom. Azokkal, akikkel együtt vonul az ember, könnyebben találja meg hangot.
Mesélt a gyerekkoráról, hogy kezdetben, az egyéni torzsalkodásokat kellett megszüntetnie,  ezért aki beszólt neki, annak nekiugrott. Nem mindig járt szerencsével az elején sokszor került szorult helyzetbe, de tudni lehetett róla, hogy semmit nem tűr szótlanul. Aztán erősíteni kezdett és végül szisztematikusan végigverte a környék, a suli vagányait, aztán azoknak a haverjait. Ebből az a helyzet alakult ki, hogy Répa iszonyúan hirtelen haragú lett, gyorsan elfutotta a pulykaméreg, és tanácsos volt nem feszíteni nála a húrt.


De mivel őszinte barátja nem sok volt, akit a bizalmába fogadott, annak szinte vértestvére lett. Karcsú gyerek volt, ha nem attól lett volna széles válla és keskeny csípője, hogy iszonyú izomzat takarta, még nőiesnek is lehetett volna nevezni. Amikor szóba került az anyja bármikor, nagyon oda kellett figyelni, hogyan ejti az ember ezt a szót: anya. Gyanakodva figyelt, mindig gúnyt keresett.
Akinél ezt már nem figyelte, az volt a barátja.

répa2.jpgMi valahogy nagyon gyorsan beszélni tudtuk a másik nyelvét, a kinn töltött öt óra első fél órájában kialakult ez az állapot. Mindenki szerint magasan Répa a legjóképűbb köztünk, de van mellé egy adag gyerekes komiszság és valami önelégült mosoly az arcán, amitől Rejtő regény szereplőnek tűnik, a vagány nők bálványa, talán Fülig Jimmy ilyen.
De igazából hazudni sose tudott, talán csak lódított, de úgy, hogy mikor mondta, már röhögött rajta mindenki. Mindenki igyekezett jóban lenni vele, nem amiatt, mert a testi ereje tekintélyt parancsolt, hanem mert áradt belőle a természetes, manír nélküli magabiztosság, abból adódóan, hogy gyakorlatilag nem volt természetes ellensége.

Kiderült, hogy én a Dózsában cselgáncsoztam, ő meg a Dózsában birkózott, a véletlenen múlt, hogy nem találkoztunk, de ez a tény azt eredményezte, hogy sosem mértük össze az erőnket. Pedig én igen jól fejlődök, sosem voltam ennyire erős, a napokban elkaptam a ritmust és már majdnem a legnagyobb kézi súlyzót használom bicepszezni.  Érzem, hogy formálódom, és szeretem, hogy hanyatt fekve, már belelóg a periférikus látásomba a mellkasom. Gyakorlatilag végig hülyéskedtünk egész szolgálat alatt, nagyon jóban lettünk, olyan vicceket engedhettem meg magamnak, amiért másnak a fejét venné. De ugye összeálltunk, vagyis én nem mentem ki a szolgálati helyre, ő meg nem zavart el, ahogy a szabályzatban benne van.
Nem beszélgethetnénk.
Olyan súlyos vétség ez, mint a szolgálati hely elhagyás.

De ennyi kockázatot megér egy új barátság

Centi_30.jpg348

 

 

 

Június 6. Szombat

Ma kutyakonyhás vagyok. Egész nap. Már egyedül járok, tegnap ugye levizsgáztam. De az első napomon majdnem elszúrtam mindent, majdnem irtózatos nagy bajt csináltam.

Amíg tanulószolgálatba jártam ide, igyekeztem a kutyákat megfigyelni. Para, Póráz, Pofás, Ködi, Szemi, Lux, Luc vagyis Lucifer és Fjord lakik a kennelekben. A nevüket valami lexikonból kapják, szekvenciálisan. Valaki húzza az ujját egyenként lefelé a sorokon és írják rá az ott található kifejezéseket a törzskönyvre. Így nagyjából be lehet lőni a korukat, mert amelyik az ABC közepéről kapott nevet az idősebb, amelyik a végéről az fiatalabb.

