Centi_30.jpg314

 

 

 

Július 10. Péntek

Délelőtt berendeltek kihallgatásra. Szadó őrnagy, Szilasi törzsőrmester és Koltay zászlós ült a szobában. Szigorú arccal nézték, míg bejöttem és tisztelegtem. Kezdett melegem lenni.

– Na Dvorszky határőr, mi is van a pedáns renddel? – kérdezte Szadó.

Nem szólaltam meg, mert csak azt tudtam volna, mondani, hogy ott van kinn a kutyakonyhán. Szadó folytatta.

– Koltay zászlós, állítása szerint tegnap nem ezt tapasztalta.

Most jelentőségteljes csend következett, így megtörtem.

– Jelentem, tegnap a zászlós elvtárs több éppen zajló munkafolyamat közben járt ott, amik elvégzése látszólag rendetlenségnek hat. Amennyiben a mai kutyakonyhás váltótársam nem jelentette, hogy rendetlenség lenne, akkor azt gondolom, este mindent a legnagyobb rendben hagytam ott.

– Dvorszky, ne magyarázzon, magának a nap minden percében rendet kell tartania a kutyakonyhán! Megértette?

– Jelentem igen!

– Na és mi a helyzet a karnissal?

Na bassza meg, mi legyen? Nem mondhatom, hogy leszereltem. Viszont Szilasi pár napja még látta.

Tehát pár napja még volt.

Most meg nincs.

Eltűnt.

De Szilasi erélytelen fajankó, Koltaytól kell inkább félnem. Ha azt mondom, pár napja még volt karnis, most meg nincs, de nem mondom meg, hogy én szedtem le, akkor a többieket fogják gyanúsítani.

– Jelentem én úgy emlékszem, nem volt függöny.

Koltay felhorkant.

– Nem függöny, maga szerencsétlen! Karnis!

– Jelentem, függöny nélkül én nem figyelek fel egy karnisra, nem tudok róla.

Szilasi idegesen felpattant.

– Pár napja még az ujjam is végighúztam rajta! Nekem ne hazudozzon itt!

Figyelnem kellett, hogy ne remegjen se a hangom, se a szemhéjam, mert a gyomrom erősen rezonált.

– Jelentem, múltkor épp a kutyák ételét főztem, el se tudtam mozdulni mellőle, keverni kellett. Az ujjára emlékszem, a karnisra nem, azt gondoltam az ablakkeret volt koszos aznap. Nem akartam megkockáztatni, hogy anyagi kár keletkezzen abból, hogy leég a tészta. Arra kellett figyelnem. Utána viszont letakarítottam az ablakkeretet, nem figyeltem fel karnisra.

– Mondja Dvorszky, maga szerint én hallucinálok?

Megint nem mondtam semmit, de az orra alá dörgöltem volna, hogy nem az első eset, múltkor sem emlékezett pontosan.

– Na jó, utánajárunk ennek a dolognak. – legyintett lemondóan Szadó őrnagy – Van valami hozzáfűzni valója?

– Jelentem két póráz egyelőre leltárban van, de nincs a kutyakonyhán…

Nem tudtam befejezni, Koltaynak szikrát vetett a szeme. Nyilván azért, mert tegnap csak tehetetlenségében hozta el őket, értelmes oka nem volt.

– Ne azokra legyen gondja, eléggé benne van a slamasztikában ezek nélkül is! Lelépni!

 

Aztán behívták Németh Gyurit a rajparancsnokomat. Mikor visszatért a körletbe, kérdezgették a többiek mi volt. Ő gyanakodva méregetett.

– Valami karnis hiányzik, tudsz te erről valamit?

Németh Gyuri szinte sose volt a kutyakonyhára beosztva, ő nyilván nem emlékezett a karnisra, vagyis nem tudta megerősíteni, hogy volt-e olyan. De hát sose volt.

– Koltayék rajtam is keresték, de nem tudom, ti emlékeztek függönyre?

Körbenéztem, már mindenki gyanakodva figyelt.

– Nem függöny, karnis. Azt mondja a Szilasi, hogy pár napja ellenőrizte és tiszta kosz volt a teteje.

Legyintettem.

– ÁÁÁáá, a Szilasi hova nem képzel koszt?

