Centi_30.jpg109

 






1988. január 31. vasárnap


kormány.jpgMa Ferihegy 2-re vittek éjszakára. Most nem vittem magammal sem walkmant, sem rádiót, mert az volt a tervem, hogy lopok egy kormányt.
Egy kis reptéri vontatóban néztem ki még valamikor novemberben, mikor Molnár Csabival rodeóztunk az egyikkel. Nagyon kis pofás kormány, vaskos és kicsi, nem olyan vékony vacak, mint ami a Zsigulikban van. Viszek haza ilyet. Hogy miért ma? Nem tudom, így ébredtem, hogy ma ez a feladat. Beugrott, hogy múltkor tetszett, lopok magamnak egyet.

Minden ideálisnak látszott.
Mészáros volt a csapat ügyeletes tiszt, ő nem az a vadul ellenőrizni járó fajta, éjféltől a kettes gépállóhelyhez tett ki, ami gyakorlatilag a reptéri gépjárműparkkal határos, és amiatt is úgy látszott szerencsém lesz, mert felhős, hideg éjszaka terült szét rajtunk.

A lopás azért az egy fura dolog.
Úgy valahogy beszarik tőle az ember!
Nem tudni miért, de olyan, mintha rosszban sántikálnék.

És az ember félni kezd, hogy lebukik.
Be van szarva tőle.
De mégis elmegy lopni.
Ha igazán félne a büntetéstől, nem merné megtenni.

Hát én azzal nyugtattam magam, hogy én egy reptéri vontató kormányát akarom ellopni.
Az szerintem nem bűn.
kormány1.jpg
Beültem az egyik vontatóba és elővettem a kanálgépem. Ezt kaptam még Bikanyakútól az első napokban. Basszus, több mint egy éve.
Kivettem a kést és nekiestem a csavaroknak.

De valahogy nem passzolt, nem illett és nem tudtam leszedni. Nyilvánvalóvá vált, hogy be kell hoznom valamit. Valami eszközt.
Mondjuk csavarhúzót. Meg egy 17-es dugókulcsot.

De ezt itt benn elég nehéz megmagyarázni. Vagy a kapunál táska ellenőrzésnél, hogy az meg minek?
Mert tényleg minek?
Ugyanis, ha valami elromlik, csak jelenteni kell, az ÉPK-sok megjavítják.

Minek ide csavarhúzó? Mit mondok, ha bárki megkérdi?

Kiderül, hogy lopni fogok.

Mindegy.

Én behozom.

 

Centi_30.jpg110

 






1988. január 30. szombat


harang.jpgSípos ma végre elment az orvoshoz a fülével, hogy nem múlik a csöngés.

Napok óta rázogatja a fejét, egyre nagyobbakat ránt rajta, mintha vizet akarna kirázni belőle, de a csengés légnemű, nem fröccsen ki.

Hogy miért nem ezzel kezdte, miért nem egyből a dokihoz ment, nem tudni, holott mindenki ezt mondta neki.

Az orvos éktelenül kiabált vele, lebaszta, hogy ilyen hülye nem lehet, miért nem jött előbb, nagyon nagy baj lehet belőle, mert lehet, hogy most már nincs mit csinálni, így maradhat örök életére. Azonnal katonai mentőt kért Adyligetről és beküldte a Honvéd Kórházba.

Ott megállapították az orvosok, hogy ha másnap netán eljön, akkor javíthattak volna rajta, de most már ez menthetetlen, így marad örökre. Valami megsérült a hallójáratában vagy a dobhártyán, de már bevarrasodott vagy mi, mindenesetre nem lehet rajta módosítani.

Meg kell tanulnia együtt élni ezzel.

Próbáljon meg úgy tenni mintha nem csöngene, ne figyeljen rá.

Próbálja meg nem rázogatni a fejét, ne grimaszoljon, ne ráncolja a homlokát, ne billegtesse a fejét.

Ugyanis ezek se segítenek.

Örökre így marad.

Szokja meg.

 

Centi_30.jpg111

 

 

 

 

Hát elérkezett. Itt van az utolsó olyan háromjegyű szám a napjaim számai közül, amelyik azonos tagokból áll. 111. Az elsőt, a 444-et, azt igazi ünnepnek éltem meg, úgy éreztem új korszak kezdődik, ugyanígy voltam a 333-cal, a 222 viszont az csak úgy elsuhant októberben, a sok szökés, fegyverelhagyás közepette, de ez a szám - ez a 111 - az utolsó olyan, amely három azonos tagból áll. Most kezdődik igazából új korszak, mert eddig minden ilyen forduló csak a következő ugyanilyen fordulóig jelzett, azt jelezte a 444, hogy még 111 nap és eljön a 333, de most összesen ennyi napom van, minden egyes nappal kevesebb lesz, elfogytak a 111 napból álló szakaszok, most már tényleg a vége felé közeledem. 11 nap múlva pedig bekerülök a 100 alattiak társaságába, kétjegyű lesz a napjaim száma.

Akárhogy nézem, közeleg a vége, ez ugyan még mindig több, mint három hónap, de ebből következik, hogy tizennégy viszont mögöttem van. Így nézve, alig valami van hátra, egy szempillantás.





1988. január 29. péntek


Sípos ma jelentkezett Szilasinál, hogy még mindig cseng a füle. Guttyán után ez volt a második leghülyébb ötlet, ami Sípos eszébe juthatott.

cseng.jpg Szilasi ijedten összegezte:

 – Két napja volt a lövészet. Azóta csöng a füle. Azt mondja, nem múlik. A fene egye meg, ez úgy néz ki mintha valami baleset lenne, ami a lövészeten történt. De ott ilyesmi nem történhet! Akkor azt jelenteni kellene az Országos Parancsnokság felé. El szokott az ilyesmi múlni, miért maradna így. Még nem jelentem, várjunk vele, elmúlik az.

 Sípos visszavonult, de az ebédlőben láttuk, hogy rázogatja a fejét.

 

Centi_30.jpg112

 






1988. január 28. csütörtök


Sípos ma szólt a Guttyánnak, hogy még mindig csöng a füle a tegnapi lövészet miatt. Nem tudom miért pont Guttyánt választotta, ez volt a leghülyébb ötlet ami eszébe juthatott, mert Guttyán csak a kiskertje említésekor tud elérzékenyülni és most sem buggyant fel benne az empátia.

– Van dallama? – kérdezte tudálékosan.

– Jelentem, nincs. - mondta Sípos.

– Mindkettő cseng?

– Jelentem, csak a jobb.

– Akkor az elmúlik, ne foglalkozzon vele. Leléphet.

– De nagyon hangos, nem lehet ezzel valamit csinálni?

– Azt mondtam fiam, hogy leléphet, mert különben azt fogom csinálni hogy lekeverek egyet és akkor cseng a bal is, az majd elnyomja.

 Sípos visszavonult, de az ebédlőben láttuk, hogy rázogatja a fejét.

van-gogh33.jpg

 

Centi_30.jpg113

 






1988. január 27. szerda


Tegnap ugyan a doki a Honvéd Kórházban nagyon kíméletes volt, de azért mégis megmozgatta a gyógyulófélben lévő részeket, ezért egész éjjel sajgott az arcom és az orrom. Nem örültem ennek, mert rohadt egy napot vetített előre.

Ma ugyanis lövészetre megyünk.
És igazam volt amikor ettől féltem, mert az IFA-n rázkódás és a fegyver rúgása is mind az arcom közepére összpontosult. Pedig már jó pár napja történt, hogy a fickó orrba vágott, elmúlhatna a fájdalom.

Mint utóbb kiderült, a piliscsabai lőtérre mentünk, hosszú az út, a platón is kegyetlen hideg van, és úgy összességében ez az IFA-s utazás az egyik legrosszabb, ami a katonaságnál az emberrel történhet.
Ilyenkor mindig visszajön a kopaszkor.

Igaz, hogy szolgálatba is így megyünk, de az csak fél óra, kibírható. Most viszont megint dől be a kipufogógáz, rázkódunk benn leprásként lefüggönyözve, az IFA-t körbeölelő civil világban.
Megint a feláldozhatóság, a lényegtelenség ismeretében, személyiségünket vesztve ülünk, és visznek valahova minket úgy, hogy bennünket az úti célról nem tájékoztatnak, semmibe vesznek. Ezt az érzést utálom, a gyűlöletes kopaszság jut eszembe róla és az a valóságos, de bennem jó mélyre eltemetett tudat, hogy azért vagyok katona, hogy személyiség nélkül, eszköznek használjanak, darabáruként dobáljanak, ahová és amikor csak akarnak.
Nem szeretem én ezt.

Viszont lőni szeretek. Vacak egy lötyögős szar ez az AMD, az igazi AK-val összehasonlítva meg még inkább, de azért mégis jó ezt a pusztító erőt felszabadítani.

