Szabadsag-szobor-Budapest-IMG_0297.jpg1988. május 18. -

 

 

 

 

 

Amit én kaptam a blogtól:


A múltkor megírtam, hogy zajlott a blog üzemeltetése.

A másfél év alatt, amíg írtam, nagyon sokszor elképzeltem, hogy fogom befejezni, mi lesz majd a vége, hogyan írom le az érzéseim. Olyan sokszor elképzeltem, hogy ahogy közeledett ez a nap, úgy kezdtem tőle rettegni. Azt akartam, hogy az egyik legjobb írás legyen, ami összefoglal mindent, amit ebben a másfél évben kaptam a katonaságtól és 26 év után a blogtól.
De féltem nekikezdeni.
Az utolsó két hónapra teljesen kifáradtam és azt a vállalásom, hogy mindig lesz három hónapnyi anyag megírva, felrúgtam és egyre kevesebbet és kevesebbet írtam. Emiatt - ahogy kerültek ki a posztok napról napra - egyre kevesebb volt a tárban és félő volt, hogy egyszer elfogy, és nem lesz mit kirakni.
Az utolsó két hónapban nagyon komolyan fenyegetett ez a veszély.
Többször is úgy nézett ki, abbahagyom.

Ha Ági, aki lektorálta az anyagot, nem unszol, nem próbál meg lelket önteni belém, talán fel is adom. Szerettem volna leállni, megállni, kicsit pihenni. De aztán valahogy erőt vettem magamon, mindig megírtam pár posztot, és így végül is május elejére kész voltam, megírtam mindet.
Illetve majdnem mindet.
Aminek viszont nem mertem neki állni, az az utolsó két nap.
Naponta leültem a gép elé, hogy na, most, majd most nekikezdek, de nem tudtam megtenni. Aztán eljött az a hét, amikor a leszerelés volt. A leszerelés vasárnapra esett, én hétfőn éreztem úgy, hogy ha ma nem állok neki, a szombati-vasárnapi befejező posztoknak, akkor soha nem tudom megcsinálni, és az igazi nagy blamázs lett volna, ha az 540 napból 538-at megírok, kettőt nem.
Ezért aznap este hatkor leültem a gép elé és elkezdtem írni. Írtam egész este, egész éjjel, reggel fél hétkor küldtem egy sms-t a főnökömnek, hogy nem tudok aznap dolgozni menni, és végül kedd délelőtt 11 óra körül befejeztem a blogot.

Az utolsó időszak azért is volt kemény, mert mivel ekkor már abban az időben öreg katona voltam, már nem vezettem olyan egzaktul a naplót, nagyon sok mindent kellett fejből rekonstruálni. És ez a rekonstrukció nagyon fárasztó volt.
Bár be kell, valljam, hogy a legjobb része volt ez a blog írásának, ez volt az a plusz hozadék, ami soha, sehogy máskor nem jött volna el, soha nem kaptam volna meg semmiben.
Ugyanis a blog írásával két életem lett.
Az egyikben írtam, amit a másikban prompt megéltem, amit megírtam..
Hihetetlen ajándék, óriási élmény volt ez nekem.
Ugyanis ahhoz, hogy le tudjam írni a dolgokat teljes nyugalom kellett és át kellett transzformálnom magam abba az időbe.