Kisebb röhögés keringőzött, majd Gyuri annyit mondott:

– Karnisra én se emlékeztem, de azt mondták volt, most meg nincs a helyén.

– Akkor szerintem sose volt. – legyintettem újra.

Gyuri sokat sejtetően somolygott.

– Ezt mondtam nekik én is.

Szögi úr felült az ágyban.

– Mit csináltál vele, Dvorszky?

Elvigyorodtam magam.

– Sose volt.

Nagy röhögés támadt a körletben, Szögi úr felkiáltott:

– Némá!! Miből lesz a cserebogár! Dvorszky, nagy franc vagy!

 

10-től Ferihegy 2-re tettek éjszakás kutya nélküli szolgálatba.

Már megint totális áramszünet volt, semmilyen irányból nem jött fény, Budapest hatalmas vakfoltként rejtőzött az éjsötétben.

A sötétség, úgy nézem, illetve hallom, a hangot is elnyeli, mert olyan csend telepedet körém, hogy azt hittem, megállt az élet.

De teljesen, ahogy a Csipkerózsikában.

Éjfél felé valahogy rájöttek, hogy rájuk nem vonatkozik az áramszünet és mégis megjelentek a csillagok.

Ettől kirajzolódott nem messze Molnár Csabi alakja.

Amúgy töksötét volt, nem láthat messzebbről minket senki. Tehát elgyalogoltam hozzá. Ez szigorúan tilos. „Összeállni” nem lehet, az az egyik főbűn. Mert olyankor csökken a figyelem és ezt az egyet tökéletesen látják a tisztek. És nyilván csökken, mert valóban elterelődik, és beszélgetéssel az idő is felgyorsítható.

És nemcsak, hogy csökkent a figyelmünk, hanem olyan dolgokat műveltünk, amivel minden elemi szabályt áthágtunk.

Molnár nagyon megörült nekem, rögtön kellemes beszélgetés alakult ki. Átrágtuk, hogy ki mit gondol a TU-134-es és TU-154-es gépekről, valóban át tudják-e lépni a hangsebességet? Azt mondják, hogy mindkettő átalakítható katonai szállító- illetve bombázógéppé. A sebességet egy kar elmozgatásával adagolja a pilóta, és van egy teljesen pőrén kialakított stift, amit ha kihúz az ember, akkor hátra lehet húzni a kart, hogy a gép elérje a hangsebességet. Olyan töhötöm, olyan bumfordi gépek, hogy ezt igen nehéz elképzelnem. Meg hogy veszélyes bombázó tudna lenni, azt se nagyon tudom elhinni.

De orosz, és azok majdhogynem kávéfőzővel vitték fel Gagarint az űrbe.

Ki tudja? Lehet, hogy bombázó.

– Voltál már rajtuk? – kérdezte egyszer csak Molnár.

– Fenn a gépen? Nem, dehogy! Nem még.

– Gyere nézzük meg! Tudod, hogy kell kinyitni? – bökött az ajtó felé.

Nem, ez nekem eszembe se jutott, – döbbentem rá – nem figyeltem meg. Ennyit tesz, hogy míg én a konyhán voltam, ő már itt járőrözött. Tényleg kopasz vagyok.

 tu154kicsi.jpg

Felgyalogoltunk a lépcsőn és fenn szédülni kezdtem.

Nem a magasságtól, hanem a helyzetem, a világbeli elhelyezkedésem miatt. Olyan lépcsőn mentem fel, miről nincs visszaút. Eddig is követtem el vétségeket, de mindig a természetes szükségleteim kielégítése okán tettem, például leültem, ettem, pihentem.

De most szánt szándékkal teszek olyat, amit szigorúan tilos.

És nagyon tetszett.

Le tudtam nézni az őrhelyemre, a reptér betonjára, ami most kezd kirajzolódni, látszik a széle, a vége, nem pedig egy sima horizont, mint lentről. Innen minden lekicsinyelhető, még az a szopás is, hogy ezen a helyen vagyunk rabosítva.

