109

1988. január 31. vasárnap

Ma Ferihegy 2-re vittek éjszakára. Most nem vittem magammal sem walkmant, sem rádiót, mert az volt a tervem, hogy lopok egy kormányt.
Egy kis reptéri vontatóban néztem ki még valamikor novemberben, mikor Molnár Csabival rodeóztunk az egyikkel. Nagyon kis pofás kormány, vaskos és kicsi, nem olyan vékony vacak, mint ami a Zsigulikban van. Viszek haza ilyet. Hogy miért ma? Nem tudom, így ébredtem, hogy ma ez a feladat. Beugrott, hogy múltkor tetszett, lopok magamnak egyet.

Minden ideálisnak látszott.
Mészáros volt a csapat ügyeletes tiszt, ő nem az a vadul ellenőrizni járó fajta, éjféltől a kettes gépállóhelyhez tett ki, ami gyakorlatilag a reptéri gépjárműparkkal határos, és amiatt is úgy látszott szerencsém lesz, mert felhős, hideg éjszaka terült szét rajtunk.

A lopás azért az egy fura dolog.
Úgy valahogy beszarik tőle az ember!
Nem tudni miért, de olyan, mintha rosszban sántikálnék.

És az ember félni kezd, hogy lebukik.
Be van szarva tőle.
De mégis elmegy lopni.
Ha igazán félne a büntetéstől, nem merné megtenni.

Hát én azzal nyugtattam magam, hogy én egy reptéri vontató kormányát akarom ellopni.
Az szerintem nem bűn.

Beültem az egyik vontatóba és elővettem a kanálgépem. Ezt kaptam még Bikanyakútól az első napokban. Basszus, több mint egy éve.
Kivettem a kést és nekiestem a csavaroknak.

De valahogy nem passzolt, nem illett és nem tudtam leszedni. Nyilvánvalóvá vált, hogy be kell hoznom valamit. Valami eszközt.
Mondjuk csavarhúzót. Meg egy 17-es dugókulcsot.

De ezt itt benn elég nehéz megmagyarázni. Vagy a kapunál táska ellenőrzésnél, hogy az meg minek?
Mert tényleg minek?
Ugyanis, ha valami elromlik, csak jelenteni kell, az ÉPK-sok megjavítják.

Minek ide csavarhúzó? Mit mondok, ha bárki megkérdi?

Kiderül, hogy lopni fogok.

Mindegy.

Én behozom.

127

1988. január 13. szerda

A tegnap délutáni szolgalatból Rövid Ugrással tettek délelőttös szolgálatba, aztán ugyanilyen Rövid Ugrással éjszakára. Úgy látszik, ha már én felajánlottam, hogy szolgálatban leszek a gyógykezelés alatt, mert az első a szolgálat, akkor ezt komolyan is veszik, használnak maximális terheléssel, ne legyen üresjárat.

Ők csak teljesítik az akaratomat.

Már délelőtt is rettentő hideg volt, próbáltam a zenére megfilmesíteni a repteret, de a hideg nem hagyta. Beledübörgött a zenébe, zavaró kakofóniát hozva létre és aztán muszáj is volt kikapcsolnom a rádiót, mert úgy még jobban fáztam. Ha csak a hidegre figyeltem, csak annak az üteme rázott, akkor valahogy kevésbé éreztem.

Sőt.

Még melegem is van. Izzadok. Pontosabban kivert a víz.

Meg mintha émelyegnék.

Ez állandósult. Ez, hogy mintha melegem lenne, mintha fáznék, mintha émelyegnék.

Valahogy eltelt a szolgálat, benn a laktanyában ebéd közben már nem éreztem rosszul magam és este a pár óra alvás után bizakodóan indultam az éjszakás szolgálatba.

Ferihegy 1-re vitték. Úgy mentem ki, azzal a biztos tudattal, hogy rendben vagyok.