Ez úgy zajlott, hogy először ráhangolódtam a katonaéletre, a történetre, arra az életre. Mindig szekvenciálisan haladtam, hogyha megírtam egy napot, akkor kezdtem a következőt, aztán az azt követőt.
Ha mondjuk meg kellett írnom egy keddi napot, az aznapi történéseket, akkor elolvastam, amit a naplóba beírtam 26 éve arról a napról. Aztán elolvastam az előtte lévő pár napot, mondjuk előző hét keddtől. Ez arra kellett, hogy belekerüljek a sztoriba, lássam a megírni kívánt nap előzményeit a legapróbb részletekre kiterjedően, hogyha volt valami olyan esemény, ami kihathatott a keddre, akkor képben legyek. Például: ugyan nem írtam a naplóba, hogyan éreztem magam, hogy már az x-dik Rövid Ugrást nyomom, de ez pontosan meghatározta a napjaimat, erről tudnom kellett. Vagy, hogy az előző napokban új körletbe költöztem, és bár nem írtam ezt sem a naplóba, de ahogy lassanként összeállt az egységes történet, abból az következik, hogy ezen a kedden zördültem össze a körlettársakkal.
Szóval, hogy az ilyesmik se sikkadjanak el, elolvastam nagyjából egy héttel korábbról a történetet. Ha valami olyan volt, ami még korábbi esemény, de hatással van az aznapi eseményre, akkor azt is újra (ismét egy példa: egy büntetést két hete kaptam, ma jár le). Aztán elolvastam a naplóban a következő egy hétre beírt bejegyzéseket, hogy lássam, hogy van-e később bejegyzés, ezzel a keddi nappal kapcsolatban, volt-e ezen a napon olyan esemény, amit aznap nem, vagy nagyon elnagyoltan, hézagosan írtam le, de később visszautaltam rá. Amikor nagyjából képben voltam a példaként említett keddi napot megelőző és azt követő eseményekkel, akkor a leírt folyamat azt eredményezte, hogy szép lassan kialakult a komplett katonaéletem újra, minden aspektusával, minden apró részletével ismét felelevenedett minden.

Így, amikor ebből a folyamból, az egy hétre előre- és visszaolvasással kiderült minden körülmény, még az akkori alaphangulatom is, akkor újra elolvastam az aznapi naplóbejegyzésem és elkezdtem megélni az aznapot újra.
Becsuktam a szemem, és elgondoltam azon, amit a naplóba leírtam anno. Ott, ahol viszonylag kerek és mélyen bevésődött történetet írtam a naplóba, nem volt olyan nehéz, de ahol csak néhány címszóra hagyatkoztam az keményebb volt.

Például ez állt a naplóban:
"Délután 1-en.
Együtt voltunk Répával, rengeteget hülyültünk. 10-kor kilógtunk, elmentünk Répához, néztük az előadást a Lidóban, futottunk rendőrök elől a Blahán, találkoztunk Bodával, majdnem felszedtünk három csajt, csak kevés volt az idő, mert Répa reggel szoliba ment."
Ebből a néhány mondatból, valamint az előzményekből, utózmányokból visszatértek az emlékek és így lett belőle ez a poszt:
rejtőjenő

Naplóm_október.jpg


Mivel ez egy nagyon mélyen belém égett sztori, ezt könnyűszerrel megírtam. Miközben írtam, éreztem minden apróságot, láttam minden részletet, és mielőtt leírtam volna, csukott szemmel újra átéltem. És írás közben pedig mondatonként minden elemét újra.

Voltak olyan napok, amikor nem volt ennyire olvasmányos élményanyag.
Például egy ilyen: "Du. F1-en, megbuktam Szilasinál."
Ilyenkor kellett nagyon az előzményeket elolvasni, hogy a leírt történetből eszembe jusson, mi volt még aznap. Ráadásul, ez így olyan mint valami kód, de becsuktam a szemem és elkezdtem a leírtakat dekódolni.
Délután vagyok szolgálatban, ilyenkor mindig tudom, hogy milyen évszak van, a történetből kiderült,  meg sokszor nagyjából az is, hogy milyen idő volt.  Ez az előző napokból kiderülhet.
F1, vagyis Ferihegy 1-en voltam, erre beugrik a reptér, az odavezető út, a szolgálati helyek, a beton felfestései, a külföldi gépek, a kutató ügyelet kis faépülete, annak a kicsit dohos szagnak az emléke, ami benn fogadott mindig. Mindezt úgy el tudtam képzelni, hogy bármely részébe képzeltem magam, körbe tudtam forogni, meg tudtam érinteni a reptéri lépcsőket, láttam a többi katonát távol, a szolgálati helyeken. Pusztán csak hagynom kellett az agyam dolgozni, hagytam hadd élje ki magát, hadd építsen fel mindent, hadd teremtse meg azt a világot nekem.

