Centi_30.jpg314

 

 

 

Július 10. Péntek

Délelőtt berendeltek kihallgatásra. Szadó őrnagy, Szilasi törzsőrmester és Koltay zászlós ült a szobában. Szigorú arccal nézték, míg bejöttem és tisztelegtem. Kezdett melegem lenni.

– Na Dvorszky határőr, mi is van a pedáns renddel? – kérdezte Szadó.

Nem szólaltam meg, mert csak azt tudtam volna, mondani, hogy ott van kinn a kutyakonyhán. Szadó folytatta.

– Koltay zászlós, állítása szerint tegnap nem ezt tapasztalta.

Most jelentőségteljes csend következett, így megtörtem.

– Jelentem, tegnap a zászlós elvtárs több éppen zajló munkafolyamat közben járt ott, amik elvégzése látszólag rendetlenségnek hat. Amennyiben a mai kutyakonyhás váltótársam nem jelentette, hogy rendetlenség lenne, akkor azt gondolom, este mindent a legnagyobb rendben hagytam ott.

– Dvorszky, ne magyarázzon, magának a nap minden percében rendet kell tartania a kutyakonyhán! Megértette?

– Jelentem igen!

– Na és mi a helyzet a karnissal?

Na bassza meg, mi legyen? Nem mondhatom, hogy leszereltem. Viszont Szilasi pár napja még látta.

Tehát pár napja még volt.

Most meg nincs.

Eltűnt.

De Szilasi erélytelen fajankó, Koltaytól kell inkább félnem. Ha azt mondom, pár napja még volt karnis, most meg nincs, de nem mondom meg, hogy én szedtem le, akkor a többieket fogják gyanúsítani.

– Jelentem én úgy emlékszem, nem volt függöny.

Koltay felhorkant.

– Nem függöny, maga szerencsétlen! Karnis!

– Jelentem, függöny nélkül én nem figyelek fel egy karnisra, nem tudok róla.

Szilasi idegesen felpattant.

– Pár napja még az ujjam is végighúztam rajta! Nekem ne hazudozzon itt!

Figyelnem kellett, hogy ne remegjen se a hangom, se a szemhéjam, mert a gyomrom erősen rezonált.

– Jelentem, múltkor épp a kutyák ételét főztem, el se tudtam mozdulni mellőle, keverni kellett. Az ujjára emlékszem, a karnisra nem, azt gondoltam az ablakkeret volt koszos aznap. Nem akartam megkockáztatni, hogy anyagi kár keletkezzen abból, hogy leég a tészta. Arra kellett figyelnem. Utána viszont letakarítottam az ablakkeretet, nem figyeltem fel karnisra.

– Mondja Dvorszky, maga szerint én hallucinálok?

Megint nem mondtam semmit, de az orra alá dörgöltem volna, hogy nem az első eset, múltkor sem emlékezett pontosan.

– Na jó, utánajárunk ennek a dolognak. – legyintett lemondóan Szadó őrnagy – Van valami hozzáfűzni valója?

– Jelentem két póráz egyelőre leltárban van, de nincs a kutyakonyhán…

Nem tudtam befejezni, Koltaynak szikrát vetett a szeme. Nyilván azért, mert tegnap csak tehetetlenségében hozta el őket, értelmes oka nem volt.

– Ne azokra legyen gondja, eléggé benne van a slamasztikában ezek nélkül is! Lelépni!

 

Aztán behívták Németh Gyurit a rajparancsnokomat. Mikor visszatért a körletbe, kérdezgették a többiek mi volt. Ő gyanakodva méregetett.

– Valami karnis hiányzik, tudsz te erről valamit?

Németh Gyuri szinte sose volt a kutyakonyhára beosztva, ő nyilván nem emlékezett a karnisra, vagyis nem tudta megerősíteni, hogy volt-e olyan. De hát sose volt.

– Koltayék rajtam is keresték, de nem tudom, ti emlékeztek függönyre?

Körbenéztem, már mindenki gyanakodva figyelt.

– Nem függöny, karnis. Azt mondja a Szilasi, hogy pár napja ellenőrizte és tiszta kosz volt a teteje.

Legyintettem.

– ÁÁÁáá, a Szilasi hova nem képzel koszt?