Megfigyeltem, ahogy Csabi kinyitja az ajtót és nagy levegőt véve beléptem egy TU-154-es gépbe. Sötét volt benn, de hozzászokott a szemem, ahogy az üléssor felé meredtem. Beljebb léptem, letettem a géppisztolyt valamelyik székre, és végiggyalogoltam a sorok között. Minden támlát végigsimítottam, lassan húzva a kezem a szöveten, aztán visszafele jövet leültem középtájt. A közlekedő folyosóhoz legközelebb esőbe. Végignéztem a támlák közt előre, Molnár is széttárt karokkal ült az első sorban, szinte feküdt. Kihúzódtam az ablakhoz, feltoltam a napellenzőt és kinéztem a feketeségbe. Azt éreztem Szibéria felett repülök.

Alattam a néptelen táj, végtelen távolságok és én ebben a végtelenségben céllal, határozott elképzeléssel utazok egy ismert végállomás felé. Nagyon szeretnék repülni majd. Úgy, hogy tudom, hogy hova megyek, mondjuk Tokióba vagy Bangkokba. Hogy amikor beszállok, már pontosan tudjam, hogy a földgolyó egy másik szegletében fogok kiszállni és ez az én akaratomból történik. Hogy tudom, mit csinálok ott, miért megyek oda, tájékozott vagyok, ismerek elméletben egy olyan világot, amit otthon nem tapasztalhatok meg. És megérkezés után tudom egy csomó dologról, hogy hogyan működik, a finomságokat pedig ott a helyszínen kitapasztalom. Megismerem.

És úgy jövök vissza, hogy miközben Pesten élek, pontos képem van egy 6000 kilométerre lévő város utcáiról, tudom, hogy melyik sarkon van jó fagyi.

Igen, akarok utazni egy ilyenben, amikor tényleg repül.

Ülök-e majd valaha repülő gépen?

 

Előrementem Molnárhoz.

– Ezt ki tudod nyitni? – mutattam a pilótafülke felé. Elvigyorodott, hogyne tudná.

Pár pillanat múlva feltárult egy ipari űrhajó fedélzete. Műszerek, kapcsolók, karok kétségbeejtően nagyszámú csoportja, mind vastag, kazánzöld pléhlemezbe, durván csavarozva. Meglepett, hogy ezt vezetik azok a jól öltözött elegáns pilóták. Valahogy a kertésznadrág és fül mögé dugott ácsceruza jobban illett volna ide. De az a tudás, ami ennek a működtetéséhez egy pilótának, egy embernek kell, az lenyűgözött. Milyen ész, milyen agy, milyen memória kell ehhez? Micsoda bátorság kell ahhoz a merészséghez, hogy más emberek életét a saját önbizalmam kezébe tegyem? A saját képességeimbe vetett hitembe? Mekkora teherbíró képessége lehet az ezzel járó felelősség viseléséhez? Két-három zseni tudását is kevésnek tartottam volna, pedig az első és másod pilóták közül mindegyik képes önállóan elvezetni. Felmérhetetlen csúcsteljesítmény.

tu154fulke2.jpg

Ezért elhatároztam, hogy elkezdem megszerezni ezt a tudást és hirtelen meghúztam egy kart.

Molnár megdermedt, figyeltük a műszereket.

Nem történt semmi.

Elfordítottam egy másik kart.

Semmi.

Molnár is megnyomott valami gombot majd vadul, aztán röhögve kapcsolgattunk, nyomogattunk mindent, amit értünk. „Ki meri még azt is megnyomni” versenyt játszottunk.

– Na de azt a pirosat, tuti nem mered! Baszki! Elforgattad? Na akkor ezt nézd, ezt megnyomom!

Egyre haladtunk a főkapcsoló kinézetű karok felé.

Semmire nem volt reakció.

Egymás elől kapkodtuk a csemegének ígérkező kallantyúkat, aztán amelyiket egyszerre értük el azt egymásnak feszülve akartuk elorozni, tologattuk messzebb a másik kezét, hogy végre mi magunk valahogy el tudjuk fordítani, kiabáltunk egymásnak, röhögtünk, amíg ki nem fáradtunk.

– Jó! Jó, elég, állj! Vége! Állj meg.

Visszahuppantunk a pilótaülésekbe, még rázott kicsit a röhögés mindkettőnket, aztán lassan elcsitultunk.

– Te! Vissza kéne állítani!

–ÚÚhhbbaszdmeg! De hogy?

– Nem tudom. Melyiket nyomtad meg először?

– Honnan a fenéből tudjam?

– Hogy találtad ki, hogy melyiket?

– Nem találtam ki, elfordítottam.