Leírtam, hogy megbuktam Szilasinál.
Általában szolgálati hely elhagyással szoktam megbukni, mondjuk kutyával eltűnök hátul a bozótosban, vagy hogy ciházok, de az előző, és a következő napokból kiderülhetett, esetleg pár nap múlva, a kihallgatásra rendeléskor leírtam, miért buktam meg, ezért kellett mindig az későbbi bejegyzéseket is elolvasnom.
Aztán beugrik Szilasi alakja, ahogy lecsesz, elkezdem mozgatni a térben, elkezdem önmagam is mozgatni a térben, és ha szó szerint nem is tudom már, hogy akkor Szilasi pontosan mit mondott, a stílus eszembe jut, már tudom is írni. Emlékszem a reakcióimra, előjönnek reflexszerűen az akkori érzéseim, reakcióim, tehát amikor épp dühös voltam a történetben, akkor azt dühösen írtam, ha nyegle és szemtelen, akkor ezt így éltem meg újra és írtam le.

Gyakorlatilag másfél évre visszakaptam a 26 évvel ezelőtti önmagam és újra tejfelesszájú kiskatona lettem.

Nagyon sok mindenre ma már nem úgy reagálnék, ahogy akkor tettem, nagyon sok mindenben finomodtam. De mindig hagytam magam a régi reflexek szerint működni, hagytam, hogy a kis hülye Dvorszky határőr ugyanolyan kis hülye legyen, mint akkor, hogy ne igyekezzem szépíteni, logikusabbá tenni az akkori viselkedésem, hanem hagyjam, hadd csinálja megint ugyanúgy.
Ezáltal gyakorlatilag az egész olyan lett, mintha pszichiáterhez jártam volna terápiára, mert nagyon sok minden kiderült számomra magamról. Az is, amiben megváltoztam és az is, amiben nem.
Sőt, nagyon sok mostani jellembeli tulajdonságomnak fedeztem fel a katonaságkori önmagamban az eredetét, a kezdetét, a kiindulópontját.
Félelmetesen sokat változtam és egyben félelmetesen keveset.
Döbbenetes volt erre ráeszmélni.
Annyira beszívott mindez, hogy sokszor, mint valami szenvedélybeteg, rohantam haza és igyekeztem ebbe az álomszerű, mégis teljesen valóságos történetbe belekerülni, szinte többet éltem ott a múltban, mint a jelenben.
Iszonyatosan élveztem, de borzalmasan le is szívott, fárasztott.
Leginkább az alvásból csíptem le időt, ez is egy idő után kimerített, ezért volt, hogy a vége felé úgy éreztem feladom. Nem azt akartam feladni, hogy ne létezzek ebben a világban, hanem hogy időre, napi rendszerességgel kelljen írnom.
De szerencsére sikerült végigcsinálnom

Ha eszembe jut az a Piramis szám, hogy "Ha volna két életem...", akkor úgy érzem, a világ legboldogabb embere vagyok, mert nekem megvolt, végigcsináltam másfél évig még egy életet.
Két életem volt.
Az egyik ismétlés ugyan, de van olyan film amit az ember bármennyiszer ismétlik, meg tudja nézni.

