Centi_30.jpg121

 

 

 

 

1988. január 19. kedd

Tegnap Apuék elvitték Buksit orvoshoz. Valami sokkot kaphatott közvetlenül a támadás után, mert én nem tudtam felemelni, de aztán ez a sokk elmúlt, mert Anyu nagyon óvatosan megemelve, kézben vitte le a kocsihoz. Az orvos kitisztította a sebeit és elmondta, hogy semmit nem lehet és nem is kell vele csinálni, csak időnként besebhintőporozni. Mélyek a sebek, de nem szakadtak, nem tépődtek szerencsére, hanem négy pontszerű szúrás keletkezett, a német juhász fogainak nyomai. A doki szerint ma még lehet, hogy sebláza lesz, ad neki lázcsillapítót meg gyulladásgátlót injekció formájában, és már csak akkor kell visszahozni, ha netán valamelyik seb elfertőződne.
Este Buksi már valamivel jobban is volt, valamit tudott enni, aztán aludt reggelig.

A lázam nem enyhül, a torkom tényleg borzalmasan kapar és általánosságban gyenge vagyok. A fejem és a bevert orrom nagyon fáj, Anyu nyaggat, hogy menjek orvoshoz, de mindkét orrlyukam egyformán szelel, nem lett elverve semelyik irányba, lehet, hogy befele elmozdult egy kicsit, de úgy éreztem, nincs szükség orvosra, szaladgálok hozzájuk eleget.

acdc.jpg
Amúgy is csak arra van erőm, hogy a magnóban megfordítsam a kazettát,  ha lejárt,  mert amúgy csak zenét hallgattam. Végre újra hallhattam a gyűjteményem, bár túlnyomórészt AC/DC-t és Dead Kennedys-t tettem be. Megint mozgatna a ritmus, megint kitörne a tánc,  de fekszem,  így fejben táncoltam át a napot.
Egész elfáradtam.
deadkennedys.jpg

 

Centi_30.jpg153

 

 

 

 

1987. December 18. Péntek


Kezdetben nagyon szarul éltem meg, hogy Edit kirúgott. Duzzogtam egész este, majd a szolgálatba kivittem magammal a walkmant.

Ferihegy 1-re vittek éjszakára.
A 25-ösre tett ki Kübli.
Nem sejthette, hogy ezzel mekkora szolgálatot tesz. A 25-ös a legtávolabbi tök üres betonplacc.
Hatalmas és sík.
Álltam és néztem bele a semmibe, és azt tágasnak és üresnek láttam.

Üres és tágas volt kívül minden, és üres és tágas voltam én is belül, úgy éreztem még soha ennyire része nem voltam a világnak, soha ennyire nem mosódott el köztem és a külvilág közt a határ.

Amíg Kübli egy óra múlva behívott, addig ez az elképesztő térélményem volt, így amikor pihenő után a közelebbi gépállóhelyre tett, a gépek mellé, úgy éreztem enyém a világ.
Hogy nincs különbség.
Ami kinn, az benn.
Ami fent, az lent.
"Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius."
"Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd."

És én az egyetlen varázslatot végrehajtottam:
A világ irányítója lettem, és a világ által irányított.

Nem zavart, hogy a látóteremben gépmadarak tollászkodtak, nem zavart a jövés-menés.
Nem is láttam.

Felraktam a fejemre a fejhallgatót, mivel egy ideje usankát vehettünk fel, alá be tudtam tenni, bekapcsoltam a Depeche Mode Black Celebration című lemezét. Nemrég vettem fel kazettára a Poptarisznyából. Ugyan a fülvédőt elvileg nem lehet lehajtani, de azért hidegben, éjszaka, nehéz ellenállni a kísértésnek.

Becsuktam a szemem és hagytam, hogy a zene átjárjon, a fülembe beszüremlő hangok végigszaladjanak az idegeimen, be minden kis zugba. Hagytam hadd töltsön meg, hadd duzzasszon, pöffesszen.

Amikor olyan lettem, mint egy felfújt gumikesztyű, minden ujjam minden idegvégződésén a Depeche Mode dobolt, akkor szabadjára engedtem a testem.
Sosem csináltam ezt előtte.
Szerettem a zenét, de a táncról nem sok fogalmam volt. Ami igen, az meg riasztott.
Mindig tudtam, hogy sose fogok zenére, ütemre vonaglani.
De ember tervez, Isten végez.
Ma engedtem, hogy a testem minden része azonos erősségű felvevő és azonos erősségű leadó legyen.
Ha a lábamban vagy akár a kisujjam percében éreztem hatni, lökni a ritmust, hagytam, hogy reagáljon rá az.