Kisebb röhögés keringőzött, majd Gyuri annyit mondott:

– Karnisra én se emlékeztem, de azt mondták volt, most meg nincs a helyén.

– Akkor szerintem sose volt. – legyintettem újra.

Gyuri sokat sejtetően somolygott.

– Ezt mondtam nekik én is.

Szögi úr felült az ágyban.

– Mit csináltál vele, Dvorszky?

Elvigyorodtam magam.

– Sose volt.

Nagy röhögés támadt a körletben, Szögi úr felkiáltott:

– Némá!! Miből lesz a cserebogár! Dvorszky, nagy franc vagy!

 

10-től Ferihegy 2-re tettek éjszakás kutya nélküli szolgálatba.

Már megint totális áramszünet volt, semmilyen irányból nem jött fény, Budapest hatalmas vakfoltként rejtőzött az éjsötétben.

A sötétség, úgy nézem, illetve hallom, a hangot is elnyeli, mert olyan csend telepedet körém, hogy azt hittem, megállt az élet.

De teljesen, ahogy a Csipkerózsikában.

Éjfél felé valahogy rájöttek, hogy rájuk nem vonatkozik az áramszünet és mégis megjelentek a csillagok.

Ettől kirajzolódott nem messze Molnár Csabi alakja.

Amúgy töksötét volt, nem láthat messzebbről minket senki. Tehát elgyalogoltam hozzá. Ez szigorúan tilos. „Összeállni” nem lehet, az az egyik főbűn. Mert olyankor csökken a figyelem és ezt az egyet tökéletesen látják a tisztek. És nyilván csökken, mert valóban elterelődik, és beszélgetéssel az idő is felgyorsítható.

És nemcsak, hogy csökkent a figyelmünk, hanem olyan dolgokat műveltünk, amivel minden elemi szabályt áthágtunk.

Molnár nagyon megörült nekem, rögtön kellemes beszélgetés alakult ki. Átrágtuk, hogy ki mit gondol a TU-134-es és TU-154-es gépekről, valóban át tudják-e lépni a hangsebességet? Azt mondják, hogy mindkettő átalakítható katonai szállító- illetve bombázógéppé. A sebességet egy kar elmozgatásával adagolja a pilóta, és van egy teljesen pőrén kialakított stift, amit ha kihúz az ember, akkor hátra lehet húzni a kart, hogy a gép elérje a hangsebességet. Olyan töhötöm, olyan bumfordi gépek, hogy ezt igen nehéz elképzelnem. Meg hogy veszélyes bombázó tudna lenni, azt se nagyon tudom elhinni.

De orosz, és azok majdhogynem kávéfőzővel vitték fel Gagarint az űrbe.

Ki tudja? Lehet, hogy bombázó.

– Voltál már rajtuk? – kérdezte egyszer csak Molnár.

– Fenn a gépen? Nem, dehogy! Nem még.

– Gyere nézzük meg! Tudod, hogy kell kinyitni? – bökött az ajtó felé.

Nem, ez nekem eszembe se jutott, – döbbentem rá – nem figyeltem meg. Ennyit tesz, hogy míg én a konyhán voltam, ő már itt járőrözött. Tényleg kopasz vagyok.

 tu154kicsi.jpg

Felgyalogoltunk a lépcsőn és fenn szédülni kezdtem.

Nem a magasságtól, hanem a helyzetem, a világbeli elhelyezkedésem miatt. Olyan lépcsőn mentem fel, miről nincs visszaút. Eddig is követtem el vétségeket, de mindig a természetes szükségleteim kielégítése okán tettem, például leültem, ettem, pihentem.

De most szánt szándékkal teszek olyat, amit szigorúan tilos.

És nagyon tetszett.

Le tudtam nézni az őrhelyemre, a reptér betonjára, ami most kezd kirajzolódni, látszik a széle, a vége, nem pedig egy sima horizont, mint lentről. Innen minden lekicsinyelhető, még az a szopás is, hogy ezen a helyen vagyunk rabosítva.

