Centi_30.jpg98

 

 

 

 

 

1988. február 11. csütörtök

Az éjszakák nagyon kemények.
Sosem éreztem magamon, a bőrömön a tél hatását, erejét. Itt a betonon viszont az ember a legapróbb részletéig megismeri.
Alaposabban, mint ahogy valaha szerette volna. A beton olyan kegyetlen, hogy szinte felfoghatatlan. Nyáron néha 70 fokra felmelegszik, most télen meg úgy ontja magából a hideget, hogy biztos 5-10 fokkal hidegebb van rajta, mint körülötte.

Mindenki retteg az éjszakától. Akkor olyan kíméletlen az idő, hogy nehéz felfogni, hogy nem kizárólag a mi elpusztításunk céljából létezik, hanem, hogy tőlünk függetlenül.
Felfoghatatlan, mint ahogy az is, miért ilyen kegyetlen velünk.

Az éjszakának két része van.

Az első rész az éjféltől hatig terjedő időszak.
Ez a nyugis.
Szarrá fagysz ugyan, de akkor csak geci hideg van, amolyan állandó. Megsarcol, de nem kegyetlenkedik. Ilyenkor a halálos ellenség: az álmosság. Akkor végünk van, akkor az egész éjszaka kínvallatás, vagy még inkább egy brutális vallási áldozat.
De erre fel lehet lelkileg készülni.

A másik részre viszont lehetetlen.
Ez borzalmasan ijesztő és nem csak ijesztget.

Hat és nyolc közt - időjárástól függően, talán a párától - egy fél órás időtartamra több fokot csökken a hőmérséklet, vagy csak a hőérzet változik, nem tudom, de akkor halálra lehet fagyni. Reggel hattól nyolcig valahogy a körülmények elegyéből véletlenszerű időjárás jön létre, soha nem lehet tudni, hogy mi.
És pára mindig van hozzá.
Az, ami az igazi kegyetlenség.
Azt nem lehet kivédeni.
Az bemegy.
Mindenhova.
Érzed, hogy beterít.
És arra jön a fagy, hó vagy ónos eső. Mindegyik más miatt szed cafatokra. És ők csak bevégzik, mert a pára már a csontokban van, az ízületek közt. Hat és nyolc között majdnem megöl a hideg. Nem halunk meg, de haláltusát vívunk.
Hosszú, kegyetlen agónia ez.

És míg az első részben egy akkor épp ideális esetben meg tudom állítani a remegést, a vacogást, addig itt semmi esélyem. Az első részben, ha ügyes vagyok sikerül meleget gondolnom. De hattól nyolcig védtelen vagyok, semmit nem tudok csinálni. Ilyenkor elemi erővel csap le a tél, a hideg.

fagy4.jpgEgész testemben remegek, görnyedt háttal, imára kulcsolt kézzel, rogyasztott lábakkal állok, és várom, hogy elkezdjen kínozni.
Nem tehetek mást.
Közben remegek, mint a kocsonya.
És úgy vacogok, hogy a fejem hátra hajtom, becsukom a szemem, és nyüszítve csattogtatom a fogaim.

Ilyenkor nincsen ám semmi gondolat.
Egy aprócska foszlány sem, tökéletesen semmi leszek, csak hús, utolsókat rúgó elhasznált hüvely. Az, ami én vagyok, tetszhalott vagy tán meg is szűnt létezni. Nincs bennem semmilyen gondolat, semmi.
Az a tudat sem, hogy lehetne bennem.
Nem létezem, amikor ennyire fázom.

Ilyenkor lehet a delikvensre botütést mérni úgy, hogy látható, nem törődik vele, azt várja, hogy vége legyen.

A részeges kegyetlenkedők kutyái ilyenek. Lehet látni, hogy már hiába ütik, már nem is érzi, már csak megvárja, míg vége. És nincs a szemében semmi, ahogy az enyémben sem, nem voltam jelen, illetve igazából nem is voltam egyáltalán.

Visszafelé a laktanyába, az IFA-n ülve egy ilyen éjszaka után újragondolni a történteket végtelenül elszomorító.

Úgy tűntem el magamból, mintha nem is lennék. Mi vagyok én tulajdonképpen? Hol lakom magamban? Vagy hová megy a lélek a testből, ha nekem sehova se ment? Mihelyst nem voltam a testemben, nem voltam egyáltalán.

Hol vagyok, mi vagyok és ki vagyok?

Valaki mondja ezt meg!