Széttártam a karom, lehunytam a szemem, kicsit hátrahajtottam a fejem és a testem minden részletével táncra perdültem.
Széles mozdulatokkal fordultam, trappoltam a lábammal, ugráltam, forogtam.
Néha az egyik kezem egyik ujján beengedtem a zenét, majd hagytam végighullámozni a karomon, vállamon át a másik karomba, és le a lábaimba majd időnként, ha feltört, egy nagy kiáltásban kiengedtem a számon.

Közben rángatott a ritmus, és azt éreztem, hogyha vadabbul táncolok nagyobb felületű lesz testem, vagyis a fülem.
És valószínűleg így is volt.
Vagyis egyre vadabbul táncoltam.
És ezt az állapotot, hogy átjár a zene, körülvesz és csak ez alkotja, és ezzel egy időben én meg a táncommal teremtem a világot, elkezdtem használni.
Nagymosásra, tisztulásra.
Erőszakkal hoztam elő Edit képét, az elmúlt idő vele töltött pillanatait.
És varázsoltam.
Ha felbukkant Edit képe, elrázogattam a végek felé és kimorzsoltam magamból, mint valami homokot. Trappolva, forogva ürítettem az emlékeket, minél fájóbb emlék, annál vadabbul táncolva, annál jobban részévé válva a ritmusnak, amíg ki nem folyt az összes és egy nagy tócsában összegyűlt a lábam előtt.

tükör1.jpgAz elem merülni kezdett, elkezdte húzni a szalagot, én lassultam vele együtt, elnyúltak a mozdulataim és a tócsába nézve már nem Edit, hanem én néztem vissza rám, és mosolyogtam. Edit a víz felszínén, a fodrokon hullámzott.
Tudtam, hogy ha belecsapok eltűnik és ha megnyugszom kisimul, újra láthatóvá lesz, nem zavar többé, ha akarom nincs, ha akarom, akkor előbukkan fátyolos emlékként.

Nem mentem neki semminek, nem buktam meg, nem zavart meg senki. Három órán át táncoltam megállás nélkül, és mire behívtak pihenni, kimostam magamból a problémáim, a laktanyába vissza érve Edit meg már csak önéletrajzi adat.

Ha valaki megkérdezné, hogy "na mi volt veled tegnap, Dvorszky", nevetve tudnám mesélni, hogy ja képzeld, dobott a csajom.

Edit már csak emlék, nem fáj.

 

Azért benn pár napra lábra kélt az a szóbeszéd, hogy begolyóztam a betonon.

tükör.jpg

 

Centi_30.jpg190

 

 

 

 

November 11. Szerda


B. Kozma Zsolt ma újra teljesen részegen jött be a szabiról. El is késett, öt óra helyett este fél kilenckor esett be.

Amikor belépett az ajtón, rögtön látszott, hogy baj van. Nem volt igazából nehéz észrevenni, mert nem is belépett az ajtón, hanem feltépte és berobbant középre. A vállpántnál fogva megpörgette a táskáját és nagy erővel bebaszta az ágya mellé, olyan erővel, hogy két stokit is felborított.

– A kurva anyátokat! – kiáltotta teli torokból, és láthatóan begerjesztette a boruló stokik látványa, mert beugrott közéjük és rugdosni kezdte az egyiket.

– Hé! Hé, mi van veled? Mi történt? – ugrottunk oda egy emberként Petró Dezsővel egy kisberben körlettársammal. Fiatal, barna képű, jó kedélyű, kicsit sumák gyerek, de sumák voltam én is mindig kopaszon, inkább mulattatott az igyekezete, hogy amit lehet, megússzon. Jó gyerek volt, láttam a szemén, hogy meg van kicsit rendülve, B. Kozmát ilyennek sose látta.

B. Kozma vékony, de inas, borzalmasan keménykötésű kölök volt. Mielőtt a hazai punk mozgalom illusztris alakja lett volna, évekig versenyszerűen karatézott, jól is csinálta, többször lett a pályafutása alatt magyar bajnok, de Zsolt állítása szerint ez annak volt köszönhető, hogy az apja ellenezte, hogy ezt csinálja. Úgy érezte, pusztán csak azért, mert ezt saját maga akarta és nem az apja ötlete volt.
Amúgy B. Kozma volt még olyan szereplő, aki a szkanderben nem vett részt és határozottan dicsérte azt a hozzáállásom, hogy nem törekszem győzelemre, azt mondta az ilyen győzelem igazán semmit nem jelent. Az ember-ember küzdelemben nem segít, ott a gyorsaság, a hatékonyság, robbanékonyság sokkal fontosabb.