– Kapcsoló volt, vagy valami kar?

– Nem tudom, nem emlékszem, nem arra figyeltem!

– Akkor mi a faszra, baszki? Valahogy vegyük sorra! Nekem azt hiszem ez volt az első. Nem tudom. Ez lett volna a második? Ááá basszus ez nem fog menni, remélem, ha ráadják a gyújtást, nem száll neki egyből az irányítótoronynak.

– Nem is arra áll az orra!

– Az tök mindegy. A kormányt eltekergetted?

– Nem. Azt még nem.

 

– Nem is mozdul.

– Hogy-hogy? Én ki tudtam húzni.

– Hogyan? Kifele?

– Hát magam felé…

– Ja igen. És történt valami?

– Nem tudom, olyan mintha valami nagyon ellen tartana. Nézd már meg hátul. A szárny felett nézz ki az ablakon. Hátha valami látszik.

 

– Na van valami? Most forgatom balra is. Mondjuk alig megy. Látsz valamit? Nem emelkedett meg valami a szárnyon?

– Kurva sötét van, nem tudom. Most csinálsz valamit?

– Persze! Ezeket a pedálokat nyomkodom. Ha lenyomom az egyiket, feljön a másik.

– Tényleg? Mindjárt kipróbálom.

– Várj még! Látsz valamit?

– Semmit. Te nem lesz ebből baj?

– Tudsz repülőgépet vezetni?

– Honnan tudnék?

– Nem fogsz tudni felszállni?

– Nem.

– Akkor meg mi baj lenne?

– Na ja. Te! Ezeket a pedálokat én egyszerre be tudom, nyomni. Ja, de mintha most besüllyedt volna a kormány.

– Igen, tényleg, ha erősen nyomom, bemegy mind a két pedál. De ha a kormányt megtartod keményen, akkor nem megy be. Nézd!

– Aha, tényleg.

– Na és ez mit bizonyít?

– Bizonyít? Tudja a faszom. Azt, hogy fingom nincs, hogy működik.

– Azért jó, hogy az egész áramtalanítva van.

– Nemtom, fülledt a levegő, húzzunk le innen.

– Húzzunk.

 tu154fulke.jpg

– Te! Melyik a te géppisztolyod?

– A jobb oldali.

– Milyen jobboldali?

– Hát bejöttem, befordultam és letettem jobbra egy ülésre.

– Nem. Oda én tettem.

– Ne csináld. Akkor melyik az enyém? Tudod a számát?

– Minek?

– A géppisztolynak, baszdmeg!

– Van száma?

– Úgy osztották ki.

– Ja valami rémlik, kurva régen volt.

– Nekem, amikor szakács voltam mindig keresni kellett. Szám alapján.

– És nem emlékszel?

– Miért látod?

– Nem. Kurva sötét van. Azt se tudom, hol keressem.

– Én meg nem emlékszem.

– És most mi legyen?

– Amikor megkaptam magamra állítottam a szíját.

– Ja, én is.

– Akkor egyszerű, én vékony vagyok, te meg kövér.

– Anyád picsája a kövér!

– Jó, de nagyobb vagy, vedd csak azt fel a hátadra. Szorít? Mert ez nekem kurva nagy.

– Szorít.

– Mert kövér vagy.

– Anyád picsája a kövér!

– Na, add ide a fegyverem!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr815303081

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Rollende Landstrasse 2013.07.10. 08:56:51

Már ne is haragudj, a hülyeség ebben a részben Hrabal-i méreteket öltött. Vagy üvegtigrisit. Á, erre nincs mérték!

Na most akkor kövér vagy?

Oldm4n 2013.07.10. 10:17:24

@Rollende Landstrasse: Nem. A másik a kövér.

Határőr, erre nem is lehet mit mondani! Ezért helyszínen lövik főbe! :D

johnibyg 2013.07.10. 10:47:46

Haynau kint Kőszegen hasonlóért a laktanyapekát is felakasztotta volna, ha kiderül. Kíváncsi vagyok a holnapi részre :-)

estván 2013.07.10. 13:40:08

Jaj. Haynau már itt is kísért? :)

BigJoe 2013.07.10. 15:00:44

ítélet: kötéláltaligolyó

Dvorszky határőr 2013.07.11. 12:56:47

Sikerült megúsznom ezt is. :))

hungarisztan 2013.07.17. 11:48:44

A Kistuskót (134-est) valóban bombázógép alapokra építették, és igen sok navigátort képeztek rajta (bizonyos alváltozatain) bombázótisztnek.
(A navigátor orrkúpba száműzése is ilyen bombázó ősökre utal – úgy kell bemászni a két pilóta között; nem a klausztrofóbiások munkahelye, az már egyszer bizonyos!)