Benn a laktanyában Cupi alhadnagy fogadott.
Ő megmondta, amit gondol, de nem rólam gondolkodott.
Fontosabb dolga van annál.
A csapatügyeletes tiszt irodája előtt közölte, hogy mindenkit elvár a délutáni kötelékre, eligazításra. Nézünk egymásra, ez tök hülye. A köteléken kötelességünk megjelenni, mióta világ a világ. De jó, délután megjelentünk. Hosszan cuppogott a szájával, miközben a szétálló szemeivel minket fürkészett meg maga mögött mindent. Ismerős ez a szituáció, Cuppogó, vagyis Hortományi alhadnagy a szakaszparancsnokom volt, amikor én még szakács voltam.
Rengeteg afférunk volt.
Egy emberöltő távol történt.
De ilyen is, hogy Cupi tartja a második századnak az eligazítást. Talán csak a korára való tekintettel adnak számára fontosabb, de amúgy jelentéktelen feladatot.
Mondjuk tartson eligazítást.
Ne érezze, hogy elpocsékolta az életét.
Soha semmi értelmeset nem csinált.
Szar ezt felismerni.
És az öreget miért ne kíméljük, főleg, ha helyettünk tesz valamit.
Csinálja csak.

És ő csinálja.

Szent meggyőződése, hogy ebben a szerepében nem csak a szolgálathoz kapcsolódó információkat kell közölnie, hanem kötelessége a világot is alakítani, rendeleti úton, vagyis parancsra, és kinyilatkoztatásként meghatározni valamit. Ma az volt a rettentő fontos közlendője, hogy nem enged senkit haza, mert olyan jegesek az utak.

Az ő szavaival ez így hangzott:

"Senki nem megy sehova, mert a hórengetegek ráfagytak az útviszonyokra."

Köszönjük Cupi a tájékoztatást.

Kimerítő volt.

De tényleg.

Nem mehetnénk végre a picsába, vissza a körletünkbe?

 

Centi_30.jpg100

 



SZÁZ napom van már csak!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
100 nap! 100 nap! 100 nap! 100 nap! 100 nap! 100 nap! 100 nap! 100 nap! 100 nap!

El se hiszem, hogy eljutottam idáig, ez az utolsó olyan nap, ami háromjegyű!!

Holnaptól soha, de soha többet az életben nem lesz ilyen!

Egészen 440 napja, durván 15 hónapja várom ezt, egészen 440 napig, durván 15 hónapig volt a napjaim száma háromjegyű. Minden nap csökkent a napjaim száma eggyel, minden perccel kevesebb és kevesebb volt hátra, de amikor ránéztem a naplómba beírt számra, arra a számra, ami a hátralévő napokat mutatta, 15 hónapon át háromjegyűnek láttam, és ez olyan változtathatatlannak látszott, hogy igazából illúziónak hatott, hogy amúgy naponta kisebb a szám.

De de ma vége ennek is, mégis eljött, hiába tűnt örökkévalónak.
Halleluja, talán tényleg igaz, hogy egyszer leszerelek.


1988. február 9. kedd     


Ma megint éjjel mentem szolgálatba, Ferihegy 2-re. Azt próbálgattam, hogy meg tudom-e állítani a testem remegését, a fogam vacogását?
Ahogy pár napja az Arénában.
Csak arra kell gondolnom, hogy meleg van és lőn! Meleg lesz.
Iszonyú erőfeszítés ez, eszement koncentráció, de megéri.
Ha csak pár perc, akkor is.
Sokszor és hamar kiestem a melegből ide a hidegbe, de mégis jó érzés, hogy a magam által elgondolt hő körbevesz, betakar.
Annyira tetszett ez, hogy belekarcoltam egy jó tanácsot a többieknek egy lépcső fém oldalába:

"Kampós, te itt dideregve,
Gondolj a Hawaii-szigetekre!"

Úgy éreztem ez elég, ebben benne a módszer, a technika, a kiindulási pont, a cél, az eredmény, meg az is, hogy ez kinek szól.
Mérhetetlenül büszke voltam erre a kis versikére, egészen addig, míg a lépcső másik oldalán meg nem láttam B. K. Zs. versét.


Na, az tényleg vers. Szótagolt, átgondolt és rólunk szól. Mivel egy ideje mindig hozok fel tollat és egy darab papírt, feljegyeztem magamnak.

 

Kampós!


Van egy ember,

         durva szövésű

                   nagy zöld prémkabátban…

 

Furcsa alak,

     elmerengő csendes bolond,

                     lomhán mozgó, görnyedt

                                            személytelen idegen.

 

S ahogy ott áll, azt gondolnád:

                                     őrült ez, nem más…

 

Kampós ő, nem! Ne zárkózz el,

              ne húzódj vissza e szó hallatán!

                           élő halott, de nem gyógyíthatatlan.

 

Szerelmet, érzelmet, változást már rég nem,

                                                             megértést kíván.