A legidősebb Fjord, 10-11 éves lehet. Erős testalkatú stramm kutya, nem látszik a kora. Nála valamivel fiatalabb Hobin és Ködi vagyis Ködmön. Hobin vöröses szőrű, de Fjordhoz hasonlóan fejedelmi megjelenésű, tartású állat, viszont Ködi eléggé megroggyant, sárgásbarna szőre csomókban hullik, kezd szenilisedni, rosszul lát, hall. 9 év körül lehet, de öttel többnek látszik.
Szemi, ó-németjuhász, 7-8 éves, kiegyensúlyozott állat, rettentő okos és kezes. Para, Póráz és Pofás 5-6 évesek, mindegyik jó formában van, Para kiszámíthatatlan, Póráz agresszív, vele is érdemes óvatosan bánni, Pofás meg egy kicsit félénkebb.

Érdekes, hogy valamiért ezeknél az őrkutyáknál az agresszivitás, a kiegyensúlyozottság vagy az erő a domináns vonás, nem nagyon láttam félelmi reakciót. Pofáson egy kicsit csak, de nem vészes.

Ennek a helyzetnek nagyon örülök, sokkal nehezebben vagy lehet, hogy sehogy se viseltem volna, ha sok megtört lelkű, félénk kutyával találkoztam volna itt. Ebbe amikor jelentkeztem, bele sem gondoltam. Megint valami romantikus elképzelésem volt a határőr és a kutyája közti elszakíthatatlan kötelékről, a szinte vértestvéri kapcsolatról. Ahogy elrejtőzve fekszenek a fűben és kémlelik a tájat.
Testük egymáshoz ér és egyszerre dobog a szívük.

Sem abba nem gondoltam bele, milyen lenne, ha lelki sérült kutyákat látnék, de arra sem voltam felkészülve, amivel itt találkoztam. A kutyákból valahogy, az hogy fegyvernek tartjuk őket, kiölte a félelmet, jobban viselik a sorsukat, mint én, aki csak látom és ellátom őket.

A lexikon nemrég kicsúszhatott a törzskönyvíró kezéből, mert rossz helyen nyitotta ki, hirtelen az L betűhöz ugrott vissza, így lehet az, hogy Luc és Lux nevük ellenére fiatalabbak a többieknél. Luc 3 év körül lehet, Lux pár hónapos.

Amikor megérkeztem a szolgálati helyre és kifordult az épület elől az IFA, ami idehozott, hirtelen teljesen egyedül maradtam. Mondhatni őrizetlen.

Vannak feladataim mára, de alapvetően azt csinálok, amit csak akarok. Estig vagyok ide beosztva, délután kettő körül jön a váltás a szolgálatba induló kutyákért, addig és utána szabad vagyok.
Elcsendesedik a környék, az IFA motorzaja leülepszik, gyönyörűen süt a nap, még nincs meleg, még a hajnali pára nem száradt fel teljesen, de érezni, hogy utána pokoli hőség jön. A környezetem most egy elhagyott kis falucska koszlott vasútállomására emlékeztet a harmincas évekből. Egy bakterház kicsiben.

Úgy éreztem magam, mint Tutajos, mikor leszáll a vonatról, áll még hosszan, miután elment a szerelvény, és boldogan szívja be a vidéki levegő illatát, mozdulni még nem tud. Most így egyedül, egy mesebeli nyaralás díszletét láttam a kutyakonyhában.
Aztán én mégis megmozdultam, hátramentem a kennelekhez és a pihenőidős kutyákat egyenként köszöntöttem, amelyikhez már kaja nélkül bemehettem a ketrecbe, ahhoz benyitottam és megdöngettem az oldalát. De mindegyiknek mondtam valamit, mindegyikhez beszéltem egy kicsit. Mondogattam a nevüket is, hogy szokják tőlem.
Én vagyok az új gazda.