Hideg volt kinn a lőtéren, órákat toporogtunk, mire sorra került mindenki. A tisztek, tisztesek is fáztak, ezért sokat nem tököltek, mihelyst kiosztották a 12 darab lőszert, betáraztunk, fektettek is hasra, aztán hadd menjen.

A program a szokásos.
Nappali lövészet, hat töltény egyes, célzott lövés, hat töltény rövid sorozat. Ennyi lőszert a fegyver pillanatok alatt kidobál, hamar készen voltunk, de végül mire mindenki elvégezte a feladatot, szinte fájt a lábunk, annyira elfagyott.

hangágyú.pngÉn úgy éreztem, hogy megint alkalmas a helyzet, hogy változtassak a szabályokon. Azt csináltam, hogy most igyekeztem pontosan célozni, és párosával lőni ki a lőszert. Valahogy azt éreztem, hogy ez lenne a hatékony, tádám, tádám, tádám.
Célzok, kettőt ellövök, újra célzok.
És jól tettem ezt, mert szartak most rám, hideg van, senkit nem érdekelt, hogy hogyan puffogtatok, és még élveztem is. Igaz, hogy minden rándulásnál megrázta a fejem, és olyan érzésem volt, mintha újból orrba vágtak volna, meg könnybe is lábadt a szemem, de tetszett mégis.

Jó érzés ekkora erőt uralni.
Nagyot üt a fegyver hátra, felszabadul némi füst, jellegzetes szagot borítva ránk, és mindenekelőtt fülsüketítő hanggal kelepel.

Hogy fülsüketítő, azt Sípos hiába mondta a gyakorlat után bárkinek, mindenki csak legyintett.
Cseng a füle?
Mindenkinek cseng! Ilyen a lövészet.

De Síposnak este is cseng a füle.
Amikor már senki másnak nem.

 

Centi_30.jpg114

 






1988. január 26. kedd


Ma reggel azzal keltettek, hogy a doki parancsára körletelhagyási engedélyt kaptam 9:00 - 16:00 közt. Mielőtt kimegyek, szaladjak át hozzá, hogy a beutalót oda tudja adni. És valóban, meglepően kooperatív, elküld a Honvéd Kórházba kivizsgálásra. Ott nem sokat kell várnom, megkérdik, hogy ettem-e ma már, és hülye fejjel elkotyogom, hogy nem. Mert rögtön vért vesznek, pedig emiatt kijöhettem volna még egyszer. Kenetet vesznek a torkomból, benéznek a fülembe és mielőtt a még láthatóan szétvert orromba is, előtte mélyen a szemembe.

– Szabad? – Kérdezi a doki.

Szokott fájni, mondom, és a doki emberből van, mert óvatosan néz bele valami tölcsérrel.

– Hát ebben van minden! – mondja. – Addig amíg így néz ki nem nagyon csinálhatunk semmit, majd jelentkezzen, ha meggyógyult, addigra a labor eredmények is meglesznek.

orvos2.jpg
Aztán még megkérdi, hogy a laktanyában történt-e? Ott vertek-e orrba? Megnyugtatom, hogy nem, otthon lázasan igyekeztem a vécére és orra estem. Csóválja a fejét, de aztán elenged.

Utána gyorsan hazamentem megnézni Buksi hogy van, de már teljesen rendben van, a sebei örökre nyomot hagynak majd rajta, de a lelkiállapotán már semmi nem látszik.
Mélyek és csúnyák a fognyomok, valószínűleg egész életében látható módon viselni fogja a hegek nyomait. Nagyon rossz érzésem van mindig, amikor az a kép az eszembe jut, hogy a német juhász átharapja az oldalát és mint egy rongyot rázza ezt a kis testet, miközben tehetetlenül fekszem a földön, mert a német juhász gazdája orrba vert. Emlékszem a félelmemre ott a földön, amíg én mozdulni sem tudok, hogy innen kell végignéznem, hogy az a dög megöli Buksit. És bár ma ugyanolyan fülsértő ugatással és ugrándozással üdvözölt, mint mindig és nagyon vidám volt egész idő alatt, minél tovább néztem azokat a sebeket rajta, annál erősebben forrt bennem a harag újra, majdnem szédültem ettől amikor végül visszaindultam a laktanyába. Nagyon hektikusan járok ki, így nehezen kivitelezhető, de amint leszerelek, megkeresem azt az embert, aki ezt okozta és...és...és...és..
De legalábbis alaposan elverem.

Azt hiszem ölni még így nem akartam. Volt már, hogy elvi síkon eszembe jutott, hogy a tiszteket azért ki kéne irtani, de az csak terméketlen elmélkedés volt, szimpla szájhősködés, de most úgy gondoltam bosszút kell állnom. Buksit a család akarta, de mivel az elején én foglalkoztam vele nagyon sokat, úgy éreztem az én felelősségem az ő biztonságos létezése. De hogy nem tudtam a biztonságát szavatolni, és hogy az élete is veszélybe került, azt valahogy a saját bukásomnak éreztem, és hogy bántani tudták, fájdalmat okoztak neki, ez így együtt görcsbe rántotta az öklöm és összefeszítette a fogsorom. Éreztem, hogy időzített bomba vagyok, és benn egy rossz szó elég lett volna, hogy ostobán és rossz irányba lökődjön ki a düh belőlem.
Szerencsémre senki nem piszkált és a körlettagokkal való beszélgetés, és hogy el tudtam mondani nekik, hogy mi feszít, az nagyon sokat enyhített ezen a feszülésen.
De éjszaka Buksit láttam megsebzetten, és azzal a tekintettel, ahogy a támadás után nézett rám, fájdalommal, esdekelve és egész éjjel ez a kép rázott, mint valami sebláz, mint valami halálos betegség.

 

BUKSI emlékére

Centi_30.jpg115






1988. január 25. hétfő


márványarc.jpgAz éjszakás szolgálat után, délben ébresztettek, hogy Rövid Ugrással megyek is délutánra. Tegnap azért megnyomhattam valamit benn az orromban, mert most megint nehezen szelel és nagy fekete alvadt vérdarabokat fújok ki belőle.

Ferihegy 2-re kerültem, eszembe jutott, hogy most már mindig viszek fel tollat, papírt magammal. Mivel hideg van és szállingózik a hó, kerestem a meleg helyeket újból, és az egyik MALÉV gép mellé tolt Houchinon felfedeztem a két nappal ezelőtt látott verset. Több részletben tudtam csak feljegyezni, mert hol a kezem fagyott le, hol a toll.
Felváltva lehelgettem őket, de időm volt rá, négy órát álltam mellette, sietnem nem kellett.


Hálás voltam Gyebinek ezért a versért, már másodszor ment meg, másodszor tölti ki a szolgálatot, tölti meg a terméketlen időt és tölti fel az elmém. Szilasiról írt, a márványarcúról. Jól eső érzés, hogy nem csak én utálom olyan erősen. Más is így van ezzel és ugyanolyannak látja, mint én.




Márványarcúhoz

 

Bevallom főtörzs elvtárs

Elfogadok olykor egy-egy hidegtálnyi kaját.

De az éhes ember, csak arra gondol,

hogy megtömje a hasát.

 

Bevallom főtörzs elvtárs,

Didergek olykor kint a hideg betonon,

De azért sohasem pityergek

Pedig lenne rá okom.

 

Bevallom főtörzs elvtárs,

Életünk nem egy szépasszony álma.

Ha tudni akar róla valamit,

Hallgassa tovább, mint szól a fáma.

 

Nyár van, szellő sem rezdül,

s a felhőtlen ék ég alatt,

utasokkal hegyén-hátán

szállnak le a gépmadarak.

 

Órák óta keresem

a stewardessek kegyeit,

Egyikük sem ad üdítőt

Száradok hát tovább itt.

 

Hőgutától tompa fejjel

Kristályvizet vedelek.

Hatodik órámat nyögöm,

hűsölnék már egy keveset.

 

De mi van hogyha itt a tél

mely évről-évre visszatér?

Káromkodás nem segít,

A tea sem melegít.

 

Hideg nappal, hideg éjjel,

mínuszfokok, hideg széllel

Lábam lefagy, szinte serceg,

Most jól vagy? Márvány herceg!

 

Percek múlnak, órák telnek

Napok jönnek, hetek mennek.

Hideg téli napokon

szétfagyok a betonon.

 

Hideg tél és meleg nyár

egy sem jobb a másiknál.

Délután és délelőtt

fene vinné mindkettőt!

 

Laktanyában van pihenőm

Ugye milyen furcsaság?

Kötelék és politika

mindahány marhaság.

 

Bevallom főtörzs elvtárs

Estefelé, mikor mindkét lábam hasogat

Meg sem lepődök igazán

Hisz értem már a dolgokat.

 

Bevallom főtörzs elvtárs

A hülyeségért az anyjába elküldeném

De hallgatnom most okosabb

Hisz csak egy kampós vagyok én.