Rettentően szórakoztatott és jól esett, hogy az a korai Dvorszky Tamás, akit én majdnem elfelejtettem - a Dvorszky határőr - mennyire szélsőséges tud lenni, mennyire sorjás, mennyire nem nyomja még a sok társadalmi konvenció, mennyire szabad volt a felnőtthöz képest, holott igazából nem állíthatom, hogy végül teljes mértékben idomultam volna.
Sok harcot már nem vív meg az ember. Már sok minden nem fontos annyira.
De nagyon is fontos volt a küzdelem anno, nagyon is élt abban az időben amikor még harcokat vívott, amikor a fiatalság, mint elpusztíthatatlan erő dolgozott benne. Amikor még tűz és kérlelhetetlenség volt benne.
Amikor logikátlanság és a hülyeséghez való feltétlen ragaszkodás is benne volt.
Újra a fiatalkori önmagam lehettem másfél évig.
Felbecsülhetetlen ajándék.
Nem akarok túlzottan pátosszal teli befejezést, de nagyon kellett ehhez Ági, aki támogatott, kellett Árpi, aki belerángatott ebbe, és kellettetek Ti, olvasók.
Köszönöm nektek ezt az ajándékot, ezt az időgépet.
vissza.jpgÉs biztosíthatok mindenkit, hogy nincs leírva egyetlen érzés sem, egyetlen rezdülés sem, amit ne éltem volna meg újra, a düh, a tehetetlenség, a félelem, a bajtársak szeretete, a vad ellenállás, a búcsú, az efelett érzett fájdalom, mind-mind valódi, éreztem és átéreztem mindet.
Sokszor kacagva, sokszor az idegességtől remegve írtam, de sokszor könnyezve merengtem a semmibe a leírt sorok felett. Volt, hogy rázott a zokogás - például amikor megöltem a csigát, mert azt most sem értem, miért tettem-, sok esetben úgy felzaklatott, amit megéltem újra, hogy negyedórákat töltöttem egész testemben remegve, míg újra neki tudtam kezdeni az írásnak.
És az utolsó napok, a leszerelés megírása azért is esett nehezemre, mert nekem újra le kellett szerelnem, el kellett engednem a fiatalkoromat, hagynom kellett kilépni az életemből mindent, amit az utóbbi másfél év adott, és újból ugyanazt éreztem, mint anno, hogy vége, hogy soha többet, hogy mindez megint eltűnik. Azon az éjszakán, amikor leírtam az utolsó napot, végigkönnyeztem az egészet.
Fura élmény ezt 40 feletti férfiként megélni.
Hogy most fáj igazán, ami 26 éve múlt el és hogy most fáj igazán, mert megint elmúlik.


De azt hiszem életem egyik legszebb élménye volt ez. Az írás, az alkotás, a dupla élet, hogy felnőtt fejjel követhettem végig a katonakori önmagam életét.
És mivel valóban megéltem mindent, azt állítom, hogy a Magyar Népköztársaság legeslegutolsó sorállományú katonája voltam, vonultam 2012. november 26-án, szereltem 2014. május 18-án.
Rögtön másnap 26 évvel idősebb lettem, de az utóbbi másfél évben én sorkatona voltam az Átkosban.
Döbbenetes élmény.
Ha lenne Isten, hálát adnék neki.

 

 

Szabadsag-szobor-Budapest-IMG_0297.jpg

1988. május 18. -

 

 

 

 

 

 

Azt is kérdeztétek, hogy hogyan zajlott technikailag a blog üzemeltetése. Először hadd mondjam el, hogy hogyan készült.

Azt írtam már, hogy a blog egy naplóból készült, amely egy kis zsebnaptár volt. Nagyjából 5-6 évvel a leszerelés után a kezembe került, belelapoztam és sorban jöttek elő az emlékek. Úgy éreztem, hogy értékes és fontos történetek ezek, és azt is láttam, hogy kezd a benne lévő írás egy kicsit elmaszatolódni, ezért úgy határoztam, hogy a szöveget átgépeltem egy word file-ba, és közben egy-egy fontosabb sztorit kicsit bővebben írok le.
Miközben ezt megtettem, az volt az érzésem, hogy ebből könyvet, vagy legalábbis valami hosszabb írást kellene csinálnom, ezért elkezdtem a bevonulás napjától szekvenciálisan megírni. Nem tartott sokáig a lelkesedés, mert a soproni alapkiképzés és az adyligeti szakácskiképzés végéig jutottam, durván két, két és fél hónapig. Ezután abbahagytam kb. 15-18 évre.

shakespierre.jpg

Korábban is írogattam, már az általános iskola alsó tagozatában, negyedikben mondta a magyar tanárnő a szüleimnek, hogy néha olyan a fogalmazásaimat olvasni, mintha Örkény egyperceseit olvasná. Ez nyilván túlzás volt, legalábbis egy kicsit, de mindenesetre utána azért amennyire lehetett Anyuék támogattak, főleg Apám, aki maga is írogatott, bár a legtöbbször persze a fióknak ő is, de mindig élvezettel tette.