Aztán elkészítettem azt a szart, amit kaja helyett kapnak. Egyszer adunk nekik enni egy nap. Nagyjából egy óra körül azoknak, amelyek benn vannak a kennelben, aztán azoknak amelyeket lehoznak szolgálatból. Most egy óráig semmi dolgom nincs. Csak ki kell takarítani majd a kenneleket, de az nagyon gyorsan megvan, seprűvel, slaggal. Illetve mivel én kaptam Luxot a kiskutyát, még vele kell foglalkoznom.
De az nem munka, nem feladat, hanem játék.

És persze érdemes egy kicsit foglalkoznom a többivel is. Végiggyalogoltam a kennelek előtt. Lassan, igyekezve, hogy ne zavarjam őket abban, amivel foglalkoztak. Meg akartam nézni melyik milyen úgy egyébként, amikor békén hagyjuk őket.

Megálltam, ha felfigyeltek rám, és akkor indultam újra, ha már nem érdekelte őket a jelenlétem. Némelyiknél hosszabban álltam és néztem mit csinálnak. Szerencsére egyik sem ugatott hosszan, ezen már túl vannak, csak Lux és Pofás jött közelebb, de ő a rácstól olyan távolságra, hogy ne érjem el, ha benyúlok. Egyébként se tudnék, mert derékig sűrűbb szövésű drótháló takarja a 10 centi távolsággal készített rácsozatot. Csak afölött tudnék átnyúlni. De nem nyúlkálunk be, csak a két agresszívebb kutyánál. Úgy takarítjuk a területüket, hogy nem megyünk be hozzájuk, hanem csak négy oldalról, a szomszédos kutyák boxaiból is, a seprűt átdugva és slaggal segítve kikotorjuk a kutyaszart a rácson kívülre. Vagy csak barnára pamacsoljuk az aljzatbetont, ha épp hasmenésük volt. Összességében mindegyik nyugodt, a fiatalabbak esnek ki ebből időnként, felugatnak kocsizajra néha, vagy futkározni próbálnak a cellájukban.

Ködi rendített meg. Idős kutya, de olyan, mint egy magas, nagyon izmos és intelligens férfi, aki szépen öregszik, látszik rajta a testi erő és az erős jellem. De mostanában megtámadta az öregség úgy igazán. Napról napra összébb esik. Bírja még, de lépteiben nem emeli már olyan magasra a lábait, kicsit meggörbült a háta és néha tétovázik. Nem tudni, hogy nem emlékszik hirtelen mit is akart vagy nem hall, nem lát jól valamit és ezért bizonytalan. De mindez csak pillanatokig tart. Amíg álltam a ketrece előtt, nyugodtan feküdt és felemelt fejjel figyelte a környéket. Néha rám nézett, de ugyanazzal a rezzenéstelen tekintettel, mint minden másra. Viszont miután otthagytam a ketreceket, messziről láttam, hogy idegesen keringeni kezd benn. Időnként megállt, és teljesen más irányba indult újra.
Ezek az irányváltásai olyannak tűntek, mintha türelmetlen lett volna, mintha csinálnia kellett volna valamit, amiben akadályozza a helyzete. Nagyon megsajnáltam. Láthatóan nincs sok már az életéből, és talán sosem volt kinn igazán szabadon. Bementem hozzá, és egy darabig dögönyöztem. Nem bánta, ha hozzáérek, persze lassan közeledtem, de hamar lefeküdt elém és hagyta, hadd masszírozzam. Nem dőlt oldalra, nem hemperedett hanyatt, hanem szinte szabályosan feküdt, a méltóságán nem esett csorba. Aztán felálltam és alakiztam vele picit. Tudni akartam, hallgat-e rám. Igen, hallgatott, magamhoz tudtam hívni, lábhoz tudtam parancsolni és apró köröket tettünk benn. Rátettem egy magammal hozott nyakörvet és pórázt, majd kimentünk a cellából.