 

Bevallom főtörzs elvtárs

E világban mindenkinek jut szerep

Maga azt, én ezt kaptam

És összeláncolt bennünket a FEP.

 

Ajánlás: Mélyen tisztelt főtörzs elvtárs

Ha meghallgatta énekem

Hogy egyszer sem köptem szembe

Bocsássa ezt meg nekem!

(Gyebnár Gábor verse)

 

Centi_30.jpg116

 






1988. január 24. vasárnap


Az éjszakás szolgálat nem tett valami jót, reggel, lefekvés előtt megint rázott a hideg, de szerencsémre csak éjszakára tettek be újból, és hagytak aludni délután kettőig.

Az alvás segített valamit, mert bár elég ramatyul vagyok, de lázam szerencsére nincs, meg simán csak fáradtnak érzem magam, nem betegnek.

Az orrom még mindig fáj, benn a körletben persze elmondtam, hogy mi történt, egyetértettek, hogy ezt nem lehet annyiban hagyni.
Azt a fickót el kéne kapni és jól elverni.
A mai napig igazából nem volt bennem ez a lendület.
Nem is nagyon értem, illetve igen, mert valami minimális düh ugyan parázslott és én is azt éreztem, hogy ez tűrhetetlen, de én kizárólag Buksi miatt gondoltam bosszúra.

De ma ébredéskor nem figyeltem és úgy fordultam hason az egyik oldalamról a másikra, hogy valahogy az arcomra is ráterheltem. Nem volna ez baj, néha tényleg belefúrom így az orrom a párnába, de most olyan fájdalom hasított belém, mintha újból orrba vágtak volna.
Felkiáltottam és vizsgálgattam magam, hogy nem kezdtem-e el vérezni.
Eközben gyúlt bennem harag és bosszúvágy. Ahogy enyhült a fájdalom, úgy erősödött a gyűlölet. Eddig is éreztem ezt kószálni magamban, de tényleg csak Buksi miatt és eléggé irányítatlanul. Sőt, még azt is mondhatnám, a düh mellett az a tudat, hogy cselekednem kellene majd, az félelmet vert belém, eddig csak mint a későbbiekben kerülendő mozgó objektumra gondoltam a fickóra, rossz érzéssel. És igen, bevallom, határozottan félelemmel.
De ma elég volt ebből.
Az, hogy már vagy négy napja orrhangom van, fáj és lüktet, meg vigyázni kell rá, és hogy feltételezem Buksi ugyanígy szenvedhet, ez kiölte most a félelmet.
Én ezt a faszit megverem.

Úgy igazán, hogy soha többet eszébe ne jusson hozzám, Buksihoz vagy bármelyik családtagomhoz nyúlni, és hogy ne veszélyeztesse a többi kutyasétáltató és kutyája testi épségét.

Újpalotán mindig rengeteg kutya volt.
Mivel az egyik legélhetőbb lakótelep, ahol a tervezésnél az egyik legfőbb szempont a házak közti nagy, füves, fás, bokros terek kialakítása, így mindamellett, hogy gyerekként is évekig izgalmas tudott maradni, a békés kutyasétáltatásra is alkalmas lett.
A gyerekek nagy része a KRESZ parkban összpontosult, ahol egy városrész kicsinyített mása jelentette a világot. Keskeny, de útburkolati jelekkel ellátott szövevényes úthálózat, apró közlekedési lámpák, zebrák, útjelzőtáblák alkotta tér vonzotta őket, ahol az egyébként a különböző korú és változatos méretű bringákkal rosszalkodó gyerekek illedelmesen megállnak a pirosnál szépen, sorban, egymás mögött és megvárják míg az apró babakocsit toló pöttöm kislányok átcsámpáznak a pici zebrán, és csak azután indulnak el, miután a lámpa zöldre vált. A parkban kapott helyet a kerítéssel elkerített focipálya, a mászókák, csúszdák, homokozók és mindenhova rendesen kialakított járdákon és zebrákon át jutottak el a kisebbek és a szüleik.

A KRESZ parkban, minden fontosabb közlekedési körülménnyel találkozni lehetett, a körforgalomtól a vasúti kereszteződésen át, az iskola előtti kicsi parkolóig.
Nem tudom ki találta ki ezt a parkot, de zseni volt, néha olyan idilli hangulat uralkodott, mintha megelevenedett ifjúsági film játszódott volna épp.
kresz.jpg
Ettől a parktól távolabb lévő tereken, az iskola és az óvoda közti senkiföldjén lehetett kutyát sétáltatni. Mikor ideköltöztünk Újpalotára, akkor nagyon sok fiatal pár kapott szintén itt lakást. Valamifajta elégedettség, boldogság lengett a levegőben hosszú éveken keresztül, és a békés egymás mellett éles határozta meg a lakótelepi létet, egészen addig, míg a házunkban lakó postás el nem kezdett ragaszkodni ahhoz a két négyzetméternyi rohadt földdarabhoz, ami fölé a kocsijával szokott állni.
Pitiáner kisstílű fasz, aki képes volt ügyet csinálni abból, ha valaki, ne adj Isten valamelyik házban lakó látogatója beállt az ő szakrális terébe.
Ezzel hagyományt teremtett, a környezetünk lakossága egyre több marhaságban érezte, hogy bizonyítania kell, az önérdekek egyre többször kerültek szembe a közérdekkel és lassan az ostobaság lett a mértékadó viselkedésforma.
Hosszú idő volt ez, nekünk a gyerekkorunk még a rózsaszín szocialista álomban zajlott, ennek a korszaknak a terméke lett a kutyatartás is. Az az alapelv irányított minden kutyást, hogy adjunk a kutyáknak a lehető legnagyobb szabadságot úgy, hogy ezzel ne sértsük más csoportok érdekeit.
Aki nem tudta kezelni a kutyáját, az mindig pórázon, szájkosárral vitte sétálni, a többiek pedig kutyástul, gazdástul kisebb nagyobb falkákat alkotva beszélgettek, társalogtak. A kutyák közti összetűzések vér nélkül zajlottak, és beállt egy állandó falkarend, a kutyák embert, gyereket nem bántottak, nem ijesztettek, részét képezték az újpalotai vadonnak. A félős gyerekekkel a kutyamentes KRESZ parkba lehetett menni, oda kutyás nem lépett be és így a kutya sétáltatás békés, stresszmentes program lett.
Ebbe rondítottak bele a postásunkhoz hasonló marhák, példának okáért, az olyan fickó, mint aki orrba vágott.
Akik ezeket a szabályokat, hogy "ha a kutyánk veszélyt jelent másokra, akkor kezelem", figyelmen kívül hagyták.
A felelős kutyatartó kutyasuliba vitte a kutyáját vagy nem engedte el. Én persze mindig póráz nélkül sétáltam Buksival, bár nem mondhatom, hogy Buksi kezelhető lett volna. De ő csak és kizárólag önveszélyes volt, ha az öt kilójával nekiugrik a negyven kilós kutyának, abból sok jóra nem számíthatott. Ugyan végül ő került ki általában győztesen, az legtöbbször erkölcsi győzelem volt, kárt ő nem okozott a másikban.

Ha ő történetesen egy német juhász lett volna, akkor nem járkálhattam volna vele póráz nélkül. Nem tehettem volna azt, amit az a férfi, aki orrba vert.
Ő se tehette volna.
Ezért el kell majd neki magyaráznom kellő nyomatékkal, hogy ezt nem szabad. Tehát megverem.

Ezzel az elhatározással mentem éjszaka szolgálatba és egész éjjel a mondataimat és a verekedés mozdulatsorát képzeltem magam elé, hogy gördülékenyen menjen, ha majd tényleg megteszem.

 

 

Centi_30.jpg117

 






1988. január 23. szombat


Ma tettek csak éjszakás szolgálatba. Ferihegy 2-re kerültem.
Kegyetlen hideg van nappal is, Láng Józsi összetöppedve várja, hogy leváltsam, mondja, hogy járt erre a sárga SAAB, a sofőr mondta, hogy nappal mínusz 14 fok van, készüljek fel, mert nemsokára még alacsonyabbra süllyed a hőmérséklet.

És igaza lett, joggal féltem az éjszakától, mert az minden előzetes konzultáció nélkül megtámadott. Én menekültem, ahogy csak bírtam.
De a hideg jött, korbácsolt, marta a testem.
Járkáltam fel-alá, mert a legmelegebb helyet kerestem.
Egy csupasz betonplaccon ezt nem könnyű megtalálni.
A többségi vélemény a kampósoknál, vagyis a második századnál, hogy ilyen nem is létezik.
Én hiszem, hogy létezik.