De nagyjából fél óra után iszonyú hideg szakadt a betonra, azt hittem összenyom. Mikor kimentem, reméltem, hogy ma nem lesz olyan elviselhetetlen idő, bizakodtam erősen. Aztán mégis valahogy rám ereszkedett a fagy.

Öt órát álltam benne, rettenetesen fáztam, olyan érzésem volt, mintha egy deres dárdát szúrtak volna a hátamba, és a seben át árad befelé a hideg.

És úgy éreztem a seb elfertőződik, szalad szét a testemben a gyulladás, gyengülök.

Mire reggel beértem a laktanyába, már vaskos lázam is lett.

Végre.

A kurva nénikéteket, még hogy nem megyek ki kivizsgálásra!

217

Október 15. Csütörtök

Rá kell jönnöm, hogy hiányoznak a kutyák.
Egyrészt a folyamatos kampózás borzalmasan leszívja az ember energiáit, kutyával könnyebb volt, gyorsabban telt az idő. Másrészt éjjel könnyebb dolgom lett volna.

Engem Előtér 1-re, Prill Csabit Előtér 2-re tették, vagyis az utasvárók kijáratához, innen viszik az utasokat buszokkal a gépekhez.

Csabi korosztályom és nagy futball buzi, meg bátor is, mert kihozott magával egy kisrádiót, hogy meg tudja hallgatni a meccs eredményét. Ma van ugyanis a magyar-görög EB-selejtező, itt játsszák a Népstadionban.

A két előtér határánál összeálltunk, ő a fülére tapasztotta a rádiót, én takartam és figyeltem, hogy ne lássa meg senki. Közben folyamatosan kommentálta az eseményeket, és végül már én is egészen izgatott lettem. Nem érdekelt a foci igazából sosem, de amilyen lendülettel Csabi elmagyarázta, hogy ez most fontos dolog, ezen múlhat, hogy kijutunk-e az Európa bajnokságra, egészen fellelkesültem.

Megnyertük a meccset 3:0-ra, a gólokat Détári, Bognár és Mészáros rúgták.

Nem telt el egy óra a meccs vége után, mikor megjelent egy LRI-s tag és mondta, hogy srácok kössétek fel a gatyát, a görög szurkolók összeverekedtek a magyar szurkolókkal, aztán a rendőrökkel, de valahogy sikerült buszokba tenni őket, most éppen ide tartanak, az Olympic Airways gép emiatt két órával hamarabb indul.

A gépnek valóban elkezdődött a felkészítése, a Kutügyről Bense kiszólt, és megerősítette, hogy balhéznak a görögök, kiküldi még mellénk Kistatárt erősítésnek, és ha bármi van, azonnal jelentkezzünk be rádión.

Azt hittük viccel.
De nem.

Nem sokkal azután, hogy Kistatár a remegő térdein szállított 45 kilójával megerősített bennünket, már hallottuk is bentről az épületből a görög szurkolók öblös kántálását. Nyilván a Görögország, Görögország, Görögország Éjjjáóóó-t énekelték.
Be nem láttunk, de a kiszűrődő hangokból arra lehetett következtetni, hogy a berendezéseket erősebb igénybevételnek teszik ki.

Megint megjelent az LRI-s, vörös arccal, hogy fiúk ezek állatok, nagyon figyeljetek, perceken belül kijönnek. Beállt közben a busz, Kistatár a végén, mi ketten Prill Csabival az elejénél, az ajtóhoz közelebb eső részen vártunk és olyan érzésünk volt mint hajdanán a gladiátoroknak, akik csak akkor tudják meg mivel küzdenek majd, amikor felcsapódnak az ajtók.