A kennelek hármasával egybe építve kicsit távolabb egymástól, masszív tömbként álltak mögöttünk. Szemben 8-10 méterre egy fasor és tuják mögött húzódott egy hangársortól elválasztó drótkerítés, jobbra valamivel messzebb egy elvadult, gazos, fás árnyas liget takarta az amúgy is átláthatatlan betonfalat, ami egy vasúti sínpártól, azontúl meg tulajdonképpen a reptéri úttól szeparált el. Balra a kutyás gyakorlópálya gyanúsan szabályos téglalapja feküdt, a két, még gyanúsabb deszkákból összeütött rácsozat, amik közt egy bőrlabdával félreérthetetlen mozgást végezve töltik a szolgálati idejüket az ÉPK-sok, az építő szakasz katonái. Ők szinte mindig riadó készültségben vannak, mert bármikor lehet riasztani őket, ha nagy a baj, kiégett valahol egy izzó, szét kell szedni egy zárat, vagy a leesett csempét kell karhatalmi jelleggel visszaparancsolni a helyére.
Ezt a stresszt vezetik le épp. Labdával.
A saját laktanyabeli körletük felújításánál mindig az aktuális munkafolyamatra utalva csak hárman-négyen mennek dolgozni, hivatkozva arra, hogy ennyi a burkoló vagy a villanyszerelő köztük, a többi csak lábatlankodna.  Hogy ezt hogyan etetik meg a tisztekkel rejtély, de nekünk, őrkatonáknak is feltűnik, mennyire nem siettetik a felújítást. Talán jobban érzik magukat itt. Régen itt volt az állandó körletük a kutyakonyha közelében, aztán beköltöztették őket a laktanyába, de most a felújításnál visszakerültek megint ide, ahol az égvilágon senki nem háborgatja őket.

A kennelek mögött áll a kutyakonyha, és ezt az egész területet körbeveszi egy embermagas drótkerítés. Sok a fa a kennelek körül, nem tudom, szándékos-e, de ez árnyékot ad a kutyáknak.

Ködivel kicsit mászkáltam, nem sokat, mert láttam, hogy nagyon tisztességesen hagyja magát, teszi, amit mondok. Ezért egy határozott mozdulattal levettem róla a pórázt. Még tartottam a nyakörvénél fogva és mellé guggolva elmondtam neki, hogy most menjen, övé itt a tér, bóklásszon, de viselkedjen rendesen. Okosan nézett a szemembe, én kicsit izgultam, de elengedtem.

fjord1.jpg

– Menj öreg harcos! – indítottam el. Elszaladt jobbra a ligetbe és vadul jelölni kezdett. Utána gyalogoltam, megvártam, míg a kezdeti felindulás kicsit csitult. Odakiáltottam a nevét, ő azonnal felemelte a fejét, és én behívtam. Szándékosan úgy helyezkedtem, hogy ne abba az irányba kelljen jönnie hozzám, amerre a kennel állt.