Mivel nyáron itt van a legmelegebb pont. Itt a két reptéren. Ez a föld legmelegebb pontja. Nyilván télre is maradhat egy négyzetméter vagy fél. De nincs meg, mert nehéz a teljes betont átpásztázni. Az ember a lámpaoszlopok, lépcsők közelében reméli, én például sokkal hosszabb ideig kerestem mellettük, jóval az után is, mikor már nyilvánvaló kellett volna legyen, hogy nem nyújtanak védelmet a hideg ellen.

Amikor épp érkezik egy, vagy készítenek fel gépet, akkor lehet a kiérkező gépek mellől foszlányokat elcsípni.
A kerozinos kamion, a cateringes autó, a csomaghordó kis traktor motorjainak hulladékhőjében turkálni. Amikor járó motorral várakoznak, elől, a hűtőrácsnál szökik néha, oda lehet állni elé, gyűjtögetni a kabátra, amíg a hűtő ventilátor be nem indul.
tűz.jpgLehet vadászni egy kis meleget a nyerges vontatók és a vontatmány találkozása mellett közvetlen, és jó reflexekkel, erős sprinttel a sofőrök ki-beszállásakor a fülkehő gyorsan elhaló pamacsait összekapkodni.
De végszükség esetén, tehát mindig, sokat segít a plusz egy század hőfok emelkedés illúzióját keltő kipufogógáz is egy távolodó autó mögött.

Ezekkel jó, ezekkel viselhetőbb az a kíméletlen fagy, ami csipkedi minden tagom, és ami mondjuk például az orrom, az ujjaim és a lábam egyenesen marcangolja. Talán ez a lopott meleg nem is melegít, mert csak a kabátot éri, de legalább kicsit visszafogja a furkász fagy fúróját, nem kell éreznem, hogy több ponton támad, a külső rétegen és a belső anyag jó részén már túljutott és csak idő kérdése és behatol.
De az idő nem nekem dolgozik.
Ezért ha nincs gép, mániákusan igyekszem centiről centire bejárni a betont, hogy meglegyen a legmelegebb hely, ha meg gépek mozognak, szaladok melléjük csenegetni, elnyúlt arccal, transzban azt az élményt, hogy a testem néhány százaléka kicsúszott a zsibbasztó hideg markából.

Ami szinte igazi megváltás az a HOUCHIN.
Ez az a nagy teljesítményű aggregátor, amellyel a gépek akkumulátorait töltik. Ember magas gurulós fémdoboz, és valami rejtélyes ok miatt nincs szigorúan vett kipufogója, hanem a kipufogógázt belül kiengedik egy nagyobb térbe valamelyik oldalon, és egy nagy rácson keresztül szivárog a felszínre. Közvetlen elé kell állni, és akkor a hátat, vagy a teljes mellkast bemelegíti. Eszméletlenül büdös, az ember érzi, hogy káros is, de olyan finoman, simogatóan melenget, hogy olyan érzés, mintha ő szeretne egyedül ezen a világon.
houchin.gif
Csak be kell harapni a gallért vagy az usanka fülét és szájon át venni a levegőt. Akkor érdemes új szövetterületet bekapni, ha az ember háttal áll, és már a régibe annyi nyál folyt, hogy a szájtól pár centire belefagy a kabátba. Forogni is érdemes előtte, mint a sütőben, az is jó. A hátránya az, hogy a ruha kegyetlen büdös dízelolaj szagú lesz, már-már olyan a körletben aludni, mintha autó szerelő műhelyben lennénk.

Ma elég sokáig működtek ezek, két órát sikerült mellettük tölteni.
És ma felfedeztem egy belevésett írást.
Azt hittem az enyém, én írtam be karácsonykor, de hosszabb volt, meg közben eszembe jutott, hogy egyszer még nyáron, egy lépcsőben láttam azt bekarcolva, hogy "Terdik a gyalog". Azóta se tudom ki volt az a Terdik, de a neve alapján olyannak képzeltem, mint Butykó Horit, tehát akkor a gyalog az az jelenti, hogy paraszt lehetett.

De ez egy hosszú vers.
És meg van komponálva.
Gondolkodott, aki írta.
És ez nagy szó.
Nem azért, mert ne tudna majdnem bármelyik társam gondolkodni, hanem mert a reptér sík betonja a lényegével, a látványával leszoktat erről mindenkit.
Ha én gondolkodnék, akkor nem szaladgálnék melegért. Ezt csak ész nélkül lehet, mániákusan, megrögzöttként.

És így is telik az idő.
Sőt mi több, jobban.
Talán ezért lehet az ostoba embert megvezetni.
Tele kell tenni a fejét egyszerű utasításokkal, érthető primitív automatizmusokra építve, és az emberünk azt hiszi, hitet kapott, dolga lett, tehát gyorsabban megy az idő, nem kell figyelni arra, hogy amúgy szar. Kussolni kell a Párt miatt, bár hangosan éltetni elvárás. Nem élünk túl jól, ha nem tudunk állami vagyont lopkodni, és aki közelebb van a Párthoz, az többet tud. De az is éljenez, akinek csak az ígéret jut, hogy amikor megvívtuk a harcunkat az imperialistákkal, akkor mindenki egyenlő lesz. Az ilyen elhiszi, hogy ez a harc lesz a végső, és simán lehet szájon át fasszal tölteni, mert ugyanazt fogja visszaböfögni, emésztetlenül, amit a szájába adtak.
Nekem is ez segít.

Szopat a határőrség, de ha nem gondolkodom jobb, akkor a hülyeség is jelszó lehet, "keressük a nyílt betonplacc legmelegebb pontját".
De, hát nincs neki!
Nem baj, én hiszem, hogy van.

A Houchin előtt meg, mint egy kiterített medvebőr, tátott szájjal terülök el, és nem több bennem a gondolat, mint egy valódiban.

De itt valaki gondolkodott. És bele karcolta az eredményt a gép oldalába.

Egész jó vers.
Legközelebb hozok papírt, tollat, felírom.

 

Centi_30.jpg118

 






1988. január 22. péntek


Tegnap Szadó őrnagy azt mondta, folytassam a gyógyulást, pihenést. Amúgy sem voltam olyan jól tényleg, előző nap még lázam is volt, meg ugyebár megvertek, és gyenge is voltam, szóval rám fért az alvás.
És én végrehajtottam becsülettel, ami másfél napba belefért.

 villamos.jpg(Gyöngyösi Adrienn illusztrációja)

Centi_30.jpg119

 





1988. január 21. csütörtök


Reggel úgy döntöttem, hogy korábban visszamegyek a laktanyába, mert elmennék a dokihoz szerezni még pár nap eü. szabit. Anyu azzal búcsúztat, hogy érdemes lenne az arcom meg az orrom megmutatni orvosnak, mert azért az a barom elég jól orrbavágott. Az arcom még mindig püffedt, kicsire nyomta a szemem, az orrom, meg centikre kidagadt a fejemből.

Tán lilul is már.

A doki meglát, felhúzza a szemöldökét.

–Na. Ennyire fáj a torka? – kérdi.

Orrhangon válaszolok.

– Jelenteb, deb. Bár gyógyuhl.

–Na mutassa! – ültet le egy székre, maga elé.

– Szabad? – kérdi, de már mozgatja az orrom, tapogatja az arcom.

Én sziszegek, ő elégedetten bólogat, majd azt mondja.

– A torkára adok Mixtura Pectoralist, arra a torkára, ami az orrán van, nem kell semmi, pár nap alatt elmúlik. Belilul és leapad.

Adott még egy nap bent töltendő eü. szabit öttől. Nem sok, de a semminél több.

Mentem a századhoz, összefutottam Szadó őrnaggyal. Meghökkenve stírölte az orromat.

– Magával meg mi történt? – kérdezte meglehetősen meglepetten.

– Jelenteb, balabi bírus, ádmend adz orrmandulábba.

Néz, látszik, hogy emészti, vírus az orrmandulába? De mit mondjon? Hogy magát láthatóan orrba vágták? És ha azt mondom nem? Hogy folytatja? De?

Segítek neki.

– Jeleteb, egy nab eü szabi.

Int, hogy akkor folytassam.

Fogom, ne féljetek.

 nupogodi.jpg

 

Centi_30.jpg120

 






1988. január 20. szerda


orra.jpgBuksi egészen jól van, két napja a doki kitisztította a sebeit.
Azt mondta csúnya mély fognyomok, de nem szakított el semmit, csak átfúrta a bőrt meg az izmokat, gyorsan be fog gyógyulni.
Valóban, ha az ember nem közvetlenül a sebet érintette meg véletlenül, akkor már egyáltalán nem látszott a viselkedésén, hogy nemrég megsebesült.
Rajtam bezzeg látszott, bedagadt a szemem, az orrom, fáj nagyon, orrhangon beszélek, nem sikerül rendesen kimondani az n, m, v betűket, mindegyik helyett egy erős b vagy d ami kijön, még akkor is, ha valamennyire az alvadt vért, fájdalomtól sziszegve, de kifújom.

