Centi_30.jpg 475

 

 

 

Január 30. Péntek

 

Végre otthon! Öt és fél hét után!

Nem tudtam hazaszólni, hogy megyek, nincs telefonunk, egyszerűen csak betoppantam. Azt levélben megírtam, hogy most már itt vagyok Pesten, de olyannyira izoláltan vagyunk benn, hogy szinte mindegy, hol van a laktanya. Annyiban jelent ez könnyebbséget, hogy hamarabb otthon vagyok és végig BKV-val megyek.
Iszonyú hideg van, a vékony félcipő, ami a kimenő ruházat része, olyan vékony talpú, hogy szinte érzem a lábujjaim közt süvíteni a hideg szelet. Nem vehettük fel a gyakorlóhoz hordott usankát sem, a tányérsapka viszont nem valami meleg darab és vajmi kevéssé védi a fület.

Pillanatonként változik bennem, hogy az egyenruhában bohócnak érzem-e magam épp vagy férfinak, mindenesetre ahogy felszálltam arra a buszra, ami közvetlenül hazavisz, rettentően szerettem volna találkozni valami ismerőssel, beszélni, beszélgetni valakivel, elmesélni dióhéjban, mi van velem, milyen a katonaság.

Ketyát, a szakácssuliból megmaradt barátomat augusztusban hívták be, honvéd lett Lentiben, vele tuti nem találkozom másfél évig, de a korosztályomból a többi ismerőseim közül még senki nem katona, mindenkinek új lenne, amit mondhatnék.

A forgóban állok, nézelődöm, hátha feltűnik valaki, hosszan merengek egy ferde félprofilra, amiben Nemes Józsit, a házunkban lakó srácot vélem felismerni. Várom, hogy mozduljon, hogy több látszódjon, kiderüljön őt látom-e, de közben eszembe jut, hogy nem szokott buszon utazni, amióta megvan a Wartburgja, csak azzal jár. Moccan a srác, tényleg nem ő az. Végigpásztázom a buszt újra, hátha látok valakit, hátha beszélhetnék igazi civillel, de nincs ismerős.

A megállótól hazafelé lassítva haladok, esélyt adva annak, hátha valaki meglát. Olyan szép, érzelgős jeleneteket képzelek el, hogy könnybe lábad a szemem. A hős jön haza a frontról, a szomszéd néni, amikor meglát, elsírja magát, hogy a haza védői közt lát, pedig olyan kis aranyos gyerek voltam nemrég.
A Veres Évi, akibe szerelmes voltam mindig, ugyan sose mondtam neki, bár többször is leköpőcsöveztem hátulról, meg gúnyolódtam vele, de sose vette a lapot, most a szívéhez kap, hogy milyen fess legény lettem, igazi férfi és a szemét le sem véve rólam, mellém szegődik. Kérdezgeti, hogy hogy bírom, azt hallotta, csak a legkeményebbek bírják végig, a többi begolyózik vagy öngyilkos lesz, pillái remegnek, ahogy aggodalmasan fürkészi az arcom amíg válaszolom, hogy azért ez nem olyan komoly, de az igaz, hogy keményeknek való. Mesélem, hogy mik vannak benn, látom, hogy egyre jobban elképed, növekvő csodálattal a szemében követ, és féltékeny pillantást vet a többiekre. Egy másik osztálytársnőmre, meg egy lányra, akivel kutyasétáltatás közben szoktam találkozni, akik szintén odaszaladnak, ahogy meglátnak, a karomat tapogatják, hogy megvagyok-e épségben, nincs-e valami komoly sebesülésem, és mielőtt visszamegyek a frontra, mindenképp tegyem tiszteletemet náluk.
400px-Liberation1945a.jpgEgy általános iskolai barátom apja, ellentmondást nem tűrően félretologatja a lányokat - ők könnyüket törölgetve állnak félre -, autogramot kér, majd teátrálisan kezet ráz velem a legnagyobb tisztelettel a tartásában és elmondja mennyire szeretné, ha a fia ugyanilyen erős, állhatatos és rendíthetetlen jellem lenne, mint én. A hazát megvédem, mondom erre lendülettel, a körülöttem lévők megkönnyebbülten sóhajtanak, a lányok felől szipogás hallatszik.

Még egy kicsit lassítok a lépteimen, belevillan a szemembe a valóság, a zebrán áthaladva csak egy kisfiú mered kerek szemmel az arcomba, az anyja, aki áthúzza az úttesten, felém se fordul. Közeledem a házunkhoz, nézem az emeleti ablakokat, hátha van szomszéd, aki épp ott áll és észrevesz.
De nincs.

Nyílik a házunk kapuja, többen jönnek egyszerre kifelé, a kamaszok köszönés nélkül suhannak el mellettem, a felettünk néhány emelettel lakó középkorú házaspár morózusan, összeszorított szájjal, szürke, fásult tekintettel néznek rám, látszik a kedvetlenség, hogy jaj megint köszönni kell, nem is viszik túlzásba, a férj csak bólint, a nő egy férfias "kívánokot" köhint felém, a lány a babakocsival meg ugyan barátságosabb sziá-t mond, de csak azért, mert megfogtam az ajtót, hogy ki tudjon jönni, amúgy rám se néz. Talán meg sem ismertek.

Egyedül szállok a liftbe.
Anyuékat nagyon megleptem, nagy az öröm, de azért fájt, hogy bennem maradt egy csomó dolog. Holnaptól már nem lesz rá lehetőség, mert reggeltől két napra teljesen elfelejtem a katonaságot, semmit nem akarok tudni róla, két napig nem is gondolok rá.

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr964905604

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Oldm4n 2013.01.30. 09:44:41

(Azt hittem, ezzel csak én voltam így.) Megnyugtattál. :)

Dvorszky határőr 2013.01.30. 17:15:01

@Oldm4n: Reméltem, hogy lesz aki ugyanígy érezte! :)

lutria 2013.01.30. 18:10:58

Nekem volt hogy 2 hónapig nem voltam otthon(végülis nem is hiányzott mert jól elvoltam a laktanyában meg a kimenőkkel)de hétvégi eltávon mégis úgy sétáltam a környékünkön mindha évek óta nem jártam volna arra.Asszem a kiképzés utáni első alkalommal még be is számoltam magamnak séta "menetelés" közben hogy 1-1-1-2-1...:)

(h)öreg 2013.02.02. 09:36:37

A leghosszabb idő amit bent töltöttem (közben egy kimarcsi)5 azaz öt hónap!
süti beállítások módosítása