A kormányszervek amúgy (már ha azóta még nem képezted ki magad :o)) úgy működnek, hogy van

1) a szarvkormány, amit jobbra-balra lehet tekergetni, ezzel állítod a csűrőlapokat, melyek a szárny végén ellenkező irányba (egyik föl, másik le) térnek ki, ezáltal az áramlásba helyezett gépen hossztengely körüli forgatónyomatékot okoznak – azaz a gép orsózó mozgásáért (a bedöntésért) felelnek;

2) a kormányoszlop, melyet előre-hátra lehet húzni-tolni, ezzel a vízszintes vezérsíkon lévő magassági kormányt lehet állítani, ha előre tolod, lefittyed, a kereszttengely körül létrejövő forgatónyomaték miatt a gép leadja az orrát, ha magad fele húzod, akkor a magassági kormány felülete felágaskodik, a gép emeli az orrát (egy bizonyos határhelyzetig, ott átesik és megint leadja az orrát :o)), korszerűbb gépek továbbá tudnak olyat, hogy figyelmeztető jelleggel berázzák a kormányoszlopot, ha átesésközeli sebességben van a gép (az átesési sebi állásszögfüggő is);

3) az oldalkormány, amit a pedálokkal irányítanak, ez a függőleges vezérsíkon helyezkedik el, és a gép harmadik (az előző kettőre merőleges) tengelye körüli forgatónyomaték-viszonyokba dumál bele. (Mondhatnánk, hogy függőleges tengely körüli forgatónyomaték, de a gép nem mindig függőlegesen repül, ezért ez csak vízszintes repülésben lenne igaz.) A pedálokra két további funkciót is rá lehet pakolni, nevezetesen az orrfutó-kormányzást és a fékezést (ha a lábujjad hegyével nyomod a kormányt, akkor olyan, mintha fékpedálokat nyomnál, ha a talpad aljával, akkor csak kormányzol). Az orrfutó-kormányzást sok gépen külön kormánnyal oldják meg.

Azért ilyen bonyi a kormányzás, mert a repülőgép (ellentétben az autóval) nem 2D-ben kanyarodik, hanem 3D-ben fordul. Mindhárom tengelye körül egyszerre és megfelelő mértékben kell elmozdulnia ahhoz, hogy az erők egyensúlya harmonikus maradjon, az utas a fedélzeten a szokásos 1G körüli terhelést érezze, valamint a felszolgált narancslé ne csorogjon az ölébe fordulózás közben sem. :o) Ha csak az oldalkormánnyal fordulóznánk, akkor a gép „farolna”, de alapvetően megőrizné az eredeti haladási irányát (másfele nézne, mint amerre haladna), ha csak a csűrőt használná, akkor bedőlne, de a bedöntés irányába elkezdene lefele csúszni, míg a magassági kormány a gép orrának szinten tartásában játszik szerepet, s melyhez a fordulóban megváltozott légerők kompenzálása miatt szintén hozzá kell nyúlni. Míg az egyenes repülést kábé 3 perc alatt el lehet sajátítani, a helyes, csúszásmentes fordulózást elég sokat kell gyakorolni (és akkor a gonosz turbulenciákról még szót sem ejtettünk). (Érdekesség, hogy minél szűkebb fordulót végez valaki, annál inkább felcserélődnek a kormányok szerepei – de ez műrepülésen kívül nemigen szokott előfordulni problémaként – ha meg igen, akkor már rég rossz!) :o)