Bókás és bicces adz egész.
Biddekki devet a családbad, ha begszólalog.

 

2 komment

Címkék: vér doki Buksi

Centi_30.jpg121

 

 

 

 

1988. január 19. kedd

Tegnap Apuék elvitték Buksit orvoshoz. Valami sokkot kaphatott közvetlenül a támadás után, mert én nem tudtam felemelni, de aztán ez a sokk elmúlt, mert Anyu nagyon óvatosan megemelve, kézben vitte le a kocsihoz. Az orvos kitisztította a sebeit és elmondta, hogy semmit nem lehet és nem is kell vele csinálni, csak időnként besebhintőporozni. Mélyek a sebek, de nem szakadtak, nem tépődtek szerencsére, hanem négy pontszerű szúrás keletkezett, a német juhász fogainak nyomai. A doki szerint ma még lehet, hogy sebláza lesz, ad neki lázcsillapítót meg gyulladásgátlót injekció formájában, és már csak akkor kell visszahozni, ha netán valamelyik seb elfertőződne.
Este Buksi már valamivel jobban is volt, valamit tudott enni, aztán aludt reggelig.

A lázam nem enyhül, a torkom tényleg borzalmasan kapar és általánosságban gyenge vagyok. A fejem és a bevert orrom nagyon fáj, Anyu nyaggat, hogy menjek orvoshoz, de mindkét orrlyukam egyformán szelel, nem lett elverve semelyik irányba, lehet, hogy befele elmozdult egy kicsit, de úgy éreztem, nincs szükség orvosra, szaladgálok hozzájuk eleget.

acdc.jpg
Amúgy is csak arra van erőm, hogy a magnóban megfordítsam a kazettát,  ha lejárt,  mert amúgy csak zenét hallgattam. Végre újra hallhattam a gyűjteményem, bár túlnyomórészt AC/DC-t és Dead Kennedys-t tettem be. Megint mozgatna a ritmus, megint kitörne a tánc,  de fekszem,  így fejben táncoltam át a napot.
Egész elfáradtam.
deadkennedys.jpg

 

Centi_30.jpg122

 

 

 

 

 

1988. január 18. hétfő

Mára valahogy egy kicsit enyhült a láz, és én kisebb túrákat tettem a lakásban. Kiültem a konyhába reggelizni, billegtem ugyan a széken, de végig tudtam enni. Aztán visszafeküdtem, csakhogy valahogy ott sem volt jó.

Délutánfele úgy döntöttem leviszem a Buksit sétálni, talán jót tesz a friss levegő.
Egész jó idő volt, csípős hideg feszült ugyan, de sütött a nap.
Buksi nagyon érzékeny.
Valószínűleg pontosan tudja, hogy most nem vagyok száz százalékos, ezért egész rendesen viselkedik. Amúgy a sétáltatás mindig úgy néz ki, hogy megyünk utána, és csak akkor jön vissza, ha ő akar. Most meg nem nagy távolságra bóklászik el, és szólnom sem kell, jön velem, pontosabban az ő általa bejárt terület középpontjaként haladok.
Már nagyon kevés kutyához megy oda magától.
Ha pajkos játék várható akkor igen, meg akkor, ha az erejét akarja fitogtatni, kis termete ellenére ilyenkor persze elég támadékony hangulatban. De olyan kutya felé nem mozdul, akit ismer és úgy érzi nincs dolga vele.
Mindenkinél többnek gondolta magát, megvívta már a harcait, úgy érezte rangja van, és az olyan magas, hogy csak nagyon ritkán lát olyat, aki magasabb rangú. Még mindig kész persze ezt a rangot akár erővel is elismertetni, de nem bizonyítgatja állandóan. Így elég nyugodtan haladtunk, nem siettünk és nem is álltunk meg.

Ekkor feltűnt Charlie a gazdájával.
Charlie egy megtermett német juhász. Négy-öt év körül lehet, még emlékszem a gazdája előző kutyájára, az is német juhász volt, csak teljesen vörös.
Amolyan fakó téglavörös. Nagyon furcsa, de szép állat volt. Hirtelen pusztult el, a gazdája nem is bírta kutya nélkül, ekkor szerezte Charlie-t.
A gazda egy lehetetlen alak volt, senki, semelyik kutyás nem szerette. Nem csinált amúgy semmit, csak lenézően, pökhendi tartással vonult, soha senkinek nem köszönt, a legtöbb, amit az ember kaphatott tőle az legfeljebb egy undorral vegyes, gyűlölettel teli pillantás.
A kutyájától is mindenki tartott. Kiszámíthatatlannak látszott, többször támadt emberre, kutyára, de hihetetlen szerencsével a sérülést mégis sikerült elkerülni, valahogy vagy a gazda vagy a körülmények megfékezték a kutyát, mielőtt a támadást befejezte volna. És ezekben a támadásokban még kutyafejjel belegondolva sem lehetett semmilyen indokot felfedezni.

Ezért kerülte őket mindenki. Most, hogy megjelentek, úgy akarok elmenni mellettük, hogy kitérek alaposan balra, hogy jó messze legyünk egymástól.
Buksinak is megvan a magához való esze, Charlie-val sose próbálkozott, a kezdetektől kerülte.
Kemény kis jószág volt, de nem hülye.
Most is felmérte a helyzetet és ő is eltolódott balra és jó messze tőlem, és még messzebb Charlie-éktól, nyugodtan baktatott. Ment minden mint a karikacsapás, szépen haladtunk el egymás mellett, nem gyorsan, mert a másik gazda pöffeszkedő járása lassan mozogva hatásos, én meg eléggé szédelegtem még, tyúklépésben, billegve, bizonytalanul haladtam. Charlie gazdája nagydarab pacák, olyan, akiben meglátni, hogy energikusan tudja mozgatni a testét, de már kövér.
Mióta Lufi ugyanilyen testtel letett szkanderban, nem becsülöm le az ilyet.
És ezen az emberen az is látszott, hogy agresszív, bevédi a territóriumát, ha szükségesnek látja. De egyébiránt a kinézete nem különbözött a sok lecsúszott, enyhén alkoholista, primitív proli apukától, akik azért a lakótelepen nagy számban rajzottak.

Azt hittem minden rendben lesz, ahogy ez évek óta lenni szokott, de nem.
Valamiért Charlie bekattant.

Elindult Buksi felé. Buksi nem egy beszari fajta, kis mérete ellenére gyakorlatilag bármilyen más kutya ellen felveszi a harcot, most óvatosabb volt, igyekezett hozzám közel kerülni. Csakhogy így, hogy jobbról Charlie jött, balról Buksi, nagyon gyorsan összetalálkoztak.
Charlie-n nem látszott semmi, se támadó szándék, se barátságosság, de még érdeklődés sem. Csak jött, egyenletes mozgással.
david-vs-goliat.jpg
Amint Buksihoz ért, már harapott is.
Buksi rutinos, nem nagyon lehet meglepni, túl sokszor küzdött már, hogy tudja, akkor van esélye, ha gyors. Ha már az összecsapás előtt jóval a maximumra kapcsolja magát, és minden idegszálát megfeszítve figyeli a pillanatot, amikor mozdulni kell, gyorsan, robbanékonyan.
Így az első harapást elkerülte.
Olyan hirtelen ugrott oldalra, hogy Charlie kicsit megzavarodott, hogy nem ért testet a harapása, hanem akkorát csattantak a fogai, hogy a lakótelep belecsendült és tán még fájhatott is.
Buksi nem késlekedett, már a levegőben úszott a német juhász nyaka felé.
Beleharapott, de Charlie rántott magán egyet és Buksit pont maga elé rántotta be. Mire Buksi földet ért, Charlie már átharapta a testét, a tépőfogait két oldalt mélyesztette az én kutyámba.
Ez néhány méterre történt előttem pokoli gyorsan, és én az első pillanattól kezdve igyekeztem feléjük, futni nem voltam képes, de erőltetett menetben közeledtem. Akkor értem oda, amikor Charlie már egyszer megrázta a fülsüketítően vonyító Buksit, ezért ami a nullára apadt erőmből tellett, belerúgtam a német juhászba.
A combját találtam el, olyan volt, mint a beton, ezért még néhányszor alárúgtam, hogy hátha valami fájdalmasabb lágyrészt eltalálok.
De Charlie bekattant.
Nem engedte el Buksit. Talán az ötödik rúgást vittem be, amikor hirtelen minden elsötétült.