 

Ha elfordulsz tőle, nem baj, csak ne kézlegyintve,

          ne mosolyogva tedd!

                   Így nem mélyül tovább a lelkében

                                  állandóan égő, kínzó gyötrelem.

 

Ha közeledsz hozzá, vigyázz!

                                      bizalmatlan,

                                              újat már nehezen fogad,


S, ha agyára boruló szürke,

                            ködben csendben,

                                          mozdulatlan áll,

                                                     … hallgass hát te is …

 

S értsd meg őt, amint a mocskos fürdőben,

         langyos víz alatt állva,

                         elmereng azon,

                              miért lett élte a gőzölgő aszfalt,

                                                                          lélektelen beton.

(B. Kozma Zsolt verse)

 

Centi_30.jpg102

 

 

 

 

1988. február 7. vasárnap


Ma kegyetlen hideg volt.
Egész nap.
Annyira, hogy benn a körletben is éreztük, ahogy az ablakok gyengébb eresztékein, mélyen, a szoba belébe kaparászott. Tulajdonképpen meleg volt benn, mégis, az ízületeket megtalálta és beleette magát.
Én természetesen éjszakás szolgálatba kerültem. Nem tudom, hogy tud ekkorát enyhülni pár óra alatt, de estefelé már ónos eső esett, az az áztatós, nedves ónos eső.
A kabát azonnal szívni kezdi készséggel, de a felülete szép lassan eljegesedik. Egyre vastagabb, duzzad szépen, olyannyira, hogy most már törik. A hajlatokban csak, de ott alaposan bepumpálja a vizet a két dörzsölődő jégréteg.
Kezdtem úgy érezni, hogy a zsávolyom is átnedvesedett, éreztem az esővizet a testemen.
Az Öregbetonra kerültem, Ferihegy 1-en.
Itt nincs menekvés.
Itt ki vagyok téve az elemeknek. Most olyan, mintha csak ez lenne a célja. Se repülő, se lépcsők, se oszlopok, se vontató, semmi, ami védelmet nyújthatna.
Itt most aztán tényleg ki vagyok téve a tomboló elemeknek.
Küzdhetek.
Rám fogják engedni a hópárducokat és a jegesmedvéket.
Egy arénában állok, egy gigantikus modern Colosseumban. És én vagyok a száznapos viadal hetvenedik napjának a negyvenedik gladiátora. Minden tisztes polgár ebéd utáni pihenőjét tartja, vagy csak simán butaságban fetreng épp, az idő is szar, nem megy senki az arénába.
Néző nincs, nem is közvetítik, a ceremóniamester sincs jelen, Isten is inkább pornót néz és maszturbál.
De tudom, hogy jönni fognak majd hópárducok és a jegesmedvék. Azok, akiknek a ketreceit véletlenül nyitva felejtik a részeg porondmesterek.
Lesz itt harc.
Nem is biztos, hogy elég leszek hozzá.
De egyedül vagyok.
Csak én vagyok és az ónos eső.
Küzdök, mint egy gladiátor.
Azt mondogatom, hogy "állj el, állj el".
Ez a fegyverem.

Ha mozgásban vagyok, úgy érzem gyorsabban ázik át a ruhám, érzem csorogni a vizet a hátamon.
Nem tudom, hogy valóban így van-e.
Az érzés valóságosnak tűnik.
Csakhogy az a kép is, hogy egy jeges kádban fekszem, pedig erről pontosan tudom, hogy nem igaz. De mi van, ha az se igaz, hogy csorog?
Meg kellene győződnöm róla, de azt csak úgy lehetne, hogy benyúlok a ruháim alá, viszont remegek, mint a kocsonya, a faszom gombolja ki emiatt a kabátot.
Küzdök.
Érzem, hogy csorog a hátamon, de nem hiszem. Azt mondom magamnak, hogy dehogyis. Csak félelmek rabja vagyok, megteremtem amitől félek. Nem csorog a hátamon a víz, nem ráz a hideg, csak be vagyok szarva az ónos esőtől. De ha legyőzöm a félelmem, elmúlik az érzés, és elmúlik az a gondolat is, hogy beázott a ruha. Még az is lehet, hogy az eső is elmúlik, eláll.
Mert lehet, hogy nincs is.
A képzeletem szülte. Nem valós.
Vagy ha igen, akkor bármi más az lehet, amit a képzeletem szül.
És valóban, mintha az eső lassan kezdett volna megszűnni.

han solo.jpgDe mielőtt végigszaladhattam volna az Istenné válás kurzusain, arcba kaptam, hogy nem alakítója vagyok a dolgoknak, hanem elszenvedője. Éjfélkor ugyanis lezuhant a hőmérséklet.
Az ónos eső azonban mégsem állt el úgy, ahogy kezdetben látszott, hanem ritkuló havazásba váltott. A hó beletapadt a kabátomat fedő jégkásába, elolvadt, és jéggé vált maga is.
Szinte éreztem, ahogy a ruhámra képződött jég súlya meghúzza a vállam. Először azt gondoltam, hogy az a jó, ha összehúzom magam, kisebb test, kisebb felület, kevesebb hőt ad le. De mindegy volt, mert a jég az egy negatív Dvorszky határőrként méretarányosan követi minden mozdulatom.
És hűt.