Buksi kutyánk miatt jutott ez az eszembe. Mivel sose raktunk rá se pórázt, se nyakörvet, az meg eleve reménytelen volt, hogy elcsípjük, ha nem akart engedelmeskedni, nem volt semmilyen eszközünk, hogy közvetlen irányítsuk. Az maradt, hogy egyezkedni kellett vele. Ez nem volt olyan nagyon nehéz ügy, mert én fiatalkorában nagyon alaposan kiképeztem. Emiatt olvastam azt a sok könyvet, ami okán gondoltam, lehetek kutyás. És amikor a kis kétmaroknyi vakarékot ott hagyhattam, hogy csak lefektettem a suli mögött, úgy hogy én meg megkerültem az egészet és negyedórára eltűntem a látóteréből, és visszatérve ugyanott találtam, ahol lefektettem, úgy éreztem készen vagyunk, úgy éreztem levizsgáztunk, én kiképzőként, ő okos kutyaként.
Ettől a naptól kezdve nem követeltem tőle semmit.
A család többi tagja sem.
Buksi rettentő okos, sőt rafinált volt. Megértette mi a helyzet. Vannak törvényszerűségek, amik változtathatatlanok, mondjuk, hogy akkor sétál, amikor visszük, és hogy a sétának a napszaktól függően más és más az időtartama, vagy, hogy bizonyos esetekben mi döntünk mi a jó és helyes viselkedés, de ezen túlmenően azt csinál, amit csak akar. És valóban, csak akkor igazgattuk, amikor valami miatt lényeges volt, nem szekáltuk, csak ha nyomós okunk volt rá. Ezt hellyel-közzel tudomásul vette, engedelmeskedett, amikor kellett, de az együttélésünk nagy százalékban konszenzusokon alapult.
Elkanászodott persze, de csak egy bizonyos fokig. Mindig kifejezte a nemtetszését vagy a nyílt ellenállását, ha például nem akart hazajönni még, de ezt még azon a határon belül tette, amivel a mi működésünket nem zavarta. Reggel általában én vittem le először. De nekem rohanni kellett suliba, tehát csak 5-10 perc volt erre.
Pisil, kakil és megyünk fel. Sosem késtem el miatta.
Aztán Anyu vitte le hosszabb időre, amikor mindenki elment hazulról, miután elintézte az otthoni dolgokat, és ha belefért még az előtt is, ahogy elkezdtünk a suliból hazaszállingózni. Amint hazaértünk mi kölkök, vittük is akár egymás után mindannyian. Volt, hogy a játszótéren váltottuk egymást az öcséimmel. Én vittem le, de valamelyik öcsém hozta fel, így Buksi sokszor órákig lenn lehetett. A kutyával való séta alkalom volt a haverokkal lógni. Aztán este valamelyikünk levitte még, sokszor a szüleim együtt, főleg meleg nyári napok után késő este, amikor lehűlt a levegő. Viszont azt pontosan tudta a kis dög, hogy mikor nem baj, ha makacskodik. Ilyenkor az istennek nem lehetett hazakönyörögni, amíg ő nem érezte úgy, hogy elég. Amint a házunk felé kanyarodtunk, azonnal jelezte, hogy nem akar jönni, sokszor a ház felé nézni elég volt, hogy tudjam, úgy döntött, még maradunk. Le-lemaradozott, hátat fordított nekünk és vágyakozva meredt abba az irányba, ahonnan jöttünk. Szélsőséges esetben leült és meg se lehetett moccantani. Hiába beszéltünk a lelkére, még a fejét is elfordította, tüntetőleg hagyott figyelmen kívül minket. Csak akkor indult el, ha egyértelművé tettük, nem haza megyünk.

És most az előbb Ködivel az jutott az eszembe, hogy nehogy azért ne jöjjön oda hozzám, mert azt gondolja, visszaviszem a rácsok közé.
De szépen dolgozott, szóltam neki, jött.
Megnyugodtam.
Magára hagyhatom.
Az ÉPK-soknak szóltam, hogy kinn van, de ők még örültek is, szerették Ködit. Mint kiderült, tőlük néha kapnak csontot a kutyák, mert amikor valamelyiknek küldenek vagy behoz hazai kosztot, a maradékot a kutyáknak adják. Közvetlenül a kiválasztottnak. Rendesek, mert mindig megszavaznak egyet, amelyik megkapja, ha az olyan kevés, hogy értelmetlen szétosztani, viszont nem nagyon hagynak ki egyet sem, rotációval, de minden kutya sorra kerül. Magukhoz hívták Ködit, ő nem nagyon dörgölőzött, de hagyta, hogy mindegyik megvakargassa, majd kiporoszkált a kerítés széléhez szaglászni, jelölni, szöszmötölni. Többet nem törődött senkivel.

Magára hagytam, elmentem kitakarítani a kenneleket. Slaggal, seprűvel.
Parához nem mentem be, de Pórázhoz igen. Agresszívnek mondják, de én csak energikusnak látom. Összességében nem sokat ugatnak, de Póráz magasan többet ugat a többinél. Egyáltalán nem acsarkodva ugat, hanem jelzi, hogy itt van. Látja, hogy jövök-megyek, belépek a többi kutya cellájába, ettől izgatottan forog az övében, mondhatni szaladgál, de nem látom, agresszívnek. A többiek is izgatottak, de egyikhez sem félek bemenni. Mind vágyik valami kontaktusra, beszélek hozzájuk, simogatom őket.

És mielőtt Pórázhoz értem, beszaladtam néhány szem HAMM-ért, hátha kell. Nézem, ahogy ugat benn, engem is, de azt érzem, csak azért csahol, mert körbejelez, én meg csak a hang útjában állok. Megpróbálom lecsendesíteni, és ez nem is nehéz feladat, ő is szépen kiképzett jószág.