Megérkezett ugyanis Charlie gazdája.
Nem láttam, de nem volt kétséges.
Úgy vert orrba, hogy magasra lendült a lábam, mintha kirúgták volna őket alólam. A hátamra esve éreztem meg, hogy mennyire fáj az orrom és az arcom, mert össze tudtam hasonlítani azzal, amit a beton okozott hátul a koponyámon, amikor lecsattant a földre.
Csak lenn hanyatt fekve jött meg a kép, vissza a szemembe, és nemsokkal utána az agyamba is. Buksit még mindig rázta az ellenfele, tudtam, hogy széttépi. És azt is tudtam, hogy most képtelen vagyok segíteni, nem tudok felállni.
Minden vibrált, a fejem úgy zúgott, hogy majdnem elnyomta Buksi keserves vonyítását.
De csak majdnem.
Láttam, hogy most már a gazda rugdossa a saját kutyáját, és rájöttem, hogyha neki segítek, Buksin is fogok. Meg fennállt annak a veszélye, hogy az ember Buksit is megrúgja.
Mozdulnom kell.
Eszembe sem jutott, hogy a pasi újra ellenem fordulhat, hogy ezzel akár Buksi szenvedésének végét is késleltethetem, de mire felkeltem a földről Charlie elengedte a zsákmányt, gondolom, valahogy a gőzön átsejlett neki, hogy a gazdi szólítja, emberes rúgásokkal.

A fickó rám sem nézett, pórázon húzta el a kutyáját, én meg a földön sírdogáló Buksihoz igyekeztem. Az oldalán feküdt, nyakát hosszan előrenyújtva, szájával apró o betűt formázva, a teljesen teleszívott tüdejéből hosszan és hangosan nyüszített.
Üveges szeme ijesztőn meredt maga elé a semmibe.
Óvatosan megsimogattam többször is, és éreztem, hogy a kezem alatt enyhül a teste feszítése, halkul a fájdalom hangja. És amikor a fejét meg sem mozdítva, csak a szemét forgatva, oldalra belenézett végre a szemembe, sírva fakadtam. Folyt a könnyem az orrom alatt gyöngyöző vérbe, elkentem a kezemmel és már nem tudtam, hogy Buksitól vagyok-e véres vagy magamtól. De Buksi szerencsére nem vérzett nagyon.

Sírtam, pedig nemrég ígértem meg magamnak, hogy nem fogok. De már nem gyerekként tettem, elvégre 19 éves vagyok.
Férfiként sírtam.
Dühömben.
Mert bár Buksi esdeklő tekintete a sajnálatot indokolta valóban, de nem emiatt sírtam. Legalábbis nem elsődlegesen ezért. Buksi tekintetében benne volt valami bocsánatkérés. Valami olyasmi, hogy bocs, nem akartam. Ettől esett meg úgy a szívem.
Mert annyi galád piszokságot csinál, annyi olyan felesleges konfrontációt, amit én nem akarnék megélni, és ha szólok is, hogy ne csinálja, akkor is megteszi, annyi ilyet csinál, hogy máskor jogos lenne ez a tekintet. De most tudom, hogy nem tehetett erről, de fél, hogy így gondolom.
Sosem büntettük, nem attól fél.
Hanem, hogy most azt hiszem róla, hogy ő a hibás.
És ettől harag gyúlt bennem.
Ettől és a sajnálattól kezdtem sírni.
Meg a tehetetlenségtől.
Bosszú forrt bennem belül, de a testem, most alkalmatlan mindenre.

Nem sokáig gubbasztottunk ebben a vert helyzetben, mert Buksi erősebb volt. Lassan hasra feküdt és a mozdulatoktól aprókat nyiszogva, kúszva hazafele indult.
Egy pillanatra a tenyerem a mellkasának támasztva megállítottam, mondtam is neki, hogy ne haragudjon, fájni fog, és a másik kezemmel hátul alányúlva megpróbáltam felemelni. Nagyon sokszor csináltam már, rutinfeladat.
De most láttam, hogy akárhogy csinálom, fájdalmat fogok okozni és valóban, ahogy enyhén megemeltem, élesen felvisított, mert a sebein megmozgattam a bőrt. Nem vettem fel mégsem, hagytam hadd kússzon.

Úgy mozgott, mintha súlyos nyerget tettek volna rá, amit a húsába mélyesztett kampókkal rögzítettek volna, és billegne rajta a lovas. Egészen a földre lenyomta ez a vágta, hasát húzva a földön kúszott, de megállás nélkül. Úgy mentem mellette, hogy fölötte legyek, meg előtte és mögötte, hogy bármi közelítene hozzá elpusztítom, elégetem, mint egy sugárpajzs. Szerencsére sehol nem kellett megemelnem, a házba is, és a liftbe is be tudott magától kúszni.

Otthon nagy, ijedt szaladgálás lett, engem látott el Anyu elsőként, mert Buksi azonnal inni ment.
Nem tudom tört-e csont, nem is tudom, hogy van-e csont az orrban, de olyan érzés volt.
Mintha szétrobbant volna apró darabokra és az egész arcomat beterítette volna bőr alatt a sok csontszilánk, mert még a pislogástól is karistolták a húsom, az idegszálaim és végső soron az agyam.

De igazából ez csak az érzés lehetett, minden hellyel-közzel a helyén volt a képemen, azt hiszem rendben vagyok. Buksival nem tudtunk mit csinálni, nem vérzett már, de teljesen tisztán négy hatalmas lyukon, kettőn a bal, kettőn a jobb oldalán mélyre, egészen szinte a bordákig leláttunk. Orvos kellene megvizsgálja.

Aput meg kellett várni, későn érkezett haza, de ő is először azon háborodott fel, hogy az ember engem támadott meg, pontosabban, hogy megtámadott engem.
A nevét nem tudjuk, azt se hogy pontosan hol lakik, meg Apu nem az a verekedős fajta, és beszélni a pasival meg értelmetlen, az ész érveket nem érti az, akinek nincs esze.

Az látszott logikus lépésnek, hogy ez várhat, Buksit kellene előbb orvoshoz vinni. Így én otthon maradtam, a család meg bevitte a legkisebb családtagot a Péterffy Sándor utcai rendelőbe.

 

Centi_30.jpg123

 

 

 

 

 

1988. január 17. vasárnap

 

A láz nem múlik, Anyu és az egész család abszolút figyelmes, mintha háborúban megsérült veterán lennék. Leginkább hanyatt fekszem és még Buksi is meg van rendülve mert legtöbbször végigfekszik a hónom alatt, a testem mellett, a fejét a vállgödrömbe hajtva néz bánatosan egészen közelről a szemembe.
Aztán néha azt érzem a mennyországban vagyok, mikor a macskánk a másik hónom alá fekszik ugyanígy, majd bealszanak Buksival és finoman szuszogva pihenünk és közben összehangolódik a légzésünk és a szívverésünk is.

kutyamacs.jpg

 

 

 

Centi_30.jpg124

 

 

 

 

1988. január 16. szombat


A lázam ma sem enyhül, gyenge vagyok, a kezem is alig bírom emelni. Az ebéd után a család többi tagja délutáni pihenésbe kezdett, Apu meg beült mellém beszélgetni.

Érzi ő, hogy valahogy nem stimmelek benn a laktanyában, de mivel erről már szinte sose beszélek itthon, nem tud róla semmit.
Most nagyon sok mindent elmondok neki.
Gyenge vagyok és nincs ahhoz erőm, hogy alakoskodjak.

Elmondom, hogy igazából nem vagyok jó katona.
Sőt! Borzalmasan rossz katona vagyok.
Úgy látszik, hogy nem bírom, ha fegyelmezni akarnak, és nem bírom az olyan jellegű kötöttséget, ami a seregre jellemző. Beszélek a Rövid Ugrás természetéről, a fáradtságról, ami kíséri, beszélek a fegyverem elhagyásának körülményeiről, hogy miért éreztem szükségesnek az ezért kapott laktanyafogság alatt kiszökni.
Aztán beszéltem arról is, hogy olyan sok dolgot látok értelmetlennek, hogy nem tudok másként reagálni, csak hogy ellenállok. Ez viszont folyamatos konfliktust jelent a tisztekkel.
És ugyan azt tényleg nem bírom, ha szabályok szorítanak, de az ellenállásomból fakadó büntetést, a kedvezmények megvonását, azt hogy hetekig nem jövök haza, és felmerül, hogy ez akár hónapokig így maradhat, azt bírom.

Ha nagyon fel akarnám tupírozni, azt mondanám, hogy az igazságtalanságot nem bírom, az ezért elszenvedett mártíromságot viszont igen.