Megfigyeltem, ahogy Csabi kinyitja az ajtót és nagy levegőt véve beléptem egy TU-154-es gépbe. Sötét volt benn, de hozzászokott a szemem, ahogy az üléssor felé meredtem. Beljebb léptem, letettem a géppisztolyt valamelyik székre, és végiggyalogoltam a sorok között. Minden támlát végigsimítottam, lassan húzva a kezem a szöveten, aztán visszafele jövet leültem középtájt. A közlekedő folyosóhoz legközelebb esőbe. Végignéztem a támlák közt előre, Molnár is széttárt karokkal ült az első sorban, szinte feküdt. Kihúzódtam az ablakhoz, feltoltam a napellenzőt és kinéztem a feketeségbe. Azt éreztem Szibéria felett repülök.

Alattam a néptelen táj, végtelen távolságok és én ebben a végtelenségben céllal, határozott elképzeléssel utazok egy ismert végállomás felé. Nagyon szeretnék repülni majd. Úgy, hogy tudom, hogy hova megyek, mondjuk Tokióba vagy Bangkokba. Hogy amikor beszállok, már pontosan tudjam, hogy a földgolyó egy másik szegletében fogok kiszállni és ez az én akaratomból történik. Hogy tudom, mit csinálok ott, miért megyek oda, tájékozott vagyok, ismerek elméletben egy olyan világot, amit otthon nem tapasztalhatok meg. És megérkezés után tudom egy csomó dologról, hogy hogyan működik, a finomságokat pedig ott a helyszínen kitapasztalom. Megismerem.

És úgy jövök vissza, hogy miközben Pesten élek, pontos képem van egy 6000 kilométerre lévő város utcáiról, tudom, hogy melyik sarkon van jó fagyi.

Igen, akarok utazni egy ilyenben, amikor tényleg repül.

Ülök-e majd valaha repülő gépen?

 

Előrementem Molnárhoz.

– Ezt ki tudod nyitni? – mutattam a pilótafülke felé. Elvigyorodott, hogyne tudná.

Pár pillanat múlva feltárult egy ipari űrhajó fedélzete. Műszerek, kapcsolók, karok kétségbeejtően nagyszámú csoportja, mind vastag, kazánzöld pléhlemezbe, durván csavarozva. Meglepett, hogy ezt vezetik azok a jól öltözött elegáns pilóták. Valahogy a kertésznadrág és fül mögé dugott ácsceruza jobban illett volna ide. De az a tudás, ami ennek a működtetéséhez egy pilótának, egy embernek kell, az lenyűgözött. Milyen ész, milyen agy, milyen memória kell ehhez? Micsoda bátorság kell ahhoz a merészséghez, hogy más emberek életét a saját önbizalmam kezébe tegyem? A saját képességeimbe vetett hitembe? Mekkora teherbíró képessége lehet az ezzel járó felelősség viseléséhez? Két-három zseni tudását is kevésnek tartottam volna, pedig az első és másod pilóták közül mindegyik képes önállóan elvezetni. Felmérhetetlen csúcsteljesítmény.

tu154fulke2.jpg

Ezért elhatároztam, hogy elkezdem megszerezni ezt a tudást és hirtelen meghúztam egy kart.

Molnár megdermedt, figyeltük a műszereket.

Nem történt semmi.

Elfordítottam egy másik kart.

Semmi.

Molnár is megnyomott valami gombot majd vadul, aztán röhögve kapcsolgattunk, nyomogattunk mindent, amit értünk. „Ki meri még azt is megnyomni” versenyt játszottunk.

– Na de azt a pirosat, tuti nem mered! Baszki! Elforgattad? Na akkor ezt nézd, ezt megnyomom!

Egyre haladtunk a főkapcsoló kinézetű karok felé.

Semmire nem volt reakció.

Egymás elől kapkodtuk a csemegének ígérkező kallantyúkat, aztán amelyiket egyszerre értük el azt egymásnak feszülve akartuk elorozni, tologattuk messzebb a másik kezét, hogy végre mi magunk valahogy el tudjuk fordítani, kiabáltunk egymásnak, röhögtünk, amíg ki nem fáradtunk.

– Jó! Jó, elég, állj! Vége! Állj meg.

Visszahuppantunk a pilótaülésekbe, még rázott kicsit a röhögés mindkettőnket, aztán lassan elcsitultunk.

– Te! Vissza kéne állítani!

–ÚÚhhbbaszdmeg! De hogy?

– Nem tudom. Melyiket nyomtad meg először?