Valószínűleg igaza van, ahogy hallottam tőle, a versenyek mellett az utcai harcokban is jeleskedett, sokat verekedett a punk korszakban. Azokban a bandákban ahová tartozott, akár a farkasfalkákban, az alfahím volt a vezér. A pozíciót sok verekedés árán szerezte meg. A kisebb posztok, meg úgy egyáltalán a rangsor is ezzel a módszerrel állt be. Aztán verekedett rendőrökkel, verekedett a skinheadekkel, a csövesekkel, verekedett mindig, amikor alkalma adódott.

Bár itt benn ennek sok nyoma nem volt, ettől még B. Kozma hírhedten hirtelen haragúnak és kiszámíthatatlannak számított, nem nagyon baszogatta senki, valahogy a múltja átsejlett a mozdulatain, még az igazán öregek is tartottak tőle pár lépés távolságot.

Mi elég gyorsan megtaláltuk a hangot, akár Répával annak idején, ebben komoly szerepet játszott az a tény, hogy cselgáncsoztam és az utolsó évben én is országos bajnok lettem. Ezzel sorstársnak érzett és vele sem kellett vetélkednem. A szkandert kicsit lesajnáló legyintéssel intézte el, és mivel tartottak kicsit tőle, senki nem akarta kideríteni az erejét. Merthogy volt neki, az nyilvánvalóan érződött. Viszont nem is kérkedett vele, ezért szerethető maradt.
Dezső is kedvelte, ezért is volt most megilletődve, ilyennek még sose láttuk. Megfogtuk a karját, hátrébb húztuk, kérdezgettük mi lelte, de csak szitkozódott fennhangon. Petró felállította a stokikat, és bár B. K. még mindig kurvaanyázott, de úgy látszott lassan lenyugszik.
Révült, alkoholban úszó szemekkel meredt maga elé, azt hogy mi bántja, láthatóan képtelen lett volna elmondani.

Vizenyős tekintete mögött a borgőzben fogant illékony gondolatai is összekeveredtek, értelmes mondat nem jött, csak, hogy a kurva anyjukat, rohadjon meg az összes.

Lassan remény ébredt bennünk, hogy csitulnak a hullámok benn.

Ekkor az állat alegység ügyeletes bekiabált, hogy most már elég lesz, fejezd be.

Olaj a tűzre.

B. K. mint egy oroszlán felbőgött, közben megmarkolta magán az inget és egy határozott mozdulattal széttépte elől. Pattogtak a gombok, recsegett az anyag, majd mint valami dühös bika rongyolt ki az ajtón.

– Mit ugatsz, a kurva anyádat? – ordította teli torokból  – Mi a faszt ugatsz, te rohadék?

Nagyon gyors volt.
Ezt az alegység ügyeletes is felmérhette, mert amikor Petróval Zsolt után eredtünk, láttam, hogy bénultan áll, olyan gyorsan közeledik a veszedelem, hogy sokkot kapott.
Zsoltot csak komoly küzdelem árán tudtuk Dezsővel megfékezni, üvöltöttünk az ügyeletesnek, hogy húzzon már a picsába, ne legyen szem előtt, addig nem tudjuk elvinni.
Miután az eltűnt az egyik körletben, még egy darabig küzdöttünk. B. K. teljesen magán kívül hörgött, fröcsögött a nyála, feszült mindene. Valahogy sikerült a körletünk felé terelni, mikor beléptünk már engedett a feszülés, és itt önérzetesen kirántotta a karját a kezünkből. Eddig nem fordult szembe velünk, de ez a mozdulat sejtette, hogy nincs ez messze, ha nem hagyjuk békén.

Leült az ágyára, és akkurátusan letépte a váll-lapjait, szakította vele az ing anyagát, majd az egész inget megszabdalta magán. Hagytuk, úgy látszott ebbe belehiggad, de sajnos nem. Az ing egyik területe nem adta magát könnyen, nem szakadt, és B. K. minden erejét latba vetve küzdött. Már hanyatt feküdt az ágyon, nyögve, lihegve marcangolta magán az ing rongyos cafatját, de az nem adta magát.
Hosszú perceket szenteltek ennek, kisebb pihenőkkel, úgy látszott, B. K. nem adja fel.
És az ing sem.

Közben Petró kisurrant a körletből, mennie kellett szolgálatba. B. K. ittas agyát most lekötötte az ing, nekem nem volt dolgom, figyeltem őket. Aztán az ing engedetlensége felhergelte Zsoltot, hirtelen talpra szökkent és újra szitkozódva szaladt a szekrényéhez. Evvel a lendülettel egy nagy ütéssel áttörte a pozdorja ajtót, rossz volt látni, ahogy a szálkás lyukon keresztül sok helyen megkaristolva húzza ki az öklét.