Feszülten álltunk, a fegyvereket levettük a vállunkról és magunk elé tartottuk. Néhányszor erősen megdöngött az ajtó, látszott, hogy bentről megütik néha, majd kattant a zár és valósággal kirobbantak a szurkolók.
Üvöltve, csapkodva zúdultak ki az épületből, és úgy tűnt eszük ágában nincs felszállni a buszra.
Szétterjedtek mint az influenza és megállíthatatlanul jöttek felénk is. Nekünk az a dolgunk, hogy betereljük őket a buszba, és az látszott, hogy csak eréllyel tudjuk megoldani. Eszembe jutottak a feketék, akikre elég volt rákiabálni, meg akkor kutya is volt velem. Most nem látszott, hogy a kiabálás elég. Ahogy túl közel kerültek volna, Csabival elkezdtünk hátrálni, de éreztük, hogy ez nem lesz jó.
Nem is értem, Bense miért nem küldte ki a kutyást? Pont ilyen helyzetekre kellene.
Lassan, kis lépésekben hátráltunk, a görögök hangosan ordítottak a képünkbe.
Csabi kapcsolt először és olyan erővel ordított vissza, hogy leesett az állam. De ez jól jött, mert tátott szájon könnyebben jön ki a hang és én is csatlakoztam.

Valahogy visszajött megint az a gyakorlat, amikor még Robinak káromkodtam a konyhán, és Persze Csabit se kellett félteni. Még Kistatár is derekasan helytállt.

Repkedett a "Kurva anyátokat, menjetek vissza!", meg a "Mondom vissza!", "Állj meg te rohadék!"
De ezek nem álltak meg, hanem például az egyik előreszegett fejjel üvöltött Csabira, és folyamatosan ment felé, miközben félreérthetetlen mozdulattal döngette a mellét, hogy ide lőjj!

Lassú tyúklépésekben hátráltunk, már többen lökdösték a vállunkat, és húzogatták a mellük felé a fegyver csövét, hogy ide lőjj szarházi, nem mered úgyse! Fura, sosem hallott, talán holt, vagy az alkoholtól félholt nyelven beszéltek, vagy inkább kiabáltak eltorzult arccal, nem értettem, hogy mit, de a mozdulatok beszédesek voltak.

És amikor Csabit úgy meglökték, hogy majdnem kibillent az egyensúlyából, megelégelte.

A jó büdös kurva anyádat! – kiáltotta vészjósló hangon, majd hátra a busz vége felé fordult – Kistatár! Húzd csőre!
Majd felém horkantott
– Te is!

Egy határozott mozdulattal csőre rántotta a fegyvert és szétvetett lábakkal megállt, jól látszott, hogy eddig hátrált, nem tovább.

Jól láttam a hatást. Egy tizedmásodperc elég volt, hogy felmérjem. De azt is láttam, hogy Kistatár nem tette meg, mintha nem hallotta volna Csabit.

– Kistatár! Rántsd csőre a fegyvert! – kiáltottam, miközben én is megtettem, de úgy láttam feleslegesen kiabáltam.

Kistatár rémült volt, de nem bénult. Kis keszeg, hajlott hátú, beesett mellű srác, sose hallani a hangját, azt hittem ilyen helyzetben sokkot kap. Mégis működött.

Félt, az látszott, de az is, hogy értette mi a teendő és kettőnk fegyverének csattanása már mindenhol tisztán hallható volt. Csabi magasra, a mellek irányába, aztán konkrétan a szemek közé irányította a fegyvert és követtem a példáját, lassan az előttem álló nagyhangú baromnak az arcába toltam a csövet, és az eddigieket üvöltve, lassú tyúklépésekben elindultunk előre.
A zajongó horda meghökkent, ez a hang, a závárok fémes csattanása, olyan erősen szuggerálja a halál közelségét, hogy ők is megértették, most már nem babra megy a játék. A tárból a csőbe került az első lőszer, az ujjunk az elsütő billentyűn, ha most csak meglöknek, véletlenül is elsülhet a fegyver.
Az, hogy közel a halál, minket talán jobban riasztott. Kiabáltuk, hogy "Vissza, a kurva anyádat, vissza! Szállj fel a buszra!"
De a hangunk remegett, kicsit hisztérikusan magassá vált, legalábbis az enyém mindenképp. Nem akartunk mi embert ölni, és Csabival egy pillanatra összenéztünk, mert a másik oldalról Kistatár hangján az éreztük, hogy ő ezen túljutott.