De nem tehet mást, őt kívül még hidegebb levegő támadja.
Ez nem lehet az én képzeletem.
Ha rémálmot akarnék, ezt akkor se.
Tehát ez olyan körülmény, amit nem tudok alakítani.
Mégse vagyok Isten.
Ez mégiscsak az Aréna.
Vagy még inkább vesztőhely.
Semmilyen menedékem nincs.
Sehol egy égő csipkebokor, aminél megmelegedhetnék, nincs pásztorbot, ami mögé behúzódhatnék.

A mellkasom nagyon fázik. Vacogok, csattog a fogam. Háttal állok az alig érezhető légáramlatnak, és így jobb, így elől kevésbé érzem a hideget. Sokszor beugrott, hogy ez nem igaz, hanem úgy igaz, hogy hátul fázom jobban.
Ezt elhessegettem, mondom, hogy elől melegebb.
Megálltam, hogy az elől összegyűlő meleg ne szökjön meg, de a hátamba kapaszkodó fagy állhatatosan nyúlkált előre. Ekkor arra gondoltam, hogy elől meleg. Nem volt könnyű, meg kellett próbálom összehasonlítani, hogy mekkora a különbség a leghidegebb és a legmelegebb részem közt, elkülöníteni, betájolni a kevésbé hideg területeket magamon.
Tudom, hogy csak az a kicsi szellő a különbség, és hogy a hátam konkrétan jobban ki van téve az elemeknek, ezért ott hidegebb hatások érik, mégis tudtam, hogy elől nem éri ilyen a testfelületem, tehát ott meleg.
Annyira, hogy már a kihűlés veszélye nélkül el tudok indulni, mert el kell, hogy viszont ne fagyjon el a lábam az ácsorgásban.
Ahogy megmozdultam, hatalmas reccsenéssel tört át a jég a hátamon, majd csilingelő bongásban hasadtak apró darabokra, a könyökhajlatomban, térdhajlatomban. Most így éjfélre úgy lehűlt az idő, hogy a kabátomra fagyott jeget, le tudtam söpörni.
Összetörögettem és lesöpörtem.
Sokáig tartott, igazi torna gyakorlatokkal, félénk csilingelés közepette gyűrtem magamon a ruhát, hogy mindenhol szilánkosan törjön.
És mondhatnánk, hogy ebbe ki lehet melegedni.
Igen, mondhatnánk, gondolhatnánk.
Ropogó kandalló mellett ülve igen.
De ahogy fogyott rólam a jég, úgy lett nyilvánvaló, hogy védett.
Mint egy páncél.
Most meg itt állok egy szitaszerű sodronyingben. Keresztüljár, átölel, bevon a fagyos Arénaszag.
Zörög, mint valami öreg kalitka, veri a vállam, ahogy vacogok.
De küzdök.
Geci hideg.
Nem hagyom magam!
Sőt győzedelmeskedni fogok!
A körülményeket nem tudom megváltoztatni. Ez világos.
De a testemmel én rendelkezem.
Nem hagyhatom, hogy függjön a körülményektől. Nem hagyhatom magára.
Ne a saját feje után reagáljon.
Ne remegjen már ennyire.
Sőt, semennyire se.
Ezt megmondhatom a testemnek, hisz az enyém. Ha én annak ellenére, hogy látom, hogy tél van és hideg, meleget tudok képzelni, a testemnek kutya kötelessége, azt érezni, nem azt amit tapasztalni vél.
Tehát vacogás ÁLLJ!

És tényleg, a hajnali őrjítően hideg ellenére nem vacogtam, el tudtam mulasztani a remegést.
Erősen kell akarni, nagyon erősen.
Semmi másra nem koncentrálni, és nem csak elképzelni, hinni, hanem tudni, hogy meleg van.
Erősen kell akarni, nagyon erősen.
És akkor megy.
Még szórakoztatott is, hogy miközben szinte trópusi meleget képzeltem magamnak, minden mozdulatnál recsegett rajtam a mélyen átázott kabátba fagyott jég.