Az meg, hogy a kormányok nem mozdulnak, vagy csak nehezen, az több dolognak is köszönhető: egyfelől hidraulika által mozgatott alkatrészekről van szó, hiszen nagy sebességnél iszonyatosan nagy erők ébrednek a kormányfelületeken, ezekhez nem árt némi szervó-rásegítés. Másfelől bizonyos dolgok (például az orrfutókormányzás) mechanikai kényszerkapcsolatban is vannak egymással, azt meg ugyebár ismeri mindenki, mennyire nehéz szervó nélküli autó kerekét álló helyzetben elcsavarni – na most ez szorzandó a repülőgép orrfutójára vetülő tömegével... Nem csoda, ha nem tudtátok mozgatni.
Harmadrészt a nyűgözőhelyen, pláne várható vagy fennálló erős szél, vihar esetén a kormányfelületeket mechanikusan rögzítik, hogy ne csapkodjanak, ill. ne termeljenek olyan felhajtóerőt, aminek következtében (különösen a kisebb gépek) akár fel is borulhatnak. Hiszen a repülőgép úgy van tervezve, hogy X csomó sebességnél már repül – az neki tök mindegy, hogy ő halad az álló közegben, vagy a közeg áramlik körülötte; a relatív sebességkülönbség (ill. a szárnyprofil körül kialakuló nyomáskülönbség) hozza létre az emelőerőt, adott esetben tehát egy „felszállósebességű” szembeszél akár álló helyzetben is megemelné a gépet.)

Szóval a hiba háromszorosan sem bennetek volt, hogy nem tudtátok megmozdítani a kormányszerveket! :o)

Ez az utolsó mondat olyan szép kétértelmű lett, de itt és most kivételesen nem keresendő benne politika... :o)

Dvorszky határőr 2013.07.17. 13:28:38

@hungarisztan: :)) Ezzel a tudással szerintem egy eltérített Solyom Airlines géppel szerintem belerepülhetek bárkinek az elefántcsont tornyába.

És ez most nem az utolsó mondatodról jutott eszembe. :)))

hungarisztan 2013.07.18. 11:06:24

Ezzel a tudással azért még ne repülj senki elefántcsonttornyába! :o)

Amúgy azt el is felejtettem mondani, hogy mi a helyzet a hangsebesség elérésével. Nos, azt nem elérni kihívás, hanem túlélni! :o) Leginkább azért, mert hangsebi környékén a leszakadó hanghullámoktól olyan rezonanciák lépnek fel, amelyek nemes egyszerűséggel pár másodperc alatt darabokra szedik a gépet. A kezdeti próbálkozók nagyon nagy számban hullottak le emiatt, és később is az az út tűnt járhatónak, hogy a repülőgép a hangkúpon belül maradjon – ezért deltaszárnyúak a szuperszonikus vadászgépek. (A hangkúp az a kúp alakú zóna, aminek a palástján a saját hangját lehagyó hangforrás hanghullámai terjednek.)

A Nagytuskó (154-es) például egy kifejezetten gyors gép volt, a mai jellemző kb. 850-900 km/h-s poroszkálásra simán rádobott +50-80 km/h-t. Nyilván ennek megvolt az ára fogyasztásban, károsanyag-kibocsátásban, zajban, komforthiányban, de akkoriban (a világnak ezen a felén) ezek nemigen számítottak.
Az olyan tényezők viszont, mint a keskeny törzs, az erősen hátranyilazott szárny, az igen jó áramvonalazottság, a mai szemmel nézve is igen kecses forma, az aerodinamikailag nagyon jó repülési tulajdonságok mind-mind a nagy utazósebességet szolgálták.
Átléphette-e a hangsebit? Zuhanórepülésbe nyomva simán. Túlélhette-? Kizárt. Erre nem volt méretezve.

(Tudandó, hogy a hangsebi a magassággal változik, azaz ami a tengerszinten 1225 km/h, az 35000 lábon már csak 1060 km/h körül van. Ebből könnyen deriválható, hogy a Nagytuskó max. utazója Mach 0,90 körül volt, ha nagyon kellett, akkor talán 0,94-be bele lehetett még hajszolni önerőből, ennél följebb aligha – de nem is igen érdemes kóstolgatni a határokat, mert pillanatok alatt el lehet érni a biztonságos sebesség végét, elég hozzá egy kis lejtmenetben való gyorsulás vagy nagysebességű széllökés szemből. Amúgy – csak a megnyugtatás végett – minden gép fedélzetén van olyan nagysebességű sebességmérő, ami Mach-ban mér, és azért természetesen nem olyan egyszerű a 0,87-ről rágyorsulni az 1-re, szóval aggodalomra semmi ok.)
süti beállítások módosítása