Úgy öntötte el az agyát a düh, hogy már a keményebb szurkolókon is látszott, hogy jobbnak látják nem a közelében lenni, a vezéregyéniségek intettek a mögöttük hőzöngőknek, hogy utánam és elindultak fel a buszra. A kis vézna gyerekből mély torokhang váltakozott visításszerű hörgéssel, és csak ment és tolta fel a népet a buszra. Nem volt kérdés, rendet tett. Ekkor jutott eszembe, hogy a busz végében Kistatárt egyedül hagytuk. Látott minket a busz elejénél, de közöttünk tomboltak a szurkolók, neki nem volt választása, mi Csabival figyelhettünk kicsit egymásra, erőt meríthettünk egymásból, neki össze kellett szednie magát, egyedül kellett helyt állni és ez sikerült neki.

Meg kellett még értetni a dolgot azokkal is, akik ebből az egészből semmit nem láttak. Mivel az első turnus lassan felszállt a buszra és felszabadult a hely, végre ki tudtak jönni a többiek is az épületből. Ők még zajosak, hangosak és vagányak voltak. De már mi uraltuk a terepet, Csabi beszólt Bensének rádión, hogy csőre húztuk a géppisztolyt, vállalja-e a felelősséget, ha használnunk kell, ő rémülten kiabált, hogy ne csináljunk semmit, azonnal jön a pihenősökkel, ne lőjünk, de már nem volt rá szükség.

Kinyitottuk a válltámaszt a fegyveren és már csak annyi feladatunk maradt, hogy Kistatár után takarítsunk.
Azt csinálta, hogy ordított befelé az ajtón, hogy "kuss legyen, kifelé" és egyúttal a leghangosabb, legnagyobb szurkoló fejére, a szeme közé irányította a fegyvert. Ettől valahogy lecsendesült az egész bagázs. Mi hátráltunk néhány lépést, kicsit távolabb álltunk egymástól Csabival és mint a közlekedési rendőrök beirányítottuk őket a buszba.

Néha kellett még a "kurva anyád, kuss legyen" utasítás, de lassan kuss lett. Volt bennem olyan érzés, hogy nem beszartak ezek amúgy, hanem csak nem értették mi van, mert a zúgolódás nem halkult, csak legalább nem széledtek szét, hanem egyenesen a buszra szálltak. Ott meg a kiabálással vissza állt az alaphangulat, de már törni-zúzni nem akartak annyira.

Mire Bense teleszart gatyával kiért a többiekkel, rend volt. Vitték a buszok a gépekhez a szurkolókat. Még Csabi kiszólt rádión a betonra, hogy tartsák készenlétben a fegyvereket, figyeljenek nagyon, meg gyorsan eldarálta, mi mit csináltunk, de ott már viszonylagos rendben felszálltak a gépre. Kiabáltak, hangoskodtak, de nem csináltak nagyobb balhét.

Az LRI-s kiszaladt hozzánk egy csinos földi utaskísérő lánnyal és szorongatták a kezünket, hogy srácok ez nagy volt, ilyen agresszív bandát még sose láttak, kis híja volt, hogy szegény lánynak, aki a beszállókártyákat adta semmi baja nem lett.
Bense szólt, hogy a fegyvereinkhez ne nyúljunk, míg vissza nem jön. El is elviharzott a busz után, majd valóban visszatért megígérte, hogy ezt felterjeszti a vezérkar felé. Félrevonult velünk, ellenőrizte egyenként, hogy kivesszük a tárat és a lőszert is visszategyük a helyére, majd ettől úgy látszik más ötlete lett, mert mondta, hogy erről neki mindenképp jelentést kell írnia, de jobb lenne mindenkinek, ha abban nem szerepelne, hogy csőre kellett rántani a fegyvert, hanem csak, hogy nagyon hangosak voltak a görögök. Tehát erről kussoljunk mi is.