Én lusta dög vagyok, akkor írtam, ha jött az ihlet, de nem vittem túlzásba. Azért persze, amikor született valami, azzal körbekilincseltem Apámnál, Anyunál, a barátaimnál. Időmként felmerült, hogy nincs-e még valami. Ilyenkor rendre a katonasztoris torzót adtam oda, aminek az elején nagyon jól szórakozott mindenki, a többivel kapcsolatban meg mindig megkaptam, hogy ezt megérné befejezni. Mivel tudtam, hogy iszonyú sok munka lenne, nem csináltam.

Időközben betöltöttem a 40. születésnapom és Budaházy Árpi barátom meglepett egy nagyon kedves ajándékkal. Az addigi írásaimat csokorba szedve, magánkiadásban készített egy könyvet nekem. Kb. 50 darab készült, ezeket az azt követő évek alatt szétosztogattam a barátaimnak.
Árpi is olvasta a katonatörténetem, és az utóbbi években folyamatosan rágta a fülem, hogy fejezzem, be, sőt, mivel kiadónál dolgozik, egységesítette a kéziratot, mindenhol legyenek dátumok, stb. Ezt is hosszú időre betettem a fiókba.
Aztán pár éve eszébe jutott a blog ötlete.
Neki.
Kiadóként rálátott az írott kultúra aktuális trendjeire és úgy gondolta, hogy ezt a történetet blog formában kellene megjelentetni. Minden évben rákérdezett, hogy mikor is vonultam. Sokszor nem is értettem a kérdést amikor pár hétig nem beszéltünk és ezzel hívott fel, majd amikor megtudta, elköszönt. Igyekezett észben tartani, de évekig lecsúsztunk róla, mindig akkor kérdezte legközelebb, amikor már nem lehetett úgy elindítani a blogot, hogy aznap induljon, amikor vonultam.
Aztán 2012-ben pont időben, nyár közepén, majd a végén, aztán szeptember elején mondta, hogy szerinte idén el kéne kapni a november 26.-át.
Indítsunk blogot!
Én meg, talán, hogy szabaduljak ettől a nyomástól, rábólintottam.
Persze eltököltem az időt, de Árpi nyaggatott, hogy írjam akkor, kezdjem összeszedni a gondolataim. Én annyit csináltam, hogy elkezdtem átolvasni, ami ismét elég szórakoztatónak bizonyult, de lassan haladtam.
Aztán nagyjából egy hónappal az indulás előtt beültünk valami helyre, előkapta a laptopot és mondta, hogy most beregisztráljuk a blogot, nem menekülök. Hiába mondtam, hogy de még nem is gondolkodtam azon, mi legyen a neve, hol legyen, hogy nézzen ki. Nem tágított. Legyen a blog.hu, mert az az Indexé, mondjak gyorsan fejből valamit, ami hamisítatlanul katonai szleng, és akkor mondtam ki, hogy hát, esetleg surranó.
Oké, mondta, már be is lett regisztrálva, surrano.blog.hu.

Kérdezgetett, és a válaszaimból kialakította a blog felületét, a leírását, ilyeneket.
Igazából ő talált ki mindent.
Ő mondta, hogy kell egy Dvorszky határőr avatar a facebookon, kell oda kép, gyorsan létrehoztuk azt is, és ahogy ezt csináltuk elkapott a lendület. A következő napokat azzal töltöttem, hogy valami fajta arculatot alakítottam ki, ismerkedni kezdtem a blogmotorral, az admin felülettel, mind a blog.hu-n, mind a facebookon. Próbaposztolások, a kettő összehangolása, és az időzítések kitapasztalása következett. Mivel HTML programozáshoz nem értek, olyan messzire ezzel nem jutottam, de az, ahogy most is látszik a blog, úgy elkészültem.
Csak tartalom nem nagyon volt.