– Honnan a fenéből tudjam?

– Hogy találtad ki, hogy melyiket?

– Nem találtam ki, elfordítottam.

– Kapcsoló volt, vagy valami kar?

– Nem tudom, nem emlékszem, nem arra figyeltem!

– Akkor mi a faszra, baszki? Valahogy vegyük sorra! Nekem azt hiszem ez volt az első. Nem tudom. Ez lett volna a második? Ááá basszus ez nem fog menni, remélem, ha ráadják a gyújtást, nem száll neki egyből az irányítótoronynak.

– Nem is arra áll az orra!

– Az tök mindegy. A kormányt eltekergetted?

– Nem. Azt még nem.

 

– Nem is mozdul.

– Hogy-hogy? Én ki tudtam húzni.

– Hogyan? Kifele?

– Hát magam felé…

– Ja igen. És történt valami?

– Nem tudom, olyan mintha valami nagyon ellen tartana. Nézd már meg hátul. A szárny felett nézz ki az ablakon. Hátha valami látszik.

 

– Na van valami? Most forgatom balra is. Mondjuk alig megy. Látsz valamit? Nem emelkedett meg valami a szárnyon?

– Kurva sötét van, nem tudom. Most csinálsz valamit?

– Persze! Ezeket a pedálokat nyomkodom. Ha lenyomom az egyiket, feljön a másik.

– Tényleg? Mindjárt kipróbálom.

– Várj még! Látsz valamit?

– Semmit. Te nem lesz ebből baj?

– Tudsz repülőgépet vezetni?

– Honnan tudnék?

– Nem fogsz tudni felszállni?

– Nem.

– Akkor meg mi baj lenne?

– Na ja. Te! Ezeket a pedálokat én egyszerre be tudom, nyomni. Ja, de mintha most besüllyedt volna a kormány.

– Igen, tényleg, ha erősen nyomom, bemegy mind a két pedál. De ha a kormányt megtartod keményen, akkor nem megy be. Nézd!

– Aha, tényleg.

– Na és ez mit bizonyít?

– Bizonyít? Tudja a faszom. Azt, hogy fingom nincs, hogy működik.

– Azért jó, hogy az egész áramtalanítva van.

– Nemtom, fülledt a levegő, húzzunk le innen.

– Húzzunk.

 tu154fulke.jpg

– Te! Melyik a te géppisztolyod?

– A jobb oldali.

– Milyen jobboldali?

– Hát bejöttem, befordultam és letettem jobbra egy ülésre.

– Nem. Oda én tettem.

– Ne csináld. Akkor melyik az enyém? Tudod a számát?

– Minek?

– A géppisztolynak, baszdmeg!

– Van száma?

– Úgy osztották ki.

– Ja valami rémlik, kurva régen volt.

– Nekem, amikor szakács voltam mindig keresni kellett. Szám alapján.

– És nem emlékszel?

– Miért látod?

– Nem. Kurva sötét van. Azt se tudom, hol keressem.

– Én meg nem emlékszem.

– És most mi legyen?

– Amikor megkaptam magamra állítottam a szíját.

– Ja, én is.

– Akkor egyszerű, én vékony vagyok, te meg kövér.

– Anyád picsája a kövér!

– Jó, de nagyobb vagy, vedd csak azt fel a hátadra. Szorít? Mert ez nekem kurva nagy.

– Szorít.

– Mert kövér vagy.

– Anyád picsája a kövér!

– Na, add ide a fegyverem!

 

Centi_30.jpg423

 

 

 

Március 23. Hétfő


Este összevesztem az Edittel. Azt kifogásolta, hogy keveset írok neki. Azt is mondhatnánk, hogy semmit.
Nem ezt mondta, finomabban fogalmazott, kevesli.
Hát igen. Tényleg nem írok neki. Egy ideje egyáltalán. Az általa megcímzett rózsaszín borítékot és a micimackós levélpapírt, amit az első szabadságom alatt adott, hogy abba küldjem el a leveleim, legalább egy hónapja elő sem vettem.
Igazából rá se bírok nézni.
Sopronból, Adyligetről még sokat írtam neki, de az első otthon töltött nap után egyre inkább kiderült, hogy mélységes mély a szakadék a kinti világ és az itteni közt és ez levelezéssel sem tölthető fel.