Nem tudtam, mi jó, ha hagyom, hadd tombolja ki magát, vagy állítsam meg, de aztán amikor ezek után egy jól irányzott rúgással az egész szekrényajtót összezúzta, közbeléptem. Jól látszott, hogy nem végzett, de én azt éreztem ennyi elég volt.
Odaugrottam elkaptam oldalról, úgy, hogy mind a két felkarját a felsőtestéhez szorítottam, ne tudjon védekezni, megemeltem és ledöntöttem az ágyra. Pontosabban ledőltem vele együtt, mert nem akartam elengedni, ugyanis küzdött, tekergett, harapni, rúgni akart, én meg szorítottam, ahogy csak bírtam, és ehhez tényleg minden erőmre szükség volt.
Sokat küzdöttünk, legalább fél óra eltelt ezzel. Igyekeztem szóban csitítgatni, de csak nagyon nehezen ment, néha megpróbált lépre csalni, hogy most már rendben van, hagyjam, de amint lazítottam a szorításon, azonnal dühödten ki akarta tépni magát. Lihegtünk mindketten, eszement ereje volt még így részegen is.

Kérdeztem folyamatosan, hogy mi történt, mesélje el, míg végül belekezdett. Mielőtt szabadságra ment volna, behívta Szadó őrnagy és bejelentette, hogy előléptették tizedessé. Hadarva mondta el, hogy pár hete lett őrvezető, akkor megmondta a tiszteknek, hogy azt akarja, hogy úgy bánjanak vele, mintha nem lenne tisztes, ugyanúgy tegyék szolgálatba, mint eddig. Tekintsék ettől még sima, rang nélküli határőrnek. És a rajparancsnoki megbízatást sem vállalta, hiába hirdették ki már rég a köteléken.

Erre van pofájuk előléptetni! Pár hét alatt másodszor. Nyilván az apja közbenjárása miatt, de ebből már olyan elege van. Az apja mindenhova beletúr, mindenbe belepiszkál. Nincs az életnek olyan területe, amit békén hagyna, és mindent elront körülötte. Soha nem érzi magát szabadnak, az apja rángatja pórázon.

punk44.jpgAzt mondta, hazament, átöltözött punknak újra és elment a haverokhoz. Úgy érezte nem fogadják szívesen, nem is érti miért mondta el nekik, hogy rangja van. A határőrség számukra ugyanolyan ellenség, mint a rendőrség.

Ha sokan lennének a punkok, annyira, hogy zendülést tudnának csinálni, amivel nem boldogul a rendőrség, akkor rájuk küldenék a határőrséget, csak sokkal durvább fegyverekkel, katonai erővel.
És olyanokat küldve ellenük, akiknek az állam már teljesen elvette a szabadságát.

Nem.

Nem szeretik a határőrséget.

Közöttük igyekszik mindegyik elkerülni a katonaságot. Mit kezdjenek egy olyannal, aki katona és abból is határőr? És hogy neki itt rangja lett az nagyon elgondolkodtató.
Sokan nem is tudták, hogy az apja magas rangú katona. Az eleve felveti a megbízhatóság kérdését. És gyanakodtak rá, hogy spicli.

De mint mondta, ezt neki nem említették, mert lehet, hogy nem is így volt, mert lehet, hogy csak ő gondolta, amiatt, hogy olyan furán fogadták, bár lehet, hogy bebeszéli magának.
De míg velük volt, mindig az jutott az eszébe, hogyha a punkok forradalmat csinálnának, neki kellene menni ellenük!

De ekkor már zokogott, folyt a nyála és a taknya a nyakamba.

– Nekem kellene mennem ellenük... érted? Nekem! – hörögte. Tartottam a testét erősen, ahogy rázta a sírás.

– És miért? Te tudod miért?

– Nem tudom – válaszoltam neki fakó hangon.

– Mert mit akar egy punk? Te tudod, mit akar egy punk?

– Nem tudom. – válaszoltam még tompábban.

– Azt hogy hagyják békén, és hadd hallgathassa a zenéjét. Ennyit akar. Azt szeretné, ha a társadalom békén hagyná őket.
Időnként megbicsaklott a hangja a sírástól én meg tartottam erősen.