Fel lehet tölteni a blogba a posztokat előre, és beidőzíteni, hogy meghatározott időpontban, automatikusan jelenjen meg. Így elkezdtem feltöltögetni ami megvolt, vagyis az első két hónapot.
Éreztem, hogy jobb lenne, ha nem a bevonulással kezdődne, mert az egyik hangsúlyos dolog a katonaságommal kapcsolatban az volt, hogy az épp akkor induló kapcsolatomba rondított, és elég hirtelen, amikor a két határőrtiszt megjelent. Úgy gondoltam ezt megírom.
Megírtam, azt gondoltam klassz lett, feltöltöttem ezt is, hogy majd pár nappal az indulás előtt ki tudjam posztolni. Megmutattam akinek csak tudtam, és rettentő büszke voltam, hogy megint írok, és hogy milyen fasza kis fél oldalt ütöttem össze pár óra alatt.

Aztán, ahogy közeledett az indulás napja - amit amúgy alig vártam - nagyon izgatott voltam, és ezen az izgatottságon néha átsejlett, hogy alig van anyagom, kevés lesz ez az előbbi fél oldal. Aztán muszáj volt nekiállnom a történeteket kifejteni, megírni napi novellákká. A piszkozat eleje, ha nem is volt megírva, de kicsit jobban ki volt részletezve, és minél tovább haladt a történet az időben, úgy csökkent a korábban kimunkált anyag. De amelyik ki is volt dolgozva, azért átírni át kellett, hozzátoldani, kiegészíteni.

Ez egész jól ment, emiatt tehát nem idegeskedtem. Elvégre nagyjából három hónapot készre csináltam.

Aznap, amikor eljött a napja, hogy az előzménysztori kikerüljön a netre, újból összeültünk Árpival és együtt indítottuk útjára ezt az első posztot. Rögtön utána szétküldtük kettőnk ismerőseinek a facebookon, és míg befejeztük a sörözést már több, mint 100 lájkolója volt, kaptam több elismerést, biztatást, és rettentő jól esett.

Az első napot már egyedül posztoltam, akkor még azzal az elképzeléssel, hogy egy nagyobb sztorit több részre bontva, naponta többször teszek ki, de a látogatottsági adatok azt mutatták, ez nem lesz jó, mert pl. többen olvasták a délben kitett részt, mint a reggelit. Azt éreztem, nem jó, ha összefüggő történetet szétszabdalok. Mindenesetre árgus szemekkel néztem, hogy hogyan nő  a posztokat megtekintők száma.
Sok ismerősöm írta, hogy nagyon klassz, de jó, hogy nekikezdtem, nem is tudták, hogy írok, végig fogják olvasni, mindig tudták, hogy van bennem tehetség stb. Fürödtem benne, és még napokkal később is, és csak néha villant be, hogy az előre feltöltött 90 megírt nap borzalmasan kevés a teljes 540 naphoz képest.
Az egész egy kedves kis viccnek látszott, valahogy úgy voltam vele, hogy ebben a rózsaszín kádban, amiben naponta dicsérgetnek, egész jól elvagyok.

A 10. napon, egy amúgy nem is annyira érdekes poszt, kikerült az Index címlapjára, a blogketrecbe.
Aznap 6900 lapletöltést eredményezett, rengeteg kommentet és kommentelőt hozott.
Úsztam a boldogságban, fogadtam a gratulációkat, úgy éreztem ebben az állapotban akarok élni.