Majd visszament a Kutügyre, a remegő Kistatárt bevitte magával, és mintha úgy érezte volna, hogy ezzel mára nincs is más dolga, mert aznap már elfelejtett váltást csinálni, kinn hagyott minket rohadni egész éjjel.

Reggel befelé menet azon gondolkodtunk Prill Csabival, hogy csőre húzzuk-e a fegyvert neki, ha már így belejöttünk, hogy értse, figyeljen oda legközelebb.

Benn a laktanyában kiderült, hogy megint Rövidet Ugrok, megyek délután F2-re.

244

Már csak 8 hónap van hátra!!!

Szeptember 18 Péntek

Reggel késett a váltás. Már mindenkit leváltottak csak én álltam kinn még a kutyával a füves területen. Álltam, vártam, de csak nem jött. Aztán negyedóra múlva megjelent Misike. Lassan, ráérősen baktatott, meg-megállva, eget kémlelve közben. Nem olyan romantikus alkat, hogy ihletet merítsen a reggeli napfény és a bárányfelhők látványából, sosem vettem észre, hogy érdekelné a százhatvan centije feletti univerzum, tehát csak engem bosszant. Elé siettem és köszönés nélkül vontam felelősségre. Jobban mondva nekiugrottam, hogy mi az isten tartott ennyi ideig, de a „forró volt a kávé, fújtam”, válaszától nem lettem kevésbé zaklatott. Nyilván szívatni akart, érzékeltetni, hogy bármit megtehetnek velem.

De nem.
Bármit nem.
És az akármiből is egyre kevesebbet.
Ha Misike azt hitte, hogy ez simán megy, hát tévedett. Később jött ki, erre nem volt ráhatásom, de abban igen, hogy meddig játszom vele a színjátékot. Én adtam magunknak még negyedórát. Nálam van a rádió, váltásnál át kell adnom. Hát most csak akkor adtam oda, amikor alaposan kiveszekedtük magunkat. Elhangzott minden, aminek ilyenkor kell, ő azt mondta, hogy észrevehetném már, hogy a világ nem körülöttem forog, nem tehetem meg, amit akarok, mindennek meg van a rendje, a rend itt meg az, hogy engedelmeskedni kell az öreg katonának, és mivel ő az öregebb, neki engedelmességgel tartozom, jó volna, ha megtanulnám, mert addig így járok, mint most.
Én meg azzal érveltem, hogy szar alakoknak nem tartozom engedelmességgel, meg ő is kutyás, úgy szívasson, ha csak engem szívat, de a kutyára, amelyik velem van, arra legyen tekintettel, mert különben elkezdem az ő kutyáját rendszeresen kihordani majd szolgálatba.
Amiatt, hogy bosszantsam, elindultam befelé a kutügyre, Misike kiabált, hogy "rádió", én meg mondtam, hogy jöjjön érte, vagy szóljon be rádión, hogy engedetlen vagyok egy öreggel szemben. De aztán csak odaadtam neki.

Mikor beléptem a kutatóügyeletre, mindent megértettem. Ugyanis Bakonyi volt a kutügy helyettes, ő állította össze a váltást, korosztálya Misikének, nyilván együtt találták ki, hogy most megszívatnak. Nekem esett, hogy mi tartott ennyi ideig, de nyugodt hangon közöltem, hogy ugyanaz, ami az én váltásom késésében közrejátszott. Az lassan jött ki, én lassan jöttem be. Ő is elsütötte, hogy vegyem már észre, hogy nem minden körülöttem forog, de azután elkussolt, hogy azt válaszoltam, hogy nekem pedig úgy tűnik, körülöttem forog, mert miattam az egész váltást képesek voltak szívatni. Erre többiek is ráhorkantak, Bakonyi visszavonulót fújt, és végre 40 perccel a váltás meghatározott időpontja után elindultunk be a laktanyába.