– Csend legyen, Póráz! Hagyd abba, ne bomolj, kicsit halkabban, ne kiabálj. Bemegyek, Póráz. Rendben? Menj hátrébb. Csend legyen!

Valóban elhalkult, és a „helyedre” paranccsal a házába küldtem. Ekkor kinyitottam az ajtót, beléptem és bezártam magam mögött. Mondogattam, hogy maradjon a helyén, ne aggódjon, csak kitakarítok és nagyon lassan kisepergettem a szart a ketrec szélein túlra, figyelve arra, hogy ne legyek neki háttal. Közben tovább beszéltem, hozzá, mert úgy éreztem ez minden állatnak jól esik, így nyilván neki is. Mikor végeztem kinyitottam az ajtót és elkezdtem kihátrálni, letámasztottam a seprűt benn, hogy a slagot kilökdössem a rácson kívülre, de véletlen meglöktem a nyelét és bedőlt a ketrec belsejébe. Egyik kezemmel az ajtót fogtam, leguggoltam és a másik kezemet is teljesen kinyújtva hosszan, akartam megfogni a nyelet. És ekkor Póráz, mint valami lövedék, robbant ki a házából, engem félrelökve kiszaladt a ketrecből. Utána eredtem, kiabáltam, hogy „ide hozzám”, de hirtelen megláttam Ködit, ahogy a vezényszóra felkapja a fejét.

Bassza meg kinn van Ködi is! – nyilalt belém.
Aztakurva!
Ne! Ködi, eszedbe ne jusson! Maradj!

De jó, hogy süket kicsit, mert tényleg nem jött, visszafordult a liget felé szaglászni. Nincs most idő betenni a cellájába, rohannom kell Póráz után, mi van, ha tényleg agresszív?

Nem sokat vannak egymás közvetlen közelségében a kutyák, de azért van valami falkaélet köztük. A többiek szerint Ködi a rangidős, a falkavezér. De öreg, simán lehet, hogy a pozíciójára törne egy agilisabb fiatal.
Mint Póráz.
Nem találkozhatnak össze! Mi  van, ha összeverekszenek?

Kurva élet! Mit műveltem?!

Már nem mertem kiabálni, nehogy egyszerre mindkét kutyát behívjam, csak szaladtam Póráz után. Ő az ÉPK-sok felé nyargalt, de előtte a kerítés mentén megtorpant, megszaglászta Ködi nyomát és ő is jelölt.
És ekkor meglátta a labdát. Mint a nyíl vetődött utána, az ÉPK-sok közül valamelyik felismerte.

– Ez Póráz! Vigyázz! Jön Póráz! – kiabált azok felé, akik épp egymással tusakodtak hárman a labdáért. Ahogy felemelték a fejüket már köztük volt a kutya és rávetette magát a labdára. Megpróbálta megharapni, de az elpattant, ő ugrott utána, morgott, vicsorgott és most nagyon is agresszívnek látszott. Mindenki halálra vált, mozdulni senki nem mert.
Szaladtam volna Póráz után, bár, hogy mit kellene tennem fogalmam sem volt.
Épp haladtam el az egyik ÉPK-s mellett, amikor rám kiáltott:

– Ködi!

Hátranéztem és valóban, közeledett Ködi. Nem vette észre Pórázt, csak épp erre indult bóklászni. Pórázt lefoglalta a labda, az ÉPK-sok vigyázzban állnak, nem fognak rosszalkodni, tehát inkább rohanok Ködi felé. Megfordultam és szaladtam hozzá, elkaptam a nyakörvét, ő kicsit meghökkent a hirtelen mozdulattól, és „futás” vezényszóval magam után cibáltam.
Valóban, önkéntelenül lassulni kezdett, ahogy észrevette, hogy a kennel felé tartunk, húzogatnom kellett, hogy haladjunk, majd a felerősödő zajban magam mögé pillantottam.