Apu nem lett lelkes, nem üdvözölte bennem a forradalmárt.
Elmondta, hogy az igazságért küzdeni szép cselekedet, és tiszteli bennem az akaratot, tetszik is neki az az állhatatosság amivel ezt művelem, ahogy erről beszélek.
De minden küzdelemnek kell legyen célja.
És hogy vajon én minden cselekedetemben tudom-e a célt? Mert ő úgy látja, hogy néha a lázadásom magáról a lázadásról szól, nem visz előre, sőt nagyot ronthat a helyzetemen. Azt nem tudja, hogy a Rövid Ugrás ellen hogyan lehet védekezni, hogy az lázadás legyen, de ne büntetést, hanem a szolgálat emberibb kialakítását vonja maga után, viszont biztos benne, hogy a hanyagság, a szabályok szándékos figyelmen kívül hagyása nem ellenállás, hanem hülyeség.
Ebben senki nem fogja a nemes szándékot látni, ha büntetni akarnak csak azt nézik milyen súllyal szegtem meg őket. És a futkosót nem érdemes semmiért megkockáztatni, mert a lázadásomnak országos hírverése nem lesz, nem váltom meg vele a katonaságot, nem lesz jobb a sorstársaimnak az én magam vállalta mártír szerep miatt, egyszerűen csak csöndben megposhadok majd egy kemény börtönben és teljesen lerontom az életem.
Tudja, hogy nem lehet pontos képe arról, mit élek át, mit élek meg, de azt az egyet biztosan tudja, hogy a nagy része már mögöttem van, pár hónap és szabad leszek, egy kicsit jobban gondoljam át, ha tehetem, hogy mit vállalok be és mit kockáztatok.
De ne csodálkozzak majd azért nagyon, ha azok a dolgok, amik ellen benn a seregben lázadozom, azok kinn is léteznek.
Sőt.
Kinn léteznek igazán.

– És te lázadsz? – kérdeztem provokatívan, mert minden szava igaz volt és jött a reflex, hogy ostobán lázadok Apám ellen is.

De Apám nem folytatott harcot ellenem.

– Nézd fiam, mondta, ha az embernek gyereke születik, nem kezd öngyilkos akciókba. A megélhetés is van akkora harc, amekkora bőven elég, van annyi konfrontáció, csata, amennyit az ember egymaga megvívhat. De ha nem hal meg benne a forradalmár, akkor annak találhat terepet. Változást, azonos célok elérésében érdekelt emberek sokasága tud hozni, de legalábbis elősegíteni. Ilyen sokaság például az Újpalotaiak Baráti Köre.

ghandi.jpgÉs elmeséli, hogy azért lépett be az alapítással szinte egy időben tagként ebbe a körbe (UBK), mert úgy látja, ez a módja. Úgy gondolja, hogy nagyon sok kulturális program kell. Vita kell, szólásszabadság kell, fórumok, beszélgetések kellenek.
Rengeteg sokszínűségre éhes, kulturális ismeretekkel rendelkező ember kell, és nem kell őket semmiről meggyőzni, hanem a tények ismerete után bennük merülnek majd fel a kérdések.

Ha nagy tömegeket sikerül megmozgatni a programokkal, akkor megkerülhetetlen tényező lesz egy ilyen egyesület, nyomást tud majd gyakorolni. Változást tud indukálni, nem a maga számára, hanem a közjó érdekében.
Ez a jól cselekvő lázadás, így kell harcolni.


És ekkor én megértem Apámat.
Apámat, akit évek óta elfoglalt, de magának való embernek láttam, akinek a dolgai sose érdekeltek nagyon.
Illetve azok nem, amivel a harcát vívta.
A közös könyvolvasmányaink, a konyhai jegyzettömbre írt idézetei, és az arról szóló családi beszélgetések, a kocsim szerelése közben adott örök érvényű szerelési és életvezetési tanácsai miatt mindig érdekelt Apám.
De az, ami neki nehézséget okoz, vagy amiben ő kiteljesedik, az nem.
Most úgy éreztem önzőn szívom el belőle azt, ami nekem hasznomra válik, rá nem figyelve.

Most értem meg, hogy miért akart az UBK-s rendezvényekre elvinni, és most értem mit is kaptam tőle, amikor például valóban elmentem vele általuk szervezett filmklubokba.

Most értem meg, hogy a japán filmeket bemutató sorozat, a Hét szamuráj, a Harakiri, a Vihar kapujában, Dodeskaden, a Kopár sziget, hogy indított el engem a gondolkodás és a kérdés feltevésének útján, és hogy eddig azt hittem, ezt a japán filmeknek köszönhetem, de nem, ezt Apámnak kell megköszönnöm.

Megértettem milyen embert akart belőlem és megijedtem, hogy ez az ember milyen gyorsan tűnt el, halt meg itt benn a katonaságnál, és milyen gyorsan lett belőle egy csőlátó barom.

Elmondta még, hogy szerinte a tájékozatlanság ellen kell küzdeni, hogy az emberek ne gondolják, hogy el kell fogadni egy istenként tisztelt pártvezető, és a körülötte csüngő tehetségtelenek önkényeskedését, hanem jogos és megkérdőjelezhetetlen eszközökkel kell javítani a társadalom helyzetén. Ez az ő harca, az ő eszközeivel.

Hirtelen kivert a víz úgy elszégyelltem magam, Apám szólt, hogy jól van, pihenj, gyógyulj, látom hogy nem vagy jól, és miközben felegyenesedett, megszorította a vállam.

Miután kiment hosszan feküdtem az ágyban, és azon gondolkodtam, hányszor voltam igazságtalan vele, amikor későn jött haza, és fojtottam bele a szót, valami engem érdeklő dolog miatt, amikor az elvégzett UBK-s feladatait mesélte volna.

Felkeltem és megkerestem azt a Toronyhírt, (UBK hivatalos lap) amiben megjelent egy verse. Magam elé vettem és életemben először elolvastam ezt a verset, ahogy kell, hogy értsem, mit akart mondani.

Aztán hosszan feküdtem nyitott szemmel és vert a víz, és rázott a láz.

Péterfi Ferenc, UBK alapító tag által írt nekrológ, Apámról.
 

("Az újpalotai lakótelepen 1984-ben alakult meg az 1945 utáni időszak első kerületi civil szervezete, az Újpalotaiak Baráti Köre Művelődési és Érdekvédelmi Egyesület."
"A rendszerváltásig kemény harcot vívott a véleménynyilvánítás szabadságáért.")

 

Centi_30.jpg125

 

 

 

 

 

1988. január 15. péntek

 

Nagyon szarul vagyok ma. Tegnap végül hazajöttem, akármennyire akart befenyíteni Balrog.
Anyu aggódva ugrál körül, hozza a gyógyszereket, amit a doki felírt, az öcséim meg kiváltottak, teát, sós főtt krumplit szervíroz, mert minden egyebet kihányok.

Élőhalottként fekszem és a nyomasztó lázálmok közt egyszer csak egy nagyon kedves gondolat csillan meg és épül kemény kristálytömbbé.
Eszembe jut ugyanis ahogy hazudtam a napokban Szadónak.
Rájöttem, hogy nagyon élveztem.

Ezt fogom csinálni! Úgy hazudok majd a képükbe, hogy ne tudjanak rá mondani semmit, jöjjenek zavarba. Ha ott hirtelen nem oldja meg a helyzetet, nem mond semmit, akkor nyert ügyem van. Ha nem tud frappánsat mondani, vagy nem esik le neki pontosan, vagy leesik, de nincs bizonyítéka, hogy épp a bolondját járatom vele, akkor legfeljebb csak sejthet.
Ezért nyilván nem is teszi szóvá, és én akkor megúsztam.
Múltkor azt mondtam neki, hogy első a szolgálat, ezért a kivizsgálások előtt megpróbálom kigyógyítani magam. Mintha egy elkötelezett mintakatona lennék.
De hát ez ordas hazugság.
Én is tudom, ő is tudja.

vizfolyás.jpg
És hazudtam arról is, hogy alapvetően a doki is úgy érzi rájátszom a dolgokra.
Mégis úgy éreztem nem gond, hazudhatok mert ha mondjuk úgy alakul, hogy Szadó őrnagy felhívja az orvost, aztán behívat, hogy egész más sztorit hallott, akkor csak annyit kell mondanom, hogy akkor valószínűleg félreértettem a dokit, vagy a helyzetet.
Ez már önmagában elég kerek, de ha Szadó kekec, és még jobban be akar égni, akkor még megkérdi, hogy de milyen helyzetet értett félre, maga szerencsétlen, azt mondom, hogy azt hittem én kértem magam szolgálatba, holott pusztán csak mennem kell így is, úgy is.

Na erre, mit mond?
Azt, hogy nem értettem félre?
Erre már az is bőségesen elegendő bizonyíték, ha azt mondom, de.

Semmit nem tud erre mondani, pedig mindketten tudjuk, hogy hazudok, mint a vízfolyás.
És ez jó.
Legyen tehetetlen.
Azt szeretem látni.

Ezentúl amikor csak lehet, ezzel szórakoztatom majd magam.

 

Centi_30.jpg126

 

 

 

 

 

1988. január 14. csütörtök

 

Reggel hivatott Balrog őrnagy. Talán másfél órát, ha aludtam az éjszakás szolgálat után, nagyon nem kellett ez most, mert úgy éreztem a láz,  ami eddig csak pislákolt bennem, attól, hogy felültem, le tudott csorogni a testem minden részébe és erőre kapott. Lassan készültem el, de Balrog előtt igyekeztem nem mutatni ebből semmit, ne lásson gyengének.