Este a Balga Gyuri is lebaszott, hogy mit képzelek.
Nem értem.
Nem képzelődöm szerintem.
Őt kedvelem legjobban a kutyások közül, csodálkozom, hogy még őt is meg tudták fertőzni a többiek. Nem érdekelték a korosztályos marhaságok, Sas, három hónappal előttem vonult, sosem emelte még fel a a hangját. Vele tudtam igazán jót beszélgetni, voltak közös könyvélményeink. Igazi művészlélek, az iparművészetire jelentkezett, de nem vették fel, a katonaság után újrapróbálkozik. De most azzal állított elém, hogy milyen jogon kérdőjelezem meg, milyen feladatot adhatnak az idősebb katonák?
Mintha nem tudná, hogy Misikével való összetűzéseim oka Misike személye, nem a korosztálya. Szerencsére Gyuri hamar kiesett a szerepéből és igazából rátért arra, ami miatt dühös volt rám, vagyis hogy kockáztatom a helyem itt köztük, ha így viselkedem. Mert hogyha így folytatom, ki fognak tenni innen. És végül azt is kibökte, hogy alapvetően néha tetszik neki a nemtörődömségem, néha ő is legszívesebben ellenállna, de ő alapvetően konfliktuskerülő. Igen, így is lehet mondani. De az is igaz, mondja, hogy őt már lassan nem piszkálja senki, kezdi érezni az igazi öregség szelét.

Én nem tudom milyen szelet érzek, de ha érzek bármit is az Dollár Tibié, mert, Misikét követve, már ő is sportot csinál abból, hogy a fekvő emberekhez lehető legközelebb tolva a seggét fingja tele a körletet. Amit érzek még, az szintén nem szél, hanem fenyegető morajlás a földkéreg alatt, félek, hogy egyszer a kitörés brutálisan erős lesz. Mondtam is Gyurinak, hogy én azt hiszem nem vagyok konfliktuskerülő.

Éjszaka Ferihegy 1-re mentem. Mike nagyon jó fej volt megint, kicsit úgy érzem, hogy nála azzal is ki lehet a bizalmat vagy inkább megbecsülést érdemelni, hogyha kopasz létemre meg merem szegni a szabályzatot. Olyan érzésem, van, hogy amióta egyszer lebaszott, azóta kifejezetten kivételezik velem.
Ma is csak hajnal 2-kor tett ki először, addig benn aludtam. De pont a legmélyebb alvásból ébredtem, olyan nyúzottnak éreztem magam, hogy álmosan hunyorogva csoszogtam ki a beton felé. A 25-ösre tett ki, a legtávolabbi területre, egy kisgép mellé.
Egyetlen egész pici magángép állt kinn, körbejártam és megakadt a szemem a szárnyán. Majdnem sík felület, alig lejt a szélei felé. Leültem a szélére, ránehezedtem többször, hogy megnézzem, elbír-e.
És el.
Tehát ágy.
Felmásztam rá, csúszott a makulátlan fehér fényezés, fel is ötlött egy pillanatra, hogyan tagadom le a felismerhetően katonai bakancstalp nyomot, de fáradt voltam, momentán szartam rá.
Fejem alá tettem a tártáskát. Egészen a szárny közepére kellett helyezkednem, mert a zsávoly nagyon csúszott, egy rossz mozdulatnál azonnal csorogni kezdtem a szélek felé, de miután kitapasztaltam hol a legjobb, édes álomba szenderültem. Igazán jóízűt aludtam, semmit nem vettem észre a körülmények változásából. Míg szenderegtem befelhősödött és hirtelen hatalmas vihar csapott le a reptérre.
Olyan erejű szél támadt rám, hogy csak a zuhanásra ébredtem, mert egyszerűen lefújt a kisgép szárnyáról. Az oldalamra estem, a csípőcsontom alaposan bevertem. Hosszú percekig ültem a földön, és erősen hiperventilláltam. Borzalmasan megijedtem.