Aztán a 20. napot kihagytam. Arra nem volt semmilyen érdemleges sztori, ami pedig lett volna, azt úgy éreztem nem kell megírni. Csakhogy jöttek a zúgolódó kommentek, hogy mi történt, mi van, mit lazsálok.
És ekkor döbbentem meg, hogy igen, eddig lazsáltam, úgy tettem, mintha mindent megtettem volna és nem lenne dolgom. De ekkor felismertem, hogy basszus, engem olvasnak, várják, örülnek a posztoknak, és hiányzik, ha nincs.
Ekkor nyílalt belém először a felelősség. Nincs mese, ezt végig kell csinálni, nem hagyhatom abba.
Ahogy Blazsejdoki mondta is ezt a sztorit hallva, hogy ezt is el akartam kummantani.
Igen, el akartam.
De kiderült, hogy nem lehet.

Így belevetettem magam, és akkor rááldoztam a karácsonyt, a szilvesztert, és 2013 januárját úgy kezdtem el, hogy megvolt újra a három hónap előre megírva, bestokizva a blogba, élesítésre várva.
Akkor megfogadtam, hogy soha nem hagyom, hogy 3 hónapnál kevesebb anyag legyen feltöltve előre, mert ha bármi történik és nem tudok írni, ennyi előnyöm van.


Véleményezésre a blog indulása előtt is átküldtem az elkészült írásokat egy kedves barátnőmnek, Áginak. Eleinte, csak úgy barátilag javítgatta és változtatásokat is javasolt, de ahogy elindult a posztok igazi tömegtermelése, úgy vonódott bele mindinkább és lett a blog lektora, tulajdonképpen szinte társszerző.
Iszonyú sok munkát fektetett bele ő is, gyakorlatilag a rendes munkája mellett, majdhogynem másodállásként végezte. Ellenőrizte, javította a helyesírást, kiszűrte a logikátlanságokat, javította stilisztikailag, és értékelte az anyagokat olyan szempontból, hogy olyanoknak, akik nem voltak katonák,  esetleg nőknek mennyire befogadható, és ilyen szempontból is javasolt módosításokat.

Ha ő nem segít, nem tudom végigcsinálni, vagy ha igen, akkor sokkal gyengébb minőségben, tele hibákkal.

Kialakult egy megszokott munkamódszer, amivel dolgoztunk. Én megírtam egy posztot egy sima word szövegként. Ha úgy éreztem, nagyon jól sikerült, akkor átküldtem Áginak, hogy csak a hangulatát véleményezze, hogy gördülékeny-e, mennyire fogyasztható. Ilyenkor nem javított csak értékelt, de ez sok energiát elvett tőle, igyekeztem ezzel külön nem terhelni.
Mert amúgy a folyamat úgy nézett ki,  hogy folyamatosan írtam a posztokat, és amint kész voltam egy havi adaggal, elkezdtem feltölteni a blogba, külön mindegyiket egy-egy posztként megszerkesztgetni, beleillesztve a kis centit, a napok számát majd végül időzíteni.

A Blog.hu blogmotorja borzalmasan nehézkes, ez is rengeteg idő, így egy idő után, amikor kezdett a körmömre égni az egész, Ági ezt a feladatot is átvállalta.
A következő lépés volt, hogy amint Ági felpakolta a teljesen nyers anyagot, én egyenként átolvastam újra, amilyen hibát észrevettem javítottam, megformáztam, címet adtam. Aztán Ági elolvasta, de inkább kielemezte, szavanként, hogy minden hibát kiszűrjön, javaslatokat tett bele, ami nem volt egyértelmű ott rákérdezett, javasolt.
Majd én újból átolvastam, Ági javaslatai alapján átdolgoztam az anyagot, majd képet kerestem bele.