Kicsapta elém a szabadságos könyvet megint és mutatta, hogy mától vagyok kiírva öt napra. Az éves rendes kötelező szabadságra. Aztán elmondta, hogy nem látja úgy, hogy ezt megérdemelném, ezért saját hatáskörben eltolja márciusra.
– Mit szól ehhez, Dvorszky határőr?
– Jelentem, értettem. – válaszoltam rezignáltan.

smiley03.jpgA lázat le tudtam győzni, de úgy tört át rajta a röhögés, hogy félő volt, kitör és nem tehetek ellene semmit. Összeszorítottam a fogam, és azt parancsoltam az arcomnak,  hogy meg se rezdüljön. Pedig nagyon feszített a röhögés, és azt gondoltam, hülye vagy barátom, kimegyek én a jóváhagyásod nélkül, nehogy azt hidd, hogy most fegyelmezel. Mivel semmi jelet nem adtam, hogy valóban megrendültem volna, így nem sok öröme volt bennem, leléptetett.

Vissza se mentem a laktanya épületébe, hanem rögtön a doki rendelője felé kanyarodtam.
De itt már előre engedtem a beteget, hagytam a testem átvenni és reagálni a tünetekre. Rázott a hideg, émelyegtem, szédültem, grimaszoltam, ha belehasított a fejembe valami beazonosíthatatlan fájdalom. A doki megvizsgált, csóválta a fejét,  néha hosszan a szemembe nézett, mintha nem nagyon hinné,  hogy beteg vagyok és hátha attól, hogy farkasszemet nézünk, egyszer csak megtörök és bevallom, hogy szimulálok.
De most nem.
Nem török meg, és nem is szimulálok.
Tényleg szarul vagyok, ezt lassanként a doki is belátja. Azzal válunk el, hogy menjek haza, gyógyuljak otthon, és közben menjek el kivizsgálásokra. Ad öt nap egészségügyi szabadságot.

Miután kijöttem a dokitól erősen elgondolkodtam,  hogy visszamegyek Balroghoz és ledobom elé az asztalra a doki papírját a megvont éves öt nap szabadságom napján induló pontosan öt nap egészségügyi szabadságomról.
De aztán letettem róla, bőven elég volt Szadó őrnagy arcát látni ugyanebben a helyzetben. Nézi a papírt hitetlenkedve, vakarja a fejét, aztán rám sem néz, csak elküld, hogy délután öttől mehetek, kiadja a katonakönyvem.

Hazamegyek pupákok,  hiába erőlködtök.

 

Centi_30.jpg127

 

 

 

 

1988. január 13. szerda

lándzsa.jpgA tegnap délutáni szolgalatból Rövid Ugrással tettek délelőttös szolgálatba, aztán ugyanilyen Rövid Ugrással éjszakára. Úgy látszik, ha már én felajánlottam, hogy szolgálatban leszek a gyógykezelés alatt, mert az első a szolgálat, akkor ezt komolyan is veszik, használnak maximális terheléssel, ne legyen üresjárat.

Ők csak teljesítik az akaratomat.

Már délelőtt is rettentő hideg volt, próbáltam a zenére megfilmesíteni a repteret, de a hideg nem hagyta. Beledübörgött a zenébe, zavaró kakofóniát hozva létre és aztán muszáj is volt kikapcsolnom a rádiót, mert úgy még jobban fáztam. Ha csak a hidegre figyeltem, csak annak az üteme rázott, akkor valahogy kevésbé éreztem.

Sőt.

Még melegem is van. Izzadok. Pontosabban kivert a víz.

Meg mintha émelyegnék.

Ez állandósult. Ez, hogy mintha melegem lenne, mintha fáznék, mintha émelyegnék.

Valahogy eltelt a szolgálat, benn a laktanyában ebéd közben már nem éreztem rosszul magam és este a pár óra alvás után bizakodóan indultam az éjszakás szolgálatba.


Ferihegy 1-re vitték. Úgy mentem ki, azzal a biztos tudattal, hogy rendben vagyok.

De nagyjából fél óra után iszonyú hideg szakadt a betonra, azt hittem összenyom. Mikor kimentem, reméltem, hogy ma nem lesz olyan elviselhetetlen idő, bizakodtam erősen. Aztán mégis valahogy rám ereszkedett a fagy.

Öt órát álltam benne, rettenetesen fáztam, olyan érzésem volt, mintha egy deres dárdát szúrtak volna a hátamba, és a seben át árad befelé a hideg.

És úgy éreztem a seb elfertőződik, szalad szét a testemben a gyulladás, gyengülök.

Mire reggel beértem a laktanyába, már vaskos lázam is lett.

Végre.

A kurva nénikéteket, még hogy nem megyek ki kivizsgálásra!

 

 

 

 

Centi_30.jpg128

 

 

 

 

 

1988. január 12. kedd

Ma egy éve zuhant az országra az a tömérdek hó.

Olyannyira bevált a tegnapi pofátlan hazugságom, hogy csak ma délelőtt jutott eszébe valakinek, hogy még mindig herézek. Ezért gyorsan beraktak délutános szolgálatba Ferihegy 2-re.

rádió.jpgKivittem magammal a zsebrádióm. Aput kértem meg pár hónapja, hogy vegyen nekem egyet és egy szuperjó kis darabot vett. A szélei ezüstszínűek voltak, míg az eleje valami tompa kék műanyag, de nagyon ízlésesen kialakított skála mutatta, hová tekertem a potmétert, meg a hangszóró rácsozata is kellemesen egzakt látványt nyújtott.

Lapos teste pont ingzseb méretű volt, az antennát pedig egészen a borítás síkjáig be lehetett tolni. Kivittem, mert az a tervem, hogy ezentúl mindig nálam lesz.
Úgy a legjobb, hogy a rádiót a kabát külső zsebébe teszem, aztán bedugom a kezem is, úgy hogy az antennára ráhúzom a kabát ujját, ugyanitt visszavezetem a fülhallgató zsinórját.

Már pár méterről is észrevehetetlen.

Ha jön a löket, kiveszem a kezem a zsebemből, egyúttal kihúzom a csatlakozót, egy másik mozdulattal betolom az antennát a helyére és pillanatok alatt benyomom a zsinór végeit a kabátujjba és a gallér alá. Messziről úgy néz ki, mintha szerelvényt igazítanék, hogy ne ráncos szoknyában fogadjam a tiszteket.

Szóval tökéletes.
Annyiban nem az, hogy mivel mono, ezért csak egy fülhallgató van hozzá, és egy idő után cserélnem kell, át kell tennem az egyik fülemből a másikba, mert úgy éreztem, ha sokáig az egyikben hagyom, féloldalasan romlik a hallásom.

És mind a három adó bejön tökéletesen, a Petőfi, a Kossuth, a Bartók. A Petőfi a leghallgathatóbb rádió, néha egész jó magyar zenével, néha rock and roll vagy akár progresszív rock a sok vacak közt.
Azt hallgatom.
Nem ezeket a zenéket szeretem, de a másik két adó kínálatához viszonyítva ez áll hozzám a legközelebb.

De itt lenni nagyon jó így zenével. Még a giccs is jó lesz, mert csak aláfesti a képet.

Ha egy lépéssel hátrébb helyezkedem, magam elé engedem a zenét, hogy rajta szűrődjön keresztül a valóság, akkor minden egy zenés filmmé áll össze és én csak néző vagyok, így gyönyörködhetek a látványban, mert minden részlete valóban gyönyörű.

Egy repülőgép messziről csak a formájával, de közelről a tervezettségével, az idomaival, a technikai egyszerűségével és egyben bonyolultságával mind gyönyörű. De a reptér maga is, sci-fi filmbe illő szervezettségével, az egészével a részleteiben azt a gyönyörű jelenséget demonstrálja, hogy az emberiség képes ilyen csodát alkotni.
Ez az emberiség egyik csúcsteljesítménye.
És ámulatba ejt a csáp tartóoszlopainak vastagsága, a vontatókocsik célra tervezettsége, az erejük, a precíz lámpasor a felszállópálya mellett. És ha ezt az ember zenével aláfestve, hosszan elgondolkodva nézheti, az az igazán gyönyörű.

Ma este az ágyban fekve azon járt az agyam, hogy na talán ez.
Talán ez az élmény, megéri a másfél évet.
Ma a művészet legyőzte a valóságot.
Azt a valóságot, hogy katonaként állok ott.
Ma úgy telt el egy nap, hogy annyit adott, amennyit csak tudott. Pillanatok alatt eltelt és teljesen feltöltött.

Ha ezt csinálom, gyorsan eltelik, az a 128 nap, ami még hátra van.

rádió1.jpg

 

süti beállítások módosítása