Gyerekkorom óta a legrémesebb álmom, amikor zuhanok. Sokszor előfordult, egyszerűen eltűnik a lábam alól a talaj, a nyomrom a tüdőmnek feszül, a nyelvem a szájpadlásomra tapad, nem jut le levegő a légcsövemen, sokkot kapok, hirtelen bénult leszek.
Borzalmas, rettegek tőle.
És most erre ébredtem.

Először éreztem ezt így, ebben a pillanatban értettem meg, mit jelent szörnyet halni. Közel álltam hozzá, csak amiatt nem történt meg, mert hamar leértem a talajra, de ha egy kicsivel több ideje van az agyamnak értékelni, ha tudatosodni tud az, hogy most élesben megy minden, most nem álmodok, most valóban zuhanok, azt hiszem kiégett volna, zárlatos lett volna.
Míg a szívverésem lassanként az életben maradáshoz szükséges határérték alá húzódott, irgalmatlan porvihar kerekedett. Hogy honnan hozta ezt a finom szemcsés homokot nem tudom, de a behatolt minden résbe, repedésbe, a számba a fülembe. mindenhova. A látótávolság minimálisra csökkent, de muszáj volt keresnem valami fedezéket. A szél úgy rázta a kisgépet, mintha légörvénybe került volna, azt hittem mindjárt magasba emelkedik. Hallani lehetett, hogy a homok karistolja a dukkózást. Ez nem fog tudni menedéket adni.

Viszont a beton szélén, mindentől távol parkoltak a hókotró ZIL-ek. Ezeket csak télen használják hókotrásra, de tűzbiztonsági előírás, hogy nyitva legyen. Mint a Delta elején, heroikusan küzdve az elemekkel jutottam el az elsőhöz, feltéptem az ajtaját és a dohos, olajszagú fülkébe pattantam. Még ezt a monstrumot is meg-megrázta egy-egy erősebb széllökés. De amúgy kizárta az ítéletidőt, mintha moziban lettem volna, figyeltem a külvilágot. Aztán megláttam a slusszkulcsot.
Igen, ezeknek is benne kell lennie minden járműben.


Nem sokat teketóriáztam, megfogtam és elfordítottam. Lassan pörgött fel az önindító, rázni kezdte a kasznit, aztán lassan a beindulni készülő hatalmas motor puffogása felgyorsult és egy gázadásra felbőgött. Micsoda erő! Nyomogattam a gázt, tetszett ahogy hatalmas hörgéssé gerjed egy-egy gázadás. Kipróbáltam, hogy milyen hangja van, ha tövig nyomom. Először dadog egy kicsit, majd egyenetlenül megrázza a kasznit, aztán egyenletes darálássá alakul, végül kisimul, csak egy erőteljes mély ordítás kíséri.
Hamar befűtötte a kabint, számba vettem a kezelőszerveket. Három karral lehetett a kotrólapátot mozgatni, emelni fel-le. Megemeltem, majd megnéztem a többi kart, pedált is. Mindent ismertem, csak méretben van különbség, személyautóban mindez megvan, csak kisebb.

A kutügyről nem látnak ide.
A beton többi részéről sem.
Betettem a sebességváltót egyesbe kiengedtem a kéziféket, majd lassan felengedtem a kuplungot. Hirtelen rándulással lódult meg ez a hatalmas test, megkerültem a kisgépet és berobogtam a beton közepére. Kapcsolgattam a sebességfokozatokat, próbálgattam, hogy gyorsul. A hatalmas kormány okozott nehézséget, sokkal kisebbhez vagyok szokva, de élveztem. Köröket tettem, kanyarogtam, majd álló helyzetből próbáltam ki a maximális gyorsulását. Elégedetten állapítottam meg, hogy még akár a Zsigámmal is felvenné a versenyt.