Amiről itt írnék az kinn neki nem jelent sokat és még annyit se ért belőle, önsajnálattal teli massza lenne; amit meg ő küld, a szerelmünkről, meg a vele történt eseményekről, számomra teljesen idegen. Idegesítenek azok az ügyek, amiket problémának tart. Megalázottnak érzi magát, mondja, mert az osztályfőnök - a jónak mondott dolgozatából - nem azt a részt olvasta fel a többieknek, amit ő abból szeretett volna és amikor ő szóban akarta ezt kifejteni, a tanár a felénél félbeszakította és leültette.

Így még nem tapostak a lelkivilágába.

Mondjam el neki, hogy milyen az, amikor nem leültetnek, hanem üvöltve lefektetnek a sárba, meg milyen íze van a birkaszarnak? Hogy milyen teljesen kiszolgáltatva lenni? Vagy azt, hogy mikkel viccelődünk benn?

Nem szólalok meg, vagy inkább csak közhelyeket mondok. Ő kiborul, hogy semmit nem értek, hogy semmi emberi érzés, semmi empátia nincs bennem, pedig ha tudnám, mit élt át!

Úgy éreztem magam, mint Gyula bá.
Akiről amúgy sosem derült ki, mit érzett.

Apu gyerekkori barátjának a szülei voltak Gyula bá és Jutka néni. Majdhogynem nagyszülők voltak számunkra, nyaranta náluk voltunk heteket. Imádták a kutyákat, volt is nekik sok, jellemzően boxerek. Mi meg az öcséimmel rettegtünk tőlük. Be kellet zárni őket a kennelbe ha ott voltunk. Őrjöngtek, amikor minket láttak. De ha véletlen kiszabadultak, vagy elfeledve, hogy nincsenek elzárva, kiszaladtunk az udvarra és összetalálkoztunk velük, azon kívül, hogy össze-vissza nyaltak és vakargatni kellett őket, nem csináltak semmi rosszat velünk. Akkor félelmetesnek hatott az, amiről ma tudom, hogy csak határtalan öröm volt.

Jutka néni, mint egy igazi nagymama, a kívánságainkat leste egész nap, amíg Gyula bá haza nem jött a munkából. Mert onnantól csendnek kellett lennie.

Gyula bá 9 évet töltött szovjet munkatáborban Szibériában. Onnantól ő is csendben volt.
Széles erős testalkatú öreg volt, hatalmas érdes kezekkel. Amikor megjött a munkából, leült az ágyra és nézett maga elé. Így ette meg az ételt is, amit Jutka néni behozott neki a konyhából. Bármit mondott neki Jutka néni, bólintott, a hangját nagyon ritkán hallottam. Féltem tőle, de nagyon szerettem.

gulag.jpg

Nekünk Gyula bácsi volt, és alig vártam, hogy én is úgy hívhassam, ahogy a szüleim, Gyula bá-nak.
Közel sose mentem hozzá, csak néha az ajtóban állva néztem, ahogy eszik. Őt nem zavarta, talán észre se vett, vagy ha igen, kicsit felhúzta a szemhéját. Rideg volt, egyenes és sziklaszilárd.
És mégis melegség vonta be.

Egyszer-egyszer, amikor kedves akart lenni és mondott valamit és talán a fejünket is megsimogatta, annyira nem illett hozzá, hogy miniszoknyában se mutatott volna furcsábban. De mégis valahogy jóságosnak tűnt, az ezernyi barázda, ami beszántotta az arcát, nem marconának mutatta. A Télapót képzeltem ilyennek. Amikor csak révedt maga elé, úgy láttam, gondolkodik, és nagyon szerettem volna tudni, mi jár a fejében.
Sosem derült ki.

Meg sem mertem magamtól közelíteni, de mindig lenyűgözött, hogy mennyire furcsa, mennyire magának való. Néztem azt a hatalmas hátat, azokat az erős karokat és azt éreztem ilyen akarok lenni, ilyen rettenthetetlen.
Azt, hogy mit tett vele a 9 év kényszemunka, csak most kezdem sejteni, de hogy egy szót sem tudott mondani róla az ittenieknek, azt most már tökéletesen értettem. Milyen mesze áll az, hogy az a nyavalyás zöldséges csak becsempézett néhány szottyadt paradicsomot a zacskóba attól, hogy kegyetlen hidegben, hosszú éhezés alatt minden kenyérmorzsáért szinte ölni tudna az ember.
Leírhatatlan, elmondhatatlan.