A kép jellemzően a facebook-os vevőcsalogató volt, mert hamar kiderült, hogy többen kattintanak a képre, mintha csak szöveg van, ezért igyekeztem olyan képet betenni, ami meghökkentő, mégis valami asszociációs játék mentén kapcsolódik a poszt tartalmához. Néha egy-egy kép megkeresése órákig eltartott, főleg akkor, ha határozott elképzelésem volt, mit akarok megtalálni. Ha csak hagytam az agyam csapongani, akkor a poszt jellemző szavaira, szituációira rákeresve nézegettem a képtalálatokat, és néha nagyon gyorsan és nagyon klassz képekre bukkantam. Mindenesetre roppant időigényes volt ez is.
A jellemző részekre betettem linkeket. Sokszor csak az érzés volt meg, hogy na, kellene egy ide passzoló link, de hogy az mikor, melyikben jelent meg, azt nem mindig tudtam. A nyers anyagban meg kellett keresni, aztán a blogban és utána tudtam csak belinkelni.
Bár a vége felé már szinte minden posztnak fejből nyomtam a címét és a tartalmát. Ha jött egy poszt, ahova be kellett tenni mondjuk Szilasi főtörzsről egy linket, szinte pontosan tudtam, melyik nap, milyen című posztjában van, nagyjából melyik részén.
Amúgy a még vázlat szinten lévő poszt címe az élesítéskor megváltozott, így az olyan linkek, amik egy korábbi, de még nem publikált posztra mutattak, azok az éles anyagban nem működtek (szar a blogmotor), így a linkeket folyamatosan karban kellett tartani.
Ha volt címe, volt kép, akkor én késznek gondoltam, de még Ági, miután a javaslatai alapján módosítottam, még egyszer elolvasta és javítgatott, aztán a poszt pihent a tárban, amíg el nem jött a nap, hogy beélesedett.
De ilyenkor előző este még elolvastam én is és Ági is. Ha hetekig nem néztem meg egy posztot, akkor a kihagyás miatt egy kicsit idegenebb lett a szöveg, vagyis tudtam úgy olvasni, mintha valaki másnak az írása lett volna, és így az utolsó este jobban észrevettem az apró hibákat és nyilván így volt vele Ági is.
Az utolsó este lehetett a linkeket helyre tenni, ugyanis én sokszor hivatkoztam az előző napra, de az előző napi posztot csak akkor lehetett helyesen működő linkkel ellátni, amikor az már publikálva lett. Majd másnap reggel, amikor a poszt megjelent, Ági újból elolvasta, javítgatta ha kellett, mesélte, hogy a linkeket sokszor ilyenkor is újra be kellett állítani.
Én benn a munkahelyemen, valamikor 9 és 10 óra közt tettem ki a facebook-ra, de előtte még egyszer elolvastam és javítottam, hogyha kellett.
Külön jelzésrendszert alakítottunk ki,  hogy jelezni tudjuk egymásnak, melyik poszt, milyen fázisban van.
Mivel naponta jelentek ezek meg, naponta ugráltunk az időben, mert én miközben írtam és néha küldtem Áginak az éles poszthoz képest jövőbeni, nagyjából három hónappal későbbi történeteket, mindig olvastuk az aznapit, a korábban megjelenteket a linkek miatt, a két időpont közt a javítandókat.
Ági azt mondja, hogy egyszer muszáj lesz elolvasni az egészet, hogy időben összeálljon neki, mi mikor történt.

Árpinak panaszkodtam egyszer, nagyjából egy hónappal a blog indulása után, amikor már fel tudtam mérni, hogy milyen eszement munka vár rám a következő 17-ben, hogy jól belesétáltam a csapdájába, és hogy ügyesen csinálta, mert eddig egy levél gyógyszert képtelen voltam beszedni, annyira nem bírtam a rendszerességet, most meg másfél évre újra bevonultam.

Viszont rendszer lett, olyannyira, hogy folyamatosan figyeltem az olvasottságot, elemeztem, hogy milyen nemű, korú olvasók nézik meg (facebook-on), melyik nap, melyik napszakjában olvassák többen.
Szinte a rabja lettem, miközben a szabadságról írtam.

 

Ezek voltak a blog készítésének körülményei, de amit a blog adott az ennél sokkal több. Mindemellett, hogy tényleg sokan olvastatok, és nagyon sok értékes komment érkezett, ami nekem hihetetlen adomány volt, az az írás maga. Erről kicsit bővebben a következő posztban egy hét múlva.

 

 

 

 

 

süti beállítások módosítása