Aztán lassan elmúlt a porvihar, jött az eső, kitisztult a reptér, féltem, hogy meglátnak, ezért visszaálltam. A váltásig ültem benne, teljesen a sajátoménak éreztem, nehezemre esett otthagyni.

366

Május 19. Kedd

Mentem ma Szilasihoz. Ő a szakaszparancsnokom mostantól. Valahogy mégis, hadd legyek kutyás. Én akartam ide kerülni, jó gyerek vagyok, végre tehetnék valamit a hazáért. Nyomtam nagyon, de végül örülök, hogy nem vette komolyan. Szilasi egy igazi pléhpofa, de a kékes borosta alól elengedett egy félmosolyt, hogy ne erőlködjek, nagyon nem áll jól, kezdi érteni miért tettek ki a konyháról.

– Majd meglátjuk! – zavart ki aztán.

Tényleg örültem, mert valóban szarul éreztem magam, hogy ilyen alávaló hazugságokkal csúszom-mászom, de ösztönös volt. Valahogy éreznem kellett, hogy van valami kis hatásom a sorsomra. Hogy nem csak dobálnak kényükre-kedvükre, hanem én egy kicsit bele tudok szólni. De undorító lett volna, ha Szilasi nem vicceli el. Azért ez amúgy nagy csoda, mert ő legkevesebb humorérzékkel bíró altiszt.

Megúsztam, gerinces maradok.

Még.

De amúgy nem tudom, mi van. A törzsszakaszba már nem, a második századba még nem tartozom.

Aztán elméleti oktatásra vittek a kopaszokkal együtt, majd megnéztük a szolgálati helyeket. Ugyan oda mentünk, ahova annak idején Dinóval, de akkor, mint érdekességet néztem, viszont mostantól ez lesz az otthonom. 2. századhoz tartozó reptéri őrszolgálatos leszek, vagyis KAMPÓS. Nem tudja senki, honnan jött ez az elnevezés, eredete a homályba vész, de ez az a név, amire a viselője büszke, a többinek szitokszó.

A Kampósok a két repülőtéren Ferihegy 1-en és 2-n teljesítenek szolgálatot, a repülőtér határőrizeti védelme a feladat, nyolc órás szolgálatokban. Vagyis arra kell figyelni, senki ne jusson be, ne jusson ki, és ne tehessen kárt valamiben. Na de ki jönne be? Akkora terület a reptér, hogy az első takarítónőnek az első száz méteren feltűnne, ha valaki nem odavaló. Ebből kifolyólag a szolgálat általában csak ácsorgásból áll, a kutatóügyeletes meghatározza az őrizeti pontokat, ki hova és főként mennyi időre megy ki. Elvileg 4 órát kellene pihenni a szolgálat alatt, de 2 órának már örülni lehet. Ha a kutatóügyeletesnek úgy tetszik, kirakhat akár 6-7 órára is. Ezért mindenki úgy könnyít magán, ahogy tud, könyvvel, rádióval, énekléssel, vagy bármivel, amitől gyorsabban megy az idő. Sokszor keresik meg egymást a különböző helyeken szolgálatot teljesítők beszélgetni, de elvileg minden tilos, állni kell és figyelni egyedül, mindenkitől távol.

Idegőrlő.

Kicsit játszottam az öreg katonát a kopaszoknak, hogy itt már jártam, de van kopasz, akit tegnap már felhoztak körbenézni, vagyis ugyanannyira ismeri a repteret, mint én. Aztán inkább elmondtam azt, hogy saját kérésemre kerültem el a konyháról. A hülyeségem komoly hatást gyakorolt rájuk, tisztelet övez.

De ezentúl mi lesz velem, még nem tudni.