Én most éhezem és fázom, ahogy anno Gyula bá. Ő nem beszélt erről, és nekem is nehezemre esik.
Átmostak, kilúgoztak.
Katona lettem a kurva életbe!
Háborúból, hadifogságból hazatért veterán. A katonaságot nem tudom kitisztítani magamból, amikor hazajövök, még akkor sem, amikor Edittel vagyok.
Ezt érdekes módon csak Buksi kutya tudta egyszer.

Ha meg benn vagyok a laktanyában, minden impulzus kintről - legyen az akár egy szerelmes levél Edittől - felfoghatatlan, valóságtól elrugaszkodott.
A valóság, a rémisztő valóság az az, hogy ide tartozom, a laktanyába, az egyáltalán nem kedvelt társaim közé, semmilyen más valóság nincs, minden egyéb csak zavar, kizökkent. Álmodom a kinti életről, de tevőlegesen nem tudok részt venni benne, levelet is nehezemre esik írni.

Úgy tudom majd végigcsinálni, ha teljesen a részévé válok, és megismerem azokat a kiskapukat, amikkel bent tudok nagyobb szabadságot élvezni. Olvastam régebben A 290-es számú auschwitzi fogoly című könyvet. Egy lengyel zsidó srácról szól, aki úgy tölt el 5 évet a haláltáborban, ahova 290-edikként érkezik, hogy pontosan ismeri az írt és íratlan szabályokat. Ezt teszem majd én is.

Tutu-Project.jpgHallgatom Editet, aki szabályszerűen lecsesz. Bólogatok, mint Gyula bá. De enyhülök is egy kicsit. Megcsókolom, ez segít valamit.

Turbékolni kezd. Dörgölőzik.

– Jaj úgy hiányzol! – mondja elcsukló hangon. Miniszoknyában van, le se veszem a szemem a lábáról.

– Te is. – válaszolom, mint Gyula bá miniszoknyában. Összeöltöztünk.

– Szeretlek Tamás!

– Én is.

– Áá, ezt csak rámondod! Nem is figyelsz rám. Szeretsz te engem?

– Én is.

Most megint kiabál, vagy mi.
Ma sem fektetem le.

Délelőtt kibékültünk. Megmondtam neki, hogy szeretem. Igen, civil ruhában ennek van egy minimális realitása.

Átöltöztem a kimenő ruhámba, a buszmegállóban összefutottam Totyival. Általános iskolai osztálytársam, akkori barátom. A középiskola elsodort minket egy kicsit egymástól, de meglepően gyorsan felvesszük a ritmust. Most volt sorozáson, kicsit meg van ijedve, hogy behívják. Jelentkezett egyetemre, talán amiatt nem viszik, vagy csak majd rövidebb időre.
– Milyen amúgy? – kérdezi.
– Szar. – kezdem, de amíg jön a buszom kifejezetten jót beszélgetünk, képben vagyok, figyelek, mégiscsak tudok kommunikálni. Bár az igaz, hogy nincs miniszoknyában és őt nem akartam megdugni. Ellenben érdekelte a katonaság. És ez nagyon jól esett.

A kapuban egy korosztályombeli őr volt szolgálatban, kérdeztem tőle, hogy tudja-e milyen huszonhárom van ma?

– Hát március huszonhárom – mondja gyanakodva.

– Dehogy! – válaszolom nevetve – Négyhuszonhárom!!!

– Kurva sok, de telik, szépen telik! – csapunk egymás tenyerébe.

Vadidegen, de  a testvérem.

Ide tartozom.

Este pihenőidőm lett volna, de Basa megkért, hogy menjek le helyette a konyhára, zárjak én. Lementem, így hát este szolgálatban voltam feketén. Megbeszéltük, hogy bármi van, azonnal értesítem, nehogy lebukjunk.

(Képek forrása:
Mihail Disztergeft rajzai a GULÁG-ról. www.gulag.hu
http://www.thetutuproject.com/
)

süti beállítások módosítása