– Elég jól kinyilvánítják ezt az igényt. Nem is tudják, hogy lehetne jobban, és valamiért az állam nem érti. A punk semmit nem akar elfogadni a társadalomtól. És még kompromisszumra is képes ezért, mert bejár a gyárba, melózik kőműves mellett, kocsikísérőként vagy szakmunkás suliba jár. De ha csövezik és kéreget, akkor sem árt senkinek. A skinheadektől is azt szeretnék a punkok, hogy hagyják békén őket. Csak a skinheadek nehezebben értik meg, azért kell velük verekedni.

Lassan engedni látszott benne a feszülés, enyhítettem én is kicsit a szorításon.

– És amúgy mi bizonyítja a legjobban, hogy nem kell félni tőlük? Te Dvorszky, te tudod, mi bizonyítja a legjobban, hogy nem kell félni tőlük?

– Nem tudom. – reszeltem neki a torkommal.

– Hogy szarnak mindenre. Ha azt csinálnák, amiről énekelnek, itt kő kövön nem maradna. Ha úgy lázadnának, ahogy megéneklik, akkor lángolna az ország. De a punknak elég, ha elénekelheti és hallgathatja. De ezt se engedi neki az állam. Az az állam, amely valószínűleg ide juttatta, mert ők a társadalom marginális rétegének, a peremkerületi, elfeledett proliknak a gyerekei. Jövőkép nélkül. Vagyis dehogy, jól látható jövőképpel. Elmegy szakmunkás suliba, aztán dolgozik a gyárban, és este sör meg Szeszélyes évszakok. Akármit csinál ez az élete, akkor legalább hadd hallgassa, azt amit akar.

Éreztem, hogy gyengül, ahogy a zokogás halk sírásba váltott.

– Tudtad ezt Dvorszky? – suttogta végül.

De nem kellett válaszolnom, mert félrebillent a feje és alvásba ájult.

Mikor a többiek megjöttek szolgálatból már régóta meghitten szuszogtunk.
Méretes röhögés fakadt abból, hogy de nagy a szerelem, de nem cáfoltam, mondtam, hogy nagyon nagy és megvártam míg mindenki elcsendült biztosan, és csak akkor kúsztam ki alóla, hogy nehogy felébredjen.

punk33.jpg

Centi_30.jpg446

 

 

 

Február 28. Szombat

 

Ma elmentem Edithez, az egész délelőttöt együtt töltöttük náluk. Heverésztünk, tévéztünk, zenéket mutogatott, amikkel egyáltalán nem tudtam azonosulni, meg nevetgéltünk. Most azt a taktikát alkalmaztam, hogy nem közeledtem testileg egyáltalán. Ha mellém bújt átkaroltam, de nem volt a mozdulatomban sem gyengédség, sem szeretet, viszont nem volt benne türelmetlenség és erőszakosság sem. Csak átkaroltam és kész. Nem kezdeményeztem a csókolózást, de nem is tértem ki előle. Nem húztam magamhoz és nem akadályoztam meg, ha távolodott.

Nem sokáig bírta.

Mi van velem? Rosszul vagyok? Nem szeretem már? Van valakim? – szegezte nekem a lehetetlenebbnél lehetetlenebb kérdéseket.

Dehogyis. Jól vagyok, szeretem, nincs senkim.

A picsába! Ő kell. Ő kell, csak jobban. Miért olyan nehéz ezt megérteni?

cold_heart.jpgDe nem estem ki a szerepemből, nem voltam elutasító, nem voltam ellenséges, úgy viselkedtem mint egy testvér, távolságtartó voltam, de kifejezetten barátságos.

Viszont belül jéghideg.
Minden idegszálammal azon igyekeztem, hogy az ágyékom hűtve legyen, ezért átfagyasztottam mindent magamban. A csonttá dermesztett elmémből a mellkasomon, a gyémánt keménnyé merevedett szívemen keresztül sugároztam lefelé a borzongató hideget és sikeres voltam.

Nagyon is.

Nemi vágyat nem éreztem tényleg.

De semmi mást sem.

A jégpáncél mögött én tudtam, hogy ő kell, őt akarom, a kérdéseire adott válaszaim mégis üresek voltak, kimondva értéktelenek. Úgy estek ki a számon, mint a jégkockák, hangosan, illetlenül nagyot koppantak a visszafojtott csendbe burkolt reménye padlatán, úgy törtek darabokra, és olvadtak fel semmivé, mintha semmi alapjuk nem lett volna.

Megelégeltem a kérdéseket - elrontok valamit csúnyán, ha nem menekülök el.

Megrendülten figyelte, ahogy felálltam, felvettem a cipőm, a kabátom. Aztán félszeg mosollyal tisztelegtem neki, és sietve kifordultam az ajtón.