fjord.jpg

A srácok teli torokból üvöltöttek, hogy siessek, mert Póráz valahogy meglátta Ködit és égig emelt farokkal, teljesen kihúzott testtartással és hátán felborzolt szőrrel, egyre gyorsabb tempóban nyargalt felénk. Ködi nem értette mi történik, de nem akart visszamenni a cellába, de erős futásnak eredtem, húztam és időnként rákiabáltam, hogy futás, és épphogy belöktem a rácson belülre és ráfordítottam a kallantyút megérkezett Póráz és úgy támadt a vasaknak, hogy hátra kellett ugranom, ne legyek a fogai útjában.
Néhány méterre lógattam fel korábban a pórázt, amit Ködiről vettem le, most megláttam, levettem és a vicsorgó állat felé indultam. Gondoltam rádobom valami hurokkal és valahogy behúzogatom a helyére. Rákiabáltam, hogy „kuss legyen”, illetve csend, csakhogy, ahogy észrevette, hogy felé közelítek, gondolt egyet és visszaszaladt a focipályára. Az ÉPK-sokban erősebb volt a kíváncsiság, mint az életösztön, mert eleddig ott álltak, ahol az előbb és minket néztek.
Póráz hirtelen újbóli megjelenése riadalmat okozott, némelyik megindult a kijárat felé, hiába ordítottam, hogy ne fordítson senki neki hátat és ne fusson, mert akkor lehet, hogy üldözni kezdi. Iszonyú mákjuk volt, mert Póráz azt a srácot célozta be, aki a labdát tartotta a kezében. Az, amikor rájött, hogy ő van veszélyben a száguldó kutya elé dobta a labdát, egyenesen a mellső lábai közé, ott az megakadt, megszorult és Póráz másodperc tört része alatt kilukasztotta. Belemélyesztette a fogait és addig tusakodott vele, míg teljesen leeresztett. Kiabáltam neki, hogy „hozzám”, meg hasonlók, de semmire nem hallgatott, ezért közvetlenül mellé mentem, szerencsémre nem morgott, nem csinált semmit, csak állt peckesen, szájában az összelapított bőrlabdával, és engem stírölt.
Mintha azt mutatta volna, na, mit szólsz baszki, látod mit szereztem?
Láttam, de nem voltam boldog.

Muszáj befognom, amíg a labda lefoglalja. Megálltam mellette kb. két méterre, és ráparancsoltam, hogy feküdjön le. Egy darabig kihívóan méregetett, majd a következő vezényszóra a földre ereszkedett. Lassan mellé gyalogoltam és igyekezve, hogy eszébe ne jusson, hogy el akarom venni a labdáját, a háta felől közelítve rácsatoltam a pórázt. Lábhoz parancsoltam, amit meg is tett, és összességében készségesen jött mellettem, de a labdát nem engedte ki a szájából.
Az ÉPK-sok kiabáltak, hogy vegyem el tőle, vagy inkább vegyek másikat, de eszembe se jutott elszedni tőle.
Nem úgy néztem, hogy odaadná.
Viszont innen már probléma nélkül elértük a körletet, kinyitottam az ajtót szűken, és mikor a teste nagy része benn volt, megállítottam, egyik kezemmel a pórázt csatoltam ki, szintén a háta felől nyúlva felé, lábbal a farát megtámasztva belöktem és a másik kezemmel berántottam az ajtót.

Zombiként intéztem még el aztán a kajáltatást, nem mentem már be egyikhez sem, csak alul becsúsztattam a tálakat a ketrecekbe, aztán a konyhából kitettem egy széket az épület elé és merev tekintettel ültem órákig, abba az irányba merengve, ahonnan az IFA-t vártam, hogy elvigyen innen. Olyan mélységesen szégyelltem magam önmagam előtt, hogy nem tudtam ma már többet a kutyákkal foglalkozni.
Azt éreztem, hogy úgy viselkedtem, mint egy nagyképű marha, mint valami nagylegény, aki azt hiszi, minden trükköt tud. Nem éri meglepetés.

És de.

Éri.

Figyelni kell.

Felelősséged van.

Fura mi?